15. fejezet
Másnap reggel aztán
megértettem, miért vigyorogtak a srácok egész este. Rico reggelivel várt
minket, és olyan kakaót készített nekünk, hogy egyöntetűen közöltük vele, ezt
többször meg kell ismételnie.
Nevetve nézett rám,
miközben a fiúk folyamatosan dicsérték.
- Szerintem anyutok
finomabbat főz. De majd egyszer eljöttök hozzánk, és megkóstoljátok, ahogy az
én anyukám főzi. Az is isteni.
Peti vigyorogva
nézett maga elé, de Zoli szeme felcsillant.
- Tényleg?
- Igen, szeretne
megismerni benneteket – megsimogatta Zoli feje búbját, aki most felém fordult.
- Ugye elmegyünk?
- Persze, majd
egyeztetünk, és igen.
- Szuper!
- Viszont azt
hiszem, indulnunk kell, ha nem akartok elkésni – állt fel Rico. – Amíg fogat
mostok, mi anyával rendet rakunk.
A két srác kirohant
a fürdőszoba felé, én pedig döbbenten néztem rá.
- Mondtam, hogy
hosszútávra tervezek – mosolygott.
- De nem is
ismersz. Mi lesz, ha egy hónap múlva besokallsz tőlünk?
- Ebben ne bízz! –
vigyorgott.
Közben a fiúk
visszaértek, és várakozva néztek ránk.
- Rendben mehetünk
– tapsolt Rico, és már húzott is maga után.
Döbbenten
lépkedtem.
- Ne vigyelek el? –
kérdezte. – Szerintem késésben vagy. – mutatott az órájára.
Most kapcsoltam,
hogy már tényleg húsz perccel korábban el kellett volna indulnom.
- Direkt húztad az
időt igaz? – kérdeztem, de ő csak vigyorgott, és ment előttem.
Sietve kaptam fel a
kabátomat, és már robogtam is a többiek után, gyorsan bezártam az ajtót. Lent a
földszinten értem utol őket, Rico épp leporolt magáról egy hógolyó maradékot,
amit a fiúk dobtak hozzá. Nevetve csatlakoztam, de inkább azért, hogy
induljunk:
- Álljatok le! El
fogunk késni, máskor lesz még alkalmatok játszadozni.
- Igaza van
anyátoknak. Induljunk!
Az iskolához érve,
Peti ránézett:
- Ma is nálunk
alszol?
- Nem tudom, még
megbeszéljük anyával. – nézett rám.
- Engem nem zavar,
ahogy gondolod. – mosolyogtam. – De ha otthon akarsz aludni…
- Még majd alakul.
Lehet, hogy otthon szükség lesz a segítségemre, de mindenképpen telefonálok,
hogy mi van, rendben?
- Persze. –
feleltem, és ahogy egymásra néztünk, melegség járt át, ahogy már sokszor.
Elmúltak a félelmeim, az egyetlen, amire figyelnem kell, hogy ne akaszkodjak
rá, és ne várjam el, hogy alárendelje magát nekünk, nekem. Nem volt könnyű,
mert legszívesebben állandóan vele lettem volna.
Kiraktuk a fiúkat,
aztán engem is elvitt, és egy gyors csókkal köszönt el tőlem, de még megfogta a
kezem, mielőtt kiszállhattam volna.
- Majd hívlak,
Édes. Vigyázz magadra!
- Úgy lesz –
nevettem el magam. – Te is légy óvatos!
- Szia!
- Szia! – mondtam,
és adtam neki még egy puszit.
Figyeltem, ahogy
elhajt, aztán éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállam. Megfordultam, és
szembe találtam magam a lányok kajánul vigyorgó arcával.
- Ő hozott reggel?
– kérdezte Jess.
- Nálam aludt - hebegtem,
mire még kajánabb vigyort kaptam válaszul. – Na, jó fejezzétek be!
- Annyira örülök,
hogy összejött – ölelt át Jess. – Márk eleinte félt, hogy valami nem oké.
Ricardo állandóan feszült volt.
- Meg volt rá az
oka, de már megoldódott. Minden rendben.
- Nem fogsz róla
beszélni, igaz?
- Nem – ráztam meg
a fejem. – Megígértem neki.
- Oké, nem
nyaggatlak.
- És, van tervetek
estére? – kérdezte Mira.
- Nekem semmi –
mondtam. – Talán, ha úgy végez, átjön, de nem biztos. Tudod, tízig dolgozik.
- Pont ezért kérdezem.
Noel is szolgálatban lesz. Jess? Márkkal leszel?
- Igen, értem jön,
és elmegyünk a szüleihez. Itt az ideje a nagy bemutatkozásnak.
- Izgulsz? –
kérdeztem, mert átéreztem a helyzetét.
- Még szép! De csak
nem szedik le a fejem.
- Én is túléltem – nevettem
fel.
Közben felértünk az
irodába, és leültünk az asztalunkhoz.
- Még nem
válaszoltál – nézett rám Mira.
- Ja, tényleg.
Figyelj, ha van kedved, gyere át munka után, akkor sincs gond, ha Rico ott
alszik. Elférünk, és amúgy is, ha jön, akkor tizenegy körül ér oda.
- De nem zavarok?
- Dehogy zavarsz –
néztem rá döbbenten. Hirtelen megértettem, miért kérdezi. – Figyelj, ha nem
akarsz egyedül maradni, rám mindig számíthatsz.
- És rám is – tette
hozzá Jess, és megfogta Mira karját.
- Nem merek
visszamenni a lakásba egyedül, és Noel nincs otthon, én pedig még nem szoktam
meg azt a lakást…
- Megértem, hogy
nem szeretnél egyedül maradni. Ne butáskodj, jössz hozzánk. – mondtam
határozottan.
- Köszönöm –
sóhajtott megkönnyebbülten.
Napközben aztán
átbeszéltük, hogy mit főzzünk, és mit csináljunk este, és végre Mira is
megnyugodott. Rico is hívott, hogy ma otthon aludna, ha nem okoz gondot, de
amikor elmondtam, mi a helyzet, ő sem izgult tovább.
- Miért? –
kérdeztem. – Zavarna, hogy egyedül vagyok?
