1. fejezet
Kilépett az udvarra, a kora reggeli nap fénye éppen átbukott
a birtok falán, mosolyt csalva az arcára. Szeretett itt élni, bár minden nap
visszavágyott a táborba. Hiába nőtt fel Casa de Solban, élete legboldogabb
időszakát az apacsok közt élte. Amikor száműzték őt és a családját,
visszatértek, hisz ez volt az egyetlen lehetséges menedék a számukra.
Emlékezett, hogy amikor több mint öt év távollét után
belépett a kapun nem járta át az ismerős érzés, hogy hazaért. Sírhatnékja
támadt, ahogy meglátta az elhagyatott birtokot. Tukayoo gyengéden átölelte:
- Ne légy szomorú, szerelmem! Itt is boldogok leszünk, és
megtalálom a módját, hogy visszakapjuk a törzsünket. Lehet, hogy nem a
közeljövőben, de megtalálom. Nem hagyom cserben a népemet.
Ennek már tíz éve, de nem hibáztatta a férjét. A kiowák
támadásakor tehetetlenek voltak, alig néhány harcos élte túl az összecsapást,
azokat pedig kegyetlenül megkínozták, aztán száműzték. Jordan a gyermekeivel,
és a többi asszonnyal az erdőbe menekült, és csak imádkozhattak, hogy férjeik
túléljék.
Tukayoo, Hok’ee, Lootah, és Kohana együtt indultak
asszonyaik keresésére. Egymást támogatva találtak rájuk, és mind a négy harcos
ezernyi sebből vérzett. Hetekig tartott, mire annyi erőt gyűjtöttek, hogy
elinduljanak. A kényszerű pihenő alatt döntötték el, hogy visszatérnek a
birtokra. Itt biztonságos otthonra leltek, és a négy férfi folyamatosan kereste
a lehetőséget a visszavágásra. Többször megkeresték a falut, hogy információt
gyűjtsenek, de egyre elkeseredettebben látták, hogy a gyermekek, akik túlélték
a mészárlást, hűséges harcosaivá váltak Kangee-nak, a kiowa törzsfőnöknek.
Lassan feladták a reményt, és kezdték elfogadni a tényt, hogy kitaszítottként,
az általuk annyira megvetett fehérek módjára kell élniük.
Jordan Cassidy pontosan ezért volt boldogtalan. Látta a
férfiak szenvedését, és nem tudott segíteni nekik. Tehya, Nara, és Waneta, a
három másik férfi asszonyai, ugyanígy éreztek, de mindannyian elrejtették
férjeik elől, nem akarták tetézni a szomorúságukat.
Érezte, ahogy a férje kilép mögé, és lágyan átöleli a
derekát.
- Miért szomorkodsz, szerelmem? – kérdezte.
- Nem szomorkodom – mosolygott. – Csak nézem a napot.
- Jó reggelt, uram, asszonyom! – hallották a karámok
irányából.
- Jó reggelt, Jose! – köszöntek egyszerre.
- Mennem kell – mondta Tukayoo, és megcsókolta asszonyát. –
Mondd meg Tokalah-nak, hogy ha három nap múlva nem térnek vissza, utánuk
megyünk!
- Rendben – nevetett Jordan – De igazán bízhatnál a fiadban.
Te ennyi idős korodban már kemény harcos voltál, és embereket vezettél
portyára.
- Igaz, de akkor én voltam a fiú, most pedig az apa vagyok.
És most mindenhol ellenség vesz körül minket. Aggódom az egyetlen fiamért.
- Bízz benne! Megfontolt harcos, mint az apja.
- Igen, én is tudom.
Újra megölelte a feleségét, aztán elindult Jose után. Jordan
mosolyogva követte a tekintetével, az évek semmit sem csorbítottak a harcos
büszke tartásán, és izmos alakján. Ezt még a rákényszerített fehér öltözék sem
tudta elrejteni. Háta közepéig érő fekete hajának fényes ragyogása megfakult
kissé, és néhol deres tincsek jelentek meg benne, de ettől Jordan szemében csak
még férfiasabbá vált.
Amint eltűnt a boltíves átjáró mögött, az asszony
visszafordult a házba, és szembe találta magát húszéves fiával.
- Jó reggelt, anyám! – köszönt vidáman.
- Jó reggelt, fiam! – végignézett Tokalah-n, aki tetőtől
talpig úgy festett, mint egy apacs harcos. Jordanban felrémlett az apja, amikor
először találkoztak. Pontosan ugyanúgy volt felöltözve, ágyékkötő rejtette
férfiasságát, térdig érő mokaszint viselt a lábán, és a haját vászon pánt
zabolázta. A fiú izmos alakja, csodálattal töltötte el. Még fejlődésben volt,
de már látszott, hogy remek férfi lesz belőle, nagyon hasonlított az apjára.
Jordan büszke volt rá. – Máris indultok?
- Igen, a fiúk már alig várják. – vigyorgott.
- Apád azt üzeni, hogy, ha három nap múlva nem tértek
vissza, utánatok mennek.
- Apám! – horkant fel Tokalah. – Igazán hagyhatná, hogy
felnőjek.
- Fiam, apád aggódik érted. Mindent feladott azért, hogy te
és a húgod biztonságban élhessetek.
- Magára hagyta a törzsét! – vágott vissza a fiú.
- Ha talált volna módot arra, hogy visszatérjen, megtette
volna. Ő sem boldog attól, hogy fehérként, mindkét világ által kitaszítva kell
élnie. De ők négyen kevesek ahhoz, hogy csatát indítsanak Kangee ellen. És ő a
ti biztonságotokat helyezte előtérbe. Ne ítéld el ezért!
- Igaz. Bocsáss meg, hogy elfogult voltam. – mondta, és
megölelte az anyját.
- Tokalah! – kiabált be Lansa. – Hol vagy már?
- Indulunk, anyám – mondta a fiú, a hátára vette az íjat, és
a tegezt, a tőrt pedig az ágyékkötő övéhez kötötte.
- Vigyázzatok magatokra, fiam! – köszönt el Jordan.
A fiú csatlakozott a másik kettőhöz, felültek lovaik hátára,
és kivágtattak a kapun.
