6. fejezet
Matt:
Nem nyitottam ki a
szemem, éreztem, hogy felül, én pedig finoman cirógatni kezdtem a hátát.
Dühös voltam
magamra. Sejtettem, hogy nem sikerült elérnem, amit akartam, de mit vártam két
nap után. Hogy gondolhattam, hogy néhány menettel meghódíthatom.
Csak ne tetszene
ennyire!
Már rég nem voltam
szerelmes, persze most sem, de Anita az a típusú nő volt, akibe könnyedén bele
tudtam volna szeretni. Aranybarna, hosszú haj, kedves, barátságos, bár kissé
megtört tekintet, és csodás alak. Az első éjszaka után, már azt is levettem,
hogy nem az a törtető fajta. Átment a teszten, akárhány nőnek említettem meg,
hogy diszkó tulajdonos vagyok, mind azonnal rám akart akaszkodni, ő viszont még
ezután is tartotta magát a könnyed kalandhoz.
Abban biztos voltam,
hogy nem a személyemmel van gondja, különben már az irodámba se jön föl. És
fura módon, szinte azonnal éreztem, hogy vonzódik hozzám, átadta magát, közben
nem tudott hazudni, a teste engem akart, és néha a szemében is láttam a sóvárgó
szeretetéhséget, hiába tagadta.
- Szép ez a part –
suttogta.
- Még nem jártál
itt? – kinyitottam a szemem, és figyeltem, ahogy körülnéz.
- A nyugati parton
még nem. – mondta. – A keleti parton nyaraltam egyszer, és Floridában a
párommal… de az már nagyon rég volt – furcsán szomorú lett a hangja.
- A pároddal? –
kérdeztem vissza, reméltem, hogy nem az van, amitől féltem.
- Már nincs velem.
Évek óta.
- Miatta vagy
egyedül?
- Igen.
- Nagy szerelem
volt? – nem éreztem azt a könnyebbséget, amit szerettem volna.
- Miért kérded?
- Mert
elszomorodtál, amikor megemlítetted?
- Az volt, de már
túljutottam rajta. Csak az emlékek…
- Értem. –
felültem, és átöleltem a vállát. – Nem faggatlak.
Legszívesebben
pedig kiszedtem volna belőle mindent, hirtelen úgy éreztem, a gyomrom
lesüllyed, és hatalmas kövek nehezítik el.
- Kösz – motyogta.
– Visszamegyünk?
- Máris? –
belecsókoltam a nyakába, el akartam vonni a figyelmét, de láthatóan nem ment.
Olyan falba ütköztem, amit nem tudtam áttörni.
- Igen. – a
pillantása fájdalmat ébresztett bennem.
- Rendben.
Találkozunk még, mielőtt hazamentek?
- Nem tudom.
- Hadd kísérjelek
ki a reptérre! – kértem.
- Jó – sóhajtott. –
Egykor indulunk a panzióból.
- Ott leszek.
Egész úton éreztem,
hogy hibát követtem el, nem lett volna szabad hagynom, hogy emlékezzen.
Kezdett
megfogalmazódni bennem egy terv, és ezzel most rendesen keresztbetettem
magamnak. De nem fogom feladni.
Amikor a panziónál
elváltunk, meg akartam csókolni, de elfordult, így csak puszit tudtam adni
neki, aztán beszaladt.
Egy darabig még
álltam, de végül hazamentem, és kimerülten lerogytam a kanapéra. Csak annyi
erőm volt, hogy beállítsam az órát, kábultan feltettem a lábam az asztalra –
először lecsúszott, ott, ahol eltört. Halványan mosolyogni kezdtem, ahogy
eszembe jutott, mennyire élvezte az éjszakát, ahogy a teste hozzám simult, az
édes becézései, amik elhagyták az ajkát, a csókok, a simogatások, a mohó vágy.
Nem létezik, hogy
csak ennyi kell neki!
Vagy mégis? Mondta,
hogy csak erre kellek, de nem ezt éreztem, ennyire nem értelmezhettem félre a
jeleket. Ez a nő többet akar, nem tévedhetek ekkorát. Ki kell derítenem,
bizonyosság kell!
Megszólalt az
ébresztő, én pedig kábán néztem körül. Gyorsan összeszedtem magam, és már
indultam is a panzióhoz.
A reptérre vezető
út a hallgatásról szólt, pontosabban én hallgattam, ahogy a lányokkal beszél,
alig nézett rám, és szóra sem méltatott. A barátnője, ha jól emlékszem, Karen,
többször felém nézett, és szánakozást olvastam ki a szeméből.
Végül, szinte az
utolsó pillanatban, a terminál előtt, félrerángattam, nem voltam épp finom
vele, de nem hagyhattam, hogy így menjen el.
- Add meg a
címedet, megkereslek, ha Tulsában járok. – mondtam sürgetően.
- Matthew, tudod,
hogy nincs értelme. – ahogy a szemembe nézett, az olyan volt, mint egy
korbácsütés.
- Akkor legalább a
számodat add meg!
- Nem! Matthew,
ennyi volt.
Nem bírtam tovább,
magamhoz rántottam, és durván megcsókoltam, úgy szorítottam, hogy biztosan fájt
neki, de nem érdekelt. Próbált eltolni, de hiába, végül halkan felnyögött,
éreztem, hogy elernyed, és ekkor engedtem.
