Szép jó reggelt ismét!

Érkezik a folytatás, Hope ráébred, ki is ő valójában, és nehéz döntést hoz.
Ha kíváncsiak vagytok, itt elolvashatjátok.

B. F.

11. fejezet

William lemászott a szekérről, és Hope felé fordult:

- Jobban vagy, kicsim? – kérdezte.

- Igen, minden rendben. Hogy van Kelvin?

- Túl van a nehezén, de hosszú lesz a gyógyulás. Szerencséje volt, az öv felfogta a kést, így nem túlságosan mély a seb. De most mesélj! Mi történt azután, hogy elszakadtunk egymástól.

- Weayaya megtalált, és segített átkelni a hegyen. Vigyázott rám.

- De nem tudott megvédeni.

- Nem az ő hibája volt, hárman támadtak ránk. És először igenis megvédett, aznap reggel, amikor megtámadtak minket, két másik indián meg akart ölni, de ő megvédett tőlük. – Hope elhallgatta, hogy az egyik indiánt ő maga ölte meg. Ezzel a teherrel elég, ha ő küzd meg.

- És épségben áthozott a hegyen – mondta a férfi. A hangja nem volt túl meggyőző.

- Így van. Mi a baj papa?

- Hazudtak nekünk. Ha már az elején elmondják, hogy valójában miért akarnak velünk jönni…

- Te szóba sem álltál volna velük – fejezte be Hope a mondatot.

- Pontosan. Ha tudom az igazat, akkor másik vezetőt keresek. Nem sodortalak volna veszélybe benneteket.

- Vagy, ha vasúttal jövünk, ahogy más, normális emberek, akkor mindezt elkerüljük.

- Ne légy szemtelen, Hope!

- Bocsáss meg, papa! Csak úgy érzem, kissé igazságtalan vagy Weayaya-val, és az apjával. Ahelyett, hogy örülnél, hogy akadt valaki, aki segített, dühös vagy rájuk.

- Ha tudom az igazat, akkor nem őket választom.

- Miért, olyan nagy volt a választék? – kérdezte Hope, és most már kezdett dühös lenni az apjára.

- Találtam volna megfelelőbb vezetőket.

- Jaj, papa! – mondta a lány türelmetlenül, és a vizes tömlőért nyúlt.

- Úgy látom, nagyon a szívedhez nőtt ez a fiú. Történt talán valami odafönt a hegyen?

- Nem, dehogy! – vágta rá Hope. – Csak jó barátok lettünk, és úgy érzem nem vagy igazságos velük. Nekünk legalább annyira szükségünk volt rájuk, mint nekik ránk. Szerintem el kellene felejtenünk ezt a dolgot. Végül is majdnem minden jól végződött – vetett egy pillantást a szekérre. – Hamarosan úgyis megérkezünk, és örökre elválnak az útjaink.

- Lehet, hogy igazad van, de én azért elbeszélgetek Sahale-val.

- Ahogy gondolod, papa. De kérlek, ne legyél igazságtalan!

Felmászott a szekérre, hogy megnézze a másik tömlőt.

- Apámat becsaphatod – szólt Kelvin.

- Nem alszol? – nézett rá a lány.

- Szeretnéd, ha így lenne, igaz? Apám igazi úriember, még a bordély madámjáról is elhitte, hogy egy jólelkű asszony, aki nem akart szajhát csinálni belőled. De hiába, így is azzá váltál.

- Félrebeszélsz – mondta ridegen Hope. – Aludj inkább, a láz megzavarja a fejed.

- Összebújtál a rézbőrűvel. Ne is tagadd!

- Kelvin, pihenj inkább! A láz beszél belőled.

- Szajha vagy, ha elmondom apámnak, elkerget, és megöli azt a mocskos kutyát.

- Biztosan, de vajon ahhoz mit fog szólni, ha elmondom neki, hogy milyen ocsmány gondolataid voltak velem kapcsolatban?

Kelvin megfeszült.

- Én is így gondoltam – mosolyodott el Hope. – Semmi közöd ahhoz, hogy mi történt a hegyen.

- És mi lesz Wyatt-el?

- Mi lenne?

- Gondolod, így elvesz? Vagy arra számítasz, hogy apám beleegyezik, hogy a rézbőrű feleségül vegyen? Egyáltalán, van benne annyi tisztesség, hogy elvegyen, ha már beléd mászott?

- Ne legyél faragatlan! És igen, Weayaya elvenne.

Kelvin felröhögött, de azonnal fájdalmas fintorba torzult az arca.

- Ostoba vagy – sziszegte. – Egy ostoba szajha. Nem tagadhatod meg a véredet. Apám hiába küldött a legjobb iskolába, akkor is csak egy buta szuka maradtál.

Hope felállt, és elindult a szekér végébe, közben véletlenül belerúgott Kelvin lábába, amitől a férfi megrándult, és újabb fájdalom hasított belé.

- Bocsáss meg! – mondta sajnálkozva a lány. – Nem vettem észre a lábadat, én csak egy ostoba liba vagyok.

Mosolyogva elfordult, és lemászott a szekérről. A jókedve azonban csak eddig tartott, a távolban megpillantotta Weayaya-t, ahogy épp őt figyeli. Gyorsan elfordult, és szinte futva ment a kis tóhoz, amitől nem messze táboroztak le.

A fiatal harcos értetlenül nézte a lány reakcióját, amióta a támadás után magához tért, furcsán viselkedett. Weayaya érezte, hogy valami megváltozott, de nem értette az okát. Merengve nézte a távolodó lányt, és megmagyarázhatatlan szomorúság költözött a lelkébe.