- Még szép, hogy
zavarna! Hiányzol. És nem akarom, hogy szomorkodj egyedül.
- Köszi – nevettem
el magam. – Te is hiányzol nekem.
- Oké, ne legyünk
szentimentálisak! Holnap találkozunk. Addig is, szia, Kicsim!
- Szia!
Bár szerettem
volna, de nem sikerült elrejtenem a lehangoltságomat, de szerencsére a lányok
megértették, és próbálták elterelni a figyelmemet. Végül is mindhárman ezt
tettük, amikor a fiúk nem voltak velünk.
A következő hetem
elég vegyes volt, és zsúfolt. Ha nem lett volna elég, hogy esténként izgatottan
vártam a kedvesemet, anyám is megtalált, és persze a fiúk azonnal elújságolták
neki Ricot. Mondjuk nem bántam, csak nem feltétlenül így akartam a tudtára
adni. Oh, és természetesen megkaptam, hogy hülye vagyok, ha hagyom, hogy nálam
aludjon, mert majd jól kirabol, amikor nem számítok rá, ebből persze hatalmas
veszekedés kerekedett, aminek pont Rico vetett véget. Aznap zártkörű rendezvény
volt az étteremben, és a társaság nem igényelt élő zenét, így hamar hazajött.
Hát igen, a
bemutatkozás olyanra sikerült, amilyennek vártam. Viharos volt, és nem túl
barátságos, Rico és anyám nem lesznek puszipajtások. Még most is csak azt
hajtogatta, hogy megint találtam magamnak egy olyan férfit, aki majd a földbe
döngöl, erre persze Peti a védelmemre kelt, és amikor Rico is beleszólt, hogy
nem is ismeri őt, és neki egyáltalán nem áll szándékában bántani engem, mert
annál sokkal jobban szeret, anyám dühöngve otthagyott minket.
Pár percnyi sírás
után – miközben Rico gyengéden próbált megvigasztalni – lenyugodtam, és végül
összebújva aludtunk el, de most már ő is megértette, miért ilyen a viszonyom
anyámmal.
Ezen az afféron
végül sikerült túljutnom, és vidámabban teltek a napjaink, a fiúknak a
készülniük kellett a farsangra, amire meghívták a többieket is. Jess és Mira
megbeszélték a fiúkkal, hogy jönnek, Rico pedig úgy kérte a szabadnapját, hogy
ott lehessen velünk.
Amikor elérkezett a
napja, Zoli izgatottan készült, az osztály közösen öltözött be, és egy táncot
adtak elő. A jelmezötleteket a Shrekből merítették. Hatalmas sikerük volt, Rico
felvette videóra. Petiék pedig igazi nagymenők voltak, nem volt különösebb
kelmezük, de a lányok „dögös” cicababák voltak, a fiúk pedig vagány macsók.
Készítettek papírból, és fából egy „autót”, amivel a műsor után folyamatosan
menniük kellett, mivel minden kicsi élvezte, hogy velük mehet.
Az este remekül
telt, a srácok tombolán is nyertek néhány apróságot, aztán lassan feloszlott a
társaság. Rico hazavitt minket, és amikor beléptünk a lakásba, a fiúk azonnal
lecsaptak rá:
- Ugye itt alszol?
- Úgy terveztem –
mosolygott, és levette a kabátját.
- Szuper –
vigyorgott Zoli. – Kölcsön kaptam egy filmet, megnézzük?
- Én benne vagyok.
Mesi?
- Én is, de előtte
fürdés fiúk. Addig készítek vacsorát.
- Én pedig hoztam
pattogtatni való kukoricát, megcsináljuk a filmhez? – kérdezte Rico, és
elővette a kis tasakokat.
- Naná! Sajtosat is
hoztál, apa? – kérdezte Zoli, mi pedig döbbenten néztünk egymásra.
- Zoli! – szólt rá
Peti.
- Mi van?
- Rico nem az
apánk.
- Tudom.
- De apának
szólítottad.
- Tényleg? – nézett
fel rám.
- Igen – mondtam
lassan.
- Bocs – nézett
Zoli a kedvesemre. – Nem haragszol, ugye?
- Nem – kezdett
mosolyogni. – Ha szeretnél apának hívni, engem nem zavar.
Nagyot nyeltem, és
zavarodottan kitessékeltem a fiúkat, hogy menjenek fürdeni.
- Tényleg nem baj,
hogy apának hívott? – kérdeztem.
- Ha téged nem
zavar? – ölelt át hátulról.
- Engem nem zavar,
de ez komoly dolog. Tisztában vagy vele, hogy milyen hatással vagy Zolira?
- Azt hiszem, igen.
– lágyan a nyakamba csókolt. – Mesi, hidd már el, hogy én tényleg komolyan
gondolom.
- Én is –
sóhajtottam.
- Akkor? Ne
görcsölj, Kicsim! Lazíts már, boldogok lehetünk, csak hagynod kell.
- Igazad van –
mondtam. Felé fordultam, és futó csókot leheltem az ajkára, aztán kikaptam a
kezéből a pattogatott kukoricát, és beraktam a mikroba.
Mosolyogva figyelt,
aztán elővett két hatalmas tálat, és amikor a kukorica elkészült,
beleborította.
Filmnézés közben
Rico a srácokra nézett.
- Mit szólnátok, ha
holnap elmennénk hozzánk? A szüleim már nagyon szeretnének megismerni titeket.
- Menjünk – ült fel
Peti. És álmos szemei felcsillantak. – Anya?
- Felőlem –
mosolyogtam.
- És ott is
alhatunk – nézett rám Rico. – Megcsináltam a két szobát a srácoknak.
- Tök jó! Van nálad
külön szobánk?
- Igen, gondoltam,
így bármikor jöhettek, és van elég hely.
- Kösz, Rico –
vigyorgott Peti.
- Nincs mit.
Átölelte a vállam,
és mélyen beletúrt a tálba, jókora adag kukoricát szórva ezzel a földre.
Csúnyán nézhettem
rá, mert azonnal lehajolt, és összeszedte. A fiúk halkan kacarásztak.