Egész nap lovagoltak, olyan helyet kerestek, ahol nyugodtan
gyakorolhatják a küzdelmet, vadászhatnak, és senki nem törhet rájuk. Mindhárman
keményen edzettek, arra készültek, hogy egy napon, ha kellő gyakorlatra tettek
szert, a falu ellen vonulnak, és visszaszerzik azt, ami az övék. Eszükbe sem
jutott, hogy hárman kevesek lehetnek egy egész törzsnyi felkészült harcossal
szemben.
Első este a tűz mellett ülve, nevetgélve beszélgettek,
amikor Tokalah hirtelen megszólalt:
- Tegyük próbára magunkat!
- Mire gondolsz? – kérdezte Lansa. – Csak nem akarod megtámadni
a falut?
- Dehogy – nevetett. – Ahhoz nem vagyunk még elég
felkészültek. De mit szólnátok, ha bemennénk a városba?
- A városba? – nézett rá Muraco. – Azonnal megölnének
minket. Tudod, hogy mennyire gyűlölik a fajtánkat.
- Álruhában mennénk. Hoztam magammal mexikói ruhákat. Jó
lehetőség lenne, hogy kiderítsük, mennyire tudunk elvegyülni. Mit gondoltok?
- Nem is tudom? – nézett Lansa bátortalanul.
- Ugyan már, testvérem. Apád nem azért nevezett el a
Dárdának, hogy meghátrálj. Neked nyílegyenesen kell célra törnöd. – mondta
Tokalah.
- Nocsak, a Róka ravaszsága előbújt – nevetett Muraco. – De
igazad van. Miért ne menjünk? Kell egy kis izgalom.
Lansa mosolyogni kezdett, és bólintott.
- Rendben, akkor reggel indulunk. – mondta elégedetten
Tokalah.
Mikor a másik két fiú már mélyen aludt, Tokalah még mindig
álmatlanul forgolódott, az eget nézte, és arra gondolt, hogy egy napon majd a
saját sátrának nyílásán át néz ki, és a nagyapja örökébe lépve vezeti a
törzset. Boldogan osztja meg a sátrát és az ágyát egy asszonnyal. Talán Lansa
húga megfelelő feleség lenne, mosolygott, de aztán el is vetette az ötletet.
Hisz mind úgy nevelkedtek, mintha testvérek lennének, soha nem gondolt rá úgy,
mint nőre.
Itt az ideje, hogy ismerkedjen, ehhez viszont az kell, hogy
kimozduljon a birtokról. Az anyjára gondolt, aki mindentől óvta, túlságosan is,
és ez már terhes volt a számára, de annyira szerette, és tisztelte őt, hogy nem
szállt szembe az akaratával.
Most a csillagokat bámulta, és azon gondolkodott, milyen
erős volt az anyja. Annyi szenvedésen kellett keresztülmennie, de ő mégis
mindig boldognak mutatta magát.
Ma reggel, amikor elindultak, a fiú még nem is sejtette,
hogy ez a pár nap megváltoztatja az életét. Mostanáig egy védett burokban élt.
Amikor Kangee száműzte az apját, és úgy döntöttek, hogy visszatérnek a
birtokra, ő még alig nőtt ki a gyermekkorból, a húga pedig csak kisgyermek
volt. Tuwa nem is emlékezett azokra az időkre, amikor még a faluban éltek.
Számára a telepes élet volt az egyetlen ismert lehetőség. Az anyja akkor bement
a városba, hogy beszerezze a legalapvetőbb dolgokat, amivel újrakezdhetik az
életüket. Szerencsére Max Cassidy örökségére senki sem vetett szemet, így
megvolt a kezdőtőkéjük. De amikor ott járt, mindenki furcsán fogadta. Egyedül
Elsa Greysonnak nem voltak előítéletei. Ő volt az, akivel az anyja kitalálta a
mesét.
Eszerint visszatértük előtt öt évvel, amikor Conrad Scott
kapitányt megölték az apacsok, és Jordan eltűnt, akkor nem az indiánok rabolták
el, hanem sikerült Juanitával és Pedroval Mexikóba menekülnie. Ott ismerkedett
meg a férjével, Alejandro-val, és annak ötéves fiával, Carlossal. Aztán miután
az élete rendeződött, Alejandro-val és néhány barátjával visszatértek, hogy
újra felvirágoztassák a birtokot.
Az senki számára nem tűnt fel, hogy szinte csak az asszony
járt be a városba, és csak néhanap kísérte el a férje, vagy közös kislányuk,
Maria. Nevelt fiát soha senki nem látta, mintha az anyja tiltotta volna a
várostól.
És valóban így volt, mivel az otthonukban az indián szokások
uralkodtak, a fiú úgy nevelkedett, mint egy harcos, akinek egyszer feladata
lesz, hogy visszaszerezze a törzsét. És természetesen Tokalah büszke volt
származására. Hiába kérte az anyja, a fiú ragaszkodott hozzá, hogy mint az
apjának, neki is hosszú legyen a haja. Tukayoo már elég ravasz volt, hogy
álcázni tudja magát, de Tokalah még sosem került ilyen helyzetbe. Így viszont
azonnal feltűnt volna a városban, ahol a legnagyobb gyűlölettel voltak az
apacsok iránt, hisz mindenki szerette Scott kapitányt, és a halála heves
indulatokat ébresztett.
Tokalah sosem tudta igazán megszeretni a birtokot, amit az
anyja egykor Édenkertnek nevezett. Amikor rákérdezett, Jordan elmesélte, hogy
itt nőtt fel, és számára akkor valóban a Mennyországot jelentette a sivatag
közepén megbújó oázis. Mesélt neki a múltjáról, Max-ről, a nagyapjáról, és
arról, hogy mit tett vele első férje. Tokalah irigyelte az apját, amiért ő
ölhette meg a kegyetlen barbárt, szívesen életre keltette volna a férfit,
csakhogy újra megölhesse. Imádta az anyját, és iszonyatosan dühös volt a
férfira, aki bántotta. Ilyenkor az anyja mindig megölelte, és nevetve csak
annyit mondott:
- Az istene méltóképp megbüntette.
A birtok helyrehozatala rengeteg idejüket lefoglalta, de az
első, amit megtettek, amikor visszaköltöztek, hogy kimentek a családi
sírkertbe, és rendbe tették őseik sírját. Tokalah akkor letérdelt egy jeltelen
kis halom mellé, ami a nagyapja sírja mellett emelkedett.
- Itt ki nyugszik anyám? Annyira kicsi, csak nem egy
gyermek?
Jordan megrázkódott, ahogy odanézett, és a következő
pillanatban már fel akarta túrni, de Tukayoo lefogta a kezét.