Sahale a tőrét tisztította éppen, és figyelte a fiát. Látta, hogy min megy keresztül, de nem szólt. Tudta, ha eljön az ideje Weayaya megosztja vele a fájdalmát. Sajnálta a fiút, ugyanabba a csapdába esett, mint sok évvel ezelőtt ő maga, de ő legalább tisztában volt vele, hogy kibe szeretett bele. Félt, hogy a lány csak játszik vele, de nem szólhatott, Weayaya már felnőtt, és együtt kell élnie a saját döntéseivel.

Hope leguggolt a parton, belemerítette a tömlőt a vízbe, és figyelte, ahogy megtelik. Közben a látomásokon gondolkodott. Vajon csak a képzelete játszott vele, és azért hallotta, hogy az anyja Tokalah-nak nevezi az apját? Mindaz, amit Weayaya mondott, hatással lett volna az elméjére? Vagy ő valóban Tokalah lánya lenne? Azé az apacsé, aki halálos ellensége a fiú törzsének? Ha ez igaz, akkor Weayaya és ő sosem lehetnek együtt. Ha kiderül az igazság, és ő visszatérhet a családjához, a fiatal indián az ellensége lesz. Ha kiderül az igazság. Hope már nem is akarta annyira.

Hallotta a lépéseket, de nem fordult meg, tudta, hogy nem az közeledik, akit szeretne.

Wyatt leült mellé:

- Hogy érzed magad, Hope? – kérdezte.

- Jól, köszönöm.

- Nem viseltek meg az elmúlt napok? Úgy értem, nem féltél, vagy ilyesmi?

- Nem, Weayaya vigyázott rám. Minden rendben volt.

- Megkedvelted őt?

- Miért kérdezi mindenki ezt? – csattan föl a lány. – Barátok lettünk, ennyi.

- Tudod, mindenkit érdekel, hogy mi történhetett, amíg kettesben voltatok odafönt. Az indiánok nem arról híresek, hogy betartják az erkölcsi normákat.

- Úgy érted, a fehérek erkölcsi normáit.

- Igen – nézett fel Wyatt. – Ő talán betartotta?

- Igen – hazudta Hope. – Semmi erkölcstelent nem tettünk.

Elfordult, mert érezte, hogy az arca pillanatokon belül elárulja, de képtelen volt bajba keverni a fiút.

- Segíthetek? – kérdezte hirtelen Wyatt, és a teli tömlőért nyúlt.

- Köszönöm – mosolygott Hope, és átnyújtotta neki.

Belemerítette a másik tömlőt a vízbe, és várt.

- Beszélnünk kell, Hope! – kezdte nagyot sóhajtva a férfi.

A lány megdermedt, félt attól, amit Wyatt mondani készült.

- Nem tudom, apád elmondta-e, hogy kötöttünk egy szóbeli egyezséget.

- Nem – válaszolt kimérten.

- Ez arra vonatkozott, hogy miután segítek rendbe hozni a birtokot, ő az áldását adja, és elvehetlek feleségül.

- Remek – nyögött fel a lány. – Az persze senkit nem érdekel, hogy én mit szeretnék. Örülök, hogy végre voltál olyan jó, és megosztottad velem is a terveiteket.

- Félreértesz – sietett a válasszal a férfi. – Én most pont azért mondom el mindezt, mert úgy látom, hogy te nem… hogy te nem szeretsz engem, úgy, mint férfit.

- Én…

- Nem kell magyarázkodnod! Látom, hogy kedvelsz, mint a bátyád barátját. De pusztán ennyi. Én pedig nem szeretnélek belerángatni egy olyan házasságba, ahol mindketten boldogtalanok lennénk.

- Ne haragudj, hogy nem tudom viszonozni az érzelmeidet – mondta a lány szomorúan.

- Ne legyen bűntudatod! Az igazat megvallva, és is inkább szeretlek úgy, mintha a húgom lennél. Tudom, sokan azt mondják, hogy a házassághoz elég a kölcsönös tisztelet, és barátság, de én nem hiszek ebben. Szerintem igenis fontos a szerelem. És ha a szíve másfelé húzza az embert, akkor egy házasságban csak vergődne. Beszélek apáddal, és megmondom neki, hogy a megállapodásunknak ezt a részét tekintse semmisnek, hacsak te nem gondolod úgy, hogy…

- Nem! – vágta rá a lány. - Illetve…

Wyatt felnevetett:

- Értem.

- De mi történt veled? – kérdezte Hope. – Néhány napja még azért epekedtél, hogy feleségül vehess.

- Igen. Tudod ez a pár nap sok mindent megváltoztatott. Amíg a bátyád mellett voltam összekötve, és figyeltem őt, és persze, amikor csendben volt, jutott időm arra, hogy gondolkodjak. Átláttam a dolgokat, és úgy érzem, megváltoztam. Már teljesen másképp látok sok mindent. Ne érts félre, én ugyanúgy kedvellek, mint eddig, de már tudom, hogy ez nem szerelem. És már azt is tudom, hogy milyen az.

- Köszönöm – suttogta Hope. – Nagylelkű vagy.

- Nem, inkább önző – nevetett halkan a férfi. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljek édesapáddal, és köszönöm, hogy megértesz.

- Ugyan mit? Én köszönöm, hogy nem kényszerítesz – nevetett fel Hope is. – Jól látom, hogy te is megkönnyebbültél?

- Igen – felelt ábrándosan a férfi.

- Valaki máshoz húz a szíved?

- Hát… azt hiszem, igen.

- Ki az? – csillant fel a lány szeme.

- Chada. Bár tudom, hogy reménytelen, az emberek megvetnének, ha egy indián lányt vennék feleségül.

- Ez ostobaság! – Hope megsimogatta a férfi karját. – Soha ne törődj azzal, mit gondolnak mások! Neked ő kell, hát rajta!

- Apád szerinted örülne, ha helyetted őt választanám? Nem Hope, kedves vagy, de egyben naiv is. Ez a világ kitaszítana, ha Chada és én…

- És te nem tudnád ezt elviselni – sóhajtotta a lány.

