2016. december 31., szombat

2016. december 24., szombat

Nagyon Boldog
Karácsonyt
Nektek!

Nálunk fehérbe borult a világ, és van némi utánpótlás, remélem, kitart az ünnepre!
Remélem, mindenkinek remek a hangulata.
Még egyszer boldogat, hamarosan "találkozunk.


B. F.

2016. december 16., péntek

Jó reggelt!

Elérkeztünk Sonny utolsó bejegyzéséhez. Remélem, tetszett a történet.

Most kissé kiürültem, nem tűnök el teljesen, de lehet, hogy szükségem van egy kis szünetre. Tartsatok ki mellettem, kérlek, ígérem visszatérek. Vannak még sztorik a tarsolyomban, csak nem értem a végére egyiknek sem, de igyekszem, hogy a kedvetekben járjak.

B. F.
21. fejezet



Most gyűlöltem New Yorkot. Gyűlöltem a civilizációt. Elveszi a szabadságomat. Elveszi tőlem a napfényt. Elveszi tőlem Napfényt. Szinte éreztem a gyülekező viharfelhők nyomását a lelkemben, ahogy reggel a kocsihoz kísértem. Ez az utolsó napunk együtt, és semmit sem tehetek, képtelen vagyok megállítani, szembeszállni a sorssal. Kiragadja a karjaimból, és röhögve figyeli a szenvedésemet.
Amióta eljöttünk a rezervátumból, minden egy nyomasztó rémálommá vált. Egész úton hallgattunk, egyikünknek sem volt kedve beszélgetni.
Aztán megérkeztünk, és ez csak rontott a helyzeten, Jamie annyira elszokott a nagyváros levegőjétől, hogy az első napokban komolyan megijedtünk, azt hittük, megfullad. A szomorúságomat még tetézte a folyamatos aggodalom is.
De ami a legjobban fájt, hogy nem lehettünk együtt. Persze, napközben minden pillanatban mellette voltam, de az éjszakákat külön kellett töltenünk. Michael valószínűleg kitekerte volna a nyakam. Ráadásul Jamie igyekezett távol tartani magát tőlem, megértettem őt, de fájt, és tudtam, hogy ezzel önmagát is kínozza.
Amikor visszaértünk, és Taimával beléptünk a lakásomba, láttam, hogy az üzenetrögzítőm kiakadt. Nem is néztem rá, csak bevonultam a szobába, és ledobáltam a táskákat.
- Nem hallgatod vissza? – kérdezte Taima.
- Tudom, kik kerestek. Nem vagyok kíváncsi rájuk. – morogtam.
- Nem gond, ha én… hátha van köztük fontos is.
- Ja, persze. Csináld csak!
Ledobtam magam az ágyra, és távolról hallottam, ahogy a csajok buján, könyörögve, vagy épp szitkozódva keresnek.
Egy idő után a húgom odajött hozzám, és leült mellém:
- Nem volt köztük fontos, letöröltem őket.
- Kösz – motyogtam, és hasra fordultam.
Megsimogatta a hátamat.
- Szedd össze magad! Napfénynek szüksége van az erődre. Segítened kell neki, hogy ne roppanjon össze.
- És nekem ki fog segíteni? Azzal ki törődik rajta kívül, hogy én összeroppanok-e? Vagy azt hiszitek, hogy én olyan erős vagyok?
- Én csak…
- Hagyj most egyedül, Taima, kérlek!
- Rendben – felállt, és kiment a szobából.
És most itt fekszem a kanapén, a nap irritálóan fényesen világít be a nappaliba, mintha csak bosszantani akarna, nem törődve az érzéseimmel, és a könnyeim megállíthatatlanul potyognak. Taima még aludt, őt persze semmi sem zavarta, neki itt van Tom, és nem fogja elveszíteni. Próbált együttérző lenni, de nem tudhatta, min megyek keresztül.
Ez az utolsó napunk, és Napfény szinte azt sem engedte, hogy megcsókoljam. De ma nem hagyom magam, ma meg kell őt kapnom, még utoljára éreznem kell őt, ahogy odaadja magát, ahogy szeret, tudnom kell, hogy összetartozunk, nem mehet el anélkül, hogy ne szerethetném.
Felültem, és kábultan néztem körül. Taima is felébredt, szó nélkül készültünk el, és már mentünk is át Tomékhoz.
Amikor odaértünk, és bekopogtam, szinte azonnal kinyílt az ajtó, és kedvesem a karomba omlott:
- Jó reggelt, drága Napfény! – köszöntöttem.
- Jó reggelt, Sasom! – csókolt meg forrón.
Alig érzékeltem, hogy Taima besiklott mellettünk, és Tom karjába ugrott.

