Szép jó reggelt Mindenkinek!

Még egyszer boldog karácsonyt. Nem feledkeztem arról, hogy szombat van, íme az Apacsszív következő két fejezete, remélem, továbbra is tetszik.

Jó olvasást

B. F.

5. fejezet

Jordan a hátsó kertben ült. Amióta visszatért, minden felkavarodott körülötte. Az a nyugalom, amit itt mindig érzett, most hirtelen semmivé foszlott. Nem ideges volt, hanem izgatott. Az utóbbi időben érzelmileg teljesen összezavarodott, és most ki kellett menekülnie a kert magányába, hogy mindezt feldolgozza.

Visszaemlékezett azokra az időkre, amikor vágyott a város nyüzsgésére, és úgy tekintett a ranch-ra, mint valami börtönre. A magas kőkerítés, ami kelet felől elzárta a sivatagtól, hosszan nyúlt el észak-déli irányban. A gyermek Jordan-t mindig egy börtön falára emlékeztette.

Ám, ami a fal mögött volt, arra most, fiatal nőként már úgy gondolt, mint egy falatnyi Mennyországra a pokol közepén.

A kapu mögött helyezkedett el a hatalmas ház, U alakban, melynek középső szárnya volt a fő épület, ahol ő és az apja éltek. Itt volt a csak vendégségek alkalmával használt szalon, aminek teraszos ajtaja az udvarra nézett. Apja dolgozószobája, a könyvtár, az étkező, és az emeleten kialakított két lakosztály. Egy az apjának, egy pedig az ő számára. A hálószobák ablakai kelet felé néztek, hogy éjszakánként ne szenvedjenek annyira a hőségtől.

A ház északi szárnya rejtette a vendégek számára fenntartott szobákat, ezek mostanában kongtak az ürességtől, pedig régen az apja sűrűn szervezett több napon át tartó összejöveteleket. Mostanra a társasági élet nullára csökkent, mivel szinte minden szomszédjuk elköltözött. A déli szárny a ranch munkásainak, és a családjuknak volt kialakítva. Max Cassidy nagyon ügyelt arra, hogy az emberei a lehető legnagyobb kényelemben éljenek. Az volt a mottója, hogy az elégedett munkás jobban dolgozik, és így több hasznot hoz a birtoknak.

A ház három szárnyát boltíves átjáró választotta el egymástól, a déli irányba nyíló az istállók, gazdasági épületek, és a karámok felé vezetett. Erre terültek el a földek is, bár ezek mostanában nem sok hasznot hoztak. A szárazság mindent megölt. Az északi átjáró pedig a „hátsó kertbe” vezetett. Ez maga volt a Paradicsom Jordan számára, ám most ez is élettelenül sárgult a déli forróságban. Az apja azért telepítette erre az oldalra, hogy a vendégszárny védelmező árnyékot nyújtson a trópusi virágokkal teleültetett kis világnak. A lány imádta ezt a helyet. Amikor kislányként belépett ide, mindig úgy érezte, a dzsungel rengetegében jár. A hatalmas növények közt szinte mindennap bújócskáztak, és fogócskáztak Scarlett-el. Mivel a kislány a szomszédos birtokon élt, nagyon sokszor együtt töltötték az idejüket. Aztán pedig az apja nevelőnőt fogadott mellé, és Scarlett szüleit is meggyőzte, hogy milyen hasznos lenne, ha a lányuk Jordannal együtt tanulhatna. Számtalanszor csábították a kert labirintusába a gyanútlan tanárnőiket – jó párat elfogyasztottak az évek során – és mindig hagyták, hogy eltévedjenek a buja növényzet közt futó ösvények útvesztőiben. Ilyenkor jókat derültek csalafintaságukon, még az ezért járó büntetés sem szegte a kedvüket.

Felemelte a fejét, és körülnézett a haldokló kertben. Még sosem érzett ilyen szomorúságot. Már csak néhány pálma bírta, de azok is a végüket járták. Jordan remélte, hogy apja terve beválik, és néhány napon belül befejezik a csatorna kiépítését. Akkor újra korlátlan mennyiségű friss vízhez jutnak. Már előre eltervezte, hogy fogja életre kelteni az ő kis Paradicsomát. Persze először a termőföldeket kell rendbe hozni.

Max már megállapodott néhány marhatenyésztővel, és amint újra lesz víz, vásárol jó pár tenyészállatot.

Jordan már nagyon várta, hogy minden megint a régi legyen. Úgy érezte, belepusztulna, ha el kellene mennie innen.

Csendesen ült, hátát a ház hűs falának támasztotta, és lehunyt szemmel álmodozott.

Nem hallotta meg az érkező lovast.

Scott hadnagy úgy érkezett meg, hogy a munkások alig tudtak félreugrani az útjából. Leszállt a lóról, és a gyeplőt az egyik lovász kezébe dobta.

- Merre találom Miss Cassidy-t? – kérdezte nyersen a fiútól.

- A hátsó kertben uram – válaszolt ijedten a gyerek.

A hadnagy késedelem nélkül elindult az északi szárny mögé. Már három hete vissza kellett mennie Fort Stockton-ba, és ez hátráltatta a terveit. Most azonnal látni akarta a lányt, beszélni vele. Remélte, hogy mostanra hiányzik annyira neki, hogy rajongva omlik a karjaiba. Átért az átjáró alatt, és azonnal megpillantotta. A fal melletti padon ült, csukott szemmel, és a falnak támaszkodott. Könnyű, fehér, nyári blúz volt rajta, és világosbarna lovaglónadrág. A poros csizma elárulta. Ebből a férfi azonnal tudta, hogy a lány lovagolni volt.