- Ez a sír emlékeztet minket arra, hogy mennyi szenvedésen
kellett keresztülmennünk, mire megtaláltuk a boldogságunkat. Senki sem nyugszik
benne, csak a múltunk.
Jordan könnyes szemmel nézett a férjére, aki szenvedélyesen
megölelte.
- A sírhalom itt marad, hogy örökké emlékeztessen arra, hogy
csak a boldogság számít.
Tokalah akkor még nem értette, de később megtudta a teljes
igazságot, hogy miként adta oda az anyja őt az apjának, hogy megmentse az
életét. Ettől kezdve, ha lehet még inkább szerette az anyját, aki képes volt
lemondani róla. Amikor ezt megtudta, berohant a házba, megkereste Jordant, és
szorosan átölelte.
- Szeretlek anyám! – suttogta könnyes szemmel. – Nem tudom,
hogyan hálálhatnám meg, hogy ennyi áldozatot hoztál értem.
Jordan értetlenül állt, de visszaölelte a fiát, és kettejük
kapcsolata innentől még szorosabbá vált.
Mosolyogva hunyta be a szemét, mert tudta, hogy a családja,
és a barátai mennyire szeretik, és védelmezik. Hálát mondott a Nagy Szellemnek
ezért, és boldogan aludt el.
Erica Greyson leszállt a vonatról, és emelt fővel indult a
kocsi felé. A hordár morgolódva bajlódott a lány rengeteg csomagjával. „Micsoda kis nagysága! Megjön a
nagyvárosból, és azt hiszi, mindenki körülötte ugrál. Minek ennyi csomag?”
- Jó napot, Miss. Greyson! Isten hozta itthon! Hogy utazott?
- Jó napot, Eduardo! Borzalmas volt az út, annyira örülök,
hogy végre megérkeztem. Siessünk haza, szeretnék már egy forró fürdőt.
- Úgy lesz kisasszony! – mosolygott a fiú.
Erica megállt a kocsi előtt, és flegmán figyelte, ahogy a
mexikói lovászfiú, leugrik, és a hordár segítségével felpakolja a bőröndöket,
majd a kezét nyújtja, hogy felsegítse.
Szótlanul mentek, a lány folyamatosan a tájat figyelte. Évek
óta nem volt itthon, és most megint elborzadt ettől a rettenetesen kies tájtól.
Már most hiányzott neki New Orleans, az élettel teli város, ahol az utóbbi öt
évben tanult. Bár egy szigorú lányiskolába járt, azért a nevelők az utolsó két évben
szerveztek bálokat, ahol lehetőségük volt megismerkedni fiatalemberekkel. Elsa
néni barátnője, akinél Erica lakott, egy igazi vénkisasszony volt, de
szerencsére az udvarlás terén vaknak bizonyult. Soha nem tűnt fel neki, ha
Ericát a bálok után hazakísérték az udvarlók. Bár Erica nem viselkedett
kihívóan, de azt sem tiltotta meg, hogy némelyik ifjú csókot lopjon tőle a
kapuban.
Szerette New Orleanst, a város nyüzsgését, az élettel teli
éjszakákat. Amikor az ablakon kinézve a zsibongó sokaságot figyelte,
elképzelte, hogy egy napon majd ő is ezeken az utcákon sétál a férjével, és
büszkén figyeli, ahogy a többiek irigykedve nézik őt. Most pedig itt ül, ezen
az egyszerű kocsin, és a sivatag közepén kocsikázik, ahol nyoma sincs az
életnek. Mindenütt csak a hatalmasra nőtt kaktuszok, és homok, meg kövek. Néha
egy-egy ördögszekér, amit a szél keresztülfújt az úton, de semmi egyéb. Nyüzsgő
élet? Istenem, hogy fogja kibírni? esett kétségbe. Eldöntötte, hogy amint
lehetősége nyílik rá, sürgönyt küld a nagynénje barátnőjének, és megkéri, hogy
visszamehessen hozzá. Ebben a porfészekben meg fog őrülni.
Végre megérkeztek, már éppen ideje volt, a kocsi teljesen
szétrázta őt, és mindenét belepte az undok por. A nap forrón sütött, és a
kalap, meg a fátyol ellenére is égette az arcát. Behajtottak a főtérre, és
Erica büszkén nézett körbe. Élvezte az őt követő pillantásokat, ahogy leszállt
a kocsiról, és besétált a mostanra alaposan átalakult szatócsboltba. Az a kis
bolt, amit még Jordan ismert, mostanra szinte teljesen megváltozott. Az
árukészlet felduzzadt, és sokkal bővebb választékot kínáltak mindenből. Elsa
Greyson, aki az apja után átvette a bolt irányítását, asszony létére remek
kereskedő volt. Senki sem vitatta el az érdemeit. Az apja büszke volt a
lányára, hogy tovább vezette a család üzletét. Léhűtő fiára semmiben sem
számíthatott, ő csak az élvezeteknek élt. Folyamatosan utazott, és mindenféle
lányoknál keresett élvezetet. Az egyik ilyen útjáról aztán úgy tért vissza,
hogy magával hozta Erica anyját, aki már várandós volt, így feleségül kellett
vennie.
Olaf mindenkinek azt mondta, hogy a felesége egy spanyol
nemes lánya, aki a családjával az újhazába költözött, de aztán elszegényedtek,
és a lánynak pincérnőként kellett dolgoznia. A férfi még jót is tett vele, hogy
feleségül vette, bár a népek sejteni vélték, hogy a gyermeknek nem Olaf az
apja.
Az asszony aztán belehalt a szülésbe, de a gyermek itt
maradt, és Elsa a sajátjaként nevelte, mivel az isten őt nem ajándékozta meg
saját gyermekkel.
A kislányt Elsa apja után Ericának nevezték. Eric Greyson
pedig büszke volt az unokájára, és senkinek nem engedte, hogy egyetlen rossz
szót is szóljon rá. Mivel a városban mindenki tisztelte a kereskedőt a
szóbeszéd hamarosan elhalt, és a lány úgy nevelkedett, mint egy hercegkisasszony.