- Na, most
megtudod, milyen anya, ha haragszik – mormota Zoli.
- Tessék? –
fordultam felé. – Ti most összefogtok ellenem?
- Végre van kivel –
vigyorgott rám szemtelenül.
- Hé, kisöreg!
Engem nem használhatsz fel anyád ellen – mondta Rico.
- Csöndben tudtok maradni?
– nézett hátra Peti. – Nem hallom a filmet.
Inkább csendben
maradtunk, és megint a filmre figyeltünk. Rico közben feltűnés nélkül
simogatott. Még jó, hogy a fiúkat nagyon érdekelte a film. De végül gyorsan
kidőltek, a farsang kellően lefárasztotta őket, Peti kóvályogva ment a
szobájába, Zolit viszont már Rico vitte be.
Kikapcsoltam a
tévét, és gyorsan elmentem lezuhanyozni. Amikor beléptem a szobába, Rico az
ágyon ülve várt, törökülésben, a kezeit a térdén pihentette, a szemét behunyta.
Csendesen becsuktam az ajtót, és leültem az ágy szélére. Rico kinyitotta a
szemét:
- Hát itt vagy –
sóhajtott mosolyogva.
- Nem akartalak
megzavarni az imád közben…
- Nem imádkoztam –
nevette el magát. – Mi reggel szoktunk imát mondani, köszöntjük az új napot. De
én nem követem már ezt a szokást. Csak pihentem, amíg vártalak.
- Értem – mondtam
halkan.
Felém nyújtotta a
kezét, és maga mellé húzott. Finoman lefejtette rólam a köntöst, aztán hagyta,
hogy az ölébe üljek, és lassan megcsókoljam. Hagytam, hogy ő irányítson, a
nyelve finoman simított végig az ajkamon, aztán beljebb. Halkan sóhajtva
simultam közelebb hozzá, és simogatni kezdtem a hátát. Tökéletes volt köztünk
az összhang, nem siettünk. Gyengéden végigcsókolta a testemet, és közben halkan
becéző szavakat mormolt, amikor az ajka újra rátalált az enyémre,
szenvedélyesen lecsapott, és addig csókolt, míg végül szédülni kezdtem.
- Szeretlek –
ziháltam a fülébe.
Felemelte a fejét,
és mosolyogva a szemembe nézett:
- Eu te amo – suttogta.
Sejtettem, mit
mond, de rákérdeztem:
- Ez mit jelent?
- Szeretlek,
portugálul.
Halkan, vágyakozva
felsóhajtottam, és megnyíltam neki. Fölém gördült, és lassan belém ereszkedett,
és először, csak lassan mozgott, annyira bensőséges volt, most a testem is
érezte a szerelmét, nem akartam, hogy abbahagyja. Aztán gyorsítani kezdett, és
végül az extázis elragadott minket, és a beteljesülés után zihálva, kimerülten
simultunk egymáshoz.
- Rossz lesz, ha el
kell mennem – mondta halkan.
- Mondhatnám, hogy
ne menj, de nem fogom. Nem fogok én dönteni.
- Tudom. De piszok
nehéz, kezdem úgy érezni, hogy lassan egy család leszünk, és én most lelépek.
Mintha elhagynálak, cserbenhagynálak benneteket.
- Hé, ez nem így
van – emelkedtem meg kissé, hogy a szemébe nézzek. – Előttem is volt életed, és
még csak rövid ideje vagyunk együtt – közbe akart szólni, de befogtam a száját
az ujjammal. – nekem is hiányozni fogsz, de ne borítsd fel az életed miattunk.
Te mondtad, hogy már csak ez az egy szezonod van hátra. Ígérem, utána
teljesítem apád kérését, és mindent elkövetek, hogy itthon maradj, de most menj
el! Fejezd be azt, amit egyszer elkezdtél.
- Annyira jó, hogy
rád találtam – suttogta. – Ugye megvársz? Én már biztos vagyok abban, hogy te
kellesz nekem, senki más.
- Már akkor
megesküdtem erre, mielőtt megkérdezted – simogattam meg a mellkasát. – Persze,
hogy megvárlak. Szeretlek.
Megcsókolt, és
magához húzott. Pár pillanattal később mélyen aludtunk.
A hétvége csodásan
telt, Rico szülei úgy fogadták a fiúkat, mintha a saját unokáik lettek volna,
amit ők természetesen örömmel fogadtak, hisz nekik nem igazán jutott ki a
nagyszülők kényeztetéséből. Anyám nem volt az a szívből szerető fajta, Karesz
szüleivel pedig csak nagyon ritkán találkoztak. Mondjuk ebben is nagy része
volt az új asszonynak, mert nem csak Kareszt tiltotta tőlünk, hanem a szüleit
is igyekezett távol tartani. Jolika persze igyekezett pótolni ezt a hiányt, de
nem volt az igazi.
Amikor beléptünk a
házba, Esperanza azonnal átölelte a fiúkat, aminek Peti annyira nem örült, de
nem is ellenkezett. Utána azonnal elterelte őket, hogy megmutassa a szobáikat.
Amikor
meghallottam, döbbenten meredtem Ricora:
- Szobáik?
- Igen – vigyorgott
pimaszul. – Mondtam, hogy megcsináltam a szobákat, így ha jöttök, nem kell
nyomorognunk.
- Rico, mégis mire
készülsz? – kérdeztem kissé keményen, de nem hatotta meg.
- Csak szeretném,
ha kényelmesen éreznék itt magukat.
- Mondtam már, hogy
elképesztő vagy? – néztem a szemébe.
- Úgy rémlik.
Gyere, nézd meg te is! Hátha valami nem tetszik, akkor kijavítom.
- Bolond vagy – motyogtam,
és közben beléptem Peti után az egyik szobába, és földbe gyökerezett a lábam. -
Rico… ezek teljesen új bútorok!
- Még szép, nem
hagyhattam, hogy a nővérem ócska ágyában aludjon valamelyik fiú.
- Az én leszek –
szólt közbe hirtelen Peti, aztán észbe kapott. – Ugye lehet? Lehet ez az én
szobám?
- Persze – nevetett
Esperanza. – Ha Zolinak is megfelel.