Ha a felesége lesz, erről le kell szoknia. Egy tisztes úriasszonynak nem illik úgy festenie, mint egy farmerlánynak.

A szája könnyed mosolyra húzódott, és elindult Jordan felé.

- Jó napot, Miss Cassidy! – köszöntötte.

- Jó napot, hadnagy! – kapta fel a fejét a lány, és kedvesen elmosolyodott. – Micsoda öröm, hogy visszatért! Már nagyon hiányoltam.

Conrad még szélesebben mosolygott, elérte, amit akart.

- Hiányoztam magának? Ezt remélni sem mertem.

Odalépett a lányhoz, aki arrébb húzódott, és jelezte, hogy üljön mellé. Közben kissé elpirult, és inkább félrenézett.

- Miss Cassidy! Csak nem hoztam kellemetlen helyzetbe? Bocsásson meg!

- Nem, ne kérjen bocsánatot! Én csak… – ismét elfordult.

- Ön csak? Istenem, Miss Cassidy! Csak nem azt akarta mondani, hogy gondolt rám?

- De igen – suttogta elhaló hangon Jordan.

- Ezt azt jelenti, hogy reménykedhetek? Miss Jordan! Ez igaz? Istenem, a világ legboldogabb emberévé tett. – lelkendezett Conrad. Lágy erővel megragadta Jordan kezét, és megcsókolta.

Aztán hirtelen elengedte.

- Bocsásson meg a merészségemért! – nyögte.

- Ugyan! – mosolygott a lány. – Kérem, szólítson Jordannak, Conrad!

- Drága Jordan! Ekkora kegyet nem is remélhettem. Ön teljesen elvarázsolt. Nem is tudom szavakba foglalni, hogy mit érzek most… Én… szeretem magát!

A lány döbbenten hőkölt hátra, de a szíve lángra lobbant.

- Oh – nyögte.

- Rosszat mondtam, drága Jordan? Én…

- Nem! Csak meglepett ez a hirtelen vallomás.

- Ön nem érez így. Jól látom? – mondta elkeseredve Conrad.

- Nem erről van szó! Ön sem közömbös a számomra, csak még sosem éreztem ilyesmit, és ez most letaglóz.

- Akkor reménykehetek? Remélhetem, hogy egy napon talán igent mond?

- Igent? Mire? – kérdezte Jordan ártatlanul.

- A házassági ajánlatomra, drága Jordan. – mosolygott rendületlenül a férfi.

- Házassági… ajánlat? – hápogott a lány. – Talán meg akarja kérni a kezemet?

- Ez minden vágyam. Rajongok önért Jordan. Boldoggá szeretném tenni, szeretném maga mellett leélni az életemet. Kérem, mondja, hogy reménykedhetek! Hogy gondolkodik az ajánlatomon! Könyörgöm.

Lecsúszott a padról, térden állt Jordan előtt, és remegő kézzel fogta a lány csuklóját.

- Könyörgöm! – ismételte meg.

- Megígérem, hogy gondolkodom rajta.

- Köszönöm – lehelte a férfi, és megcsókolta Jordan kezét.

A lány fátyolos szemmel nézte a férfi arcát, bátortalanul felemelte a kezét, és megcirógatta. Aztán hirtelen, pirulva visszahúzta. Még sosem volt ennyire merész senkivel. Jeremy csókja után reszketve rohant gyónni, és olyan bűntudatot érzett, mint még soha, pedig nem ő kezdeményezett. És most megsimogat egy férfit, aki láthatóan vágyakozik utána. Olyan volt ez, mintha tálcán kínálná magát.

- Conrad! Kérem! Megígértem, hogy átgondolom az ajánlatát, de tartsa tiszteletben a jóhíremet!

- Ezt kérnie sem kell Jordan! – válaszolt a férfi, és tekintetét sóvárogva siklatta végig a lány testén.

„Már nemigen van mit tiszteletben tartani.” – gondolta, de nem mondta ki hangosan. A katonái, és az itteni munkások közt elterjedt a híre az apacsoknál történteknek – hála Miguel-nek – így mindenki tudta, hogy a lány már nem ártatlan. Conradnak azonban tetszett, hogy ennyire megtagadja a történteket. Úgy vélte, a lány annyira szégyellte a dolgot, hogy megtagadta. Elhatározta, hogy ez lesz az első, amit elér. Visszaadja a tisztességét, ezzel aztán végleg magához kötheti. Elégtétellel várta az esküvőt. Mert bizonyosan tudta, hogy a lány más kérőre nem számíthat azok után, ami történt. Hallotta, hogy a partiképes fiatalembereket tiltották a szüleik Jordantól. Egyik család sem nézte volna jó szemmel, ha bekerül a köreikbe egy tisztátalan asszony.

Felállt, és a kezét nyújtotta Jordannak.

- Jöjjön, Jordan! Ne maradjunk sokáig kettesben!

- Köszönöm, hogy megért – mosolygott rá hálásan a lány.

Visszamentek a főépülethez, és leültek a tornácon beszélgetni, ahol mindenki jól láthatta őket. Jordannak imponált a hadnagy visszafogott viselkedése. Egyre inkább úgy érezte, hogy a szűkös lehetőségek közt rátalált a tökéletes társra. Bár időt kért a férfitól, de tudta, hogy hamarosan választ ad neki, mégpedig pozitív választ. Most már csak az apjával kell megértetnie, hogy ez a vágya.

