a világ
Folytatás 1
9. fejezet
Hétfőn a lányokkal
alaposan kibeszéltük a hétvégét. Először persze Mirát faggattuk, a többi ráért.
- Mit mond a
rendőrség? – kérdeztem.
- Egyelőre semmit.
– mondta. – Lehelyszíneltek mindent, de nem találtak ujjlenyomatokat, biztos
kesztyű volt rajtuk. Úgyhogy nem sok reménnyel kecsegtetnek.
- Istenem! –
suttogtam elszörnyedve. – Mit vittek el?
- A DVD-lejátszót,
azért mondjuk nem kár. De sajnos megtalálták az ékszeres dobozomat. Mondjuk, a
legtöbb dolog csak bizsu volt benne, de ott tartottam a nagymamám eljegyzési
gyűrűjét is, és azt elvitték. Hát az megviselt, órákig sírtam, Noel alig tudott
megvigasztalni. Még tegnap is, amikor visszamentünk, hogy rendet rakjunk, ott
pityeregtem.
- Azt a szép brill
gyűrűt? – kérdezte Jess.
- Igen – sóhajtott,
és megint könnyes lett a szeme.
Megsimogattam a
karját.
- Reméljük, hogy
megtalálják – mondtam csendesen.
- Én nem hiszem,
ezeket gyorsan továbbadják, vagy orgazdához kerül, ott meg tuti nem találják
meg. Az a legrosszabb, hogy emlék volt.
- Igen, megértelek
– mondtam. – A családi emlék megfizethetetlen. Hiába fizet a biztosító is, az
nem kárpótol.
- Hát igen –
sóhajtott. – De ezen már nem segíthetek, valahogy majd túljutok rajta. Igazából
az a rossz, hogy azóta nem szívesen megyek a lakásba. Mi van, ha ott vagyok,
amikor jönnek?
- Erre ne is
gondolj! – mondtuk egyszerre Jess-el. – Biztosan nem fognak visszamenni –
folytatta a barátnőnk. – De ha ez megnyugtat, akkor alhatsz nálam.
- Azzal nincs gond.
Noelnél elvagyok. – miközben ezt mondta, elpirult, mi pedig nem akartuk
faggatni, miért.
Sajnos abba kellett
hagynunk a beszélgetést, mert kezdődött a munkaidőnk, és rengeteg hívásunk
volt. Aztán az egyik szünetben Mira, aki már jobban érezte magát, rákérdezett a
hétvégére.
- Mesélj csak! Mi
volt Ricardoval?
- Semmi különös,
ott volt szombaton, és átnézték Petivel a felvételi feladatsort – vigyorogtam
idétlenül.
- Miről maradtam
le? – gurult mellénk a székével Jess.
- Semmiről –
mosolyogtam rá. – Most fogom elmesélni.
- Szóval, mi volt
szombaton? – tért vissza a tárgyhoz Mira.
- Tényleg semmi
különös. Pénteken ugye együtt biliárdoztunk, de előtte még Rico felajánlotta,
hogy elvisz Petit és engem a felvételire, hogy ne kelljen buszoznunk.
- Húúú! – mormolta
Jess. – Ezek szerint már be is mutattad őket neki.
- Az már szerdán
megtörtént. Miután végzett a dolgával, eljött, mert nem bírta ki – a lányok
sejtelmesen vigyorogva hallgattak. – És akkor, amikor feljött bemutattam őt a
fiúknak. De mindegy, a lényeg, hogy mire mentünk pénteken, már lebeszéltük a
szombatot. Aztán amikor hazavitt, volt néhány fura alak a ház előtt, és Rico
nem engedte, hogy egyedül menjek be. Bekísért a kapun, én meg felajánlottam,
hogy jöjjön fel, mert tök felesleges hazamennie arra a pár órára, mikor reggel
úgyis jön.
- ÁÁÁÁÁ – a két
lány most már egyértelműen várta a folytatást. – Gyerünk már! Mi volt?
- Semmi – közöltem
egyszerűen. – A kanapén aludt, mert a fiaim elfoglalták az ágyamat.
- Ezt nem mondod
komolyan?! – döbbent le Jess. – Nem is próbálkozott?
- Azt nem mondtam –
vontam meg a vállam. – A liftben olyan volt, mint egy ragadozó, de sajnos…
- A csudába! De ez
legalább jó jel.
- Az – vigyorogtam.
- Oké –
türelmetlenkedett Mira. – És a szombat?
- Elvitt minket a
felvételire, vett nekünk ebédet, hogy ne kelljen főznöm, aztán elvitt minket
moziba.
- Várj, várj, várj!
– Jess felemelte a kezét. – Ebédet vett? Moziba vitt?
- Igen, este pedig
átnézték a feladatsort Petivel, mert megkérte Ricot, hogy segítsen neki. Akkor
ment haza, amikor hívtál – néztem Mirára.
- Mesi, ez a pasi
eszméletlen. Tisztában vagy vele, hogy mit művelt? Behízelegte magát a
fiaidhoz.
- Igen, tudom –
mondtam. – Remélem, ezek után nem ejt pofára.
- Nem hiszem –
gondolkodott Jess. – Márk azt mondta, hogy olyan pasikat szervez be, akik nem
égetik be őt. Tudja, hogy ha titeket átvernek, akkor átmegyek anyatigrisbe, és
tuti kikaparom a szemét.
Mosolyogni kezdtem.
- És vasárnap mi
volt? – kérdezte Mira, aki teljesen felpörgött a történtek hatására.
- Semmi – néztem
rá, aztán nevetve folytattam. – Tényleg semmi. Beszéltünk telefonon, de Rico az
álláshirdetéseket bújta.
- Még mindig nem
talált semmit? – kérdezte.
- Nem, de nem
nyugszik. Azt mondta, ha csak alkalmi munka is, de vállalja, mert nem akar
lézengeni.
- Megértem. Noel is
tökre felvillanyozódott, amikor szerdán összejött neki a meló.
- Igen, Rico
mondta, hogy neki sikerült. Csak ő nem kellett.
- Persze, mert csak
pár hónapig vannak itthon – helyeselt Mira. – A csudába, igazán úgy
gondolhatnák, hogy itthon maradnak.
- Hát az jó lenne –
szólalt meg Jess is. – de ez az életük, és jól keresnek vele. Itthon a tizedét
sem kapják, és ha ez teszi boldoggá őket…
- Ne mondd, hogy te
könnyen el fogod engedni Márkot – fordultam felé.
- Egyáltalán nem
lesz könnyű, de ha lebeszélem őt, akkor később joggal vetheti majd a szememre,
hogy megfosztottam az álmaitól.
- Igazad van –
sóhajtottam. – Eddig mondjuk még nem gondoltam bele a dologba, mert még fel sem
fogtam, hogy Rico, és köztem lehet valami, de most, hogy mondod, ha lesz, akkor
bele fogok őrülni, amikor elmegy.
- Pedig, ha rám hallgatsz,
elengeded. Ha fontos leszel neki, akkor úgyis visszajön hozzád. De ne akard
visszatartani.
- Tudom –
mosolyogtam szomorkásan. – Nem korlátozhatom.
Mira felé
fordultam, ő is szomorúan nézett maga elé.
- Na, szépen
leszünk, ha ezek lelépnek – nevettem el magam.
- Majd tartjuk
egymásban a lelket – vigyorgott Jess. – Bulizunk, meg minden, mert ha
visszajönnek, akkor majd ők próbálnak rövid pórázon tartani.
- Mintha te azt
engednéd bárkinek is – nem tudtam abbahagyni a nevetést, és végre Mira is mosolyogni
kezdett.
- Szerintem akkor
is mi leszünk az urak – mormolta.
- Na, dolgozzunk is
kicsit, mielőtt ránk szólnak – mondtam, és visszatettem a fülest a fejemre.
Délután meg sem
lepett, hogy Ricot a bejárat előtt találtam. Vigyorogva lépett hozzám, és azonnal
szorosan átölelt.
- Szia, apuci! –
köszönt kötekedve Jess, de Rico nem vette rossz néven. Kacagva köszönt vissza,
de nem húzta az időt beszélgetéssel. Megfogta a kezem, és már húzott is maga
után.
- Hova sietünk? –
kérdeztem.
- Gondoltam, hamar
haza szeretnél érni.
- Rico? –
megálltam, és gyanakodva néztem rá.
- Csak arra
gondoltam, elmehetnénk vacsorázni, a fiúk biztos élveznék.
- Na, most állj le!
Megdöbbent, és a
tekintete csalódottá vált.
- Figyelj! –
folytattam. – Ne csináld ezt! Nem kell, hogy ennyit költs ránk. Te sem találod
a pénzt, hát ne szórd!
- De én csak azt
szeretném, ha a srácok elfogadnának.
- Rico – közelebb
léptem, és a tenyeremet az arcára simítottam. – Adhatok egy tanácsot?
- Igen?
- Ne pénzzel akard
megnyerni őket! Látom, hogy komolyan szeretnél a közelükbe jutni, és el sem
hiszed, mennyire örülök ennek, de a pénzzel csak… csak felületes… hogy fejezzem
ki magam?… Attól nem fognak megkedvelni, ha elhalmozod őket mindennel, csak
kihasználnak majd. Ők már elég nagyok, hogy észrevegyék. Gondolod, az apjukat
tisztelik, vagy szeretik? Nem, csak hagyják, hogy néha, amikor eszébe jutnak,
megvegye nekik, amiért kinyitják a szájukat. Sokkal többet érsz el, ha a
barátságukat próbálod megnyerni. Ahhoz pedig nem kell költened.
- Értem – biccentett,
és elmosolyodott. – De azért hazavihetlek, ugye?
- Viccelsz? –
nevettem el magam. – És ma este pizzát sütök, elvárom, hogy velünk vacsorázz!
Zoli isteníti a Hawaii pizzámat.
- Rendben – ölelt
magához. – Menjünk, farkaséhes vagyok.
A következő két
hétben megszokottá vált, hogy Rico nálunk tölti az estéket. A srácok hamar
hozzászoktak, hogy vacsora után még kártyázunk, társasozunk, vagy épp
valamelyikükkel versenyez a PS2-n.
Túlságosan szép
volt minden, nem akartam belegondolni, hogy vége lehet. Egyetlen dolog nem volt
még tökéletes, esténként, miután a fiúk lefeküdtek, Rico kedvesen elköszönt, és
hazament.
Az üres ágy egyre
jobban kínzott, nyomasztott a magány, vágytam arra, hogy mellettem legyen, és
átöleljen. Néhány nap elteltével már alig tudtam aludni, éjszakánként csak
vergődtem, és kimerülten ébredtem. Egyik nap Rico észre is vette. Amikor
kiléptem az irodából, a lányok gyorsan elsiettek, részben, mert találkozójuk
volt a fiúkkal, részben, mert, ahogy mondták, nehezen viselték a kitöréseimet,
és a hisztimet. Bár Jess elmondta, hogy megérti.
Amikor a fiúk
lefeküdtek, Rico felállt, hogy induljon.
- Várj! – suttogtam
feszülten. – Maradj még, kérlek!
Visszaült mellém:
- Mi a baj Mesi?
- Szeretném, ha
maradnál. Ha velem töltenéd az éjszakát.
- Mesi…
- Nem kell, hogy…
hogy… Csak azt szeretném, ha hozzád bújhatnék, ha ölelnél. Szeretetre vágyom,
gyengédségre. – könyörögve néztem rá. – Kérlek!
Halványan
elmosolyodott, és magához ölelt.
- De ha maradok,
akkor is el kell mennem, mielőtt a srácok felébrednek. Nem biztos, hogy
értékelnék, ha reggel az ágyadban találnának.
Ránéztem, és
bólogatni kezdtem. Gyengéden megcsókolt, a karjába emelt, és elindult velem a
hálószoba felé.
Nem is emlékszem,
mikor aludtam ennyire jól. Egész éjjel a karjában tartott. Nem kértem tőle
többet, a csókjai tökéletesen megnyugtattak, bár éreztem, hogy többet is
engednék neki, de nem akartam én
nyomulni. Azt éreztem, hogy kezd kialakulni köztünk egy kapocs, de még nem volt
elég erős ahhoz, hogy az erősködéssel kockáztassam. Szorosan hozzásimultam, és
hagytam, hogy a simogatásával lecsitítsa az idegeimet. A csókok lágyak voltak,
nem izgattak, inkább simogattak. Már félálomban voltam, amikor hallottam, hogy
valamit a fülembe súg, nem értettem, ezért kómásan rákérdeztem, mit mondott.
- Csak jó éjt
kívántam – suttogta.
- Milyen nyelven?
Nem értettem.
- Navajo. Szeretem
anyám nyelvét.
Kinyitottam a
szemem, és ránéztem.
- Beszélj nekem
navajo nyelven! – suttogtam.
Elmosolyodott, és
beszélni kezdett. Furcsa volt, még a hangszíne is egészen más lett. Keményebb,
de ugyanakkor sokkal kedvesebb, lágyabb, és engem melegség járt át.
- Gyönyörű nyelv –
motyogtam, aztán elmosódott a világ.
Reggel nagyon korán
ébredtem, valaki finoman simogatta az arcomat.
- Jó reggelt! –
mosolygott, amikor kinyitottam a szemem.
- Szia! –
nyújtózkodás közben megöleltem.
- Ne haragudj, de
mennem kell.
- Igen, tudom.
Mondtad.
Lassan felültem, és
figyeltem, ahogy felveszi a farmerét. Nem beszélt, és feszültnek tűnt. A
fésülködőasztalomhoz nyúltam, levettem a fésűmet, aztán Rico háta mögé
húzódtam, és fésülni kezdtem a haját. Felkapta a fejét, és lefogta a kezem.
Megszeppentem, de amikor megfordult, és mosolyogva a szemembe nézett,
megnyugodtam.
- Kislány, ne
kényeztess, még hozzászokom!
- Ne idegeskedj!
Majd alkalomadtán visszaadod.
Halkan felnevetett.
- Sietnem kell. Ma
állásinterjúra megyek kilencre.
- Komoly? Miért nem
mondtad eddig?
- Nem akartam előre
szólni, nehogy elkiabáljam.
- Milyen munka? –
térdeltem mellé, ő meg elvette a fésűt, és gyors mozdulatokkal kibontotta a haját.
- Egy kis
étteremben keresnek zongoristát.
- Zongorán is
játszol? – lepődtem meg.
- Nem túl jól, de
tanultam. Oda talán elég lesz. Addig jól jön, amíg itthon vagyok. Legalább
keresek egy kis pénzt.
- Szurkolok neked.
Hívj fel, ha végeztél, rendben?
- Persze. –
felállt, és mielőtt felvette volna a kabátját, még egyszer átölelt. –
Megnyugodtál kicsit?
- Igen, köszönöm –
ránéztem. – Ma is jössz, ugye?
- Nem hagynám ki,
de nem ígérem, hogy megint itt alszom.
- Oké –
biccentettem, és igyekeztem leplezni a csalódottságomat.
- Félek elhinni,
hogy ez velem történik – súgta a fülembe. – Túl szép, hogy igaz legyen. Még
szoknom kell, hogy valaki velem akar lenni.
- Istenem, Rico! Ne
butáskodj! – átöleltem a nyakát. – Ki mással akarnék lenni?
- Köszönöm. De most
már tényleg indulnom kell, különben elkések.
- Rendben –
engedtem el.
Megvártam, amíg
eltűnik a lépcsőfordulóban, aztán az ablakhoz szaladtam, és néztem, ahogy
fázósan összehúzza magán a szövetkabátot, és a hóesésben a kocsijához siet.
A srácok élvezni
fogják a reggelt. Az éjszaka folyamán tetemes mennyiségű hó hullott, én pedig a
gardrób felé néztem, ahol a két bob megbújt. Riconak időbe telt, míg lesöpörte
a szélvédőt, aztán kinyitotta az ajtót, és mielőtt beszállt, felnézett.
Bizonytalanul intettem, elnevette magát, aztán beült, és indított.
Megfordultam,
ránéztem az órára, még csak épp elmúlt fél hat. Gyorsan a fürdőbe siettem,
lezuhanyoztam, és rendbe szedtem magam. Hatkor felkeltettem a fiúkat, és amíg
öltöztek, elkészítettem az uzsonnájukat. Együtt indultunk, ahogy mindig, aztán
a srácok úgy ugráltak, mint az ovisok, és már arról beszéltek, hogy délután
kimennek a játszótéri dombhoz bobozni.
- Ugye mehetünk? –
néztek rám.
- Először legyen
kész a lecke, utána igen.
- Ez az! – csapott
a levegőbe Zoli.
A sulinál aztán
lemaradtak, én pedig mentem tovább.
Az irodában szó
nélkül fogadtam a hívásokat. Se Mira, se Jess nem kérdeztek semmit, de láttam,
hogy megöli őket a kíváncsiság. Végül nem bírtam tovább:
- Állásinterjúra
ment.
- Tudtam! – csapott
az asztalra Jess. – Márk mondott valamit, de csak célozgatott.
- Mikorra ment? –
kérdezte Mira.
- Kilencre. Tiszta
ideg vagyok.
- Megértem.
Reméljük sikerülni fog.
- Én is. Nem mondja
ugyan, de látom, hogy mennyire zavarja ez a tétlenség.
- Milyen állás? –
kérdezte Mira.
- Zenész valami
étteremben.
- Azt tudod, hogy
ha összejön, akkor kevesebbet tudtok majd találkozni. – nézett rám Jess. – Ott este kell dolgozni.
- Igen,
elgondolkoztam rajta, ahogy jöttem be, de most az a fontos, hogy neki
sikerüljön. A többit majd megoldjuk.
Feszülten fordultam
vissza a géphez, és szinte percenként figyeltem az órát. Végre tíz órakor
csipogott a mobilom. Megnéztem, csak egy mosolygó smiley volt, de ez mindent
elmondott. Pár perc múlva szünetem volt, azonnal felhívtam:
- Szia! – leheltem
a telefonba. – Gratulálok!
- Szia! Köszi –
hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Mit szólnál, ha este megünnepelnénk.
Mondjuk egy vacsorával. Nem fogadok el nemleges választ.
- Rendben –
nevettem el magam. – Hogy készüljek?
- Legyél csinos!
Nem Mekibe megyünk. De érted megyek, és hazaviszlek előtte.
- Oké.
- És nem lenne
gond, ha ma csak ketten mennénk?
- Persze, hogy nem.
Megkérem Jolikát, hogy vigyázzon a fiúkra, már úgyis kérdezte, hogy miért
kerüljük.
- Akkor jó, nem
akarom, hogy megsértődjenek.
- Meg fogják
érteni.
- Rendben, akkor
délután találkozunk.
- Nem is mondasz
semmit? – lepődtem meg.
- Majd személyesen,
még nekem is fel kell fognom. De nagyon örülök.
- Elhiszem.
- Most mennem kell,
el akarom mondani a szüleimnek is a jó hírt.
- Rendben, délután
várlak.
- Szia, Édes! –
köszönt el, és nekem megremegett a kezem.
- Szia! –
suttogtam.
A lányok legalább
annyira örültek, hogy Riconak sikerült, mint én, és Jess már szervezkedni
kezdett, hogy csapjunk egy kis ünneplést. Nem állítottam le, sőt, én is benne
voltam.
- Hétvégére
kitalálok valamit – mondta. – és bulizunk.
- Rendben –
nevettem, aztán próbáltam újra a munkámra figyelni, de nehezen ment.
Már kezdtem
kiborulni attól, hogy a hangulatom hullámvasútként működött. A beszélgetés után
olyan voltam, mint akibe boldogságszirupot töltöttek intravénásan. Éreztem,
hogy totál megvisel ez a hullámzás, de képtelen voltam tenni ellene. Viszont
tudtam, hogy lassan ideje lenne tisztázni a dolgokat Ricoval, ha hamarosan nem
történik meg, robbanni fogok. Alig pár hete ismertük egymást, de olyan volt,
mintha ezeréves barátom lenne, nem sokat tudtam róla, de amit igen, azért
odavoltam. Lehet, hogy csak azért, mert évek óta nem volt senki, akit
szerethettem, és most tomboltak bennem az érzelmek, de szerettem őt. Ki akartam
deríteni, mennyire igazak az érzések, féltem, hogy csalódni fogok, de akkor is
tudnom kellett.
Éppen végeztünk, és
már elpakoltam a holmimat, amikor a mobilom csörögni kezdett. A szám ismerős
volt, de nem tudtam beazonosítani:
- Hallo? – szóltam bele.
- Jó napot, Emese!
Tibor vagyok, a taxis.
- Jó napot! –
húztam el a számat. – Miben segíthetek?
- Hű, de hivatalos
– nevette el magát. – Csak gondoltam, felhívom. Kíváncsi voltam, hogy van, és
hogy a kisfia meggyógyult-e.
- Igen, minden
rendben – feleltem, és közben már a kabátomért nyúltam.
- Nem lenne kedve
meginni egy kávét? – kérdezte hirtelen. – Beszélgethetnénk.
- Ne haragudjon, de
programom van. Amúgy pedig foglalt vagyok, de úgy emlékszem, a múltkor már
mondtam.
- Igen, de
próbálkozni lehet.
- Nézze, én…
- Emese, nagyon
szimpatikus nekem, és szeretném megismerni.
- Én viszont nem –
mondtam nyersen, Jess és Mira is felkapták a fejüket a hangomra. – Nézze, ne
kelljen megint elmondanom, hogy hagyjon békén. Kérem, van barátom, és nem
akarok másikat, rendben?
- Értem –
sóhajtotta beletörődve. – Bocsásson meg, hogy zavartam.
Bontotta a vonalat,
én pedig döbbenten meredtem a készülékre.
- Ki volt az? –
kérdezte Mira.
- A taxis, még
mindig próbálkozik.
- ÚÚÚ, az gáz! –
nyögte Jess. – De most elég egyértelműen leépítetted.
- Hát nagyon
remélem.
- Szólj Ricardonak,
hogy tegye helyre!
- Nem akarom
belekeverni, így is látom, hogy zavarja őt a dolog.
- De ezzel pont
megmutatnád neki, hogy téged nem érdekel.
- Majd megoldom, ha
sokáig piszkálódik, akkor komolyabb lépéseket teszek. De most nem ezzel akarok
foglalkozni. Rico vacsorázni visz, ünneplünk.
- Remélem, most már
végre összeszedi a bátorságát. – heccelt Jess.
- Nem tudom –
sóhajtottam. – Tegnap nálam aludt, de semmi. Kezdek aggódni.
- Oh – mormolta. –
Csak nincs semmi baj.
- Bízom benne, azt mondja, nem akarja elsietni a dolgot.
- Hát végül is… de
ez nagyon nem jellemző a férfiakra.
- Szerinted én
miért aggódom? – néztem rá, ahogy kikapcsoltam a gépemet. – De annyira nem
akarom, hogy vége legyen, és a fiúkkal is olyan jól megvan. Pár hét alatt
többet foglalkozott velük, mint Karesz a válás óta összesen. A srácok tökre
megszerették.
- Nyugi, biztos
minden rendben lesz. – mosolygott rám bátorítóan.
- Aha. Na, megyek,
már biztosan vár. Sziasztok!
- Szia! – köszöntek
utánam, és már repültem is lefelé.
Szinte a karjába
rohantam, és úgy bújtam hozzá, mintha nem akarnám elengedni.
- Baj van? –
kérdezte.
- Nem, nincs –
néztem rá. – Örülök, hogy sikerült a munka.
- Én is –
mosolygott le rám. – Gyere, induljunk! Foglaltam asztalt, nem szeretnék
elkésni.
- Hova megyünk?
- Meglepetés.
Remélem, tetszeni fog. Régi hely, gyerekkoromban is mindig ide jártunk a
szüleimmel, ha ünnepelni akartunk valamit. Nagyon jó a konyhájuk.
Ahogy elhúzódott,
és megfogta a kezem, láttam, hogy a szövetkabát alatt öltönyt visel, nyeltem
egyet. Nem számítottam rá, hogy ennyire elegáns helyre visz. Tényleg komolyan
gondolta az ünneplést. Mélyet lélegeztem a hideg levegőből, és követtem.
A hóesés közben
újra rákezdett, és ahogy mentünk a kocsival, alig láttam ki az ablakon.
- Te látsz valamit?
– kérdeztem.
- Persze –
nevetett. – Talán félsz?
- Nem – ráztam meg
a fejem.
- Akkor jó.
Bekanyarodott a ház
elé, leállította a motort, és rám nézett:
- Vedd fel a
kapucnidat, kis eszkimóm!
Mosolyogva megtettem,
aztán futva mentünk a kapuig. Ott összetalálkoztunk két miniatűr hóemberrel,
akik csurom vizesen, két ismerősnek tűnő bobbal a kezükben, épp a kapu előtt
próbálták lerázni magukról a havat.
- Sziasztok! –
köszöntek vigyorogva. Peti és Zoli, két ázott veréb módjára állt, de a boldog
vigyort nem tudták letörölni az arcukról.
10. fejezet
A fiúk prüszkölve,
nevetve szálltak be a liftbe, mi pedig a lépcsőn mentünk fel. Amikor felértünk,
meglepve láttam, hogy Zoli épp kijön Jolikától, és egy hatalmas bögre gőzölgő
teát iszogat.
- Hát te? – néztem
rá.
- Joli mami mondta,
hogy ha feljövünk, itt vár teával.
Jolika is kilépett,
és hozta a fiúk overallját.
- És miért Jolika
cipeli a vizes gönceiteket? Csókolom Jolika!
Kivettem a kezéből
a nehéz ruhákat, és próbáltam előkotorni a kulcsomat. Rico kisegített, és
megfogta a két overallt, így végre bejutottunk.
Mivel délután
beszéltem már kedvenc pótmamámmal, most szó nélkül, mosolyogva jött utánunk,
miután bezárta az ajtaját.
- És hova mentek? –
nézett végig Ricon elismerően.
- Van egy régi
étterem – felelt. – Amolyan családi törzshelyünk. Ha valamit ünneplünk, akkor
mindig odamegyünk.
- Fiúk? –
kérdeztem. – Lecke kész?
- Igen – felelték
kórusban.
- Mi volt a
suliban?
- Kaptam egy
négyest a töri tz-re – mondta Zoli.
- Én meg egy ötöst
informatikából – vigyorgott Peti.
- Szuper! Ügyesek
vagytok, gratulálok! – mosolyogtam, és adtam mindkettőnek egy hatalmas puszit.
- Én is gratulálok!
– szólt közbe Rico. – De mondjátok meg anyátoknak, hogy szedelőzködjön, mert
elkésünk.
- Máris. Van időm
lezuhanyozni?
- Ha sietsz –
mondta, és leült a fiúk mellé a számítógéphez.
A gardróbhoz
léptem, és keresgélni kezdtem:
- Mit vegyek fel? –
néztem hátra. – Estélyi, koktélruha…
Rico először
elkerekedett szemmel meredt rám, aztán, amikor látta az arckifejezésemet,
elnevette magát:
- Egy nadrág, és
blúz tökéletes lesz.
Kikaptam a fekete
szövetnadrágomat, és a királykék blúzomat – a fehérneműt útközben csempésztem
magamhoz – és eltűntem a fürdőszobában.
Rekordidő alatt
készültem el, még a sminkkel együtt is fél óra volt. Amikor beléptem a szobába,
mind felém néztek.
- Húúú anya! Mikor
vetted ezt a blúzt? – kérdezte Zoli. Imádtam, annyira őszinte gyermeki
imádattal tudott rákérdezni ezekre a dolgokra, hogy mindig meghatott.
- Ez már nagyon
régi – feleltem. – csak nem hordtam.
- Nagy hiba volt –
szólalt meg Rico.
Elpirultam, és inkább
elfordultam. Gyorsan a szekrényhez léptem, és kivettem egy szolid fülbevalót, a
hozzá illő lánccal. Rico segített feltenni, és a tükörben a szemembe nézett.
Láttam, hogy már indulna.
- Oké, srácok! A
szokásos menetrend. Szót fogadni Jolika néninek, és korán ágyba bújni, holnap
suli.
Elköszöntünk, és
már mentünk is. Rico a körülményekhez képest gyorsan haladt, és időben értünk
az étterembe. Ahogy beléptünk, elámultam. Nem volt egy Gundel, de nagyon
elegánsnak tűnt. A teret a sötét barna szín uralta, de ettől egy cseppet sem
tűnt nyomasztónak, inkább meleg, kellemes hangulata volt. Az asztalok fölött
narancsszín búrák mögé rejtett lámpák ontották a fényüket, a tört fehér
abroszok tisztán ragyogtak, ahogy a terítékek is.
Rico az egyik
sarokasztalhoz vezetett. Láthatóan ez volt a törzshelye. A pincér is azonnal
ismerősként köszöntötte, és amint leültünk, máris megkaptuk az étlapot.
- Jó estét! –
mondta udvariasan. – Mit hozhatok inni a hölgynek?
Rico várakozva
nézett rám.
- Egy pohár édes
fehérbort kérek.
- Milyen fajtát? –
kérdezte a pincér. Rémülten néztem fel rá, de ekkor Rico kimentett, és
mosolyogva rendelt valamit, amiről nekem fogalmam sem volt.
- Nem vagy
borszakértő, igaz? – kérdezte mosolyogva.
- Nagyon ciki lesz,
ha nem iszom meg? – kérdeztem vissza.
- Miért rendeltél
bort, ha nem szereted?
- Nem tudom. Ehhez
a helyhez az illik.
Elnevette magát, és
a pincér után szólt, hogy hozzon inkább baracklevet a bor helyett.
Amikor megérkeztek
az italok, felemeltem a poharamat:
- Tudom, hogy nem
illik ezzel koccintani, de…
- Semmi baj –
mosolygott kedvesen.
- Szóval. Emelem
poharam arra, hogy munkát kaptál, remélem, örömödet leled benne.
- Köszönöm. Én
pedig arra szeretnék koccintani, hogy ezt a jó hírt veled oszthatom meg, és a
részese vagy.
Koccintottunk, és ahogy
belekortyoltam az üdítőbe, nem vettem le a szemem az arcáról. Annyira jóképű
volt most, hogy megnyugodott, a szeme meleg borostyánfényben ragyogott, az ajka
pimasz mosolyra húzódott, tudta, mire gondolok. Láttam a pillantásában.
- Mit szeretnél
enni? – kérdezte hirtelen, én pedig zavartan egyenesedtem fel. Most vettem csak
észre, hogy egészen előrehajoltam.
- Nem tudom. Valami
könnyűt. Nincs étvágyam.
- De nem salátát –
közölte. – Esetleg egy könnyű előétel?
Felemelte az
étlapot, és keresgélni kezdett nekem.
- Rántott
camambert, áfonya-mártással? – megráztam a fejem. – Ráksaláta, na, jó, ez
saláta.
- Rosszul vagyok a
ráktól, meg a tengeri herkentyűktől.
- Hortobágyi húsos
palacsinta?
- Az jól hangzik –
csillant fel a szemem.
- Akkor rendben –
mosolyogva letette az étlapot, és intett a pincérnek. Megrendelte a vacsorát,
magának valami steak-et.
- Tényleg, mi volt
az állásinterjún? – kérdeztem, amíg vártunk.
- Semmi különös –
felelt, és belekortyolt a borba. – Beszéltem a főnökkel, aki elmondta, hogy mik
az elvárásai, aztán megkérdezte, hogy én mit szeretnék. Mondtam, hogy május
végén utazom ki a hajóra, úgyhogy legfeljebb május 15-ig tudok dolgozni nála.
Akkor mondta, hogy az neki tökéletes, mert akit helyettesítenem kell, az
májusra valószínűleg meggyógyul. Aztán meghallgatta, hogy mit tudok, és
közölte, hogy megfelelek. Ennyi – vigyorgott végül.
- Ez annyira jó –
lelkesedtem. – Akkor most már megnyugodtál, igaz? – előrenyúltam, és megfogtam
a kezét.
- Igen, nagy kő
esett le a szívemről. Ha nem is tud vagyonokat fizetni, de legalább keresek
valamit, és a borravaló az enyém.
- Az a lényeg, hogy
ne érezd magad haszontalannak, tudom, hogy egy férfit ez mennyire megvisel.
- Tündér vagy –
mosolygott.
Hátrahúzódott, mert
megérkezett a vacsoránk, én csak nyeltem egy hatalmasat, amikor megláttam,
mekkora adag húst kapott.
Csendesen ettünk,
ezt már megszoktam a két hét alatt, amióta sűrűn nálunk evett. A végén nagyot
sóhajtott, rám nézett, és most gyötrődést láttam a szemében. Átnyúlt az
asztalon, most ő fogta meg a kezem, és idegesen simogatta a kézfejemet a
hüvelykujjával, és már nyitotta a száját, amikor szinte egyszerre csipogni
kezdtek a mobiljaink.
Meglepve néztünk
egymásra, aztán kuncogva elővettük:
„Hello, anyus!
Pétek délutántól vasárnap estig tedd szabaddá magad! Jössz velünk a Mátrába,
hosszúhétvégére! Jess”
Elnevettem magam,
és felnéztem Rico-ra, aki szintén vigyorgott:
- Jess? – kérdezte.
- Márk? –
biccentettem a mobilja felé.
- Hosszúhétvége a
Mátrában? – kérdeztük egyszerre, aztán még hangosabban kezdtünk nevetni.
- Ugye jössz? –
nézett kérlelve Rico.
- Nem tudom, a
fiúk…
- Ki fogják bírni –
győzködött. – Ha Jolika nem tudja vállalni, akkor megkérjük anyámat…
- Várj! Nyugi!
Anyud nem is ismeri őket. Nem kérhetem tőle, hogy elvállaljon két kis ördögöt. És
nem biztos, hogy Jolika nem vállalja. Istenem, én csak… – a kezembe temettem az
arcom.
- Mesi! – Rico
átnyúlt az asztal fölött, és megint megfogta a kezem. – Én csak akkor megyek,
ha te is. Az előbb mondani akartam valamit.
- Igen?
- Tudom, hogy még
csak rövid ideje ismerjük egymást, de nagyon megkedveltelek. Nem véletlenül
akartam megismerni a fiaidat. Volt velük egy kis hátsó szándékom.
Elkerekedett a
szemem, de némán figyeltem.
- Arra számítottam,
ha ők megkedvelnek, akkor te is jobban ragaszkodsz majd hozzám. De rájöttem,
hogy hibáztam. Túl közel engedtem őket, és ezzel lehet, hogy fájdalmat okozok
nekik is, és neked is.
- Miről beszélsz? –
kezdtem megrémülni.
- Emlékszel,
beszéltem arról, hogy vannak problémáim, és félelmeim, amiket nem mertem megosztani
veled?
- Igen.
- Úgy érzem, hogy
ideje lenne tisztáznom ezeket a dolgokat, mert látom, hogy szenvedsz, és
bármennyire félek is attól, hogy ezzel elveszítelek, meg kell tennem.
- Rico, miről
beszélsz? Miért veszítenél el?
- Ne most, kérlek!
Ezt szeretném úgy megbeszélni veled, hogy utána a lányok melletted legyenek.
- De…
- Ők jobb társaság
lesznek, mint a fiaid, és Jolika. Mondtam, lehet, hogy emiatt elveszítelek.
- Nős vagy, vagy
mi? – most már igazán megrémültem.
- Nem – vágta rá,
és megcsókolta a kezem. – Csak te vagy nekem, és egyre jobban akarlak.
- De akkor miért
beszélsz nekem ilyenekről? – elsírtam magam.
- Mert el kell
mondanom, de nem itt, és nem most, és nem úgy, hogy ne legyenek melletted a
lányok, hogy támogassanak, ha szükséged lenne rá. És talán, kell majd valaki,
aki kitekeri a nyakam.
- Rico! – néztem
rá, remegve.
Megfogta a székét,
és mellém húzódott. Szorosan átölelt:
- Egyre fontosabb
vagy nekem, Mesi. – suttogta. – Nem akarlak elveszíteni, de nem építhetek
hazugságra.
- Hazudtál nekem? –
néztem rá döbbenten.
- Nem, Kicsim! Nem,
dehogy is! Csak elhallgattam valamit, mert… mert én magam is rettegek tőle.
Elmondom neked, megígérem, csak annyit kérek tőled, hogy hallgass meg, és ne
utálj majd nagyon.
- Én már nem tudlak
utálni. Nem tudsz olyat tenni.
- Hát tenni nem is
– sóhajtotta. – Bocsáss meg, hogy tönkretettem az estét! Hazaviszlek, rendben?
Némán bólintottam,
és hagytam, hogy miután fizetett, a karomnál fogva kivezessen. Csendesen
mentünk haza, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Amikor megállt a ház
előtt, nem mozdult, a kezét a kormányon tartotta, és mereven nézett előre.
- Azt hiszem, jobb,
ha felmegyek – suttogtam, és a kilincs felé nyúltam.
- Mesi! – szólalt
meg remegő hangon.
- Igen?
- Félek. Tudom,
hogy most nagyon kiborítottalak, és megértem, ha ezek után elküldesz, de… –
felém fordult. – megengednéd, hogy itt maradjak éjszakára? Persze kizárólag a
kanapén – mondta gyorsan. – Csak szeretnék a közeledben lenni.
- Nem értelek –
mondtam halkan. – Az előbb még azt mondtad, hogy amit mondani akarsz, amiatt
elveszíthetsz. Pont úgy, mint aki egy szakítást készít elő…
- Nem, én…
- Most meg itt
akarsz aludni?
- Mesi, kérlek!
- Most ne, Rico!
Most ne!
Lenyúltam a
kilincshez, de utánam nyúlt, és visszahúzott magához:
- Várj még! –
nyögte rémülten, és megcsókolt.
Annyira vágyakozva,
hogy éreztem a gyötrődését, és talán a fájdalmát. Hevesen simogatta a hátamat,
és közben egyre közelebb húzott magához.
- Mesi, kérlek! –
zihálta a fülembe. – Kérlek!
Újra lecsapott a
számra, és nem engedett. Erős akartam lenni, de elgyengültem, és a karjába
omlottam. Éreztem, hogy a könnyeim az arcomat áztatják. Elhúzódtam, és a
szemébe néztem:
- Mondd el, miről
van szó! – követeltem.
- Megígérem, hogy
hétvégén mindent elmondok, mindent. De ne akard, hogy most tegyem.
- De addig
megőrülök – suttogtam.
- Csak két nap, és
hidd el, hogy nem akarok szakítani. Hosszú idő óta te vagy az első, aki ilyen
érzelmeket ébreszt bennem, eszem ágában sincs lemondani rólad.
- Kikészítesz –
suttogtam, miközben próbáltam visszaülni az ülésbe, mert közben áthúzott az
ölébe, és szorosan tartott.
- Holnapután
mindent megtudsz, Kicsim! Esküszöm.
Erőtlenül
biccentettem.
- Megengeded, hogy
maradjak? – kérdezte megint. – Nem akarlak magadra hagyni. Tudom, hogy most még
jobban szenvedsz, és szeretnélek megnyugtatni.
- Istenem, Rico!
Miért csinálod ezt?
- Mert akár hiszed,
akár nem, én is szenvedek.
- Rendben, maradj!
– suttogtam, lehajtottam a fejem. – De a kanapén.
- Igen – sóhajtott.
Elengedett,
kiszálltunk, és ahogy befelé sétáltunk nem engedtem, hogy megfogja a kezem.
A lakásban aztán
szó nélkül vittem ki neki az ágyneműt, Jolika aggódva figyelt, és amikor Rico
bement a fürdőbe, odalépett hozzám:
- Veszekedtetek?
Megvontam a vállam.
- Jó ötlet, ha itt
marad?
- Nem tudom. Nagyon
ostoba vagyok, igaz?
- Féltelek
kicsikém.
- Tudom, Jolika, és
köszönöm. De nem lesz gond. Menjen csak nyugodtan.
- Ahogy gondolod.
Biccentettem, és
finoman kitessékeltem az ajtón. Alig csuktam be az ajtót, a fürdőszoba ajtó
kinyílt. Rico elgyötört tekintettel kilépett, és rám nézett, aztán odalépett
mellém, és megpróbált átölelni, de elhúzódtam.
- Megágyaztam neked
a kanapén – mondtam halkan, és bementem a szobámba. Becsuktam az ajtót, és csak
azután hagytam, hogy a könnyeim újra kiszakadjanak. Némán sírtam, nem akartam,
hogy hallja. Talán nem lett volna szabad hagynom, hogy itt maradjon, de végképp
összezavarodtam.