- Nekem nagyon
bejön a másik szoba – lépett be a kisebbik fiam szélesen vigyorogva.
Csak kapkodtam a
fejem, végül Rico nevetve megmutatta a másik szobát, ami nagyon hasonlított az
elsőhöz. Minden bútor vadonatúj volt, egyszerű bükkfából készült heverő, és
gardróbszekrény, no meg egy halom polc, ami még üresen várakozott, hogy
megtöltsék valamivel. Az ablaknál egy íróasztal, a padlót pedig egy semleges színű
szőnyeg fedte. Semmi extra, de engem nagyon meghatott, bár egy kis félelemmel
töltött el. Jó lesz az nekünk, ha ennyire magához köt? Nem mertem belegondolni
sem, de szerettem volna hinni, hogy Rico szándékai valóban ennyire komolyak, és
nem csak játszadozik velünk.
- Tetszik? –
kérdezte Rico halkan a fülembe súgva.
- Nagyon –
leheltem. – De miért Rico?
- Nem tudod?
- Nem merem
elhinni.
- A párom vagy, és
nem áll szándékomban elhagyni téged. Ennyi elég?
- Igen – nevettem
el magam. – Köszönöm.
- Nincs mit –
kuncogott a fülembe, és a lehelete megcsiklandozta a fülem tövét.
- Gyertek, a srácok
szeretnék megnézni a kertet – szólt közbe Domingo, mire Esperanza finoman oldalba bökte.
- Hagyd már őket,
Mesi gondolom, lepakolná a holmiját. Majd utánunk jönnek, ha végeztek.
- Máris megyünk –
mondtam, és lazán leraktam a táskát az ajtó mellé.
A fiúk megragadták
a kezem, és már húztak is kifelé. Most nappali fényben, és hogy a hó nagy része
már elolvadt sokkal jobban láttam a kertet. Amikor először jártam itt, csak a
bejárat felőli rész látszott, az is sötétben. Most láttam, hogy mekkora a
diófa. Hatalmas volt, derékvastagságú ágak futottak szerteszét a törzsből,
stabil fészket alkotva a lombkorona mélyén tákolt kis kunyhónak.
- Húúú! – kiabált
Zoli. – Felmehetek? – és elindult.
- Majd ha jobb idő
lesz, most nagyon csúsznak az ágak. – fogta vissza Rico. – És előbb szeretném
átnézni. Már rég nem használta senki, biztos van egy-két korhadt deszka, amit
ki kell cserélni. Nem szeretném, ha bajotok esne.
- Én nem megyek fel
oda – nézett fel Peti fintorogva.
- Tudod, én meddig
feljártam a haverokkal? – nevetett Rico, és lehajolt Peti füléhez.
Belesúgott valamit,
amitől a fiam arca felderült, és széles vigyorra húzódott.
- Vagy talán majd
néha mégis – mondta végül, és gyorsan másfelé nézett.
Összenéztünk a
kedvesemmel, de ő csak aprót rázott a fején, jelezve, hogy majd elmondja
később.
Továbbnézelődtünk a
kertben, a gyümölcsfák, és a kerítést alkotó sövény közt néhány egres, és
ribizke bokor árválkodott, a kert hátsó részében pedig egy kis mesterséges tó,
apró fahíddal, és három paddal a partján.
- Nincs benne víz?
– nézett bele a mélyedésbe Zoli.
- Télen nincs,
szétfagyna – mosolygott Esperanza. – Majd tavasszal feltöltjük. Akkor majd
megnézheted milyen.
- Halak nincsenek
benne? – kérdezett tovább.
- De, ők most a
nappaliban vannak, akváriumban.
- Hűűű!
Megnézhetem?
- Zoli! Nyugi, ne
ugráltasd Esperanza nénit! – szóltam rá.
- Ezt meg ne
halljam még egyszer! – nézett rám Rico anyja. – Esperanza, vagy mama, de nem néni.
- Jaj, anya, te
néha annyira hivatalos vagy – korholt a fiam, és megfogta az asszony kezét.
- Gyertek –
nevetett a nő, és elindult a fiúkkal.
- Végre, megint
tele van a ház gyerekzsivajjal – mondta csendesen Domingo.
- Ne haragudj, hogy
ilyen zajosak – néztem rá.
- Dehogy haragszom,
élvezem. Rég csacsogtak már ennyien – nevetett.
- Miért, Linda és
Juan gyerekei nem szoktak meglátogatni benneteket?
- Nem sűrűn –
sóhajtott, és elindult ő is befelé.
- Rosszat mondtam?
– néztem fel Ricora.
- Nem. Nem
tudhattad, de a testvéreim tényleg nem sűrűn jönnek.
- De miért?
Haragszanak a szüleidre?
- Nem – mosolygott.
– Csak Lindáéknak ott a panzió, a srácok tanítási időben nemigen tudnak jönni,
nyáron meg próbáld kirobbantani őket a Balaton mellől.
- Ja, tényleg –
biccentettem.
- Juan pedig
Ausztriából nehezebben jut haza. Jól élnek, de a srácok már nagyok, és „ciki”
ideutazni nekik a nyári szünetben, amikor a haverokkal is mehetnek.
- Értem –
sóhajtottam. – Ettől én is tartok kicsit. Peti lassan már szintén ebben a
korban jár.
- Nem fog
lepattintani, nagyon ragaszkodik hozzád – simogatta meg a karomat Rico. –
Titeket nagyon összehozott a válás.
- Gondolod?
- Tudom. Látom,
ahogy rád néz, és amikor nem hallod, olyan tisztelettel beszél rólad, hogy sok
anya megirigyelhetné.
- Kösz – motyogtam
zavartan. – Tényleg, mit súgtál neki az előbb a kunyhónál? – váltottam témát
hirtelen, mert nagyon elérzékenyültem.
- Á, az titok! –
vigyorgott.
- Ne mááár! –
böktem oldalba.
- Jól van! –
kacagott, és próbált elhúzódni. – Azt mondtam neki, hogy én sokszor odavittem a
barátnőimet, ha nem akartam, hogy apámék lássák őket.
- Mire neveled te a
fiamat? – kérdeztem megjátszott rosszallással.