Mindenesetre nem akarta siettetni a dolgot, úgy gondolta, még néhány hétig hagyja, hogy a férfi ostromolja. Az eszébe sem jutott, hogy csapdába sétált.

A következő hetekben beavatta bizalmasát, Juanitát, és együtt tervezgették a jövőt. Jordan egyre többet kocsizott be a városba, és elkezdett érdeklődni az esküvői ruhák iránt. Néhány vele egykorú kisasszonynak feltűnt a sürgölődése, és beszélgetésbe bonyolódtak vele.

- Mesélj, Jordan! Rég nem jártál felénk. Mi minden történt? Igaz, hogy apacsok fogságában voltál? – kérdezte az egyikük, akit a lány sosem kedvelt igazán.

- Nem voltam a foglyuk. Megmentettek egy csapat mexikói haramiától, és segítettek hazatérni. Mindenki mást megöltek a rablók.

- Oh, értem – mondta a Marissa, és jelentőségteljesen a barátnőjére pillantott. – És most mi járatban vagy a városban?

- Vásárolni jöttem – mosolygott sejtelmesen Jordan – szükségem van néhány dologra.

Nem akart előre elárulni semmit, hisz amióta elhangzott az a bizonyos vallomás, Conrad visszahúzódott, és csak nagyon szolidan udvarolt a lánynak. Jordan pedig nem merte szóbahozni a témát. Azt természetesen nem tudhatta, hogy ez is része a férfi tervének.

A többi lány kissé sajnálkozva figyelte őt, hisz mielőtt szóba elegyedtek vele, látták, hogy a menyasszonyi ruha katalógust nézegette. A városban is terjedt a hír, miszerint az apacsok nem csak a szép szemeit csodálták, és most azt hitték, Jordan kétségbeesetten vágyakozik arra, hogy ismét bekerülhessen az elit társaságba.

Nem mintha ő erre vágyott volna. Tisztában volt vele, hogy lenézik, őt is és Scarlett-et is. Őket nem küldte el az apjuk New Orleans-ba vagy St. Louis-ba, hogy hírneves lányiskolában tanuljanak. Nekik csak nevelőnőik voltak, akik megtanították őket mindarra, amire a városi lányokat az iskolák. Sőt Jordan édesapja büszke volt, mert lánya és barátnője sok olyan ismeretre is szert tettek, amire ezek az iskolák nem tanították meg a lányokat. Irodalmi és tudományos tudásuk meghaladta az összes úri kisasszonyét a városban.

Már zavarta őt a kíváncsiskodó lányok hada, ezért gyorsan elbúcsúzott, felült a kis kocsira, amit Pedro-tól kért kölcsön az útra, és elindult hazafelé.

Félúton járhatott, a forrón tűző nap még a félig fedett kocsi ellenére is izzadtságcseppeket csalt Jordan nyakára. Nem hajtotta a lovat, nem szerette volna, ha kitikkad, mire hazaér, de igyekezett gyorsan haladni. A városban hallotta, hogy megint portyázó rablóbandákról beszéltek Greyson szatócsboltjában.

Hirtelen a ló makrancoskodni kezdett. Jordan ismerte már annyira az öreg jószágot, hogy tudja, mit kell tenni ilyenkor. Megállt, leszállt, és előrement az állathoz. Simogatni kezdte a homlokát, és lágyan mormolt neki spanyolul. Néhány perc múlva a kanca megnyugodott, és felhorkant.

- Jól van, kincsem. Menjünk tovább!

Visszaindult a kocsihoz, már éppen fel akart lépni a bakra, amikor meghallotta a lódobogást. Ijedten nézett körbe, és megpillantotta a felé vágtázó bronzos bőrű, fekete hajú alakokat. Rémülten ült fel, és már a gyeplőért nyúlt, hogy meneküljön, bár tudta, hogy esélye sincs a kocsival elmenekülni a lovasok elől. Ám ekkor az egyik alak visszafogta a lovát, ami idegesen ugrándozva megállt:

- Jordan? – kérdezte a férfi.

- Tukayoo? – kiáltott fel megkönnyebbülten a lány. – Tényleg te vagy az?

- Én vagyok – mondta kimérten az indián. – Mit keresel egyedül a sivatagban?

- A városban voltam. – felelt mosolyogva Jordan.

- Apád elengedett egyedül? Most már biztos vagyok benne, hogy felelőtlen.

- Hogy? Mi van veled? Mit képzelsz, hogy így beszélsz az apámról?

- Ti nem hallottatok a portyázókról? – kérdezte még mindig ridegen a férfi.

- Eddig nem. Csak most hallottam, ahogy a városban beszéltek róluk. Miért? Talán ti vagytok azok?

- Nem! – mordult fel az indián. – Már megmondtam neked, mi nem bántunk ártatlanokat!

- Igen… emlékszem – hebegte Jordan döbbenten. – Ne haragudj!

- Menj haza a lehető legrövidebb úton!

- Ti mit kerestek errefelé?

- Felderítjük a területet. Nem akarjuk, hogy meglepjék a táborunkat. Mostanában jobban kell figyelnünk mindenre.

- Értem – suttogta Jordan furcsa szomorúsággal. Nem értette, hogy a harcos miért ennyire kimért vele – Tukayoo, mi történt veled? Régebben nem voltál ilyen.

- Megtudtam, mennyire alávaló a néped. – vágta keményen a szavakat.

- Hogy? De mégis, mi történt?

- Ne kérdezz, ha nem akarod tudni az igazat!

- De én…

- Menj haza, mielőtt bajod esik!