Kinyitottam az
ajtót, hogy megnézzem, mi van vele, és ijedten a számhoz kaptam a kezem,
mielőtt felsikoltottam volna. Majdnem rám esett. Az ajtóban állt, a homlokát
nekitámasztotta, és most megszédült.
- Bújj hozzám! –
suttogta. – Ölelj át, kérlek! Szükségem van a gyengédségedre.
Behúztam a szobába,
és összebújva aludtunk el. Szorosan tartott a karjában, annyira, hogy mozdulni
sem tudtam, de mégsem zavart.
Reggel próbáltam
nem engedni a gyengeségemnek. Nehezen ment, de sikerült. Most nem sietett, csak
ült a konyhában, amíg a fiúk uzsonnáját készítettem.
- Nem fogsz
elkésni? – kérdeztem, miközben az üvegekbe töltöttem a teát.
- Csak a jövő héten
kezdek – suttogta. Felnézett rám – Azt akarod, hogy menjek el?
Elfordultam, nem
mertem a szemébe nézni.
- Mesi, kérlek!
Legalább válaszolj!
- Menj el!
- A hétvége…?
- Nem tudom.
Egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen kapcsolatra vágyom.
A szék megcsúszott
a linóleumon, ahogy felugrott. Pár pillanattal később hallottam, hogy
becsapódik a bejárati ajtó.
Egész nap a
hívásokra figyeltem, alig válaszoltam a két lány kérdéseire. Csak az
ügyfelekkel beszéltem. Délután halkan elköszöntem tőlük, és egyenesen hazamentem.
Szótlanul elvégeztem a dolgomat, aztán leültem a tévé elé, és csak bámultam.
- Anya,
összevesztél Ricoval? – kérdezte Peti, és leült mellém.
- Azt hiszem –
suttogtam. – Azt hiszem, még várnom kell arra, aki igazán akar.
- De miért? Rico jó
fej.
- Tudom, de talán
mégsem ő az, aki megfelel nekem.
- Pedig ő téged
akar.
- Honnan tudhatnád?
– kérdeztem, és szomorúan mosolyogtam.
- Mert elmondta.
- Mikor? – néztem
rá.
- Ma felhívott.
- Tessék?
- Felhívott, és…
Felugrottam,
felkaptam a mobilomat, és miközben tárcsáztam a számát, hátraszóltam:
- Menjetek fürdeni!
Szólj Zolinak is!
Bementem a
szobámba, és amikor felvette, nekiestem:
- Hogy képzelted? A
hátam mögött? Petin keresztül próbálsz manipulálni?
- Elnézést, azt
hiszem, maga Ricardot keresi, én az apja vagyok, Domingo.
- Oh, elnézést, én…
– hebegtem zavarodottan. – Bocsásson meg, Kardos Emese vagyok, és igen, Ricot
kerestem. Oda tudná adni neki a telefont?
- Most nem, épp
bent van a kezelésen, de szólok neki, hogy kereste.
- Várjon, milyen
kezelésen? Talán beteg?
- Ezek szerint még
nem beszélt erről magának? Nem hiszem, hogy…
A mobil majdnem
kiesett a kezemből.
- Mi a baja? –
kérdeztem.
- Nem hiszem, hogy
ezt nekem kellene elmondanom. Szólok neki, hogy hívja vissza.
- Köszönöm –
motyogtam, és bontottam a vonalat.
Kimentem, és
azonnal odaléptem Petihez:
- Mit mondott
neked?
- Csak annyit, hogy
nagyon fontos vagy neki, és szeretné, ha meghallgatnád. Szerintem komolyan
gondolja.
- Értem. –
mormoltam. – Zoli?
- Már fürdik.
- Akkor jó –
sóhajtottam.
- Anya – Peti
átölelt. – Ne hagyd, hogy lelépjen, oké?
- Nem mondta, hogy
mit akar mondani?
- Nem hiszem, hogy
rám tartozik – vonta meg a vállát.
- Sokszor alig
tudom elhinni, hogy csak tizennégy éves vagy – mondtam.
- Tudod anya,
sokszor alig tudom elhinni, hogy az anyám vagy, annyira gyerekesen viselkedsz.
- Kösz – horkantam
fel döbbenten.
- Hallgasd meg őt!
- Igazad van –
sóhajtottam.
Zoli berobogott a
szobába, és lehuppant mellém:
- Akkor holnap Joli
mamival alszunk?
- Tessék? –
kérdeztem.
- Jess felhívta,
mert tudta, hogy te elfelejted. Joli mami azt mondta, hogy vigyáz ránk
hétvégén. Akkor te el tudsz menni a lányokkal pihenni.
Hátrahajtottam a
fejem a támlára, és nevetni kezdtem.
- Menj, kicsim,
feküdj le! – simogattam meg Zoli fejét.
- Jó éjszakát,
anya!
- Szép álmokat!
Peti bevonult a
fürdőbe, pont, amikor a mobilom megrezdült.
- Kerestél – szólt
bele Rico.
- Milyen kezelésen
voltál? Mi a bajod? – szegeztem neki a kérdést.
- Ne izgulj, semmi
komoly. – mondta. – Eljössz holnap? Akkor elmondok mindent.
- Legyél ott te is
a munkahelyemnél! Úgysem férünk be egy kocsiba. A többit leegyeztetem Jess-el.
- Köszönöm –
sóhajtotta megkönnyebbülten.
- De mindent el
kell mondanod, érted? Mindent.
- Ebben biztos
lehetsz.
11. fejezet
Végül mégis egy
autóval mentünk. Márk szerzett valahonnan egy átalakított Hummert, amibe mind
befértünk.
- Ezzel könnyebben
feljutunk – magyarázta, amikor bepakoltuk a csomagokat. – Rick Opelje tuti
elakadna.
- Miből gondolod? –
kérdeztem.
- Ha itt van húsz
centi hó, a Mátrában tuti duplaennyi van. – nézett rám. – Tudsz síelni?
- Még nem
próbáltam, de szánkón már ültem.
- Az jó, mert
lehet, hogy azzal jövünk haza – nevette el magát Noel, aki Mirának segített
beszállni hátra.
- Ha-ha – morogta
Márk. – Azért remélem, ez a dög kibírja az utat. A haverom nagyon dicséri.
Rico felé néztem,
egyáltalán nem volt feldobódva attól, hogy együtt töltjük a hétvégét, bár én
sem repdestem túlzottan.
Egész úton
feszülten ültünk egymás mellett, hallgattuk a többiek beszélgetését, a
terveket, hogy mit csináljunk a hétvégén, és becsületünkre szólt, senki nem
vett észre semmit, mert igyekeztünk vidáman bekapcsolódni, de amikor egymásra
néztünk, a pillantásunk mindent elárult. Hatvan mellett megálltunk egy
hipermarketnél, és alaposan felszerelkeztünk, nem akartuk, hogy fent a hegyen
jöjjünk rá, hogy hiányzik valami. Jess-el és Mirával még napközben megírtuk a
bevásárlólistát, amit induláskor a fiúk kipótoltak. És most, amíg ők tankoltak,
mi besiettünk. Szerencsére egyikünk sem akarta húzni az időt nézelődéssel, így
viszonylag gyorsan végeztünk, bár a srácok nem így gondolták. Többször ránk
csörögtek, hogy siessünk már. A végén már nem vettük fel a telefont.
- Beszéltetek már
azóta? – kérdezte Jess a tejes pultnál.
- Nem, azt mondta,
majd fönt a házban – sóhajtottam.
- Ne idegeskedj!
Biztosan nem lesz baj.
- Nem tudom, tegnap
orvosnál volt, és azt mondta, hogy emiatt lehet, hogy elhagyom.
- Te őt? – döbbent
meg Mira. – Mégis mit akar? Szakítani?
- Nem, legalábbis
ezt mondja. Nem tudom.
- De most végre
kiderül. – simogatta meg a karom.
- Igen, de nagyon
félek.
- Megértelek.
Kitoltuk a kocsit a
pénztárhoz, beálltunk a sorba, és vártunk. Péntek délután volt, hatalmas tömeg,
a sorban állás tovább tartott, mint maga a vásárlás, a végén már szinte
őrjöngtünk, amiért nem nyitottak meg több pénztárat. De végre kijutottunk. A
fiúk a parkolóban már toporogtak:
- Gyerünk már, így
reggelre se érünk fel – morgolódott Márk.
- Talán hagynod
kéne, hogy Noel vezessen – vigyorgott Rico.
- Miért? – néztem
rá.
- A
terrorelhárítóknál kaptam kiképzést – magyarázta Noel.
- Senki más nem
vezetheti a Hummert, csak én. Nem az én kocsim, nem kockáztatok.
- Jogos – értettem
egyet vele. – Induljunk!
Ahogy a kocsi felé
léptem, megcsúsztam, Rico azonnal utánam kapott, hogy ne essek el, és amikor
ránéztem, elfelejtettem minden addigi dühömet, és félelmemet.
- Kösz – suttogtam.
Végig fogtam a
kezét, amíg beszálltunk, és most nem szóltam rá, amikor közelebb húzódott
hozzám.
Elég későn értünk
fel a nyaralóhoz, már sötét volt, így nem sokat láttam a tájból, sőt az
udvarból se, mert a hideg, és a szakadó hó miatt siettünk bejutni. Márk azonnal
lement a kazánhoz, és begyújtott, addig mi körülnéztünk.
A kis nyaraló, nem
volt annyira kicsi, mint ahogy Márk mondta. Az előszobából nyílt jobbra a
konyha, ami bár nem volt a legmodernebben felszerelt, de minden megvolt, amire
szükségünk lehetett. A nappali felé nem volt fala, hanem egy széles lépcsősor
vezetett le, folytatásaként annak, ami az előszobában kezdődött. Egy erős
oszlop választotta el a két helységet egymástól. Amikor beléptünk a hatalmas
szobába, akkor vettem észre, hogy a ház a meredek hegyoldalba van építve, így
ha kinéztünk az ablakon, teljes egészében láthattuk a völgyet, bár erre
reggelig várnom kellett. Az egyik ablak szemben volt a bejárattal, és innen
nyílt a teraszajtó is. jobbra hatalmas kandalló állt, először csak néztem, de
megértettem, hogy miért építették ide. Az egész háznak ez adta meg a
hangulatát, és a terméskő burkolat, ami az egész nappalira jellemző volt. A
padlót téglaszínű járólap fedte, középen tejeskávészínű ülőgarnitúra volt,
sötétbarna dohányzóasztallal, és meleg cirmosmintás szőnyeggel.
A törtfehér takaró,
ami hanyag eleganciával volt a kanapéra dobva, szinte hívogatott, hogy terítsem
magamra, de egyelőre ellenálltam a csábításának.
Inkább elindultunk
balra, ahol egy folyosó vezetett a hálószobákhoz elől volt a fürdő, ami szintén
egyszerű volt, de mindennel felszerelt. A három szoba sem volt hivalkodó,
egy-egy komód, és franciaágy volt bennük.
- Jess, te voltál
már itt? – kérdeztem kíváncsian, bár szerintem a kérdésben benne volt a válasz.
Nem is felelt, csak
sejtelmesen mosolygott, aztán megmutatta, kinek melyik szoba jut. Ricot és
engem a leghátsó szobába tessékelt, és amikor ránéztem, csak kacsintott egyet.
Aztán hirtelen
kettesben maradtunk. Zavartan néztünk egymásra, végül megszólalt:
- Behozom a
táskákat.
- Kösz, én meg
megnézem, mit segíthetek Jessnek.
- Jó – motyogta.
Ahogy az ajtóhoz
léptem, arrébb húzódott, de én megálltam egy pillanatra, és felnéztem rá. Nem
tudtam, mit akarok, éreztem a köztünk vibráló feszültséget. Megtorpantam, és
vártam valamire.
Rico lehajolt, és
végtelenül lágyan megcsókolt, az ajtófélfához nyomott, de nem volt durva, vagy
erőszakos, bármikor leállíthattam volna. Nem tettem. Belülről átjárt egy furcsa
bizsergés, mintha ki akartam volna szakadni a testemből, hogy bekebelezzem őt.
Szorosan hozzásimultam, és gyötrődve belenyögtem a csókjába. Felemelte a fejét,
és rám nézett, annyi félelem volt a tekintetében, hogy képtelen voltam
megállni, és megsimogattam az arcát.
- Minden rendben
lesz – suttogtam.
Aztán elengedtem,
és kisiettem a lányokhoz.
Még mindig
kapkodtam a levegőt, amikor beléptem a konyhába. A két lány rám nézett, de nem
szóltak semmit, csak a szatyrokból pakoltak kifelé. Azonnal a hűtőhöz léptem,
és berámoltam a felvágottat, meg a tejet, és a másnapi ebédnek valót, amikor
Mira odalépett mellém, és átölelt.
- Jól vagy?
- Azt hiszem –
sóhajtottam, és mosolyogni próbáltam. – De ne én legyek már a téma. Mit
csinálunk este?
- Várjuk meg, amíg
a fiúk is beérnek, és kitaláljuk – felelt Jess. – De szerintem, ma már csak
vacsora meg filmezés marad. Ki kell pihenniük magukat, mert reggel
hólapátolással kezdenek.
Nevetni kezdtünk,
és amikor a fiúk bejöttek a konyhába, csak még jobban kacagtunk. Igyekeztem
elengedni magam, ezért odaléptem Ricohoz, és könnyed puszit leheltem az ajkára.
- Gyere hóember!
Segítek kiengedni.
Ő is nevetni
kezdett, levette a kabátját, meg a bakancsát, és követett a nappaliba, ahol én
már a kandallót méregettem.
- Be lehet
gyújtani? – néztem Márkra.
- Persze, de a
kazán teljes üzemben működik, pillanatok alatt szauna lesz idebent.
- Arra még
szerintem várhatunk – dörzsölte meg a karját fázósan Jess. – Gyújtsunk be a
kandallóba is.
Rico szó nélkül
kilépett a teraszra, és pár pillanat múlva visszatért egy jókora ölnyi
fahasábbal. Lekuporodtunk a kandalló elé, és kissé ügyetlenül ugyan, de végül
életre hívtuk a lángokat.
- Este mozizás? –
kérdezte Noel.
- De előbb vacsora
– mondta határozottan Mira, Jess és én pedig összenéztünk, és felkacagtunk. –
Mi van? – kérdezte sértődötten.
- Semmi –
kacarásztam.
- Lányok, szerintem
ma már hagyjátok a főzést, elég, ha összedobtok pár szendvicset.
- Vettük a
rendelést – mondtam, és beletöröltem a kezem a nadrágomba. Rico próbálta
elkapni, de elkésett.
- Ugye hoztál másik
farmert? – nézett fel.
Lepillantottam, és
megláttam a combomon a kormos ujjnyomokat.
- A csudába! –
nyögtem fel. – Persze, készültem, de nem erre.
- Nyugi
valószínűleg kijön belőle. – vigyorgott Jess. – Menj, öltözz át, aztán Ricoval
keressetek valami filmet! Addig mi megoldjuk a kaját. Pattogatott kukoricát is
csináljunk?
- Naná! – felelték
kórusban a srácok.
Mosolyogva
hátramentem, és előkerestem a szabadidőnadrágomat. Mire visszamentem a fiúk már
hozták az italokat a lányok pedig javában szorgoskodtak a konyhában, de amikor
elindultam, Jess szigorú pillantással a nappaliba parancsolt. Megálltam a
szekrény előtt, ahol a DVD-k sorakoztak, és nézegetni kezdtem őket.
Meglepődtem, csupa régebbi film volt, de jók. És nem csak egyféle, akadt akció
– mint a Die Hard sorozat, scfi-fi – Mad Max, vígjátékok – Oscar, Kaszakő, fantazy – Willow. Ezen megakadt a szemem, nagyon
rég láttam már ezt a filmet, bár gondoltam, hogy a többiek nem értékelnék, ezért
nem hoztam szóba.
Egyszer csak
melegséget éreztem a hátam mögött, aztán egy sötétbarna kéz előrenyúlt
mellettem, és levette az egyik lemezt:
- Willow, az egyik
kedvenc filmem.
- Nekem is –
válaszoltam gondolkodás nélkül.
- Elora Dannen volt
a kedvencem – nevette el magát.
- A csecsemő? –
néztem hátra.
- Aha, mindig úgy
gondoltam, ha egyszer lesz egy lányom, akkor így fogják hívni.
- De a lányodat,
nem…
- Carlanak hívják.
Rosario hallani sem akart róla, hogy Elora legyen. – vonta meg a vállát.
- Sajnálom.
- Én nem. –
lenézett rám, és vigyorogni kezdett. – Sokkoljuk őket?
- Aha – cinkos
pillantást váltottunk, és Rico a lejátszóhoz lépett.
- Megvan a film? –
kérdezte Márk, aztán elkerekedett a szeme. – Na, neem!
- Na, de! – mondtuk
egyszerre. – Rátok fér egy kis kultúra – folytattam.
- Az egy idétlen
mese!
- Ti mondtátok,
hogy válasszunk – érvelt Rico. Elindította a lejátszást, leült a kanapéra, és
maga mellé húzott. Közben pedig rám terítette a takarót, amit már előzőleg is
kinéztem magamnak. – Hogy ne fázz, amíg átmelegszik a ház.
- Kösz –
mosolyogtam rá, és felkuporodtam, úgy, hogy szorosan hozzábújhassak.
Végül a „fiatalok”
is élvezték a filmet, a legvégén Mira még izgult is, hogy sikerüljön
elpusztítani a gonosz királynőt, Rico és én csak nevettünk rajta, de persze
csak halkan, nehogy rossz néven vegye.
A szendvicseket, és
a nasit persze mondanom sem kell, hogy elpusztítottuk, és most jóllakottan
ültünk, mozdulni sem tudtunk.
- Mit szólnátok még
egy filmhez? – kérdezte Noel. – De most mi választunk – nézett ránk szúrósan,
neki annyira nem tetszett a mese.
Végül úgy
döntöttünk, hogy engedve a többségnek a következő film a Mad Max első része legyen, és tudtam, hogy ennek következtében
szombaton várható lesz a második, és a harmadik rész is. Nem zavart
különösebben, de most nem ezt szerettem volna. Valahogy módot kéne találnom,
hogy kettesben beszéljek Ricoval, láttam, hogy ő is szeretné, ezért
megpróbáltam valamit. Felálltam, és bementem a szobánkba, magamra vettem a
vastag nadrágot, meg egy pulcsit, és visszafelé a kabátot is lekaptam a
fogasról. A többiek meglepve néztek rám:
- Kimegyek kicsit a
teraszra – magyaráztam.
- Ilyenkor? –
döbbent meg Jess.
- Igen, miért? –
rákacsintottam, aztán Rico felé néztem, aki azonnal megértette, és felállt.
- Ha megvársz,
kimegyek veled. Szeretnék elszívni egy pipát, de nem akarom zavarni a
többieket.
- Mondtam, hogy ne
hozd azt a vacakot! – hőbörgött Márk.
- Kint szívom, nem
fogjátok megérezni – mordult vissza rá.
- Oké – szóltam
közbe. – kint várlak.
Kiléptem a
teraszra, az éjszakai hideg levegő megcsapott, de jólesett, mostanra tényleg
olyan volt odabent, mint egy szaunában. Mélyeket szívtam a tiszta levegőből, és
közben körülnéztem. A bentről kiszűrődő fényben a kert, és a lentebb elterülő
erdő sejtelmes, varázslatos homályban derengett, a csillagok, és a hold fénye
visszaverődött a hóról. Kedvem lett volna meghemperegni benne. Odaléptem a
korláthoz, és egy darabon lesöpörtem a havat, és rátámaszkodtam.
Pár perc múlva
nyílt az ajtó, aztán megéreztem, ahogy Rico szorosan mellém áll. Azonnal
éreztem az édes pipadohány illatát, megremegtem, és mosolyogva közelebb
húzódtam hozzá.
- Fázol? –
kérdezte, és átölelt.
- Nem, csak
borzongok. Annyira szép itt minden, olyan nyugodt.
- Igen, én is
szeretek idejönni – mondta halkan, és kissé elfordulva kifújta a füstöt.
Utána fordultam, és
beleszimatoltam a levegőbe. Elnevette magát, és ahogy visszafordult, kivette a
pipát a szájából, és az orrom elé tette. Odakaptam, és mélyen beszívtam az
illatát, aztán persze köhögni kezdtem a füsttől, ettől csak még jobban
nevetett.
- Örülök, hogy
eljöttél – sóhajtotta.
- Én is – a hátamat
a mellkasához támasztottam, és lenéztem a kertbe. Lent a távolban valami furát
láttam – Mi van ott?
- Egy patak –
mosolygott.
- Itt a kertben? –
lepődtem meg.
- Aha, és Márk
mesélte, hogy nyaranta nagy ritkán még viperák is vannak az erdőben.
- ÁÁÁ, ne máár!
Komoly?
- Igen, de tényleg
csak nagyon ritkán.
- Szép itt nyáron,
igaz?
- Nem tudom, akkor
általában én a világ másik végén vagyok.
- Oh, ja persze.
Könnyen elfeledkezem róla.
- Én nem. – mondta
csendesen, és átölelte a derekamat.
- Mit akarsz tőlem,
Rico? – kérdeztem hirtelen.
- Mindent – vágta
rá, és ahogy szembe fordultam vele, megint láttam a gyötrődést a szemében. –
Mindent, Mesi!
Megsimogatta az
arcomat, egy pillanatig nézett, aztán mély levegőt vett:
- Csak attól félek,
hogy én képtelen leszek megadni neked ugyanezt.
- Miért? Miért
voltál orvosnál? Beteg vagy? – kérdeztem aggódva.
- Igen, vagyis nem.
Nem fizikailag. Tegnap pszichiáternél voltam.
Döbbenten néztem
rá, ő pedig folytatta:
- A félelmeim, és a
problémám. Mind pszichés eredetűek.
- Mi történt veled?
- Nem könnyű erről
beszélnem, a családomon kívül más nem is tudja, csak Márk. Benne megbízom.
- Bennem nem? –
néztem fel rá.
- Dehogynem. Ezért
mondom el neked. Csak lehet, hogy ez túl sok lesz. Megérteném, még nekem is
sok.
- Bízz bennem,
Édes! – mondtam halkan. – Hidd el, hogy erősebb vagyok, mint hinnéd.
- Tudod, meséltem,
hogy elváltam Rosariotól, és hazaköltöztem.
- Igen. – biccentettem.
- Egy ideig minden
normális volt, jó pár évig, és addig nem is volt semmi gondom. De aztán az a
dög rájött, hogy Carla hamarosan nagykorú lesz, és akkor elesik a
gyerektartástól. Akkor kezdett el szemétkedni. Először azzal perelt, hogy
miattam esett el a jól fizető állásától, persze ezt az ügyvédem hamar lezárta,
de Rosario nem nyugodott, minden lehetőséget megragadott, hogy kikészítsen. A
kaput az tette be, amikor…
- Hé, nem fagytatok
még a korláthoz? – lépett ki Márk. – Gyertek már be, rossz nézni, ahogy itt
reszkettek.
Rico elfordult,
vágott egy dühös grimaszt, aztán félrebillentett fejjel Márkra nézett:
- Kösz haver! –
sziszegte.
Márk először
értetlenül nézett, aztán leesett neki:
- A francba, bocs!
– hebegte, és ott hagyott minket, de láttam, hogy Rico most már nem fog
beszélni.
Elhúzódott, kiverte
a dohányt a pipából a korláton, és lehajtott fejjel elindult befelé.
Utánakaptam:
- Várj!
Visszanézett rám,
én pedig hozzábújtam.
- Bízhatsz bennem –
ismételtem meg.
- Tudom, Kicsim –
mosolygott, és mintha megkönnyebbülést láttam volna megcsillanni a szemében. –
Gyere, menjünk be. Most már úgyse hagynak beszélgetni.
- Sejtem –
sóhajtottam, de tudtam, hogy most már biztosan megtudok mindent. Átszakadt
benne a gát, ledöntötte a falat, nekem csak végig kell hallgatnom. Reméltem,
hogy amit mondani fog, az nem annyira sokkoló, mint amennyire ő gondolta.
Odabent aztán
gyorsan ledobáltam a ruháimat, annyira meleg volt, hogy izzadtunk. Csak egy
vékony póló, és a rövidnadrágom maradt rajtam, ahogy a többieken is, de senki
nem bánta, mert tudtuk, hogy éjszaka nagyon hideg lesz.
Márk előszedett
valahonnan egy Monopoly-t, és éjszakába nyúlóan játszottunk. A végén már alig
láttuk a táblát, és a kártyákat, sokszor félreolvastuk az utasításokat, és ezen
hatalmasakat nevettünk. Aztán Rico és én lesöpörtük a zöldfülűeket. Persze
dühöngtek, és csalásról beszéltek, de mi ketten csak mosolyogtunk, és
győzedelmesen kihúztuk magunkat.
Hajnali kettőkor
aztán úgy döntöttünk, hogy ideje ágyba bújni, mert Márk másnapra kirándulást
akart szervezni. Kételkedtem benne, hogy képesek leszünk rá. Kezdve azzal, hogy
a fiúk valószínűleg kitikkadnak, mire ellapátolják ezt a rengeteg havat, és
ahogy a lányokra, meg magamra néztem, egyikünknek se volt sok kedve a térdig
érő hóban botladozni egy erdő közepén.
De ez most nem
érdekelt különösebben, elköszöntünk a többiektől, és próbáltam nyitott szemmel
eljutni a szobánkig, majd megtalálni az ágyat.
Már majdnem
eldőltem, amikor Rico átölelt, és maga felé fordított. Nem szólt semmit, csak a
karjában tartott, és mosolygott, majd az egyik kezével elengedett, és becsukta
az ajtót. Utána a karjába emelt, és óvatosan lefektetett az ágyra. Betakart, és
mellém bújt, még kaptam egy gyengéd csókot, és megint hallgathattam a navajo
szavakat.
- Mit mondasz
nekem? – kérdeztem akadozó nyelvvel.
- Csak jó éjszakát
kívánok – kuncogott.
- Mondhatnád
inkább, hogy letéped rólam a ruhát, és szeretkezel velem.
- Mire megtenném,
te már aludnál, ahhoz pedig nincs kedvem – suttogta. – Aludj jól, szerelmem.
Átölelt, szorosan
magához húzott, és miközben lágyan simogatott, megint duruzsolni kezdett a
fülembe.
12. fejezet
Reggel arra
ébredtem, hogy kicsit fázom, azonnal rájöttem, miért. Egyedül voltam.
Kótyagosan ültem fel, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, aztán rájöttem,
hol vagyok. Körülnéztem, és Ricot kerestem, pár pillanattal később kinyílt a
szoba ajtaja, és belépett. Megint szomorúnak tűnt, de igyekeztem felvidítani:
- Jó reggelt! –
kiugrottam az ágyból, és átöleltem, de nem viszonozta. – Rico?
- Jó reggelt! –
motyogta, és megrázta magát, mintha kábulatból térne magához.
- Miért van rossz
kedved?
- Nem érdekes –
mondta, és igyekezett mosolyt csalni az arcára, de nem volt őszinte.
- Idefigyelj
Ricardo Santos! Szedd össze magad, mert nem szeretném egész hétvégén a savanyú
ábrázatodat nézni. Azt akarom, hogy nevess velem!
- Mesi, most ne!
Inkább gyere! A többiek is hamarosan felkelnek, remélem, és Noel olyan lesz,
mint egy kiképzőtiszt. Márkkal megbeszélték, hogy felvisznek minket a
hegytetőre, mert látnotok kell a tájat.
- Ez most komoly? –
nyafogtam, miközben kihúzott a konyhába. Tudtam, hogy terel, de nem akartam
erőltetni a dolgot. – Jézus, nagyon hideg van. Hadd menjek vissza, felvenni
valami ruhát.
- Oké, addig
felteszem a kávét, de siess! Lepjük meg őket a reggelivel.
- Jó-jó –
motyogtam.
Leültem az ágy
szélére, és kotorászni kezdtem a táskámban a vastag tréningem után. Felvettem,
aztán felhúztam a sízoknit is, legalább ennyi közöm volt a síeléshez.
Eszembe jutott,
hogy beszélnem kéne a fiúkkal, ezért gyorsan felhívtam őket:
- Szia, Peti! Hogy
vagytok? Minden rendben?
- Szia, anya! –
válaszolt. – Persze, minden oké, most megyünk Joli mamival vásárolni. Ti jól
érzitek magatokat?
- Igen, szívem.
Nagyon szép helyen vagyunk, majd csinálok képeket.
- Oké, adom Zolit,
mert én öltözöm.
- Rendben –
mosolyogtam elnézően.
- Szia, anya! Jól
vagyok, Joli mamival megyünk a piacra. Adom őt, szia.
Most már
felnevettem, hát, ilyenek a fiaim.
- Szia, kicsim! Jól
érzed magad? – kérdezte a pótmamám.
- Egyelőre igen, de
még vár rám egy komoly beszélgetés. Remélem, jól fog elsülni.
- Én biztos vagyok
benne. Ez a fiatalember odáig van érted.
- Bár igaza lenne,
Jolika.
- Na, ne
nyavalyogj! Érezd jól magad, és pihenj! Holnap estig ne halljak rólad, mert nem
fogom felvenni a telefont.
- De…
- Nincs de! Ez
parancs, érezd jól magad!
- Rendben –
mosolyogtam.
- Szia!
- Csókolom, és
puszilom a fiúkat.
Közben hallottam,
hogy Márk is kitámolyog, ezért összeszedtem magam, és kimentem. A közlekedő
folyosón azonban megtorpantam, nem volt szép dolog, de hallgatóztam.
- Bocs az éjszaka
miatt – mondta Márk. – Nagyon zavartunk?
- Nemigen tudtam
aludni – morogta Rico.
- Bocs haver, nem
akartam, hogy rosszul érezd magad.
- Azért nem volt
annyira rossz, jó volt nézni őt.
- És? – kérdezte
Márk kíváncsian.
- Remélem, rendben
lesz a dolog – felelt. – Szeretném, ha vele összejönne, de a hétvége mindent
eldönt.
- Akkor elmondod
neki?
- Őszintének kell
lennem, ha azt szeretném, hogy bízzon bennem.
Nem akartam
kihallgatni őket, de egy kicsit megnyugtatott, hogy Rico ennyire nem akarja
feladni. Végül kissé hangosan csuktam be az ajtót, hogy tudják, jövök.
- Szia, Márk! –
köszöntem mosolyogva.
- Szia! Sikerült
aludnod?
- Igen, csodásan,
kösz. Ez a levegő jót tesz. – A hűtőhöz léptem, és kivettem a tojásokat, meg a
szalonnát. – Hova pakoltátok a hagymát?
- Ott van az ajtó
mögött – mutatta Márk.
- Akartok sírni,
amíg előkészítem a szalonnát, meg a tojást? – mosolyogtam rájuk.
- Ugye viccelsz? –
nézett döbbenten Márk, de amikor megráztam a fejem, megvonta a vállát, és a
hagymáért nyúlt.
- Nem kell apróra
vágni – mondtam. – Elég elnagyolva. A fűszereket hol találom?
- Azt hiszem, a
tűzhely melletti szekrényben.
- Kösz – nyitottam
ki.
Gyorsan, csendben
dolgoztam, és mire elővettem a serpenyőt, a fiúk is elkészültek. Könnyes
szemmel meredtek rám, én pedig odaléptem Ricohoz, és adtam neki egy puszit.
- Minimum egy
csókot vártam – mormolta durcásan. – Ennyi hagymavágásért.
- Még nem mostam
fogat, azt majd utána kapod meg.
- De kamatokkal
kérem – kezdett vigyorogni.
- Uzsorás –
nevettem, és nekiláttam a sütésnek.
Egyelőre csak nekik
akartam elkészíteni, gondoltam, a többieknek is frissen sütöm meg, de az
illatok kicsalták őket is. Álmosan, kócosan jelentek meg egymás után. Végül
mindenki együtt evett, és én közben pirulva fogadtam a dicséreteket.
- Ugyan! Ez csak
rántotta, mindenki tud ilyet.
- Én nem – vonta
meg a vállát Noel.
- Szerintem menne,
ha megpróbálnád – nevettem.
Reggeli után,
gyorsan rendbe szedtem magam, amíg a lányok is felöltöztek. A fiúk addig
ellapátolták a havat a járdáról – gyorsabban végeztek, mint hittem, és mire
észhez tértem, már bakancsban, vastag overallban, kapucnival a fejemen
bandukoltam Rico kezét fogva az erdőben. Kedvesem maga mögött húzta a szánkót.
Kissé nevetségesnek éreztem a dolgot, de a többiek megnyugtattak, hogy ez
egyáltalán nem az.
Később aztán rá
kellett jönnöm, hogy Márknak igaza volt. Ez a kirándulás csodás volt, a friss
levegő, a tisztaság, a hó, teljesen elvarázsolt. Mire felértünk a hegyre, már
nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. A lányokkal percekig gyönyörködtünk
a kilátásban.
- Márk, ide el kell
jönnünk nyáron is – áradozott Jess.
- Egyszer majd
eljövünk, de még várni kell rá – fogta meg a kezét. – Most viszont irány
lefelé… a szánkókkal. Kezdek éhes lenni.
- Máris – nevettünk
együtt. – Most reggeliztünk.
- Mesi mindjárt két
óra.
- Már? – döbbentem
le.
- Mi a baj? –
kérdezte Rico, és mellém lépett.
- Úgy repül az idő
– sóhajtottam.
- De együtt
vagyunk, és jól érezzük magunkat – ölelt át.
- Hé, a
turbékolással várjatok, míg visszaérünk – vigyorgott Jess.
Rico és Márk
összenéztek, nem vették észre, hogy láttam, de éreztem, hogy a reggeli
beszélgetés nagyobb jelentőséggel bírt, mint hittem. Most már csak tudnom kell,
mi az a dolog, amit el akar mondani.
- Oké, gyerünk! –
futott Márk a lejtő széléhez. – Az utolsó páros főzi a vacsorát.
Felpattantak
Jess-el a szánkóra, és már lendületet is vettek. Mi sem akartunk lemaradni,
azonnal felpattantunk a szánkókra, és követtük őket. Rico ült hátra,
szerencsére felfelé jövet elmagyarázta, hogy kell irányítani a szánkót, mert
nekem fogalmam sem volt róla. Gyerekként szánkóztam utoljára, és akkor is csak
a játszótéri dombon. De így sem maradtunk le, sőt az egyik kanyar után
megelőztük Miráékat, és már megszorongattuk Jesséket is, amikor észrevettem a
kiálló hatalmas követ. De szólni már nem volt időm, így a szánkó egyik fele
megugrott, és mi oltárit borultunk. Rico időben lerántott, és így egymásba
kapaszkodva gurultunk le a hegyoldalon. A szánkó gazdátlanul siklott lefelé, mi
pedig utána hemperegtünk, először még mosolyogtam, de aztán, amikor rájöttem,
hogy nem nagyon akarunk megállni, kezdtem megijedni. Éreztem, hogy Rico
szorosan magához ölel, és a testével próbál védelmezni. Aztán végre sikerült a
bakancsa sarkával fékeznie a sebességünket, és lassan megálltunk. Felemelte a
fejét, és rémülten kereste a tekintetemet:
- Jól vagy? Nem
ütötted meg magad?
- Nem, én jól
vagyok. És te?
- Minden oké –
kezdett vigyorogni. – Csak a nemesebb felem fáj.
Elnevettem magam.
Rico mélyen a szemembe nézett. Láttam, hogy a tekintetébe lázas ragyogás
költözik, és megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája. Lehajolt, és megcsókolt,
de nem tudtunk belemélyedni, mert a többiek kétségbeesett kiabálás közepette
közeledtek.
- Istenem, jól
vagytok? – ez Mira volt.
- Mesi, élsz még? –
Jess szinte sírt.
- Rick! Jól
vagytok?
Felemelkedtünk, és
nevetve vártuk őket.
- Minden rendben –
kiabált fel Rico lelkesen.
Amikor a többiek is
látták, hogy nincs baj, megnyugodtak, de innen inkább már gyalogoltunk lefelé.
Na, nem mintha ez sokkal veszélytelenebb lett volna a meredek hegyoldalban.
Többször megcsúsztunk, és néha leültünk a hóban. Rico persze kihasználta a
helyzetet, és egyszer alaposan megfürdetett, nekem csak prüszkölni volt erőm,
de nevettem. Rengeteget, és élveztem a napot, láttam, hogy ő is egészen
felszabadult, most végre őszintén nevetett, amikor megtaláltam egy hógolyóval.
Csillogó szemmel nézett rám, és átölelt.
Legalább egy órába
telt, mire leértünk a házhoz, csurom vizesen léptünk be, és szinte mindent
ledobáltunk magunkról, hogy aztán meleg, száraz ruhába bújva, letelepedjünk a
nappaliban. Amíg Márk beizzította a kazánt, Rico, és Noel a kandallóba
gyújtottak be, sejtettem, hogy megint szaunát akarnak, de nem zavart, szerettem
a meleget.
A lányokkal
készítettünk pár szendvicset, a fiúk megígérték, hogy vacsorára ők készítenek
nekünk valamit.
Evés után, Rico
kiment a teraszra, és elszívott egy adag pipadohányt, most nem mentem vele,
mert még mindig a csurom vizes volt a hajam – a hajszárítóról mind
megfeledkeztünk – és nem akartam felöltözni. De ő sem maradt túl sokáig,
gyorsan visszajött, és mellém ült.
- Mit csináljunk? –
kérdezte Mira, miután jóllakottan, egymáshoz bújva kuporogtunk. Rico önző volt,
és kisajátította kettőnknek a kanapét.
A tévé felé
néztünk, de egyikünknek sem volt hangulata hozzá. Ebben szavak nélkül
egyetértettünk. Márk felállt, és bekapcsolta a Hi-fi-t, valami kellemes zenét
rakott be, amitől azonnal kellemes bódultság járt át, aztán vigyorogva
megfordult, és felemelte a kezét. Egy pakli kártya volt benne:
- Póker?
- Vetkőzős póker! –
vágta rá Noel.
- Istenem, pasik –
nyögte Mira. – Másra se tudtok gondolni?
- Mi másra
gondolhatnék? – bújt hozzá Noel. – Itt vagyunk egy gyönyörű helyen, összezárva.
Használjuk ki!
Nevetni kezdtem, és
közben Ricora néztem, de ő nem is mosolygott. Megsimogattam az arcát:
- Megint szomorú
vagy? – kérdeztem.
- Nem – nézett le
rám. – Csak elkókadtam.
- Ha akarod, én
felébresztelek – súgtam a fülébe. Aprót rándult a szája, talán mosoly akart
lenni. Aztán felegyenesedett:
- Na, gyerünk! Ki
az osztó? – kérdezte, és kigombolta az inge felső két gombját.
A játék nem tartott
túl sokáig, szerintem a fiúk csaltak, alig pár kör után, már imádkoztunk, hogy
ne veszítsünk többet, inkább folyton bedobtuk a lapokat, végül Márk azt mondta,
hogy akkor is le kell dobni valamit.
- Én nem vetkőzöm
tovább – mondtam határozottan, és felugrottam, miután megszabadultam mindkét
zoknimtól is. Már csak a melltartó, és a tanga maradt rajtam. Sajnos a srácok
sokkal jobbak voltak a blöffölésben. Idegesen próbáltam eltakarni magam.
A lányok helyeslően
bólogattak, a fiúk bezzeg jókedvűen legeltették rajtunk a szemüket.
- Persze, nektek
könnyű, egy alsónadrágban is jól elvagytok, mi meg feszengünk itt – morogtam
tovább.
Rico hirtelen
kinyúlt, és lehúzott maga mellé a kanapéra. Rám borította az ingét, és
összefogta a mellkasom előtt.
- Ne haragudj! –
duruzsolta a fülembe.
- Oké, akkor
fejezzük be! – mondta Márk. – Most játsszuk azt, hogy ki kell váltani a
ruhákat, én kiválasztom, Jess pedig kitalálja, hogy mit kell megtenni érte.
Rendben?
- Rendben –
mormoltuk, de én továbbra is magam elé meredtem.
- Jó, itt van egy –
dugdosott valamit a háta mögött. Úgy vette ki a párna alól, hogy nem nézett
oda. Tehát nem tudta, kié. – Jess, mit érdemel az a „bűnös”, akinek a ruhája a
kezemben van?
- Kezdjük lazán –
mosolygott a barátnőm. – Csókolja meg a párját!