- Nem. Túl gyáva vagyok, hogy szembeszálljak a világgal egy szerelemért.

- Én azért remélem, hogy egyszer képes leszel megbirkózni vele.

- Köszönöm. – mosolygott a férfi.

Felálltak, és elindultak vissza a táborhelyhez.

Nem messze tőlük, Weayaya a tóparton állt, és figyelt, nem hallotta, miről beszélnek, de a mozdulataik árulkodóak voltak. Keserűség járta át a fiút, dühösen fordult vissza, és szó nélkül a sziklák felé indult vadászni.

A vacsora alatt mindenki szótlan volt. William és Wyatt lehozták a szekérről Kelvint, hogy köztük lehessen. Sahale is velük volt, de érezhető volt a feszültség közte és Hope apja közt.

A lány aggódva kereste Weayaya-t, de egészen addig nem került elő, míg nem végeztek az evéssel. Akkor sem csatlakozott hozzájuk, hanem leült külön és maga elé bámult. Hope felvette a neki készített adagot, és odavitte neki:

- Hoztam vacsorát – mondta csendesen.

- Nem vagyok éhes – mordult fel a fiú felé sem nézve. – Már ettem.

Hope meglepődött az ellenséges hangtól, de nem tágított:

- Mégis mit ettél?

- Mit érdekel?

A lány leült mellé:

- Mi a baj? Megbántottalak?

- Nem – morogta az indián.

- Weayaya…

- Wyatt már biztosan vár. Menj vissza hozzá!

- Miről beszélsz? – döbbent meg a lány.

- Láttam, milyen jól szórakoztatok délután a tónál. Talán mégis ő a neked való férfi, én csak arra voltam jó, hogy áthozzalak a hegyen, és addig eltöltsd velem az időt.

Hope egy pillanatra megnémult a döbbenettől, de aztán magához tért.

- Ezt gondolod? Komolyan ezt gondolod? Hát legyen! Akkor talán kerüld a társaságomat az út hátralévő részében!

Letette a tányért, és ott hagyta a fiút.

Amikor visszaért, szóváltásra lett figyelmes a szekér mellett. Az apja épp Sahale-val beszélt:

- Ha elmondtátok volna az igazat, akkor nem kerülünk ilyen helyzetbe.

- Tudom, de akkor nem fogad fel, és még mindig St. Louis-ban várna valakire, aki vállalja ezt az utat.

- Akkor is elfogadhatatlan, hogy miattatok veszélybe került a családom, és majdnem meghalt a fiam.

- Ezt elismerem, uram.

- Egyezzünk meg! Már nem vagyunk messze, elvisztek a városig, és ott elválnak az útjaink.

- És a bérünk?

- Ezek után még fizetséget vársz? – kérdezte felháborodva William.

Az indián a saját nyelvén kezdett beszélni, és elfordult a férfitól. Hope ekkor döbbent meg igazán, hirtelen minden szavát értette:

- A fehér ember, és az ő ígéretei. Azt hiszi, mert ő kitalál valamit, és az nem úgy van, akkor az már minden kötelezettség alól felmenti. Remélem, a Szellemek visszafizetik a hitszegését.

A lány reszketni kezdett, odalépett a tűzhöz, és Chada segítségével összeszedte az edényeket, de annyira remegett a keze, hogy folyton elejtett mindent.

- Kisasszony, mi a baj? – kérdezte Chada aggódva.

- Semmi, csak… – könnyek lepték el a szemét.

- Kisasszony! – ölelte át Chada. – Jöjjön!

Lementek a tóhoz, az indiánlány leültette Hope-ot, és várt.

- Azt hiszem – kezdte a lány. – Azt hiszem, kezdek emlékezni a múltamra.

- De hát ez csodálatos kisasszony! Végre tisztában lesz azzal, hogy ki is ön valójában – lelkendezett Chada.

- Indián vagyok Chada! Apacs. Ha ezt papáék megtudják… Istenem!

- Ők már tudják, MissHope. Chaves elmondta nekik – ahogy kimondta a nevet, megremegett.

- Chaves elmondta? És hogy fogadták? Nem tűnt úgy, hogy dühösek lennének.

- Mert nem is azok. Mr. William azt mondta, hogy a kisasszony akkor is lányuk, nem számít, ki az édesanyja. Nyugodjon meg, senki sem fogja bántani a származása miatt.

- Jaj, Chada! Mi lesz, ha Sahale megtudja? Ő kiowa, az apacsok ellensége…

- Ő is tudja, de nem annyira őrült, hogy bántsa magát.

- Nem tudom. Félek Chada. Mostanáig azért imádkoztam, hogy visszatérjenek az emlékeim, és most, hogy megtörtént, azt kívánom, bárcsak ne tudnék semmit.

- Ne mondjon ilyet, kisasszony! Tudnia kell, hogy kicsoda!

- Félek megtudni. Mi van, ha kiderül, hogy kik az igazi szüleim, és ők nem akarnak? Vagy épp ellenkezőleg, vissza akarnak kapni? Mama szíve meghasadna. És talán az enyém is. Úgy szeretem őt, mintha a saját anyám lenne.

- Ha az igazi szülei eldobták, akkor nem hiszem, hogy vissza akarnák kapni.

- Elraboltak tőlük Chada. Már sok mindenre emlékszem, bár még nem tisztán, minden zavaros.

- Istenem – suttogta az indiánlány.

Közben befejezték a mosogatást, és Chada felállt.

- Menj csak! – nézett rá Hope. – Én még maradok egy kicsit. Mondd meg a papának, hogy itt vagyok, és minden rendben!

- Igen, kisasszony! Biztos, hogy jó ötlet egyedül maradnia?

- Persze. Most már nincs kitől félnünk.