Ezzel megfordította a lovát, és elvágtatott. Hok’ee, aki mindvégig ott állt mögötte, szúrós szemmel figyelte a lányt.

- Hok’ee! Mi történt? – nézett most rá.

- A katonáitok megölték a nővéremet.

- Tukayoo felesége meghalt? – nyögött fel Jordan. – Istenem! Ez annyira… sajnálom Hok’ee! Nagyon sajnálom! Mondd meg neki is, hogy együtt érzek vele.

- Az nem hozza vissza a nővéremet! – mondta ridegen. – Tedd, amit mondott! Menj haza, és ne merészkedj ilyen messzire egyedül!

Ő is megfordult, és a másik férfi után iramodott.

Jordan még hosszú percekig állt mozdulatlanul, és döbbenten bámult a két indián után, amikor végre összeszedte magát, és sokkal gyorsabb tempóban, mint előtte, hazahajtott.

Az új hírek még jobban felkavarták. Könnyek szöktek a szemébe, hogy lehet a saját népe ennyire kegyetlen. Megölni egy ártatlan asszonyt. Mégis, hogy tehetnek ilyet?

Mire behajtott a kapun, már zokogott. Pedro rémülten szaladt oda hozzá:

- Mi történt, Miss Jordan? Csak nem támadták meg?

- Nem, Pedro. – szipogott. – Csak nagyon rossz híreket kaptam. Én jól vagyok.

- Ne mondjon ilyet, kisasszony! Hisz alig áll a lábán! Jöjjön – lesegítette Jordant a kocsiról, és bekísérte a házba.

A lány remegő tagokkal ült le a könyvtárszobában, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a szomorúság átjárja.

Néhány perccel később kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és Jordan hallotta, hogy az apja és Conrad derűsen beszélgetve kilépnek. Gyorsan megtörölte a szemét, felállt, és kiment hozzájuk:

- Jordan, kislányom? Miért szomorkodsz itt egyedül? Valami baj ért a városban?

- Netán valaki illetlenül viselkedett önnel, kedvesem? – kérdezte Conrad is.

- Nem, dehogy. Csak szomorú híreket kaptam. És megijesztett az is, hogy megint feltűntek a rablóbandák.

- Jordan, ettől nem kell félned – nyugtatta az apja.

- Így van! – tette hozzá Conrad. – Ha ez megnyugtatja, akkor visszamegyek Fort Stockton-ba, és engedélyt kérek az őrnagytól. Kilovagolok az embereimmel, és felszámoljuk azt az indián csürhét.

- Ne! Conrad, kérem ne! – Jordant hirtelen rémület járta át. – Ne kockáztasson!

- Jordan, ha ezzel megszabadítom a rettegéstől…

- Conrad! Én nem hiszem, hogy az indiánok garázdálkodnak. Ha utánuk folytat hajtóvadászatot, csak magunkra haragítjuk őket. Erre semmi szükség. És nem viselném el, ha valami baj érné.

- Aggódik értem? – kérdezte a férfi csillogó szemmel.

- Én csak… nem szeretném, ha kockáztatná az életét.

A hadnagy mosolyogni kezdett.

- Köszönöm, kedves Jordan. – kezet csókolt a lánynak, aki zavartan fordult el, és közben kerülte az apja döbbent pillantását.

- Azt hiszem, jobb, ha megnézem Juanitát – mormolta halkan, és sebes léptekkel megindult a konyha felé.

Vacsora után Jordan kisétált a hátsó kertbe. Ilyenkor, mikor a nap már nem égette halálra a növényeket, és csak a csillagok, és a fáklyák fénye világított, varázslatos, szinte misztikus világ tárult fel. Bár most, hogy a növények nagy része elpusztult, inkább ijesztő volt.

- Jordan!

Conrad csendesen szólt, de a lány annyira megijedt, hogy sírva fakadt.

- Oh, kedves! Bocsásson meg! Nem akartam megijeszteni.

Mellé lépett, és gyengéden átölelte.

- Nem, nincs baj. – suttogta Jordan megilletődötten.

- Biztosan? De hiszen reszket.

- Csak az izgalom miatt. – hebegte a lány. Érezte, hogy egyre inkább zavarba jön.

- Jordan. Kérem, mondja el, mi bántja!

- Nem is tudom… én… Conrad, emlékszik arra a beszélgetésre?

- Amikor itt voltunk a kertben?

- Igen, akkor megkért, hogy gondolkodjam az ajánlatán.

- És megtette? – kérdezte a férfi izgatottan.

- Igen, de előtte szeretném megkérdezni, hogy áll-e még az ajánlata?

- Oh, Jordan, hát persze, hogy áll! Könyörgöm, ne kínozzon! Döntött? Kedvesem, kérem, elepedek!

- Igen, választ ígértem. Conrad, én… boldogan leszek a felesége.

- Istenem, Jordan! – megölelte a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. A lány ügyetlenül viszonozta, de Conrad nem törődött vele. – Köszönöm, szerelmem! El sem tudom mondani, mennyire boldoggá tett. Megyek, nem húzom az időt, máris beszélek az édesapjával. De ön ne maradjon itt egyedül, kérem! Nem venném a lelkemre, ha valami történne önnel.

- Itt? Mi történhetne itt?

- Bármi, egyetlenem! Jöjjön!

Kézen fogta a lányt, és visszavezette a házba. Jordan elindult Juanitához, míg a hadnagy bekopogott a dolgozószobába, majd eltűnt az ajtó mögött. Ám előtte még bátorító pillantást vetett a lányra.

- Mamácska! Mamácska!