- Soha nem fogsz
elfelejteni – nyögtem a fülébe. – Nem hagyom!
Megfordultam, és
elrobogtam. Muszáj volt, mielőtt felkapom, és elrángatom magammal. Most el
kellett engednem, de már tudtam, mit teszek, és ez eltökéltséggel töltött el.
Nem hagyom, hogy
eltűnj, Nit! Megszerezlek!
Egyenesen a
diszkóba mentem, nem tudtam volna most a lakásban maradni. Az irodából
felhívtam a házvezetőnőmet.
- Jó napot,
Juanita! – szóltam, amikor felvette.
- Jó napot, Mr.
Starr! Miben segíthetek?
- Juanita, a
hétvégén egy kicsit elszaladtak a dolgok, megtenné, hogy átjön, és kitakarít?
Persze plusz pénzért – tettem hozzá.
- Még ma menjek?
- Ha nem okoz
gondot – sóhajtottam.
- A gyerekek csak
este jönnek meg az apjuktól, úgyhogy rendben. Nagyon nagy a rumli?
- Hát…
- Értem, semmi gond
– nevette el magát. – Máris indulok.
- Ja, még valami. A
dohányzóasztal lapja eltört, azzal ne foglalkozzon! Majd elintézem.
- Értem. Minden
rendben lesz.
- Köszönöm Juanita,
maga egy tündér!
- Jaj, maradjon
már! – nevetett az asszony, és letette a telefont.
Kimerülten ültem az
asztalnál, amikor Dylan bejött:
- Hello, főnök!
Minden rendben?
- Hello! Nagyjából.
Itt mi a helyzet?
- Hát, nem sok jó
hírrel szolgálhatok. Alan felhívott délelőtt.
- Alan? Az a fickó
az erkölcsieknél?
- Aha. Az ellenőr,
aki pénteken itt kavart, hivatalból feljelentést tett. Holnap megkapjuk a
hivatalos idézést.
- A francba! –
nyögtem. – Nem mondtad, hogy elküldtem Jeff-et?
- Dehogynem, de ez
a fazon valami karót nyelt aktakukac, aki ragaszkodik a formaságokhoz.
Megkenhettem volna, de…
- Ugye ezt most
viccnek szántad? – kaptam fel a fejem. – Soha meg ne próbáld! Az engedélyünk
bánná, és akkor még finoman fogalmaztam.
- Pont ezért nem
tettem, bár úgy tűnt ezt várja, de szerintem csak próbára akart tenni.
- Jó – sóhajtottam.
– Illetve nem jó, de ez van, megoldjuk valahogy. Végül is megtettünk mindent,
hogy ez többé ne forduljon elő. Remélhetőleg megússzuk egy bírsággal.
- Én is így
gondolom – értett egyet Dylan. Merengve figyelt – Jól vagy?
- Ja, csak
elgondolkodtam.
Felálltam, és az
italos polchoz léptem. Töltöttem magamnak egy pohár whisky-t.
- Kérsz te is? –
néztem hátra.
- Aha, kösz –
felelt. – Mi a baj, főnök? Te nem szoktál csak úgy inni.
Hátravetettem a
fejem.
- Nem érdekes –
suttogtam, és közben próbáltam kitörölni a szemem elé tóduló képet.
- Nőügy?
- Olyasmi –
mosolyogtam cinikusan.
- Andy mondta, hogy
csütörtökön beújítottál egy csinibabát. Róla van szó?
- Ő nem csinibaba –
mondtam halkan.
- Oh-hó! Csak nem?
Matthew Starr kemény szívét meglágyította egy nő?
- Nem – mondtam
gyorsan. – Csak piszok jó hétvégém volt. Ilyen forró nővel már rég nem volt
dolgom.
- Ugyan, Matt! Elég
sűrűn látlak nőkkel, de egyik után sem vagy ilyen.
- Túl jól ismersz –
nevettem keserűen. – Talán le kéne, cseréljelek?
- Ahhoz túl sokat
tudok – vigyorgott. – Nélkülem nem mennél semmire.
Visszaültem az
asztalhoz, megittam az italt, és Dylan-re néztem.
- Ez a te
szerencséd.
- Nem akarsz
beszélni róla? – kérdezte. – Jó hallgatóság vagyok, jobb, mint Andy.
Megráztam a fejem.
- Ha ennyire izgat,
miért nem hívod fel?
- Azt hiszem, most
fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom. Mit mondott pontosan Alan? – váltottam
témát.
- Csak, hogy menj
be hétfőn, és mondj el mindent, amit tudsz. Gondolom, Jeff-ről akarnak majd
kérdezni. Végül is te semmiről nem tudsz, még mi sem, de ez a hivatalos
eljárás, csak az a nyavalyás aktakukac…
- A munkáját
végezte, ne hibáztasd! Viszont át szeretném nézni Jeff papírjait, az
ajánlásokat, az előző munkahelyeit. Lehet, hogy benéztem valamit.
- Itt vannak az
irattartódban. Készültem. Amúgy én is átnéztem, nincs benne semmi, ha a régi
helyekről ilyenek miatt küldték el, akkor nagyon jól hamisította meg a
papírokat, sehol nincs nyoma, hogy kihágásai lettek volna.
- Gondolod, hogy ezzel
visszaélhet?