A városban élő többi úrilány szívesen barátkozott vele, és mindenki szomorúan
vette tudomásul, amikor Elsa bejelentette, hogy Ericát New Orleansba küldik egy
jónevű lányiskolába. Akkor Erica se szívesen hagyta itt az otthonát, félt az
ismeretlentől, de ez a félelme gyorsan elpárolgott, és most az zavarta inkább,
hogy vissza kell jönnie a kispolgárok közé. A legnagyobb szomorúságát az
okozta, hogy ott kellett hagynia Theodore-t. A fiatalember szerelmes volt belé,
folyamatosan ostromolta őt, és ezt a lány nagyon élvezte. Bár ő nem viszonozta
az érzelmeit, de remek parti volt, és tudta, hogy hamarosan megfeledkezik róla,
hacsak nem talál módot arra, hogy visszatérjen hozzá. Nem akart itt
megöregedni, és ehhez Theodore jelentette a belépőjét. Remélte, hogy megtalálja
a megoldást.
Körülnézett, kecses léptekkel leszállt a kocsiról, és
besétált a boltba.
- Erica! Istenem, hát megérkeztél! – szaladt elé a középkorú
asszony.
- Elsa néni! De örülök, hogy látlak! – mosolygott hamiskásan
a lány. Megölelte a nagynénjét, aztán lassan végigjáratta tekintetét a bolt
belsején. Nézte a vevőket, akik érdeklődve figyelték a jelenetet, és
felsőbbrendűen mosolygott rájuk, amikor megakadt a szeme az őt ámulattal
figyelő mexikói fiún.
Tokalah bénultan állt, a keze félúton megállt a polc felé,
és csak nézte a tüneményes jelenséget, aki belépett.
A lány teljesen megdelejezte. A halványsárga ruha csodásan
állt rajta, tökéletesen kiemelte telt kebleit és karcsú derekát. A kalap, ami
követte a legújabb New Orleansi divatot, megegyező színű volt a ruhával, és
ahogy a lány belépett az áttetsző tüll fátylat kecses mozdulattal a tetejére
tolta. A selyemkesztyű csak hangsúlyozta karcsú karját, és finom kezeit. Most
látta meg a lány ébenfekete haját, amin megcsillant a kintről beszűrődő déli
nap fénye. És ahogy a pillantásuk találkozott, Tokalah meglátta a tengerkék
szemeket, melyek azonnal rabul ejtették.
A fiú hangosan nyelt egyet, és csak Lansa hangjára tért
magához:
- Carlos, mi van veled? Carlos? – aztán halkan a fülébe
súgva hozzátette. – Tokalah, ébresztő!
- Hogy? – nézett zavartan a fiú, aztán megrázta magát. –
Igen… igen. Itt vagyok. Mi van?
- Semmi, csak úgy festettél, mintha kísértetet láttál volna.
- Ah, nem érdekes, csak… – újra a lány felé nézett, és
elkerekedett a szeme, az a mosoly, ahogy végignézett a bolton, annyira kábító
volt, hogy Tokalah számára megszűnt a külvilág.
Ericának is feltűnt a fiú szemtelenül nyílt pillantása,
amivel végigmérte őt. Az arca markánsnak tűnt, bár a sombrero nagyrészt
takarta, de az a furcsa tűz a szemében felkeltette a lány kíváncsiságát. Nem
tudta megmagyarázni az okát, de vonzónak találta. „Kár, hogy poncho van rajta. Szívesen megnézném az alakját.”
Hirtelen észhez tért, ezt a viselkedést el kell felejtenie. New Orleansban
lehetett kissé könnyűvérű, de itthon azonnal a szájukra vennék az emberek, ha
nyíltan kokettálni kezdene egy vadidegennel.
És valamiért érezte, hogy ez a fiú, és a barátai nem
ismerősök a városban. Ahogy nézte a többi vásárlót, mind nagy ívben kerülte a
három fiút, és még Elsa néni is óvatosan figyelte őket, ahogy a polcok közt
válogattak. Olyanok voltak, mint akik először járnak ilyen helyen, és most
mindent megcsodálnak.
De nem volt ideje alaposabban megfigyelni őt, mert a nénje
azonnal kérdésekkel ostromolta. Szinte követelve kérdezte, hogy mi történt vele
a nagyvárosban, és hogy talált-e magának udvarlót, de végül a lány kimentette
magát, hogy szeretne felfrissülni.
Erica eltűnt a bolt mögé vezető ajtó mögött, és Tokalah
csalódottnak érezte magát. Nem akart kimenni a boltból, minden árucikket
alaposan megvizsgált, csakhogy minél tovább időzhessen odabent. Abban
reménykedett, hogy a lány visszatér, és újra láthatja.
Lansa, és Muraco már türelmetlenül toporgott, de látták,
hogy a barátjuk teljesen el van varázsolva, így nem tették szóvá, bár már nekik
is feltűnt, hogy Elsa Greyson egyre jobban figyeli őket.
- Carlos – szólt Lansa. – Lassan indulnunk kellene, ha
sötétedés előtt vissza akarunk érni.
- Mindjárt indulhatunk, Juan – mondta kelletlenül Tokalah,
és reménykedve a hátsó ajtó felé pillantott.
Ekkor végre kinyílt, és kilépett rajta a tünemény. Most
egyszerű vászonruha volt rajta, és a haját is lágy kontyba tűzte, de Tokalah
számára lélegzetelállítónak tűnt.
- Nocsak, fiú! – szólalt meg mellette egy középkorú férfi. –
Csak nem szemet vetettél a mi bájos Ericánkra?
Nevetve felé kapott, és lerántotta a fejéről a sombrerot.
Tokalah felnyögött, ahogy háta közepéig érő hollófekete haja
kibomlott.
A boltban megállt a levegő, mindenki döbbenten bámult a
fiatal indiánra, aki bénultan állt a pillantások kereszttüzében.
2. fejezet
Nem volt idejük reagálni, mire mozdultak volna, már
mindhármukra többen ugrottak, és lefogták őket. A tőrüket elvették, és hátracsavarták
a karjukat. Kirángatták őket a főtérre, és harsány kiabálás, és nevetés közben
lökdösték őket az egyik korlát felé, ahova a lovakat szokták kikötni.
Egyikük sem szólalt meg, rezzenéstelen arccal tűrték, de
mindnyájukban forrt a düh, ahogy a szemük összevillant, már azon gondolkodtak,
hogy szabaduljanak szorongatott helyzetükből.
Aztán hirtelen erős kezek ragadták meg, és szorosan a
korláthoz kötözték őket.