Már totálisan megcsömörlöttem a várostól, szinte mindent bejártunk. Tom nem hagyott egy perc nyugtot sem, folyamatosan programokat szervezett, hogy ne legyen egyetlen lukas pillanatunk, amikor egymásra figyelhettünk volna. Tudtam, hogy direkt csinálja, de legszívesebben akkor is behúztam volna neki, néha szóltam, hogy hagyjanak kettesben, de azt mondta, hogy Napfény nem akarja. Ilyenkor úgy éreztem, kést döf a mellkasomba.
- Mi az, hogy ő nem akarja? – kérdeztem.
- Nézd, össze van zavarodva. Nem tudja kezelni ezt az érzést. Fél. És szomorú.
- Szerinted én mit érzek? – néztem rá. – Mit gondolsz, bennem nem ugyanezek az érzések tombolnak? Majd’ beleőrülök minden egyes napba, és rettegek a pillanattól, amikor felszáll a gépre. De addig ne szakítsd el tőlem! Könyörgöm! Hagyd, hogy kettesben lehessek vele! Már csak egy napunk van, ne vedd el tőlünk!
- Rendben, ki találok valamit – sóhajtott fel. – Holnap elviszem Taimát, ti pedig kettesben lehettek.
- Köszönöm – mondtam könnyes szemmel.
Most itt ültünk a kocsiban, céltalanul furikáztunk, amikor hirtelen megszólalt:
- Sonny, szeretnék elmenni veled az emléktáblához. Szeretnék egy szál virágot tenni az édesanyád emlékére.
Könnybe lábadt a szemem, de nem akartam nemet mondani neki. Elmentünk egy virágboltba, Napfény vett egy kis koszorút, aztán lesétáltunk az emlékhelyhez. Kicsit hátra maradtam, amíg odament. Letette a koszorút, megérintette anyám nevét a listán:
- Köszönöm, a fiadat! – suttogta, hallottam, hogy sír.
Közelebb léptem, és átöleltem:
- Szeretlek – súgtam a fülébe.
- Én is szeretlek. – felelt.
Egyre mélyebbre zuhant a hangulatunk, már nem beszéltünk, csak kézen fogva sétáltunk, nem vettem észre, hogy ő irányít, amikor a kocsinál megálltunk egy pillanatra, és ránéztem:
- Merre? – kérdeztem.
- Én még szeretnék elnézni abba a boltba, ahol kinéztem azt a farmert. Tommal úgy beszéltük meg, hogy oda fognak jönni.
- Muszáj? – néztem könyörögve.
- Igen – mondta határozottan, és beült a kocsiba.
Az üzlet előtt álltunk, el akartam húzni, de nem hagyta.
- Nincs szükség erre, Napfény! – nyöszörögtem.
- De igen. Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen senki megalázzon Téged. Nyugodj meg, Kedves! – mondta, és belépett.
Feszülten megálltam, és kerestem a múltkori eladót, már előre féltem a botránytól.
Udvarias hölgy eladó lépett hozzá:
- Jó napot kívánok! Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte Napfényt, és közben engem is végigmustrált.
- Jó napot! – felelte kedvesem. – A bolt vezetőjét, vagy a tulajdonost keresem.
- Én vagyok a boltvezető – mondta a nő, és kezdett nyugtalanná válni. – Talán valami problémája volt vásárláskor?
- Azt nem mondanám, hogy vásárláskor, mert addig el sem jutottam. Néhány hete itt jártam a barátommal – felém nézett. – Szerettem volna vásárolni egy olyan farmernadrágot, ami a kirakatban van, de az egyik eladójuk meglehetősen udvariatlanul kitessékelt a boltból.
Elővette a bátyja kártyáját, és ezzel elérte a megfelelő hatást.
- Melyik kollega volt az? – a hangja dühössé vált. – Azonnal intézkedem!
- Oh, miattam nem szükséges, csak szeretném, ha ő szolgálna ki minket. A továbbiakat Önre bízom.
- A fiatalember is itt volt önnel, amikor az eset történt?
- Igen.
- Akkor már értem, netán Mr. Norris volt az illető kollega?
- Igen.
- Nagyon sajnálom. Volt már vele kapcsolatosan ilyen panaszunk. Ígérem, intézkedem az ügyben. Önöket pedig szeretnénk azzal kárpótolni, hogy kedvezménnyel vásárolhatnak üzletünkben.
- Erre nincs szükség – felelt mosolyogva. – Csak szeretném, ha ő szolgálna ki minket.
- Intézkedem – mosolygott vissza cinkosan az üzletvezető. – Mr. Norris! – szólt hátra. – A hölgy, és a barátja ragaszkodnak hozzá, hogy ön szolgálja ki őket. Kérem, legyen szíves minden óhajukat teljesíteni!
Ahogy a férfi megpillantott minket, földbe gyökerezett a lába. Láthatóan elsápadt, de nem szólt semmit.
Hátra mentünk a próbafülkék felé, de én csöndesen meghúzódtam egy sarokban, és csak néztem magam elé. Nem tudtam élvezni a helyzetet, hiába éreztem, hogy Napfény mindezt értem teszi.
- Szívem! – szólt hozzám egy idő után. – Nem szeretnél magadnak néhány új inget? – kérdezte kedvesen.
Szótlanul ráztam a fejem, ő pedig vállat vont.
Az eladó egyre idegesebben figyelte a játékunkat.
- Rendben, ahogy gondolod – mondta, odahajolt, megcsókolt. – Pedig ez lett volna a teljes győzelem – suttogta.
Erre már muszáj volt reagálnom:
- Nem, Kicsike, már épp elég gonosz voltál vele. Ne alázzuk meg még jobban.
- Igazad van – mondta bűntudatosan. – Akkor ennyi.
Visszafordultunk az eladó felé, aki fal fehér volt.
- Rosszul van, uram? – kérdezte megjátszott aggodalommal.
- Ne… nem csak… nem érdekes – mondta hirtelen.
- Szívem, sietnünk kell, a nőgyógyász már vár. – mondta Napfény, én pedig meglepve néztem le rá, láttam a csillogást a szemében, és azonnal vettem a lapot. – Kíváncsi vagyok, mit mutat az ultrahangvizsgálat.
A férfi alig kapott levegőt.
Napfény nevetni kezdett, és már én sem álltam meg mosolygás nélkül. Végül otthagytuk a megrökönyödött Mr. Norrist, fizettünk, és kiléptünk a boltból.
- Nem gondoltam, hogy ennyire gonosz tudsz lenni – mondtam.
- Igazából én sem, de ez a fickó annyira felpiszkálta az igazságérzetemet. Ha valamit nem tudok elviselni, az a rasszizmus. És te nem azt érdemled, hogy egy ilyen mocskos alak lenézzen, és megalázzon.
Átöleltem, forrón csókolni kezdtem, de nem viszonozta, csak tűrte.
- Mi a baj? – kérdeztem csalódottan.
- Be kell ezt fejeznünk! Itt az ideje, hogy lassan elengedjük egymást! – mondta szomorúan.
- Még előttünk áll az egész nap! Használjuk ki! – suttogtam hevesen, nem hagyhatom. Nem engedhetem, hogy elzárkózzon tőlem, boldoggá akarom tenni az utolsó napját. – Én a legutolsó pillanatig ki akarok használni minden percet, amit együtt töltünk. Ne vedd ezt el tőlem!
Nem mondott semmit, de hirtelen úgy csókolt, hogy azt hittem, soha többé nem fog elengedni, bár ezt nem bántam volna. Éreztem a sós ízt, ahogy a könnyei végigcsorogtak az arcán, és én is sírni kezdtem. Szorosan magamhoz húztam, és öleltem őt. Az emberek nekünk jöttek, a kocsinak löktek, de nem érdekelt, most csak Napfény létezett, senki más. Nem akartam elengedni, de egy idő után muszáj volt. A levegőm elfogyott, de hozzá akartam érni, a homlokomat az övéhez nyomtam, eszembe jutott az első csókunk, mennyire zavarban volt akkor, most azt láttam, hogy szenved, és ugyanazt szeretné, amit én is.
- Ne vedd el tőlem ezt a napot! – suttogtam elgyötörten.
- Sosem tenném. – felelte kábultan.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, a vállára hajtottam a fejem, de a zokogást nem rejthettem el.
- Ne sírj, kérlek! – suttogta Napfény, de közben ő is sírt.
Felemeltem a fejem, és megláttam Tomékat, ahogy közelednek. Mélyet sóhajtottam:
- Jönnek Tomék. Ne lássák rajtunk! Próbálj mosolyogni!