- Mire gondolsz?
- Rossz érzésem
van. Mi van, ha feljelent minket?
- Miért? Tanúk
vannak rá, hogy beengedte a srácot, és Andy többször látta, amikor vizezte a
piát. Emlékezz rá, hányszor kellett kiöntenie! Így is sokat elnéztél neki, ha
lépni akar, megüti a bokáját.
- Mondhatja, hogy
ez volt az utasítás. – forgattam a poharat a kezemben.
- Az ellenőr azt is
megnézte, és nem talált semmit, nyugi. Jeff semmit sem tehet.
- A francba!
Túlaggódom, igaz?
- Csak
lelkiismeretes vagy – veregetett vállon Dylan. – Ezzel nincs semmi baj. Nem tud
fogást találni rajtad.
- Oké – nyögtem, és
az asztalra hajtottam a fejem.
- Úgy fest,
rendesen kiütötted magad a hétvégén. Ennyire lefárasztott a kicsike? – ügyes
vágással visszatért az előző témához, és én nem tudtam kivédeni.
- Komolyan mondom,
rég volt részem ilyenben – mondtam halkan. – úgy nyomultam rá, mint egy kölyök,
aki csak azt akarja.
- Miért, nem csak
azt akartad? – vigyorgott.
- De. Vagyis… nem
tudom. Izgatja a fantáziámat, annyira máshogy viselkedett, mint a többiek.
Nekem kellett futnom utána, hogy ne tűnjön el az első alkalom után.
- Pedig te olyat
nem szoktál csinálni.
- Nem bizony, de
volt ebben a nőben valami… valami, amitől úgy éreztem, hogy kell nekem. Többet
akartam tőle.
- Mégis mi volt
benne? – ült le a kanapéra.
Odanéztem, és
nyelnem kellett. Dylan észrevette, zavartan felállt, és átült a fotelba.
- Ha tudnám, akkor
most nem lennék ilyen. – mondtam. – Tudni akarom, hogy mi ez! Hogy miért érzem
ezt?
- Már mondtam, hívd
fel!
- Nem adta meg a számát.
– sóhajtottam, és megdörzsöltem a szemem.
- Ez mióta akadály?
Tudakozó? Nehogy már nekem kelljen csajozási tanácsokat adni.
- Nem tudom, csak a
keresztnevét. És Tulsában lakik. Délután ment vissza.
- Ez nagyon gáz –
nézett rám. – Egyáltalán semmit nem tudsz róla?
- Csak a
keresztnevét – Anita – azt, hogy
kozmetikus, és a barátaival megnyerték a fodrászversenyt.
- Hát ez nem sok –
sóhajtott az asszisztensem. – De talán elég, nézz rá a verseny honlapjára!
Biztos írnak valamit a csapatokról.
- Igazad van, majd
megnézem. Kösz.
Közben Jeff
papírjához nyúltam, és Dylan azonnal vette az adást. Felállt, és elindult
kifelé:
- Itt maradsz
estére? – kérdezte az ajtóból.
- Egy darabig
maradok, de nem tudom, meddig. Majd meglátom.
- Jó. Én lépnék,
vár az asszony.
- Menj csak! –
mosolyogtam rá. – Reggel találkozunk. Tényleg, hányra kell mennem?
- Alan azt mondta,
hogy reggel kilenc körül hív. Nem kezdenek túl korán.
Rávigyorogtam,
ahogy becsukta maga mögött az ajtót, és elmélyültem Jeff munkaügyi papírjaiban.
Anita:
Lassan haladtunk a
tömeggel, pedig legszívesebben futottam volna. Sosem szerettem a tötyörgést, és
most kimondottan szükségem volt Jake, ölelésére.
Végre ritkult a
tömeg, és én megláttam anyámat, aztán már láttam is a felém szaladó kisfiút:
- Anya! – úgy
repült a karomba, mintha legalább egy hónapja nem találkoztunk volna, nem pedig
egy hete.
- Jake! Öcskös! –
szorítottam magamhoz, és ott pusziltam, ahol értem. – Annyira hiányoztál,
kicsim!
Most nem bánta,
hogy megszeretgetem, pedig néha már észrevettem, hogy zavarja a barátai előtt,
de most örömmel csimpaszkodott a nyakamba.
- Olyan jó, hogy
hazajöttél!
- Mesélj, mi
történt itthon!
- ÁÁ semmi, de a
nagyi elmondta, hogy nyertetek. Gratulálok! És nektek is! – nézett most a
lányokra, akik mosolyogva léptek mögénk.
- Szia, kisherceg!
– borzolta a haját Karen. – Köszönjük, csináltunk képeket anyáról, majd
megnézheted, milyen szép lett.
- Oké! – vigyorgott
a fiam. – Eljöttök hozzánk? Nagyi csinált vacsorát.
A lányok egymásra
néztek, de anyám nem hagyta, hogy kifogást találjanak.
- Annyit főztem,
hogy egy hadseregnek is elég lenne. Nem mondhattok nemet, gyerünk!
Így aztán a
csomagokat a kocsira pakoltuk, és megindultunk a kijárat felé.
- Biztos, hogy nem
lesz gond? – kérdeztem Karent. – Úgy néz ki, mintha egy kutya szájából
rángattam volna ki.
- Nyugi már!