A nagy zsivajra szinte az egész város kiszaladt, és először
meglepve, később harsányan nevetve figyelték a jelenetet. Erica is kiszaladt a
többiek után, és élvezettel figyelte, ahogy az indiánokat pellengérre állítják.
Tokalah pillantása feszülten villant körbe, és amikor
meglátta a lány szemében csillanó ádáz örömöt, iszonyatos haragra gerjedt. Hogy
lehet egy ilyen tüneményes teremtés ennyire gonosz?
Miután mindhárman megkötözve álltak, a férfiak hátrébb
léptek, és nevetve vizsgálták őket.
- Mégis mit képzeltetek? – kérdezte az egyikük. – Hogy
mertétek idetolni a mocskos, rézbőrű képeteket? És te? – lépett Tokalah elé. –
Hogy merészeltél szemet vetni egy fehér lányra?
Erőteljes ököl csapódott Tokalah állába, amitől megszédült,
és egy pillanatra minden elsötétült előtte. De aztán megrázta a fejét, és
rezzenéstelen tekintettel nézett a férfi szemébe.
- Nem is a fejedet kéne ütnöm, hanem meg kellene, hogy
szabadítsalak ettől – bökött Tokalah tőrével a fiú ágyékához. – Akkor talán nem
akarnál olyasmit, amihez semmi jogod!
A fiú úgy tett, mintha nem értené a gesztust, nem mutatott
érzelmet, bár belül üvöltött haragjában. A férfit ezzel csak még inkább
feldühítette.
Megint behúzott egyet az indiánnak, akinek most felrepedt az
ajka. Köpnie kellett, hogy megszabaduljon a szájában felgyülemlő vértől.
Felemelte a fejét, és továbbra sem szólt, csak mélyen a férfi szemébe nézett.
- Mocskos rézbőrű – sziszegte. – Azt hiszed, felsőbbrendű
vagy? Hogy mindent megtehettek, te és a barátaid? Azt hitted, hogy
megszerezhetsz egy fehér lányt, hogy megerőszakold, és kiéld a mocskos
vágyaidat?
- Igaza van, hadnagy! – kiáltott egy asszony. – Ezek a
vademberek azt hiszik, nekik itt mindent lehet.
- Fehérnek öltöznek, és azt hiszik, így elvegyülhetnek
köztünk. – mondta kárörvendően Erica. Mindenki felé nézett, ahogy elindult a
három fogoly felé. – Ti soha nem lesztek méltók arra, hogy úgy éljetek, mint a
civilizált emberek.
Tokalah elé lépett, és belenézett a szemébe. Furcsa
elégtételt érzett, erre volt kíváncsi, hogy milyen a fiú, és most láthatta. A
tehetetlen harag, ami a fiú szemében villogott, örömmel töltötte el. Egy kicsit
zavarta, hogy a fiú indián, ha nem az lenne, hagyná, hogy udvaroljon neki. De
így! Csak élvezte, ahogy vágyakozva, dühösen, annyi érzelemmel néz vissza.
- Lássuk, milyenek vagytok valójában! – mondta csendesen.
Szinte kedves volt a hangja.
A következő pillanatban áthúzta a fiú fején a poncho-t, és a
porba dobta. Megragadta a fehér inget, és határozott mozdulattal leszaggatta a
fiúról. Ahogy a keze az indián mellkasához ért, megborzongott. Különös érzés
járta át, még sosem látott, és érzett meztelen férfitestet. Tekintete
végigsiklott Tokalah izmos mellkasán, és hasán, és a borzongás erősödött.
- Tetszik, amit látsz? – kérdezte szemtelenül a fiú.
Erica felemelte a fejét, belenézett a sötét szemekbe, és
ekkor látta meg a zöldes villanást, egy másodpercre bennakadt a levegő a
tüdejében, de aztán haragra gerjedt. Arcul ütötte a fiút.
- Mocskos rézbőrű! Mit képzelsz magadról? Arcátlan!
Hátrébb lépett, és hagyta, hogy a többiek átvegyék a helyét.
Pár perc alatt leszaggatták a ruhát a három fiúról. Már csak az ágyékkötő, és a
csizma volt rajtuk. Az egyik férfi közelebb lépett Tokalah-hoz:
- Emeld fel a lábad! – utasította.
- Ha megteszem, neked nem marad fogad – sziszegte az indián.
Egy másik cowboy Muraco mögé lépett, és a torkának szegezte
a tőrét.
- Vagy engedelmeskedsz, vagy a mocskos barátod meghal!
Tokalah ránézett a társára, de az rezzenéstelenül nézett
vissza. Lassan felemelte a lábát, és hagyta, hogy a csizmát is levegyék róla.
Végül mindhárman ott álltak kikötve, szinte pucéran, egyedül a férfiasságukat
rejtette a csöppnyi bőrdarab. Tokalah most kezdte hallani a körülöttük
összesereglett tömeg kárörvendő morajlását, a lenéző, becsmérlő kiabálásokat.
Most jutott el a tudatáig megalázott helyzetük, bűntudatosan oldalra fordította
a fejét:
- Bocsássatok meg, amiért ilyen helyzetbe hoztalak
benneteket! – mondta apacs nyelven halkan.
- Nem kell bocsánatot kérned – felelt Lansa. – Mind benne
voltunk.
- Mit karattyoltok? – dörrent rájuk az első férfi.
Egyszerre emelték fel a fejüket, és gyilkos pillantással
mérték végig a tömeget. Tokalah felszegte az állát, és büszkén nézett szembe a
végzetével. Tudta, hogy szinte semmi esélyük a menekülésre, de némán, büszkén
tűrte a megaláztatást.
Erica visszanézett rá, és ahogy meglátta őt, ahogy kihúzta
magát, és büszkén körbenézett, furcsa érzés járta át. Egyre inkább bánta, hogy
a fiú indián. Nézte a markáns arcot, a sötét, haragtól villogó szemeket, a
dühtől lebiggyedő telt ajkakat. És vágyat érzett, hogy megcsókolja.
Miket gondolsz? korholta magát mérgesen. Nem vagy rászorulva, hogy egy ilyen alak kegyei után vágyakozz!
Elfordult, és a másik két fiút nézte, ők se voltak kevésbé
büszkék, de meg sem közelítették a harmadikat. Erica ösztönösen érezte, hogy ő
a vezetőjük. Volt benne valami, amitől megborzongott, ahogy ránézett.