Erősen próbálkozott, de nem sikerült neki. Tom azonnal észrevett mindent:
- Ne szomorkodjatok már! Tök szép minden, és nem örökre váltok el. Legközelebb, ha megyünk Te is jössz velünk, Tesó.
- Kösz – motyogtam, és megpróbáltam mosolyogni, de most nem tudtam a dolog jó oldalát nézni.
- Ez jó ötlet – szólt Napfény is.
- Figyeljetek! Menjünk el a Central Parkba! Ott minden olyan nyugis, talán a ti kedveteket is meghozza. – próbálkozott Tom.
- Nyugis? – Napfény meglepődött. – Itt semmi sem tud olyan nyugis lenni, mint odakint.
- Jó – forgatta a szemét Tom. – New Yorkhoz képest nyugis.
Szó nélkül beültünk, és elindultam, közben Napfény kezét szorongattam, és a könnyeimet nyeltem. Éreztem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy itt ül mellettem, és ettől csak még rosszabb volt. A legrosszabb az volt, hogy most valahol egészen máshol lettem volna. Hátranéztem Tomra, de ő csak a húgommal volt elfoglalva. Ennyit a segítségről! – dühöngtem magamban.
A házuk előtt álltam meg, innen gyalog mentünk. Nem szóltam semmit, csak a derekát szorongatva lépkedtünk Tomék mellett. Nem néztem a fákat, a környezetet, láttam már elégszer, folyamatosan az arcát figyeltem, olyan mély fájdalom ült rajta, hogy azt hittem, az én szívem is megszakad, de nem tehettem semmit.
Az egyik elágazásnál hatalmas szökőkút törte meg az ősi fák rengetegét. Beton peremén egyetemisták ültek, mellette anyukák játszadoztak a gyermekeikkel. És néhány tizenéves kölyök gördeszkával, bringával bravúroskodott.
Tom odalépett a peremhez, leült, és Taimát az ölébe húzta.
Napfény fellépett a peremre, maga után húzott, és elindult. Az augusztusi nap melegen sütött, egészen megizzadtam, legszívesebben beugrottam volna a vízbe, hogy csillapítsam az érzést. A következő lépésnél kedvesem megcsúszott, és mire utánakaphattam volna, beesett a vízbe. Annyira lehetetlen volt a helyzet, ahogy ott ült, a feje búbjáig vizesen, hogy amikor kacagni kezdett, és sem álltam meg, és elnevettem magam.
- Gyere ki, még ránk hívják a zsarukat! – mondtam lihegve, és felé nyúltam, de amikor megpróbált felállni visszacsuklott:
- Aú! – a bokájához kapott.
- Mi a baj? – kérdeztem aggódva, és lehajoltam.
Azonnal megragadott, és berántott maga mellé. Olyan hirtelen mozdult, hogy fel sem fogtam, mi történik. Csak azt vettem észre, hogy mellette ülök. Döbbenten néztem rá, azt se tudtam, mit tegyek, de ő igen. A vállamba kapaszkodott, és lenyomott a víz alá. Végre észhez tértem, elkaptam a derekát, és magammal húztam, már csak az tűnt fel, hogy az emberek körülöttünk sikoltozva ugranak fel, ahogy a hideg víz rájuk fröcsög. Mi csak nevettünk, felszabadultan, úgy éreztem, hogy végre elengedte magát. Reméltem, hogy hagyni fogja, hogy elbúcsúzzam tőle.
- Mégis mit képzelnek! – kiabált valaki a hátam mögött.
- Ez felháborító!
- Valaki hívjon rendőrt!
Hallottam, hogy az emberek dühösen kiabálnak, de nem foglalkoztam velük. Forrón csókoltam, és öleltem, vágyakozva mosolyogtam rá, és most ő is így nézett rám. Éreztem, hogy akar, csak fél újra átadni magát az érzésnek. De eldöntöttem, hogy nem hagyom magam, önző leszek, akarom őt, még utoljára.
Lassan felálltunk, és kikecmeregtünk a vízből. Tom és Taima is kacagott. Nevetve kértek elnézést a nevünkben, aztán sietősen elrángattak minket, mielőtt tényleg rendőrt hívtak volna.
Mire a házhoz értünk, igen nagy feltűnést keltettünk, ahogy csurom vizesen, cuppogva végigsétáltunk az utcán.
A házban Tom hozott nekem néhány száraz ruhát, a fürdőben gyorsan átöltöztem. Napfény közben felment a szobájába.
- Menj utána! – állt mellém Tom, amikor kiléptem a nappaliba. – Apa csak hét körül ér haza, tietek a délután. Mi elmegyünk a húgoddal. Ne hagyd, hogy még jobban magába forduljon, használd ki az időt!
Csak biccenteni tudtam, aztán már indultam is az emeletre. Hallottam, ahogy csendesen pakolászik, ismertem minden apró mozdulatának a neszét, a zsigereimbe ivódott.
Megálltam az ajtóban, nem szóltam semmit, csak kitartóan néztem, de nem fordult meg.
- Mit szeretnél? – kérdezte egy idő után.
- Téged – suttogtam.
Némán megrázta a fejét.
- Jamie… – felkapta a fejét.
- Jamie, szeretkezni szeretnék Napfénnyel! – mondtam halkan.
- Sonny, kérlek!
- Ne csináld! – könyörögtem. – Te már elbúcsúztál, legalábbis eldöntötted, és esélyt sem adtál nekem, hogy én is elbúcsúzzam tőled.
Hirtelen fordult meg. Pillanatok alatt előttem termett, szinte nekem esett, ahogy átölelt, közben becsapta az ajtót, és szenvedélyesen megcsókolt.
- Búcsúzz! – nyögte, és az ágy felé húzott.
Most nem voltam szelíd, hevesen, szenvedélyesen szerettem, minden mozdulatom elmondta, mennyire fáj a búcsú, minden porcikáját hosszan becéztem, hogy az emlékezetembe véssem testének legapróbb részleteit is. Nehezen engedtem el, amikor már hozzáértem, de közben mindent egyszerre akartam, gyors voltam, nem húztam az időt, annyiszor akartam még szeretni, amennyiszer csak képesnek éreztem magam rá. A végén nem éreztem megkönnyebbülést, csak a sürgető vágyat, hogy újra az enyém legyen. Zokogva borult a mellkasomra, tudtam, hogy nem okoztam fájdalmat neki, fizikailag, de a lelkét az enyémmel együtt darabokra törtem.
- Ne sírj! – suttogtam. – Szeretlek, drága Napfény! Nem akarom, hogy sírj!
- Itt maradsz velem? – kérdezte.
- Apád nem biztos, hogy örülne neki.
- Nem érdekel! Ha már elbuktam, és nem tudok ellenállni Neked, akkor nem engedlek el.
- Jaj, én kis drágám! Annyira szeretlek. Valahogy megoldom.
Hálásan csókolt meg:
- Köszönöm.
- Szeretném, ha velem maradnál – mondtam.
- Nem lehet. Még kiskorú vagyok, és…
- Tudom, csak szeretném. – nyeltem.
- Bár maradhatnék.
Fölé hajoltam, és újra csókoltam. A következő néhány óra kettőnké volt, de éreztem, hogy ez nem elég, és semmit sem tehetek, hogy megállítsam az időt.
Valamikor kora este, Tom feljött, és szólt, hogy Michael nemsokára hazaér. Vonakodva mentünk le.
- Hogy telt az utolsó napod, Dee? – kérdezte a lányától, amikor már a nappaliban ültünk. – Sajnálom, hogy be kellett mennem.
- Semmi baj, apa! Végül is már nagy kislány vagyok, és csodás társaságom volt – szomorúan néztem rá.
- Beszéltem anyáddal. Azt üzeni, hogy nem tud kimenni eléd a géphez, de már nagyon vár.
- Képzelem – motyogta, de most csak azzal foglalkozott, hogy ne engedjem el a kezét.
- Azt hiszem, jobb, ha mi most lelépünk. Pihend ki magad, hosszú út vár rád! – mondtam hirtelen, és felálltam, nem tudtam volna tovább maradni, különben ráugrok. – Taima?
- Oké, menjünk!
Azonnal láttam Napfény szemében a rémületet, amikor Taima átölelte, akkor is csak engem nézett:
- Jó éjt, hugi! – mondta csendesen Taima. – Holnap kimegyünk elköszönni, nyugi!
- Oké – motyogta a sírás határán.
- Tommal megbeszéltük, amint apád elaludt, visszajövök – súgtam a fülébe, amikor átöleltem. – Megígértem.
Magához ölelt, és csak nehezen engedett el.