Chada eltűnt, és Hope a gondolataiba merülve nézte a fekete vizet. A hold, és a csillagok fénye ezüstösen játszott a lágy hullámokon, és a lány végül megnyugodott, bár a gondolatai kavarogtak.

Egyre biztosabb volt abban, hogy kicsoda ő, és ettől egyre jobban rettegett. Nem akart mást, mint Weayaya asszonya lenni, de reménye sem lehetett, hogy akár fehérként, de még inkább apacsként az lehessen. Könnybe lábadt a szeme.

Nem hallotta a mellé lépkedő alakot:

- Hope!

Összerezzent, gyorsan ledörzsölte az arcát:

- Mit akarsz? – kérdezte mogorván.

- Bocsáss meg azért, ahogy az előbb viselkedtem! Nem volt jogom, hogy számon kérjelek. – mondta Weayaya.

- Hát nem – morogta a lány.

- Leülhetek?

- Ha akarsz – vonta meg a vállát.

- Ne haragudj, amiért azt hittem, hogy Wyatt és te… Csak úgy tűnt messziről.

- Megint leselkedtél utánam?

- Megint akkor voltál a tónál, amikor én – próbált viccelődni a fiú.

- És most honnan tudod, hogy nem volt igazad?

- Nem tudom, érzem. A szívem sosem hazudik, és tudja, hogy tévedtem.

- Örülök – mondta közömbösen Hope.

- Szomorú vagy – jegyezte meg a fiú.

- Miért kellene vidámnak lennem? Délután majdnem meghaltam.

- De nem haltál meg. A Nagy Szellemnek más célja van veled.

- Ne gyere nekem a Nagy Szellemmel! – sziszegte a lány. – Ettől csak úgy érzem, tehetetlen báb vagyok, akivel valaki játszadozik.

- Nem vagy báb, te hozod a döntéseket. De bizonyos dolgokban a Nagy Szellem segít megtalálni az utat, ha kétségeid vannak, vagy a dolgok nem rajtad múlnak, akkor a helyes irányba terel.

- Akkor most mégis nagy szükségem lenne rá – sóhajtott fel Hope.

- Mi bánt?

A lány nem mert beszélni a fiúnak a feltörő emlékekről, hisz maga sem volt biztos bennük.

- Mesélnél nekem az apacsokról? – kérdezte hirtelen.

- Mit meséljek róluk? – nézett rá a fiú.

- Mindent. Amit tudsz róluk.

- Igazából csak annyit mondhatok, amennyit Tukayoo, pontosabban most már Tokalah törzséről tudok. A kiowa-k és az apacsok ősi ellenségek, de mivel Tokalah törzse van a legközelebb a mi törzsünkhöz, főként velük állunk háborúban. De hallottam, hogy más törzsek is így vannak. Ha egyszer nagy összecsapásra kerülne sor, ezrek pusztulnának el.

- Tokalah! – suttogta Hope.

- Igen, ő és az apja halálos ellenségünk. Tukayoo ölte meg a nagyapámat, és ezért a családunk bosszút esküdött. Addig nem nyugodhatunk, míg a családja minden írmagját el nem pusztítjuk. Bár erről a Nagy Szellem gondoskodik. Tokalah lánya tíz nyárral ezelőtt belefulladt a falujuk melletti folyóba. Legalábbis ez a hír járja. De ez a szerencséje, különben most velünk kellene szembenéznie.

Hope elsápadt. Teljesen összeállt a kép. Már tudta, hogy a látomások igazak, és ő valóban az, akinek hitte magát.

- De hát ő csak egy ártatlan gyermek volt, és most sem lenne más, csak egy fiatal lány, aki semmiről sem tehet. Én mostanáig azt hittem, te más vagy. De tévedtem, ugyanolyan kegyetlen vagy, mint a nagybátyád, és a nagyapád. – a lány az utolsó szavaknál már szinte kiabált. – egy mocskos, vérszomjas kiowa.

- Hope! Az élet kegyetlen, mi csak a létünkért küzdünk – védekezett ösztönösen a fiú.

- Nem! Ez nem igaz! Ha abbahagynátok az öldöklést, békében élhetnétek egymás mellett. Eddig azt hittem, te is így gondolod, de tévedtem.

- Én abbahagynám, de akkor ők támadnának meg minket. Hát nem érted? A két törzs nem képes megmaradni egymás mellett, ha nem mi támadunk, akkor ők támadnak meg minket.

- Ezen lehetne változtatni, csak akarnotok kellene.

- Mi az, ami igazán bánt, Kicsim? Egészen mostanáig eszedbe sem jutott erről kérdezni.

- Én nem tudok olyan embert szeretni, akit csak a gyilkolási vágy hajt – mondta Hope, az igazat nem mondhatta el, de remélte, ez megfelelő indok lesz. – Kérlek, többé ne gyere a közelembe! Nem leszek egy gyilkos felesége.

- Szerelmem! – nyúlt felé a fiú.

- Ne! Érj! Hozzám! – suttogta Hope, és a könnyeit nyeldeste.

Valami csobbant a tóban, és a következő pillanatban felbukkant előttük a farkas. Szomorú szemeit a két fiatalra vetette, egymás után megnyalta a kezüket, mintha azt kérné, béküljenek ki, de ők nem mozdultak. Ekkor az állat felmordult, még egyszer a szemükbe nézett, majd elúszott.

Hope felállt és elszaladt, tovább nem tudta visszatartani a sírást. A táborhelyre érve azonnal felmászott a szekérre, és zokogva a fekhelyére borult.

Tokalah a nyomokat vizsgálta az embereivel.

- Főnök, nem ez volt az a férfi, akiről azt hitted…? – kérdezte Lansa.

- De igen. És a mai napig úgy hiszem, ő rabolta el Tansy-t, de most már nem tudhatunk meg tőle semmit.