- Mi van, kicsim? – kérdezte az asszony.

- Conrad most kéri meg a kezem apámtól – lelkendezett Jordan, és Juanita nyakába borult. – Jaj, mamácska, én annyira… annyira…

- Boldog vagy? – mosolygott a lányra.

- Azt hiszem.

- Nem vagy biztos a dolgodban, kicsim?

- Nem erről van szó. Én csak úgy érzem, ez az egyetlen lehetőségem van.

- Mi bánt kicsim, eddig arra vágytál, hogy megkérjen?

- Igen, most is így érzem, csak félek, hogy talán elsietem a dolgot.

- Mire várnál? A hadnagy szeret téged. Boldoggá fog tenni. Vagy te talán nem így érzel?

- Nem tudom. – sóhajtott Jordan. – Biztosan csak a mai hírek zavartak össze.

- Miféle hírek?

- Ma, amikor a városból jöttem haza, találkoztam azzal az apaccsal, aki megmentett.

- Istenem! – nyögte rémülten az asszony.

- Ne ijedj meg! Csak váltottunk néhány szót. A társa, akivel volt, elmondta, hogy fehér katonák megölték Tukayoo feleségét. Annyira megviselt.

- Ezért sírtál, amikor megérkeztél? – simogatta meg a karját Juanita.

- Igen. Az a lány alig volt idősebb nálam. Hogy lehetnek képesek az emberek megölni egy ártatlant. Még ha az indiánok rabolnak is, de ebben sem hiszek, akkor sincs joga senkinek megölni valakit, akinek semmi köze a dologhoz. Szerintem a támadásokért pedig azok a mexikói haramiák a felelősek, akik engem is megtámadtak.

- Miből gondolod? – nézett rá az asszony.

- Csak egy sejtés, mamácska. Egy nagyon erős sejtés.

- Jól van, kicsim, próbálj megnyugodni! Te most ne foglalkozz ezekkel a gondokkal. Reménykedjünk abban, hogy apád áldását adja, és boldog leszel.

- Igen – sóhajtott a lány, és mosolyogni kezdett. – Nem kell, hogy zavarjon néhány rabló. Itt nem érhet baj.

- Így van, leánykám! – szorosan magához húzta, és megcsókolta Jordan feje búbját.

Ekkor Conrad és az apja beléptek a konyhába, mindketten szélesen mosolyogtak, és ebből Jordan azonnal tudta, hogy Max kedvező választ adott a férfi kérésére. Lelkesen gratulált a lányának, és utána boldogan tértek nyugovóra.

Másnap Max Cassidy beutazott a városba, hogy megbeszélje a részleteket a pappal. Amíg ő a templomban intézkedett, Jordan Juanita segítségével kiválasztotta a megfelelő menyasszonyi ruhát, és az azt követő lakodalmas ruhát. Mire az apja végzett a formaságokkal, már meg is rendelték.

A városban gyorsan elterjedt a híre a menyegzőnek, és Jordan hamarosan irigy szemek össztüzébe került, amikor a szatócsboltból kilépve összetalálkozott a múltkori beszélgetőpartnereivel. Visszafogottan köszönt nekik, de igyekezett minél rövidebbre fogni a társalgást, mert látta, hogy az édesapja türelmetlenül várja a kocsinál. Kimentette magát, és boldog elégtétellel vonult át a város főterén.

Aztán már nem is törődött az emberekkel, mert meglátta Conradot, aki büszkén megjelent a lován, és a kocsi mellé léptetett.

Melegen köszöntötte jövendő apósát, és gyorsan leszállt a nyeregből, hogy felsegítse Jordant a bakra.

- Megengedik, hogy hazakísérjem Önöket? – kérdezte az üdvözlés után. – Nem szeretném, ha valami baj történne az úton.

- Köszönjük, hadnagy úr! – felelte Max.

Jordan pedig boldog mosollyal hálálta meg a gesztust. Conrad viszonozta, és elégedetten ült vissza a lovára, tervének első fele tökéletesen sikerült. Már azt is tudta, hogy miként valósítja meg a továbbiakat. Hetykén ült a lován, ahogy a kocsi mellett haladva végigvonultak a kis városon, és elindultak a hazafelé vezető úton.

6. fejezet

Az esküvőt kora őszre tervezték. Nem akarták, hogy a túl forró nap tönkretegye az ünnepséget, de azt sem szerették volna, ha egy esetleges vihar rombolná le a hangulatot.

Max Cassidy gondoskodott róla, hogy az egész város tudjon az eseményről, mindenkit meghívott. Így akarta megmutatni, hogy a lánya a tavasszal történtek ellenére is tisztességes maradt, és egy olyan remek férfi lesz a férje, mint Conrad Scott hadnagy.

Büszke ember lévén elégedettséggel figyelte az emberek reakcióját, és örömmel töltötte el, hogy a városi, elkényeztetett ifjú hölgyek irigyen figyelik lánya minden mozdulatát, és sóvárognak a boldogsága után.

Jordan mindebből semmit sem vett észre, ha be kellett mennie a városba az előkészületek, vagy a ruhapróba miatt, igyekezett rövidre fogni az utazást. Zavarta, hogy úton-útfélen megállítják, hogy gratuláljanak neki, vagy épp kérdezősködjenek a részletekről. Ilyenkor mindig az apjához irányította a kíváncsiskodókat, és sietve bevonult a város egyetlen szabóságába, ahol már várták.