Némán vezettem hazáig, Taima sem szólt, ő is pityergett mellettem.
A lakásban aztán leültem a kanapéra, és a telefont hipnotizáltam. A húgom leült mellém, bekapcsolta a tévét, és kábán meredt a képernyőre.
- Visszamész hozzá? – kérdezte.
- Igen.
- Minden rendben lesz, tudom. – mondta. – Érzem.
Megsimogatta a karomat, ránéztem, aztán hirtelen összeölelkeztünk, és zokogni kezdtünk.
- Nem fogod elveszíteni – mormolta Taima. – Hallod? Tudom, hogy a Szellemek nem fogják hagyni.
- Köszönöm, hugi – nyögtem.
Ekkor megszólalt a telefon, még az első csörgés sem hallgatott el, mire már a fülemnél volt.
- Jöhetsz – mondta Tom, és én már az ajtóban voltam.
Rekordidő alatt visszaértem, szerencsére a taxis nem akart városnéző túrára vinni. Hangtalanul osontam be a házba, a folyosón Tom átölelt, aztán utat engedett.
Csendesen siklottam be a szobába, és azonnal Napfény mellé bújtam.
- Itt vagyok – suttogtam.
- Ölelj meg! – nyögte szomorúan.
Szorosan magamhoz húztam. Egész éjjel a karomban tartottam, és megint éberen őriztem az álmát.
Zaklatottan aludt, hiába öleltem magamhoz, többször megremegett, és csukott szemhéja alól könnyek szivárogtak. Álmában is sírt, és ettől csak még jobban fájt nekem a búcsú. Miért nem idősebb csak két hónappal. Nem engedném vissza.
Miért? Miért ilyen kegyetlen velünk az élet? Könnybe lábadt a szemem. Hogy röhögtem régen a többi srácon, emlékeztem, mennyire nyálassá váltak, amikor egy lány igazán bejött nekik. Most már megértettem őket, tudtam, milyen a szerelem. Talán Manitu így büntet. Megmutatja, hogy milyen, aztán megfoszt tőle. Megérdemelném, ahogy a lányokkal bántam eddig, keményebb büntetést is kaphatnék, bár most nehezen tudtam elhinni, hogy ennél jobban büntethetne.
Egész éjjel őt figyeltem, és cirógattam, ki akartam használni minden pillanatot, ami még volt. Emlékezni akartam a bőre puhaságára, az illatára, folyamatosan beleszagoltam a hajába, mélyen, mintha ezzel elraktározhatnám a tüdőmben. Nem tudtam megállítani a könnyeimet, de nem is akartam. Az agyam teljesen kikapcsolt, csak őt láttam, mint az elején, de most fájdalommal töltött el, hogy elválunk.
Hajnalban óvatosan felkeltettem:
- Ne haragudj, Kicsike! – suttogtam. – Mennem kell. El kell intéznem valamit. De kint leszek a reptéren. El ne menj köszönés nélkül! – próbáltam elütni a dolgot, de megint könnyes lett a szemem.
- Nem szeretném, ha mennél! – kapaszkodott belém.
- Muszáj – nyögtem, de visszafordultam fölé, és megcsókoltam. – Szeretlek.
- Én is szeretlek. – suttogta.
Csak az alsómat vettem föl, a többi ruhát, és a cipőt a kezemben vittem ki. Tom a folyosón várt, hallottam, hogy Napfény kétségbeesve zokog. Vissza akartam fordulni, de Tom megragadta a karomat.
- Siess, apa már ébredezik! Ha itt talál, megöl.
Lerobogtam a lépcsőn, és az előszobában kapkodtam magamra a ruhát.
- Mondd meg neki, hogy várjon meg! – suttogtam. – El ne induljon, amíg nem érek oda.
- Persze, szólok, de a gép…
- Oda fogok érni. Csak várjon meg – nyögtem könnyek közt.
- Rendben – bólintott, és kilökött az ajtón.
Leintettem egy taxit, és közömbösen megadtam a címet. A sofőr próbált beszélgetni velem, de nem figyeltem rá. A szemem szúrt, így inkább hátrahajtottam a fejem, és becsuktam. Egy idő után a sofőr elhallgatott.
Amikor megérkeztünk, szó nélkül fizettem, és azonnal felrobogtam a lakásba. Taima a nappaliban várt, ahogy becsuktam az ajtót, odajött és átölelt.
- Segítenél? – kérdeztem.
- Persze – suttogta. – Miben?
Ránéztem, aztán bementem a fürdőszobába. Összefogtam a hajam a fejtetőmön, előkotortam egy ollót, és egy bőrszalagot. Aztán visszaléptem a nappaliba:
- Vágd le! – nyújtottam felé.
- Mi?
- Itt az olló. Fond össze a hajam, és vágd le!
- Sonny…
- Megoldom egyedül, ha kell, de jobb szeretném, ha segítenél.
- Ülj le! – sóhajtott. – Csak egy kérdés. Megcsinálom – mondta sietve, amikor csúnyán néztem rá. – Megcsinálom, csak szeretném megkérdezni, hogy biztos vagy-e benne? Utána már nem lehet visszacsinálni.
- Biztos vagyok benne.
- Rendben – motyogta.
- Szorosan, nem akarom, hogy szétcsússzon – mondtam.
- Sonny, ha így vágom le, utána idétlenül fogsz kinézni.
- Mint egy huron – nevettem hisztérikusan. – Csináld! Utána elmegyek egy fodrászhoz.
- Ahogy gondolod. – mondta, és fonni kezdte a hajam.
Gyorsan végzett, utána fogtam a fonatot, és egy lezárható zacskóba tettem.
- Sonny nem lesz időd…
- Odaérek. Menj, kísérjétek ki! Mondtam Tomnak, hogy ne engedje felszállni, amíg nem köszöntem el tőle.
- Bátyó!
- Mi van? – néztem rá.
Hozzám bújt, és átölelt.
- Minden rendben lesz – suttogta.
- Persze – mormoltam. – Menj! Én is sietek.
Együtt mentünk le, a recepciós döbbenten nézett rám, ahogy rövidre nyesett hajjal kisétáltam, de nem szólt.
Taima beült egy taxiba, és eltűnt, én pedig bementem a sarki borbélyhoz, és leültem az egyik székbe.
- Jó reggelt! – mondtam kábán. – Rendbe tudja hozni?
- Igen, de nem most. Várnia kell! Tíz perc múlva időpontra jön egy vendég.
- Másfél órán belül a Kennedy reptéren kell lennem. – mondtam.
- Uram…
- Háromszoros árat fizetek, ha siet. Életbevágóan fontos – néztem a fodrászra könyörögve. – Kérem!
A férfi sóhajtott, aztán fogta az ollót, és nekiesett a hajamnak.
- Mi történt magával? – kérdezte.
- Fogadás – mormoltam.
- Ja, értem. Átbulizott éjszaka – nézett a szemembe.
- Olyasmi – megtapogattam a pulcsi első zsebében lévő csomagot.
- Nem túl bőbeszédű.
- Fáradt vagyok, és nincs jó kedvem.
- Hé, én szoktam látni magát!– állt meg egy pillanatra az olló a kezében. – Itt szokott kávézni reggelente szemben.
- Előfordul. – mosolyogtam fanyarul.
- Nyáron nem láttam.
- Hazautaztam a családomhoz.
- De magának nagyon hosszú haja volt. Én nem hagytam volna, hogy fogadásból levágják.
- Egy lány miatt vágtam le – nem értettem, miért, de megoldódott a nyelvem. – miatta kell kiérnem a reptérre.
- Elutazik a kishölgy?
- Igen – nyögtem, és megint könnyes lett a szemem.
- Emlék lesz a kislánynak?
- Igen – suttogtam.
- Nagyon szép gesztus.
- Kösz – motyogtam.
Nem szólt többet, gyorsan végzett, de nem fogadott el több pénzt, pedig az időpontos vendégnek is várnia kellett.
- Ne taxival menjen, hanem metróval! – mondta a fodrász búcsúzóul. – Fél órája hallottam, hogy baleset volt a gyorsforgalmin. Minden sáv beállt.
- Kösz az infót, viszlát.
Már rohantam is az aluljáró felé, kettesével vettem a lépcsőfokokat, közben a fejemre húztam a kapucnit. Leértem a peronhoz, és rémülten figyeltem, hogy a szerelvény, ami reptérhez ment éppen bent állt. Nem fogom elérni, hasított belém a felismerés, de nem nyugodtam bele. Rohanni kezdtem, és cikázva kerülgettem az embereket. Némelyiknek nekirohantam, de nem lassítottam. Hallottam, hogy felháborodva kiabálnak utánam.
Épp leértem a szerelvényhez, amikor az ajtó hatalmas csattanással becsukódott az orrom előtt. Őrjöngve csaptam rá, és felüvöltöttem kínomban. Tudtam, hogy a következő fél óra múlva jön. Nem fogok odaérni, és Napfény elmegy anélkül, hogy elköszönhetnék tőle. Meg fog gyűlölni, hogy cserbenhagyom, és igaza lesz.
Ekkor az ajtó kinyílt, és én szinte beestem a kocsiba. Lihegve kapaszkodtam meg, nem néztem föl. Nem akartam látni a döbbent arcokat. A könnyeim megint eleredtek. Előkotortam a napszemüvegem, és feltettem. Hátat fordítottam az embereknek, és próbáltam összeszedni magam.
Végre megérkeztünk. Szerencsére tudtam, melyik terminálhoz kell mennem. Siettem, de a tömegben képtelen voltam futni. Kerülgettem az embereket, már majdnem odaértem a kapukhoz, amikor legnagyobb rémületemre meghallottam, hogy már szólítják a frankfurti járat utasait.
Ekkor láttam meg őket. Napfény Tom karjában volt, és úgy láttam, sír.
Taima felém intett, és mind megfordultak.
Napfény pedig odarohant hozzám, és a karomba vetette magát.
- Hát mégis eljöttél! – zokogott.
- Nem engedtelek volna el búcsú nélkül – nyögtem, és elhalt a hangom.
Magam felé fordítottam az arcát, és gyengéden letöröltem a könnyeit. Erősnek akartam mutatni magam, de amikor felnyúlt, és levette a szemüvegem, elszállt az erőm. Letolta a kapucnimat, és döbbenten nézett rám:
- Mi történt? – kérdezte.
Előhúztam a zsebemből a fonatot.
- Tudod, nálunk az a szokás, hogy amikor valakitől, aki fontos nekünk, elbúcsúzunk, akkor adunk neki ajándékot. Olyat, ami mindig emlékezteti ránk, amit csak… csak attól kaphat, és senki mástól. Szeretném ezt neked adni, ha elfogadod. – a kezébe adtam a zacskót. – Szeretném, ha soha nem felejtenél el. – a hangom elcsuklott, és a könnyek már megint utat találtak.
- Sosem felejtelek el! – suttogta, miközben hozzám bújt.
Lehajoltam, és forrón megcsókoltam. Alig tudtam elengedni, de megtettem, ő pedig rémülten nézett rám:
- Sonny, én nem… nem adtam neked semmit, annyira szeretnék, mondd, mit szeretnél?
- Napfény, te a legdrágább ajándékot adtad nekem, amit egy lány adhat. – suttogtam szerelmesen. – És csak egy embernek adhatja, önmagadat, az ártatlanságodat. Ezt sosem fogom elfelejteni.
„Kérjük az American Airlines New Yorkból, Frankfurtba tartó 418-as járatának utasait, fejezzék be a beszállást!”
- Sonny… – nyögött rémülten.
Átöleltem, de aztán elhúzódott tőlem.
- Mennem kell!
- Tudom – suttogtam zokogva. – Te elveszett kismadár.
- De te megtanítottál repülni, már nem vagyok elveszett. És most ideje hazarepülnöm.
- Ne…! – nyögtem rémülten. Úgy éreztem, talán megállíthatom, talán mégsem megy el. Itt marad. De ő erősebbnek bizonyult nálam.
- Maradj itt! Ne kísérj el a kapuig! És mosolyogj! – próbált nevetni sikertelenül.
- Hadd csókoljalak meg, csak még egyszer! – könyörögtem.
A karomba vetette magát, és hevesen megcsókolt, de csak egy pillanatnak tűnt. Aztán elengedett.
- Tettem még néhány dalt a lejátszódra – suttogtam. – Majd hallgasd meg a gépen!
- Oké – nyöszörögte.
- Kisasszony! Be kell fejeznünk a beszállást!
- Megyek! – szólt hátra.
És már ment is, még egyszer visszanézett, majd eltűnt a kapu mögött.
- Napfény, maradj velem! – nyögtem, és elindultam utána, de az egyik stewardess az utamat állta:
- Uram, ön ide már nem jöhet be!
- De ott van a barátnőm. – mondtam kétségbeesve.
- Értem uram, de ide akkor sem jöhet be! – mondta most már szigorúbban.
Tom odalépett mellém, és elhúzott.
- Ne haragudjon rá! – mondta a nőnek. – Nem akar bajt keverni, csak nagyon fáj neki, hogy a húgom elutazik.
Elrángatott, és a panorámaablakhoz húzott.
- Ne akarj balhét, Testvér! – suttogta. – Nyugodj meg!
Az ablak felé fordultam, nekitámasztottam a homlokomat.
- Napfény, maradj velem! – nyöszörögtem – Kismadaram, ne repülj el!
Zokogva néztem, ahogy a gép a kifutóra fordul, és egyre gyorsul, míg végül felszáll. Elfordultam, és megláttam, hogy a nyugati égboltot elborítják, hatalmas fekete felhők.
22. fejezet