Egyáltalán nem olyan vészes, és ismered Kiernan-t.
Leállította a
motort a divatszalon előtt, és kiszálltunk.
Próbáltam a lehető
legóvatosabban kiemelni a ruhát, amitől Karen vidám nevetésben tört ki:
- Nincs porcelánból.
Fogd meg, és vigyük!
Beléptünk az ajtón,
és mire kettőt pislogtam volna, Kiernan, a szalon tulajdonosa, már előttem
állt, és széles mosollyal az arcán átölelt.
- A híretek
megelőzött benneteket. Gratulálok! Ügyesek voltatok! És te, csibém, egyszerűen
mesés voltál, úgy mutattál a kifutón, mint egy topmodell. Láttam néhány képet
rólad, már nem sajnálom, hogy ehhez a ruhához ragaszkodtak a lányok.
- Köszönöm –
motyogtam zavartan, és közben felé nyújtottam a zsákot. – Egy kissé megviselt
lett, ne haragudj!
- Ugyan, majd
kitisztíttatom, ne is törődj vele!
Lerakta a ruhát az
egyik pultra, és megfogta a kezemet.
- Viszont látnotok
kell az új kreációmat! Marlene Kristoff-nak terveztem az esküvőjére.
Követtük őt a hátsó
terembe, és amikor megláttam a ruhát elakadt a lélegzetem. Meseszép volt,
törtfehér, egyszerű szabású elképesztően puha selyem, aminek a halcsontok, és
az abroncs adta meg a formáját, mell fölött véget ért. A próbababa vállát lágy
csipkekendő borította, és a fátyol ugyanennek a csipkének, és tüllnek a
keveréke volt.
Marlene híres volt
arról, hogy ragaszkodott a déli hagyományokhoz, bár ez már nem volt épp
trendinek nevezhető. De a vőlegénye szintén szerette az ilyen dolgokat. Igazi
déli nemes család leszármazottja volt.
Még az iskolából
ismertem Marlene-t, és boldog voltam, hogy végre megtalálja a boldogságot. Ha
valaki, akkor ő megérdemelte.
- Kiernan, ez a
ruha mesés, igazán Marlene-nek való – mondtam mosolyogva. – Látta már?
- Persze, már
készen van, és imádja – mosolygott Kiernan. – De remélem neked is hamarosan
tervezhetek, egy igazán hozzád illő ruhát.
- Ja, persze –
motyogtam. – Nem hiszem, hogy még egyszer eljutok odáig, de ha mégis, a régi
ruhám is ott van a szekrényben érintetlenül, az teljesen jó lesz.
- Azt felejtsd el!
Rossz omen lenne. – mondta Karen – Azt a ruhát el kéne adnod.
- Nem, emlék –
mondtam.
- Jó – sóhajtott a
barátnőm. – Mondtam már, hogy nehéz eset vagy?
- Egy párszor.
- Azért gyere,
mutatok valamit – fogta meg a kezem Kiernan, és Karenre kacsintott.
- Miben mesterkedtek?
– néztem rájuk.
- Semmiben –
nevetett a lány. – Csak láttalak a fényképeken, és ihletet kaptam, nem
szeretném, ha kárba veszne, de ezt majd csak te viselheted. Még csak egy
vázlatos rajz, de…
Elém tette a
skiccet, és én ámulva néztem a kusza vonalakat. Sikerült kivennem a
körvonalakat, a ruha hasonlított arra, amit a versenyen viseltem, csak sokkal
szolidabb változatban, és a rajz alapján arra tippeltem, hogy Kiernan valami
nagyon könnyű, lágy anyagot képzel el hozzá.
- Arra gondoltam,
hogy mivel a rucid is indiános hatású volt, majd ez is olyan lesz. Elmegyek
Algoma szalonjába, és beszélek vele, mondta, hogy ha ilyen stílust keresek, ő
majd ad nekem ötleteket.
- Jaj, Kiernan,
kérlek! Mondtam, hogy én nem…
- Soha ne mondd,
hogy soha! Anita, nem zárkózhatsz be, kell neked valaki, és Jake-nek is.
- Jó, le lehet
szállni rólam! Most mindenki ezzel fog nyúzni? Mert akkor elköltözöm.
Nevetni kezdtek, de
közben éreztem, hogy igazuk van. Csak az a baj, hogy ez a hétvége most alaposan
belekavart az érzelmeimbe.
Nem lesz könnyű
rátalálnom a megfelelő társra, ha a fejemben egy apacs képe tombol, és folyton
azt kiáltja, hogy kellek neki.
De nem! Matthew
számára is csak egy kaland voltam, igaz, úgy viselkedett, mint aki többet akar,
de ismertem a férfiakat annyira, hogy tudjam, amint találkozik egy csinos
nővel, könnyedén elfelejt, hisz semmit sem tud rólam, és a távolság, ami
köztünk áll, legyőzhetetlen.
Csak az fájt, hogy
ettől az érzéstől a gyomrom elnehezült, és a szememet könnyek kezdték mardosni.
7. fejezet
A napok a
megszokott módon teltek, reggel ébresztő, Jake-t átvittem anyámhoz, és irány a
szalon. Szerencsére a lányok mindig felderítették a napjaimat, de az estéim
sokszor magányosak voltak. Miután lefektettem a fiamat, csak ültem az üres lakásban,
néha a számítógép előtt, de általában, csak a tévét bámultam. Bár a lányok
hiába mondták, nem vitt rá a lélek, hogy regisztráljak egy társkereső oldalra.