A ruha meseszép volt, és szerencsére nem volt szükség sok igazításra, szinte olyan volt, mintha ráöntötték volna. Teljesen zárt volt, a nyakáig ért, de a felső része a mell vonala fölött, és az ujja áttetsző csipkéből készült. A hófehér szatén feszesen simult az alakjára, egészen a csípőjéig, ameddig a fűző is ért. Alatta lágyan nyílt szét az anyag, hogy bő szoknyában folytatódjon. A szatén fölött puha, könnyűesésű tüll anyag volt, amelyre ezüstös fonallal finom virágmintákat hímeztek.

Jordan ámulva forgolódott a hatalmas tükör előtt, és csodálta az egyszerű, de mégis álomszép ruhakölteményt.

- Csodálatos menyasszony lesz, Miss Jordan! – mondta a varrónő. – Minden ifjú hölgy ilyen esküvőről álmodik, és ön megkapja. Ráadásul a hadnagy! – tette hozzá ábrándozva. – A lehető legjobb parti a környéken. Nagyon szerencsés kisasszony!

- Köszönöm, Margarita! – mosolygott a lány. – Én is így érzem. Boldog vagyok.

És valóban így érzett. Bár senki sem mondott neki semmit, és ő gyermeki naivságában nem jött rá, hogy pontosan miért, de érezte a népek burkolt rosszallását. Annyira bízott az emberek őszinteségében, hogy fel sem merült benne a dolog, hogy hazugnak tartsák.

Miután az apacsok visszahozták, elmesélte, hogy semmit sem tettek vele, és ő akkor úgy hitte, ez mindenki számára egyértelmű volt, nem kételkednek a szavában. Az a legmerészebb álmaiban sem jutott az eszébe, hogy nem hisznek neki.

És most, néhány héttel az esküvő előtt, kezdte azt érezni, hogy az emberek furcsán néznek rá. Úgy döntött, kizárja ezeket a gondolatokat, és csak a rá váró eseményekre koncentrál. Kedvelte Conradot, a férfi mindig udvarias volt vele, sosem viselkedett tolakodóan, egyszer csókolta meg, amikor igent mondott neki, de azóta csak a kezére, vagy az arcára lehelt vágyakozó csókot.

Pedig Jordan néha látta a hadnagy szemében azt a fajta vágyakozást, amit annak idején Tukayoo szemében, amikor annyira megijedt tőle, mert azt hitte, hogy talán mégsem engedi szabadon.

De most ezzel sem akart foglalkozni. Eldöntötte, hogy boldog lesz, és mindent megtett, hogy ez így is legyen. Szorgosan készült az esküvőre, Juanita-val folyton a konyhában töltötték az időt, és a menüt próbálták összeállítani. A szakácsnő, már beszélt az asszonyokkal, akik azonnal felajánlották a segítségüket. Mostanra készen álltak, csak a nagy eseményt várták.

Amikor nem fogadott anyjával volt, akkor Jordan az apjának segített kint az állatoknál, vagy a hátsó kert rendbehozatalával foglalatoskodott. Szerette volna, hogyha az idő engedi, akkor ott tartsák a lakodalmat. Viszont ehhez rengeteg munkára volt szükség. Jordan újratelepítette a szárazságban elpusztult növényeket, kigazolta az elvadult ágyásokat, és az ösvényeket, de nehezen boldogult egyedül.

Egy alkalommal kisétált a karámokhoz, ahol az apja az újonnan vásárolt marhák beterelését irányította, és megkérdezte tőle:

- Papa? Tudnád nélkülözni Pedro-t? Szükségem lenne rá. Egyedül nem boldogulok a kerttel, és szeretnék elkészülni az esküvőig.

- Persze, szívem. Máris hívom. – ezzel már oda is kiáltott a férfinak, aki villámgyorsan mellettük termett.

Jordan mosolyogva kérte meg, hogy menjen vele, és látta, hogy Pedro hálás ezért. Sosem szerette, amikor ezeket a fiatal suhancokat kellett betanítani. Hiányoztak a régi emberei, de őket sajnos nem kaphatta vissza.

Könnyed beszélgetésbe merülve sétáltak vissza a kert felé, amikor megérkezett Conrad.

- Jó napot, Jordan! – kiáltott már messziről.

- Jó napot, hadnagyom! Végre megérkezett! Mire jutott a tábornokkal? – szaladt elé a lány játékos szökkenésekkel.

Nem értette, miért nézi szúrós szemmel a férfi, de nem foglalkozott vele.

- Mondja már hadnagyom! – nyújtotta felé a kezét bájosan.

Conrad fanyar mosollyal csókolta meg.

- Drága Jordan! Milyen holmi van önön?

A lány nem értette a kérdést:

- A kertben dolgoztam, ahhoz ez volt a legmegfelelőbb.

- Kérem, kedves! Ne mutatkozzon így a személyzet előtt! Ez nem illendő egy úrihölgyhöz.

- Ugyan, Conrad! Hisz ezek az emberek születésem óta ismernek – ellenkezett Jordan.

- De akkor még gyermek volt. Maholnap asszony lesz, az én feleségem. Én pedig nem szeretném, ha holmi szolganépség legeltetné a szemét önön. Ezek itt annyira faragatlanok, még zaklatnák önt. Kérem, Jordan! Megteszi a kedvemért, hogy többé nem mutatkozik nadrágban?

- Persze, Conrad – válaszolt megszeppenve a lány.

Megdöbbentette, a férfi hirtelen, heves reakciója. Eddig sosem tette szóvá, ha nadrágban, és blúzban dolgozott. Jordan számára ez természetes viselet volt a birtokon. Persze, ha a házban volt teendője, vagy bement a városba rendesen felöltözött, de soha senkit nem zavart, ha nadrágban jelent meg. Az emberek így is szerették, és tisztelték őt. Egyikük sem tett kétes megjegyzéseket rá. Meglepte, hogy a férfit ez most ennyire zavarja.