Márk előhúzta… Mira
topját.
Mira zavart
kacarászás közepette Noelhez lépett, és forrón megcsókolta. Mi pedig hangos
tapssal jutalmaztuk őket. Ez a játék nem is volt olyan rossz, ennyi bőven
belefért. Ahogy a ruhák sorban előkerültek, a feladatok kezdtek kicsit
pikánsabbá válni, de nem zavart.
Volt olyan feladat,
hogy Márknak simogatnia kellett Jesst. Jókat nevettünk közben.
Aztán jött a
következő:
- Jess? – nézett
előre Márk.
- Oké, legyünk
merészebbek – felelt. – Akié a zálog, az kéz nélkül izgassa fel a partnerét.
Márk pedig elővette
a… blúzomat.
- Neeee! – nyögtem.
- Ugyan már anyus!
– nézett rám Jess. – Mi is megcsináltunk minden feladatot.
- De ez… annyira…!
– Ricora néztem, mintha szomorúság bujkált volna a szemében, és talán félelem.
– Nem szeretném ezt… ez annyira intim, nem tartozik másra.
- Mert az, hogy
Márk végigsimogatott, az igen?
- Na, gyerünk! –
kapcsolódott be Noel is. – Csak pár perc. Jó buli, ne kérdesd magad!
- Öreg vagyok én
már ehhez – morogtam.
- Egyáltalán nem
vagy öreg – csattant fel hirtelen Noel. Döbbenten néztem rá, még sosem fakadt
ki ennyire. – Különben nem lennél itt. Gyerünk! Lássuk a műsort! Mi is
megcsináltuk, amit kellett.
Ricora néztem, hogy
segítsen, de ő egyértelműen rémülten meredt Márkra. Nem értettem, miért.
Nagyot sóhajtottam,
és levettem az inget.
- De maximum két
perc, és abbahagyom.
- Öt – mondták
egyszerre a többiek.
- Öt – suttogta
Rico, és próbált mosolyogni.
Lassan
lovaglóülésben az ölébe ültem, és végigsimítottam a mellkasán.
- A kezed nem
használhatod – szólt rám Jess.
- Akkor mit
csináljak vele? – morogtam hátra. – Megtámaszkodhatok a háttámlán?
- De csak annyi.
Kissé előredőltem,
és megtámaszkodtam, közben pedig egyenesen Rico szemébe néztem. Bíztatóan rám
mosolygott. Lehajoltam, és lágyan megcsókoltam az orrát, aztán felsiklottam a
számmal, és a szemöldökét cirógattam. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy
végighaladjak az arcán, le egészen az álláig, aztán az alatta lévő puha részig,
a nyelvemmel ízleltem, ő pedig halkan felsóhajtott.
- Jó lesz ez! –
hallottam a hátam mögül, mire felemelkedtem, de Rico megragadta a csípőmet, és
nem engedett.
- Folytasd! –
tátogta.
- Kibonthatom a
haját? – néztem hátra a vállam fölött.
- Kézzel semmit.
Ráfintorogtam
Jessre, aztán visszafordultam. Megemelkedtem, és Rico válla fölött áthajolva a
fogammal megfogtam a szalag végét, de nem engedett, még jobban odahajoltam,
közben ő kissé elfordította a fejét, hogy jobban hozzáférjek. A nyelvemet
betoltam a csomó alá, és a fogaim segítségével sikerült meglazítanom, majd
kihúztam a hajából. Ekkor éreztem meg az első remegést, a kezével erősebben
szorította a csípőmet, ahogy hozzásimulva felemeltem a fejem. A mellem az
ajkához közel nyomódott az arcához, és most már egyértelműen kapkodta a
levegőt. Felemelkedtem, a pillantásunk találkozott, és a kezdeti furcsa
érzésem, hogy félelmet látok benne, elmúlt. Lehajoltam, és az orrommal
beletúrtam a hajába. Most erősen érezhető volt a pipadohány illata. Mélyen
beszívtam, és felsóhajtottam. Aztán lassan elindultam lefelé. Már nem zavartak
a többiek, olyan volt, mintha csak ketten lennénk. Finoman végigcsókoltam a
mellkasát, és a nyelvemmel haladtam lefelé a köldökéhez. Most már folyamatosan
remegett, és zihálni kezdett.
- Kifelé! – hörögte
hirtelen reszketeg hangon.
Felemelkedtem, és
csak azt láttam, hogy Márk szó nélkül tereli ki a társaságot a szobából.
Rico ekkor a kezei
közé fogta az arcom, felhúzott, és vadul megcsókolt.
- Kívánlak. –
nyögte, és letolt a földre, hogy aztán fölém gördülhessen.
Mire felocsúdtam,
az alsója már nem volt sehol, és kapkodva rángatta rólam a bugyit.
- Várj, ne siess! –
suttogtam, de nem hallgatott rám.
- Muszáj – zihálta,
és szinte letépte a melltartómat is.
Felvettem a
ritmust, élveztem, hogy kissé vad. Amikor végre megszabadultam mindentől,
határozottan lenyúltam a csípőjéhez, ráfontam az ujjaimat férfiasságára, és
ritmikusan mozgatni kezdtem. Azonnal reagált, az ágyékomhoz nyúlt, és az
ujjával betört. Egyszerre mozgattuk a kezünket, míg végül már csak halk
hörgésre futotta az erőnkből, akkor megpróbáltam lassítani, elengedtem, és
megcsókoltam, közben pedig a hátát simogattam.
- Lassítsunk –
suttogtam. – Van… időnk, azt… hiszem, a… többiek… egy ideig nem… nem jönnek…
vissza.
- Nincs idő –
suttogta rekedten. – Most akarom, vagy…
Felemelkedett, és
megint megláttam a szemében a félelmet. Megragadtam az arcát.
- Én nem megyek
sehová – mondtam, és megcsókoltam az orrát. – Csak veled. Nyugodj meg!
Éreztem, hogy
valami nem stimmel, de nem tudtam, mi az. Megint simogatni kezdtem, és éreztem,
hogy az első heves reakció után a lendülete alábbhagyott.
Gyorsan cselekedtem,
Jess megmutatta, hol keressem a gumit, most előkaptam egyet, és villámgyorsan
felhúztam, majd köré fontam a kezem, és először gyengéden, majd egyre
hevesebben ingerelni kezdtem, és elértem a hatást. Végül ellökte a kezem, és
nem várt tovább. Határozottan a lábaim közé helyezkedett, és belém hatolt.
Éreztem, hogy zaklatott, bár közben próbált figyelni rám. Hallottam, hogy
elveszetten nyög.
Szeretném azt
mondani, hogy mennyei volt, de magamnak nem hazudhattam. Azt viszont tudtam,
hogy erről Rico nem tudhat, és már azt is sejtettem, miért. Miután izzadtan,
kimerülten mellém gördült, azonnal hozzábújtam, és finoman simogatni kezdtem a
mellkasát. Egymásra néztünk, és szomorúan megszólalt:
- Ne haragudj!
Nagyon elszúrtam.
- Miről beszélsz? –
felemelkedtem, és a szemébe néztem.
- Mesi, tudom, hogy
neked rossz volt.
- Nem – vágtam rá
gyorsan.
- Hé, éreztem.
Eltolt magától, és
felült. Követtem őt, és nem hagytam, hogy eltávolodjon.
- Rico, mondd el,
mi a baj! – megcsókoltam a vállát, és átöleltem. – Itt vagyok neked, beszéljük
meg. Csak akkor tudok segíteni.
- Már segítettél –
nézett rám, és most kedvesség csillogott a szemében. – Mondták már, hogy
gyógyító erőd van?
- Tessék?
Lehajtotta a fejét,
mély levegőt vett, és belekezdett, de láttam, hogy mennyire nehéz neki.
- Nekem már több
mint egy éve komoly gondjaim vannak… voltak – vonta meg a vállát. – Szóval nem
ment a dolog. Soha nem sikerült, és…
Elhallgatott, és
rám nézett.
- Ha ez megnyugtat
– suttogtam. – Sok mindent éreztem az előbb, de azt, hogy gond lenne nálad,
egyáltalán nem. Sőt.
Halkan felnevetett.
- Te vagy hosszú
idő óta az első, akinek ez sikerült. Erre én a kapkodásommal elszúrom.
- Nem szúrtál el
semmit – bújtam hozzá, és közben finoman simogatni kezdtem. – Érthető, hogy
kapkodtál kicsit, de az nem baj.
Hallottam, ahogy a
légzése felgyorsul. Feltérdeltem, és hozzásimultam.
- Nincs itt semmi
baj – duruzsoltam a fülébe. – ugye te is érzed, hogy minden rendben?
- A-ha. I-gen. –
lihegte.
Az ismétlés már
fergeteges volt, lenyugodott, és mindketten figyeltünk a másikra. Olyan
boldogságban volt részem, amilyenben már régen nem, és végül erőtlenül öleltük
egymást a földön fekve.
- Tudod, most úgy
érzem magam, mint egy kölyök, aki most van túl az elsőn – mormolta. – Régen
éreztem ilyen jól magam. És most már neked is jó volt, igaz? – kérdezte, és
közben megcsókolta a homlokomat.
- Mi az hogy! –
sóhajtottam. – És nem menekülsz! Nem fogom hagyni, hogy eltűnj!
- Remélem, ez nem
csak egyszeri volt – mondta halkan.
- Majd én
gondoskodom róla. – felemelkedtem, és a szemébe néztem. – Egy ilyen… férfit nem engedek ki a markomból.
Felnevetett, és
átölelt.
- Elmondod, hogy mi
volt ez az egész? – néztem rá most komolyan.
- Pontosan az orvos
sem tudta meghatározni az okot. Azt mondta, nem fizikai, hanem valószínűleg pszichoszomatikus,
és ha megtalálom a megfelelő partnert, magától megoldódik.
- És így lett –
mosolyogtam. – Nem lesz itt semmi baj, tudom. Amúgy volt azért valami tippje,
hogy mi lehetett az ok?
- Volt, ahogy nekem
is, de nem biztos. Beszéltem erről a dokinak is, és egyetértett velem, de azt
mondta, ő nem tud segíteni, csak, ha találok valakit, akiben megbízok, és aki
bennem is bízik. – belenézett a szemembe.
- Mondd el, lehet,
ha kibeszéled, akkor végleg megszabadulsz tőle.
- Rendben, de nem
itt. Össze kéne szedni magunkat – motyogta. – Ha visszajönnek, és így találnak
minket…
- Tudni fogják,
hogy remekül töltöttük az időt – kuncogtam, és közben a lábammal cirógattam az
övét.
Felnevetett, és
felkelt.
- Folytassuk a
szobánkban – mondta, és felhúzott. – Ott elmesélem a dolgot.
Felkaptam a földről
az ingét, és felvettem, ő pedig a nadrágját húzta, de amikor egymásra néztünk,
megdermedt.
- Baj van? –
kérdeztem.
- Mondtam, hogy
gyógyító vagy – suttogta. – Kanosabb vagyok, mint tizennyolc évesen.
Elpirultam, és odaléptem
mellé:
- Gyere! – leheltem
a fülébe. – Élvezni akarlak.
13. fejezet
Fél órával később
izzadtan, zihálva feküdtünk egymás mellett. A fejemet a mellkasán pihentettem,
és hallgattam a szívverését, most lassú, megnyugtató volt. Gyengéden
simogatott, és ahogy ránéztem, láttam, hogy mosolyog.
Felemeltem a fejem,
és megsimogattam a mellkasát, most vettem észre az apró, halvány heget a bal
melle fölött:
- Ez mi? Naptáncot
jártál valamikor? – kérdeztem mosolyogva.
- Azt a dakoták
csinálják, én navajo vagyok – válaszolt.
- Upsz! – a szám
elé kaptam a kezem, mire nevetni kezdett.
- Upsz?
- Jól van, na! –
morogtam.
- Aranyos vagy –
sóhajtott.
Még szorosabban
bújtam hozzá.
- Annyira féltem,
hogy igazából nem kellek neked, és csak próbálsz valami indokot találni, hogy
finoman építs le – suttogtam.
- Sejtettem, hogy nem
tudtalak meggyőzni, de hidd el, hogy sokkal fontosabb vagy nekem, mint bárki
más. Csak féltem elmondani neked, hogy van ez a bajom, meg az indokait. Az
nagyon kemény – sóhajtott. – Még mindig félek, hogy elriasztalak vele.
- Akkor is mondd
el, kérlek!
Belenézett a
szemembe, aztán felült. A hátát a fejtámlának támasztotta, és ahogy beszélni
kezdett, lehajtotta a fejét.
- Meséltem már,
hogy Rosario miket csinált.
- Igen.
- Nem csak egyszer
próbálkozott, de mindig sikerült bebizonyítani, hogy nincs igaza. De végül
rájött, hogy mivel tehet igazán keresztbe.
Felnézett rám, a
tekintete elgyötört volt, és rémült. Odahúzódtam hozzá, és átöleltem.
- Nyugodj meg,
Édesem! – mondtam halkan. – Mondd el, mi volt!
- Mivel egy ideig ő
is dolgozott hajón, ismert jó pár embert, meg persze amíg kint éltem, ott is
voltak, akikkel kapcsolatba kerültem.
Kissé zavaros volt,
amit mondott, de nem szóltam, mert nem akartam megzavarni, így is láttam,
mekkora kín neki beszélni erről.
- Pár évvel azután
történt, hogy elváltunk, Rosario megkeresett egy csomó pincérlányt, meg az
ottani ismerőseinket, és valahogy rábeszélte őket, hogy vallják azt, hogy
többjüket is megerőszakoltam. Ja, és persze Carlaval is úgy maradt terhes.
- Tessék? –
döbbentem meg, és elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek.
Utánam nyúlt, aztán
leejtette a kezét, és egy ideig csak nézett.
- Soha nem
bántottam egyetlen nőt sem. Elhiszed? – könnyes lett a szeme. – Soha!
- Nyugodj meg! –
simogattam meg az arcát.
- Nem megy, mert
látom a szemedben…
Hirtelen egészen
közel hajoltam hozzá, és bár megdöbbentem attól, amit mondott, tudtam, hogy
igazat mond.
- Tudom. Tudom,
hogy nem lennél képes ilyesmire – megcsókoltam, és ekkor olyat láttam, amit nem
akartam, de megértettem. Elsírta magát, letöröltem a könnyeit – Nyugodj meg! –
suttogtam újra.
- Nem könnyű, még
mindig nagyon felkavar. Amikor a feljelentés érkezett, már rég hazaköltöztem,
és épp akkor akartam meghosszabbítani a szerződésemet a hajótársasággal. Persze
rögtön visszakoztak. A Brazil hatóságok meg vizsgálatot indítottak, mert azt
mondták, még nem évült el a dolog. Kérték a kiadatásomat is, hogy ott
tárgyalják az ügyet. Szerencsére az ügyvédem nagyon jó, de így is megviselt.
Egy csomó kihallgatáson kellett részt vennem, és csak úgy mehettem ki
Brazíliába, hogy védőőrizet alatt voltam, meg a magyar hatóságok adtak valami
dokumentumot, hogy nem tartóztathatnak le, de rettegtem.
- Istenem.
- Rosario családja
a fejemet akarta, és a nők, akik ellenem vallottak… nem is tudom, miért tették?
Rosario nem tudott fizetni nekik, más érdekük meg nem fűződött hozzá. Pont
ezért volt nehéz bebizonyítani az igazamat. Az én szavam állt az övékkel
szemben. Mivel már több év is eltelt az állítólagos erőszaktól, semmilyen
bizonyíték nem volt. Még a főnökeimet is meghallgatták, meg a kapitányt, akinél
dolgoztam, de nem sokat ért. És az egyik nő azt mondta, hogy én vagyok a
gyereke apja. Ez segített, mert az ügyvédem, azonnal DNS-tesztet kért, meg
egyeztettük az időpontot, és kiderült, hogy amikor megfogant, én már nem voltam
a hajón. Akkor az ügyvédem elkezdte megpiszkálni a dolgokat, és a többiek is
lassan megtörtek. Kiderült, hogy Rosario arra utazott, hogy engem elítélnek, és
akkor a vagyonomat megkapja ő kártérítésként, abból meg kifizetheti a nőket.
Csak aztán, amikor szorult a hurok, és a „tanúk”, meg az „áldozatok” látták,
hogy vesztésre áll az ügy, akkor azt mondták, hogy összekevertek valakivel,
akire hasonlítok.
- És Rosario ezt
megúszta? – kérdeztem megrökönyödve.
- Mivel nem azt
mondták, hogy hazudtak, csak tévedésből rágalmaztak engem, így nem volt szó
hamis tanúzásról. Rosario pedig nyilvánosan bocsánatot kért. Akkor emeltek
volna vádat ellene, ha feljelentést teszek, de én akkor már csak meg akartam
szabadulni tőle.
- Azért lehet, hogy
én feljelentettem volna. Bár nem biztos – meditáltam. – Gondolom, örültél, hogy
lezárult.
- Igen. Nem akartam
én akkor már semmit – mondta elgyötörten. – csak hazajönni, és elfelejteni az
egészet. Ami persze nem ment könnyen. Annyi mindent kellett igazolnom a
hajótársaság felé, bevinni a hivatalos végzéseket, meg minden, és még a leendő
kollégáimat is végigkérdezték, hogy milyennek ismernek. Annyira megalázó volt.
- De ők igazolták,
hogy ártatlan vagy, nem igaz?
- De igen –
sóhajtott. – De szerintem te is tudod, milyenek az emberek. Ha egyszer felmerül
egy ilyen vád, utána az isten sem mossa le rólad.
- Sajnos ez igaz –
mondtam halkan.
- De te hiszel
nekem? – kérdezte remegő hangon. Megint könnyes lett a szeme. – Elhiszed, hogy
én soha…
- Tudom, Rico! – az
ölébe ültem, és az arcát a kezeim közé fogtam, ahogy mélyen a szemébe néztem. –
Tudom.
- Nem csak mondod?
Alig ismersz, megérteném, ha ezután látni sem akarnál…
- Rico! Édes! Nem
mindig kellenek évek, hogy megismerj valakit.
Ha olyan lennél, amilyennek Rosario akart beállítani, akkor nem hiszem,
hogy eddig húztad volna a dolgot, sőt. És ha valakire igazak az ilyen vádak,
akkor nem kerül olyan állapotba, amilyenbe te kerültél emiatt. Te
összeroppantál, ha valaki tényleg ilyen, az fel sem veszi a dolgot.
- Köszönöm –
suttogta. Előredőlt, magához húzott, az arcát a mellembe temette. – Milyen
gyorsan ver a szíved.
Beletúrtam a hajába
a tarkóján, lehajoltam, és megpusziltam a feje búbját, mint egy kisfiúnak.
- Mert aggódom
érted.
Felnézett rám, és
halványan elmosolyodott.
- Azt hiszem,
mégsem lesz szükségem a potencianövelőre.
Felkacagtam, és
ledöntöttem az ágyra:
- Bizonyíts!
Már sötétedett,
amikor kinyitottam a szemem. Rico mellettem feküdt, és úgy aludt, mint egy
kisfiú, az arca kisimult, nyugodt volt. Lágyan megpusziltam, aztán csendesen felöltöztem,
és kimentem a szobából.
A konyha felől
hangokat hallottam, ezért odamentem, Márk épp a húst kockázta fel.
Ahogy beléptem rám
nézett, és kedvesen mosolyogni kezdett:
- Jól aludtál?
- Igen – feleltem,
de a kaján pillantástól elpirultam.
Elnevette magát.
- Segítsek valamit?
– kérdeztem.
- Felvágod a
hagymát? – vigyorgott.
- Visszakapom a
reggelit?
- Naná!
Magam elé húztam a
tálat, és a vágódeszkát, és nekiláttam a pucolásnak.
- Minden oké? –
kérdezte Márk.
- Persze. Ne
haragudj, hogy így kipateroltunk titeket.
- Ne butáskodj! Ha
ezen múlik, az egész hétvégét az erdőben töltjük, csak mondd, hogy összejött!
Zavartan vigyorogni
kezdtem, és biccentettem.
- Hála istennek! –
sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Te tudsz róla?
- És Noel is, Rick
olyan nekünk, mint a bátyánk. És amit az a vipera művelt vele…
- Te ismered
Rosario-t?
- Amikor a
tárgyalás volt, és minket is behívtak tanúnak, akkor láttam.
- Mikor volt a
tárgyalás? – lepődtem meg. Márk még fiatalnak tűnt.
- Három éve. De
előtte legalább fél évig folyt a nyomozás. Szinte minden kollégáját, és
ismerősét beidézték. Szegény Rick totál kiborult, főleg amikor a kollégáit
kezdték kihallgatni. Nem volt félnivalója, de akkor is. Bár mondjuk egy embert
sem találtak, aki rossz véleménnyel lett volna róla. Úgyhogy az ügyészség
rendesen befürdött. De ez az egész baromság, padlóra küldte. Hiába kértek aztán
bocsánatot tőle, meg mondták, hogy kérhet kártérítést, de ő inkább csak
menekülni akart. Azt mondta, hogy soha többé Brazília közelébe sem akar menni.
- Istenem! –
suttogtam, és felemeltem a fejem. Most örültem a hagymapucolásnak, de láttam,
hogy Márkot nem tévesztik meg a könnyeim.
- De most már kezdi
összeszedni magát. Egyre inkább visszatér a régi énje, főleg azóta, hogy ismer.
Nem tudtam
megszólalni, de Márk pillantásából tudtam, hogy tökéletesen megért.
- Te
meggyógyíthatod a lelkét – mondta kedvesen.
- Azon vagyok –
suttogtam.
Biccentett, és
tovább darabolta a húst.
- Hol vannak a
többiek? – kérdeztem.
- Mira és Noel
elvitték a motoros szánt, Jess pedig alszik.
Végszóra kinyílt az
egyik szobaajtó, majd pár pillanattal később megjelent Rico, kissé kómásan, de
boldogan. Aztán meglátta az arcomat, és rögtön elkomorodott.
- Csak a hagymát
pucolom – próbáltam őszintén nevetni.
- Biztos? – lépett
mellém, lenézett az asztalra, és az ő szeme is könnyes lett. – Oké. De tényleg
nincs baj?
- De igen –
sóhajtottam. – Nem tudom, meddig bírom még ki. Felébresztetted bennem a nimfó
démont.
Elnevette magát,
aztán Márkra nézett.
- Próbáljuk meg
visszafogni magunkat estig. Utána kárpótollak.
- Jó, igyekezni
fogok.
A kezébe nyomtam a
tálat, a hagymával, és megtöröltem a szemem. Utána kinyitottam a szekrényt:
- Milyen fűszereket
kér a séf? – kérdeztem, és hátrafordultam.
A nevetés úgy
szakadt fel belőlem, hogy megint kicsordultak a könnyeim. Márk is elfordult a
tűzhelytől, hogy elvegye a hagymát, és velem együtt nevetett. Rico esetlenül
állt, ahol hagytam, és a tálra meredt.
- Ezzel most mihez
kezdjek? – nézett rám reménytelenül kétségbeesve.
- Add oda Márknak!
– nevettem. – Még sosem segítettél a konyhában?
- Nem nagyon, anyám
sosem hagyta – vonogatta a vállát.
- Te elkényeztetett
kisfiú – öleltem át. – Mellettem rossz világ jön rád. Én elvárom, hogy segíts.
- Miben? –
kérdezte.
- Lássuk csak! Egy
dologban már bizonyítottál. Vagyis rosszul mondtam, kettőben. Megetted
reggelire a fiúkat, és persze megnyerted Jolikát. Ezzel a két dologgal jó úton
haladsz.
- És amit ma
mutattam? – kérdezte sértetten.
- Ma? Arra
gondolsz, amikor leborultunk a szánkóról? – már vigyorogtam, és végre ő is
vette a lapot.
- Pontosan,
megmutattam, milyen erős vagyok.
- Igaz, és ez
nagyon jó, mert így már tudom, hogy számíthatok rád a vásárlásnál, ha cipekedni
kell, a takarításnál, ha el kell húzni a bútorokat…
- Elég! – felkapott
a vállára, és elindult velem a szobába. – Bocs Márk, azt hiszem, helyre kell
tennem az asszonyt.
- Menjetek csak! –
nevetett utánunk.
- Segítenem kell
Márknak – sikoltottam nevetve, amivel sikerült felébresztenem Jesst. – Bocsi! –
néztem rá, de ő is csak mosolygott. – Rico, tegyél le, kérlek! Tényleg
segítsünk!
Végre engedett, és
visszamentünk a konyhába, de közben még gyorsan megcsókolt.
Mire Noel és Mira
visszaértek, a vacsora is elkészült, jóízűen megettük, és a hideg ellenére
kiültünk kicsit a teraszra. Sötét volt már, de mind gyönyörködtünk a tájban.
Végül, amikor
fázósan megremegtem, Rico szólt, hogy menjünk be. Az esti mozizás most sem
maradt el, bár a végén már elegem volt Max
– ből, a végére tényleg teljesen megőrült. A srácok viszont élvezték. Éjfél
körül ért véget, Noel feldobta, hogy Activity-zzünk, de leszavaztuk.
- Lehet, hogy te
még friss vagy – morogtam. – de én szeretném megtalálni az ágyat.
- Jó, azt megértem
– vigyorgott ránk, mire Rico hozzávágta a díszpárnát. Ebből kisebb párnacsata
keletkezett, aminek végül az vetett véget, hogy Márk az egyik párnát
kiszakította, és a nappalit belepte a toll.
- Ezt te fogod
összeszedni, de csak reggel – szólt rá Jess, és bevonult a szobájukba.
Halkan kacarászva
követtük őket, és mi is bevonultunk a szobáinkba.
Ezen az éjjelen
egyáltalán nem fáztam, bár évek óta először aludtam meztelenül, de Rico
felforrósította az érzékeimet, és csodás élményeket nyújtott nekem. Végül
szorosan összebújva aludtunk, és a kintről behallatszódó szél hangja sem zavart
minket.
Annál inkább
rosszkedvűek lettünk reggel, amikor megláttuk a vihar következményeit.
Eredetileg úgy terveztük, hogy ebéd után indulunk, de a kitartó hóesés, és a
szél áthúzta a számításunkat.
Amíg mi a lányokkal
elkészítettük a reggelit, és összepakoltunk magunk után, a fiúk megint havat
lapátoltak, és a kocsit szabadították ki, majd Márk felrakta a hóláncokat is,
mert mint mondta, hiába terepjáró a Hummer, ha megcsúszik, nincs olyan erő, ami
megállítsa.
Így tehát már tíz
óra körül elindultunk, és lassan araszoltunk lefelé a hegyi úton.
Gyöngyös után aztán
már könnyebben haladtunk, de a hóátfúvások miatt Márk itt sem bravúroskodott,
aminek kimondottan örültem. Azt már észrevettem, hogy ő is, és Rico is az
óvatos vezetés hívei voltak. Volt már balesetem, pont ilyen körülmények közt,
és emiatt volt bennem egy félelem.
Végül szerencsésen
megérkeztünk Pestre, és Márk egyenesen Rico lakásához hajtott. Először meglepődtem,
de aztán Rico elmagyarázta, hogy majd ő hazavisz a saját kocsijával, de előtte
szeretne bemutatni a szüleinek. Ettől hatalmasat nyeltem.
- Szerinted készen
állok én már erre? – néztem rá kissé ijedten.
- Nyugi, nem
harapják le a fejed – nevette el magát. – Már beszéltem nekik rólad, és
szeretnének megismerni.
- Jaj, nekem! –
nyögtem.
- Én is túléltem a
fiaidat – mosolygott.
- Az más –
motyogtam.
- Oh, persze! –
vigyorgott. – Gondolod, könnyű volt szembenéznem Peti gyanakvó tekintetével?
Láttam, ahogy vizsgál, és tudtam, ha ő azt mondja, hogy nem kedvel, akkor nekem
esélyem sincs. Anyáméknak nincs ilyen beleszólásuk.
- Ez igaz, de ha
nem kedvelnek, az senkinek nem jó.
- Miért ne
kedvelnének? – kérdezte. – Egy angyal vagy!
- Te meg elfogult –
nevettem fel, mire a többiek felénk néztek.
A hazaúton mi
ültünk leghátul, így eddig semmit sem hallottak a beszélgetésünkből, de most
kíváncsian néztek ránk.
Én csak sejtelmesen
mosolyogtam, de nem mondtam semmit, viszont amikor megálltunk Rico háza előtt,
a két lány szeme elkerekedett.
- Máris bemutat a
szüleinek? – kérdezte Mira.
- Úgy fest – vontam
meg a vállam. – Végül is mire várjunk. Nem vagyunk már húszévesek.
- Huszonkettő –
vigyorgott közbe Jess.
- Így van – néztem
rá, és közben megfogtam a táskám, hogy Rico a saját holmiját is kivehesse a
kocsiból.
- Mi van lányok?
Féltitek tőlem? – kérdezte.
- Nem, szurkolunk
nektek. – mondta Mira. – Na, menjetek! Holnap találkozunk, anyus.
- Jaja! Sziasztok,
pihenjetek jól!
A srácok is
elköszöntek, még megvártuk, amíg elhajtanak, aztán Rico a táskámért nyúlt, de
én inkább a kezemet nyújtottam felé. Mosolyogva megfogta, és elindultunk
befelé.
- Ne izgulj! A
szüleim nagyon kedvesek.
- Elhiszem, de
akkor is… nem sűrűn volt részem ilyen találkozásokban.
Mosolyogva átölelte
a vállam, és magához húzott.
- Remélem, többen
nem is lesz – duruzsolta halkan a fülembe.
Meglepve néztem rá,
aztán összeszedtem magam, mert odaértünk a bejárathoz.
A háza az egyik
külvárosi kerületben volt, csendes környéken, ahol alig volt forgalom. Nem volt
nagy ház, de barátságos, és a hozzá tartozó kis kerten látszott, hogy
folyamatosan gondozva van. Mosolyogva néztem körbe, láttam néhány csupasz
gyümölcsfát, egy hatalmas diófát, a kerítés mentén pedig végig gondozott sövény
takarta a belátást.
- Anyám annakidején
kertépítést tanult – magyarázta.
- Nagyon szép –
mondtam ámulattal. – El tudom képzelni, milyen gyönyörű lehet ez nyáron.
- Igen, csodás, és
jó itt pihenni. Majd eljöttök a srácokkal, és megnézitek.
Feszülten
felnevettem, és szorosabban bújtam hozzá.
- Komolyan azt
hiszed, hogy ha nem leszel itt, mi akkor…
- A párom, és a
gyerekei itt mindig szívesen látott… remélem nem vendégek, hanem többek. Vagy
nem akarod?
- Rico, én még azt
sem tudom, hogy a szüleid mit szólnak hozzám…
- Ne görcsölj! Imádni
fognak, tudom.
Odaértünk a
bejárathoz, és kedvesem határozottan benyitott.
- Sziasztok!
Megjöttünk!
Az előszobában
lepakoltam a csomagomat, és levetkőztem. Pár pillanattal később megjelent egy
hatvan év körüli, mosolygós arcú, telt asszony.
- Szervusz, fiam!
Jó napot, kisasszony!
- Jó napot kívánok!
– köszöntem vissza megszeppenve.
- Anya, hadd
mutassam be neked Emesét! Mesi, ő pedig itt az édesanyám, Esperanza.
- Szervusz,
kedvesem. – azonnal átölelt. – Tegezz nyugodtan! Ricardo már nagyon sokat mesélt
rólad.
- Remélem, nem
rosszakat! – nevettem még mindig kissé idegesen.
- Csupa szépet, és
jót! Kértek enni valamit, éhesek lehettek?
- Miattam nem kell,
otthon biztosan meleg étellel várnak – mondtam.
- Soha ne utasítsd
vissza a feleségemet! Még nem ismered, de nagyon makacs asszony. – lépett
mellém egy férfi. Azonnal tudtam – ha nem mondja, akkor is –, hogy Rico apja.
Olyanok voltak, mint két tojás, ugyanaz a karakteres arc, a kissé szúrós, de
ugyanakkor meleg borostyánszemek. Még a mosolyuk is egyforma volt. Kedvesen
kezet nyújtott. – Domingo vagyok, Ricardo apja. Ugye veled beszéltem a minap
telefonon.
- Igen – hebegtem
elvörösödve. – Kardos Emese vagyok.
- Ugye nem baj, ha
tegezlek, ez a családban mindenkire vonatkozik.
- Értem, köszönöm.
- Na, akkor
gyertek, és egyetek velünk, mielőtt hazaviszed a kislányt!
- Apa, Mesi már nem
kislány! – morgolódott Rico.
- Bocsáss meg,
Emese – kért elnézést tőlem,
figyelmen kívül hagyva a fia megjegyzését. – Nekem te kislány leszel, ahogy
Ricardo is örökre a fiam marad.
- Semmi gond –
mosolyogtam. – De kérhetném, hogy
szólítson inkább Mesinek?
- Igen, de csak ha
te sem magázol – karolt belém, és a konyha felé húzott magunk mögött hagyva
Ricot.
14. fejezet
Ahogy az asztalnál
ültünk, körülnéztem, a konyha berendezése modern volt, de érezhető volt benne
Esperanza jelenléte. Persze nem lógtak indián jelképek a falon, és látható
volt, hogy ő a konyha „úrnője”. Megvoltak a konyhagépek, de semmi hiperszuper
kütyü, csak az egyszerűbb konyhagépek robotgép, pirító, egy egyszerű kávéfőző.
Az én konyhám modernebben volt felszerelve. A falak halványbarack színűek
voltak, és a bútorok színe ehhez igazodott. Összességében kellemes hangulatú
helység volt. az étkező az ablak előtt volt a sarokban. Most itt ültünk, és
miközben ettünk, Esperanza folyamatosan mesélt. Elmondta, milyen csínyeket
követett el a fiacskája, a testvéreivel, amikor még gyerekek voltak.
- Eddig nem is
mondtad, hogy vannak testvéreid – néztem rá.
- Igen, van egy
öcsém, és egy húgom. Juan ugyanúgy hajón dolgozik, mint én, csak ő a
feleségével Ausztriában él. Linda pedig Kenesén él a családjával. Ott vezetnek
a férjével egy panziót.
- Az jó üzlet lehet
– merengtem el.
- Igen, de csak a
nyári szezonban, és ha rosszabb az idő, akkor nem feltétlenül megy jól a bolt.
Amúgy apa nyáron ott szokott zenélni a bandával, járják a partot.
- És hányszor
mondtam már Ricardonak, hogy hagyja abba a hajózást, és tartson inkább velünk,
akkor nem lenne annyit távol tőlünk.
- Apa, ezt már
megbeszéltük párszor. Szeretem a munkámat.
- Igen, de így
sosem alapíthatsz családot. Mesi segíts! Beszéld rá, hogy maradjon itthon! Rád
talán hallgat.
- Nem hinném, hogy
jogom lenne hozzá – feleltem halkan. – Nem mondhatom meg Riconak, hogyan élje
az életét.
- De ha ti ketten…
- Domingo, fejezd
be! – szólt rá a felesége. – Ne rontsd el a vendégünk kedvét. Ne használd fel
Rico ellen!
- Köszönöm – néztem
rá hálásan.
- Látod, mondtam,
hogy elfogadnak – vigyorgott Rico. – Ha apám máris megpróbál maga mellé
állítani, akkor neked itt már esélyed sincs a menekülésre.
Elnevettem magam,
és visszafordultam a tányéromhoz.
- Milyen gyerek
volt Rico? – kérdeztem. – Mert az én fiaim néha olyanok, mint az ördögök.
- Nem is, szerintem
jó fejek – ellenkezett Rico.
- Persze, mert még
nem merik megmutatni magukat igazán, adj nekik pár hetet, és látni fogod.
Szóval, eleven voltál, vagy angyalka?
- Ördög a javából –
nevetett Esperanza. – állandóan a szívbajt hozta rám. Van egy szép heg a
mellkasán…
- Igen, azt láttam
– csúszott ki a számon, és azonnal elpirultam.
- Azt biciklizés
közben szerezte – mosolygott a közbeszólásomon Esperanza. – Amikor kétkerekűzni
tanult, hatalmasat borult. Még a mentőket is ki kellett hívni, mert az csak a
kisebbik seb volt, betörte a fejét is.
- Jézus! – nyögtem
fel.
- És hányszor estem
le a diófáról – nevetett.
- Az biztos, a
végén már nem is számoltam. – tette hozzá az anyja. – De azért voltak aranyos
dolgai is, például, amikor anyák napján énekelt nekem az óvodai műsorban,
belesült, és elsírta magát. Akkor annyira tündéri volt.
- Anya, kérlek! –
sziszegte Rico.
Ránéztem, és
megfogtam a kezét.
- Mi a baj? Ez
annyira megható. Peti is elfelejtette egyszer a verset, Zolit pedig rá sem
tudjuk venni, hogy szerepeljen. Egyszer próbáltuk, és akkor is belebetegedett.
Minden gyerek ilyen, ettől csak aranyosabbnak tűnsz nekem.
Rico mosolyogni
kezdett.
- Megnézed a házat?
– kérdezte hirtelen.
- Persze, de… – a
szülei felé fordultam, és még pont elkaptam egy pillanatot, ahogy ketten
egymásra néznek, és a szeretet mellett megkönnyebbülést láttam.
- Menjetek
nyugodtan – mosolygott Esperanza.
- Akkor? Megnézed a
házat?
- Mehetünk.
Elindultunk az
előszobába, és Rico mutogatni kezdett.
- Ez itt a nappali
– álltunk meg a konyhával szemben. – Nem túl nagy, de otthonos. És ott szemközt
van a szüleim hálószobája.
Megfordított, és
előretolt a folyosón:
- Balra van a
fürdő, utána van egy szoba, az volt az öcsémé, és mellette a húgomé, amit ma
már igazából nem használunk, csak lomtárnak. Ott vannak a régi cuccaink –
nevetett.
- Megnézhetem? –
néztem rá.
- Még szép, hogy
nem! Sőt, ki is fogom takarítani.
- Miért, azok a ti
dolgaitok.
- De már nem
kellenek. Anyám megtartotta még a régi játékainkat is. Azt mondta, jó lesz az
unokáinak, de a többieknek se kellett, nekem meg már valószínűleg soha nem lesz
még egy gyerekem.
- Soha ne mondd,
hogy soha! – mondtam csendesen.
- Mesi, rád
találtam, és nem rövidtávra tervezek veled, de én már negyven éves vagyok,
neked ott a két kamasz fiad. Nekik már nem kellenek ezek a vackok…
- Ezek szerint te
már nem szeretnél gyereket?
- Miért, te igen? –
nézett a szemembe.
- Nem tudom, talán
– vontam meg a vállam. – Ha úgy alakul?
- Hajlandó lennél
bevállalni egy babát közel a negyvenhez? – kérdezte meglepve.
- Ha működik
köztünk a dolog, miért ne? Más nők ilyenkor vállalják az első gyereküket. De
nem akarom, hogy azt hidd, hogy rá akarlak beszélni, bármi…
Hirtelen csókolt
meg. De csak egy pillanatra, aztán már vezetett tovább, és betuszkolt az egyik
hátsó szobába.
- Ez a szobám –
suttogta feszülten, és várakozva nézett rám.
Körülnéztem, a
berendezés egyszerű volt, egy franciaágy, egy modern gardróbszekrény, és egy
íróasztal, tele papírokkal. Semmi különleges, de én azonnal beleszerettem.
Igazi legényszoba volt, és valahogy mégis hívogató. Előreléptem, és óvatosan
leültem az ágyra. Rico behajtotta az ajtót, és a szemembe nézett.
- Maradjunk egy
kicsit? – kérdezte kaján vigyorral.
- Szeretnéd, mi? –
kérdeztem vissza, de közben nyeltem.
Letérdelt elém, és
átkarolta a lábamat.
- Anyám máris imád –
suttogta. – Láttam a szemében. Ugye most már nem félsz tőlük?
- Nem –
mosolyogtam.
Felsóhajtott.
- A következő
lépés, hogy összeeresztjük őket a fiaiddal.
- Komolyan ennyire
szeretnéd? – simogattam meg az arcát.
- Téged akarlak. –
mondta gyengéden. – Úgy ahogy vagy, a fiúkkal, a fájdalmaiddal, a múltaddal,
mindenestől. Kellesz nekem. És most már remélem, hogy megadhatom neked, amit
szeretnél.
- Én biztos vagyok
benne.