- Ideje indulnunk – hallottam Michael hangját. – Gyere, fiam!
A vállamra tette a kezét, és elhúzott az ablaktól.
- Elment – suttogtam, és még mindig a kifutót bámultam.
- Gyere, fiam! Itt már nincs dolgunk.
- Elment – ismételtem meg.
- Igen, de nem végleg – lépett mellém Tom is. – Apával már beszéltünk róla, amikor jövő nyáron meglátogatjuk, addigra végez a sulival, és akkor hazajöhet velünk.
- Az majdnem egy év – nyögtem. – addig elfelejt. Megvigasztalja a barátja, és én csak egy nyári kaland leszek neki.
- Ezt te sem gondolod komolyan! – nézett rám Tom megrökönyödve. – Láttad az arcát? Érezted a fájdalmát? Nem fog elfelejteni. Szeret téged, és jövőre megint együtt lehettek.
- Nem fogom kibírni nélküle.
- Dehogynem, majd beszéltek Chaten, és telefonon. Meg maileztek. Ne légy már ennyire letörve!
- Nem megy, ha arra gondolok, hogy otthon várják a barátai, akik a közelében lesznek…
- Higgadj le, Testvér! – ölelt magához. – Ismerem a húgomat annyira, hogy tudjam, ő nem az a fajta, aki könnyen túllép egy ilyen kapcsolaton. És gondolj bele, hogy milyen volt az utolsó héten. Ugyanúgy szenvedett, ahogy te is.
Erőtlenül bólintottam, és hagytam, hogy kivezessenek az utcára. Beültünk a kocsiba, aztán Michael felénk fordult:
- Sonny, átjöttök hozzánk, vagy inkább hazamennétek?
- Hazamegyek. Úgy értem, haza, haza. Csak a kocsiért kell elmennem. Taima, te maradsz?
A húgom megrázta a fejét.
- Nem engedlek egyedül vezetni.
- Figyu, Tesó! – nézett rám Tom. – Én is lemegyek veletek. Apa úgyis dolgozik, én meg nem akarok egyedül maradni. Majd én vezetek, te most nem vagy abban az állapotban.
Hálásan néztem rá, nem mondtam ki, de igaza volt.
Michael bólintott, aztán elindultunk. Megálltunk a lakásomnál, de csak addig, amíg felvettük a kocsit. Utána Tomékhoz mentünk, hogy összekapjon néhány dolgot, és már indultunk is.
Kértem Tomot, hogy egyenesen menjünk ki a múzeumba, bár tudtam, hogy csak kínzom magam, de a többiek még kint voltak. Otthon csak az üres ház várt volna. Eszembe jutott, amikor visszajöttünk New Yorkból, és majdnem megcsókoltam, akkor még azt hittem, ez az egész csak fizikai vonzalom. Mekkorát tévedtem! Akkor azt hittem, megbántódott valamiért, pedig csak megijedt. Talán már ő is érzett valamit, csak még nem merte szabadjára engedni.
Lehajtottam a fejem, hogy a húgomék ne lássák a könnyeimet. Úgy éreztem, sosem leszek képes abbahagyni a sírást.
- Nyugodj meg, Tesó! Kitalálunk valamit – mondta halkan Tom. – Nem fogom hagyni, hogy elfelejtsen, és tudom, hogy szeret.
Szótlanul ültem, nem tudtam válaszolni neki, de úgy tűnt, megértette. Csak bámultam ki a kocsi ablakán, végre elapadtak a könnyeim, de csak addig, amíg el nem értük a tavat. Akkor újult erővel támadtak. Keményen küzdenem kellett, hogy visszatartsam őket.
Amikor megálltunk a kocsival a múzeumnál, és besétáltunk, Bubba odarohant hozzánk.
- Hé, srácok – kezdte, de ahogy meglátta az arcom, azonnal elkomorodott. – Hogy vagy, Tesó?
Szótlanul megráztam a fejem, és elfordultam tőle.
Mai a ház ajtajában állt, és amikor odaértem mellé, átölelt.
- Elment – suttogtam, kásás hangon.
- Jaj, kicsim! Nyugodj meg! Rendbe jönnek a dolgok. Gyere be!
Behúzott, hogy ne legyünk a kíváncsiskodók szeme előtt. Egyenesen Napfény ágyához mentem, és leültem. Mai töltött egy bögre teát, és a kezembe nyomta. Szótlanul ittam meg, és azonnal éreztem a gyógynövény jótékony hatását. Letettem a bögrét, és hanyatt dobtam magam a fekhelyen. A könnyeim megállíthatatlanul folytak.
- Anya, szerinted visszakaphatom valahogyan? – kérdeztem.
- Ha ezt szeretnéd, akkor megtalálod majd a módját.
- Ez most nagy segítség volt, kösz. – morogtam.
- Rendben, nem szóltam. – éreztem, hogy megbántódott.
- Ne haragudj, én csak…
- Semmi baj szívem, megértelek.
- Anya… – kezdtem, de nem tudtam folytatni.
Felültem, és az arcomat a kezembe temettem. Odajött mellém, leült, és átölelt.
- Normális, hogy ez ennyire fáj? – kérdeztem elgyötörten, és ránéztem.
- Ez bizonyítja, hogy szereted.
- Úgy érzem, szétszakadok, itt bent – mutattam a mellkasomra zokogva. – mintha tőrt vágtak volna belém.
- Istenem – szorított magához.
- Nem fogom kibírni – nyögtem.
- Mai! Holló kérte, hogy gyere ki – szaladt be Apony, de az ajtóban megtorpant.
Gyorsan hátat fordítottam neki. Nem akartam, hogy sírni lásson.
- Rendben, mondd meg neki, hogy pár perc, és megyek – felelt Mai.
Én közben a fekhelyet néztem, szinte láttam, ahogy itt fekszik, és én betakarom az őzbőr takaróval. Odanyúltam, hogy végigsimítsam. Valami furát éreztem alatta. Azonnal felrántottam a takarót, és hangosan felnyögtem.
- Mi az, szívem? – nézett rám ijedten Mai.
- A… a… a karkötője. Itt felejtette – ziháltam, és óvatosan a tenyerembe fogtam. Attól féltem, csak illúzió, és mindjárt eltűnik. De itt volt, a kezemben, valami Tőle, ami örökre megmarad nekem.
Felhúztam a csuklómra, és zaklatottan simogattam.
Taima bejött a házba, és egyenesen mellém ült.
- Beszéltem a többiekkel, hogy most hagyjanak békén – mondta.
- Kösz – mormoltam, és a karkötőt bámultam.
- Ez honnan van? – nyúlt felé, de elhúztam a kezem.
- Napfényé. Itt felejtette, a takaró alá csúszott.
- Biztos az övé? – nézett kétkedve Taima.
- Igen, ezzel fogta össze egyszer a haját a kocsiban, amikor nem volt kéznél hajgumi. – alig lehetett érteni, mit mondok, annyira kásásan, és halkan beszéltem.
- Értem. Feküdj le bátyó, próbálj meg aludni! Az talán segít, hogy kicsit jobban legyél.
Eldőltem az ágyon, és ekkor megcsapott a parfümjének az illata, ami beleivódott a párnába. Mélyen belefúrtam az arcomat, és beszívtam a keserédes zamatot. Nem tudom, meddig tartott, mire zavaros álomba merültem, csak azt érzékeltem, hogy békén hagynak. Mai egyszer bejött, és betakart, de aztán a ház elcsendesedett, sőt talán a környékről is elmentek.
Másnap reggel tértem csak magamhoz, vagy inkább hajnaltájt, még nem kelt fel a nap, és az ágyakon ott szuszogtak a többiek.
Csendben felkeltem, és kimentem a házból. A szemem szúrt, alig bírtam nyitva tartani, a torkom kiszáradt, és kapart. Úgy éreztem magam, mintha piszkosul megfáztam volna. Leültem az egyik farönkre, ami a szertartásos sátor mellett volt, behunytam a szemem, és arcomat kelet felé fordítottam.
- Hiányzol – suttogtam, és megpróbáltam nyelni, de nehezen ment.
Hallottam, hogy valaki közeledik felém.
- Hogy érzed magad, fiam! – kérdezte apám, ahogy leült mellém.
- Pocsékul – krákogtam.
- Jobb lesz… idővel.
- Nem akarom, hogy jobb legyen. Őt akarom.
- Megértelek. Én is átmentem ezen.
- Anyám és te mások voltatok. Ő elhagyott minket. Napfény nem akart menni.
- Tudom, és épp ezért tisztelem az erejét, hogy képes volt felelősséggel dönteni.
Apámra néztem.
- Megtehette volna, hogy marad – magyarázta. – De akkor az anyja léphetett volna, és akkor örökre elveszíted. Így azonban van esélyed. Visszakaphatod.
- Hogyan? – horkantam fel. – A világ másik végén van. Én elmentem volna vele. Képes lettem volna mindent itt hagyni, és új életet kezdeni vele ott. De nem hagyta.
- Mert erős, és bölcs. Bölcsebb, mint te most. Átlátta, hogy ez nem járható út. Egyikőtöknek sem.
- Az a baj, hogy nem tudom, mi lenne járható út.
- Várnod kell! Ha befejezi az iskolát, és úgy dönt, akkor visszajön hozzád.
- Félek, hogy nem fog. – sóhajtottam. – Hogy hazamegy, és a barátai majd feledtetik vele, amit irántam érzett. Ott van a barátja, aki egész nyáron várta, és…
- Barátja van Magyarországon? – döbbent meg az apám.
Csak bólintottam.
- Hát abból, amit én láttam, amennyire én megismertem, az a barát nem lehetett túl fontos neki. – mormolta.