- Farkas végzett vele. De hogy kerül ide farkas? – Muraco a tetemet vizsgálta, majd körülnézett. – Dulakodtak, a szekérnyomok nyugatra vezetnek. Olyan, mintha telepesek jöttek volna.

- Indián vezetőkkel. – tette hozzá Lansa. – Ezek itt kiowa nyomok, de láttam pawnee-k nyomát is. Együtt jöttek, de az egyik kiowa ló nyomai a hegy felől vezetnek.

- A mexikói gyakran kért fel pawnee-kat a piszkos ügyeihez – mondta Tokalah. – Gondolom, most is ez lehetett. Megtámadták a telepeseket, akiket a kiowák vezettek.

- De miért ők? Ők nem szoktak elvállalni ilyet. – nézett Lansa Tokalah felé. – Tudsz valamit?

- Az egyik felderítő mondta, hogy egy mexikói férfi ellopta a szent követ Chu’a törzsétől, talán Chaves volt az a mexikói, és a kiowák a kő után jöttek. De azt én sem értem, miért fehérekkel jöttek vissza.

- Egy biztos – szólt csendesen Muraco. – Visszaszerezték a követ.

12. fejezet

Weayaya csak ült, és képtelen volt felfogni a lány kirohanását. Tudta, hogy nem az volt a valódi indoka, amit mondott, de nem értette, miért hazudott. Mi volt az igazi ok? Szerette volna megkérdezni, de a lány elkerülte.

Kábán ment vissza az apjához, és ahogy leült önkéntelenül Hope felé kalandozott a tekintete.

- Megmondtam, hogy felejtsd el! – nézett rá az apja.

- Tudom.

- Mi történt köztetek?

Weayaya nem válaszolt, de ez is elég volt Sahale-nak.

- Fiam, mi lesz, ha az apja rájön? Belegondoltál?

- Nem lesz semmi. Holnap megérkezünk, mi visszamegyünk a faluba, és többé nem látom.

- És mi lesz, ha a gyermekedet hordja?

- Mi? Az nem lehet. Ahhoz nem voltunk együtt eleget.

- Egy alkalom is elég.

- Nem lehet várandós – mondta a fiú, de inkább magát akarta meggyőzni. – De ha mégis, akkor vállalom.

- Nem lehet az asszonyod.

- Nem érdekel, hogy fehér, őt akarom.

- Weayaya, Miss Hope nem fehér. Chaves indiánoktól rabolta el gyerekkorában.

- Hogyan?

- A lány indián, de nem törzsbéli. Soha nem lehet az asszonyod.

- Anyám is apacs volt.

- Az más, mi akkor együtt éltünk, de még így is el kellett viselnem a megaláztatást. Apám megtagadott, és a törzs is nehezen fogadta el a döntésemet. Csak akkor békéltek meg, amikor anyád úgy döntött, hogy elhagyja a törzsét, és mellettem marad.

- De rajtunk kívül senki sem tudja, hogy ki ő. Ha magammal vinném, a titka rejtve maradna.

- Szerinted Chu’a nem jönne rá, hogy egy másik törzsbeli indiánt választottál? És mi történne, ha a családja rátalálna? Megölnének mindkettőtöket. Gondold át, fiam! Csak meg akarlak védeni attól a gyötrelemtől, amit anyádnak és nekem el kellett viselnünk. Hagyd meg neki az életét!

Weayaya visszafordult a szekér felé, és figyelte, ahogy a lány felmászik. Nem nézett felé, és a fiú úgy érezte, meghasad a szíve.

Nem tudott aludni, csak forgolódott. Végül felült, körülnézett, és amikor látta, hogy mindenki más alszik, lemászott a szekérről. Céltalanul botorkált a sötétben.

Hirtelen karok fonódtak a dereka köré:

- Ne sikíts, csak én vagyok! – suttogta Weayaya.

- Engedj el! – sziszegte Hope feszülten.

- Kérlek, beszélnünk kell!

- Nincs miről beszélnünk.

- Szerintem van. Hazudtál nekem. Nem az bánt, hogy kiowa vagyok.

- Így van, az bánt, hogy gyilkos vagy. És nem hazudtam.

- Nem vagyok gyilkos. Nem jobban, mint te. – Hope megfeszült a fiú karjában, de nem szólt. – De azt nem mondtad el, hogy valóban indián vagy.

A lány nem szólt, lehajtotta a fejét, és ernyedten állt.

- Miért nem mondtad el?

- Honnan tudod?

- Apám hallotta, amikor Chaves elmondta a szüleidnek.

- Most már tudod, akkor már érted, miért nem lehetünk együtt, a törzsed nem fogadna be másik törzsbélit, ahogy anyádat sem. – Hope hangja megtört, nehezen kapta a levegőt, könnyek marták a szemét.

- Nem, nem értem. Hope, Kicsim, senki nem tudja rajtunk kívül, és nem is kell megtudnia. Ez nem választhat el minket.

- De igen. Ellenségek vagyunk, és ezen semmi sem változtat.

- Te mondtad, hogy csak rajtunk múlik. – próbálkozott kétségbeesve a fiú.

Hope a fejét rázta:

- Ezt nem értheted.

- Magyarázd el! Azt mondtad, számodra fontos a szerelem, akkor miért nem harcolsz érte?

Maga felé fordította a lányt, és próbált a szemébe nézni, de Hope konokul lehajtotta a fejét.

- Tecihila – mondta Weayaya.

- Én is szeretlek, de ez nem elég. – suttogta a lány.

- De, ez bőven elég, Egyetlenem. – lehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Ne! – nyögte Hope, de képtelen volt ellenállni, amikor a fiú érzéki ajka megtalálta az övét.

Vadul viszonozta a csókot, és úgy ölelte magához az indiánt, mintha az élete függne tőle. Hosszú percekig csókolták egymást, néha vadul, néha lágyan becézve a másikat, kezük olyan hévvel simogatta a másikat, hogy szinte felgyulladt a bőrük.