Felemelkedett, hogy
megcsókoljon, amikor megcsörrent a mobilom, ránéztem:
- Ez Peti – mondtam.
– Istenem, már biztos izgulnak.
- Mondd neki, hogy
nemsokára hazaérsz, behozom a holmimat, aztán indulhatunk.
- Oké – ráztam meg
magam.
Gyorsan elintéztem
a beszélgetést – megnyugtattam Petit, és Zolit, hogy minden rendben, csak a
hóesés lassított le minket – aztán felálltam, és még egyszer körülnéztem a
szobában, és végül kiléptem, épp akkor, amikor Rico visszaért a táskájával.
Csak könnyedén bedobta, utána visszamentünk a szüleihez.
- Indulnunk kell
anya – mondta Rico.
- Oh, értem. –
mosolygott rám az asszony. – Örülök, hogy megismertelek, remélem, legközelebb a
fiaidat is elhozod. Szeretném őket is megismerni.
- Igen, majd
megpróbálom – feleltem zavartan.
Esperanza átölelt,
és úgy, hogy Rico ne hallja, a fülembe súgta:
- Elvarázsoltad a
fiamat. Jó ételemben. Végre magára talált. Köszönöm.
Zavart mosollyal
engedtem el, aztán elköszöntem Domingotól is, és máris indultunk haza.
A kocsiban Rico
feszült várakozással pillantott rám, miközben a sötétedő utcán hajtott.
- Nos? Mit
gondolsz? – kérdezte. – Ijesztőek voltak?
- Nem – nevettem el
magam. – Nagyon kedvesek, tényleg.
- Akkor
megnyugodtál?
- Tökéletesen.
- És neked hogy
tetszettek?
- Bár ilyen anyám
lenne.
- Ennyire rossz a
viszonyotok? – nézett oldalra.
- Nem mondanám
felhőtlennek – vontam meg a vállam. – Sok köztünk a súrlódás, most is tuti ki
fog akadni, hogy egész hétvégére Jolikára hagytam a fiúkat.
- Tényleg, miért
nem őt kérted meg?
- Még nem ismered,
de addig jó. Ha őt kérem, akkor már az út előtt megkaptam volna, hogy egy kurva
vagyok, akinek inkább a pasizáson jár az esze, és nem törődik a gyerekeivel.
- De hát alig jársz
el. Teljesen a fiúknak rendeled alá magad. Néha neked is jár egy kis
kikapcsolódás.
- Na, pontosan ez
az, amit ő nem képes megérteni. Ezért kérem meg inkább a szomszédomat. Nagy
szerencsém van Jolikával.
- Igen, én is úgy
látom. És édesapád? Róla eddig még nem is beszéltél, vele is rossz a viszonyod?
- Nem, apám két éve
halt meg.
- Bocsáss meg! –
mondta megrendülten. – Sajnálom, hogy szóba hoztam.
- Semmi baj. Már
nem visel meg. Hogy milyen volt a viszonyunk? Érdekes. Gyerekként nem kerültem
közel hozzá, de aztán amikor felnőttem, ez megváltozott. Tudod, akkor már
másképp tekintettem rá, megláttam olyan dolgokat, amit gyerekként nem, és
persze anyám nem tudott már úgy befolyásolni, ahogy előtte. Amikor elváltak,
akkor teljesen anyám pártján álltam, csak később jöttem rá, hogy nem minden úgy
volt, ahogy azt ő elmondta.
- Gondolom, ez is
közrejátszott, hogy most ilyen viszonyban vagytok.
- Hát igen. Ha az
ember bizalma megtörik, akkor nagyon sok minden elvész. – sóhajtottam.
- Megígérem, hogy
én nem fogok visszaélni a bizalmaddal – mosolygott rám.
- Rendben –
viszonoztam.
Egyszer csak
leállította a motort, körülnéztem, és csak most vettem észre, hogy hazaértünk.
- Már itthon is
vagyunk? – néztem meglepve.
- Igen – nevetett.
– Kiszállunk, vagy még szeretnél maradni?
- Menjünk, már
biztos tűkön ülnek.
Ahogy beléptünk a
lakásba, Peti és Zoli azonnal a nyakamba ugrottak, és hatalmas puszikat nyomtak
az arcomra. Berángattak minket a nappaliba, leültünk a kanapéra, és megvártuk,
hogy Jolika néni is beérjen minket. Utána pedig kérdésekkel ostromoltak.
Részletesen be kellett számolnom a hétvégéről, persze erősen vágott verziót
kaptak, de a szomszédasszonyom szemében láttam, ismeri a részleteket.
- Na, és itthon mi
a helyzet? – kérdeztem, miután befejeztem. – Lecke kész? Aláírni való?
- Minden kész, és
nem kaptunk semmit – mondták szinte egyszerre. – A táskát bepakoltuk.
- Oké – nevettem. –
Akkor mi lenne, ha megfürdenétek?
- Maradsz még Rico?
– kérdezte Peti.
- Nem, kisöreg –
állt fel. – Mennem kell, holnap dolgozom.
- Találtál munkát?
– nézett rá vigyorogva.
- Aha, úgyhogy most
már nem lesz annyi szabadidőm.
- De azért jössz
hozzánk, ugye?
- Igyekszem úgy
intézni – felelt, és közben rám nézett. – Lekísérsz a kapuhoz?
- Persze. Srácok
addig fürödjetek meg! Jolika, ugye megvár?
- Hogyne, menj
csak.
A lépcsőházban Rico
megfogta a kezem, és csendesen mentünk le a lépcsőn. Lent aztán megkérdeztem.
- Milyen lesz a
beosztásod? Gondolom, este kell dolgoznod.
- Igen, hattól
tízig. – sóhajtott. – Akkor van a legnagyobb forgalmuk.
- Értem. Hétvégén
is?
- Minden második
hétvégém szabad, és amikor dolgozom hétvégén, akkor azért kapok két szabadnapot
hétközben.
- Akkor most
mindennap dolgozol péntekig, igaz?
- Igen, és szombat
vasárnap is, de utána hétfő kedden szabad vagyok. És napközben is.
- Vagyis arra
számíthatok, hogy péntekig nem látjuk egymást?
Felém fordult,
szomorúan nézett.
- Sajnálom, de
mindennap hívlak.
- És ha itt
aludnál? – néztem rá. - Ha nem akarsz, nem kell mindig, csak…
- Nem zavarna, ha
késő éjjel jönnék?
- Dehogy, csak
gyere! – csillant fel a szemem.
- Rendben. –
átölelt, és szorosan tartott egy ideig, aztán elengedett. – Most viszont mennem
kell, Kicsim.
- Persze –
bólintottam. – Vigyázz az úton, nagyon nagy a hó.
- Igenis – nevette
el magát. Megcsókolt, és nehézkesen elindult. – Jó éjt, Édes!
- Jó éjt!
Szomorúan néztem
utána, sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de meg akartam oldani.
Már megszoktam az
egyedüllétet, és most újra igazodnom kell majd valakihez, akinek ráadásul az
időbeosztása ütközik az enyémmel, de tudtam, ha nem akarom elveszíteni, sok
mindenen változtatnom kell. De Rico-ért megéri. Szeretem őt, jöttem rá. Most
éreztem meg, mennyire szükségem volt rá, hogy tartozzak valakihez.
A kocsinál még
visszafordult, mosolyogva intett, aztán beült, és elhajtott. Visszamentem a
lakásba, Jolika néni az ajtóban várt, és amikor beléptem, mosolyogva átölelt.
- Boldog vagy?
- Jó úton haladok
felé – feleltem.
- Ezek szerint jól
sült el a beszélgetés.
- Igen,
megszabadultunk a félelmeinktől – leginkább Rico, gondoltam. – És most már
tényleg tudunk egymásra figyelni.
- Ennek örülök,
kellett neked valaki, és Ricardo rendes embernek tűnik.
- Igen, én is így
érzem. – sóhajtottam megkönnyebbülten.
- Azt hiszem,
szeretnél már lepihenni. Megyek, jó éjszakát!
- Jó éjszakát,
Jolika! És még egyszer nagyon köszönöm.
A fiúk fürdés után
odajöttek hozzám a konyhába, és leültek az asztalhoz. Nem szóltak, csak
csendben figyelték, ahogy elpakolom az edényeket:
- Kértek vacsorát?
- Nem, már ettünk.
- Valami baj van? –
néztem Petire.
- Anya, szereted
Ricot?
- Azt hiszem,
miért?
- Jobban szereted,
mint minket?
- Nem, dehogy! Ezt
honnan veszed?
- Sehonnan, csak
kíváncsi vagyok. Ugye nem kell apához költöznünk?
Abbahagytam a
pakolást, és leültem velük szemben.
- Soha nem hagynám,
hogy bárki elvegyen titeket tőlem – mondtam határozottan. – Se apátok se más.
Megértetted?
- Igen – bólintott.
– És ha Rico azt mondaná…
- Ha Rico ilyesmit
próbálna kérni tőlem, páros lábbal rúgnám ki. Mondott valami olyat, ami miatt
ezt hiszed?
- Nem! – vágta rá
gyorsan. – Csak apa után nem volt neked senki, és amikor apának lett az a nő,
akkor elfeledkezett rólunk.
- Én sosem fogok –
ígértem. – Még Rico kedvéért sem.
Felálltak, és
szorosan átöleltek.
- Amúgy, Rico tök
jó fej – mondta vigyorogva Zoli. – én nagyon csípem.
- Én is – tette
hozzá Peti.
- Csak féltetek,
hogy őt jobban szeretem, igaz?
- Egy kicsit –
motyogta Zoli.
- Jaj, drágáim!
Számomra ti ketten vagytok a legfontosabbak. Mindenki más csak utánatok jöhet.
- Anya, szerinted
Rico szeret minket?
- Ezt nem tudhatom,
de úgy tűnik, hogy nagyon kedvel titeket.
- Szerintem is –
ült vissza a helyére Peti. – különben nem segített volna annyit, amikor
elakadtam a leckével.
- Tényleg, nekem is
szokott segíteni. – gondolkodott komolyan Zoli.
Mosolyogni kezdtem,
és kinyitottam a hűtőt, hogy elrakjam a maradékot.
- Anya! Főznél
kakaót? – kérdezte Peti.
- Persze. Zoli, te
is kérsz?
- Igen – tért
vissza közénk a kisebbik fiam.
Pár perccel később
már a nappaliban ültünk, és az esti vígjátékot néztük a tévében egymáshoz
kuporodva, egy-egy hatalmas bögre forró kakaóval a kezünkben.
Másnap Ricoval
folyamatosan SMS-eztünk, és úgy alapjában vidáman telt a napom, négykor a
bejáratnál várt, és hazavitt, majd miután váltott pár szót a srácokkal, elment
dolgozni. Nem hallottam, miről beszéltek, de mindkét fiam egész este
vigyorgott.
Tizenegy óra volt,
mire Rico megérkezett, addigra mindennel elkészültem, így gyorsan
lezuhanyozott, és máris lefeküdtünk.
- És milyen volt az
első napod? – kérdeztem őt, nem sokkal később, ahogy egymáshoz bújva feküdtünk.
- Remek, bár a
zongorázástól már nagyon elszoktam, de szerencsére a vendégek nem vették észre.
– kuncogott, és közben lágyan cirógatta a hátamat.
- Sokat rontottál?
- Inkább az ütemet
tévesztettem el, és egy idő után begörcsöltek az ujjaim.
- Én nem éreztem az
előbb.
Felnevetett.
- Hát remélem is.
- Szóval ezek
szerint tetszik a munka. – tértem vissza a tárgyhoz.
- Igen, addig
megteszi, amíg újra mehetek.
- Ennyire menni
akarsz? – kérdeztem szomorúan.
- Ez a munkám Mesi.
Amit most csinálok, csak mellékes.
- Értem, csak
amikor azt mondtad, hogy az ügy miatt a társaság…
- A tárgyalás után
azonnal lecsapott rám a kapitány, és közölte a vezetőséggel, hogy vissza akar
kapni. Szóval alá kellett írnom a szerződést, ez volt a feltétel, vagy aláírok
három évet, vagy elfelejthetem, hogy valaha újra karibi hajóra kerüljek.
- Azért ez nem volt
szép húzás tőlük, hisz nem is a te hibád volt. – háborodtam fel. – Ártatlan
voltál… vagy.
- Igen, de mondtam
már, ha egyszer összehozzák a neved egy ilyen üggyel… Tavaly a személyzet
összes női tagja nagy ívben került, csak a vége felé jöttek rá, hogy nem kell
félniük tőlem. És még van egy szezonom.
- De akkor most már
nem lesz gond, ugye?
- Nem, de ha
szeretnéd, akkor felbontom a szerződést, annyit nem ér az egész.
- Ne, miattam ne!
Nem foglak visszatartani. Ez a munkád, szereted, én nem szabhatom meg, hogy mit
csinálj. És nem is fogom. Döntsd el, hogy mit szeretnél, és én elfogadom.
- Komolyan? Tényleg
nem bántódnál meg, ha elmennék?
Belenéztem a
szemébe, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.
- Nem.
- És ha úgy döntök,
hogy elmegyek, megvársz? – kérdezte elhaló hangon.
- Ebben biztos
lehetsz – suttogtam.
- Szeretlek –
mondta könnyes szemmel, és gyengéden megcsókolt.
- Én is szeretlek –
feleltem, amikor elengedte a számat.
Újra szeretkeztünk,
és utána megnyugodva aludtunk el egymás karjában.
15. fejezet
Másnap reggel aztán
megértettem, miért vigyorogtak a srácok egész este. Rico reggelivel várt
minket, és olyan kakaót készített nekünk, hogy egyöntetűen közöltük vele, ezt
többször meg kell ismételnie.
Nevetve nézett rám,
miközben a fiúk folyamatosan dicsérték.
- Szerintem anyutok
finomabbat főz. De majd egyszer eljöttök hozzánk, és megkóstoljátok, ahogy az
én anyukám főzi. Az is isteni.
Peti vigyorogva
nézett maga elé, de Zoli szeme felcsillant.
- Tényleg?
- Igen, szeretne
megismerni benneteket – megsimogatta Zoli feje búbját, aki most felém fordult.
- Ugye elmegyünk?
- Persze, majd
egyeztetünk, és igen.
- Szuper!
- Viszont azt
hiszem, indulnunk kell, ha nem akartok elkésni – állt fel Rico. – Amíg fogat
mostok, mi anyával rendet rakunk.
A két srác kirohant
a fürdőszoba felé, én pedig döbbenten néztem rá.
- Mondtam, hogy
hosszútávra tervezek – mosolygott.
- De nem is
ismersz. Mi lesz, ha egy hónap múlva besokallsz tőlünk?
- Ebben ne bízz! –
vigyorgott.
Közben a fiúk
visszaértek, és várakozva néztek ránk.
- Rendben mehetünk
– tapsolt Rico, és már húzott is maga után.
Döbbenten
lépkedtem.
- Ne vigyelek el? –
kérdezte. – Szerintem késésben vagy. – mutatott az órájára.
Most kapcsoltam,
hogy már tényleg húsz perccel korábban el kellett volna indulnom.
- Direkt húztad az
időt igaz? – kérdeztem, de ő csak vigyorgott, és ment előttem.
Sietve kaptam fel a
kabátomat, és már robogtam is a többiek után, gyorsan bezártam az ajtót. Lent a
földszinten értem utol őket, Rico épp leporolt magáról egy hógolyó maradékot,
amit a fiúk dobtak hozzá. Nevetve csatlakoztam, de inkább azért, hogy
induljunk:
- Álljatok le! El
fogunk késni, máskor lesz még alkalmatok játszadozni.
- Igaza van
anyátoknak. Induljunk!
Az iskolához érve,
Peti ránézett:
- Ma is nálunk
alszol?
- Nem tudom, még
megbeszéljük anyával. – nézett rám.
- Engem nem zavar,
ahogy gondolod. – mosolyogtam. – De ha otthon akarsz aludni…
- Még majd alakul.
Lehet, hogy otthon szükség lesz a segítségemre, de mindenképpen telefonálok,
hogy mi van, rendben?
- Persze. –
feleltem, és ahogy egymásra néztünk, melegség járt át, ahogy már sokszor.
Elmúltak a félelmeim, az egyetlen, amire figyelnem kell, hogy ne akaszkodjak
rá, és ne várjam el, hogy alárendelje magát nekünk, nekem. Nem volt könnyű,
mert legszívesebben állandóan vele lettem volna.
Kiraktuk a fiúkat,
aztán engem is elvitt, és egy gyors csókkal köszönt el tőlem, de még megfogta a
kezem, mielőtt kiszállhattam volna.
- Majd hívlak,
Édes. Vigyázz magadra!
- Úgy lesz –
nevettem el magam. – Te is légy óvatos!
- Szia!
- Szia! – mondtam,
és adtam neki még egy puszit.
Figyeltem, ahogy
elhajt, aztán éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállam. Megfordultam, és
szembe találtam magam a lányok kajánul vigyorgó arcával.
- Ő hozott reggel?
– kérdezte Jess.
- Nálam aludt - hebegtem,
mire még kajánabb vigyort kaptam válaszul. – Na, jó fejezzétek be!
- Annyira örülök,
hogy összejött – ölelt át Jess. – Márk eleinte félt, hogy valami nem oké.
Ricardo állandóan feszült volt.
- Meg volt rá az
oka, de már megoldódott. Minden rendben.
- Nem fogsz róla
beszélni, igaz?
- Nem – ráztam meg
a fejem. – Megígértem neki.
- Oké, nem
nyaggatlak.
- És, van tervetek
estére? – kérdezte Mira.
- Nekem semmi –
mondtam. – Talán, ha úgy végez, átjön, de nem biztos. Tudod, tízig dolgozik.
- Pont ezért kérdezem.
Noel is szolgálatban lesz. Jess? Márkkal leszel?
- Igen, értem jön,
és elmegyünk a szüleihez. Itt az ideje a nagy bemutatkozásnak.
- Izgulsz? –
kérdeztem, mert átéreztem a helyzetét.
- Még szép! De csak
nem szedik le a fejem.
- Én is túléltem – nevettem
fel.
Közben felértünk az
irodába, és leültünk az asztalunkhoz.
- Még nem
válaszoltál – nézett rám Mira.
- Ja, tényleg.
Figyelj, ha van kedved, gyere át munka után, akkor sincs gond, ha Rico ott
alszik. Elférünk, és amúgy is, ha jön, akkor tizenegy körül ér oda.
- De nem zavarok?
- Dehogy zavarsz –
néztem rá döbbenten. Hirtelen megértettem, miért kérdezi. – Figyelj, ha nem
akarsz egyedül maradni, rám mindig számíthatsz.
- És rám is – tette
hozzá Jess, és megfogta Mira karját.
- Nem merek
visszamenni a lakásba egyedül, és Noel nincs otthon, én pedig még nem szoktam
meg azt a lakást…
- Megértem, hogy
nem szeretnél egyedül maradni. Ne butáskodj, jössz hozzánk. – mondtam
határozottan.
- Köszönöm –
sóhajtott megkönnyebbülten.
Napközben aztán
átbeszéltük, hogy mit főzzünk, és mit csináljunk este, és végre Mira is
megnyugodott. Rico is hívott, hogy ma otthon aludna, ha nem okoz gondot, de
amikor elmondtam, mi a helyzet, ő sem izgult tovább.
- Miért? –
kérdeztem. – Zavarna, hogy egyedül vagyok?
- Még szép, hogy
zavarna! Hiányzol. És nem akarom, hogy szomorkodj egyedül.
- Köszi – nevettem
el magam. – Te is hiányzol nekem.
- Oké, ne legyünk
szentimentálisak! Holnap találkozunk. Addig is, szia, Kicsim!
- Szia!
Bár szerettem
volna, de nem sikerült elrejtenem a lehangoltságomat, de szerencsére a lányok
megértették, és próbálták elterelni a figyelmemet. Végül is mindhárman ezt
tettük, amikor a fiúk nem voltak velünk.
A következő hetem
elég vegyes volt, és zsúfolt. Ha nem lett volna elég, hogy esténként izgatottan
vártam a kedvesemet, anyám is megtalált, és persze a fiúk azonnal elújságolták
neki Ricot. Mondjuk nem bántam, csak nem feltétlenül így akartam a tudtára
adni. Oh, és természetesen megkaptam, hogy hülye vagyok, ha hagyom, hogy nálam
aludjon, mert majd jól kirabol, amikor nem számítok rá, ebből persze hatalmas
veszekedés kerekedett, aminek pont Rico vetett véget. Aznap zártkörű rendezvény
volt az étteremben, és a társaság nem igényelt élő zenét, így hamar hazajött.
Hát igen, a
bemutatkozás olyanra sikerült, amilyennek vártam. Viharos volt, és nem túl
barátságos, Rico és anyám nem lesznek puszipajtások. Még most is csak azt
hajtogatta, hogy megint találtam magamnak egy olyan férfit, aki majd a földbe
döngöl, erre persze Peti a védelmemre kelt, és amikor Rico is beleszólt, hogy
nem is ismeri őt, és neki egyáltalán nem áll szándékában bántani engem, mert
annál sokkal jobban szeret, anyám dühöngve otthagyott minket.
Pár percnyi sírás
után – miközben Rico gyengéden próbált megvigasztalni – lenyugodtam, és végül
összebújva aludtunk el, de most már ő is megértette, miért ilyen a viszonyom
anyámmal.
Ezen az afféron
végül sikerült túljutnom, és vidámabban teltek a napjaink, a fiúknak a
készülniük kellett a farsangra, amire meghívták a többieket is. Jess és Mira
megbeszélték a fiúkkal, hogy jönnek, Rico pedig úgy kérte a szabadnapját, hogy
ott lehessen velünk.
Amikor elérkezett a
napja, Zoli izgatottan készült, az osztály közösen öltözött be, és egy táncot
adtak elő. A jelmezötleteket a Shrekből merítették. Hatalmas sikerük volt, Rico
felvette videóra. Petiék pedig igazi nagymenők voltak, nem volt különösebb
kelmezük, de a lányok „dögös” cicababák voltak, a fiúk pedig vagány macsók.
Készítettek papírból, és fából egy „autót”, amivel a műsor után folyamatosan
menniük kellett, mivel minden kicsi élvezte, hogy velük mehet.
Az este remekül
telt, a srácok tombolán is nyertek néhány apróságot, aztán lassan feloszlott a
társaság. Rico hazavitt minket, és amikor beléptünk a lakásba, a fiúk azonnal
lecsaptak rá:
- Ugye itt alszol?
- Úgy terveztem –
mosolygott, és levette a kabátját.
- Szuper –
vigyorgott Zoli. – Kölcsön kaptam egy filmet, megnézzük?
- Én benne vagyok.
Mesi?
- Én is, de előtte
fürdés fiúk. Addig készítek vacsorát.
- Én pedig hoztam
pattogtatni való kukoricát, megcsináljuk a filmhez? – kérdezte Rico, és
elővette a kis tasakokat.
- Naná! Sajtosat is
hoztál, apa? – kérdezte Zoli, mi pedig döbbenten néztünk egymásra.
- Zoli! – szólt rá
Peti.
- Mi van?
- Rico nem az
apánk.
- Tudom.
- De apának
szólítottad.
- Tényleg? – nézett
fel rám.
- Igen – mondtam
lassan.
- Bocs – nézett
Zoli a kedvesemre. – Nem haragszol, ugye?
- Nem – kezdett
mosolyogni. – Ha szeretnél apának hívni, engem nem zavar.
Nagyot nyeltem, és
zavarodottan kitessékeltem a fiúkat, hogy menjenek fürdeni.
- Tényleg nem baj,
hogy apának hívott? – kérdeztem.
- Ha téged nem
zavar? – ölelt át hátulról.
- Engem nem zavar,
de ez komoly dolog. Tisztában vagy vele, hogy milyen hatással vagy Zolira?
- Azt hiszem, igen.
– lágyan a nyakamba csókolt. – Mesi, hidd már el, hogy én tényleg komolyan
gondolom.
- Én is –
sóhajtottam.
- Akkor? Ne
görcsölj, Kicsim! Lazíts már, boldogok lehetünk, csak hagynod kell.
- Igazad van –
mondtam. Felé fordultam, és futó csókot leheltem az ajkára, aztán kikaptam a
kezéből a pattogatott kukoricát, és beraktam a mikroba.
Mosolyogva figyelt,
aztán elővett két hatalmas tálat, és amikor a kukorica elkészült,
beleborította.
Filmnézés közben
Rico a srácokra nézett.
- Mit szólnátok, ha
holnap elmennénk hozzánk? A szüleim már nagyon szeretnének megismerni titeket.
- Menjünk – ült fel
Peti. És álmos szemei felcsillantak. – Anya?
- Felőlem –
mosolyogtam.
- És ott is
alhatunk – nézett rám Rico. – Megcsináltam a két szobát a srácoknak.
- Tök jó! Van nálad
külön szobánk?
- Igen, gondoltam,
így bármikor jöhettek, és van elég hely.
- Kösz, Rico –
vigyorgott Peti.
- Nincs mit.
Átölelte a vállam,
és mélyen beletúrt a tálba, jókora adag kukoricát szórva ezzel a földre.
Csúnyán nézhettem
rá, mert azonnal lehajolt, és összeszedte. A fiúk halkan kacarásztak.
- Na, most
megtudod, milyen anya, ha haragszik – mormota Zoli.
- Tessék? –
fordultam felé. – Ti most összefogtok ellenem?
- Végre van kivel –
vigyorgott rám szemtelenül.
- Hé, kisöreg!
Engem nem használhatsz fel anyád ellen – mondta Rico.
- Csöndben tudtok maradni?
– nézett hátra Peti. – Nem hallom a filmet.
Inkább csendben
maradtunk, és megint a filmre figyeltünk. Rico közben feltűnés nélkül
simogatott. Még jó, hogy a fiúkat nagyon érdekelte a film. De végül gyorsan
kidőltek, a farsang kellően lefárasztotta őket, Peti kóvályogva ment a
szobájába, Zolit viszont már Rico vitte be.
Kikapcsoltam a
tévét, és gyorsan elmentem lezuhanyozni. Amikor beléptem a szobába, Rico az
ágyon ülve várt, törökülésben, a kezeit a térdén pihentette, a szemét behunyta.
Csendesen becsuktam az ajtót, és leültem az ágy szélére. Rico kinyitotta a
szemét:
- Hát itt vagy –
sóhajtott mosolyogva.
- Nem akartalak
megzavarni az imád közben…
- Nem imádkoztam –
nevette el magát. – Mi reggel szoktunk imát mondani, köszöntjük az új napot. De
én nem követem már ezt a szokást. Csak pihentem, amíg vártalak.
- Értem – mondtam
halkan.
Felém nyújtotta a
kezét, és maga mellé húzott. Finoman lefejtette rólam a köntöst, aztán hagyta,
hogy az ölébe üljek, és lassan megcsókoljam. Hagytam, hogy ő irányítson, a
nyelve finoman simított végig az ajkamon, aztán beljebb. Halkan sóhajtva
simultam közelebb hozzá, és simogatni kezdtem a hátát. Tökéletes volt köztünk
az összhang, nem siettünk. Gyengéden végigcsókolta a testemet, és közben halkan
becéző szavakat mormolt, amikor az ajka újra rátalált az enyémre,
szenvedélyesen lecsapott, és addig csókolt, míg végül szédülni kezdtem.
- Szeretlek –
ziháltam a fülébe.
Felemelte a fejét,
és mosolyogva a szemembe nézett:
- Eu te amo – suttogta.
Sejtettem, mit
mond, de rákérdeztem:
- Ez mit jelent?
- Szeretlek,
portugálul.
Halkan, vágyakozva
felsóhajtottam, és megnyíltam neki. Fölém gördült, és lassan belém ereszkedett,
és először, csak lassan mozgott, annyira bensőséges volt, most a testem is
érezte a szerelmét, nem akartam, hogy abbahagyja. Aztán gyorsítani kezdett, és
végül az extázis elragadott minket, és a beteljesülés után zihálva, kimerülten
simultunk egymáshoz.
- Rossz lesz, ha el
kell mennem – mondta halkan.
- Mondhatnám, hogy
ne menj, de nem fogom. Nem fogok én dönteni.
- Tudom. De piszok
nehéz, kezdem úgy érezni, hogy lassan egy család leszünk, és én most lelépek.
Mintha elhagynálak, cserbenhagynálak benneteket.
- Hé, ez nem így
van – emelkedtem meg kissé, hogy a szemébe nézzek. – Előttem is volt életed, és
még csak rövid ideje vagyunk együtt – közbe akart szólni, de befogtam a száját
az ujjammal. – nekem is hiányozni fogsz, de ne borítsd fel az életed miattunk.
Te mondtad, hogy már csak ez az egy szezonod van hátra. Ígérem, utána
teljesítem apád kérését, és mindent elkövetek, hogy itthon maradj, de most menj
el! Fejezd be azt, amit egyszer elkezdtél.
- Annyira jó, hogy
rád találtam – suttogta. – Ugye megvársz? Én már biztos vagyok abban, hogy te
kellesz nekem, senki más.
- Már akkor
megesküdtem erre, mielőtt megkérdezted – simogattam meg a mellkasát. – Persze,
hogy megvárlak. Szeretlek.
Megcsókolt, és
magához húzott. Pár pillanattal később mélyen aludtunk.
A hétvége csodásan
telt, Rico szülei úgy fogadták a fiúkat, mintha a saját unokáik lettek volna,
amit ők természetesen örömmel fogadtak, hisz nekik nem igazán jutott ki a
nagyszülők kényeztetéséből. Anyám nem volt az a szívből szerető fajta, Karesz
szüleivel pedig csak nagyon ritkán találkoztak. Mondjuk ebben is nagy része
volt az új asszonynak, mert nem csak Kareszt tiltotta tőlünk, hanem a szüleit
is igyekezett távol tartani. Jolika persze igyekezett pótolni ezt a hiányt, de
nem volt az igazi.
Amikor beléptünk a
házba, Esperanza azonnal átölelte a fiúkat, aminek Peti annyira nem örült, de
nem is ellenkezett. Utána azonnal elterelte őket, hogy megmutassa a szobáikat.
Amikor
meghallottam, döbbenten meredtem Ricora:
- Szobáik?
- Igen – vigyorgott
pimaszul. – Mondtam, hogy megcsináltam a szobákat, így ha jöttök, nem kell
nyomorognunk.
- Rico, mégis mire
készülsz? – kérdeztem kissé keményen, de nem hatotta meg.
- Csak szeretném,
ha kényelmesen éreznék itt magukat.
- Mondtam már, hogy
elképesztő vagy? – néztem a szemébe.
- Úgy rémlik.
Gyere, nézd meg te is! Hátha valami nem tetszik, akkor kijavítom.
- Bolond vagy – motyogtam,
és közben beléptem Peti után az egyik szobába, és földbe gyökerezett a lábam. -
Rico… ezek teljesen új bútorok!
- Még szép, nem
hagyhattam, hogy a nővérem ócska ágyában aludjon valamelyik fiú.
- Az én leszek –
szólt közbe hirtelen Peti, aztán észbe kapott. – Ugye lehet? Lehet ez az én
szobám?
- Persze – nevetett
Esperanza. – Ha Zolinak is megfelel.
- Nekem nagyon
bejön a másik szoba – lépett be a kisebbik fiam szélesen vigyorogva.
Csak kapkodtam a
fejem, végül Rico nevetve megmutatta a másik szobát, ami nagyon hasonlított az
elsőhöz. Minden bútor vadonatúj volt, egyszerű bükkfából készült heverő, és
gardróbszekrény, no meg egy halom polc, ami még üresen várakozott, hogy
megtöltsék valamivel. Az ablaknál egy íróasztal, a padlót pedig egy semleges színű
szőnyeg fedte. Semmi extra, de engem nagyon meghatott, bár egy kis félelemmel
töltött el. Jó lesz az nekünk, ha ennyire magához köt? Nem mertem belegondolni
sem, de szerettem volna hinni, hogy Rico szándékai valóban ennyire komolyak, és
nem csak játszadozik velünk.
- Tetszik? –
kérdezte Rico halkan a fülembe súgva.
- Nagyon –
leheltem. – De miért Rico?
- Nem tudod?
- Nem merem
elhinni.
- A párom vagy, és
nem áll szándékomban elhagyni téged. Ennyi elég?
- Igen – nevettem
el magam. – Köszönöm.
- Nincs mit –
kuncogott a fülembe, és a lehelete megcsiklandozta a fülem tövét.
- Gyertek, a srácok
szeretnék megnézni a kertet – szólt közbe Domingo, mire Esperanza finoman oldalba bökte.
- Hagyd már őket,
Mesi gondolom, lepakolná a holmiját. Majd utánunk jönnek, ha végeztek.
- Máris megyünk –
mondtam, és lazán leraktam a táskát az ajtó mellé.
A fiúk megragadták
a kezem, és már húztak is kifelé. Most nappali fényben, és hogy a hó nagy része
már elolvadt sokkal jobban láttam a kertet. Amikor először jártam itt, csak a
bejárat felőli rész látszott, az is sötétben. Most láttam, hogy mekkora a
diófa. Hatalmas volt, derékvastagságú ágak futottak szerteszét a törzsből,
stabil fészket alkotva a lombkorona mélyén tákolt kis kunyhónak.
- Húúú! – kiabált
Zoli. – Felmehetek? – és elindult.
- Majd ha jobb idő
lesz, most nagyon csúsznak az ágak. – fogta vissza Rico. – És előbb szeretném
átnézni. Már rég nem használta senki, biztos van egy-két korhadt deszka, amit
ki kell cserélni. Nem szeretném, ha bajotok esne.
- Én nem megyek fel
oda – nézett fel Peti fintorogva.
- Tudod, én meddig
feljártam a haverokkal? – nevetett Rico, és lehajolt Peti füléhez.
Belesúgott valamit,
amitől a fiam arca felderült, és széles vigyorra húzódott.
- Vagy talán majd
néha mégis – mondta végül, és gyorsan másfelé nézett.
Összenéztünk a
kedvesemmel, de ő csak aprót rázott a fején, jelezve, hogy majd elmondja
később.
Továbbnézelődtünk a
kertben, a gyümölcsfák, és a kerítést alkotó sövény közt néhány egres, és
ribizke bokor árválkodott, a kert hátsó részében pedig egy kis mesterséges tó,
apró fahíddal, és három paddal a partján.
- Nincs benne víz?
– nézett bele a mélyedésbe Zoli.
- Télen nincs,
szétfagyna – mosolygott Esperanza. – Majd tavasszal feltöltjük. Akkor majd
megnézheted milyen.
- Halak nincsenek
benne? – kérdezett tovább.
- De, ők most a
nappaliban vannak, akváriumban.
- Hűűű!
Megnézhetem?
- Zoli! Nyugi, ne
ugráltasd Esperanza nénit! – szóltam rá.
- Ezt meg ne
halljam még egyszer! – nézett rám Rico anyja. – Esperanza, vagy mama, de nem néni.
- Jaj, anya, te
néha annyira hivatalos vagy – korholt a fiam, és megfogta az asszony kezét.
- Gyertek –
nevetett a nő, és elindult a fiúkkal.
- Végre, megint
tele van a ház gyerekzsivajjal – mondta csendesen Domingo.
- Ne haragudj, hogy
ilyen zajosak – néztem rá.
- Dehogy haragszom,
élvezem. Rég csacsogtak már ennyien – nevetett.
- Miért, Linda és
Juan gyerekei nem szoktak meglátogatni benneteket?
- Nem sűrűn –
sóhajtott, és elindult ő is befelé.
- Rosszat mondtam?
– néztem fel Ricora.
- Nem. Nem
tudhattad, de a testvéreim tényleg nem sűrűn jönnek.
- De miért?
Haragszanak a szüleidre?
- Nem – mosolygott.
– Csak Lindáéknak ott a panzió, a srácok tanítási időben nemigen tudnak jönni,
nyáron meg próbáld kirobbantani őket a Balaton mellől.
- Ja, tényleg –
biccentettem.
- Juan pedig
Ausztriából nehezebben jut haza. Jól élnek, de a srácok már nagyok, és „ciki”
ideutazni nekik a nyári szünetben, amikor a haverokkal is mehetnek.
- Értem –
sóhajtottam. – Ettől én is tartok kicsit. Peti lassan már szintén ebben a
korban jár.
- Nem fog
lepattintani, nagyon ragaszkodik hozzád – simogatta meg a karomat Rico. –
Titeket nagyon összehozott a válás.
- Gondolod?
- Tudom. Látom,
ahogy rád néz, és amikor nem hallod, olyan tisztelettel beszél rólad, hogy sok
anya megirigyelhetné.
- Kösz – motyogtam
zavartan. – Tényleg, mit súgtál neki az előbb a kunyhónál? – váltottam témát
hirtelen, mert nagyon elérzékenyültem.
- Á, az titok! –
vigyorgott.
- Ne mááár! –
böktem oldalba.
- Jól van! –
kacagott, és próbált elhúzódni. – Azt mondtam neki, hogy én sokszor odavittem a
barátnőimet, ha nem akartam, hogy apámék lássák őket.
- Mire neveled te a
fiamat? – kérdeztem megjátszott rosszallással.
- Csak arra, hogy
hogyan csajozzon – húzott magához. – De azt is mondtam neki, hogy ha rátalál az
igazira, azt feltétlenül mutassa be a szüleinek, ne titkolja, mert ha
elszalasztja, utána egy életen át bánni fogja.
- Neked volt ilyen
lány? Akit megbántál, hogy nem mutattad be? – néztem a szemébe.
- Nem, őt már
bemutattam, a félelmeim ellenére. – simogatta meg az arcom.
- Nincs mitől
félned – suttogtam alig hallhatóan.
- Most már tudom –
ölelt át.
Bementünk a többiek
után, és én csendes mosollyal néztem, ahogy a gyerekeim teljesen feloldódva
viccelődnek Domingoval. A lelkem szárnyalt, és olyan békesség járt át, ami az
utóbbi tíz évben nem. Úgy éreztem, otthonra találtam.
16. fejezet
Három hónap, ennyi
jutott, így visszagondolva boldognak kellene lennem. De nem megy, pedig erősnek
kell lennem a gyerekeimért. Most azonban csak a kétségbeesés jut nekem.
Tartanom kell magam, csak esténként, amikor a fiúk már alszanak, engedhetek a
fájdalomnak. Ilyenkor a fürdőszobában ülök, és zokogok. Esperanza eleinte még
beszaladt, de mostanra megszokta, és mindig kivárja, hogy kisírjam magam, utána
még elüldögélünk a nappaliban, és egymást vigasztaljuk.
De nem akarok
előreszaladni. Miután az első közös hétvége olyan csodásan sikerült, szinte
minden hétvégén Rico szüleinél voltunk. Együtt örültünk, amikor Peti megkapta a
levelet, amiben értesítették, hogy sikerült a felvételije. Ennek nagyon örült,
mert a szóbelit nagyon elpuskázta.
Úgy általában
olyanok voltunk, mint egy meghitt család. Hét közben otthon voltunk Ricoval
együtt, és esténként áthívtuk Jolika nénit, hogy ne üljön magányosan a
lakásában, a hétvégét pedig a szüleinél töltöttük. Csak néha mentünk anyámhoz,
de annak többnyire vita volt a vége, ezért nem erőltettük. Ahogy az idő kezdett
javulni, a srácok Rico irányításával felújították a kunyhót, és onnantól kezdve
Zolit alig lehetett lerobbantani onnan. Volt, hogy Peti is felnézett hozzá,
főleg, ha elhívta a haverjait, és akkor Zoli rövid időn belül száműzöttként
sompolygott be a házba.
Alapvetően mind
boldogok voltunk, csak az elválás árnyéka rontotta el a kedvünket, és ahogy
közeledett az időpont, egyre többször kapott el a melankólia. Ilyenkor kedvesem
mindig kitalált valami programot, hogy elterelje a figyelmemet.
Így volt ez az
utolsó közös hétvégénken is, amikor Márkkal és Noellel kitalálták, hogy menjünk
el egy horgásztúrára. Egész oda úton azon nevettünk, hogy ez mekkora rémületet
okozott Riconak. A horgászat nagyon távol állt tőle, még talán fenekező sem
volt a kezében soha. Peti adta neki kölcsön a spiccbotját, hogy ne tűnjön
annyira esetlennek, és mielőtt elindultunk, elmagyarázott neki pár dolgot, de
szerintem csak jobban összezavarta vele.