- Csak arra, hogy
hogyan csajozzon – húzott magához. – De azt is mondtam neki, hogy ha rátalál az
igazira, azt feltétlenül mutassa be a szüleinek, ne titkolja, mert ha
elszalasztja, utána egy életen át bánni fogja.
- Neked volt ilyen
lány? Akit megbántál, hogy nem mutattad be? – néztem a szemébe.
- Nem, őt már
bemutattam, a félelmeim ellenére. – simogatta meg az arcom.
- Nincs mitől
félned – suttogtam alig hallhatóan.
- Most már tudom –
ölelt át.
Bementünk a többiek
után, és én csendes mosollyal néztem, ahogy a gyerekeim teljesen feloldódva
viccelődnek Domingoval. A lelkem szárnyalt, és olyan békesség járt át, ami az
utóbbi tíz évben nem. Úgy éreztem, otthonra találtam.
16. fejezet
Három hónap, ennyi
jutott, így visszagondolva boldognak kellene lennem. De nem megy, pedig erősnek
kell lennem a gyerekeimért. Most azonban csak a kétségbeesés jut nekem.
Tartanom kell magam, csak esténként, amikor a fiúk már alszanak, engedhetek a
fájdalomnak. Ilyenkor a fürdőszobában ülök, és zokogok. Esperanza eleinte még
beszaladt, de mostanra megszokta, és mindig kivárja, hogy kisírjam magam, utána
még elüldögélünk a nappaliban, és egymást vigasztaljuk.
De nem akarok
előreszaladni. Miután az első közös hétvége olyan csodásan sikerült, szinte
minden hétvégén Rico szüleinél voltunk. Együtt örültünk, amikor Peti megkapta a
levelet, amiben értesítették, hogy sikerült a felvételije. Ennek nagyon örült,
mert a szóbelit nagyon elpuskázta.
Úgy általában
olyanok voltunk, mint egy meghitt család. Hét közben otthon voltunk Ricoval
együtt, és esténként áthívtuk Jolika nénit, hogy ne üljön magányosan a
lakásában, a hétvégét pedig a szüleinél töltöttük. Csak néha mentünk anyámhoz,
de annak többnyire vita volt a vége, ezért nem erőltettük. Ahogy az idő kezdett
javulni, a srácok Rico irányításával felújították a kunyhót, és onnantól kezdve
Zolit alig lehetett lerobbantani onnan. Volt, hogy Peti is felnézett hozzá,
főleg, ha elhívta a haverjait, és akkor Zoli rövid időn belül száműzöttként
sompolygott be a házba.
Alapvetően mind
boldogok voltunk, csak az elválás árnyéka rontotta el a kedvünket, és ahogy
közeledett az időpont, egyre többször kapott el a melankólia. Ilyenkor kedvesem
mindig kitalált valami programot, hogy elterelje a figyelmemet.
Így volt ez az
utolsó közös hétvégénken is, amikor Márkkal és Noellel kitalálták, hogy menjünk
el egy horgásztúrára. Egész oda úton azon nevettünk, hogy ez mekkora rémületet
okozott Riconak. A horgászat nagyon távol állt tőle, még talán fenekező sem
volt a kezében soha. Peti adta neki kölcsön a spiccbotját, hogy ne tűnjön
annyira esetlennek, és mielőtt elindultunk, elmagyarázott neki pár dolgot, de
szerintem csak jobban összezavarta vele.
Amikor megérkeztünk
a holtághoz egyikünket sem zavarta Rico tapasztalatlansága. Amíg a fiúk
felállították a sátrakat, mi leültünk a vízparton, és gyönyörködtünk a tájban.
A víz enyhén
fodrozódott a könnyű tavaszi szellőben, néha vízkarikák jelentek meg, jelezve,
hogy a mélység bővelkedik halakban.
A hely, amit a fiúk
választottak, nagyon szép volt. Május közepén már minden kizöldült, a part
menti nádasból kihallatszott a vadkacsák hápogása, és a békák brekegése. Ezt
leszámítva csak a fiúk nevetése verte fel a csendet. Rajtunk kívül senki nem
volt a környéken, így a meghitt hangulat átjárt mindent.
Hanyatt feküdtem,
lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a tavaszi nap erős fénye feltöltsön
D-vitaminnal. Nem érzékeltem a külvilágot, csak amikor valaki fölém hajolt, és
eltűnt a meleg, jöttem rá, hogy mennyire elkalandoztam. Kinyitottam a szemem,
és hunyorogva figyeltem, ahogy Rico arca egyre közeledik. A haja most kibontva
omlott le arca két oldalán, és lágyan simogatta a nyakamat. Elmosolyodtam, és
résnyire nyitottam a szám, így amikor megcsókolt, azonnal éreztem az ismerős
édes ízt. Azonnal szorosan hozzátapadtam, átöleltem a nyakát, és élveztem a
csókját.
A többiek halkan
köhécseltek, mi pedig szúrós szemmel fordultunk feléjük, de nevetnünk kellett,
amikor Jess megszólalt:
- Kiskorúak is
vannak a társaságban, moderáljátok magatokat!
Gurgulázva kacagtam
fel, aminek az lett az eredménye, hogy félrenyeltem, és fullasztó köhögő roham
tört rám. Rico ijedten ütögette a hátamat, de ezzel csak rontott a helyzeten,
én pedig nem tudtam megszólalni. Végül Mira mentett meg, amikor lefogta Rico
kezét:
- Apus, mit
művelsz? Megölöd a barátnőnket?
- Csak segítettem
neki – mondta felháborodva.
- Ja, eltörni pár
bordáját – guggolt mellém Jess, és odaadta az ásványvizes palackot. – Férfiak!
– nyögte, és elhúzott mellőle. – Mi nekilátunk, hogy valami ehetőt üssünk össze
estére, ti meg tanítsátok meg ezt a félre sikerült indiánt horgászni.
- Mi az, hogy félre
sikerült? – hőbörgött Rico széttárt karokkal.
- Hogy nem tud egy
indián horgászni? – nézett rá a barátnőm.
- A navajo-k
sivatagban éltek – vágott vissza.