De aztán belegondolt, hogy Conrad katonai rangja, és hírneve biztosan megköveteli, hogy az ilyen dolgokra is figyeljen, így megértette a férfi álláspontját.

- Pedro, menjen, és folytassa a munkát a kertben! – vetette oda a hadnagy flegmán a mexikóinak. – Kedvesem, kérem, öltözzön át! Szeretném bevinni a városba. Arra gondoltam, talán meglepném önt néhány csodás ruhával. Úgy láttam, a ruhatára igen szegényes.

- Ugyan hadnagyom, erre semmi szükség…

- A leendő feleségem ne nézzen ki úgy, mint egy cseléd. Ön megérdemli, hogy a legdrágább ruhái legyenek. Oh, és szóljon Juanita-nak, ő is velünk jön. Nem szeretném, ha megszólnák, hogy kettesben vagyunk.

- Máris – motyogta megadóan Jordan.

Gyorsan beszaladt a konyhába, és tolmácsolta a férfi utasítását. Meglepte ez a határozottság. Tudta, hogy Conrad kemény katona, és az emberei rettegnek tőle, de mindezidáig vele úgy viselkedett, mint egy úriember. Nem, mintha most másképp viselkedett volna, hisz egyetlen udvariatlan szó sem hagyta el az száját, de a lány nem volt hozzászokva ehhez a keménységhez. Megrázta magát, majd, ha a felesége lesz, akkor bátrabban kiáll önmagáért, döntötte el. Nem hagyja, hogy a férfi mindenben az irányítása alá vonja őt. Az apja mindig arra nevelte, hogy álljon ki önmagáért, és védje meg a jogait. Tudta, hogy a házasságban engedményeket kell tennie, de nem fogja hagyni, hogy Conrad rátelepedjen, és mindenben ő irányítson.

Hirtelen feléledt benne a dac, legszívesebben ebben a ruhában ment volna el, de tudta, hogy azzal nemcsak Conrad dühét szítaná fel, de az emberek megszólnák. Most tehát engednie kell, de majd máshol ő fog dönteni.

Belépett a szobájába, elővette az utazó ruhát, és kapkodva átöltözött. Conrad mosolyogva várta a tornácon, és amint Juanita is megérkezett, azonnal elindultak.

- Conrad, még mindig nem mondta el, hogy mit intézett a tábornokkal – nézett rá Jordan, amikor már a város felé zötykölődtek.

- Oh, igen – mosolygott kedvesen, és elégedetten a férfi. – Engedélyezte, hogy tartalékosként, a milíciára figyeljek, és így nem kell az erődben lennem. Mostantól minden időmet önnek szentelhetem. – huncut pillantással mérte végig a lányt.

- Ne hozzon zavarba, Conrad! – pirult el Jordan.

- Bocsásson meg, kedvesem! – félénk mozdulattal megcirógatta a lány arcát, mire Juanita hátulról köhintett egyet. Mindketten zavartan fordultak el egymástól.

Amint beértek a városba, Conrad egyenesen a szabóhoz irányította a kocsit.

- Juanita, maga itt marad, és vigyáz a kocsira! – utasította a férfi az asszonyt.

- Conrad, kérem! – súgta Jordan. – Ne beszéljen így mamácskával! – de a hadnagy határozottan megfogta a lány karját, és bevezette a boltba.

- Kedvesem, nem szabadna, hogy ennyire közel engedje magához a szolgákat! Még a végén azonosítják velük. Nem szeretnék szégyenkezni emiatt. Mostantól ön úriasszony, viselkedjen is ennek megfelelően. Már nem gyereklány, és tudom, hogy rendelkezik a megfelelő neveltetéssel. Kérem, a kedvemért, alkalmazza, amit tanult!

Jordan ismét megdöbbent, és szóhoz sem jutott, de nem is lett volna tanácsos vitába szállnia a hadnaggyal. A boltban ugyanis ott nyüzsgött a város szinte összes ifjú, cserfes szájú kisasszonya, akik csak arra vártak, hogy tanúi legyenek Jordan bukásának. A lány tudta, hogy mindenki most készítteti a ruhát az ő esküvőjére, így a varrónőknek rengeteg munkájuk volt, arra azonban nem számított, hogy Conrad pont ezt az időt választja, hogy megajándékozza őt. Ez természetesen nem volt véletlen a részéről.

Néhány varrónő, amint meglátta a belépő párt, azonnal félbehagyta a munkáját, és sürgölődve megindult feléjük.

Jordan órákon át próbált, és tűrte, hogy ráigazítsák a ruhákat. Közben a szeme sarkából látta, hogy a többiek kíváncsi, olykor irigy pillantásokat vetnek felé, de ez most büszkeséggel töltötte el. A városi kisasszonyok, akik mindig lenézték, most irigylik a boldogságát. Feltűnően nem siettek végezni a vásárlással, ami még inkább arra késztette Jordant, hogy elővegye úri kisasszonyos viselkedését, és ezzel kivívta Conrad elismerő pillantását, aki büszkén figyelte a menyasszonyát.

Végül jócskán felpakolva a csomagokkal kisétáltak a szabóságból, és visszaindultak a birtokra.

- Conrad! Ugye remélhetem, hogy ma este nálunk vacsorázik? – kérdezte Jordan félénken. – A papa biztosan nem bánná.