Túlságosan jóképű, és pimaszul szép a szeme. És ahogy ránézett, attól szinte
elalélt. Meg kell törnie a büszkeségét, hogy képes legyen ellenállni a
csáberejének.
Körülnézett, és megpillantotta a sárban, és lótrágyában
elhullott csirketollakat.
- Emberek! – kiáltott fel hirtelen. – Valami hiányzik róluk.
Gonosz mosoly terült el az arcán, odalépett, és felvett
néhányat.
- Ezek a vademberek madártollakat tűznek a hajukba
ékszernek. Róluk hiányzik. Hát pótoljuk!
Tokalah elé lépett, és felemelte a kezét, de a harcos
elhúzta a fejét.
- Ne finnyáskodj! – mondta mosolyogva.
A fiú bódultan nézett a kedvesen ragyogó szempárba, és
átkozta magát, hogy nem tud ellenállni neki. Nézte a telt, rózsás ajkakat, és
hirtelen nem tudta, mit tesz. Előrehajolt, és megcsókolta a döbbent lányt. A
mézédes ajkak halk nyögést csaltak elő a mellkasából.
A következő pillanatban égető fájdalom nyilallt a
térdhajlatába, és összeroskadt.
- Arcátlan mocsok! – sziszegte a támadó. – Hogy merészeled?!
Újabb ököl csapódott az arcába, amitől megszédült.
Ekkor a lány durván megragadta egy hajtincsét, és vadul
belecsomózta a tollakat. Majd miután végzett, így szólt:
- Állj fel!
Tokalah lassan felemelte a fejét, és mosolygott.
- Állj fel! – ismételte sziszegve a lány.
Karok ragadták meg, és rántották fel.
- Fogadj szót a hölgynek! – hörögte valaki a fülébe.
- Valld be! Élvezted a csókomat. – mondta a lánynak még
mindig mosolyogva.
- Inkább csókolnék meg egy dühöngő bikát – sziszegte a lány,
és arcul köpte a fiút. Majd megnézte a kezét, és amikor meglátta a rákenődött
trágyát, eszébe jutott valami. Megint egészen közel lépett az indiánhoz. Lágyan
megérintette a mellkasát, és mosolyogva beletörölte a mocskot.
- Ennyit jelentesz nekem. – suttogta.
- Erica! Mit művelsz? – csattant fel Elsa hangja. Futva
igyekezett a csetepaté helyszínére. – Erre tanítottak abban az iskolában? Ilyen
egy jól nevelt úrikisasszony?
- Mrs. Hudson! Ez a rézbőrű arcátlanul szemet vetett rá.
Teljesen jogosan büntette meg.
- Igazuk van Elsa – szólalt meg John Hudson.
- Hallgasson a férjére, Elsa! – mondta a férfi, aki
leleplezte a fiúkat.
- Nem ez a bajom – mondta a nő. – De Erica akkor is
illetlenül viselkedett. Gyere velem! – sziszegte a lány felé nézve.
Aztán vetett egy pillantást a három fogoly felé, és eltűnt.
Ezután a fiúk érezték a testüknek csapódó rohadt zöldségeket, gyümölcsöket, a
zápororzó ütéseket. Távolról hallották a kiabálást, aztán elborította őket a
megváltó sötétség.
Hideg víz térítette magához. Nehezen kinyitotta a szemét, és
látta, hogy a nap már lenyugvóban volt. Látta, hogy a társait is leöntik. Kábán
végignézett magán, a mellkasa csupa mocsok volt a rászáradt vértől, és
lótrágyától. Valaki az álla alá nyúlt, és durván felrántotta a fejét.
- Észhez tértél, apacs? Ideje volt.
- Hadnagy úr! Mit szándékozik tenni velük?
- Lopni akartak. Ezért büntetés jár. Reggel felkötjük őket.
Addig hadd pihenjenek. Azt akarom, hogy mind maguknál legyenek – mondta
vigyorogva.
Elengedte Tokalah fejét, felállt, és peckesen a kocsma felé
sétált.
John Hudson a bolt ajtajából figyelte a történéseket, és
most a felesége felé fordult:
- Elsa, nem tehetek semmit.
- De hát te vagy a békebíró, az istenért! Mégis ki más
tehetne ez ellen? Ez a három fiú szinte még gyerek! És nem tettek semmi
rosszat, csak kíváncsiak voltak.
- Te nem láttad, amikor az egyik arcátlanul megcsókolta
Ericát? – emelte fel a hangját a férfi. – Képes lennél ezt figyelmen kívül
hagyni?
- Nem. Persze, hogy nem, de ezért nem érdemel halált. Hány
fiatalember vágyik ilyesmire? És hányan teszik meg?
- De nem nyíltan, és ez egy mocskos rézbőrű, nincs joga…
- Ugyanolyan ember, mint te vagy én! Én is kívülálló vagyok.
Az én őseim nem élnek itt generációk óta, akkor nekem sincs jogom semmihez? Ez
a föld valaha az ő népéé volt.
- Hagyd abba az ilyen beszédet! Ez lázítás, ne akard, hogy
meg kelljen szegnem a kötelességemet!
- Hát ne tedd! Tartóztass le, mert igazságtalannak tartom,
hogy három gyereket megöljetek mondvacsinált vádak alapján.
- Kérlek, Elsa! Ne kényszeríts!
Az asszony dühösen hátat fordított a férjének, és elment,
hogy bezárja a boltot.
Erica emeleti szobájából hallotta a szóváltást, és
elgondolkodva megint az ablakhoz sétált. Amióta a nagynénje behozta, és
büntetésből a szobába parancsolta, folyamatosan az indiánokat figyelte. Látta,
ahogy megdobálják őket, aztán a férfiak addig ütötték a fiúkat, amíg
eszméletlenül rogytak a földre. Látta, amikor egy-egy vödör jeges kútvízzel
fellocsolják őket, de ők egyszer sem szólaltak meg. Büszke tartással, szinte
nemes felsőbbrendűséggel viselték a megaláztatást. Különösen a furcsa
tekintetű. Erica dühös volt magára, hogy hagyta ennyire elragadtatni magát, de
képtelen volt ellenállni neki. Szinte mágnesként vonzotta a harcos pillantása,
és az a dacos csók! Még mindig égette az ajkát.