Én csak nevettem
rajtuk, de az örömöm megint nem volt felhőtlen. Sajnos most már szinte mindig
belopakodott a búcsú a gondolataimba. Jess és Mira látszólag jobban kezelték,
vagy csak jobban titkolták, de engem nagyon megviselt.
Délután – miután a
bográcsban összeállítottuk a pörköltet – a fiúk mellett ültünk, és figyeltük az
ügyetlenkedésüket. Halat egyik sem fogott, viszont nagyokat nevettünk.
Rico is érezte,
hogy valami bajom van – gondolom, tudta is mi az – mert egy idő után már nem
érdekelte a pecabot, inkább átölelt, és a tüzet figyelve velem együtt hallgatta
a többieket.
Vacsora után aztán
a szomorú hangulat mindenkire ráragadt, így végül meglepően korán a sátrakba
vonultunk. Az éjszaka forró volt, legalábbis, ha valaki a közelünkbe jött, ezt
érezhette volna, de most mind bezárkóztunk a külön kis világunkba, és nem
hagytuk, hogy más is beférkőzhessen.
Amikor felébredtem,
egyedül voltam, egy kicsit fáztam, mert a takaró lecsúszott rólam, és a vékony
póló, meg a tangám most kevésnek bizonyult. Gyorsan felkaptam a leggingsemet,
és kimásztam a sátorból.
A hajnali hidegtől
borzongva ültem le Rico mellé, aki épp azzal foglalkozott, hogy valahogy
ráügyeskedje a csalit a horogra.
- Jó reggelt! –
pusziltam meg. Könnyedén viszonozta, és máris visszafordult a bot felé.
- Ez micsoda? –
néztem hunyorogva, és igyekeztem érdeklődőnek tűnni.
- Műcsali – mondta
fel sem nézve. – De ne kérdezd, hogy az pontosan mi. Márk adta, azt mondta,
ezzel talán sikerül fognom valamit.
- Lehetne
csendesebben – sziszegett oldalra Márk, aki már javában bűvölte a vizet.
- Bocsi –
suttogtam, és közelebb húzódtam Ricohoz. – Te, szerintem azt a pöcköt kell
beakasztani a horogba.
Megmutattam, mire
gondolok, de Rico, finoman a kezemre csapott.
- Nem
nyúlka-piszka!
- Még egyszer meg
ne üss! – sziszegtem halkan.
- Hol volt ez a
megütéstől? – nézett végre rám. – Azt megéreznéd. De olyat sosem teszek.
- Tudom – enyhültem
meg. – Na, sikerült?
- Aha – vigyorgott.
– Mehet?
- Na, hadd lássam
harcos! Hogy szerzel élelmet az asszonyodnak?
Felnevetett, és
felállt. Megfogta a botot, és meglendítette úgy, ahogy Márk mutatta neki, vagy
legalábbis próbálta. A rémült sikoly, és a Rico kezéből kirepülő bot másról
tanúskodott.
- Jézusom – Mira
hangja felriasztotta a nádasban pihenő kacsákat, én pedig hangosan kacagva
dőltem el a földön, és hemperegve próbáltam nem nagyon kinevetni a kedvesemet.
Nem ment, hamarosan
éreztem, hogy rám nehezedik, és lefog.
- Na, most megkapod
asszony!
A derekamra ülve
igyekezett lefogni, mert erőteljesen kapálóztam, és végül ő nyert. Lihegve
feküdtem alatta, de nem adtam meg magam.
- Azt hiszem,
lecseréllek – ziháltam.
- Tessék?
- Mégis hogy akarsz
gondoskodni rólunk? Még egy valamire való halat sem tudsz megfogni.
- Majd én
megmutatom. – morogta játékosan.
- De nem ma, az már
biztos. Hát nem vagy egy nagy horgász, még jó, hogy nem szeretem a halat.
- Akkor mit
szeretsz?
- Ami sokkal
forróbb vérű. – suttogtam vágyakozva.
Megértette a
célzást, de szomorkásan mosolyogva a fülemhez hajolt:
- Most keltünk fel.
Ne legyél ennyire mohó!
- Szerintem most
nem én vagyok mohó – pillantottam le a csípőjéhez.
Nevetve lefordult
rólam, és az ölébe húzott:
- Gyere asszony,
csókold meg az uradat!
Lehajoltam, és nem
törődtem a többiekkel, amikor elmerültem édes ajkának melegében.
Lassan a többiek is
előkászálódtak a sátrakból, Rico rendet teremtett a botja körül, és
kiszabadította a jobb sorsra érdemes csalit a sátorból, miközben Márk is Noel
jókat derült rajta.
A lányokkal
elkészítettük a reggelit, aztán magukra hagytuk őket, és lementünk a partra.
Valamivel messzebb aztán leültünk, és a lábunkat a vízbe lógatva meredtünk
magunk elé.
- Mennyire
szánalmasak vagyunk – sóhajtottam. – Hogy találhatunk magunknak három ilyen jó
pasit, akik aztán lelépnek.
- Nagyon negatív
vagy – fordult felém Mira.
- Naná, hosszú idő
után végre megint úgy érzem, hogy tudok szeretni, erre elveszítem.
- Nem veszíted el,
csak egy időre lelép – próbált vigasztalni Jess, de az ő szeme is könnybe
lábadt.
- Visszajönnek –
mondtam határozottan, és kihúztam magam. Átöleltem a lányokat, akik most
összeroppantak.
Nem voltak itt a
fiúk, akik előtt tartaniuk kellett magukat, és hagyták, hogy kiszakadjon
belőlük a fájdalom. Tudtam, hogy most kell kiadniuk, mert erősnek akarnak
látszani előttük, és ezt becsültem bennük. Az én könnyeim is potyogtak.
Adtunk magunknak
húsz percet, aztán megráztuk magunkat, megmostuk az arcunkat, és szomorkásan
nevetve magunkon, visszamentünk a fiúkhoz.
Odaérve Rico
vigyorogva közeledett felém, és egy tíz centis keszeget mutatott felém büszkén:
- Na, mit szólsz?
- Te fogtad? –
néztem kétkedve.
- Nem hiszed el? –
kérdezte sértetten.