- Egyszer beszéltek telefonon, még az első héten, és akkor is összevesztek – feleltem. – És szinte soha nem hozta szóba, csak amikor még próbált… elutasítani. – ekkor valami bevillant. – Ő nem akart rám akaszkodni. Pedig abból, ahogy a közeledésemre reagált tudtam, hogy szeret. De nem akart fájdalmat okozni. Se nekem, se magának. Emlékszem, az első csókunk után vissza akart lépni, azt mondta, nincs értelme, mert csak fájdalom lesz a vége. Én erősködtem, és nem engedtem.
Megráztam a fejem, és bele akartam túrni a hajamba, de meglepve tapasztaltam, hogy nincs.
Apám is beletúrt.
- Szép gesztus volt tőled. Ő pedig elfogadta. És abból, amit most elmondtál, már tudom, hogy jól választottál, bár nem örülök, hogy fehér lány.
- Anyám is az volt.
- Félvér – javított ki.
- Mintha nem te mondtad volna, hogy az ugyanaz, vagy még rosszabb. – nevettem keserűen.
- Igaz – mosolygott.
Aztán elővett valamit.
- Megkértem Mai-t, hogy készítse el ezt. Reméltem, hogy neked lesz igazad, és visszatér veled, de ahogy mondtam, tisztelem az erejét. Szóval, szeretném, hogy ezt majd add át neki, amikor újra találkoztok. Mert találkozni fogtok, ezt tudom. És mondd el neki, hogy remélem, egyszer valóban a lányomként szerethetem, itt köztünk, az asszonyodként.
A kezembe adta a láncot.
- Ha biztos vagy benne, akkor miért nem adod oda neki te? – kérdeztem.
- Szeretném, ha tőled kapná.
- Tudni fogja, hogy kitől kapja… ha egyszer valaha találkozunk még.
- Fogtok. Lehet, hogy nem egy hét múlva, de fogtok. Érzem, hogy ez a szerelem köztetek széttéphetetlen.
- Remélem, igazad van – suttogtam, és közben megnéztem az ékszert.
Mai gyöngyökből fűzte, fehér, vörös, és kék minták voltak benne, a közepében pedig egy apró csillogó kő bújt meg szolidan. Hirtelen eszembe jutott az Orion csillaga, arra emlékeztetett, ahogy halványan ott csillámlott, és mosolyogni kezdtem.
- Gyönyörű, köszönöm. – suttogtam. – Szép ez a kő.
- Anyádé volt. Emlékszel arra a fülbevalóra? Az esküvőnkön viselte.
- Aha, láttam a képet. Ez abból van?
- Igen, csak az egyik elveszett valamikor, ez a kő pedig kiesett a foglalatból. Gondoltam, így a megfelelő helyre kerül.
- Apám, én…
- Tudom, fiam! – mondta.
Megveregette a vállamat, és felállt.
- Mennem kell. Utána kell néznem néhány dolognak. Te most csak magaddal törődj! Szedd össze magad!
Megfordult, és elsétált a félig kész házak felé. Ahogy utána néztem, valahogy megtörtnek tűnt, mintha újra átélné a fájdalmat, amit annakidején az anyám okozott neki. Mintha ugyanazt érezné, amit én.
Sóhajtva felálltam, és visszamentem a házhoz. Az asszonyok már felkeltek, és elkészítették a reggelit. A srácok az asztaloknál ültek, és kissé kómásan falatoztak.
Amikor megjelentem, mindenki felém fordult. Az első pillanatban nem értettem, de aztán leesett. A hajam. Bár sok srác viselt rövid frizurát a törzsben, de rólam tudták, hogy mennyire kényes vagyok a hajamra. Hányszor hangoztattam, hogy nincs olyan erő, ami rávehet, hogy levágjam. Hát megtaláltam ezt az erőt. Büszkén felszegtem az állam, és végigvonultam az asztalok közt. Egyenesen bementem a házba, és eldőltem az ágyon.
Felemeltem a láncot, és úgy tartottam, hogy a nap álmos fénye átvilágítson rajta, és csak figyeltem, ahogy az apró brill kő szivárványfényben ragyog.
- Oda fogom adni Neked! Esküszöm!
Megint ellepték a szememet a könnyek.
- Mit csinálsz most? Gondolsz rám, vagy már a barátod karjában felejtesz? – Éreztem, hogy a halántékomon nedves csík gördül le. – Ne felejts el, kérlek!
- Sonny! – kiabált be Tom.
Kábán pislogtam, zavart a hang, és az éles fény.
- Mi van?
- Most beszéltem apáddal. Azt mondja, jobb lenne, ha visszamennénk a faluba, mert ez a hely totál kikészít téged.
- Apám – fortyogtam.
- Vagy talán visszamehetnénk New Yorkba. Akkor beszélhetnél vele. Az előbb felhívtam a fényképezőgép miatt, és…
- Te felhívtad, és nem szóltál? – üvöltöttem rá.
- Aludtál, próbáltunk felkelteni, de teljesen ki voltál ütve. – hebegett.
- Addig kellett volna ráznod, amíg felébredek! – dühöngtem. – Tényleg nem látod, mit jelent ez nekem?
- Próbáltalak Sonny. De olyan voltál, mint akit leütöttek.
- Hol a mobilod? Hadd beszéljek vele!
- Itt van, de…
Kikaptam a kezéből, és már nyomtam a gyorstárcsázót, de a telefon kettőt pittyegve, lemerült.
- A jó büdös… – hörögtem, és a földhöz csaptam.
Kettőt pattant, aztán szétesve megállapodott a tűzhely mellett.
Ettől magamhoz tértem.
- Ne haragudj! – nyögtem. – Veszek helyette másikat.
- Tanultál a húgomtól? – kezdett vigyorogni.
- Mi van?
- Ő is előszeretettel rakta el így a mobilját.
Halkan felnevettem.
- Ezzel ne törődj! – mondta, ahogy összeszedte a darabokat. – Már úgyis le akartam cserélni. Gyere vissza, és beszélhettek.
- Dolgom lenne még itt. Apámnak kell a segítség.
- Akkor visszajössz. Hétvégén feljössz hozzánk, és beszélhettek. Hét közben meg segíthetsz itthon.
Tetszett ez a lehetőség, bár tudtam, hogy csak a szívemet fogom hasogatni vele. Rettegtem a távkapcsolattól, hiába mondtam neki, hogy megéri. Ha nem érinthetem meg, az csak rosszabb. De legalább láthatom.
A következő három hétben csak a hétvégi beszélgetések tartották bennem a lelket. Mindent elmesélt, hogy amikor hazaért, hogy fogadták, és hogy szakított a barátjával. Ettől olyan boldogság járt át, hogy alig tudtam elviselni. De láttam, hogy valamit eltitkol, hiába kérdeztem, nem mondta el.
Szeptember közepe volt, otthon voltam, és már vártam a délutánt, hogy menjünk New Yorkba.
Apa leült velem szemben, és nekilátott a reggelijének.
- Jó reggelt, fiam!
- Jó reggelt, apa!
- Te nem eszel?
- Nem vagyok éhes – mormoltam.
- Ki fog készülni a gyomrod, ha csak kávét iszol.
- Majd eszem, ha akarok – förmedtem rá.
- Szedd össze magad! A végén beteg leszel. Mennyit fogytál?
- Nem sokat – feleltem. – Beszélhetnénk másról?
- Ma is mentek? – kérdezte.
- Igen, ebéd után. – motyogtam.
- Szükség lenne rád a hétvégén. Van néhány dolog, amit egyedül nem tudok elintézni.
- Napfény várja, hogy felhívjam.
- Ő ott lesz, holnap reggel is indulhattok.
- Ma megyünk! – fakadtam ki. Dühösen csaptam le a poharat az asztalra. – Nem tarthatsz vissza!
- Értem – motyogta az apám.
Furcsán nézett, aztán eltorzult az arca. Elsápadt, és hirtelen a mellkasához kapott.
- Apám? – néztem rá. – Apám?
A szeme homályossá vált.
- Apa? – kiáltottam ijedten, és felugrottam. Azonnal mellette voltam, és éppen sikerült elkapnom, mielőtt a földre esett volna. – Apa? Mi van veled, Apa? Taima, hívj orvost! Apám rosszul van!
Mai is odaugrott.
- Vigyük be a szobába! – sírta ijedten.
A karomba kaptam, meglepően könnyűnek tűnt. Berohantam a szobába, és a kanapéra fektettem.
- Apa! Apám! Válaszolj, kérlek!
Zihálni kezdett.
- Nem… kapok… levegőt. Szúr… a mell… mellkasom.
Kapkodva téptem le róla a tunikát.
- Apa! – zokogtam. – Tarts ki! Hívtuk az orvost. Mindjárt itt lesz.
Felnéztem, Taima sírva bólogatott.
- Fiam… most… már… te… felelsz… mindenért.
- Miről beszélsz, Apám? Dehogy, mindjárt itt az orvos. Meggyógyulsz.
Erőtlenül megrázta a fejét, nyelt egyet, és folytatta:
- A… törzs… Vezesd… őket!
- Ne! – nyögtem zokogva.
- Itt… az… időm. Hozd… haza… Napfényt!
Vett egy mély levegőt, aztán lassan kieresztette, és a szeme üvegessé vált.
- Apa! – suttogtam. – Apa! APA! – zokogtam. – NEEEE! Manitu, ne! Ne vedd el őt is!
Hallottam, hogy Mai, és Taima is zokognak. Én képtelen voltam megmozdulni, a karomban tartottam apám testét, és hangosan sírtam, mint egy kisgyerek.
Az orvos már csak a halál tényét tudta megállapítani.