Lenézett a főtérre, már sötétedett, így gyertyát gyújtott. A
három fogoly megtörten térdelt kikötözve a korláthoz. A víz csíkokat húzott
összemocskolt testükön, és arcukon. Most úgy festettek, mint a harci díszekkel
kifestett indiánok csata után. De mindhármuk arca elszántságot tükrözött,
félelemnek nyomát sem látta a tekintetükben, pedig tudniuk kell, hogy hajnalban
kivégzik őket. Nem félnek a haláltól? Hát mik ők, ördögök?
Ekkor a fiú felnézett a fény felé, és a szeme megvillant.
Erica néhány pillanatig bénultan állt, aztán gyorsan hátrahúzódott az ablakból.
Tokalah megvetően kiköpött, amikor a lány eltűnt. Hogy
képzelhette, hogy ő egy ilyen elkényeztetett fehérnéppel kezdhet. Ő csak egy
mocskos indián – gondolta dühösen. De igazából magára volt dühös, az
ostobaságára. A szülei nem véletlenül óvták attól, hogy a városba jöjjön, de ő
önhitten bízott magában. Azt hitte, ő is van olyan ravasz, mint az apja. Ő
mestere volt az álcázásnak, de még ő is csak ritkán kockáztatta meg, hogy
bejöjjön, inkább a szolgálókat küldték. És most az ostobasága a barátai életébe
kerül. A saját halála nem zavarta, de hogy miatta két ártatlan is odavesszen. Hirtelen
eszébe jutottak a szülei, bele fognak halni a fájdalomba. Már olyan sok
megpróbáltatáson mentek keresztül, és most ő tetézi a lehető legrosszabbal. Iszonyatosan
érezte magát, kétségbeesve kutatott megoldás után, hogy legalább Lansa és
Muraco kiszabaduljon, de a köteleik nagyon erősek, és biztosak voltak.
- Bocsássatok meg! – suttogta fáradtan.
- Mind benne voltunk, már mondtam – felelt Lansa tompán.
- Nyugodjatok meg! – szólalt meg csendesen Muraco. – Túl
fogjuk élni, érzem.
Mindketten a barátjuk felé néztek.
- Nézzetek fel az égre! Fehér a Hold.
Tokalah felemelte a fejét. A barátjának igaza volt, a Hold
fehéren ragyogott. Keserűen felnevetett:
- Azt hiszed, mert az ég tükrözi a neved, az segít?
- Hitetlen vagy Tokalah. A szellemek jelet küldtek nekünk.
- Nem vagyok hitetlen, csak nem tudom, hogy segíthet most
rajtunk a Hold.
Tudták, hogy Muraco különleges képességgel rendelkezik:
képes volt olvasni, és értelmezni a szellemek üzeneteit. Ha nem száműzik a
családját, akkor a törzsnek nagy sámánja lehetett volna. Így csak nekik
jövendölhetett. Igaz, ezek a jövendölések rendszerint beigazolódtak.
- Legyen igazad, Testvérem – sóhajtott Tokalah. – Különben
apáink hiába indulnak utánunk holnapután.
- Nem is kell utánunk jönniük. Nézd! – fejével a bolt felé
intett, ahonnan most egy árnyék vált ki, és sietve feléjük haladt.
Erica? – villant át Tokalah agyán, de aztán látta, hogy nem ő
közeledik. Az asszony testesebb volt, és a mozgásából látszott, hogy idősebb
is.
Amikor melléjük ért, leguggolt eléjük:
- Jól vagytok? – kérdezte kedvesen.
Tokalah bizalmatlanul nézett rá, a másik kettő némán
figyelt.
- Elsa Greyson vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek.
- Miért? – kérdezte mogorván Tokalah.
- Mert nem engedhetem, hogy kivégezzenek benneteket.
- Mit izgat az téged?
- Ismerem az anyádat.
- Tessék? – lepődött meg a fiú.
- Te vagy Tokalah, Jordan Cassidy és Tukayoo fia.
- Honnan…?
- Hogy honnan tudom? Én vagyok anyád egyetlen bizalmasa.
Mindent tudok rólatok.
- De honnan tudtad, hogy én vagyok az, nem pedig valaki más?
- Abban a pillanatban tudtam, ahogy beléptél a boltba. Annyira
hasonlítasz anyádra! És még sosem láttam olyan indiánt, akinek zöldes lenne a
szeme.
Lágyan megsimogatta a fiú arcát.
- Szívesen beszélgetnék veled, de most mennetek kell. Ha
meglátnak, akkor mindnyájatokat azonnal megölnek.
Gyorsan a fiúk háta mögé került, és elvágta a szíjakat.
- Menjetek! A lovaitokat a béristálló mögé vittem. Ott
vannak kikötve, és készítettem nektek vizet, meg takarót. Siessetek!
- Köszönjük, Elsa! – suttogta Tokalah, és hálás pillantást
vetett a nőre. – Hogy hálálhatnánk meg.
- Úgy, hogy megmenekültök, és szót fogadtok a szüleiteknek.
Többé ne gyertek a városba, ha élni akartok!
- Köszönjük!
Tokalah és a két fiú görnyedve botladoztak az istálló felé,
a több órás rabságtól elgémberedtek az izmaik, de a feszültség éberré tette
őket. Már a lovaknál jártak, amikor a sötétből előlépett egy alak.
A három fiú megdermedt. Elsa, aki mögöttük jött, halkan felsikkantott.
- Hallgass Elsa, vagy észrevesznek! – szólt fojtott hangon a
férfi.
- John? – döbbent meg az asszony.
- Valakinek fedezni kell őket, amíg biztos távolba érnek.
- Köszönöm – lehelte Elsa a férjének.
- Erről még beszélünk – vetette oda a nőnek. – Ti pedig
menjetek, mielőtt meggondolom magam!
Intett a puskával, a három harcos pedig azonnal lóháton
termett, még egyszer odabiccentettek a nőnek, és aztán elvágtattak.
- John, kérlek!…
- Maradj csendben! – intett a férfi. – Gyere!
Visszalopakodtak az istálló elé, amikor meglátták, hogy
néhány férfi futva igyekszik a korláthoz.
- Eltűntek! Valaki megszöktette őket! Riadó!
John kikapta a felesége kezéből a tőrt, felhasította a
karját, és kirohant a többiekhez.
- Várjatok! Nincs értelme!
- John, mi történt?
- Értük jöttek – lihegte. – Sokan voltak… nincs esélyünk,
csak megölnének minket.
- De megsebesültél! Ezt nem hagyhatjuk! – üvöltött a
hadnagy.