Végül Hope elengedte a harcost.

- Mennem kell!

- Nem, nem kell! Gyere velem! Szökjünk meg! Hazaviszlek a falumba, és boldogok leszünk. Senki nem állhat közénk. – Weayaya szorosan ölelte a lányt.

- Nem lehet! Ne kérj tőlem ilyet! Engedj el, kérlek!

Eleredtek a könnyei, kiszabadította magát a fiú öleléséből, és visszafutott a szekérhez.

Reggel zavartan ébredt, gyorsan elkészítette a reggelit a többieknek, aztán visszamászott a szekérre.

- Kicsim, te nem eszel? – kérdezte Margaret.

- Nem vagyok éhes – motyogta Hope, és eldőlt a fekhelyén.

- Rosszul vagy? – a nő aggódva mellé ült.

- Nem, csak nem aludtam jól az éjjel. Biztosan Chaves miatt. Fura képek villogtak előttem.

- Talán elkezdtél emlékezni? – simogatta meg az asszony.

- Lehetséges – mormolta a lány.

- Próbálj aludni, kicsim!

Hope a nap nagy részét átaludta, így nem láthatta, hogy az indián mindvégig a szekér végénél lovagolt, és folyamatosan őt figyelte. Amikor délután felébredt, és kinézett, azt látta, hogy a távolban házak tűnnek fel. A szekerek megálltak, és az apja Sahale-val beszélt. Az indián nem szállt le a lováról, arca elárulta, hogy csalódott, de nem tette szóvá Mr. Eastern viselkedését. A férfi végül megpróbált fizetni az indiánnak, de az visszautasította.

Hope előreült a bakra, és onnan nézte a beszélgetést. Nem mert Weayaya felé nézni, de érezte magán a fiú fájdalmas, égetően szomorú tekintetét.

Az indián rezzenéstelen arccal ült a nyeregben, nem vette le a szemét a lányról, remélte, hogy legalább egy búcsúpillantást vet rá, de ő makacsul másfelé nézett. Nézte hátára leomló fekete haját, a világos blúzt, ami kiemelte formás idomait, és megsajdult a lelke. Szerette volna még egyszer a karjában tartani őt.

- Hope! – suttogta elgyötörten.

A lány ekkor, mintha meghallotta volna, felé nézett. A szeme kékeszölden csillogott, és a fiú látta benne a könnyeket.

- Ég veled! – tátogta Weayaya felé. – Tecihila!

A fiú ekkor a búcsú jelét intette a karjával, és indián nyelven, hangosan a lány felé kiáltott:

- Nem engedlek át senkinek. Megtalálom a módját, hogy együtt legyünk. Nem mondok le rólad.

Megfordította a lovát, és elvágtatott.

Sahale a lány felé nézett, de nem mondott semmit. Látta, hogy a lányt ugyanúgy megviseli a búcsú, mint a fiát. Elköszönt Williamtől, és a fia után eredt.

Innen már sietve haladtak. Wyatt látta a lány fájdalmát, de nem tette szóvá, bár már rájött, ki miatt nem volt képes a lány fogadni a közeledését.

Óvatosan hátranézett a válla fölött, és figyelte, ahogy Chada összepakolja a szétszórt holmikat a ládákba. Elmosolyodott, és visszafordult előre.

Hope csak nézett maga elé, és figyelte, ahogy a város távoli házai egyre közelednek, és formát öltenek. Furcsa, dejà vu érzés járta át, mintha nem először járna ezen a vidéken. Nézte a házakat, az utcát, ami a főtér felé vezetett, és úgy tűnt, mintha némelyik épületet már látta volna, valamikor rég. Bár a bevillanó emlékképek fakók voltak, és mintha a házak is másmilyenek lettek volna, de egyre inkább tudta, hogy nem először jár itt. Sok minden változott, de már tisztán felismerte a szabóságot, a kocsmát, és a seriff hivatalát, még arra is emlékezett, hogy jobb oldalt volt a börtön, és ahogy odanézett meglátta a kicsi rácsos ablakot. Hirtelen mosolyogni kezdett. Olyan érzése volt, mintha hazaérne.

A főtéren aztán újabb megrázó élmény érte. Elhajtottak a szatócsbolt előtt, és ő erős kísértést érzett, hogy leszálljon a kocsiról, és berohanjon, de nem tudta, miért.

Végül akkor tért magához, amikor megálltak a szálloda előtt. A személyzet azonnal ott sürgölődött, és már el is vették a csomagjaikat. A városiak érdeklődve figyelték őket, ahogy besétáltak. Hope sejtette, hogy a hírük megelőzte őket. Nem volt mindennapi dolog, hogy valaki ezen a kies tájékon vegyen meg egy porig égett birtokot, hogy új életet kezdjen.

Az apja gyorsan elintézte a formaságokat, átadta Huntert a seriffnek, utána pedig mind felmentek a szobáikba.

Hope körülnézett a szerényen berendezett helységben. Az egyszerű, fakeretes ágyon kívül, csak egy fésülködőasztal volt egy székkel, egy kényelmesnek tűnő karosszék, egy komód, és egy szekrény. A falakat sötétbarna fa lambéria borította, amit néhány silány festmény díszített. Kábán leült az ágy szélére, és csendben nézett maga elé.

Tokalah és a társai szó nélkül lovagoltak már órák óta, most Muraco törte meg a csendet:

- Megtaláljuk.

- Nem tudom – sóhajtott nehézkesen Tokalah. – Már abban sem vagyok biztos, hogy él még egyáltalán.

- Ezt most nem gondolod komolyan, igaz? – nézett rá Lansa megrökönyödve. – A lányod él, és meg fogjuk találni.

- Már tíz év telt el, és semmi nyoma.