Amikor megérkeztünk
a holtághoz egyikünket sem zavarta Rico tapasztalatlansága. Amíg a fiúk
felállították a sátrakat, mi leültünk a vízparton, és gyönyörködtünk a tájban.
A víz enyhén
fodrozódott a könnyű tavaszi szellőben, néha vízkarikák jelentek meg, jelezve,
hogy a mélység bővelkedik halakban.
A hely, amit a fiúk
választottak, nagyon szép volt. Május közepén már minden kizöldült, a part
menti nádasból kihallatszott a vadkacsák hápogása, és a békák brekegése. Ezt
leszámítva csak a fiúk nevetése verte fel a csendet. Rajtunk kívül senki nem
volt a környéken, így a meghitt hangulat átjárt mindent.
Hanyatt feküdtem,
lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a tavaszi nap erős fénye feltöltsön
D-vitaminnal. Nem érzékeltem a külvilágot, csak amikor valaki fölém hajolt, és
eltűnt a meleg, jöttem rá, hogy mennyire elkalandoztam. Kinyitottam a szemem,
és hunyorogva figyeltem, ahogy Rico arca egyre közeledik. A haja most kibontva
omlott le arca két oldalán, és lágyan simogatta a nyakamat. Elmosolyodtam, és
résnyire nyitottam a szám, így amikor megcsókolt, azonnal éreztem az ismerős
édes ízt. Azonnal szorosan hozzátapadtam, átöleltem a nyakát, és élveztem a
csókját.
A többiek halkan
köhécseltek, mi pedig szúrós szemmel fordultunk feléjük, de nevetnünk kellett,
amikor Jess megszólalt:
- Kiskorúak is
vannak a társaságban, moderáljátok magatokat!
Gurgulázva kacagtam
fel, aminek az lett az eredménye, hogy félrenyeltem, és fullasztó köhögő roham
tört rám. Rico ijedten ütögette a hátamat, de ezzel csak rontott a helyzeten,
én pedig nem tudtam megszólalni. Végül Mira mentett meg, amikor lefogta Rico
kezét:
- Apus, mit
művelsz? Megölöd a barátnőnket?
- Csak segítettem
neki – mondta felháborodva.
- Ja, eltörni pár
bordáját – guggolt mellém Jess, és odaadta az ásványvizes palackot. – Férfiak!
– nyögte, és elhúzott mellőle. – Mi nekilátunk, hogy valami ehetőt üssünk össze
estére, ti meg tanítsátok meg ezt a félre sikerült indiánt horgászni.
- Mi az, hogy félre
sikerült? – hőbörgött Rico széttárt karokkal.
- Hogy nem tud egy
indián horgászni? – nézett rá a barátnőm.
- A navajo-k
sivatagban éltek – vágott vissza.
Én csak nevettem
rajtuk, de az örömöm megint nem volt felhőtlen. Sajnos most már szinte mindig
belopakodott a búcsú a gondolataimba. Jess és Mira látszólag jobban kezelték,
vagy csak jobban titkolták, de engem nagyon megviselt.
Délután – miután a
bográcsban összeállítottuk a pörköltet – a fiúk mellett ültünk, és figyeltük az
ügyetlenkedésüket. Halat egyik sem fogott, viszont nagyokat nevettünk.
Rico is érezte,
hogy valami bajom van – gondolom, tudta is mi az – mert egy idő után már nem
érdekelte a pecabot, inkább átölelt, és a tüzet figyelve velem együtt hallgatta
a többieket.
Vacsora után aztán
a szomorú hangulat mindenkire ráragadt, így végül meglepően korán a sátrakba
vonultunk. Az éjszaka forró volt, legalábbis, ha valaki a közelünkbe jött, ezt
érezhette volna, de most mind bezárkóztunk a külön kis világunkba, és nem
hagytuk, hogy más is beférkőzhessen.
Amikor felébredtem,
egyedül voltam, egy kicsit fáztam, mert a takaró lecsúszott rólam, és a vékony
póló, meg a tangám most kevésnek bizonyult. Gyorsan felkaptam a leggingsemet,
és kimásztam a sátorból.
A hajnali hidegtől
borzongva ültem le Rico mellé, aki épp azzal foglalkozott, hogy valahogy
ráügyeskedje a csalit a horogra.
- Jó reggelt! –
pusziltam meg. Könnyedén viszonozta, és máris visszafordult a bot felé.
- Ez micsoda? –
néztem hunyorogva, és igyekeztem érdeklődőnek tűnni.
- Műcsali – mondta
fel sem nézve. – De ne kérdezd, hogy az pontosan mi. Márk adta, azt mondta,
ezzel talán sikerül fognom valamit.
- Lehetne
csendesebben – sziszegett oldalra Márk, aki már javában bűvölte a vizet.
- Bocsi –
suttogtam, és közelebb húzódtam Ricohoz. – Te, szerintem azt a pöcköt kell
beakasztani a horogba.
Megmutattam, mire
gondolok, de Rico, finoman a kezemre csapott.
- Nem
nyúlka-piszka!
- Még egyszer meg
ne üss! – sziszegtem halkan.
- Hol volt ez a
megütéstől? – nézett végre rám. – Azt megéreznéd. De olyat sosem teszek.
- Tudom – enyhültem
meg. – Na, sikerült?
- Aha – vigyorgott.
– Mehet?
- Na, hadd lássam
harcos! Hogy szerzel élelmet az asszonyodnak?
Felnevetett, és
felállt. Megfogta a botot, és meglendítette úgy, ahogy Márk mutatta neki, vagy
legalábbis próbálta. A rémült sikoly, és a Rico kezéből kirepülő bot másról
tanúskodott.
- Jézusom – Mira
hangja felriasztotta a nádasban pihenő kacsákat, én pedig hangosan kacagva
dőltem el a földön, és hemperegve próbáltam nem nagyon kinevetni a kedvesemet.
Nem ment, hamarosan
éreztem, hogy rám nehezedik, és lefog.
- Na, most megkapod
asszony!
A derekamra ülve
igyekezett lefogni, mert erőteljesen kapálóztam, és végül ő nyert. Lihegve
feküdtem alatta, de nem adtam meg magam.
- Azt hiszem,
lecseréllek – ziháltam.
- Tessék?
- Mégis hogy akarsz
gondoskodni rólunk? Még egy valamire való halat sem tudsz megfogni.
- Majd én
megmutatom. – morogta játékosan.
- De nem ma, az már
biztos. Hát nem vagy egy nagy horgász, még jó, hogy nem szeretem a halat.
- Akkor mit
szeretsz?
- Ami sokkal
forróbb vérű. – suttogtam vágyakozva.
Megértette a
célzást, de szomorkásan mosolyogva a fülemhez hajolt:
- Most keltünk fel.
Ne legyél ennyire mohó!
- Szerintem most
nem én vagyok mohó – pillantottam le a csípőjéhez.
Nevetve lefordult
rólam, és az ölébe húzott:
- Gyere asszony,
csókold meg az uradat!
Lehajoltam, és nem
törődtem a többiekkel, amikor elmerültem édes ajkának melegében.
Lassan a többiek is
előkászálódtak a sátrakból, Rico rendet teremtett a botja körül, és
kiszabadította a jobb sorsra érdemes csalit a sátorból, miközben Márk is Noel
jókat derült rajta.
A lányokkal
elkészítettük a reggelit, aztán magukra hagytuk őket, és lementünk a partra.
Valamivel messzebb aztán leültünk, és a lábunkat a vízbe lógatva meredtünk
magunk elé.
- Mennyire
szánalmasak vagyunk – sóhajtottam. – Hogy találhatunk magunknak három ilyen jó
pasit, akik aztán lelépnek.
- Nagyon negatív
vagy – fordult felém Mira.
- Naná, hosszú idő
után végre megint úgy érzem, hogy tudok szeretni, erre elveszítem.
- Nem veszíted el,
csak egy időre lelép – próbált vigasztalni Jess, de az ő szeme is könnybe
lábadt.
- Visszajönnek –
mondtam határozottan, és kihúztam magam. Átöleltem a lányokat, akik most
összeroppantak.
Nem voltak itt a
fiúk, akik előtt tartaniuk kellett magukat, és hagyták, hogy kiszakadjon
belőlük a fájdalom. Tudtam, hogy most kell kiadniuk, mert erősnek akarnak
látszani előttük, és ezt becsültem bennük. Az én könnyeim is potyogtak.
Adtunk magunknak
húsz percet, aztán megráztuk magunkat, megmostuk az arcunkat, és szomorkásan
nevetve magunkon, visszamentünk a fiúkhoz.
Odaérve Rico
vigyorogva közeledett felém, és egy tíz centis keszeget mutatott felém büszkén:
- Na, mit szólsz?
- Te fogtad? –
néztem kétkedve.
- Nem hiszed el? –
kérdezte sértetten.
- De – nevettem el
magam. – Gratulálok! Most már elhiszem, hogy nagy vadász vagy. De dobd vissza,
mert méreten aluli, nehogy megbüntessenek.
- Micsoda szakértő
valaki – mosolygott, de közben finomnak épp nem nevezhető lendítéssel
visszaküldte a halat a vízbe.
- Ez gonosz dolog
volt – mondtam, ahogy utánanéztem. – Szegénynek biztosan fájt.
- Most valahogy nem
tud érdekelni egy hal fájdalma – motyogta szomorúan.
- Hé, nagyfiú –
böktem oldalba. – Fel a fejjel!
Fanyar félmosolyra
húzódott a szája, és átölelt.
- Igen, asszonyom.
- Hé, Rick! Ti mit
esztek ebédre? Látom visszadobtad a zsákmányt – Márk szemtelenül röhögött, de
most nem tudott érdekelni minket.
- Van kedved
elmenni valamerre? – nézett le rám Rico.
- Haza – suttogtam
könnyes szemmel.
- Ne szomorkodj,
még van időnk! – kezdett mosolyogni, de ekkor a sors közbeszólt.
A három fiú mobilja
egyszerre kezdett csipogni. Rico odaszaladt a sátorhoz, és kivette a
hátizsákból, de addigra Márk már elolvasta az üzenetet. Minden az arcára volt
írva.
- Pénteken indulunk
– mondta síri hangon Rico, amikor felé fordultam.
- Istenem! –
suttogtam, és a könnyeim elszabadultak.
Rico szorosan
átölelt, és éreztem, hogy most nála is elpattant valami. Percekig csak álltunk,
és nem szóltunk. Aztán szinte egyszerre néztünk egymásra a többiekkel, majd,
mint akikre rákoppintottak egy varázspálcával, pakolni kezdtünk.
Rico egyenesen a
lakásomhoz hajtott, és vasárnap délutánig ki sem mozdultunk. Akkor elmentünk a
gyerekekért, és amíg én elmondtam a srácoknak, hogy mi van, Rico elkezdte
összeszedni a holmiját, a papírjait, és próbálta legyűrni a feszültségét. Az
oltásokkal nem volt gondja, azokat minden évben beadatta magának. Miután
összeszedte a legfontosabbakat, és előkészített mindent, leültünk a
konyhaasztal mellé, és Esperanza elővett egy jegyzetfüzetet.
Némán figyeltem,
ahogy összeírják, mire lesz még szüksége kedvesemnek az úton. Ez olyan dolog
volt, amiről fogalmam sem volt, így csak ültem, és próbáltam nem sírni. Peti és
Zoli szomorúan hallgattak mellettem.
Este aztán a tévé
előtt ülve Domingo egy vígjátékot tett a DVD lejátszóba, hogy kicsit javítson a
hangulaton. Végignéztük, és nekem azonnal feltűnt, hogy a fiaim milyen szorosan
ülnek Rico mellett. A film végén Zoli nagyon kókadt volt, felnézett, és halkan
megszólalt:
- Beviszel a
szobámba, apa?
Rico a könnyeit
nyeldesve emelte fel, és szótlanul bevitte őt. Percekkel később jött csak ki,
és Peti szobájának az ajtajánál megállt, elköszönt a másik fiamtól is, csak
utána jött oda hozzám.
- Gyere, Kicsim,
feküdjünk le mi is!
- Jó éjt,
Esperanza, Domingo! – köszöntem el csendesen.
- Jó éjt kislányom!
– mosolyogtak vissza.
Szótlanul követtem
Ricot.
A hét úgy elrepült,
hogy észre se vettem. Csütörtök délután, Rico és a srácok a munkahelyünk előtt
vártak minket, a hangulat egy hullaházi parti hangulatával vetekedett. Gyorsan
elköszöntünk egymástól, most nem akartunk együtt „bulizni”. Elindultunk haza,
se én, se Rico nem tudtunk megszólalni, de nem is volt szükség szavakra.
Kedvesem az egyik kezével a kormányt, a másikkal a kezemet fogta, és úgy
vezetett hazáig.
Felmentünk a
lakásba, a fiúk csendben vártak minket, a táskájuk összepakolva várakozott az
ajtóban. Esperanzaval megbeszéltük, hogy ma éjjel náluk alszanak, hogy Rico és
én elbúcsúzhassunk. Másnapra pedig nemcsak én vettem ki szabadságot – a
lányokkal együtt – hanem a fiúkat is elkértük a suliból. A hétvégét pedig Rico
szüleinél töltjük, ők kérték, hogy ezen a szokáson ne változtassunk, mert
nagyon megszerettek minket, és fájna nekik, ha most eltűnnénk.
- Oké srácok!
Összepakoltatok? – kérdezte Rico, és megsimogatta Zoli fejét.
A fiam bólintott,
aztán lehajtotta a fejét, de mindketten láttuk a kibuggyanó könnyeit.
- Hé, kisöreg! –
térdelt le elé Rico. – Ne szomorkodj! Nem örökre megyek el, karácsonyra
hazajövök. És ajándékot is hozok, megígérem.
- Nekem nem kell
ajándék! – fakadt ki sírva. – Te kellesz apa!
Zokogva átölelte
Ricot, aki hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Visszaölelte, és
tétován simogatta a hátát.
- Nyugodj meg! –
suttogta, és segélykérőn nézett rám.
- Zoli – léptem
melléjük. – Gyere, szívem! Menjünk, Esperanza mama már vár minket.
Megrázta a fejét,
és nem engedte el Ricot.
- Kicsim, próbáld
összeszedni magad! Rico vissza fog jönni.
- Így van, és utána
örökre veletek maradok.
- Megígéred? –
kérdezte szipogva.
- Ha akarod,
megesküszöm rá – mosolygott halványan kedvesem.
Még egyszer
szorosan magához ölelte Zolit, aztán lassan felálltak, és elindultunk.
Esperanza és
Domingo azonnal beterelték a fiúkat:
- Menjetek! –
mondta az anyja. – A srácok jól ellesznek, ez az este legyen csak a tiétek.
Elkéstek.
- Honnan? – néztem
Ricora.
- Foglaltam asztalt
az éttermünkben.
Nehezen indultunk
el, de végül csak odaértünk. Rico a szokásos asztalt foglalta le, de most külön
megkérte a pincért, hogy egy kicsit szeparáljanak el minket a többi asztaltól.
Így most egy fehér paraván mögé rejtve várt ránk. A teríték is más volt, mint
amit az elmúlt három hónapban megszoktam. Az abrosz most vakítóan fehér volt,
és a tányérok is elegánsabbnak tűntek, ahogy a poharak is – mintha valódi
kristály lett volna, nem sima üveg. Az asztal közepén pedig három talpas
borospohár állt lefordítva, mindegyik alatt egy vörös rózsa feje, és a
felfordított talpakon egy-egy gyertya égett, ahogy az asztal körül több
mécsesben is.
Elakadt a szavam, a
szememet könnyek csípték. Próbáltam visszafogni, de amikor Rico a nyakamhoz
hajolt, és gyengéden belecsókolt, nem bírtam tovább.
- Istenem, annyira
nehéz – szipogtam.
- Tudom, Édes. Hidd
el, én is legszívesebben maradnék…
- Nem! Menned kell,
köt a szerződés.
- Igen –
sóhajtotta. – De ez az utolsó utam, többet nem megyek. Van már elég pénzem, ott
a ház. És a legfontosabb, a családom mellettem van, te, a gyerekek, a szüleim.
Másra nem vágyom.
- Rico, ne mondj
ilyeneket, mert kiborulok!
- Rendben –
suttogta elhaló hangon. – Gyere!
Odavezetett az
asztalhoz, leültetett, és mivel én teljesen el voltam varázsolva,
lebonyolította a rendelést.
A szokásos csendes
étkezés után – most valahogy nyomasztott a szótlansága – rám emelte
borostyánszín szemeit, amik most olvadtnak tűntek a bennük meggyűlő könnyektől.
- Eu te amo – suttogta.
- Én is szeretlek –
feleltem.
- Tudom, hogy ez
most mennyire nehéz neked. Végre hosszú idő után találtál valakit, akiben úgy
érzed, megbízhatsz, erre cserbenhagy…
- Nem hagysz
cserben Rico…
- Pontosan. És azt
szeretném, ha ezzel tisztában lennél. Számomra te vagy a legfontosabb.
- Tudom – suttogtam
meghatottan. Ekkor vettem észre, hogy a pincér halkan mellénk lép, és letesz
két pohár pezsgőt az asztalra, majd amilyen észrevétlenül jött, úgy el is tűnt.
Rico ekkor kissé
megemelkedett, aztán letérdelt elém, és már a kezében volt az ékszeres dobozka.
- Tudom, Kedves,
hogy még csak rövid ideje ismerjük egymást, de számomra az idő nem fontos, csak
az, amit érzek. Szeretlek. Az életem része lettél, ahogy a fiúk is. Úgy
szeretem őket, mintha a sajátjaim lennének. Nem várom el, hogy most azonnal adj
választ, tudom, hogy nem egyedül kell döntened. Beszéld meg a fiúkkal. Én csak
egy esélyt kérek. Kardos Emese, megtisztelnél azzal, hogy átgondolod? Hogy
átgondolod, hozzám jössz-e?
Kinyitotta a
dobozt, és a szemembe nézve várt. Én csak hápogtam, a tekintetem a gyűrű, és a
szeme közt cikázott.
- Rico, én…
A számra tette az
ujját.
- Annyit kérek,
hogy gondolkodj rajta. Ne hamarkodd el! Odaadom neked a gyűrűt, és legyen az a
válaszod, hogy amikor hazajövök, felveszed, vagy nem. Akkor tudni fogom.
- Oh, Ricardo! –
sóhajtottam, és forrón megcsókoltam. – Szeretlek.
Innentől kezdve
végképp kiborultam, az este hátralévő részében folyamatosan fogtam a kezét, és
remegve vártam, hogy hazaérjünk.
A forró esti búcsú
után kedvesem kimerülten elaludt, de én képtelen voltam követni őt.
Óvatosan felkeltem
mellőle, nehogy a könnyeim felébresszék, és kimentem a nappaliba, ahol az
asztalon ott pihent a kis doboz, a brill gyűrűvel. Kivettem, lassan az ujjamra
húztam, és nézegetni kezdtem. De a szobában túl sötét volt, és nem akartam
lámpát gyújtani, ezért kisétáltam az erkélyre, és az utcai lámpák fényében
figyeltem, ahogy ragyog.
- Minden rendben? –
kérdezte suttogva a hátam mögött.
Villámgyorsan
fordultam felé, és visszanyeltem a könnyeimet.
- Nem kell
megvárnod a választ – mondtam alig hallhatóan, és felemeltem a kezem. – A
feleséged leszek, amikor csak akarod.
Gyors volt, mire
kapcsoltam, már az erkély falához préselve álltam, és vadul viszonoztam a
csókját. A csípőm alá nyúlt, és ahogy megemelt, azzal a mozdulattal megszabadított
a tangámtól. A dereka köré fontam a lábam, a karommal a nyakába kapaszkodtam,
és próbáltam megtartani magam. Halványan érzékeltem, hogy megfordul velem, de
csak azért, hogy kis polcra ültessen, ami a fal mellé volt támasztva. A hátamat
az erkély falához préselte, és a kezemet lefeszítette a nyakáról.
Összekulcsolta az ujjainkat, és nyögve betört, miközben nem hagyta, hogy
öleljem, a falhoz feszítette a karomat.
- Bár… ki… meg…
láthat! – ziháltam.
- Maradj… csendben!
– nyögte, és közben ütemesen lökött.
Képtelen voltam
halkan élvezni, úgy tűnt a hangom az egész lakótelepet bejárja, a végén
elengedte a kezem, és befogta a számat.
Aztán éreztem,
ahogy elönt a forróság.
Kinyitottam a
szemem, és belenéztem az övébe, egyszerre higgadtunk le, és egyszerre jutott el
a tudatunkig, hogy mi történt.
Mosolyogni kezdtem,
és remegő kézzel megsimogattam az arcát.
17. fejezet
A búcsú? Borzalmas
volt. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, és egy ideig sikerült is.
Reggel elmentünk
Rico szüleihez, őket, és a fiúkat felvéve elindultunk a reptérre. Csendesen
utaztunk, a szavak ideje lejárt, csak a hátsó ülésről hallottuk a halk
szipogást. Aztán, amikor odaértünk a reptérre, Rico felélénkült, és úgy kapta
fel Zolit, mintha nem tizenkét, hanem ötéves lenne. Addig pörgött vele, míg
végül a fiam elnevette magát.
- Mit hozzak neked
Kubából, kisöreg? – kérdezte ekkor.
- Egy olyan nagy
kalapot – kacagta Zoli, és én is mosolyogni kezdtem.
- Rendben,
felvettem a rendelést. Peti, neked?
A nagyobbik fiam
megrándította a vállát, és elfordult. Rico letette Zolit, és odalépett hozzá:
- Mi a baj?
- Te is elhagyod
anyát – morogta.
- Eszemben sincs –
mondta gyorsan, aztán rám nézett, majd bizalmasan lehajolt Petihez, és úgy,
hogy rajta kívül csak én halljam, így folytatta – Megkértem a kezét, ha
beleegyezel, feleségül veszem.
- Komoly? – nézett
rá könnyes szemmel.
- Igen, amint hazaérek.
- Akkor csak egy
dolgot kérek – húzta ki magát Peti. – Siess haza, hogy ne szomorkodjon sokáig.
- Meglesz –
mosolygott Rico.
- És kösz… apa –
mondta a fiam bizonytalanul.
Kedvesem ránézett,
majd határozott mozdulattal magához rántotta, és átölelte, a következő
pillanatban Zoli is csatlakozott hozzájuk, és ahogy ott álltak, már tudtam,
hogy jól döntöttem.
Domingo, és
Esperanza mögöttünk álltak, és a könnyeiket törölgették. Miután Rico elengedte
a fiúkat, odalépett hozzájuk, és halkan portugálul mondott nekik valamit, nem
akartam tolakodónak tűnni, ezért a fiúkkal arrébb húzódtunk. Ekkor vettem észre
a lányokat, akik szintén épp könnyes búcsút vettek a szerelmeiktől. Tétován
megálltam, és csak toporogtam, egy kicsit elveszettnek éreztem magam, de ez csak
egy pillanatig tartott, mert máris megéreztem a kezét a derekamon.
- El se akarsz
köszönni? – kérdezte pimaszul, és maga felé fordított.
- Jaj! Dehogynem! –
borultam a nyakába. – Vigyázz magadra!
- Te vigyázz
magadra! – mosolygott le rám. – Nehogy azt halljam, hogy lecserélsz valakire.
- Megőrültél? –
néztem rá döbbenten.
Azonnal megláttam a
könnyeket a szemében, és már tudtam, mit rejt a viselkedése.
- Ne sírj! –
suttogtam. – Légy erős!
- Te sokkal erősebb
vagy nálam. – rázta meg a fejét.
- Ne hidd! Belül
zokogok.
Átölelt, és olyan
szorosan tartott, hogy éreztem a szívverését.
- Vigyázz magadra,
Kicsim! – suttogta.
- Te is!
A hangosbemondó
szólította az utasokat, Rico pedig lassan elengedett. Lenyúlt a
kézipoggyászért, és ahogy a kapu felé fordult, halkan utána szóltam:
- Ayor Anosh’ni.
Megtorpant, és
ahogy visszafordult, az anyjára nézett, de ő is meglepve nézett felém.
- Én is szeretlek –
zihálta, és visszalépett hozzám.
Hevesen megcsókolt,
és csak akkor engedett el, amikor Márk és Noel odaértek hozzánk. A lányok
kivörösödött szemmel álltak meg mellettem. Összekapaszkodva figyeltük, ahogy a
három fiú eltűnik a kapu mögött, és akkor kiszakadtak a könnyeim. Peti és Zoli,
de még Domingo is odalépett hozzám, és próbáltak vigasztalni:
- Nyugodj meg! –
mondta. – Hamar elszáll ez a fél év. Én már csak tudom, végigcsináltam párszor,
mire felfogod, már itthon is lesz.
Átölelte a
vállamat, és vigasztalón megszorította.
- Gyertek, menjünk
a teraszra, talán az ablakból még tudnak integetni.
Gépiesen követtem
őket, de nem láttam semmit. Hallottam, hogy Zoli értetlenül kérdezgeti Petit:
- Mit mondott anya?
Nem értettem.
- Én se – vonta meg
a vállát a bátyja.
- Azt mondta, hogy
„szeretlek”. – szólt közbe Esperanza.
- Milyen nyelven?
- Navajo.
Hátranéztek rám, de
nem szóltak.
- Te tanítottad
neki, mama? – kérdezte Zoli.
- Nem, kicsim. Nem
tudom, honnan tudja. Gyertek! – mondta, és átlépett a teraszra vezető ellenőrző
kapun.
Peti és Zoli
Esperanzával a korláthoz szaladt, én azonban szédelegve álltam a lányokkal,
egyikünk sem volt képes továbbmenni. Domingo próbálta tartani bennem a lelket,
és a lányoknak is segítni, de egy idő után feladta, odakísért minket egy
padhoz, és leültetett minket.
Csak homályosan
érzékeltem, amikor visszajöttek, hogy indulhatunk, mert a gép felszállt.
A hétvége
kábulatban telt el, de hétfőre megráztam magam, és emelt fővel mentem be
dolgozni. A lelket az tartotta bennem – ahogy a lányokban is – hogy a fiúk
délután felhívtak minket, az időeltolódás miatt náluk még csak reggel volt.
Hallottam Rico
hangjából, hogy szomorú, de igyekszik erős maradni, és csupa olyan dolgot
mondott, amivel jobb kedvre akart deríteni, még viccelődött is, és végül csak
sikerült elnevetnem magam, úgyhogy kissé megnyugodva tettük le a telefont.
A napok unalmasan
teltek, és csak a telefonok, meg a webkamerázás dobta fel a hangulatom. Nem
voltam éppen vidám, de valahogy el kellett terelnem a gondolataimat. Ebben
segített, hogy készülnöm kellett Peti ballagására, ami eddig büszkeséggel
töltött el. Ez persze most is így volt, de most nagyon hiányzott mellőlünk
valaki. Szombat hajnalban a gép előtt ültem, és épp elköszöntem Ricotól, aki
félig kómásan mosolygott.
- Aludj jól, Édes!
– mondtam halkan. – És próbálj pihenni!
- Te pedig ne sírj
nagyon a ballagáson!
Halkan felnevettem,
amikor azt láttam, hogy valaki behajol a kamerába:
- Ő kicsoda! – a
gyomrom görcsbe rándult, amikor megláttam a nő arcát.
- Gabrielle,
megmondtam, hogy ne zavarj! – szólt rá Rico. – Egyébként, ha ennyire kíváncsi
vagy, ő itt a feleségem – mondta.
A nő belenézett a
kamerába, és csalódott arcot vágott.
- Mikor nősültél
meg?
- Tavasszal –
vigyorgott el a nő mellett rám. Halványan visszamosolyogtam, és a nő végre
elkotródott.
- Ez ki volt? –
kérdeztem.
- Csak egy pincér
csaj, egy időben próbálkozott, de leépítettem. És most legalább látta, hogy
esélye sincs.
Peti áthajolt a
vállam fölött.
- Szia, Rico! –
vigyorgott a kamerába.
- Szia, harcos!
Anya mondta, hogy ma van a ballagás, csak ügyesen!
- Meglesz, majd
csinálunk képeket, meg videót, és feltöltjük, hogy megnézhesd.
- Oké, alig várom –
vigyorgott álmosan.
- Peti, köszönj el,
hadd pihenjen le Rico. Alig áll a lábán.
- Jaj, bocs! –
kapcsolt a fiam. – Aludj jól, apa!
- Kösz, és puszilom
Zolit, meg anyámékat.
- Átadom, és holnap
beszélünk, akkor anyudék is ott lesznek. Aludj jól!
Kiléptünk, és
elindultunk a dolgunkra, megint éreztem az émelygést. Mélyet sóhajtottam, és
folytattam a reggeli teendőimet. Ma nem mi mentünk Esperanzáékhoz, hanem ők
jöttek ebédre, hogy utána innen menjünk a ballagásra.
Kicsit aggódtam,
mert ez volt az első alkalom, hogy összeeresztettem őket anyámmal, és nem
akartam tönkretenni a köztünk kialakult bizalmat. Épp befejeztem a mosogatást,
amikor Peti nyitotta az ajtót:
- Mama, papa!
Sziasztok!
Mosolyogni kezdtem,
és eléjük mentem.
- Sziasztok!
Kedvesen átöleltem
Esperanzát, aztán Domingot, és bementünk a nappaliba. A következő érkező Jolika
volt, és a lányok. Amíg Peti és Zoli öltöztek, mi nagyokat nevetve
beszélgettünk. Esperanza megint Rico gyerekkori csínyeiről mesélt, és bizony
volt mit, a végén potyogtak a könnyeink. Amikor anyám megérkezett, akkor is épp
egy kisiskolás történet közepében volt.
- Szia, anya!
Gyere! – nevettem, és bekísértem őt, a bemutatkozás még rendben volt, de mire
elindultunk a ballagásra, anyám már úton volt hazafelé, és nem izgatott, hogy
dühösen, rohant el. Az sem, hogy tudtam, még kapok tőle egy vádló telefont –
talán – amiben elmond majd mindenféle hálátlan dögnek. De képtelen voltam szó
nélkül hagyni, amikor arról kezdett beszélni, hogy mennyire ostoba voltam, hogy
egy ócska zenésszel kezdtem, és ő biztos benne, hogy az is csak látszat, hogy a
szülei ilyen kedvesek velem. Én meg még azt is hagyom, hogy a fiúk mamának és
papának hívják őket, ezzel őt – mármint anyámat – sértem meg.
Kiálltam értük,
Ricoért, és a szüleiért, és ezzel magam ellen fordítottam az anyámat, de most
úgy éreztem, ők sokkal fontosabbak. Nem bántam meg, mert igazságtalannak
éreztem a kirohanását. Miután elment, Esperanza átölelt, és nem kellett sokáig
nyugtatnia. Egymás szemébe néztünk, és tudtam, hogy nem vagyok egyedül, a saját
szülőanyám helyett kaptam egy másikat, aki sokkal inkább az anyám.
A ballagás szép
volt, rendesen megríkatott mindnyájunkat. Petinek ugyan nem volt sok vendége,
de mi kitettünk magunkért, és rengeteg ajándékot kapott. Anyámtól egy
aranyláncot – ezt azért odaadta neki, függetlenül a veszekedésünktől, de
éreztette, hogy ez mennyire felülemelkedik a viselkedésemen – a többiek kisebb
apróságokat adtak, Mira, Jolika és én pedig alaposan megdobtuk a
Laptop-alapját. Ha minden jól megy, az évzáró után megvehetjük neki álmai
gépét.
Délután aztán már
vidáman töltöttük az időt, és este, miután a vendégek hazamentek, átmentünk
Esperanzáékhoz.
Vasárnap reggel
megint rosszul éreztem magam, és már sejtettem, mi lehet az oka. Mosolyogva
simogattam a hasamat, és felidéztem a beszélgetésünket a gyerekvállalásról, már
nem féltem. Délelőtt felhívtam a nőgyógyászomat, tudtam, hogy vasárnap nem a
legillendőbb dolog keresni, de annyira izgatott lettem, hogy megfeledkeztem
róla. Szerencsémre ügyeletes volt, gyorsan megbeszéltük, mi a helyzet, és
másnap reggel éhgyomorra berendelt vizsgálatra.
Egész nap
vigyorogtam, és bár nem tudtam, Rico hogy fogadja majd a hírt, de reméltem,
hogy jól értelmeztem a hozzáállását, és örülni fog. Abban biztos voltam, hogy
nélküle semmiben sem döntök. Másnak egyelőre nem szóltam, amíg nem biztos, nem
akarok senkiben reményt, vagy rosszallást kelteni.
Ezután felhívtam a
főnökömet, és szóltam neki is, hogy orvoshoz kell mennem, és kések kicsit.
Aztán már csak arra
figyeltem, hogy a többiek ne vegyék észre az izgatottságomat, ami nem sikerült
tökéletesen, mert Esperanza kutató tekintete egész nap kísérte a mozdulataimat.
- Minden rendben? –
kérdezte este, mielőtt hazaindultunk volna a fiúkkal.
- Persze –
mosolyogtam rá. – Jó a kedvem.
- Azt látom –
nézett a szemembe.
- Örülök, hogy Rico
jól érzi magát. És már eltelt egy hónap a hatból.
- Jaj, kicsim! –
ölelt át az asszony. – Látod, mondtuk, mire végiggondolod, már el is szalad az
idő, és itthon lesz.
- Igen –
sóhajtottam. – Viszont most megyünk, mert Zolinak holnap korán kell kelnie.
- Rendben. Ha
segítség kell, szólj! Tudod, hogy bármikor idejöhettek, vagy odamehetünk, és
nem kell aggódnod, hogy ki vigyázzon a fiúkra.
- Tudom, és a tábor
után, biztosan igénybe is veszem a segítségedet, mama.
- Jól van szívem.
Vigyázzatok magatokra! Jó éjszakát!
- Jó éjszakát!
Reggel korán keltünk,
Peti átment Jolikához, én pedig miután elköszöntem Zolitól az iskolánál,
egyenesen a kórházba mentem, ahol már várt rám az orvosom. Sok páciens
várakozott már a szakrendelésen, de nekem időpontom volt, és a laborban gyorsan
sorra kerültem. Az ultrahang vizsgálónál pedig az orvosom kihasználta a
befolyását, és soron kívül bevitt.
Amikor megláttam a
kivetítőt, azonnal tudtam, mit kell néznem. Kétszer voltam már várandós, így
rögtön megtaláltam a kicsit a monitoron.
- Istenem! –
sóhajtottam elérzékenyülve.
- Szeretné a babát?
– kérdezte az orvosom.
- Nagyon valószínű,
de még beszélnem kell a papájával.
- Nem tervezték?
- Nem igazán –
mondtam. – Doktor úr! Miért kérdezi? Eddig egyszer sem kérdezett ilyet.
- De most már közel
jár a negyvenhez, és ez lenne a harmadik. Nem mindenki vállalja be.
- Én igen, ha az
apuka is – mondtam mosolyogva.
- Értem, de akkor
készüljön fel, hogy veszélyeztetett terhes lesz.
- Sejtettem.
- Rendben, akkor
beszélje meg a párjával. Kér képet?
- Igen – vágtam rá
gyorsan.
Megkaptam a
leletet, és már siettem is dolgozni. Szinte szétvetett a boldogság, egész úton
a képet nézegettem, és egyre inkább biztos voltam benne, hogy megtartom a
kicsit. Akkor is, ha Rico mégis meggondolná magát, és nem akarná. Egyedül is
vállalom, ha kell, de a szívem tudta, hogy ő is örülni fog.
A lányok előtt
egyelőre még titkoltam a dolgot, mert Rico válaszára vártam, de amint beértem,
az első dolgom volt, hogy elküldjem az MMS-t a képpel:
„Szia,
Kedves! Mit szólsz ehhez a képhez? Ha szeretnéd… J A mi
alkotásunk.
Rád
bízom a döntést J”
Mellékeltem a
fényképet, és elküldtem. Tudtam, hogy Rico valószínűleg most alszik, de
reméltem, ha felébred, az első dolga lesz megnézni, és gyorsan válaszol. Egész
nap remegve ültem, de a lányok hiába kérdezték, mi van velem, csak annyit
mondtam: Időben megtudjátok.
Sajnos azonban nem
úgy tudták meg, mint ahogy szerettem volna. Három órakor az egyik főnök
feszülten pattogva lépkedett felénk.
- Lányok, mi annak
a hajónak a neve, ahol a fiúk dolgoznak?
- Southern Star. Miért? – néztünk fel
egyszerre, és nekem görcsbe rándult a gyomrom.
Talán az
arckifejezése okozta, de azonnal tudtam, hogy baj van. Nagy baj.
- Mi történt? –
kérdezte Jess.
Idegesen rágta a
szája szélét, és nálam betelt a pohár.
- Márti MI VAN?
- Most mondta be a
CNN. A Karib-tengeren baleset történt… a Southern
Star nem messze a Venezuela-i partoktól összeütközött egy tankerrel, és
aztán sodródni kezdett. A kapitány először azt hitte, nincs nagy baj, ezért
Brazília felé kormányozta a hajót, de reggelre egy kisebb repedés
továbbszakadt, és a hajó most a Brazil partoktól nem messze fekszik oldalra
dőlve.
- Ezt a CNN-en
mondták be? – suttogtam reszketve.
- A tudósító
kapcsolta a kapitányt, ő mondta. A rádiókapcsolat él, de most már csak a
mentésre használhatják.
Fekete karikák
táncoltak a szemem előtt, messziről hallottam, hogy Jess a túlélőkről, meg a
sérültekről kérdez, de arról Márti nem tudott mit mondani. Csak annyit hallott,
hogy rengeteg a sérült, és folyamatos a mentés, de még mindig sokan vannak a hajón.
A lányok egyszerre kapták elő a mobilokat, de én csak ültem, bénultan meredtem
magam elé, és a kezem automatikusan a hasamra tévedt.
- A francba! Nem
veszi fel – mormolta kétségbeesve Jess.
- Noel se – tette
hozzá Mira, és mindketten rám néztek:
- Mesi, jól vagy? –
gurultak mellém a székükkel.
Nem válaszoltam,
csak lassú mozdulatokkal elővettem a telefont, és próbáltam Ricot hívni.
Hosszan csöngött, de semmi válasz.
- Vedd fel! –
suttogtam. – Vedd fel, Édes! Apuci, vedd fel! – a hangom elcsuklott, a telefon
a földön landolt, én pedig a hasamat fogva összegörnyedtem. A görcs hirtelen
jött, és rettegéssel töltött el. NE! Maradj velem, kicsim!
- Mesi? – ölelt át
Mira. – Mesi? Nyugodj meg, biztosan jól van. Mind jól vannak.
- Igaza van, Mesi –
mondta Jess is. – Biztosan, érzem.
Szótlanul
biccentettem. Márti pedig bekapcsolta az irodai tévét, és beállította a CNN-t.
A többi kollégánk is aggódva figyelte az eseményeket, annyi kiderült, hogy a
tanker irányíthatatlanná vált, és a luxushajó nem tudott kitérni az útjából,
amikor nagy sebességgel belérohant. De úgy tűnt a sérülés csak felületi, ezért
a kapitány úgy döntött, tovább folytatják az utat, és majd a brazil kikötőben
javítják ki a hibát. Közben kiderült, hogy a sérülés sokkal komolyabb, de
addigra a hajó kormányrendszere tönkrement, és csak sodródtak. Nem tudták
kikerülni a parti menti zátonyt, és megfeneklettek, majd a hajó az oldalára
borult.
A tudósító
elmondta, hogy a kapitány a hajón vezeti a mentést, és mindent elkövet, hogy
mindenkit megtaláljanak. Sajnos a vihar, ami a térségre lecsapott, jelentősen
rontja az esélyeket, de a végsőkig kitartanak. Az utasok nagy része, már
biztonságban van, csak néhányukat nem találják, akik a hajnali órákban a
kaszinóban voltak. Az a rész került teljesen víz alá, itt kevés reményt látnak
túlélők megtalálására. Illetve – mondta a tudósító – a személyzeti szállások is
a hajónak ezen a részén voltak, és az éjszakai személyzet, már leadta a
műszakot, közöttük volt az eltűntek többsége.
Egyszerre
sikoltottunk fel, és a többiek rémülten néztek ránk.
- Ők is ebben a
műszakban voltak? – kérdezte Márti.
- Igen – nyögte
Jess, reszkető hangon. – Márk és Rico a kaszinóban dolgoznak, Noel pedig az
éjszakai biztonsági csapat főnöke.