- Ha utánunk megyünk, mind meghalunk. Semmi értelme.
- Ha így gondolod – nézett rá kételkedve a hadnagy.
Elsa végszóra sikoltozva előrohant az árnyékból:
- Istenem! John! Megsérültél? - A férje mellé rogyott, és
zokogva nézte a sebet. – Hívjátok doktor Stewart-ot!
- Semmi baj, kedvesem! Csak egy karcolás – nyugtatta
feleségét a békebíró.
Végül nagy nehezen elcsitultak a kedélyek, az orvos
bekísérte a sérült békebírót a boltba, ahol ellátta sebét, és mindenki
nyugovóra tért.
Erica Greyson némán állt sötét szobájának védelmében, és
végig figyelemmel kísérte az eseményeket. Dühös volt, amiért pont a nagynénje
segít a három fogolynak, de a szíve mélyén örült, hogy valaki kiszabadította
őket. Nem kívánta a halálukat, bár élvezte a délutáni mókát, de azt nem akarta,
hogy ártatlanul megöljék őket.
Nézte, ahogy a fiúk botladozva futnak az istálló irányába,
és hirtelen bűntudata támadt.
Mielőtt elutazott, soha nem gondolt ellenségesen az
indiánokra. Igaz eggyel sem találkozott, hisz a várost messze elkerülték. Egy
múltbéli esemény távol tartotta őket. New Orleansban azonban belenevelték a
rézbőrűek gyűlöletét. És most már tudta, hogy remek tanítvány volt. Ahogy
rájött, hogy a fiú indián, azonnal, minden ok nélkül megutálta, pedig az első
benyomása pozitív volt róla.
„Istenem! Miket
gondolok! Hisz csak egy vadember! Megérdemelte, amit kapott. Hogy képzelte,
hogy megkaphat! Soha nem alacsonyodnék le az ő szintjére!”
Dühösen az asztalra csapott, és az ágyához lépett. Elővette
Theodore fényképét, és ábrándozva nézegette.
- Megtalálom a módját, hogy visszamenjek hozzád – suttogta.
Ezután lefeküdt, és békés álomba szenderült.
A három fiatal harcos nem törődött semmivel, egyenesen a
birtok felé lovagoltak. Tudták, hogy kemény büntetésre számíthatnak, amiért
ellenszegültek a szülői parancsnak, de most csak az hajtotta őket, hogy minél
hamarabb, biztonságban hazaérjenek.
Bevágtattak a kapun, és azonnal látták, hogy épp időben
érkeztek. A négy felnőtt harcos már lóháton ült. Meglátták a fiaikat, vértől
mocskosan, és egy pillanatra elakadt a szavuk.
Aztán Tukayoo leugrott a lováról, a fiához futott,
lerángatta, és hatalmas pofont adott neki. Utána hevesen magához ölelte, és
megropogtatta a csontjait.
- Bocsáss meg, apám! – nyögte Tokalah. – Bocsáss meg!
Ekkor kivágódott a ház ajtaja, és Jordan rontott ki rajta
könnyek közt:
- Hogy tehetted ezt? – sikoltotta. – Hogy lehettél ennyire
meggondolatlan!
- Én nem… – kezdte erőtlenül, de az anyja beléfojtotta a
szót.
- Ha megöltek volna, azzal minket is megölsz! Erre nem
gondoltál?
Tokalah némán lehajtotta a fejét.
- Istenem! – nyögte Jordan. – Jól vagy, egyetlen fiam?
Odarohant a fiához, és zokogva magához ölelte.
- Drága fiam!
- Bocsáss meg, anyám!
- Gyere be! Ellátom a sebeidet.
Tokalah kábultan emelte fel a fejét, és körülnézett. Kohana
és Hok’ee hasonlóan fogadták a fiaikat, de már ott is túl voltak a drámán.
Mindhárom fiút bekísérték a házakba.
- Honnan tudtátok? – kérdezte Tokalah, miután az anyja
lemosta a sebeit, és leültette az asztalhoz vacsorázni.
- Sergio néhány órája érkezett – mondta Tukayoo. – A
családjánál volt látogatóban, és hazafelé látta az elhagyott táborhelyeteket. Aztán
találkozott a postakocsival, az utasok mondták, hogy a városban elfogtak három
indiánt. Azonnal szólt, hogy valami történhetett, mi pedig már indulni
akartunk. De inkább te mesélj! Mi történt veletek?
- Bementünk a városba.
Jordan felszisszent, és rémülten nézett a férjére.
- Tudom, megtiltottátok, hogy bemenjünk, de kíváncsi voltam.
Az én hibám, én beszéltem rá Lansa-t és Muraco-t. Oda kell mennem, szólnom kell
nekik, hogy ne büntessék őket miattam!
Fel akart állni, de az apja visszahúzta:
- Szép gesztus, de veled mentek. Ők ugyanúgy megérdemlik a
büntetést.
- Igazad van, apám! Mi lesz a büntetésem?
- Még nem tudom, de gondolkodom rajta. Most menj, pihenj le!
Kimerült vagy. Holnap beszélünk.
- Igen, apám. Jó éjszakát! Jó éjt, anyám!
- Jó éjszakát! – ölelte meg Jordan, és figyelte, ahogy a fiú
még mindig kissé bizonytalan léptekkel elindul a lépcsőn. – Ne légy túl szigorú
vele, Tukayoo! – fordult a férjéhez.
- Annak kell lennem, meg kell tanulnia, hogy szót fogadjon.
- Vedd figyelembe, hogy már férfi! Te is tiltakoztál volna,
ha ennyi idősen az apád szabja meg, hogy mit tegyél.
- Ő még annyira gyerek.
- Te húszévesen már elvesztetted Shadit.
- És utánad vágyakoztam – mondta mosolyogva, és megsimogatta
az asszony arcát.
- Tukayoo, a fiadnak épp elég büntetés volt, amin átment az
ostobasága miatt. Megszégyenítették, és a két barátja majdnem meghalt miatta.
- Igaz, de meg kell büntetnem.
- Egyetértek, csak azt kérem, ne légy túl kemény.
- Rendben, szerelmem. Gyere, ideje nekünk is nyugovóra
térnünk.
Felálltak, és összeölelkezve elindultak Tokalah után.
Imádom!!!
VálaszTörlésKöszönöm :)
TörlésElnézést a kései válaszért, nem voltam topon a napokban, de úgy tűnik újra itt