Egy párszor megnéztem a képeket, nem tagadom, de egyik sem keltette fel az
érdeklődésemet. Az egyik túl szőke volt, a másiknak a hideg, kék szeme
taszított, annak túl rövid volt a haja, a másiknak a mosolya volt túl nyálas… Mind
olyan kispolgár, nincs bennük semmi izgalmas, mint…
Jaj, istenem! El
kell felejtenem!
Mostanában az
egyetlen szórakozásomat a zumba jelentette. Hetente kétszer jártunk el a
lányokkal, és a testmozgás segített, legalább elfeledkeztem róla, és időnként
sikerült annyira kifáradnom, hogy csak bedőltem az ágyba.
Ezen a napon is
edzésre mentünk, és épp azzal próbáltam elterelni a lányok figyelmét magamról,
hogy az edzőteremben izzadó pasikat mutogattam nekik.
- Nézd Doris! Az a
srác szerintem pont hozzád való – nevettem.
Doris ránézett, és
fintorogni kezdett.
- Megint terelsz.
Ne nekem keresgélj! Én találok magamnak, ha kell. Inkább azt nézd, melyik
illene hozzád!
- Ezek közt? –
nevettem. – Túl fiatalok, és…
- És egyik sem
Matthew – fejezte be.
- Ugyan, miről
beszélsz? Ki az a Matthew?
- Azért ez nem
ennyire egyértelmű, igaz? – igazította meg a dresszét Karen. – Miért nem hívod
fel? Mondd meg neki, hogy meggondoltad magad.
- Szállj le rólam!
– nyögtem. – Nem gondoltam meg magam, és amúgy is, hogy nézne ki, hogy azok
után, hogy úgy lepattintottam, most kuncsorgok?
- Szerintem
tetszene neki – vigyorgott Karen.
- Ja, persze! Adnék
egy jó nagy lökést az egójának. Na, menjünk! Mindjárt kezdünk.
Ahogy a folyosón
mentünk a terem felé, az üvegfalon keresztül benéztem a konditerembe, és
alaposan végignéztem a kínálatot. Végül is akadt néhány egész elfogadható
fazon, de nekem a legtöbb túl izmos volt. Igaz, Matthew sem volt éppen vézna,
de az ő teste arányos volt, és nem pumpálta föl magát szteroidokkal. Éreztem az
izomkötegeiből áradó erőt, nem csak látszat volt, igazi munka volt mögötte.
Megráztam a fejem,
és gyorsan a lányok után fordultam, majdnem beleütköztem Karenbe, aki valamit
nagyon nézett.
- Jaj, bocs! –
motyogtam.
- Ne, én bocs,
kicsit elbambultam – vigyorgott.
Gyorsan bementünk a
többiek után, és elhelyezkedtünk a hátsó sorban. Az edzés elég kemény volt, az
edző szerint néha nem ártott egy kicsit jobban átmozgatni minket, de
szerencsére már mind jó formában voltunk, így nem okozott gondot a gyakorlatok
elvégzése.
De aztán hirtelen
kiáltásra lettünk figyelmesek, Karen összecsuklott mellettem. Azonnal odaugrottam
hozzá, és mire a lányok is leguggoltak, az edző is mellettünk volt.
- Vigyük oda a
padhoz! – adta ki az utasítást.
Óvatosan odahúztuk,
és leültettük.
- Máris szólok az
orvosnak – mondta az edző, de ekkor valaki bekopogott a nyitott ajtó keretén:
- Elnézést, orvos vagyok. Talán tudok segíteni.
Félrehúzódtam, hogy
a férfi odaférjen a barátnőmhöz. Leguggolt, és nagyon óvatosan levette a
cipőjét, majd a zokniját, Karen felszisszent, én pedig erősen megfogtam a
kezét. Láttam, hogy elsápad – gondolom, nagyon fájt a lába.
- Hogy hívják? –
kérdezte ekkor a férfi.
- Karen. – a
barátnőm úgy válaszolt, mint, aki nincs is itt, csak kábultan nézte az orvost.
- Nos, Karen,
valószínűleg kificamította a bokáját. – mondta, és egyik kezét a bokája alá
csúsztatta, nagyon lassan megmozgatta, és közben óvatosan kitapogatta a
megfelelő helyet. – Ha készen van, akkor helyrerakom. Megpróbálom a lehető
legkisebb fájdalmat okozni.
Karen aprót
bólintott, aztán becsukta a szemét. Csak egy pici roppanást hallottam, a barátnőm
hátravetette a fejét, összeszorította a fogát, és próbált nem kiabálni, de a
szemhéja alól kibuggyant néhány könnycsepp. Erősen szorítottam a kezét, ahogy a
hasához húzta. A másik karommal átöleltem őt, és figyeltem az orvost.
- Tudna hozni
valamit, amivel rögzítem, amíg beérünk a kórházba? – nézett az edzőre.
- Kórház? – kapta
fel a fejét Karen, mint aki most fogja fel, mi is történik vele.
- Igen. Én most
helyreigazítottam, de meg kell röntgenezni, hogy milyen komoly a sérülés.