Innentől kezdve összemosódott bennem minden. Támogatnom kellett volna Mai-t és Taimát, de képtelen voltam rá. Mintha dobozban lettem volna. Kábán álltam a temetésen, alig láttam, hogy a család ott van körülöttünk, és ők teszik azt, amit nekem kellett volna. A hagyományos temetés után összegyűltünk a
házunkban. Én magamba fordulva ültem a sarokban, az egyik fotelban, nem szóltam senkihez. Tom, és Michael is ott volt, de észre sem vettem őket, csak akkor, amikor Tom lekuporodott mellém:
- Beszélned kéne Dee-vel! Joga van tudni.
- Nem akarom, hogy emiatt is szomorkodjon.
- Már kérdez rólad. Mit mondjak neki?
- Hogy eltűntem.
- Mi van?
- Mondd, hogy senki sem tud rólam semmit. Eltűntem, mondd, hogy találtam egy másik lányt.
- Hülye vagy? – förmedt rám. – Ha szakítani akarsz vele, akkor TE mondd meg neki!
- Nem akarok, de így nem várhatom el, hogy várjon rám.
- Hogy? Sonny, szedd össze magad!
- Abba kell hagynom az egyetemet. Vissza kell jönnöm, ő ennél többre hívatott. Nem lehet egy mocskos, szegény indián barátnője. Én nem tudom megteremteni neki azt, amire vágyik.
- Sonny, Dee szeret téged. Ha azt mondanád neki, hogy mostantól egy sátorban kell élnetek, és neked kell vadásznod, hogy enni tudjatok, akkor is veled akarna lenni.
- Napfény ennél többet érdemel!
- Sonny! Gondold ezt át! Kérdezd meg erről! Ne dönts egyedül! Azzal megölöd.
- Ne túlozz! Majd talál valakit, aki méltó hozzá.
- Te vagy méltó hozzá! – emelte fel a hangját.
Taima odalépett mellénk:
- Csendesebben, fiúk! Muszáj nektek most veszekedni?
- Sonny el akarja hagyni Dee-t… Napfényt!
- Mi van? – guggolt le a húgom is. – Sonny ne legyél hülye! Belepusztulna.
- Mit mondtam? – helyeselt Tom.
- Nem értitek? Én képtelen vagyok megadni neki, amit…
- Neki csak TE kellesz! – sziszegte Tom.
- Emlékszel Holló utolsó mondatára? – kérdezte Taima. – Én igen: „Hozd haza Napfényt!” Ne tagadd meg a kérését! Te sem akarod ezt, akkor miért csinálod?
- Nem köthetem egy csóróhoz – próbálkoztam erőtlenül. – Gondoljátok, hogy ő így is…?
- Mindenhogy! – ölelt meg Taima. – Ne kínozd magad! És őt se!
- Figyelj! Az egyetem dolgot meg ne döntsd el véglegesen! Rendben, kérj halasztást, de ne add fel! Rendezed az itteni dolgokat, addig Napfény is befejezi a sulit. És utána együtt lehettek.
- De most még ne mondjatok neki semmit! – suttogtam. – Ha összeszedtem magam, akkor majd én elmondok neki mindent.
- Ahogy gondolod. De szerinted nem veszi észre rajtad, hogy kikészültél? – kérdezte Tom.
- Mondd neki, amit mondtam! Hogy eltűntem, és nem tudtok rólam semmit, ha rendezem a dolgokat, majd jelentkezem nála, és elmondom, hogy időre volt szükségem.
- Szerintem ez kegyetlen dolog – mondta halkan Taima.
- Nem akarom, hogy még jobban szenvedjen.
- Mert ha eltűnsz, attól nem fog szenvedni?
- Kérlek, Tom! Én akarom elmondani neki, de még nincs hozzá erőm.
- Rendben – sóhajtott.
Felálltunk, és csatlakoztunk a többiekhez. Hotan és Yuma odaléptek hozzám, és elmondták, hogy nem várhatnak tovább, a törzsi tanács elé kell állniuk, és intézkedniük kell a törzsfőnök választással kapcsolatban. Bár már nem követtük szigorúan a hagyományokat, de a tanács engedélye szükséges a hivatalos megválasztásomhoz.
- Hotan, Yuma! Szerintem ti sokkal méltóbbak lennétek erre a feladatra.
- Te vagy a fia! És méltó vagy rá!
- Én nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
- Képes vagy rá!
Csak a fejemet ráztam.
- Sonny!… Szárnyaló Sas! Itt az ideje, hogy felnőj! – mondta Hotan. – A felelősség mostantól a tied.
- Én ezt nem akarom.
- Az élet nem mindig adja azt, amit akarunk. Van, hogy rossz lapokat oszt, és nekünk abból kell kihozni a legjobbat. Neked most pocsék leosztás jutott, de talpra kell állnod, és vezetned a törzsünket. Mi itt vagyunk, és mindenben segítünk neked.
Mélyet sóhajtottam, és bólintottam.