- Ne veszítsd el a hitedet, Testvér.  – mondta Muraco csendesen. – Rica érzi, és az anyai szív sosem hazudik.

- Rica szeretné hinni, hogy megtaláljuk őt, és ezért olyasmiket lát, amiket szeretne. Nem tudom, hogy fogom megmondani neki, hogy most sem jártunk sikerrel.

- Tokah, én is láttam a jeleket. Higgy benne, hogy a lányod jól van! Tansy hazatér, csak ne veszítsd el a hited!

A férfi bólintott, megsarkalta a lovat, és előrevágtatott.

- Félek, hogy eljött az idő, és feladja – mondta Lansa.

- Most kell mellette állnunk. Nem hagyhatjuk.

- Talán mégis ezt kellene tennünk. Igaza van, már eltelt tíz év, és sosem találtunk semmit.

- Nem akartam mondani neki, mert nem akartam reményt kelteni benne, de ott a tábornál, ahol megtaláltuk Chavest, láttam valamit, egy lányt, aki pont úgy nézett ki, mint Rica, amikor megismertük őt, csak a szeme volt zöldes. Csak egy pillanatra láttam, de jól volt, és úgy éreztem, hozzánk jön.

- Úgy hiszed, Tansy-t láttad? – kérdezte fellelkesülve Lansa. – Láttad a keresztlányomat?

- Talán. Remélem. De még ne szólj Tokah-nak, előbb bizonyosságot kell szereznem.

- Értem. Persze, hogy nem szólok.

Időközben megérkeztek a faluba. Rica mosolyogva szaladt a férje elé, de azonnal elszomorodott, ahogy meglátta őket. A férfi leszállt a lováról, és a gyeplőt átadta Tasunke-nak, aki már elé szaladt:

- Isten hozott, apám! – mondta. – Megint nem találtatok semmit?

Tokalah szomorúan mosolygott, és megveregette az ifjú vállát:

- Még nem.

Sietve indult az asszony felé, nem foglalkozott a többiekkel, akik kérdőn néztek felé. Tukayoo és Jordan csendesen álltak a sátruknál, de most feléjük sem nézett, és ők is jobbnak látták, nem zavarni őket. Rica kemény arccal befordult a sátorba, a férje pedig követte.

- Bocsáss meg! – mondta, és magához ölelte az asszonyt.

- Semmi nyomot nem találtatok? – kérdezte, és a könnyeit nyelte.

- Tíz év telt el, szerelmem. Nyomot már biztosan nem találunk, de reméltem, hogy az álmod… Sajnálom, hogy megint csalódnod kellett!

- Megtaláljuk őt valaha? – kérdezte Rica, és most már utat engedett a könnyeinek.

- Persze, hogy megtaláljuk, ne add fel a reményt!

- Talán már nem is emlékszik ránk. Ha találkoznánk, már meg sem ismerne, csak úgy nézne ránk, mint két idegenre. – most már zokogott.

Tokalah szorosan magához ölelte.

- Ne keseredj el, szerelmem! Tudom, hogy Tansy meg fog ismerni minket, amikor találkozunk.

- Jaj, Tokah!

A férfi kétségbeesve ringatta asszonyát, amikor belépett Jordan és Tukayoo.

- Találtatok valamit? – kérdezte az idős indián.

Tokalah a fejét rázta:

- Nem, apám. Pontosabban megtaláltuk egy elhagyott szekértábor nyomát, és Pancho Chaves holttestét, de semmi egyebet.

- Pancho Chaves? Nem ő volt az, akire gyanakodtál? – kérdezte Tukayoo.

- De igen, de ennek már semmi jelentősége. Belőle már semmit sem szedhetünk ki.

Rica könnyes szemmel nézett fel:

- Ő vitte el Tansy-t, igaz?

- Talán – simogatta meg a nő hátát. – Én mindig rá gyanakodtam, de bizonyítékom nem volt rá.

- És most halott – suttogta Rica. – Ő talán elmondhatta volna…

- Már akkor sem mondott semmit, amikor először találkoztam vele. – próbálta nyugtatni a feleségét. – De nem adom fel. Visszahozom Tansy-t.

Weayaya rezzenéstelen arccal lovagolt be a faluba az apja oldalán. A nyakában ott lógott az amulett, és halványan érzékelte, hogy a falubeli férfiak, nők, és a fiatal lányok mind lelkendezve fogadták őket.

Egyenesen Chu’a sátrához mentek, leszálltak a lóról, és a fiú szó nélkül levette a medált a nyakából. Lehajtott fejjel adta át a törzsfőnöknek.

- Sahale, Weayaya! Nagy hálával köszönöm meg, hogy visszahoztátok számunkra a szent követ! – mondta. – Nagy jutalomban részesítelek benneteket. Mondjátok, mit szeretnétek?

- Számunkra volt megtiszteltetés, hogy ránk bíztad ezt a feladatot. A legnagyobb örömöt az jelenti, hogy sikerrel jártunk, és a kő ismét az őt megillető helyre kerülhet. – válaszolt Sahale.

- Ne szerénykedj, bátyám! Mondd, mivel hálálhatnám meg! Szeretnéd az egyik szolgámat, vagy ágyasomat? Válassz, megkapod, szükséged lenne már egy asszonyra, aki kiszolgál.

- Köszönöm nagylelkűségedet, még átgondolom az ajánlatodat, öcsém. De most inkább beszámolnék az útról. A fiam pedig szeretné engedélyedet kérni, hogy elmehessen néhány napra. Beszélnie kell a Szellemekkel, útmutatásra van szüksége.

- Történt valami az úton? – kérdezte Chu’a feszülten.

- Semmi olyan, ami okot adna nyugtalanságra, csak Weayaya úgy érzi, tanácsra van szüksége.

- Értem. Menj öcsém, járj szerencsével! Te pedig, bátyám, jöjj, és számolj be mindenről!