Lehet, hogy ínszakadása is van, vagy repedés, ezt így nem tudom megállapítani.
- Értem – motyogta
Karen, és rám nézett. – Ugye bekísérsz?
- Persze – mondtam,
és miután az orvos bekötötte a bokáját, segítettem felállni neki.
- Menjetek csak –
szólt utánunk Debbie. – Mi majd utánatok visszük a holmitokat.
- Rendben – néztem
rá.
- A Szent Ferenc
Kórházba megyünk – szólt neki az orvos.
A férfi mondta,
hogy a kocsija az edzőterem előtt áll, elvisz minket. Bicegve kilépkedtünk az
előcsarnokba, az orvos elszaladt a holmijáért, aztán már mentünk is.
Hamar beértünk, a
kórház a szalon közelében volt, és a férfi azonnal a sürgősségi felé irányított
minket. Szerzett egy kerekesszéket, hogy Karennek ne kelljen erőltetnie a
lábát. Egy pillanatra eltűnt, aztán egy másik orvossal tért vissza.
- Karen, ő itt dr.
Warner, az ügyeletes orvos. Ő fogja megvizsgálni.
- És maga? Nem
lehetne, hogy… – hebegte Karen.
- Én gyerek
szakorvos vagyok, és nem is vagyok ügyeletben.
- Oh, azért
köszönöm, hogy segített.
- Dr. Warner-nél jó
kezekben van, ő az egyik legjobb.
Amíg ők
beszélgettek, én próbáltam körülnézni, aztán csak azt vettem észre, hogy az
orvos eltűnt, és a másik pedig a kerekesszék mögé áll.
- Elnézést –
mondta. – El kell vinnem a barátnőjét vizsgálatra. Megengedi? Addig itt várhat.
- Oké, persze – feleltem
gyorsan. – Itt várlak csajszi, nem lesz semmi baj.
- Aha – nézett rám
Karen, aztán eltűnt a folyosó kanyarulatában.
Egy pár pillanatig
még álldogáltam, aztán lassan megfordultam, és a váróterembe mentem. A büfében
vettem egy üveg ásványvizet, és nézegetni kezdtem az újságokat.
Hirtelen megakadt a
szemem az egyik bulvárlap címlapján:
D.J. STAR KIKÉSZÍTI AZ EMBERÉT!
Láttam a fényképet,
és nem hittem a szememnek, Matthew volt rajta, és dühösen próbált elmenekülni a
paparazzik elől.
Azonnal elmarkoltam egy példányt, kifizettem, és olvasni
kezdtem a cikket:
A kilencvenes évek
legnagyobb D.J-e azzal hívta fel magára újra a figyelmet, hogy az egyik
beosztottját mondvacsinált okok miatt bocsátotta el a diszkójából.
Matthew Starr (D.J.
STAR) közel nyolc éve vonult vissza a szakmából, és azóta átállt a másik
oldalra. Mindezidáig tökéletesnek hitt diszkója most botránytól visszhangzik.
Jeffrey Collins azzal vádolja volt főnökét, hogy azon felül, hogy kiskorúakat
is beengedett az intézménybe, az italokat rendszeresen hígította, és a
beszállítói is kétes körökből kerültek ki.
Mr. Starr természetesen
tagadja, és rágalmazásnak minősíti Mr. Collins vádjait, de erről majd a bíróság
fog dönteni, ugyanis mindkét fél pert indított a másik ellen. Mr. Collins
jogtalan elbocsátás, Mr. Starr pedig rágalmazás, és hitelrontás miatt.
Kíváncsian várjuk az ügy
fejleményeit.
Legalább háromszor átolvastam a cikket, és döbbenten néztem a képeket,
amiken láthatóan kiskorúak álltak a bárpult mellett, de nekem nagyon ismeretlen
volt a hely. Igaz, én csak az egyik teremben jártam, lehet, hogy ez a másik
helységben volt.
De akkor is, az nem lehet, hogy Matthew ilyen eszközökkel vezetné a
diszkóját. Nem volt időm túlságosan megismerni, de azt éreztem, hogy ő a velejéig
tisztességes, és még emlékeztem, mennyire kiakadt, amikor kiderült Jeff ocsmány
húzása. Nem! Ő biztosan nem tudott ezekről.
Néztem azt a képet, ahol épp a diszkó előtt áll, és a kocsijába akar
beszállni, és önkéntelenül végighúztam az ujjam az arcán.
- Nem, te ilyesmire nem lennél képes! Ugye nem?
Eltettem az újságot, és belekortyoltam a vízbe.
- Na, itt vagyok – gurult mellém Karen.
Döbbenten néztem végig rajta, a lábán szoros kötés volt, de ezt
leszámítva vigyorgott.
- Hé, nem halok meg – mondta. – Mi van veled? Úgy nézel rám, mintha
kísértet lennék.
- Nem, dehogy! Csak… miért van bekötve a lábad? Eltört?
- Nem, csak alaposan megzúzódott. Pár napig pihentetnem kell, fekvés,
semmi erőltetés.
- Akkor jó, megijedtem, hogy rosszabb a helyzet.
- Nyugi, pár nap, és a régi leszek – mosolygott. – A lányok ideértek
már?
- Nem, ismered Debbie-t, mire összeszedi magát, lemegy a nap.
Nevetni kezdtünk, aztán Karen körülnézett:
- Nem láttad a dokit, aki behozott?