A törzsi tanács végül Awan kivételével elfogadott, így egy héttel apám halála után megvolt a szertartás a múzeumban. Gyűlöltem minden pillanatát, de keményen, büszke kifejezéssel az arcomon végigcsináltam. Utána pedig belevetettem magam a munkába. Az egyetem két éve elég alapot nyújtott, hogy átlássam a számlakönyveket, és persze voltak, akik rengeteget segítettek. A munkák rendben folytak, és én is kivettem a részem, ha nem az irodában voltam, akkor kint segítettem az építkezésnél. Kora reggeltől, késő estig kint dolgoztam. A munkaterápia bevált, nem gondolkodtam. De az álmokat nem tudtam elűzni, szinte minden éjjel megjelent előttem Napfény, és szomorúan nézett. Nem szólt, de tudtam, hogy szenved miattam. És mindig úgy ébredtem, hogy tudtam, a nevét zihálom.
Aztán egy héttel a születésnapja előtt Tom felhívott:
- Megyünk Budapestre! – mondta lelkesen.
- Mi van? Mikor? – kérdeztem értetlenül.
- Öt nap múlva, és te is jössz. Hazahozzuk Napfényt!
- Mi van? – még mindig nem értettem.
- Apa talált megoldást. Hazahozzuk.
- Úgy érted…?
- Igen, Tesó!
Úgy éreztem, szétrobbanok. Örömhullámok söpörtek át rajtam. A következő öt napban megint nem tudtam, mi van velem. Taima és Mai megijedtek tőlem.
Menni akartam, aztán mégsem. Ki-be pakoltam a csomagomat. Az egyik pillanatban örültem, a másikban őrjöngtem. Végül Taima és Mai kirúgtak a házból azzal, hogy ne merjek hazajönni Napfény nélkül. De én rettegtem. Mi van, ha az utóbbi hónap annyira betett neki, hogy már látni sem akar?
Aztán ugrott az idő, nem tudom, hogy jutottam ki a reptérre, nem emlékeztem az útra. Egyszer csak ott álltunk az épület előtt, és csak pislogtam, amikor Tom belökött az árnyékba:
- Itt várj! Előbb én beszélek vele!
- Mi van, ha…?
- Nyugi! – vigyorgott. – A nyakadba fog ugrani.
Körülnéztem. Ez a suli olyan fura volt, hatalmas, mint egy kaszárnya, nem olyan tágas, mint nálunk. De a kapu melletti beugró most jól jött.
Tom lazán a korlátnak dőlt, és figyelte a bent zsibongó tömeget. Aztán egyszer csak mosolyogni kezdett.
- Készülj! Jön!
Megfeszültem, a lábam remegni kezdett. Mi lesz, ha elzavar, ha már nem kellek neki. Alig kaptam levegőt, amikor kivágódott a bejárati ajtó, és kisuhant rajta, egyenesen Tom karjába. Az a farmer volt rajta, amit az utolsó nap vettünk, és egy azok közül a pólók közül, amiket én választottam. A haja egyszerű lófarokba volt fogva. A táskája, és dzsekije a földön landolt, és csak szorította a bátyját.
- Drága Tom! Hát itt vagy! Azt hittem, már… már nem akarsz találkozni velem, se beszélni, se…
- Édes kicsi, butus Dee! Hogy gondolhattál ilyet? Ez is része a meglepetésnek. Boldog Születésnapot!
- Oh… igen… köszönöm!
Figyeltem, ahogy néhányan kijönnek utána, és kíváncsian figyelik, de ő csak Tomra figyelt.
- Mesélj, mi van veled? – kérdezte. Feltűnt, hogy angolul beszél, ettől boldogság járt át. – Taima és te együtt vagytok még, vagy, amióta Sonny elment, ti is…?
- Sonny nem ment sehova, hugi. Csak…
- Csak már nem érdeklem többé, igaz? Talált valaki mást. – a hangja csalódott volt, és én nem bírtam tovább hallgatni.
- Mindig Te leszel az én Drága Indián Asszonyom – mondtam halkan.
Megpördült, én pedig lassan elindultam felé, de csak lassan. Közben folyamatosan figyeltem a reakcióját.
- So…Szárnyaló Sas! – suttogta.
Az egyik srác felröhögött, aztán mondott valamit magyarul, lekezelő volt a hangsúly, de nem zavart. Az indián nevemen hívott.
- Itt vagyok, Napfény! – mondtam, és megálltam, aggódva néztem a szemébe, de amit láttam, az megnyugtatott. – Kellek még Neked?
- Hogy kérdezhetsz ilyet! – nyögte, és máris a karomba vetette magát.
Őrült vággyal csókoltam meg, úgy szorítottam magamhoz, hogy szinte összetörtem őt, de nem tudtam elengedni. Vad mozdulattal kitéptem a gumit a hajából, és úgy túrtam bele a zuhatagba, hogy tudtam, soha többé nem hagyom elveszni az érzést. Belebuktam a távkapcsolatba, tudtam, hogy soha többé nem engedem el.
- Hiányoztál Kicsike – suttogtam rekedten.
- Te is, nagyon.– bújt hozzám.
A szemébe néztem, és megsimogattam az arcát.
- Drága Napfény! Mondd, hogy akarsz még! Kérlek! – könyörögtem. – Elsorvadok nélküled!
- Hogyne akarnálak. Bocsáss meg, hogy elhagytalak! Nem lett volna szabad, veled kellett volna maradnom. So… soha többé… ne engedj el! Kötözz le egy totemhez, ha eszembe jutna ilyesmi. Még egyszer nem hagyom, hogy bárki elszakítson Tőled. Halott vagyok, ha nem vagy velem. Semmi sem számít, csak hogy itt vagy. Szeretném hinni, hogy ez nem egy álom, vagy ha mégis az, akkor soha többé nem akarok felébredni. – már tudtam, hogy minden félelmem alaptalan volt.
- Nem álmodsz, Kedves! – mosolyogtam. – Visszajöttem Hozzád. Megígértem, még a pataknál. Csak tudnom kell, hogy még mindig akarsz. – hülyeségeket beszéltem, de azt akartam, hogy válaszoljon, és hallhassam a hangját.
- Hát persze, hogy akarlak. Az elmúlt két hónap olyan volt, mint egy rémálom, amiből képtelen voltam felébredni. Annyira féltem, amikor eltűntél.
- Bocsáss meg! Csak utána kellett járnunk néhány dolognak… és nekem fontos kötelezettségeim adódtak.
- Milyen dolognak? – kérdezte.
- Hogy mik a lehetőségeid, ha esetleg szeretnél kiköltözni? – szólt Tom. – Van-e joga anyának keresztbe tenni?
- Miről beszélsz? – kíváncsiskodott, de az egyik lány megszólalt.
- Ő az indiánod? – kérdezte döbbenten.
Napfény rá se nézett, ahogy bólintott.
- Wow! – suttogta.
Az a srác, aki az előbb is mondott valamit, megint megszólalt, és valami durvát mondhatott, mert Tom és Napfény egyszerre felmordult, és dühösen fordultak felé.
- Tom! – kérdeztem. – Mi a baj?
- Sérteget titeket! – válaszolt a barátom.
Kegyetlen pillantást vetettem a srácra, amitől láttam, hogy megremeg, aztán Napfényre néztem.
- Kérlek, ne csinálj őrültséget! – kérte.
- Mit mondott rád?
- Nem érdekes – motyogta.
- Mit mondott rád? – a hangom kezdett haragossá válni.
- Semmit.
Az ujjammal felemeltem az állát.
- Mit mondott rád? – morogtam.
- Hogy… a ku… a kurvád vagyok.
Pillanatok alatt reagáltam.
- Sonny! – kiáltott utánam, de én csak mentem. – Tom!
Tom bevágódott elém.
- Állj le, Testvérem! Nem éri meg! Ez itt csak egy kölyök.
- Senki sem sértegetheti az asszonyomat! – hörögtem a kölyök felé.
- Az asszonyodat? – kérdezte angolul. –Talán összeházasodtatok?
- Srácok, álljatok le! Erre semmi szükség! Kérlek! – sziszegte ijedten Napfény.
Meglepve néztem rá.
- Dee-nek igaza van, higgadjunk le! – mondta Tom.
Ekkor a kapun kilépett egy idős férfi, gondolom, a portás, és ránk förmedt. Már ez sem izgatott, mert tudtam, hogy még mindig szeret.
Mondott valamit, aztán angolul folytatta:
- Gyere Sonny, menjünk! Tom?
Már húzott minket az utca felé, de én nem vettem le a szemem a kölyökről. Végül kelletlenül megfordultam, de hallottam, hogy utánunk fut.
- Szállj le rólunk! – mordult hátra Napfény.
- Csak kérdeznék valamit. – angolul beszélt, hogy mind értsük. – Mit tud ez az indián, amit a saját fajtádbéli nem.
- Szívből, mélyről szeretni. – mondta kedvesem.
Szerelmesen öleltem magamhoz.
- Talán, ha nem csak egy meghódítandó cicababát láttál volna benne, hanem azt a nőt, aki benne él, akkor megkaphattad volna. Semmi másra nem vágyott. – mondtam csendesen.
- Mert te tényleg szereted, igaz? – kérdezte, én pedig mosolyogva válaszoltam.
- Mindent feladnék érte, ha ezt kérné.
A srác döbbenten nézett, képtelen volt megszólalni.
- Te átutaztad volna a fél világot, hogy visszaszerezz? – kérdezte Napfény.
Megrázta a fejét.
- Elmész vele? – kérdezett vissza a srác.
- Ha hív, akkor igen. – válaszolt, és én tudtam, hogy a világ minden kincse az enyém. Könnybe lábadt a szemem, még szorosabban öleltem, és a hajába csókoltam. Elbódított az ismerős, finom illat.
- Bocsássatok meg, mindketten, hogy így beszéltem rólatok – mondta hirtelen a kölyök. – Remélem, nagyon boldogok lesztek együtt.
Kezet nyújtott nekem, biccentettem, és elfogadtam.
- Köszönöm – mosolygott Napfény. – Szia!
- Sziasztok! – motyogta, és visszament a suliba.
- Nem kéne még visszamenned? – nézett a húgára Tom.
Mosolyogom kellett az értetlen pillantástól.
- Nem lenne még órád? – kérdezte a bátyja.
- Kit érdekel! Mit mondtatok arról a költözés dologról?
- Semmi különöset, csak utánajártunk, milyen lehetőségeid lennének, ha úgy döntenél, hogy költözöl.
- Tom, várjunk még ezzel! – mondtam.
- Mi, hát mégsem akarsz? – kérdezte Napfény rémülten.
- Nem erről van szó, Édes. Csak történt egy tragédia a családomban, és a rezervátumba kellett mennem. Fel kellett adnom az álmaimat. Így nem várhatom el tőled, hogy mellettem légy. Nem köthetlek magamhoz.
- Istenem, mi történt?
- Meghalt az apám. – suttogtam.
- Fehér Holló… meghalt?
Bólintottam.
- Annyira sajnálom – mondta, és megsimogatta az arcomat. Könnybe lábadt a szeme.
- Tudom, hogy mennyire megszeretted őt. – mondtam csendesen. – Ő is a lányaként szeretett.
- Oh, Sonny!… De… de ez semmin se változtat.
- De, ez mindent megváltoztat. Át kellett vennem a helyét, most egy időre a rezervátum lesz az első, amíg rendezem a dolgokat. Utána persze visszamegyek az egyetemre, de most az életem megváltozott. És nem akarlak bezárni egy rezervátumba, ahol nincs számodra lehetőség.
- Sonny, apa megmondta, hogy ez nem lehet akadály! – mondta Tom. – Segít mindenben…
- Akkor sem várhatom el Napfénytől, hogy mindent feladjon értem.
- Azt mondtad, te mindent feladnál értem – mondta. – Nem hiszed, hogy én megtenném ugyanezt?
- De, csak nem kérhetem, hogy megtedd.
- Ezt nem is kell kérned. Szeretlek, melletted a helyem.
Megcirógattam az arcát.
- Egy huron törzsfőnök asszonya akarsz lenni?
- Én már egy huron törzsfőnök asszonya vagyok.
Mosolyogni kezdtem, és elővettem a láncot.
- Apám ezt neked szánta, azt mondta, azért kérte meg Mai-t, hogy készítsen neked egyet, mert reméli, hogy egy napon nem csak távolból szerethet a lányaként. Szerette volna látni, hogy mellettem vagy.
- Biztos vagyok benne, hogy lát minket, és most nagyon boldog. – csodálva nézte a láncot, aztán meglepve nézett rám.
- Nem az Orion csillaga, de…
- Meseszép! Köszönöm!
- Sandra Carter… – suttogtam könnyes szemmel, de megrázta a fejét.
- Drága Indián Asszonyom! – kezdtem újra. – Otthon mindent elborítottak a felhők. Ébredj, Napfény! Gyere haza velem!…



Vége