A tenyerembe
temettem az arcom, és próbáltam nem hányni, a görcs is erősödött, szédültem is,
és egyre jobban rettegtem. Ne ŐT!
Istenem, ne Őt! Ne vedd el tőlem!
Ekkor Jess mobilja
megcsörrent.
Kapkodva nyúlt érte
– most Márti sem szólt, hogy nincs lenémítva – és először értetlenül nézte a
kijelzőt, aztán idegesen megvonta a vállát, és megnyomta a hívásfogadást.
- Istenem! –
zokogott fel. – Márk! Jól vagy? A többiek?
Néhány pillanatig
hallgatott, Mira és én remegve, könnyes szemmel néztük, és próbáltunk az
arcáról olvasni. Nem nagyon ment, a kifejezése folyamatosan változott a
félelem, és a megkönnyebbülés közt. Aztán kinyomta a mobilt, és gondterhelten
nézett ránk:
- Márk volt –
mondta halkan.
- Mondd már, mi
van! – kiabált rá Mira.
- Noel a
körülményekhez képest jól van, eltört a karja, de más nincs vele. Már kórházba
vitték, Márk is az egyik mentőben volt, onnan hívott az egyik ápolótól kérte
kölcsön a telefonját.
- Mit mondott
Ricoról? – kérdeztem türelmetlenül.
- Hát… – kezdte, és
rémülten nézett rám.
- Jess! – a hangom
elvékonyodott, és jeges rémület markolt belém. Átjárta a mellkasomat, a
gyomromat, és a hasam alját. Ösztönösen odakaptam a kezem, és újra
megkérdeztem. – Mit mondott Ricoról?
- Először együtt
mentették az utasokat, de… de aztán… Rico visszarohant, valami olyasmit mondott
Márknak, hogy egy gyerek hangját hallja. Aztán már nem látták többet.
- Tessék? –
tátogtam.
- Eltűnt. Azóta nem
találják.
- Nem, nem, nem! Ez
nem igaz! Mondd, hogy ott van valamelyik mentőben!
Jess most
lekuporodott mellém, és átölelt.
- Biztosan
megtalálják, anyus! Érzem. Minden rendben lesz.
A hasamhoz kaptam,
ránéztem, és a fájdalomtól eltorzult az arcom.
- Mesi? – kérdezte
egyszerre mind a két barátnőm. – Mi a baj?
- Hívjatok mentőt!
– lihegtem sírva. – Lehet, hogy elveszítem a babámat.
18. fejezet
Pislogva nyitottam
ki a szemem. A vakító neonfény nagyon zavart, de végül lassan kivettem a
körülöttem tébláboló alakokat. Anyám – aggódva, idegesen, a fiúk – rémülten, és
Jolika, aki szintén kisírt szemekkel ült.
- Mi történt? –
kérdeztem rémülten.
- Rosszul lettél –
mondta anyám, és a hangja elhessegette az iménti benyomásomat.
- A doktor bácsi
azt mondta, idegropogásod van – bújt hozzám Zoli.
-
Idegösszeroppanás, te gyagyás! – javította ki Peti.
- Hé! – motyogtam.
– Ne veszekedjetek!
- Fiúk, kimennétek
Jolika nénivel? – kérdezte anyám türelmetlenül. – Beszélnem kell anyátokkal.
- Mi van már? –
kérdeztem, és félig ülő helyzetbe tornásztam magam. – Nem vagyok épp jó
állapotban.
Anyám megigazította
a párnámat, de még a mozdulataiból is áradt a harag.
- Hogy lehettél ennyire
hülye? – kérdezte, miután elhelyezkedtem.
- Tessék?
- Képes voltál
hagyni, hogy teherbe ejtsen? Negyven éves vagy, az isten szerelmére! Ráadásul
milyen ember már? Itt hagyott, elment a világ végére.
- Vissza fog jönni
– mondtam határozottan.
- Vagy nem. Amilyen
szerencsétlen vagy, már rég a tenger fenekén fekszik, és a halak zabálják. Te
meg itt maradtál egy kölyökkel.
- Ne beszélj így! –
kiabáltam rá. – Rico szeret, és tudom, érzem, hogy vissza fog jönni.
Egyáltalán, honnan tudsz a gyerekről?
- Az orvos mondta,
szerencsére csak nekem. Az hiányozna, hogy az a nő is megtudja!
- Milyen nő?
- Az anyja.
- Anya! Komolyan
muszáj ezt most megbeszélnünk? És egyáltalán, hogy beszélhetsz így
Esperanzáról? Ő nagyon kedves, és nem hagy magamra, ha segítség kell. Rico
pedig…
- Térj már észhez!
Meghalt, ha eddig nem találták meg, akkor már nem is fogják. Beszélek az
orvosoddal.
- Kivel? Miről?
- A nőgyógyásszal.
Amint jobban leszel, elvégzi az abortuszt.
- Na, azt már nem!
Megtartom a kicsit. Te nem vagy ép! – nyögtem. – Honnan veszed, hogy dönthetsz
helyettem? Mégis, mit képzelsz te magadról? Felnőtt nő vagyok, majd én
eldöntöm, hogy mit akarok.
- Te most nem vagy
abban az állapotban, hogy ésszerűen dönts. Idegösszeroppanásod van, és ezért…
- És ezért talán
kímélnie kellene magát. Nem pedig a te üvöltözésedet hallgatnia – Esperanza
ebben a pillanatban lépett be a kórterembe. Csendesen, de határozottan beszélt,
de így is sikerült elhallgattatnia anyámat.
- Na, már csak te
hiányoztál – morogta, és most felé fordult, hogy rázúdítsa a dühét.
- Anya! – suttogtam
kimerülten. – Ha csak balhézni tudsz, akkor menj el, kérlek. Nem hinném, hogy
ez jót tesz nekünk.
- Á, értem. Én
vagyok a rossz, igaz? Talán engem hagyott szarban a pasim, hogy aztán a világ
másik végén megdögöljön…?
- Takarodj! –
üvöltöttem rá, és zokogni kezdtem. Közben az ujjam már a nővérhívón volt. –
Takarodj, vagy kirúgatlak!
Szó nélkül
viharzott ki a kórteremből, közben majdnem fellökte Esperanzát, aki
megrökönyödve nézett utána. Aztán már rám figyelt, odalépett mellém, és
megfogta a kezem.
- Nyugodj meg,
életem! – most vettem észre, hogy a szemei vörösek voltak a sok sírástól. –
Neked most erre van szükséged.
- Jaj, mama! Van
róla valami hír?
- Semmi – rázta a
fejét. – nem találták meg.
- De ez jó – jelent
meg mellette Domingo. – Még van remény, hogy él.
Felzokogtam, mire
Esperanza átölelt.
- Kicsikém, próbálj
megnyugodni. Itt vannak a fiúk, erősnek kell lenned.
- Igen, tudom –
szipogtam.
Ekkor belépett egy
orvos, és megkérte Rico szüleit, hogy menjenek ki, amíg megvizsgál. Nem tartott
sokáig, igazából csak pár kérdést tett fel, hogy felmérje az állapotomat, aztán
mielőtt kiment, még ennyit mondott:
- Asszonyom, nagy
szerencséje van. Nagyon erős a szervezete, és a magzat is nagyon ragaszkodó. De
mindkettejük érdekében meg kell nyugodnia.
- Ha ez ennyire
könnyű lenne – sóhajtottam.
- Tudom, milyen
helyzetben van. Hallottam a hajóbalesetről. Reméljük a legjobbakat, de önnek
most túl kell jutnia a fájdalmon, vagy a babát is elveszíti.
- A babát is? – kérdeztem rettegve.
- Nem úgy értettem,
bocsásson meg – mondta gyorsan. – Csak gondolom, nem szeretné elveszíteni.
- Hát nem! Ezek
után végképp nem – simogattam meg könnyes szemmel a hasamat.
- Akkor próbáljon
megnyugodni. Adtunk önnek egy nagyon enyhe nyugtatót…
- Ez nem árt a
babának? – néztem ijedten.
- Nem, azért adtunk
enyhét. Nyugodjon meg, a babának nem lesz semmi baja, ha ön is igyekszik
lecsillapodni. Még pár napig bent tartjuk, és ha az állapota stabilizálódott,
hazamehet, de beszéljen a nőgyógyászával. Valószínűleg sűrűn kell majd
ellenőrzésre járnia.
- Értem. Kérhetnék
valamit?
- Persze – felelte.
- Látta az előbb
azt az asszonyt, aki elrohant tőlem?
- Igen, az
édesanyja volt.
- Megkérhetném,
hogy ne engedjék be hozzám? Az előbb nagyon felzaklatott.
- Igen, sejtettem.
A nővér szólt, hogy veszekedést hall, ezért jöttem be. Tehát akkor ő volt.
- Igen.
- Rendben. Szólok a
nővéreknek. Ne aggódjon, az édesanyja nem fogja zaklatni.
- Köszönöm.
- Visszaküldjem a
látogatóit, vagy inkább pihenne?
- Szeretném, ha
visszajönnének még egy kicsit.
Bólintott, és
kiment. Azonnal megjelentek a többiek: Jolika, a fiúk, Esperanza, és Domingo.
Csendesen körém gyűltek:
- Megnyugodtál
valamennyire?
- Igen, most már
jobb – sóhajtottam. – Szeretnék elmondani nektek valamit. Bár lehet, hogy már
tudjátok.
- Mit, anya? –
nézett Zoli.
Végignéztem rajtuk,
de az értetlen tekintetük elárulta, hogy fogalmuk sincs, mik a hírek.
- Rendben – mély
levegőt vettem, és kimondtam. – Babát várok Ricotól.
Döbbenten néztek
rám, aztán mosolyogni kezdtek. Esperanza a szája elé kapta a kezét, és halkan
felzokogott, Domingo átölelte, és nagyokat pislogott, hogy visszatartsa a
könnyeit. Peti pedig félrebillentette a fejét, és halkan megszólalt:
- Akkor most
kistestvérünk lesz?
- Talán –
suttogtam.
- Talán? – ezt
Domingo kérdezte, és a hangjában rosszallás csengett.
- Remélem, a
nyugtató, amit kaptam, nem árt a kicsinek – mondtam halkan. – beleőrülnék, ha
valami baja lenne.
- Mit mondott az
orvos? – kérdezte Jolika. – Tud egyáltalán a terhességedről?
- Igen. Azt mondta,
hogy nagyon enyhe nyugtatót kaptam, és biztosan nem lesz baja, de én aggódom.
- Ha az orvos ezt
mondta, akkor biztos igaza van – simogatta meg a karom.
- Én is remélem,
mert nagyon akarom ezt a babát. – körbenéztem, és láttam a hálát Rico szüleinek
a szemében.
Esperanza átölelt,
és a fülembe súgott:
- Köszönöm,
kislányom!
- Anya, akkor most
tényleg testvérünk lesz? – ült le az ágyam szélére Zoli.
- Igen –
sóhajtottam. – hamarosan.
- Remélem, apa
előkerül, és visszajön – mondta komolyan, és a hasamra hajtotta a fülét. –
Hallod tesó, szurkolj te is!
Mind a könnyeinkkel
küzdöttünk, de végül pár perc múlva összeszedtem magam.
- Most az a
legfontosabb, hogy megnyugodj. – mondta Domingo. – Én sem szeretném, ha
gyógyszert kellene szedned.
- Igen, tisztában
vagyok vele.
- És odaköltöztök
hozzánk. – szólalt meg határozottan Esperanza.
- De a lakás…
- Arra kitalálunk
valamit. – szakított félbe. – Ne haragudjon Jolika, de ezek után szeretném a
közelemben tudni Mesit.
- Megértem – mondta
a szomszédasszonyom szomorkásan. – Majd meglátogatom őt.
- És mi is
meglátogatunk, Joli mami – ölelte át Zoli.
- Igen, kicsim –
mosolyodott el.
Nagyot sóhajtottam,
és Esperanzára néztem, aki kicsit megszeppenve nézett vissza. Most fogta fel,
mennyire fontos nekünk Jolika.
- Majd kitalálunk
valamit – mondtam. – Nem kell elszakadnunk egymástól.
- Köszönöm –
pillantott felém Jolika. – Viszont én most megyek. Esperanza mondta, hogy ha
beleegyezel, náluk ellehetnek a fiúk.
- Nem gond? –
néztem felváltva a két nőre.
- Dehogy felelték
egyszerre mosolyogva.
- Várjunk csak!
Zoli, neked nem a táborban kellene lenned?
- Amikor rosszul
lettél, és szóltak Joli maminak, Peti azonnal felhívta a tanár nénit, én meg
hazajöttem.
- Miattam nem
kellett volna, kicsim, így lemaradsz egy csomó mindenről.
- Nem baj, csak te
gyógyulj meg, anya!
Átölelt, és
szipogva megpuszilt.
- Nyugodj meg,
minden rendben lesz – simogattam meg. – Mama, tényleg nem baj, hogy a
nyakatokba varrom őket?
- Ilyen butaságot
ne is gondolj! – dorgált. - Tudod, hogy mennyire szeretem őket.
- Jó, köszönöm –
motyogtam.
- Azt hiszem, ideje
mennünk – állt fel Domingo. – hagyunk pihenni, majd holnap újra jövünk.
- Rendben – mondtam
halkan. Mostanra tényleg elfáradtam. – Sziasztok.
Mindenkitől
elköszöntem, és miután egyedül maradtam, próbáltam elaludni, de nem ment. Amint
lecsuktam a szemem, a felborult hajó képe jelent meg előttem, és vízben úszó
hullák lebegtek mindenütt, aztán az egyik elém siklott, hosszú fekete haja
először eltakarta az arcát, de hirtelen felém fordult, és mielőtt megláttam
volna, a vízen át bugyborékolva, gurgulázva a nevemet mondta.
Sikoltva ébredtem
fel, éreztem, hogy könnyek marják a szemem.
- Rico! – ziháltam.
– Ugye nem haltál meg?
Nyílt az ajtó, és
az egyik nővér sietett be:
- Jól van, Emese? Hallottam,
hogy felsikít. Valami baj van? – közben már mellettem állt, és aggódva figyelt.
- Semmi baj, csak
rosszat álmodtam – mondtam kábán.
- Jól van, de ha
mégis érez valamit, azonnal szóljon, rendben? – mosolygott kedvesen.
- Persze, de
tényleg rendben vagyok. Kaphatnék egy kis teát?
- Természetesen,
máris hozok önnek.
Pár perc múlva
visszatért, egy nagy kanna teával, kitöltött nekem egy pohárral, és megvárta,
hogy megigyam.
- Jobb? – kérdezte.
- Igen, köszönöm. –
sóhajtottam. – Meg tudná mondani, hány óra van, teljesen elvesztettem az
időérzékemet.
- Mindjárt öt óra.
- Délután?
- Igen.
Ebben a pillanatban
nyílt a kórterem ajtaja, és Mira lépett be.
- Jó napot kívánok!
Szia, csajszi! Bejöhetek?
- Persze – mondtam,
és halványan elmosolyodtam.
Halkan belépett, a nővér pedig kisietett.
- Hogy vagy? –
kérdezte a barátnőm, és leült mellém az ágyra.
- Valamivel jobban,
csak még mindig nem tudok teljesen megnyugodni.
- Megértelek, de
hidd el, a fiúk mindent elkövetnek.
- A fiúk?
- Igen, Noel, és
Márk nem jönnek haza Rico nélkül, egész nap kint vannak a hajónál, és segítenek
a keresésben.
- Oh, istenem! –
suttogtam, és könnyes lett a szemem.
- Ne izgasd fel
magad! Biztosan megtalálják.
- Igen – motyogtam,
de én már nem voltam ennyire bizakodó.
- Szia, anyus! – lépett
be most Jess is, a kezében egy üveg ásványvízzel. – Gondoltam, talán jól jön –
tette le az asztalkára.
- Kösz, igen.
Állandóan szomjas vagyok, és utána persze folyton a mosdóba járok.
Halkan felnevettek,
de aztán mindketten elkomolyodtak.
- Na, de komolyan!
Hogy vagy, az orvos azt mondta, hogy szerencséd van.
- Igen, a kicsi
nagyon élni akar – simogattam meg a hasamat.
- Ahogy az apja is
– nézett a szemembe Jess. – A fiúk meg fogják találni, és hazahozzák.
- Kösz, hogy
vigasztaltok – suttogtam.
- Hé, te most arra
koncentrálj, hogy minél hamarabb összeszedd magad!
- Igen. Jaj, és
képzeljétek, Esperanza azt mondta, hogy költözzek hozzá a srácokkal, mert
vigyázni akar rám.
- Ez nagyon kedves
tőle – mondta Mira. – És mi lesz a lakással? Eladod?
- Dehogy! Nem
akarok tőlük függeni. Ez csak ideiglenes, ha Rico hazaér…
- Amikor. – szólt
közbe Jess.
- Tessék?
- Amikor. Nem ha.
- Ja, igen, amikor
Rico hazaér, majd eldöntjük, mi legyen. Ha ott maradunk, akkor még bőven ráérek
gondolkozni a lakáson, de eladni szerintem akkor sem fogom, jól jön majd a
gyerekeknek később. Addig meg kiadom, vagy ilyesmi.
- Ez jó ötlet,
akkor legalább neked is marad egy kis biztosítékod.
- Igen, az sosem
árt – sóhajtottam.
- De igazából nem
szeretnéd ezt, igaz? – nézett rám Mira.
- Még szép. Minden
pillanatban abban reménykedek, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta. Szeretném
megosztani vele a babavárást. – megint eleredtek a könnyeim.
- Nyugodj meg!
Biztosan így lesz – vigasztalt Jess.
Hanyatt dőltem az
ágyon, és lehunytam a szemem.
- Hagyjunk?
Pihennél?
Csak bólintani
tudtam.
- Ha van valami,
azonnal szólunk.
- Oké – suttogtam.
- Szia.
Éreztem, hogy
megsimogatják a karomat, aztán csendesen kimentek.
Egy hétig tartottak
bent, és közben egyszer sem engedték, hogy megnézzem a híreket, vagy elolvassam
az újságokat. Sajnos a barátnőim sem tudtak semmi biztatót mondani, így bár
igyekeztem megnyugodni, hogy erősebben nézzek szembe a megpróbáltatással,
nagyon nehezen ment. Az idegeim lecsillapodtak, de a feszültség helyét, most
szomorúság váltotta fel. A fiúk, és Rico szülei mindent megtettek, hogy
javítsanak a hangulatomon, de nem értek el semmit.
Aznap, amikor
kiengedtek, Domingo nem ért rá, mennie kellett a bandával, így Esperanza jött
értem a srácokkal.
- Anya, megtaláltam
annak a taxicégnek a telefonkártyáját, rendeltünk kocsit, mindjárt itt lesz. –
mondta Peti.
- Melyik taxicég? –
kérdeztem, miközben lementünk az aulába.
- A tárcádban volt
a kártya.
- Jaj, emlékszem –
sóhajtottam. – Na, mindegy.
- Rosszat
csináltam? – nézett rám aggódva.
- Nem, semmi baj.
Remélem, nem Tibort küldik.
- Ott dolgozik?
- Igen, de semmi
baj – kezdtem mosolyogni.
- Bocs anya, nem
akartam kavarni.
- Nem kavartál.
A bejárat felé
néztem, hogy megérkezett-e már a kocsi, amikor megláttam Márkot, és Noel-t, ahogy
sápadtan belépnek a lányok oldalán az aulába.
Megszédültem, és
éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Szinte egyszerre indultak meg, és
elkaptak, mielőtt összeestem volna.
- Mesi! Nyugodj
meg!
- Meghalt? –
kérdeztem zokogva, és úgy reszkettem, hogy képtelen voltam talpon maradni.
- Nem. – mondta
gyorsan Noel. – Még nem találták meg, de a hajón nem volt. Érted? Emese, nem
volt a hajón. Nagyon valószínű, hogy kijutott, és valamelyik kórházba vitték.
Csak nem találtuk meg, lehet, hogy…
- Ne vigasztalj! –
nyögtem, és kihúztam magam. – Erősnek kell lennem.
Körbenéztem, és
csupa aggódó tekintett nézett vissza rá. megráztam magam, nyeltem egyet, és
próbáltam mosolyogni:
- Vigyáznom kell
magunkra.
- Igen. Rico
kedvéért – mondta Márk. – Tudom, hogy nem nekem kellene elmondanom, de amikor
megkapta az MMS-t örömében elsírta magát.
- Hát megkapta? –
néztem rá könnyes szemmel.
- Igen, nagyon
boldog volt, és válaszolni is akart, de akkor… akkor történt, és… és nem…
- Márk, szerintem
most ezt hagyjuk, mielőtt Mesi megint rosszul lesz – szólt közbe Jess. – Vigyük
haza!
- Nem kell –
motyogtam. – Hívtunk taxit, és különben sem férnénk be egy kocsiba.
- Ez igaz – mondta
halkan Márk. – De utánatok mehetünk, beszélnünk kellene. Szeretném, ha
megnyugodnál. Biztosan megtalálják.
Ránéztem
Esperanzára:
- Persze, gyertek
nyugodtan Márk. Szívesen látunk benneteket, de most menjünk, úgy látom, itt a
taxi.
Lassan
kitámolyogtam, de igyekeztem egyenesen menni, nehogy az orvos észrevegye, és
visszatartson.
Beültem hátra a
fiúk mellé, és döbbenten néztem a sofőrre.
- Nocsak? – nézett
a visszapillantó tükörbe Tibor. – Jó napot, minden rendben van?
- Jó napot! –
mondtam halkan.
Esperanza beült, és
érdeklődve nézett ránk.
- Mama, ő az a
sofőr, akiről már meséltem neked. Tibor, ő itt az anyósom.
- Az anyósa?
Férjhez ment?
- Majdnem. –
feleltem feszengve.
- Jól vagy, Kicsim?
– kérdezte Esperanza.
- Igen, csak
szeretnék minél hamarabb hazaérni.
- Persze –
mosolygott szomorkásan. Megadta a címet, és ezután csendben utaztunk.
Kinéztem az ablakon,
és a könnyeimet nyeldestem. Az járt az eszemben, amit Márk mondott, hogy Ricot
mennyire boldoggá tette a hír, hogy babánk lesz. Nagyot nyeltem, és
visszafordultam, Peti engem nézett:
- Nyugodj meg anya!
Biztosan előkerül, apa nem hagy minket magunkra, főleg most nem.
- Megkérdezhetem,
mi történt? – kérdezte Tibor. – Látom, hogy nagyon megviselt.
- Hallott a
karib-tengeri hajóbalesetről?
- Igen. Szörnyű
tragédia, az a rengeteg áldozat – rázta a fejét.
- A párom a hajón
volt, és még nem találták meg.
- Atya úristen!
Emese, ha segíthetek valamiben…
- Nem hiszem, de
köszönöm. – sóhajtottam.
- Emese, én lehet,
hogy tudnék segíteni. Vannak kapcsolataim.
- Én…
- Mesi – szólt
közbe Esperanza. – Hallgassuk meg az urat, ha tud segíteni, akkor talán…
- Rendben. De
beszélhetnénk erről később? Csak egy kicsit később.
- Persze – mondta
Tibor.
- Ha hazaérünk, be
tud jönni, hogy megbeszéljük? – kérdezte Esperanza.
- Az időmbe belefér
– nézett most a nőre komolyan.
19. fejezet
A házban a
nappaliban gyűltünk össze, Zoli és Peti tapintatosan bementek a szobájukba, így
mi felnőttek nyugodtan beszélhettünk.
Márk és Noel
kezdték, elmesélték, hogy hajnalban, amikor leadták a műszakot, épp a szobájuk
felé mentek, és akkor kapta meg Rico az üzenetet.
- Először megállt,
és csak pislogott – mondta Márk. – Alig láttunk már, annyira álmosak voltunk,
de ő egyszer csak felkiáltott, hogy: „Istenem,
apa leszek! Halljátok? Apa leszek!” megmutatta a képet, de én nem igazán
tudtam, hogy mit nézzek, aztán elmagyarázta. Erről jut eszembe, gratulálok! Bár
tudom, most erre nem igazán vagy vevő.
- Nem érdekes –
suttogtam. – Köszönöm.
- Már éppen írni
akart neked, amikor megszólalt a riasztó, és a kapitány a hangosbemondóban
bemondta, hogy vészhelyzet van. – folytatta. – Nekünk azonnal az utasok
mentéséhez kellett fognunk, ilyenkor őket mentik először. Akkor még minden
rendben lévőnek tűnt, az utasokat a mentőcsónakokhoz tereltük, feladtuk rájuk a
mentőmellényeket, meg mi is felvettük. Aztán lementünk a kaszinó szintjére,
mert az egyik tiszt mondta, hogy onnan nem jött fel senki.
Amikor leértünk,
akkor derült ki, hogy valamiért ott nem szólalt meg a riasztó, és nem is tudnak
semmiről. Elkezdtük irányítani őket, de pont akkor borult a hajó. Utána már nem
tudtunk mit csinálni, csak próbáltuk kiterelni az utasokat, de sok volt a
sérült. Nehéz volt kezelni őket, főleg, hogy pánikba estek, és elszabadult a
pokol.
Végül nagy nehezen sikerült
elég sok embert kijuttatnunk, de aztán az egyik utas kiabálni kezdett Riconak,
hogy a gyereke elkavarodott, mert megijedt, és mivel a hajó az oldalán feküdt,
biztosan nem tudta, merre menjen. Rico keresni kezdte, de én láttam, hogy
amerre… amerre elindult…
Abbahagyta, és
nyelt egy nagyot.
- Mondd tovább! – suttogtam
rémülten.
- Amerre elindult,
ott az egyik tartógerenda meglazult. Kiabáltam, hogy jöjjön vissza, de azt
mondta, hogy hallja a gyereket, és ment tovább. Akkor el kellett fordulnom,
mert egy utas kérdezett valamit. A robajt utána hallottam. Mire visszanéztem a
gerenda lezuhant, és Rico eltűnt.
Potyogtak a
könnyeim, ahogy Esperanzának is.
- Miért mondod
ennyire biztosra, hogy túlélte? – kérdeztem remegő hangon.
- Mert, amint
kisegítettem az utasokat, visszamentem, és keresni kezdtem. Nem volt ott, és akkor
még nem volt víz alatt az a rész, csak később. Tehát, ha meg is sérült, valaki
elvitte onnan, de én abban bízom, hogy a saját lábán jutott el valamelyik
mentőcsónakhoz.
- De akkor hol
lehet? – kérdezte Esperanza.
- Nem tudom, Espi.
Tényleg nem tudom. A héten folyamatosan kerestük.
- Én végigjártam az
össze kórházat, ahova sérülteket vittek, de sehol sem volt – mondta halkan
Noel, közben csak szétesve bámult maga elé.
- Én pedig a
mentőcsapatokkal voltam. Bejártuk a hajót, már ahova lejutottunk, mert rengeteg
rész víz alá került.
- Istenem –
suttogtam. – És ha ott…
- Nincs ott! –
mondta határozottan Márk. – Azokra a részekre nem juthatott el. Az biztos, hogy
nincs a hajón.
- És miért adtátok
fel? – kérdeztem. Nem akartam vádaskodni, de éreztem, hogy a kérdés ilyenre
sikerült. – Bocs, nem így akartam kérdezni.
- Semmi gond –
mondta Márk, és idegesen dörzsölte a homlokát. – Hidd el, még maradtunk volna,
de befejezték a keresést, senkit nem engednek a hajó közelébe. Már csak a
műszaki mentés folyik.
- Jaj, nekem! –
nyögtem – Hol lehetsz, Édes?
Az asztalra
hajtottam a fejem, és mélyeket lélegeztem. Hallottam, hogy nyílik az ajtó,
Domingo érkezett meg, azonnal kérdezni kezdte Márkot, aki neki is elmondott
mindent. Közben kimentek a konyhába, hogy ne zaklassanak fel megint.
- Elnézést –
szólalt meg ekkor Tibor. – Kérdezhetnék pár dolgot?
- Miért? – förmedt
rá hirtelen Noel.
- Mert megígértem
Emesének, hogy segítek neki.
- Ugyan miben?
- Vannak
kapcsolataim. Messzire elér a kezem
- Értem – csitult
el Noel, de halottam a hangjában a kétkedést. – Nem tudom, mit mondhatnék. Én a
hajónak teljesen más részén voltam beosztva a mentésnél, már csak akkor tudtam
beszélni Márkkal, amikor kihozták a hajóról. Teljesen ki volt borulva, vissza
akart menni Ricoért.
- És miben tudna
segíteni nekünk? – kérdezte Mira.
- Az az igazság,
hogy nekem a taxizás csak mellékállás. Tulajdonképpen van egy vállalkozásom.
Magánnyomozó vagyok. Elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, de az egyik orvosi
vizsgálaton elbuktam, ezért nem lehettem rendőr. Viszont a vállalkozásnak nem
volt akadálya.
- És mégis mi után
nyomoz? – nézett rá Jess gúnyosan. – Megkeresi az elkóborolt kutyusokat?
Lenyomozza, hogy melyik férfi csalja a nejét?
- Is, de van, hogy
besegítek a hatóságoknak eltűnt személyek felkutatásában. Tavaly is sikerült
felgöngyölítenem annak a tizenöt éves lánynak az eltűnési ügyét, akit a drogos
haverja rá akart venni, hogy álljon ki a sarokra, hogy pénzt szerezzen neki.
- Az maga volt? –
kerekedett el Mira szeme. – Hallottam róla a híradóban.
- Igen, én voltam.
De nem ez a lényeg, amikor meghallottam, mi történt, megígértem Emesének, hogy
segítek. Ráadásul van egy ismerősöm, aki Brazíliába költözött tavaly.
- És ő mit
segíthet? – faggatta most Jess.
- Gondolom,
lehetnek odakint kapcsolatai. Egy próbát megér, de ha kell, én is kiutazom.
- Mire van
szüksége? – kérdezte Domingo, aki most jött vissza.
- Egy friss
fényképre, az adataira, és mindenre, ami segíthet.
Hirtelen úgy
éreztem, semmit sem tudok Ricoról. Kétségbeesve felálltam, és hátraszaladtam a
szobába, ami eddig az övé volt, de most én fogom használni. Zokogva vetettem
magam az ágyra, direkt nem néztem körül, mert mindenhol az ő holmija volt,
olyan dolgok, amikről semmit sem tudtam.
Jess, és Mira
utánam jöttek, és próbáltak vigasztalni:
- Mesi, nyugodj
meg! Meg fogja találni.
- Mégis mit várok?
– sírtam. – Az égvilágon semmit sem tudok róla. SEMMIT! Csak egy idegen, együtt
voltunk pár hetet, és sikerült bekapnom a legyet. Ennyi!
- Ezt nem mondod
komolyan! Nem gondolhatod, hogy ez így van. – rázott meg Jess. – Láttam, hogy
néztél rá. Láttam, mennyire vártad, hogy felhívjon, és még azt is milyen
örömmel küldted el azt az üzenetet. Lehet, hogy még nem ismered olyan nagyon,
de szereted. Ne dobd be a törölközőt!
Szipogva néztem rá,
aztán a nyakába borulva zokogni kezdtem.
- Nem akarom
elveszíteni őt! Annyira félek!
- Minden rendben
lesz, anyus. Higgy benne!
Tibor megkapott
minden szükséges információt Rico szüleitől, és hatalmas erőket vetett be.
Tényleg volt kapcsolata Brazíliában, és mindent megmozgattak.
Két hete kezdett el
nyomozni, de még mindig csak azt a hírt hozta, hogy nem találják egyik
kórházban sem. Jó persze, elhiszem, hogy Brazíliában rengeteg kórház van, de
könyörgöm, a hajóbaleset sérültjei nagy felhajtást kaptak, olyan nincs, hogy
nem találják meg. Akiket kihoztak a hajóról, azokat már mind azonosították, ha
nincs köztük, akkor…
Megráztam magam,
mint mindig, ha ez jutott az eszembe, erre még gondolnom sem szabad.
Egy szerdai napon
épp az orvoshoz készültem, és a lányokkal megbeszéltem, hogy elkísérnek, mert
senki nem mert egyedül elengedni sehova. Megértettem, miért, de utáltam, hogy
úgy őriznek, mint egy hatalmasságot.
Ezen a reggelen
Mira a ház előtt várt, és amikor beültem a kocsiba, mosolyogva mutatott a
biztonsági övre.
- Ez mi? –
kérdeztem, miközben becsatoltam magam, és nézegettem a bigyót a szíjon.
- Kismamáknak. Az
eladó megmutatta, hogy kell eligazítani, hogy ne zavarja a pocakodat.
Odanyúlt, és együtt
próbáltuk eligazgatni, de sehogy se sikerült, végül elnevettem magam.
- Amúgy minek ez?
Még nincs is hasam.
- De lesz, addig
meg majd rájövünk, hogy működik.
- Oké – becsatoltam
magam, és elindultunk.
- És hogy vagytok
ma? – kérdezte Mira egy piros lámpánál.
- Már nem
émelyegtem, és nem kell állandóan a mosdóba rohannom. Azt hiszem, megtalálta a
helyét.
- És a hangulatod?
Hogy érzed magad?
- Változó.
Napközben mama eltereli a figyelmemet. Nagyon erős asszony, nem tudom, hogyan
csinálja. Meg persze a srácok is segítenek.
- És este?
- Ha a fürdőszoba
mesélni tudna. Lassan úgy érzem, eláztatnám a házat, ha nem lenne lefolyó. –
zavartan felnevettem.
- Szegénykém. –
suttogta.
- Legalább Tibor
mondana valamit. Hogy hány kórházban keresték, és mennyi van még hátra, vagy,
hogy az újsághirdetésnek volt-e eredménye, de hallgat. Idegőrlő.
- Kérdezted őt
erről?
- Persze, de csak
annyit mond, hogy amíg nincs biztos információja, nem mond semmit, nehogy hiú
ábrándokat kergessek.
- Talán igaza van.
Figyelj, ha lesz valami, úgyis elmondja, és akkor megnyugodhatsz.
- Igen, de addig mi
lesz? Félek, hogy ez az állandó idegeskedés árt a kicsinek.
Lenéztem a hasamra,
és óvatosan megsimogattam az enyhe domborulatot.
- Már látszik egy
picit – mondtam halkan.
- Azért ez
vigasztal kicsit, ugye? – pillantott oldalra.
- Nem is kicsit. Ő
legalább itt lesz nekem.
- Rico is
visszajön.
- Remélem.
- Mesi… – kezdte,
de aztán gondterhelten elhallgatott.
- Mi bánt? – néztem
rá. Láttam, hogy valamit nagyon szeretne mondani, csak nem meri. – Gyerünk,
bökd ki, nem harapom le a fejed.
- Ugye te most ott
laksz Rico szüleinél…
- Igen?
- Vissza akarsz
költözni valamikor?
- Nem tudom. Nem
hiszem, a srácok imádnak ott lenni, és Esperanza kitekerné a nyakam, ha szóba
hoznám.
- De te mit szeretnél?
- Egyelőre biztos
maradok, bár fura. Viszont most nagyon rossz lenne egyedül. Miért kérdezed?
- Mert… nem könnyű.
Nem akarok rád akaszkodni még én is a gondommal.
- Milyen gonddal? –
kérdeztem, és aggódni kezdtem.
- Amióta a fiúk
hazajöttek, Noel annyira furcsa, alig beszélünk, meg ilyesmi. Azt hiszem, talán
elege van belőlem, hogy ott lógok.
- Nem mersz
visszamenni a lakásba?
Megrázta a fejét.
- Figyelj, ha
gondolod, odamehetsz a lakásomba. Én jó ideig nem fogok, és még úgysem adtam
fel hirdetést. Nem visz rá a lélek, hogy valami idegennek adjam oda, még ha
csak albérletbe is. Így viszont neked is segíthetek, és tudom, hogy nem kell
félnem. Jolika meg biztosan örülne, ha lenne a közelében valaki, nem mondja, de
szerintem fél kicsit. A másik szomszéddal nem szoktak beszélgetni, és nagyon
egyedül érzi magát.
- Komolyan
odamehetnék? – nézett rám csillogó szemmel.
- Persze – nevettem
el magam.
- Oké, de
szerződést írunk, és nézzük meg, hogy mennyi egy ilyen lakás albérleti díja…
- Na, ezt most
azonnal felejtsd el! – vágtam közbe. – Nekem az bőven elég, meg persze neked
is, ha fizeted a rezsit.
- Jaj, Mesi! Ezt
nem kérhetem…
- Akkor vissza az
egész! – mondtam határozottan.
- Oké – emelte fel
a kezét, én pedig elkerekedett szemmel meredtem rá.
- Kormány! –
mondtam hangosan.
Nevetve megfogta,
és besorolt a szélső sávba, ahol felvettük Jesst.
A vizsgálattal
gyorsan végeztünk, szerencsére a picivel minden rendben volt, aztán a lányok
közölték velem, hogy nem mehetek haza, mert elrabolnak, és csajos napot
tartunk. Szükségem van arra, hogy kikapcsolódjak, és megfeledkezzem a
gondokról. Órákon át vásároltunk, és szerintem sok felesleges dologgal
gyarapítottuk a készleteinket, de tényleg ez kellett. Délben már egészen
feldobódva léptem be a Meki ajtaján. Igen, rávettek egy hatalmas adag
egészségtelen kaja elfogyasztására.
Délután még
elcsaltak moziba, és valami vígjátékot néztünk meg, de a végére már kezdtem
elfáradni, úgyhogy utána Mira hazavitt. Még beszélgettünk egy keveset, közben
Zoli is megérkezett a napközis táborból, és Peti is az edzésről, aztán a lányok
vacsora után elmentek.
Miután a srácok
lefeküdtek, és Esperanza is leült, hogy megnézze a kedvenc filmjét, én megint a
fürdőben kötöttem ki. Próbáltam arra összpontosítani, hogy felidézzem az elmúlt
nap eseményeit, a vizsgálatot, hogy a baba egészséges, de amikor bementem a
szobába, és megláttam Rico pipáját, a szekrényben a ruháit, a polcon a
parfümjét, nem tudtam ellenállni a könnyeimnek. A szokásos esti kiborulásom
után kimerülten feküdtem le, és szinte kómás álomba zuhantam.
Öt hónappal később:
Az ultrahangképet
nézegettem, és mosolyogva ittam be a kislányom arcvonásait. Ez a 4D-s felvétel
nem is olyan rossz. Még jó, hogy nekem már kötelező volt megcsinálni, így
legalább biztosan tudtam, hogy minden rendben van.
Mira hívott, hogy
hétvégére szerveztek egy kis összejövetelt, de semmi nagy bulizás, csak
amolyan, összeülős, beszélgetős Jessnél. Természetesen igent mondtam, nem
akartam még jobban befordulni, már így is teljesen ki voltak borulva, hogy
olyan vagyok, mint egy élőhalott.
Alig értem haza, Esperanza
elém sietett:
- Szia, kicsim!
Tibi hívott, fél óra és itt van. Találtak valamit.
- Szi-szia! –
hebegtem, miközben levettem a kabátomat, és letettem a csomagokat az asztalra.
- Ez mi? – kérdezte
Esperanza.
- Megláttam egy
boltban, és nem tudtam ott hagyni. Jó lesz a srácoknak karácsonyra.
- Nem korai még?
Még csak november van – nevette el magát.
- De legalább nem
hagyom az utolsó pillanatra.
- Ez igaz.
- De mondd már, mit
talált Tibi?
- Azt nem mondta,
csak, hogy fontos, és talán…
- Talán? Megtalálták?
– lerogytam a székre, és mélyet sóhajtottam.
- Nem tudom. Bár
így lenne! – sóhajtott.
Remegve töröltem
meg a homlokomat, a hideg veríték olyan hirtelen ütött ki, azt hiszem a
vérnyomásom az egekben volt. Meg kell nyugodnom, mielőtt megint kiborulok. Végre
összeszedtem magam, nem roppanhatok össze megint. Idegesen Esperanzára néztem:
- Minden rendben
lesz – suttogtam. – Ugye?
- Igen, kicsim. –
megfogta a kezem, és simogatni kezdte. – Igen.
- Jaj, mama.
Annyira félek.
- Én is, de ne
gondoljunk a legrosszabbra. Tibi hangja bizakodónak tűnt, ha baj lenne, akkor
biztosan elmondta volna.
Végre csöngettek,
szinte rohantam az ajtóhoz.
- Tibi! – nyögtem:
- Mondd, mit tudtál meg?
- Menjünk be, Mesi!
– került ki.