A két férfi bevonult a törzsfőnök sátrába, Weayaya pedig a saját sátruk felé indult. Érezte magán a lányok sóvárgó pillantásait, sőt az egyikük közelebb lépett hozzá, de a fiú úgy tett, mintha nem venné észre. A lány csalódottan húzódott vissza.

Weayaya a sátorban lepakolta a takarókat, hallotta, hogy valaki megzörgeti a bejárat elé akasztott bölénybőrt, és amikor az özvegy belépett utána, hálásan nézett fel. Az asszony felé nyújtotta a vacsorát.

- Köszönöm, Adsila. – mondta, ahogy elvette a tányért.

- Örülök, hogy épségben visszatértetek. Apád Chu’a-nál van?

- Igen, gondolom, hamarosan itt lesz.

- Akkor megyek, hozom a vacsoráját.

- Rendben. – mondta közömbösen Weayaya.

- Ugye tudod, hogy szívesen látlak a sátramban? – próbált mosolyogni a nő.

- Köszönöm, de most inkább magam lennék. Kérdezd meg apámat, gondolom, ő szívesen meglátogat.

A nő kissé megbántódott, felállt, és kiment. Weayaya utánanézett, közben megette az ételt. Akkor végzett, amikor az apja visszaért.

- Adsila mindjárt hozza a vacsorádat. – mondta, és felállt.

Magához vette a tőrét, egy kovakövet, és indulni készült:

- Máris mész? – kérdezte Sahale.

- Igen. Nem nyugszik a lelkem. Muszáj békét lelnem.

- Remélem, megtalálod, fiam. Legyenek kegyesek hozzád a Szellemek!

- Köszönöm, apám – mondta, és elindult.

Órákon át ment, mire megtalálta a megfelelő helyet. A fennsík tökéletesnek bizonyult a meditációhoz. Weayaya meggyújtotta a tüzet, és próbálta lecsitítani háborgó lelkét. Amikor kellően ellazult, felállt, és táncolni kezdett. Közben azért imádkozott, hogy a Szellemek küldjenek felé látomást, egy útmutatást. Tudta, hogy döntenie kell, lemond a szerelemről, és harcosként él magányosan, vagy vállalja a kitaszítottságot, és Hope után megy. Bár ő maga tisztában volt azzal, mit szeretne, de tudta, hogy a vágyai nem férnek meg egymással. Ez a két dolog volt, amit akart, de igaza volt az apjának, Hope-ra mellette megaláztatás várna. Chu’a nem tűrne meg még egy idegent a törzsben, és a családban, és elvárja tőle, hogy büszke harcossá váljon.

Órákon át táncolt, a tűz teljesen leégett, már csak a csillagok, és a hold fénye világította be a fennsíkot, Weayaya kimerült volt, már csak tántorogni tudott, de a látomás nem érkezett meg.

Amikor végül összeroskadt, könnyek marták a szemét:

- Miért nem segítetek? Ennyire bűnös dolog volt, amit tettem? Ez a jel, nem lehetek vele? Nem szerethetem?

Nem kapott választ, csak a szél kavarta a levegőt, port fújt a szemébe, amitől pislognia kellett. Amikor kinyitotta a szemét, ott állt előtte a farkas. Weayaya a sarkára térdelt, és várt. A farkas odalépett elé, a fejét lágyan a fiú mellkasához nyomta, és engedte, hogy az indián megsimogassa.

- Te vagy a jel? – kérdezte mosolyogva.

A farkas belenézett a fiú szemébe, és megnyalta a kezét.

Weayaya felnevetett:

- Köszönöm. – kacagott. – Megtalállak Hope! Nem engedlek el, szerelmem.

Hope egy fennsíkon állt, a farkas átható szemmel figyelte őt, és mellette ott ült Weayaya. A fiú kedvesen mosolygott:

„Megtalállak Hope! Nem engedlek el, szerelmem.”

Felült az ágyban, kinézett az ablakon:

- Merre jársz? – sóhajtott fel. – Bár együtt lehetnénk.

- Miss Hope? Minden rendben? – Chada azonnal mellé lépett.

A lány teljesen elfeledkezett róla, hogy közösen osztoznak a szobán.

- Persze, jól vagyok, Chada. Csak furcsát álmodtam.

- A kiowa fiúról?

- Tessék?

- Őt szólongatta. Hiányzik magának?

- Nem – vágta rá a lány.

Chada félrebillentette a fejét, és ahogy nézett, abból látszott, hogy Hope nem tudta meggyőzni.

- Igazad van – sóhajtotta. – Nagyon hiányzik.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze – mosolygott Hope.

- Szereti őt?

- Igen. De kérlek, erről ne beszélj senkinek! Nem tudják, és nem tudom, mi lenne, ha papa tudomást szerezne róla.

- Mi történt a hegyen?

- Minden.

Chada a szája elé kapta a kezét, hogy nehogy meghallják meglepett kiáltását.

- Kisasszony, mi lesz, ha mégis kiderül?

- Nem derülhet ki. Chada, nem mondhatod el senkinek, érted?

- Persze, kisasszony, bennem megbízhat.

- Köszönöm.

- És most mihez kezd? Nem szeretné, ha együtt lehetnének?

- Nem tudom. Nem lehetünk együtt, annyira különböző a világunk. A népe nem fogadna be.

- Ezt nem tudhatja.

- Chada, a kiowák nem fogadnak be senkit maguk közé. Azt pedig nem szeretném, ha a népe száműzné miattam. Úgyhogy le kell mondanom róla.

- Feküdjön vissza, Miss Hope! Próbáljon meg aludni! Talán mégsem kell lemondania róla.

- Talán – suttogta. Visszafeküdt, és lehunyta a szemét. – Jó éjt, Chada!

- Jó éjt, Miss Hope!