- Nem, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Miért? – sejtelmesen
néztem rá.
- Csak meg akartam köszönni a segítségét.
- Már megköszönted – most már vigyorogtam, ahogy figyeltem Karent. Úgy
járt a feje, hogy alig tudtam követni. – Na, mondd csak! Bejön, igaz?
- Nem, dehogy! – mondta gyorsan. – Csak… olyan kedves volt. Nem lett
volna kötelessége segíteni.
- Karen, most hülyének nézel? Úgy keresed, hogy azt nem lehet
félreérteni. Látom, hogy tetszik.
- Na, jó, egész jól néz ki – sóhajtott. – De nehogy elmondd a lányoknak,
mert kiszekálják a lelkem!
- Oké – nevettem fel. – Nem vagyok kávéfőző, hogy kotyogjak.
Odatoltam Karent a pulthoz.
- Elnézést, meg tudná mondani, hol találom meg azt a gyerekorvost, aki
nemrég behozott? – kérdezte a barátnőm a recepcióst.
- Doktor Chien-re gondol?
- Nem tudom a nevét, de igen arra a jóképű ázsiai orvosra gondolok.
- Akkor biztosan ő lesz az – mosolygott kedvesen a nő. – Dr. Daniel
Chien. Az előbb beteghez hívták.
- De ő ma szabadnapos, nekem legalábbis azt mondta.
- Igen, de behoztak egy asztmarohamos kisfiút, és az ügyeletes épp egy
másik gyereket látott el. Dr. Chien besegített neki.
- Értem. Megtenné nekem, hogy köszönetet mond a nevemben: Karen Worth
vagyok az edzőteremből.
- Természetesen átadom az üzenetet, Miss. Worth – nézett rá a recepciós.
Közben befutottak a lányok, kitoltam Karent a bejáraton, beültünk a
kocsiba, és elindultunk hazafelé.
- Jobban vagy már? – kérdezte Doris, ahogy hátrafordulva Karen lábát
vizsgálta. – Csak mert nagyon elsápadtál a teremben.
- Naná, azt hittem elájulok, amikor a doki meglátta a lábam.
- Miért, mi van
vele? – kérdezte.
- A körmeim! –
siránkozott. – Le van kopva a lakkozás! Ez a te hibád!
- Tessék? – döbbent
meg Doris.
- Te mondtad, hogy
nem érsz rá! – csattant fel Karen.
- Figyelj! Én nem
tehetek arról, hogy sem neked, sem nekem nem volt egyetlen szabad óránk sem,
hogy meg tudjam csinálni.
- Ne haragudj, csak
annyira gáz volt, amikor meglátta így a lábam.
- Jaj, maradj már!
Szerintem a doki nem a körmeidet figyelte. – szólalt meg Debbie. –Tudod, ő orvos, és a bokádra koncentrált.
- Meg egy kicsit feljebb – tette hozzá Doris.
Én csak kapkodtam a fejem, miről beszél ez a két lány? Igaz, én csak
Karenre figyeltem, de nekem semmi ilyesmi nem tűnt fel.
- Nem értem, miről beszélsz – nézett rá Karen, és halkan felszisszent, ahogy
megmozdította a lábát.
- A doktor bácsi rendesen megnézte a virgácsaidat is, amikor megvizsgált
– nevetett Debbie. – Tényleg nem vetted észre?
- Mással voltam elfoglalva – dohogott a barátnőm. – Tudod, a bokám
sajgott, mint a fene.
- Jó, igaz. De szerintem felfigyelt rád.
- Ja, persze, mint bármelyik betegére – mormolta Karen, és láttam, hogy
feszélyezi a téma.
- Ugye milyen remek érzés, ha rád akaszkodnak? – kérdeztem halkan, hogy
a másik két lány ne hallja meg.
Bocsánatkérő pillantást vetett rám:
- Sajnálom! – súgta vissza.
Nevetni kezdtem.
Közben megérkeztünk hozzájuk, elköszöntünk Doris-tól, és Debbie-től,
felkísértem Karent, és megvártam, hogy elhelyezkedjen:
- Nyugi! El tudom látni magam – morgolódott.
- Biztos? – kérdeztem.
- Sipirc haza, Jake már várja az anyukáját!
- Oké! – nevettem. – Ha gond van, azonnal hívj, és jövök.
- Persze, persze, úgy lesz. Nyomás, aludni akarok!
Kilökdösött az ajtón, és én ott álltam joggingban, most jöttem rá, hogy
még át sem öltöztem. Még jó, hogy a táskámat nem vitték el a lányok. Taxit
hívtam, és hazamentem.
Matt:
Dühösen gyűrtem össze az újságot, a szemetesbe dobtam, és a hajamba
túrtam.
Rohadt firkászok! Hogy mennének a pokolba!
Dylan aggódva figyelt:
- Figyelj, ez csak egy pletykalap. Tudom, hogy rengetegen olvassák –
mondta gyorsan, amikor kinyitottam a számat. – De ez is reklám, amióta
megjelent, nőtt a forgalmunk.
- Sokat érek vele, ha két hét múlva bezárják a kócerájt.
- Te is tudod, hogy amit Jeff állít, az csak rágalom. Minden rendben
lesz, és még hasznot is húzhatsz belőle.
- Gondolod? – néztem rá.