- De – nevettem el
magam. – Gratulálok! Most már elhiszem, hogy nagy vadász vagy. De dobd vissza,
mert méreten aluli, nehogy megbüntessenek.
- Micsoda szakértő
valaki – mosolygott, de közben finomnak épp nem nevezhető lendítéssel
visszaküldte a halat a vízbe.
- Ez gonosz dolog
volt – mondtam, ahogy utánanéztem. – Szegénynek biztosan fájt.
- Most valahogy nem
tud érdekelni egy hal fájdalma – motyogta szomorúan.
- Hé, nagyfiú –
böktem oldalba. – Fel a fejjel!
Fanyar félmosolyra
húzódott a szája, és átölelt.
- Igen, asszonyom.
- Hé, Rick! Ti mit
esztek ebédre? Látom visszadobtad a zsákmányt – Márk szemtelenül röhögött, de
most nem tudott érdekelni minket.
- Van kedved
elmenni valamerre? – nézett le rám Rico.
- Haza – suttogtam
könnyes szemmel.
- Ne szomorkodj,
még van időnk! – kezdett mosolyogni, de ekkor a sors közbeszólt.
A három fiú mobilja
egyszerre kezdett csipogni. Rico odaszaladt a sátorhoz, és kivette a
hátizsákból, de addigra Márk már elolvasta az üzenetet. Minden az arcára volt
írva.
- Pénteken indulunk
– mondta síri hangon Rico, amikor felé fordultam.
- Istenem! –
suttogtam, és a könnyeim elszabadultak.
Rico szorosan
átölelt, és éreztem, hogy most nála is elpattant valami. Percekig csak álltunk,
és nem szóltunk. Aztán szinte egyszerre néztünk egymásra a többiekkel, majd,
mint akikre rákoppintottak egy varázspálcával, pakolni kezdtünk.
Rico egyenesen a
lakásomhoz hajtott, és vasárnap délutánig ki sem mozdultunk. Akkor elmentünk a
gyerekekért, és amíg én elmondtam a srácoknak, hogy mi van, Rico elkezdte
összeszedni a holmiját, a papírjait, és próbálta legyűrni a feszültségét. Az
oltásokkal nem volt gondja, azokat minden évben beadatta magának. Miután
összeszedte a legfontosabbakat, és előkészített mindent, leültünk a
konyhaasztal mellé, és Esperanza elővett egy jegyzetfüzetet.
Némán figyeltem,
ahogy összeírják, mire lesz még szüksége kedvesemnek az úton. Ez olyan dolog
volt, amiről fogalmam sem volt, így csak ültem, és próbáltam nem sírni. Peti és
Zoli szomorúan hallgattak mellettem.
Este aztán a tévé
előtt ülve Domingo egy vígjátékot tett a DVD lejátszóba, hogy kicsit javítson a
hangulaton. Végignéztük, és nekem azonnal feltűnt, hogy a fiaim milyen szorosan
ülnek Rico mellett. A film végén Zoli nagyon kókadt volt, felnézett, és halkan
megszólalt:
- Beviszel a
szobámba, apa?
Rico a könnyeit
nyeldesve emelte fel, és szótlanul bevitte őt. Percekkel később jött csak ki,
és Peti szobájának az ajtajánál megállt, elköszönt a másik fiamtól is, csak
utána jött oda hozzám.
- Gyere, Kicsim,
feküdjünk le mi is!
- Jó éjt,
Esperanza, Domingo! – köszöntem el csendesen.
- Jó éjt kislányom!
– mosolyogtak vissza.
Szótlanul követtem
Ricot.
A hét úgy elrepült,
hogy észre se vettem. Csütörtök délután, Rico és a srácok a munkahelyünk előtt
vártak minket, a hangulat egy hullaházi parti hangulatával vetekedett. Gyorsan
elköszöntünk egymástól, most nem akartunk együtt „bulizni”. Elindultunk haza,
se én, se Rico nem tudtunk megszólalni, de nem is volt szükség szavakra.
Kedvesem az egyik kezével a kormányt, a másikkal a kezemet fogta, és úgy
vezetett hazáig.
Felmentünk a
lakásba, a fiúk csendben vártak minket, a táskájuk összepakolva várakozott az
ajtóban. Esperanzaval megbeszéltük, hogy ma éjjel náluk alszanak, hogy Rico és
én elbúcsúzhassunk. Másnapra pedig nemcsak én vettem ki szabadságot – a
lányokkal együtt – hanem a fiúkat is elkértük a suliból. A hétvégét pedig Rico
szüleinél töltjük, ők kérték, hogy ezen a szokáson ne változtassunk, mert
nagyon megszerettek minket, és fájna nekik, ha most eltűnnénk.
- Oké srácok!
Összepakoltatok? – kérdezte Rico, és megsimogatta Zoli fejét.
A fiam bólintott,
aztán lehajtotta a fejét, de mindketten láttuk a kibuggyanó könnyeit.
- Hé, kisöreg! –
térdelt le elé Rico. – Ne szomorkodj! Nem örökre megyek el, karácsonyra
hazajövök. És ajándékot is hozok, megígérem.
- Nekem nem kell
ajándék! – fakadt ki sírva. – Te kellesz apa!
Zokogva átölelte
Ricot, aki hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Visszaölelte, és
tétován simogatta a hátát.
- Nyugodj meg! –
suttogta, és segélykérőn nézett rám.
- Zoli – léptem
melléjük. – Gyere, szívem! Menjünk, Esperanza mama már vár minket.
Megrázta a fejét,
és nem engedte el Ricot.
- Kicsim, próbáld
összeszedni magad! Rico vissza fog jönni.
- Így van, és utána
örökre veletek maradok.
- Megígéred? –
kérdezte szipogva.
- Ha akarod,
megesküszöm rá – mosolygott halványan kedvesem.
Még egyszer
szorosan magához ölelte Zolit, aztán lassan felálltak, és elindultunk.
Esperanza és
Domingo azonnal beterelték a fiúkat:
- Menjetek! –
mondta az anyja. – A srácok jól ellesznek, ez az este legyen csak a tiétek.
Elkéstek.
- Honnan? – néztem
Ricora.