- Ne csináld ezt! –
siettem utána, a konyhában aztán leültem, és türelmetlenül néztem rá.
- Oké – sóhajtott
fel.
- Mondd már! –
kiabáltam rá.
- Mesi, nyugodj
meg! – fogta meg a karomat Esperanza. – Tibi, mondja, mit tudott meg?
Megtalálták?
- Valószínűleg
igen, de nem vagyunk biztosak benne.
- Ezt hogy érted? –
kérdeztem.
- Egy kicsit
bonyolult az ügy.
- Tibi, könyörgöm,
ne csigázz már!
- Rendben, szóval
úgy néz ki a dolog, hogy ő az, csak van egy kis probléma, ami miatt még nem
mertünk lépni.
- Milyen probléma?
- A kapcsolatom még
nem azonosította teljes bizonyossággal.
- Istenem, te most
direkt csinálod ezt? – nyögtem.
- Nem. Itt van egy
kép róla, de egy kicsit megváltozott, ezért mielőtt Viktor beszél vele,
szerettük volna, ha megnézitek.
- Mutasd! – mondtuk
egyszerre Esperanzával.
Egyértelmű volt,
hogy Rico az, bár tényleg megváltozott kissé, soványabbnak tűnt, a haja
hosszabb volt, és nagyon fáradtnak látszott. Csak profilból lehetett látni, de
azonnal felismertem.
- Ő az –
mosolyogtam. – Mondd meg az emberednek, hogy beszéljen vele. Mondja meg, hogy várjuk
őt haza.
- Rendben –
biccentett. – Akkor én megyek is, és intézkedem. Amint van valami újság,
jelentkezem.
- Kérem, siessen! –
állt fel Esperanza. – Szeretném már itthon tudni.
- Megértem, és
természetesen mindent elkövetek, hogy minél hamarabb visszahozzam.
- Köszönöm –
sóhajtotta mama.
- Nincs mit, de
most indulok.
- Kikísérlek –
álltam fel. – Mi a gond? – kérdeztem, amikor Esperanza már nem hallhatta.
- Még nem tudom, de
valami nem klappol – felelte. – Ezt kell kiderítenem.
- De mégis mi van?
– erősködtem.
- Mesi, hidd el,
mindent megteszek, és jelentkezem.
- Oké – sóhajtottam
belenyugodva.
Két nappal később
jött újra, az arca gondterhelt volt, és láttam, hogy nehezére esik beszélni.
- Tibi, mi van?
- Viktor beszélt
vele, de…
- De?
- Nem hiszem, hogy
vissza akarna jönni – sóhajtott.
- TESSÉK? –
kérdeztem hisztérikusan.
- Azt mondta
Viktornak, hogy hagyja békén.
- Mi történt vele?
– kérdeztem, és közben Esperanzát támogattam, aki, közel járt az ájuláshoz.
Domingo is berohant a konyhából, és átvette tőlem. – Mi az, hogy nem akar
visszajönni? – zokogtam. – Mi történt vele?
- Mesi, én…
- Megrokkant?
Levágták a karját, vagy a lábát? – nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy
nem mer a szemem elé kerülni, mert valami történt vele.
- Én, nem is tudom,
hogy mondjam…
- Nem is kell! –
álltam fel. – Mikor megy gép Brazíliába?
- Tessék? –
kérdezte most Tibi.
- Odamegyek, és
beszélek vele. Ha meglát, biztosan meghallgat. Hazahozom őt.
- Mesi, ez
szerintem nem túl jó ötlet. A te állapotodban repülni… – próbálkozott Tibi.
- Kibírom – mondtam
keményen. – Mama, papa? Rátok bízhatom a fiúkat?
- Persze, kicsim! –
suttogta Esperanza.
- Mesi…
- Felhívom az
orvosomat, és megbeszélem vele – direkt figyelmen kívül hagytam Tibit. – Máris
intézem, utána foglalhatjuk a repülőjegyet.
Bár az orvosom
erősen aggályoskodott, hogy hét hónapos terhesen repülőre üljek, de semmi
konkrét ellenérvet nem hozott fel, így két nap múlva – sürgősségi engedéllyel,
amiben nagy része volt Noelnek, és a kapcsolatainak – a Brazíliába tartó gépen ültünk
Tibivel, aki még mindig nem örült ennek a fejleménynek.
- Ne aggályoskodj!
– mondtam. – Beszélek vele, és meggyőzöm, hogy nincs semmi olyan
fogyatékossága, amiért akár a szülei, akár én eldobnánk magunktól, és
szükségünk van rá.
- Én még mindig azt
mondom, hogy talán nem kellene beszélned vele. Csak magadat fogod kínozni. Hidd
el nekem, ezzel nem fogsz megbirkózni.
- Ezt bízd rám! –
mondtam, és kinéztem az ablakon. – Szeretem, és ez elég lesz.
Morgott valamit az
orra alatt, de nem értettem. Nem is foglalkoztam vele, csak az járt az
eszemben, hogy újra láthatom, és megérinthetem. Hozzábújok, megmutatom neki a
kislányunk képét, és rájön, hogy nincs olyan indok, ami miatt távol maradjon
tőlünk. Bár féltem kicsit, de tudtam, hogy a szerelmünk elég lesz, hogy
legyőzzük a problémákat.
A reptéren Viktor
már várt minket. Ő is ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint Tibi, de én vakon
mentem utána. Nem akartam tudomást venni a viselkedéséről, pedig talán jó lett
volna. Utólag visszagondolva, ott vissza kellett volna fordulnom, és mindent
magam mögött hagyva hazafutni.
20. fejezet
Folyamatosan
reszkettem, amíg Tibi a szállodai bejelentkezést intézte. Viktornak el kellett
mennie valami papírért, addig nem mehettünk tovább.
- Mesi, szerintem
frissítsd fel magad! Amíg Viktor visszaér, elkészülhetsz, és akkor indulhatunk.
- Igen, igazad van
– suttogtam, de közben megszédültem, és ha nincs ott, akkor a komódnak esem.
- Vagy talán
lepihenhetnél kicsit.
- Nem!
- Mesi, most már
itt vagyunk, néhány óra nem oszt, nem szoroz. Nagyon kimerített az utazás, a
végén még rosszul leszel, vagy a kicsinek lesz baja. Jobb lenne, ha most
lefeküdnél, és holnap reggel elmegyünk Ricohoz.
- Beszélni akarok
vele, látni akarom, és nem akarok várni. – könyörögve néztem rá. –
Lezuhanyozom, az felfrissít, és jobb lesz.
- Ahogy gondolod,
de szerintem…
- Én döntök, igaz?
– kérdeztem.
- Igaz.
- Akkor, ha Viktor
visszaér, indulunk.
Bementem a fürdőbe,
és gyorsan lefürödtem. A meleg víz jót tett, tényleg felébredtem. Mire Viktor
megérkezett, már elkészültem, és toporogva vártam rá. Amikor kiléptem a
fürdőből, Tibi elkerekedő szemmel meredt rám. Zavartan álltam, és próbáltam nem
a szemébe nézni. Most kissé merésznek éreztem a kék, mellben húzott miniruhát,
ami valamivel a térdem fölé ért. Az ujja bő szabású volt, és úgy éreztem nagyon
sokat mutat meg.
- Azt hiszem,
átveszek valami kényelmesebbet – motyogtam, és vissza akartam fordulni.
- Ne, nagyon csinos
vagy! – mosolygott Tibi. – Nem is gondoltam volna, hogy egy várandós nő ennyire
dögös lehet.
- Tessék? –
kérdeztem döbbenten.
- Bocs, csak
tényleg varázslatosan nézel ki.
- Tibi, szerintem
ezen már régen túl vagyunk. Ne kezdd el újra! Főleg most ne.
- Ne haragudj, nem
akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni.
Szerencsére ekkor
megérkezett Viktor, így témát válthattunk.
- Indulhatunk.
Megvan a kocsi, de siessünk, mert hamarosan beesteledik, és nem szeretek
sötétben vezetni.
- Persze –
mosolyogtam rá, és már kint is voltam a folyosón.
Miközben mentünk, a
két férfi folyamatosan beszélgetett, tőlem is kérdeztek dolgokat, de nem voltam
épp beszédes kedvemben, egyre feszültebb voltam. Lassan elhagytuk a várost, és
letértünk a tengerpartra. Kinéztem az ablakon, és gyönyörködtem a tájban. Ahogy
a tenger a partot nyaldosta, a fehér habok olyanok voltak, mint a tejszín a
kávé tetején. A pálmafák lágyan ringtak, alattuk vidám emberek sétáltak. Ahogy
továbbhaladtunk, a vidámság egyre csökkent, és helyét fáradt munkásemberek
fásult tekintete vette át. A halászok a part mentén dolgoztak, az asszonyok
mostak, vagy épp a gyerekeikkel veszekedtek.
Végül Viktor az
egyik homokos bekötőútnál lefordult, és lelassított az egyik fából épült kunyhó
mellett.
- Miért jöttünk
ide? Itt van? – kérdeztem, és nyugtalanul.
- Igen – sóhajtott
Viktor, én pedig azonnal kiugrottam a kocsiból.
Futni kezdtem, de
éreztem, hogy Tibi megfogja a karomat.
- Ne siess! Menjünk
inkább együtt.
- Miért? Mit
titkoltok? – kérdeztem most már hisztérikusan. – Miért akartok távol tartani
tőle?
- Csak szeretnénk
megkímélni magát – mondta Viktor.
- Mégis mitől?
Kirántottam a
karomat, és elindultam. Tibi utánam lépett, és megfogott:
- Akkor együtt
megyünk.
Értetlenül néztem
rá, de inkább nem szóltam semmit. Annál is inkább, mert amikor befordultunk a
ház mögé a döbbenettől ledermedtem.
Ott állt. Láthatóan
egészségesen. Félmeztelen volt, a haja szabadon lengedezett a szellőben,
tényleg megnőtt, a bőrnadrág feszesen simult a csípőjére, és a combjára, a
hátizmai megfeszültek, ahogy a hatalmas hálót feszítette ki a farúdra. Háttal
állt, így nem vett észre minket, de úgy tűnt megérezte, hogy közeledünk, mert a
mozdulatai lelassultak, és végül megállt.
Két méterre tőle mi
is megálltunk:
- Rico? – szólaltam
meg félénken.
Megfordult, és
ekkor ért életem legnagyobb megrázkódtatása:
- Segíthetek? –
szólalt meg közömbös hangon portugálul, és alaposan végigmért. Még jó, hogy
Domingo a fiúkat, és engem is tanítgatott a nyelvre.
- Rico? Mi van
veled? – kérdeztem magyarul, és hirtelen óriási gombóc keletkezett a torkomban.
- Ne haragudjon, de
nem értem, amit mond – nézett rám értetlenül.
- Mesi, Rico nem
beszél magyarul. – súgta halkan Tibi.
- Megmondanák, hogy
kik maguk, és mit akarnak? – nézett ránk szúrós szemmel Rico, és szemmel
láthatóan kezdett bemérgesedni.
- Beszélhetnénk
angolul, uram? – kérdezte Tibi. – Akkor mind értenénk egymást.
- Persze, de
elmondanák végre, hogy mit akarnak? – váltott Rico.
- Elnézést, hogy
így magára törtünk. A nevem Polgár Tibor, ő pedig itt Kardos Emese.
- Ricardo Santos –
nyújtott kezet.
Remegve fogtam meg,
és egyre mélyebbre süllyedtem, úgy éreztem a világ elúszik, és csak lebegek.
- Asszonyom, jól
van? – hallottam távolról a hangját, és sikítani kezdtem.
- Ne! Ne! NEEEEEE!
Sötét volt
körülöttem, egy dohos lukban feküdtem, az ágy kényelmetlen volt, és nyirkos.
Lassan kinyitottam a szemem:
- H-h-hol vagyok? –
krákogtam.
- Ricardo házában –
mondta megnyugtató hangon Tibi.
- Magához tért? –
kérdezte egy nő. – Hozok egy pohár vizet.
- Ki ez? – néztem
kábán Tibire.
- Rosario Santos.
- Ki?
- Ricardo felesége.
- Neki nincs
felesége… – kezdtem, de Tibi befogta a számat.
- Ne most!
- De…
- Mesi, amnéziája
van. Semmire sem emlékszik. Rád sem. Neki most Rosario a felesége, elmondok
mindent, de ne csinálj jelenetet, mert azzal csak rontasz a helyzeten, oké?
- Én nem tudom… –
motyogtam, és felültem. – Ha elmondom neki, hogy mi a helyzet…
- Rosario is ezt
csinálta. Emlékeket adott neki, most azt hiszi, ez a valóság. Mit gondolsz, ha
te előállsz egy másik variációval, mit fog szólni?
Elgondolkodtam, és
be kellett látnom, hogy igaza van.
- De nem hagyhatom
ennyiben! – suttogtam.
Közben visszaért a
nő, és felém nyújtott egy pohár vizet. Felnéztem rá, és újabb döbbenet ért, a
nő várandós volt. Pár hónappal későbbre várta a babát, de már látható volt,
legalábbis számomra.
- Jobban van? –
kérdezte. A mosolya nem volt őszinte. Alaposan végigmért, aztán elfordult. Rico
belépett a házba, és megtörölte a kezét a nadrágjában.
- Magához tért a
felesége? – kérdezte Tibit.
- Igen, úgy tűnik,
biztosan a meleg. – válaszolt mosolyogva. – Köszönjük a segítséget.
Rico biccentett,
aztán odalépett Rosariohoz, átölelte, és szájon csókolta. Mélyeket lélegeztem,
mert hirtelen hányingerem lett, és megint éreztem a görcsöt a hasamban.
- Rico – suttogtam
magam elé, és könnybe lábadt a szemem.
- Gyere, Édes –
mondta Tibi, és felsegített.
- Mit művelsz? –
sziszegtem.
- Azt hiszem, jobb,
ha megyünk. Ez volt az utolsó esély.
- Mi? Hogy úgy néz
rám, mint egy idegenre? – kérdeztem, miközben felálltam.
- Hogy amikor
meglát, eszébe jutnak a dolgok, de semmi. Még te sem mozgattál meg benne
semmit.
- Tulajdonképpen
miért jöttek? – nézett ránk Rico.
- Nem lényeges,
csak a feleségem valamit ellenőrizni szeretett volna.
- Nem vagyok a
feleséged – sziszegtem haragosan.
- De majdnem –
mondta Tibi, és mélyen a szemembe nézett.
Kinyitottam a
számat, de keményen megrándult az arca, így inkább csendben maradtam.
- És mit akart
ellenőrizni? – kérdezte Rico, és közben végig engem nézett. Volt valami furcsa
a pillantásában, amit nem tudtam behatárolni, de semmi jelét nem adta, hogy
ismerős lennék neki.
- Egy ismerősünk
eltűnt néhány hónapja, és a menyasszonyom
azt hitte, azt remélte, hogy ön esetleg tudhat valamit.
- Én? Mégis mit
tudhatnék?
Kihúzta a széket,
és intett, hogy üljek le. Elhelyezkedtem mellette, és némán figyeltem őt, ittam
a vonásait. Nem tudom, hogyan kerülte el eddig a figyelmemet, de az arcának a
bal oldalán mély sebhely éktelenkedett. A füle tövétől az álláig húzódott. Még
kissé rózsaszínes volt, de már szépen gyógyult.
Észrevette, hogy a
heget nézem, és zavartan végigsimogatta.
- Hol szerezte a
heget? – kérdeztem.
- Fél éve történt,
autóbaleset.
- Autóbaleset? –
elfordultam, és találkozott a tekintetem Rosario-éval. A nő most egyértelműen
ellenségesen méregetett.
- Nem nagyon
emlékszem rá, de Rosie mindent elmondott. Szerencsére megtalált a kórházban.
- Autóbaleset –
suttogtam, és megint émelyegni kezdtem.
Ránéztem, és az
arcába akartam kiabálni, de a szemét látva néma maradtam.
- Jól van? –
kérdezte aggódva.
- Nem – feleltem,
és megsimogattam a hasamat.
- Talán jobb lenne,
ha mennének – mondta Rosario. – Nem ártana, ha lepihenne. A férjemnek
emlékezetkiesése van. Neki sem árt, ha pihen. Nincs szüksége arra, hogy
felesleges kérdésekkel zaklassák.
- Igen, szerintem
is jobb, ha megyünk. – fogta meg a kezem Tibi.
- Nem, én ezt nem
hagyom! – mondtam, és felegyenesedtem. – Ricardo!
Felém nézett, és
igyekezett érdeklődőnek tűnni.
- Igen?
- Neked nem
autóbaleseted volt. A Southern Star-on
dolgoztál, és amikor a baleset volt…
- Fejezze be! –
kiabált rám Rosario. – Mit képzel magáról? Idejön, és megpróbálja összezavarni
a férjemet? Épp most kezd kilábalni a betegségéből, erre maga ideállít, és fel
akarja zaklatni!
- Nem! Én csak
szeretném, ha tisztán látna – mondtam feszülten. A szememet marták a könnyek,
de próbáltam higgadtnak tűnni. – Rico a vőlegényem, és a baba az övé…
- Miféle
szemenszedett hazugság ez? – üvöltött rám a nő. – Ricardo a férjem, és a
gyermekünket várom, maga meg idepofátlankodik, egy mondvacsinált indokkal, és
kitalálja ezt a mesét! Takarodjon a házamból.
- Rico – néztem
könyörögve rá. – Szeretjük egymást. Te nem ide tartozol. Magyarországon élsz, a
szüleid hazavárnak. Nem maradhatsz itt.
- Azt hiszem, most
elárulta magát – nézett hidegen a szemembe. – Az apám három évvel ezelőtt halt
meg, az anyám pedig még régebben. Nem tudom, mi volt a céljuk azzal, hogy
idejöttek, de hagyják el a házamat, vagy rendőrt hívok.
- Rico – suttogtam
remegve. – Szeretlek. Te is szeretsz, itt a gyűrű, amit adtál nekem. – kihúztam
a nyakláncot, már nem tudtam az ujjamra húzni, mert megduzzadt, de mindig a
nyakamban viseltem. – Feleségül akartál venni.
Szánakozva megrázta
a fejét, és már nem mondott semmit, csak átölelte Rosariot, aki kárörvendően
vigyorgott.
- Gyere Mesi, itt
már nincs keresnivalónk – húzott az ajtó felé Tibi.
- Rico – néztem
vissza, de csak fájt, amit láttam.
Kiléptünk a házból,
én pedig mélyeket lélegeztem, de így is alig álltam a lábamon.
- Keressünk egy
orvost – nyögtem halkan. – Vizsgáltassuk meg, kérjünk szakvéleményt, ha
meglesznek a papírok, akkor hazahozhatjuk.
- Mesi, addig, amíg
nem nyilvánítják beszámíthatatlannak, addig nem léphetünk. Szabad akaratából
maradt itt.
- De Rosario nem
szereti, sosem szerette – sírtam.
- Emese! –
hátranéztem, Rosario jött utánunk, nem sokkal mögötte Rico is kilépett, és
tétován a hálókhoz sétált.
- Mit akar még? –
kérdeztem kásás hangon.
- Csak
figyelmeztetni. Ha megpróbál keresztbetenni nekem, pokollá teszem az életét.
- Oh, igazán, és
mégis hogyan?
- Megvannak a
módszereim – vigyorgott.
- Biztos benne? Ha
a szülei megtudják az igazat…
- A szülei? –
nevetett. – Azt hiszi, nem tudom, hogy Rico nélkül csak nyomorognak? Alig van
pénzük, és most, hogy Rico nincs ott, nem férhetnek hozzá a bankszámlájához,
csak a nevetséges nyugdíjuk van, abból pedig nem futja utazásra, perre meg
pláne nem. Szóval, felejtse el, hogy ismerte őt. – megsimogatta a hasát. – Az
én gyerekemet fogja felnevelni, nem a magáét.
Csak néztem, nem
tudtam megszólalni, a nő pedig elégedett vigyorral az arcán megfordult, és
elsétált.
Kapkodva vettem a
levegőt, és amikor a kosihoz értünk, csak arra volt erőm, hogy megtámaszkodjak.
Kitört belőlem a zokogás.
- Kisasszony –
szólalt meg mögöttem Rico csendesen. – Igazán sajnálom, hogy így alakult. Ne
haragudjon, hogy úgy magára förmedtem, én csak… lényegében azt sem tudom, ki
vagyok, itt a feleségem. Láttam a házassági papírokat, a képeket az
esküvőnkről, meg a kislányunkról, bár ő már nem is annyira kislány – vigyorgott
zavartan. – Erre megjelenik maga, és előáll ezzel a történettel, hogy én vagyok
a gyereke apja, meg ez az egész hajóbaleset… én soha nem dolgoztam hajón.
- Miről beszélsz?
Hisz te magad mondtad, hogy nem emlékszel, akkor…
- Mindig is itt
éltem, honnan veszi, hogy ilyen nyomorból én valaha is eljutottam volna egy
luxushajóra? Ez nevetséges. Sajnálom, de tényleg jobb, ha most elmegy, és nem
is jön vissza többet.
- Lehet –
suttogtam. – De adhatok valamit?
- Mire gondol? –
nézett a szemembe.
Elővettem a
tárcámat, és kivettem egy képet, amin ketten voltunk. Szorosan összebújva,
boldogan.
Ránézett, aztán
elsötétült az arca:
- Na, most elég! –
sziszegte. – Jó kis hamisítvány, de nem etet meg vele.
Eldobta a képet, és
megfordult, hogy elmenjen.
- Ayor anosh’ni. – mondtam halkan, mire
megtorpant.
- Tessék? – nézett
vissza.
- Nem érdekes, a
kicsihez beszéltem – nyeltem egyet, és megsimogattam a hasam.
- Ja. – morogta, és
elment a ház irányába.
Nem tudom, hogy
értem vissza a szállodába, azt sem, hogy hány napig voltunk még ott, a repülőút
is homályba veszett. Csak a könnyekre emlékszem. Már azt hittem, nem lehet
több, de most megtudtam, hogy mégis.
Tibi végig
mellettem volt, fogta a kezem, a vállán kisírhattam magam, nem beszélt, csak
ott volt, és ez nekem több mint elég volt.
Amikor hazaértünk,
ő mondta el a fejleményeket, én képtelen voltam újra végigélni a dolgot.
Bezárkóztam a szobámba, és egy idő után kitört belőlem a fájdalom. Kirángattam
a szekrényből a ruháit. A parfümjét a földhöz vágtam, de azonnal megbántam,
mert így csak az illatát éreztem. Kinyitottam az ablakot, kihajoltam, és
hánytam.
Nem tudom, mennyi
idő telt el, a halk kopogás mintha kábulatból hozott volna vissza. Esperanza
rémült hangja aztán végleg magamhoz térített. Kinyitottam az ajtót, nem kellett
beszélnünk, ők is tudtak már mindent, így csak egymás nyakába borultunk, és
zokogtunk.
- Nem lesz semmi
baj, kicsim – motyogta. – Nem hagyjuk annyiban, de most az a legfontosabb, hogy
nektek ne legyen bajotok. Vigyáznod kell magadra, és a babára.
- Igen tudom, de
annyira nehéz tartani magam. Érzem, hogy a vérnyomásom az egekben van, és
folyamatosan remegek az idegességtől.
- Nyugodj meg,
életem!
- Ha hallottad
volna, hogy beszélt velem! Mintha egy szajha lennék, aki rá akar akaszkodni. És
a felesége…
- Rosario nem a
felesége. Kettőtök közül ő a szajha. Domingo már intézkedik, megpróbál beszélni
az ottani hatóságokkal, nem hagyjuk, hogy az a lotyó megint tönkretegye.
Hazahozzuk valahogyan.
- Jaj, mama! Nem
tudom. Ha erőszakkal hozzuk vissza, lehet, hogy ártunk neki.
- Képes lennél
lemondani róla? – nézett a szemembe.
- Ha ő így boldog?
– szipogtam. – Olyan szeretettel nézett Rosariora.
- De ez hazugság,
és ha rájön, iszonyatosan dühös lesz. Higgy nekem, amennyire gyűlöli Rosariot,
amint kiderülnek a dolgok, visszajön.
- Ha kiderülnek.
Mama, semmire sem emlékszik. Megmutattam neki a fényképünket, azt mondta,
hamisítvány, és eldobta. Azt hittem, ha meglátja a hasamat, akkor… de az sem.
Semmi, érted, mama? Semmi!
- Minden rendben
lesz – suttogta Esperanza. – Tudom, mindent elkövetünk.
- Istenem, nekem
miért nem sikerült?
- Te megtettél
mindent, amit tehettél ebben az állapotban, kicsim. Most mi jövünk, Domingo és
én, te csak bízz bennünk. Elkövetünk mindent. Most már tudjuk, merre keressük.
- Igen – suttogtam.
Leültem az ágyra,
és mélyeket lélegeztem, ahogy az utóbbi napokban már oly sokszor, de most nem
segített, a hasam kőkemény volt, és fájt. Ránéztem Esperanzára:
- Hoznál nekem egy
nyugtató teát? – kérdeztem.
- Persze, máris.
Rosszul vagy?
- Egy kicsit –
motyogtam, mire azonban visszaért, már tudtam, hogy baj van.
A kórházban adtak
valamit, ami segített, és most ott feküdtem az ágyban, és folyamatosan
csöpögött az infúzió. A nővér szerint ez nem árt a babának, viszont leállítja a
spontán szülést.
- Még pár hétig
vissza kellene tartanunk a kicsit.
- Tudom – motyogtam
halkan, nagyon álmosnak éreztem magam, és furcsán szédelegtem. – Mit adtak
nekem?
- Ez csak egy
koktél – nevette el magát a nővér. – Van benne egy kis alkohol, az segít
leállítani a görcsöket.
- Alkohol? Akkor
most be vagyok csípve? – vigyorogtam idétlenül.
- Mondhatjuk, de
nyugi, ez nem árt a babának.
- Őszintén szólva –
kezdtem vihogni – most egyáltalán nem izgat.
- Próbáljon meg
aludni, az segít.
- Jó – mormoltam.
Végül a nyolcadik
hónap végéig kihúztam, de már rettenetesen utáltam a kórházat. Mellettem
mindenki megszült, és boldogan ment haza a babájával. Folyamatosan jöttek a
látogatóik, az apukák is, én pedig csak feküdtem, mint egy elhagyott szerető.
Persze a családom látogatott, most még anya is megerőltette magát, és bejött,
de hozzám nem jött be a kedvesem, hogy együtt izguljon velem. Azt sem tudta,
hogy mi van velünk, és nem is izgatta. Tibi is sűrűn bejött, és most megint
próbálkozott, arra hivatkozva, hogy ő mellettem marad, és mindig számíthatok
rá. Én pedig kellően elkeseredett voltam, hogy elfogadjam az ajánlatát, de
aztán megjelent Esperanza, és azonnal rájöttem, hogy kik a családom, ezért
végül elutasítottam.
Az orvosom végül
úgy döntött, megcsászároz, mert nem mer tovább kockáztatni, kicsit
megnyugodtam, mert most már igazán féltem. Aggódtam a kicsiért, és örültem,
hogy túl leszünk a szülésen, legalább emiatt nem kell tovább aggódnom.
A szülés előtti
napon anya bejött hozzám. Meglepően kedves volt, és őszintének tűnt.
- Drágám, annyira
sajnálom – mondta. – Ha tudtam volna, hogy Riconak amnéziája van…
- De nem tudtad, és
azonnal elítélted őt. – sóhajtottam. – Végül is igazad lett. Elhagyott. Most a
volt feleségével él Brazíliában, és boldog.
- De ez csak egy
hazugság. – simogatta meg a karomat. – Előbb-utóbb emlékezni fog, és akkor
biztosan visszajön hozzád.
Szomorkásan
elmosolyodtam.
- És vajon mikor?
Két hét múlva? Vagy egy év múlva? Talán csak tíz év múlva? Szerinted milyen
lesz, ha tíz év múlva megjelenik, hogy visszajönne?
Anya átölelt, és
hagyta, hogy kisírjam magam.
- Szeretlek,
drágám. Még ha nem is tudom, úgy kimutatni, ahogyan szeretném.
- Tudom, anya, és
köszönöm.
A szülés rendben
lezajlott, és amikor felébredtem, végre a karomban tarthattam a kislányomat.
Sikerült elfeledkeznem a bánatomról. A családom körülöttem állt, anya, és mama
egymás mellett, és láthatóan megbékéltek egymással.
- Annyira gyönyörű
a kislányod – suttogta megindultan anyám.
- Igen –
mosolyogtam le a babára.
- És most hogyan
tovább? – kérdezte. – Mira még mindig a lakásodban van.
- Igen, hát nem is
tudom – hebegtem.
- Mesi, ha
szólhatok – mondta Esperanza. – Eddig is jól megvoltunk, a házban elég hely
van. Én nagyon boldog lennék, ha maradnátok. Ugye nem haragszol meg érte? –
nézett anyámra. – Így legalább a kicsit is láthatnánk. Nekünk ez megnyugvást
jelentene. Nem tudom, hogy visszakapjuk-e valaha Ricot. – A szája elé kapta a kezét
– Jaj, nem akartam.
- Semmi gond –
mondtam. – És ha nektek nem teher, szívesen ott maradunk.
- Köszönöm –
suttogta könnyek közt Esperanza, és megsimogatta a lányomat.
21. fejezet
Úgy éreztem,
leszakad a karom, mintha sosem csináltam volna ilyet. Hátranéztem, a sógorom
kárörvendően figyelte, ahogy küszködök.
- Nem segítenél? –
szóltam neki. – Tele van a háló.
- Azt egy ember
könnyedén felhúzhatja, ha nem olyan puhány, mint te.
- Carlos! Ricardo
fél évig nem dolgozott, pár hét, és újra belejön. Csak össze kell szednie
magát.
Az apósomra vigyorogtam, és rántottam egyet a
kötélen, amitől a háló reccsenve szétnyílt, és a tartalma a csónak fenekére
ömlött. A halak mindent beterítettek, alig tudtam elhátrálni, mielőtt
elsodortak volna. A kezem hirtelen megrándult, ösztönösen megmasszíroztam a
másikkal, mire Carlos felhorkant: „puhány”.
Szerettem volna az arcába mászni, fura érzés volt, valahogy tudtam, hogy sosem
voltam agresszív típus, most mégis forrt bennem a düh. Harmadik hete jöttem ki
velük a vízre. Végre véget ért a rehab, és újra dolgozhattam. Most mégis azt
éreztem, hogy ez nem az én világom. Tényleg puhány, és esetlen voltam, mindent
az apósomnak kellett elmagyaráznia, mintha először csinálnám… „Hát nem vagy egy nagy horgász.”
Felkaptam a fejem, és körbenéztem. Ez mi volt? Figyeltem a többieket, ahogy a
kikötéshez készültek, egyikük sem foglalkozott velem, ráadásul ezt mintha egy
nő mondta volna… magyarul. És én
értettem. Azt sem tudtam, hogy honnan tudom, milyen nyelven volt. Megráztam a
fejem, és odaléptem Carlos mellé, hogy segítsek.
- Hagyd csak! Menj
inkább a feleségedhez, ő talán a hasznodat veszi valamiben, bár kétlem.
Leugrottam a
mólóra, és még búcsúzóul visszaintettem nekik, nem hiányzott a társaságuk. Nem
akartam megvárni őket, de nem is marasztaltak, a móló végéről még visszanéztem,
láttam, hogy az apósom Carlossal vitázik valamin, és többször felém mutogat.
Tény, hogy semmire sem emlékeztem, de ezek az emberek most nagyon idegennek
tűntek a számomra, pedig velük élek, nagyjából. Az apósom háza mellettünk volt.
Melankolikusan
lépkedtem a ház felé, és most megint eszembe jutott az a nő, Emese. Valamiért
nem tudtam kiverni a fejemből, amikor megmutatta azt a fényképet, annyira
kétségbeesettnek tűnt, mintha tényleg igazat mondott volna, de nem tudtam hova
tenni. Mi közöm lehetne nekem, egy magyar nőhöz? De akkor miért mentem vissza a
képért, miért hallom a hangját a legkülönbözőbb időpontokban? És egyáltalán,
hogy érthetem, amit mond, mikor csak magyarul beszél?
Nem szabad erre
gondolnom, hamarosan apa leszek, Rosie és én boldogok vagyunk. Legalábbis
reméltem. Ahogy azt is, hogy Rosario készített valami finomat vacsorára.
Mostanában nem erőltette meg magát, sokszor csak valami félkész, vagy mirelit
kaját dobott elém. Oké, most épp nem kellett főznie Carlanak, amióta a lányom
elköltözött – bár hogy mikor, arra nem emlékszem – egyáltalán nem foglalkozott
a háztartással.
Próbáltam
meggyőzni, hogy ha megszületik a kicsi, össze kell szednie magát, de mintha a
falnak beszéltem volna.
Valami nem
stimmelt. Egyre inkább éreztem, hogy nem erre vágyom, és hogy talán ez mégsem
az én életem, és csak áltatom magam ezzel a boldogság maszlaggal. Az a nő,
Emese, - lehet, hogy tényleg igazat mondott? De hogy kerültem volna én
Magyarországra? Még ha turistaként egyszer el is vetődtem volna oda… de ez
lehetetlen, hisz a havi megélhetésre is alig elég a pénzünk, nem hogy egy
utazásra a világ másik végére.
Miért foglalkozom most ilyen dolgokkal? Mi van velem?
Széthasad a fejem.
Dühösen megdörzsöltem az arcom, a forradás még mindig fájdalmasan megfeszült,
de most ez is jól esett. A ház mellé érve megszédültem, és az ablak mellett a falnak
tántorodtam. Képtelen voltam továbbmenni, ezért nekitámasztottam a hátam, és
mélyeket lélegezve álltam.
„- Mikor jön haza az a félnótás? – Alejandro? Mit
keres ő nálunk ilyenkor?
- Hamarosan – Rosario hangja dühösnek tűnt. – Muszáj folyton emlegetned?
- Nekem? A te ágyadba fekszik be minden este.
- Féltékeny vagy? – Rosario felnevetett. – Soha nem ér hozzám. Annyira ostoba, hogy
elhitte, árt vele a babának. Mondjuk az orvos is azt mondta neki, még jó, hogy
ismerem, és megbeszéltem vele.
- De akkor is ott van veled. És mi van, ha egyszer
bekattan, és nem foglalkozik az orvosi utasítással?
- Akkor az erőszak, közveszélyessé nyilvánítják, és
elviszik. De ezt már átrágtuk párszor.
- Nagyon biztos vagy a dolgodban.
- Naná, amilyen zápult az agya, azt csinálok vele, amit
csak akarok. Azt sem veszi észre, hogy kerülöm, amikor a közelembe akar jönni.
Megígértem neked, hogy soha nem fog hozzám érni. Jobban undorodom tőle, mint
amikor elváltunk. Doktor Juarez azt mondja, hogy már csak néhány vizsgálatot
kell elvégezni, aztán megírja a szakértői véleményt. Tartósan elmekárosultnak
nyilvánítják, gyámság alá kerül, és bezárják. Akkor a teljes vagyona az enyém,
és végre megszabadulok tőle.
- De mikor lesz már! Annyira hiányzol, és nem akarom,
hogy a gyerekem ennek a kreténnek a kezébe kerüljön.
- Nyugodj meg, addigra elintéződik a dolog.
- És ha előkerül a válási végzés?
- Az nem fog – nevetett Rosario. – az én példányomat jó helyre rejtettem, az övé meg gondolom, a szüleinél
lehet. A hatóságok meg nem hiszem, hogy megőriznének húsz évvel ezelőtti
iratokat, de minek is keresné. Tehát nincs veszély, senki sem tudja meg, hogy
elváltunk.”
Elkerekedett
szemmel álltam, és meredtem magam elé. Tényleg ennyire eszement lennék? Nem
vettem észre, hogy a bolondját járatják velem. El kell tűnnöm innen, mielőtt ez
a nő bezárat. Zavarodottan körülnéztem, teljesen egyedül voltam itt. Senkit nem
ismertem, már megértettem Carlos viselkedését. De mi ez az egész, a képek,
amiket mutatott, nem tűntek hamisítványnak. Carla, aki tényleg hasonlít rám.
Kik ők, mi ez az egész? Miért csinálják ezt? Rosario említett valamiféle
vagyont, de nekem nincs pénzem. Vagy mégis? De honnan? Ki vagyok én, ha nem
Ricardo Santos? Az a másik nő is így hívott. Emese, ő honnan ismer?
Magyarország, a szüleim? MIÉRT NEM EMLÉKSZEM?
Üvölteni szerettem
volna, de hirtelen valami bevillant. Vigyorogni kezdtem, és hangosan
felcsattogtam a verandára. Bevágtam az ajtót, és megjátszott értetlenséggel
néztem Alejandrora.
- Asszony! Mit
keres itt ilyenkor Alejandro?
- Neked is
szervusz, Ricardo – mosolygott rám negédesen. – Alejandro téged keresett, igaz?
– nézett a férfira.
- I-igen,
gondoltam, megihatnánk valamit, és beszélgethetnénk – vigyorgott
kényszeredetten Alejandro. – Minél többet beszélünk, annál nagyobb a
valószínűsége, hogy eszedbe jut valami emlék.
- Nem is tudom, jó
nekem ez az állapot. Ki tudja, mik derülnének ki.
- Tessék? – nézett
rám rémülten Rosario.
- Semmi, édes.
Főztél valamit, farkaséhes vagyok? Apádék ma kizsigereltek, úgy érzem, mintha
még soha nem halásztam volna életemben.
Idegesen egymásra
néztek, nekem pedig nevethetnékem támadt. Vigyorogva odamentem az asztalhoz,
Rosario óvatosan arrébb akart lépni, de megragadtam a kezét, és ahogy leültem,
az ölembe húztam.
- Miért menekülsz
előlem folyton? Kezdem azt érezni, hogy undorodsz tőlem, vagy mi.
- Nem, dehogy! –
suttogta rekedten.
- Akkor csókold meg
az uradat asszony!
Felé hajoltam, de ő
elfordult.
- Ne Alejandro
előtt, kérlek!
- Miért? Ő jó
barátunk, szerintem látta már, hogy megcsókollak, igaz Alejandro?
Mélyen a szemébe
néztem, és láttam, hogy megremeg. Hirtelen felálltam, és ellöktem magamtól
Rosariot:
- Nehéz vagy –
mondtam, és elsétáltam mellette.
- Mi bajod van
Ricardo? – kérdezte sírós hangon.
- Semmi, csak pár
dologra fény derült.
- Eszedbe jutott
valami? – most már kimondottan rémült volt a hangja.
- Nem, valószínűleg
soha nem is fog. Csak rájöttem, hogy bizonyos dolgok nem úgy vannak, ahogy azt
eddig hittem. Vagy ahogy te elmondtad nekem. A bátyád egyáltalán nem kedvel,
pedig te azt mondtad, hogy elválaszthatatlan barátok voltunk. És úgy érzem, én
soha nem halásztam. Mi volt a munkám?
Rosario szeme
ijedten villant, ahogy próbált kitalálni valamit.
- Nem volt munkád –
nyögte ki végül. – Soha nem akartál a családdal dolgozni. Alkalmi állásokat
vállaltál, és csak tengődtünk. A baleset után, apám felajánlotta, hogy segít,
és talán végre rá tudunk venni, hogy normálisan élj. De úgy látom, eddig
tartott, de figyelmeztetlek, ennek a gyereknek biztos háttérre van szüksége, és
nem hagyom, hogy azt csináld, amit a baleset előtt.
- Egyáltalán nem
biztos, hogy én akarom felnevelni ezt a kölyköt – sziszegtem. – Annyira nem
emlékszem semmire, lehet, hogy nem is az enyém.
- Hogy gondolhatsz
ilyet? – Rosario tényleg jól játssza a szerepét, de nem eléggé.
- Úgy veszem észre,
hogy undorodsz tőlem. Nehéz elhinnem, hogy ágyba bújtál velem.
- Ez nem így van!
Én csak… meg kell szoknom a sebhelyedet, az annyira furcsa, és…
- Mindketten
tudjuk, hogy nem így van. De mindegy. Hol van a pipám?
- A mid?
- A pipám. –
megálltam, és meglepve néztem körbe. Beugrott. „Imádom, hogy pipadohány illatod van.” – Én régen pipáztam.
- Te sosem pipáztál
– válaszolt Rosario.
- De igen,
emlékszem rá.