- Persze – mosolygott.
- Csak ne lenne ez a vizsgálat! – nyögtem.
- Ez elkerülhetetlen, de legalább tisztázod magad. Nyugi!
- Remélem, igazad van.
- Biztos. Alan is mondta, hogy ez csak formaság. Az ellenőr miatt muszáj
végigcsinálni, de a jegyzőkönyv minket igazol, és még a költségeket is Jeff
nyakába varrják majd.
Kopogtak az ajtón, mindketten odanéztünk, ahogy Alan belépett:
- Hello! Én végeztem a vizsgálattal, a srácokat is kihallgattam. Minden
rendben van, megírom a jelentést, nem lesz gond. Az egyetlen, amit nem tudtok
kivédeni, az az lesz, hogy beengedték azt a kiskorút. Jeff-nek viszont rendesen
befűthettek. Nem tud olyan jó ügyvédet szerezni, akivel igazolhatja a
rágalmait, de azért ti is beszéljetek a sajátotokkal.
- Már megtörtént – néztem rá. – Kösz. Hálás vagyok a segítségért!
Felálltam, és kezet nyújtottam neki.
- Csak a munkámat végzem – nevetett.
- Hát én azért hálás vagyok, főleg ha megmented a hátsómat. – most már
megkönnyebbültem kissé. – Remélem, egyszer majd viszonozhatom.
- Ezt meg sem hallottam. – mondta gyorsan.
- Nem pénzre gondoltam, semmi lefizetésre. Csak talán egyszer majd te is
segítségre szorulsz, mondjuk egy végzős bál a srácaidnak, vagy ilyesmi. Akkor
nem kell helyszínt keresnetek.
- Oké – nevetett fel. – Majd megemlítem nekik. Imádni fogják. Most
mennem kell, van még egy hely, amit ellenőriznem kell.
- Rendben, még egyszer kösz!
- Hamarosan megkapjátok a vizsgálat eredményét, arra viszont számíts,
hogy Jeff nem hagyja annyiban a dolgot, de nem kell félnetek tőle. – mondta,
miközben összepakolta az iratokat.
- Viszlát!
- Viszlát! – figyeltem, ahogy kimegy, és nagyot sóhajtottam.
- Na, mit mondtam? – nézett rám Dylan. – Nyugodj meg!
- Ja, most már jobban érzem magam.
Beletúrtam a hajamba, és hátradőltem a széken.
- De még nem az igazi – Dylan a vesémbe látott.
- Nem érdekes, majd túljutok rajta.
- Miért nem keresed meg?
- Próbáltam, de keveset tudok róla.
- Ha gondolod, megkérdezhetek pár embert.
- Nem kösz, ez az én…
- Küldetésed? – vigyorgott.
- Olyasmi – nevettem fel. – A sorsra bízom.
- Te tudod, de csak szólj, ha már nincs ötleted.
- Jó majd szólok.
- Megyek, megnézem, mennyi vizet tölt Andy a vodkához.
Nevetve szaladt ki, amikor utána
dobtam az egyik gumilabdát az asztalról.
Figyeltem, ahogy a labda összevissza pattog, aztán megáll a kanapé
tövénél. Mosolyogni kezdtem, és a gép felé fordultam. Nem voltam híve az
internetnek, csak a legszükségesebb dolgokra használtam, de az utóbbi néhány
hétben folyamatosan a gépen lógtam. Tudtam, hogy kevés az esélyem, de nem
akartam feladni.
Először persze a verseny honlapját néztem meg, de csalódnom kellett,
sajnos csak a csapatok nevét említették meg, viszont az összes képet
letöltöttem. A legjobban sikerült most a hátteremet díszítette.
Aztán nehéz szívvel regisztráltam az egyik társkereső oldalra, és
beírtam a keresőbe: Anita, Tulsa. Nem
tudom, mit vártam, azonnal több ezer találatot hozott ki. Dühösen írtam be a
korhatárt, bár fogalmam se volt róla, hány éves lehet. Ez valamennyire csökkentette
a számot, de még így elkeserítő volt az eredmény. Csak a csodában bízhattam, de
az nem jött.
Volt, hogy egész éjjel a képernyő előtt ültem, ilyenkor reggelre
rendesen kikészült a szemem, de mostanra feladtam. Anita vagy nincs rajta
ezeken, vagy álnéven jelentkezett be, ami eleve kizárja, hogy megtaláljam.
Ma este viszont úgy döntöttem, hogy regisztrálok a legnagyobb társasági
oldalra, bár ez se kecsegtetett jobb eredménnyel, de már nem volt más ötletem.
A kereső persze először megint több ezer találatot hozott, de amikor
szűkítettem, kor szerint jelentősen csökkent a számuk, és itt munkahelyre is
kereshettem. Beírtam, hogy „szépségszalon”, és a megjelenő eredmény láttán
felkiáltottam, alig három tucat találatot hozott. Kapkodva gördítettem végig a
képeket, és az egyiken megakadt a szemem.
„Név: Anita Hanson.
Kor: 32
Családi
állapot: egyedülálló
Munkahely:
Brittany szépségfarmja” – milyen eredeti név,
vigyorogtam, de nem sokáig foglalkoztam a dologgal.
- Nit! – suttogtam, és remegő kézzel jelöltem meg ismerősnek.