- Foglaltam asztalt
az éttermünkben.
Nehezen indultunk
el, de végül csak odaértünk. Rico a szokásos asztalt foglalta le, de most külön
megkérte a pincért, hogy egy kicsit szeparáljanak el minket a többi asztaltól.
Így most egy fehér paraván mögé rejtve várt ránk. A teríték is más volt, mint
amit az elmúlt három hónapban megszoktam. Az abrosz most vakítóan fehér volt,
és a tányérok is elegánsabbnak tűntek, ahogy a poharak is – mintha valódi
kristály lett volna, nem sima üveg. Az asztal közepén pedig három talpas
borospohár állt lefordítva, mindegyik alatt egy vörös rózsa feje, és a
felfordított talpakon egy-egy gyertya égett, ahogy az asztal körül több
mécsesben is.
Elakadt a szavam, a
szememet könnyek csípték. Próbáltam visszafogni, de amikor Rico a nyakamhoz
hajolt, és gyengéden belecsókolt, nem bírtam tovább.
- Istenem, annyira
nehéz – szipogtam.
- Tudom, Édes. Hidd
el, én is legszívesebben maradnék…
- Nem! Menned kell,
köt a szerződés.
- Igen –
sóhajtotta. – De ez az utolsó utam, többet nem megyek. Van már elég pénzem, ott
a ház. És a legfontosabb, a családom mellettem van, te, a gyerekek, a szüleim.
Másra nem vágyom.
- Rico, ne mondj
ilyeneket, mert kiborulok!
- Rendben –
suttogta elhaló hangon. – Gyere!
Odavezetett az
asztalhoz, leültetett, és mivel én teljesen el voltam varázsolva,
lebonyolította a rendelést.
A szokásos csendes
étkezés után – most valahogy nyomasztott a szótlansága – rám emelte
borostyánszín szemeit, amik most olvadtnak tűntek a bennük meggyűlő könnyektől.
- Eu te amo – suttogta.
- Én is szeretlek –
feleltem.
- Tudom, hogy ez
most mennyire nehéz neked. Végre hosszú idő után találtál valakit, akiben úgy
érzed, megbízhatsz, erre cserbenhagy…
- Nem hagysz
cserben Rico…
- Pontosan. És azt
szeretném, ha ezzel tisztában lennél. Számomra te vagy a legfontosabb.
- Tudom – suttogtam
meghatottan. Ekkor vettem észre, hogy a pincér halkan mellénk lép, és letesz
két pohár pezsgőt az asztalra, majd amilyen észrevétlenül jött, úgy el is tűnt.
Rico ekkor kissé
megemelkedett, aztán letérdelt elém, és már a kezében volt az ékszeres dobozka.
- Tudom, Kedves,
hogy még csak rövid ideje ismerjük egymást, de számomra az idő nem fontos, csak
az, amit érzek. Szeretlek. Az életem része lettél, ahogy a fiúk is. Úgy
szeretem őket, mintha a sajátjaim lennének. Nem várom el, hogy most azonnal adj
választ, tudom, hogy nem egyedül kell döntened. Beszéld meg a fiúkkal. Én csak
egy esélyt kérek. Kardos Emese, megtisztelnél azzal, hogy átgondolod? Hogy
átgondolod, hozzám jössz-e?
Kinyitotta a
dobozt, és a szemembe nézve várt. Én csak hápogtam, a tekintetem a gyűrű, és a
szeme közt cikázott.
- Rico, én…
A számra tette az
ujját.
- Annyit kérek,
hogy gondolkodj rajta. Ne hamarkodd el! Odaadom neked a gyűrűt, és legyen az a
válaszod, hogy amikor hazajövök, felveszed, vagy nem. Akkor tudni fogom.
- Oh, Ricardo! –
sóhajtottam, és forrón megcsókoltam. – Szeretlek.
Innentől kezdve
végképp kiborultam, az este hátralévő részében folyamatosan fogtam a kezét, és
remegve vártam, hogy hazaérjünk.
A forró esti búcsú
után kedvesem kimerülten elaludt, de én képtelen voltam követni őt.
Óvatosan felkeltem
mellőle, nehogy a könnyeim felébresszék, és kimentem a nappaliba, ahol az
asztalon ott pihent a kis doboz, a brill gyűrűvel. Kivettem, lassan az ujjamra
húztam, és nézegetni kezdtem. De a szobában túl sötét volt, és nem akartam
lámpát gyújtani, ezért kisétáltam az erkélyre, és az utcai lámpák fényében
figyeltem, ahogy ragyog.
- Minden rendben? –
kérdezte suttogva a hátam mögött.
Villámgyorsan
fordultam felé, és visszanyeltem a könnyeimet.
- Nem kell
megvárnod a választ – mondtam alig hallhatóan, és felemeltem a kezem. – A
feleséged leszek, amikor csak akarod.
Gyors volt, mire
kapcsoltam, már az erkély falához préselve álltam, és vadul viszonoztam a
csókját. A csípőm alá nyúlt, és ahogy megemelt, azzal a mozdulattal megszabadított
a tangámtól. A dereka köré fontam a lábam, a karommal a nyakába kapaszkodtam,
és próbáltam megtartani magam. Halványan érzékeltem, hogy megfordul velem, de
csak azért, hogy kis polcra ültessen, ami a fal mellé volt támasztva. A hátamat
az erkély falához préselte, és a kezemet lefeszítette a nyakáról.
Összekulcsolta az ujjainkat, és nyögve betört, miközben nem hagyta, hogy
öleljem, a falhoz feszítette a karomat.
- Bár… ki… meg…
láthat! – ziháltam.
- Maradj… csendben!
– nyögte, és közben ütemesen lökött.
Képtelen voltam
halkan élvezni, úgy tűnt a hangom az egész lakótelepet bejárja, a végén
elengedte a kezem, és befogta a számat.
Aztán éreztem,
ahogy elönt a forróság.
Kinyitottam a
szemem, és belenéztem az övébe, egyszerre higgadtunk le, és egyszerre jutott el
a tudatunkig, hogy mi történt.
Mosolyogni kezdtem,
és remegő kézzel megsimogattam az arcát.