- Miért ellenkezel
velem? Direkt nehezíted meg a dolgot? Doktor Juarez megmondta, hogy ne próbálj
képzeteket táplálni, mert csak…
- Nem érdekel
doktor Juarez! – csattantam föl. – Most elmegyek, és egy ideig ne várj vissza!
Gondolkodnom kell.
Felkaptam a
tárcámat, és kivágtattam az ajtón, azzal sem törődtem, hogy becsukjam magam
mögött. Beültem a kocsiba, és meg sem álltam a fővárosig. Nem volt nálam sok
pénz, de arra elég, hogy egy külvárosi panzióban kivegyek egy szobát. Miután
alaposan megfürödtem, hogy lemossam magamról a halszagot, lementem az
étterembe, és rendeltem magamnak vacsorát.
A pincérnő – egy
kedves húszas éveiben járó kislány – elég fáradtnak tűnt, ahogy a tányérokkal
egyensúlyozva közlekedett az asztalok közt.
Körülnéztem, az
étterem elég lepukkant volt, az asztalok némelyikén még az előző vendégek
maradéka is ott volt, és a friss vendégek se voltak épp üzletemberek.
Ugyanolyan melósok, mint én. Fáradtak, lestrapáltak, és nem kifejezetten
jólfésültek. Némelyik belecsípett a pincérlány fenekébe, ahogy elhaladt
mellettük, amire a lány megpróbált nem reagálni, de láttam, hogy a szeme
elfátyolosodik.
Az egyik fazon
durvább volt a többieknél, és alaposan belemarkolt a lány hátsójába, szegény
ijedtében eldobta a tányérokat, amik hangos csörömpöléssel landoltak a földön.
A főnök azonnal kiszaladt, és ordítozni kezdett a lánnyal, aki meg sem mert
szólalni.
- Elnézést –
szóltam közbe. – Nem a kisasszony tehet róla, véletlenül kinyújtottam a lábam,
és megbotlott benne. Ne hibáztassa őt! Megtérítem a kárt. Mennyi?
Kinyitottam a
pénztárcámat, és belenéztem, a tulaj is, és felröhögött:
- Hát az nem lesz
elég uram. De majd én elintézem a lánnyal.
- Ne, kérem,
tényleg ne őt hibáztassa! Valahogy megtérítem a kárt.
- Rendben –
sóhajtott a férfi. – Épp most rúgtam ki a mosogatófiúmat. Amíg találok másikat,
maga helyettesítheti, és kvittek vagyunk. Akkor a szállás is ingyen van.
- Benne vagyok. –
nyeltem.
- Ha befejezte a
vacsorát, kezdhet is, a műszak este fél tizenegyig tart. És délután hatkor
kezdünk.
- Nem lesz gond –
bólintottam.
Gyorsan befejeztem
a vacsorát, és már be is álltam. Nem tudom, mit miért csináltam, de most jól
esett, hogy esztelenül cselekszem.
A lány behozta a
következő adag mosatlant, és letette mellém a pultra.
- Szeretném
megköszönni, hogy segített – mosolygott rám. – Igazán nem kellett volna.
- Ugyan, nem
hagyhattam, hogy magát rúgja ki amiatt a bunkó miatt. Ricardo vagyok. –
nyújtottam kezet, miután megtöröltem a köténybe.
- Esme. Esmeralda,
csak azt nem szeretem – felelt félénken. – Ha segítségre lenne szüksége, csak
szóljon.
- Kösz, észben
tartom.
Visszafordultam, és
már épp felemeltem a következő tányért, amikor hirtelen eszembe jutott valami.
- Esme, hol van itt
a legközelebb valami olcsó internet kávézó?
- Az út mentén a
város felé, úgy két kilométerre, de az csak napközben van nyitva.
- Az tökéletes lesz
nekem, kösz.
Esme kilépett a
konyhából, én pedig a munkámra figyeltem. Tizenegykor kábultan dőltem az ágyba,
és másnap reggelig nem is tudtam magamról.
Délelőtt úgy
határoztam, hogy kinyomozom, ki is vagyok valójában, ezért az első utam a
kórházba vezetett, ahova a baleset után vittek. Megkerestem a neurológust, aki
a fizikai felépülésem után kezelt. Doktor Martinez segítőkésznek bizonyult, és
minden kérdésemre megpróbált válaszolni.
- Szóval azt
mondja, hogy nem autóbalesetem volt?
- Nem! Ki mondta
magának ezt a sületlenséget?
- A feleségem –
nyeltem. – Azt hiszem, sok mindent elhallgatott előlem, csak tudnám, miért.
- Hát ezt nem
tudom, de az biztos, hogy magát a luxushajó, a Southern Star balesete után hozták be, de semmilyen papír nem volt magánál.
Biztos információnk nem volt arról, hogy hogyan történt az eset, de abban
biztos vagyok, hogy nem autóbaleset, akkor a rendőrség megkeresett volna
minket. Mivel az arca megsérült, nehéz volt az azonosítás, és maga semmire sem
emlékezett, ezért köröztetni kezdtük a tévében. Mást első körben nem tehettünk,
de szerencsére – legalábbis akkor így tűnt – a felesége jelentkezett.
- És miért nem
kerestettek a hajó listája alapján? – kérdeztem.
- Mondtam, a
felesége jelentkezett, és azt mondta, hogy maga a férje, és néhány nappal
ezelőtt eltűnt, elvitte a családi autót, de nem mondta, hogy milyen balesete
lehetett. Nem volt okunk kételkedni a szavában, mivel a házasságlevéllel, és
fényképekkel igazolta, hogy valóban ismeri magát, így nem kerestünk tovább. De
úgy látom, hibát követtünk el.
- Lehetséges, nem
tudom – sóhajtottam.
- Történt valami?
- Néhány hete
megjelent egy nő Magyarországról, és azt mondta, hogy ott élek, a szüleim is
ott vannak, és hogy ismer. Meg hogy azon a hajón voltam. Southern Star?
- Igen. Annak volt
balesete.
- De aztán ő pár
nap után feladta, és visszautazott Magyarországra.
- Gondolja, hogy
köze lehet a múltjához?
- Talán.
Mindenesetre azt tudom, hogy az állítólagos feleségem nem kifejezetten a
szeretet mintaképe, és doktor Juarezzel arra készülnek, hogy gyámság alá
helyeztessenek.
- Ugyan miért? És
ki az a doktor Juarez?
- A feleségem
szerint valami specialista.
- Én nem ismerem,
de azt tudom, hogy maga egyáltalán nem szorul gyámságra. Ha gondolja, én
segíthetek.
- Köszönöm. Először
szeretném kideríteni, hogy ki is vagyok, addig nem megyek vissza a
feleségemhez. Talán sikerül elbújnom előle.
- Értem, rám
mindenben számíthat.
- Köszönöm – álltam
fel. – Most mennem kell, sok dolgom van még.
- Jelentkezzen, ha
kell valami.
- Úgy lesz. Viszlát!
Útban a panzió
felé, megálltam a kávézónál, és lefoglaltam az egyik gépet. Először csak ültem,
és néztem magam elé. Hol kezdjem? Aztán beírtam a keresőbe: Southern Star.
Először persze a
hajóról szóló reklámanyagok jelentek meg, és a rengeteg fotó. Pár perce
nézegettem, amikor hirtelen képek kezdtek bevillanni. Ott állok egy színpadon,
és a közönség tapsol, ahogy a mexikói zenét nyomjuk a bandával. Nevetünk, és
Márk felém int. Márk? Ki az? Honnan ismerem? Megráztam a fejem, és kerestem
tovább. Márk. Egy cikk linkje:
A Southern Star katasztrófája 47 halott, 117 eltűnt
személy.
Márk.
A hajó a karibi partok mentén zátonyra futott… a
kapitány a baleset során életét vesztette… rengeteg az eltűnt személy… a mentés
akadályokba ütközik a térség viharai miatt…
Márk. Megláttam egy
képet, az étteremben állt, és épp kihordta a vacsorát. Ő az.
Fazekas Márk, a
barátom. Ismerem. Magyarországról. Meg kell keresnem, ő segíthet.
Kiléptem a
keresőből, most nem volt erőm végignézni a katasztrófa képeit, amit láttam, az
épp elég felkavaró volt. Arcok villantak be, de nem tudtam személyhez kötni.
Néhány sikoltozó utas, egy kisfiú, akinek odaadtam a mentőmellényemet, aztán az
anyja a karjába kapta, és hálásan nézett rám. Márk, ahogy besegít egy férfit a
mentőcsónakba, aztán kiabál, hogy menjek én is, mert már beszállhatunk, de én
még visszamentem egy elveszett kisfiúért, aztán sötétség.
Nagyot nyeltem, és
próbáltam legyűrni a rosszullétemet.
Inkább beléptem a
Facebookra, még jó, hogy Carla segített regisztrálni. Egy hirtelen ötlettől
vezérelve beírtam a nevem, és az országhoz Magyarországot. Nem volt sok
találat, rövid keresés után megtaláltam a fényképemet. Beléptem az adataimhoz,
és felnyögtem.
Az állapotom: kapcsolatban Kardos Emesével.
Hát ezért keresett
meg, ezért jött utánam, minden szava igaz volt. Rákerestem, de az adatai nem
voltak publikusak. Azonnal bejelöltem, de hiába ültem egész délután a gép előtt
nem jelölt vissza. Idegesen doboltam az asztalon. Hogy léphetnék kapcsolatba
vele? Nem reagált.
Helyette inkább
megnéztem a képeket, amiket a másik profilomon találtam, ott volt az is, amit
nekem adott. És még néhány, ahol együtt voltunk, és boldognak tűntünk, tényleg
boldognak. Nem úgy, mint Rosarioval. Emese pillantásából sugárzott a szerelem.
Miért nem emlékszem rád?
Össze kell szednem
magam, ha ki akarok deríteni valamit, akkor meg kell találnom a kapcsolatot.
Inkább továbbkerestem, megtaláltam Márkot is, és amikor megláttam, hogy az
elérhetőségei közt ott van a telefonszáma, gondolkodás nélkül hívtam. Sokáig
csörgött, mire felvette.
- Hallo! – az álmos
morgásból rájöttem, hogy alhatott.
- Bocs! – hebegtem
angolul. – Én Fazekas Márkot keresem. Ricardo Santos vagyok.
- Rick! – Márk
hangja azonnal felélénkült. – Istenem, haver! Tényleg te vagy az? Azt hittem,
már végleg lemondhatunk rólad. Amikor Mesi hazajött… eszméletlenül ki volt
borulva. Mi van veled? Hol vagy? Hazajöttél?
- Várjon, én… én
nem. Nem is tudom, mi van. Teljesen össze vagyok zavarodva. Csak azt tudom,
hogy megtaláltam magam a Facebookon, és maga szerepel az ismerőseim közt…
- Várj! Rick, még
mindig nem emlékszel rám?
- Őszintén? Nem.
Csak azt tudom, hogy az itteni életem hazugság, és most keresem magam. Ezek szerint
ismerjük egymást?
- Naná, hogy!
Barátok vagyunk, együtt voltunk a Southern
Star-on, de te eltűntél a balesetben, aztán Mesi megkeresett, de te nem
ismerted fel, ezért…
Itt elhallgatott,
mintha várna valamit. Ő is meg volt zavarodva, de kihallottam a hangjából, hogy
ez jó értelemben vett zavarodottság, örült nekem.
- Rá sem emlékszel?
– kérdezte halkan.
- Nem – mondtam
lassan. – De tudom, hogy kéne. Már tudom. A gyerek? Tényleg az enyém?
- Igen.
Hangosan
felsóhajtottam.
- Tudja… tudod,
nehéz hinnem most bárkinek. Azok után, amit a feleségem tett velem…
- Rosario nem a
feleséged. Vagy húsz éve elváltatok.
- Bízhatok benned?
– kérdeztem.
- Csak annyit
mondhatok, hogy tíz éve ismerlek, és mindig a barátod voltam. A szüleid úgy
szeretnek, mintha a testvéred lennék.
- A szüleim? Hát
akkor élnek?
- Igen. És teljesen
összeroppantak, amikor Mesi nem tudott hazahozni.
- Gondolod, jó
ötlet lenne, ha odautaznék?
- Viccelsz? Indulj
azonnal!
- Ha ez ilyen
egyszerű lenne, de nincs pénzem, alig pár real
van a tárcámban.
- Ne hülyülj!
Figyelj, megnézem a járatokat, megveszem a jegyed, aztán itthon majd kifizeted.
- Nem hiszem, hogy
lenne…
- Ember, te tényleg
amnéziás vagy. – nevetett. – Vaskos bankszámla vár itthon. Elintézem a jegyet,
küldök erre a számra egy SMS-t, aztán itthon várlak.
Alig léptem ki a
terminál kapuján, valaki máris nekem ugrott.
- Végre! Isten
hozott itthon!
- Hello! Te vagy
Márk? – néztem a férfira kíváncsian.
- Igen –
mosolygott. – Gyere, annyi minden történt, és neked is mesélned kell! De először
fontos dolgunk van.
- Hol vannak a
szüleim? És Emese? Bocsánatot kell kérnem tőle, amiért annyira bunkó voltam.
- Értem, odaviszlek
hozzájuk.
- De tudják, hogy
jövök, ugye?
A férfi
félrenézett, aztán zavartan válaszolt.
- Most teljesen
mással vannak elfoglalva, de hamarosan mindent megértesz.
Beültünk a
kocsijába, és indított. Ahogy az utcákon hajtott, lassan kezdtek ismerőssé
válni a helyek, de még mindig nem tudtam kötni semmihez. Márk végig beszélt
hozzám, de alig reagáltam rá, csak néztem ki az ablakon, és próbáltam felidézni
bármit, ami Emeséhez köthetne. Csak azok az emlékek villantak be, amiket
Brazíliában szereztem. Azt viszont mélyen legbelül tudtam, hogy szeretem őt, a
gyomrom remegése egyértelműen jelezte.
Amikor megálltunk,
döbbenten néztem a kórház bejáratát.
- Valaki beteg? –
kérdeztem aggódva.
- A baba előbb
született – felelt Márk.
- Megszületett a
gyereke?
- A ti gyereketek,
a kislányotok.
- Kislány –
ismételtem.
Remegve szálltam
ki, és követtem őt a szülészetre. A folyosón kisebb tömeg fogadott. Volt ott
egy idősebb latin pár, két tizenéves fiú, három nő, és Emese. Mind egy ablak
előtt álltak, de nem tűntek vidámnak, sőt. Emese úgy festett, mint aki azonnal
összeesik.
Az egyik nő felénk
nézett:
- Márk! – szólt
halkan. – Esperanza, itt vannak!
- Szia, Jess! –
suttogta Márk, és félreálltak.
Az idősebb nő felém
nézett, hangosan felzokogott, és odaszaladt hozzám.
- Fiam! Hát
hazajöttél végre!
Ahogy átölelt,
azonnal tudtam, hogy ő az anyám. Nem emlékeztem rá, de tudtam. Viszonoztam az
ölelést, és amikor nehezen elengedett, és rám nézett, képtelen voltam
megszólalni. A pillantásából tudtam, hogy megért.
- Mi történt? –
kérdeztem, és közben hagytam, hogy az ablakhoz vezessen.
Megálltam Emese
mellett, és benéztem. Ott feküdt. Apró volt, és törékeny, az inkubátor csövei
ijesztően lógtak ki kicsiny testéből. A mellkasa szakadozva emelkedett, és
süllyedt, ahogy pihegve vette a levegőt.
- Szia! – suttogtam
bizonytalanul. – Ő az? A kisbabád? – a hangom elakadt, és a könnyeimmel
küszködtem.
- Szia! Igen, ő
Elora.
- Elora. –
ismételtem. Aztán beugrott. – A Willow-ból?
- Igen.
- Köszönöm.
- Emlékszel? –
nézett rám.
- Csak villanások
ugranak be – ráztam a fejem.
- Értem.
- Mi a baja?
- Besárgult –
suttogta elhaló hangon. – Valami gond lehet a májával.
- Remélem,
meggyógyul – nyögtem.
- Én is. –
elhallgatott kicsit, aztán megszólalt. – Örülök, hogy itt vagy.
- Azt már tudom,
hogy Rosario nem a feleségem. És azt is, hogy sosem szerettem. De rád sem
emlékszem. Ne haragudj!
- Nem haragszom –
mondta színtelenül.
Lenéztem rá, hogy
mondjam el neki, hogy mi van velem? Hogy lehetnék biztos abban, mit érzek,
amikor önmagammal sem vagyok tisztában? Valami vonzott hozzá, de nem
rohanhattam le. Időt kell adnom magunknak, talán újra, igazán beleszerethetek.
Kinyílt egy ajtó, és
kijött egy orvos.
- Kardos
kisasszony!
- Mi a helyzet? –
Emese felélénkült egy kicsit, de fájdalmasan intenzív aggodalom csendült a
hangjában.
- Sajnos nincs
szerencsénk. A kicsi és az ön vére nem azonos csoportú. Ön nem adhat neki.
Talán a nagyszülők valamelyike…
- Mihez kell vér? –
kérdeztem.
- Ön kicsoda? –
nézett rám az orvos.
Egy pillanatra
halálos csend lett, suttogva válaszoltam, de mindenki hallhatta:
- Én vagyok a kicsi
apja.
- Ez remek, jöjjön
velem. Ne húzzuk az időt, máris megnézem a vércsoportját.
Emese döbbenten
nézett utánam, ahogy beléptem az ajtón. Bizonytalanul visszanéztem rá, aztán
követtem a férfit.
- Mihez kell vér? –
kérdeztem megint.
- A lánya besárgult
Santos úr. Sajnos csak a vérátömlesztés segíthet. A barátnője nem mondta el, mi
a helyzet?
- Honnan tudja a
nevem? – kérdeztem válasz helyett.
- A szüleitől, ők
mondták, hogy hosszabb ideig külföldön tartózkodott. Remélték, hogy hazaér a
szülésre.
- Hogy van a
lányom?
Leültem a székre,
és feltűrtem az ingujjamat. Alig éreztem a szúrást.
- Nem szépítem a
helyzetet, a lánya életveszélyes állapotban van. Ha az ön vére nem megfelelő,
akkor marad a készleten lévő, de újszülötteknél jobban szeretjük ezt elkerülni.
Az ilyen drasztikus beavatkozás mindig kockázatos, ha lehet, minimálisra
szeretnénk csökkenteni a veszélyt. Lássuk!
Egy ideig
vizsgálódott, aztán mosolyogva rám nézett:
- Tökéletes!
Fogyasztott az elmúlt tizenkét órában alkoholt?
- Nem. – feleltem.
- Akkor?
Kezdhetjük?
- Máris? – nyeltem.
- Minél tovább
húzzuk az időt, a baba annál nagyobb veszélybe kerül.
- Először nem
veszik le tőlem? Nem kell valamiféle kezelés…?
- A közvetlen
áramoltatás a legjobb. Nem biztos, hogy elég lesz, mert csak fél litert
vehetünk le öntől, de az első adaghoz elég, és talán ez beindítja a kicsi májműködését.
Akkor nem lesz szükség további transzplantra. Mehetünk?
Felálltam, és
követtem őt. A nővérek pillanatok alatt segítettek, hogy bemosakodjak, aztán
már ott ültem az inkubátor mellett, és figyeltem, ahogy a vérem egy csövön
keresztül áramlik át a kicsiny testbe.
Most fogtam föl,
hogy mi is történik. Hazajöttem. Hazajöttem? Márkot szinte alig ismerem, és a
többiek is idegenek. Az egyetlen, aki valami kis emléket kelt bennem, az Emese,
aki most épp idegösszeroppanással küzd. Itt ez a kislány, aki a dolgok állása
szerint az enyém – ránéztem, a sötét haja, a vonásai – igen, az én kislányom,
és beteg, a halálán van. Csak én menthetem meg.
Ha most nem
roppanok össze, akkor soha. Szabad kezemmel megdörzsöltem az arcom. Végighúztam
az ujjam a vágáson, még mindig nem szoktam meg. Vajon Emese is undorodna tőle,
mint Rosario? Szerettem volna, ha nem. Szükségem volt a családomra, még akkor
is, ha nem emlékszem rájuk. A szüleim biztosan nem fordulnak el tőlem, de
Emesében nem voltam biztos. Talán ahogy Brazíliában viselkedtem vele, azzal
végképp elrontottam mindent. Pedig éreztem, hogy összetartozunk, dühített, hogy
nem emlékszem, de az érzéseim tomboltak, és azt üvöltötték, hogy szeretem ezt a
nőt. A lányom felé fordultam, és könnyes lett a szemem.
- Ne halj meg! Hallod,
kicsim?
Lassan telt az idő,
de végül az orvos odalépett mellém.
- Végeztünk –
mondta csendesen.
Nem siettem
otthagyni az inkubátort, de senki nem küldött ki. Csak néztem a kislányomat,
még mindig nem mertem kimondani a nevét, a fejemben sem. Benyúltam a kesztyűbe,
és finoman megsimogattam a hasát. Valaki bejött, és csendesen megkerült.
- Az orvos azt
mondja, hogy rengeteget segítettél. Köszönöm – Emese az inkubátor másik
oldalára állt, és benyúlt a másik kesztyűbe.
- Nem csak neked
kell vigyázni rá – suttogtam.
- Nem is emlékszel
ránk – nézett a szemembe, közben ő is megsimogatta a kicsit.
- Ez igaz, de
érzem, hogy idetartozom. Szeretnék emlékezni. Szeretnélek megint szeretni, mert
tudom, hogy szerettelek.
- Ha akarod, én
melletted leszek. – mondta halkan.
Megfogtam a kezét a
baba fölött:
- El tudod
felejteni Brazíliát? – kérdeztem. – Azt, ahogy ott viselkedtem?
- Az nem te voltál
– suttogta.
- De sajnos igen.
Az nem mentség, hogy nem emlékszem.
- Az tökéletes
mentség. Rosario sok olyasmit hitetett el veled, ami hazugság volt, te pedig
nem tudhattad. Mellette esélyed sem volt, hogy rátalálj magadra. – elhúzta a
kezét, és kivette az inkubátorból.
- Mesélj rólunk! –
kértem. – Mesélj arról, hogy milyen volt együtt!
- Nem. Ha magadtól
nem jössz rá, kár erőltetni.
- De akkor hogy
emlékezzek? Szeretném visszakapni az emlékeimet! – nyögtem kétségbeesve.
- Rico! Én nem
adhatom vissza az emlékeidet. Nem fogom azt tenni, amit Rosario tett, hogy
aztán azt hidd, hamis emlékeket kaptál.
- Akkor hogyan
találjak vissza hozzád?
Mellé léptem, és
átöleltem, éreztem, hogy meg kell tennem, és ez a gesztus jó volt, tudtam, hogy
ettől mindketten megnyugszunk.
- Mit adhatsz
nekem, Mesi, ami segít visszatalálni?
Halványan
elmosolyodott, megsimogatta az arcomat, és megcsókolta a sebhelyemet. Ránézett
a kicsire, és csendesen megszólalt:
- Elorát, magamat.
És a jövőt.
Utószó
A házasságkötő
terem zsúfolásig telt. Ahogy ott álltam, izgatottan várakoztam. Rico mosolyogva
fogta meg a kezem:
- Ügyes lesz, ne
izgulj! – súgta a fülembe.
- Tudom – feleltem.
– de azért izgulhatok érte, ugye?
- Persze – nevette
el magát.
Peti és Zoli
unottan álltak mögöttünk, a barátnőik pedig izgultak, ők már csokordobást
várták. Én nem annyira.
Aztán végre
felcsendült a nászinduló. Márk felállt, és csillogó szemmel fordult hátra. Én
tudtam, mire számítsak, de csak egy pillanatig néztem őt, még láttam, ahogy
elkerekedik a szeme a csodálattól. Aztán már a menyasszonyt, és a
koszorúslányokat néztem, ahogy mindenki. Jess olyan volt, mint Bell… a ruhája
egyszerű vonalú, finoman szabott, kiemelte az alakját. Fátylat nem akart, ezért
a csodás kontyba gyémántberakásos hajtűt tűzött. A két koszorúslány a húga, és
az unokahúga volt, ők sem festettek kevésbé szépen, a ruhájuk halványlevendula
színű volt, és hasonlóan könnyed, finom szabású. Előttük pedig a mi kis
angyalkánk botladozott a kis Noel-el az oldalán. A kosár, amiből a fehér
rózsaszirmokat szórták, nagyobb volt, mint a kislányom, de nagyon ügyesen
megoldották. Noel tartotta, és Elora szórta a szirmokat. És bár én végig attól
féltem, hogy elesik, ő kihúzta magát, felszegte a fejét, és egyenesen
lépkedett. Hosszú, sűrű fekete, enyhén hullámos haja kibontva omlott le a
hátán. A vékony szaténszalag, ami kordában tartotta, megegyező levendulaszínű
volt a ruhájával. Könnybe lábadt a szemem, ahogy néztem. Éreztem, hogy Rico
hátulról átölel, és a fülembe súgott:
- Ayor anosh’ni!
Hátranyúltam, s
megsimogattam az arcát.
- Én is szeretlek –
feleltem.
Peti és Zoli
vigyorogva fordultak el, nehezen viselték, hogy „öreg” anyjuk, még mindig
ennyire szerelmes, de nem foglalkoztunk velük.
Két év telt el,
azóta, hogy Rico hazatért, de az emlékei sajnos nemigen tértek vissza. Voltak
emlékképei, de csak homályosan, és azt sem tudta hova tenni. De amiben biztos
volt már az első pillanattól kezdve, az a szerelem. Tudta, hogy szeret, én
pedig minden pillanatban azon igyekeztem, hogy bizonyítsam, nem tévedett,
amikor visszatért hozzám.
Miután megvizsgálta
egy specialista, egy kissé elkeserített minket, mert azt mondta, hogy a
sérülése, ami az agyának a memóriaközpontját érte, elég kiterjedt, a vérömleny
valamiért nem szívódott fel, de szerencsére nem okozott több kárt. Viszont így
kicsi volt az esély rá, hogy teljesen felépüljön, de nem kizárt.
Két éve minden nap
úgy keltem fel, hogy reménykedtem, és két éve minden nap csalódtam kicsit. De
nem törtem le. Új emlékeket festettünk magunknak, és egy új világot építettünk
fel. Rico igyekezett nyitottan fogadni mindent, és amikor látta, hogy akik
körülveszik, mind szeretik, és az ő érdekeit nézik, nem zárkózott be.
Mivel a baleset
után Márk is, és Noel is itthon vállaltak munkát, amikor Rico hazajött,
segítettek neki a keresésben. Végül abban az étteremben kapott zenészállást,
ahol Márk volt a konyhafőnök, és mostanra annyi pénzt sikerült félretenniük,
hogy saját étterem nyitásán gondolkodtak.
Jess közben odaért
az anyakönyvvezetőhöz, Elora pedig odaszaladt hozzánk. Kicsi Noel pedig büszkén
odalépkedett az anyukájához, és leült mellé. Leültünk, és csendesen hallgattuk
a szertartást. Jess annyira izgult, hogy attól féltem elrontja, de szerencsére
nem így történt. Gyorsan vége lett az egésznek, alig tizenöt perc volt, de a
barátnőm számára ez volt a legboldogabb tizenöt perc, ahogy nekem is egy évvel
ezelőtt. Bár akkor Márk és Noel végig azzal poénkodott, hogy érvénytelen, mert
a vőlegény épelméjűsége kétségbe vonható.
Rico már három hete
azon tanakodott, hogyan vágjon vissza Márknak.
A szertartás után
átmentünk az étterembe, és az ünnepélyes hangulat feloldódott.
De még előtte Jess
eldobta a csokrot, amit az egyik unokatestvére kapott el. A fiaim választottjai
még csak a közelében sem voltak, de nem bántam. Nem a lányokkal volt gondom, de
mivel én hittem ebben a szertartásban, nem örültem volna, ha már most tizenévesen
végleg elköteleznék magukat.
Miután
elhelyezkedtünk, Elora felkéredzkedett az apja ölébe, és megint eljátszották a
szokásos kis műsorukat, amikor a kislányom végigpuszilgatta Rico arcán a heget.
Ez szokásukká vált, és láttam, hogy segít Riconak elfogadnia megváltozott
külsejét, Elora pedig így nem idegenkedett attól, ha meglátott egy ilyen
embert. Közvetlenül fogadta, és nem bámulta feltűnően.
A vacsora alatt
mindenki nevetett, és vidáman gratulált az ifjú párnak, folyamatosan
köszöntőket mondtak, és végül Rico nem vágott vissza, csak bőséges
gyermekáldást kívánt nekik.
Aztán következett a
tánc, és a buli. Egy idő után láttam, hogy Elora nagyon elfáradt, ezért
kimentettem magam, és felvittem a panzió szobájába.
- Anyaaaa! Nem
akajom, még nem vajok ájmos.
- Rendben, szívem.
Egy kicsit pihenünk, mert én álmos
vagyok – lódítottam. – Aztán visszamegyünk, rendben?
- Ig-eeen –
ásította, és eldőlt mellettem az ágyon.
Persze pár perccel
később, már szuszogva aludt, felültem, de nem hagytam még magára.
Simogattam az
arcát, és mosolyogtam.
Eszembe jutott a
születése, a teljes letargia, a depresszió volt a legrosszabb, amikor kiderült,
hogy Elora beteg, akkor úgy éreztem, ennél többet már képtelen vagyok
elviselni. Imádkoztam, és rettegtem, tudtam, ha őt elveszítem, abba
belebolondulok. Hogy Rico után őt is elveszítsem, az egyenlő lett volna a
halálommal. Ahogy ott álltam az újszülött-intenzív ablaka előtt, és őt néztem,
a többiek eltűntek, mintha egyedül álltam volna. Csak Elora, és én voltunk ott,
és persze Rico, az emlékeimben, és az imáimban. Már nem hittem, hogy
visszakaphatom, de az együtt töltött néhány gyönyörű hónapot senki sem vehette
el tőlem, és itt volt Elora, meg persze Rico szülei. De ha a kislányom meghal…
Nem akartam még
csak belegondolni sem. De kevés remény volt, éreztem, hogy én nem segíthetek
neki.
Hallottam a halk
beszédet, és azt, hogy Esperanza elsírja magát, de csak akkor tértem magamhoz
valamennyire, amikor meghallottam a hangját, akkor is azt hittem, csak álmodom:
- Szia! – annyira
vágytam a hangjára, hogy már ideképzeltem. De nem, tényleg itt állt. – Ő az? A
kisbabád?
- Szia! –
suttogtam. Nem mertem elhinni, hogy itt van. – Igen, ő Elora.
- Elora. A Willow-ból? – felismerés csendült a
hangjában.
- Igen.
- Köszönöm.
- Emlékszel? –
végre rá mertem nézni.
- Csak villanások
ugranak be – rázta a fejét.
- Értem. –
nyugodtam bele. Ezek szerint nem miattunk jött vissza.
- Mi a baja?
- Besárgult –
suttogtam. – Valami gond lehet a májával.
- Remélem,
meggyógyul – nyögtem.
- Én is. –
elhallgatott kicsit, aztán megszólalt. – Örülök, hogy itt vagy.
- Azt már tudom,
hogy Rosario nem a feleségem. – folytatta. – És azt is, hogy sosem szerettem.
De rád sem emlékszem. Ne haragudj!
- Nem haragszom –
mondtam. Továbbnéztem Elorát, és a könnyeimmel küzdöttem.
Szerettem volna, ha
mond valamit, amitől megértem őt. Hogy mi vezette haza, de nem szólalt meg.
Ekkor kinyílt az
intenzívosztály ajtaja, és kijött az orvos.
- Kardos
kisasszony!
- Mi a helyzet? –
kérdeztem rettegve.
- Sajnos nincs
szerencsénk. – úgy omlottam össze, mint egy kártyavár. – A kicsi és az ön vére
nem azonos csoportú. Ön nem adhat neki. Talán a nagyszülők valamelyike…
- Mihez kell vér? –
kérdezte ekkor Rico döbbenten.
- Ön kicsoda? –
nézett rá az orvos.
Várakozva néztem
rá, vajon mit mond.
- Én vagyok a kicsi
apja.
- Ez remek, jöjjön
velem. Ne húzzuk az időt, máris megnézem a vércsoportját.
Csak néztem utána,
és nem fogtam fel, mit tesz. Tényleg bemegy, képes megtenni? Komolyan egyetlen
kérdés nélkül elhiszi, hogy Elora az ő lánya?
Mira és Jess kétoldalról
közrefogtak, amikor látták, hogy megroggyan a lábam.
- Gyere, ülj le! –
támogatott Mira.
- Ő az? – néztem
föl. – Rico itt van? Eljött?
- Igen, anyus, itt
van.
Kitört belőlem a
zokogás, Esperanza leült mellém, és átölelt:
- Nyugodj meg
kislányom! – suttogta. – Minden rendben lesz. Rico segít Elorán.
- Mama, tényleg itt
van? – kérdeztem szipogva.
Rám nézett, és
biccentett.
- Hazajött,
kicsikém. Márk elmondta, hogy felhívta őt. Már tudja, hogy ide tartozik.
- Emlékszik? Nekem
az előbb azt mondta, hogy nem.
- Nem emlékszik –
guggolt elém Márk. – De tudja, hogy kik vagyunk, és próbálkozik.
- Honnan tudja, ha…
- Tudja, hogy kik a
szülei, a barátai, azt is tudja, hogy te a barátnője vagy… csak nem emlékszik
ránk. De akar, mondta nekem az úton idefelé, hogy össze van zavarodva, de
mindent megnézett magáról, és rólunk a Facebookon, én pedig elmeséltem mindent,
amit tudok, és az nem kevés. Hidd el, emlékezni akar. És visszakapni téged.
Halványan
mosolyogni kezdtem.
- Segítünk neki –
simogatta meg a karomat Mira.
- Így van,
hamarosan pedig visszatérnek az emlékei, és csak nevetünk ezen az egészen –
tette hozzá Jess.
- Remélem –
suttogtam.
Az orvos kijött, és
hozzám lépett:
- Kisasszony,
Santos úr vére megfelelő, már el is kezdtük az átömlesztést.
Most néztem csak az
ablak irányába, Elora inkubátorát eltolták.
- És ez nem
veszélyes? – kérdeztem.
- Emese – váltott
az orvos. – Santos úr vérénél nincs jobb lehetőség. És ezzel sokat segített a
kislányán. Természetesen van kockázat, de ha semmit sem teszünk, akkor…
- Igen, tudom. És
aláírtam a papírt, csak aggódom.
- Megértem, de én
bízom benne, hogy minden rendben lesz. Ha gondolja, bejöhet ön is. Hamarosan
végzünk.
- Persze, hogy
megyek. – indultam utána.
Gyorsan
bemosakodtam, és beléptem a kórterembe. Rico az inkubátornál állt, a kezét
bedugta a kesztyűbe, és Elora hasát simogatta. Lassan odamentem, megkerültem az
inkubátort.
- Az orvos azt
mondja, hogy rengeteget segítettél. Köszönöm – suttogtam, miközben benyúltam a
másik oldalról.
- Nem csak neked
kell vigyázni rá – felelt.
- Nem is emlékszel
ránk – ránéztem, és megsimogattam a kislányomat.
- Ez igaz, de
érzem, hogy idetartozom. Szeretnék emlékezni. Szeretnélek megint szeretni, mert
tudom, hogy szerettelek.
- Ha akarod, én
melletted leszek. – mondtam halkan, és egyszerre kövek gördültek le a
mellkasomról.
Megfogta a kezem:
- El tudod
felejteni Brazíliát? – kérdezte. – Azt, ahogy ott viselkedtem?
- Az nem te voltál
– suttogtam.
- De sajnos igen.
Az nem mentség, hogy nem emlékszem.
- Az tökéletes
mentség. Rosario sok olyasmit hitetett el veled, ami hazugság volt, te pedig
nem tudhattad. Mellette esélyed sem volt, hogy rátalálj magadra. – elhúztam a
kezem, és elléptem az inkubátortól. Az érzések vadul törtek rám.
- Mesélj rólunk! –
kérte. – Mesélj arról, hogy milyen volt együtt!
- Nem. Ha magadtól
nem jössz rá, kár erőltetni. – mondtam.
- De akkor hogy
emlékezzek? Szeretném visszakapni az emlékeimet! – nyögte kétségbeesve.
- Rico! Én nem
adhatom vissza az emlékeidet. Nem fogom azt tenni, amit Rosario tett, hogy
aztán azt hidd, hamis emlékeket kaptál.
- Akkor hogyan
találjak vissza hozzád?
Mellém lépett, és
átölelt, hozzábújtam, és szerettem volna megmondani, hogy mennyire
megkönnyebbültem, hogy itt van. Hogy hálás vagyok azért, amit tett, és amit az
előbb mondott. Féltem reménykedni, de nem hagyhattam, hogy elmenjen.
- Mit adhatsz
nekem, Mesi, ami segít visszatalálni? – kérdezte.
Halványan
mosolyogni kezdtem, most először hívott így, amióta a baleset után
találkoztunk. Megsimogattam az arcát, és megcsókoltam a sebhelyét. Fura érzés
volt, de egyáltalán nem zavart. Ránéztem a lányunkra, és csendesen
megszólaltam:
- Elorát, magamat.
És a jövőt.
Kinyílt az ajtó, és
Rico lépett be csendesen:
- Elaludt? –
kérdezte.
- Igen. Máris
megyek. – felálltam, de Rico megfogta a kezem, és a franciaágyhoz húzott.
- Ne siess! Nem
akarod kényeztetni egy kicsit az uradat?
- Hé! – kuncogtam.
– Nehogy felébresszük, különben reggelig sem alszik vissza.
- Majd csendesek
leszünk. Nem kell úgy hangoskodnod, mint annakidején az erkélyen…
- Igen, akkor
tényleg nem fogtam vissza mag… te emlékszel az utolsó éjszakánkra?
- Igen, és sok
minden másra is. – vigyorgott.
- Mikor, hogyan?
Miért nem mondtad eddig?
- Ssss, ne ébreszd
fel Elorát, különben reggelig nem lesz nyugtunk! Már úgy két hete elkezdődött.
Eleinte csak képek villantak be, aztán nagyon fájt a fejem, és egyre többször
azt éreztem, hogy film pereg előttem, és tudom, hogy minden megtörtént. Nagyon
furcsa volt.
- Emlékszem,
sokszor panaszkodtál mostanában a fejfájásra.
- Pontosan, ezért a
múlt héten elmentem Szamosi doktorhoz, ő csinált egy MR-t, ami kimutatta, hogy
a vérömleny felszívódott, tudod, a múltkor is mondta, hogy kisebb, mint volt.
És mostanra eltűnt.
- Ez most azt
jelenti, hogy rám is emlékszel?
- Bizony, asszony,
úgyhogy vigyázz, mert mindent tudok. – nevetett halkan.
- Mi mindent?
- Hogy mennyire
szeretsz, hogy mit tett veled az első férjed, mindent. Mindent tudok rólad,
szerelmem.
Mosolyogva néztem.
Ő pedig összeráncolta a szemöldökét:
- Oh, és most
ugrott be, elküldted Elora ultrahangos képét MMS-ben –magához szorított. –
Annyi minden nem tiszta még.
- Idővel minden
emléked visszatér, ez most már biztos – mondtam kicsit hangosabban, és
megcsókoltam.
- Apa? Te is
fejjöttél? Odabújhatok hozzátok? – motyogta Elora.
- Gyere, hercegnő –
nevetett Rico könnyes szemmel, közénk húzta a kislányunkat, és eldőltünk az
ágyon.
- Rico?
- Igen?
Féltem feltenni a
kérdést, mert még nem voltam biztos magamban, de tudnom kellett, mit gondol.
- Szerinted öreg
vagyok már még egy babához?
- Tessék? – nézett
rám. – Úgy érted, hogy…?
- Talán. Nem
biztos. Tudod, negyven fölött már nem biztos, hogy erről van szó, de… lehet –
félénken mosolyogtam.
- Kicsim, ha te
vállalod, hogy kihordd, én boldog lennék. Csak az egészségedet ne
veszélyeztesse.
Megsimogattam a
hasam, ő pedig rásimította a kezét.
- Szeretlek –
suttogta.
- Ayor Anosh’ni. – feleltem, és szorosan
hozzábújtam.
Már nem féltem
attól, hogy bárki közénk állhat, és álemlékekkel elveheti tőlem. A szemében
csillogó érzelmek minderről biztosítottak.
Vége