- Örömmel, kedvesem! Reméltem, hogy meghív.

- Ez számomra nem kérdés – bátorodott fel a lány, és Juanita rosszalló ciccentése ellenére megsimogatta a férfi karját.

Végül aztán Max felajánlotta a hadnagynak, hogy maradjon, és a vendégszárnyban lévő lakosztályok egyikét sebtében kitakarítatta a számára.

- Ugyan már, fiam! Csak nem megy vissza ilyen későn a városba, hogy szállodában aludjon. Hamarosan úgyis itt fog lakni.

Conrad visszafogottan mondott igent, de közben magában derűsen megállapította, hogy Max Cassidy jobban befolyásolható, mint hitte. Az a tény, hogy a lánya, a kétes események ellenére, kérőt talált, tökéletesen elég volt hozzá, hogy a hadnagy végleg befészkelje magát a birtokra. Figyelte, ahogy Jordan gyermeki rajongással viseltetik iránta, és élvezte a helyzetet. Már alig várta az esküvőt, bár tudta, hogy nem ő lesz az első, de izgatta a lány. Csak az a tény zavarta, hogy egy, vagy több mocskos rézbőrű érintette ezt a szépséget. Megfogadta, kiharcolja, hogy az ő feleségét tiszteljék. Megtorolja az indiánokon, amit Jordannal tettek. Megkeresi az apacsokat, és megöli mindet.

Az esküvőig hátralévő időt, már végig a ranchon töltötte, és fokozatosan mindenbe beletanult. Jordan boldog volt, amikor Conrad kiment vele a karámokhoz, vagy a kukoricáshoz, és azt látta, hogy a férfi szívét lelkét kiteszi a birtokért. Aztán szépen lassan a hadnagy átvette a lánytól az irányítást. Az emberek eleinte morgolódva fogadták, de amikor látták, hogy sem a gazda, sem a kisasszony nem ellenkezik, ők is elfogadták, hogy új úr érkezett.

Conrad végül egy reggelen megkérte Jordant, hogy ne menjen ki vele, inkább a hátsó kertben fejezze be a munkákat, ha azt szeretné, hogy az esküvőre a régi pompájában ragyogjon. Utasította Pedro-t, hogy segítsen a kisasszonynak, aki szívesen vállalta a feladatot, az idős férfi nem kedvelte ezt a kemény, parancsolgató idegent. Tudta, hogy nem szólhat az urának, de valamiért rossz érzése volt a férfival szemben. Ha tehette volna, lebeszéli Jordant az esküvőről, de sajnos ez nem állt módjában. Még a felesége, Juanita sem hitt az öreg hóbortos képzelgéseiben, miszerint Conrad Scottnak hátsó szándékai vannak.

A férfi mindenkit elbűvölt kifogástalan modorával, és azzal, ahogy ragadozóként védte Jordant mindenféle erkölcsi támadással szemben. Még csak a gyanúját sem engedte befészkelni senki fejébe, hogy a lány tisztessége csorbát szenvedett volna.

Aztán végre elérkezett az esküvő előestéje. Minden készen állt, a vendégek lassan mind megérkeztek, a birtok díszbe borult, és a vidámság visszaköltözött.

A nagyszabású vacsora, amit Max Cassidy rendezett, már véget ért. A vendégek pedig nyugovóra tértek a vendégszárnyban. Conrad visszatért a városba, hogy az esküvő napján érkező egykori csapatát fogadja. Velük együtt fog megérkezni másnap az eskető pap.

Jordan ezen az estén izgatottan, és félelemmel telve ereszkedett a kádba. Juanita ott sürgölődött a szobájában. Előkészítette az ágyát, és a hálóruháját.

Miután megfürdött, és felöltözött, remegve ült le az ágy szélére.

- Mamácska!

- Igen, kincsem? – fordult felé az asszony. – Mi bánt?

- Gyere ide! – mutatott maga mellé. – Jaj, mamácska, annyira félek.

- Mitől, kicsikém? Talán már nem akarod az esküvőt?

- De igen…

- Szereted a hadnagyot, igaz?

- Azt hiszem.

- Ő is szeret téged. Akkor mégis mi a baj?

- Mi fog velem történni? Mi lesz holnap? – nézett rá rémülten a lány.

- Férjhez mész, angyalkám – mosolygott az asszony. – Minden lány erre vágyik. És te találtál egy csodás, jóképű és fiatal férfit. Scott hadnagy remek parti. Boldog leszel mellette.

- Igen, mamácska, ezt tudom. Én nem is ettől félek, hanem… mi történik… a… nászéjszakán?

- Jaj, kicsim! Ez aggaszt? Csak szeresd a férjed, és légy odaadó, a többit ő megoldja.

- Igen, de nem tudom, mit kell tennem, hogy mi fog történni, és… mondd el, mamácska, kérlek! Te tudod. Tudod, hogy mit csinál ilyenkor egy férfi és egy nő. Mondd el! Tudnom kell! Nem akarok ügyetlen lenni.

Juanita pironkodva mesélni kezdett, elmondott Jordannak mindent. A lány először félve aztán egyre növekvő kíváncsisággal hallgatta, de még mindig nem értett mindent. Ám végül az asszony nem mondott többet.

- Hidd el, kicsim, csodálatos lesz! Boldog leszel.

- De ez az egész olyan szemérmetlenül hangzik – suttogta.

- Férj és feleség közt ez nem szemérmetlen. A családotok így fog gyarapodni.

- Ettől? – döbbent meg Jordan.

- Igen, kedvesem! De most már aludj, hogy holnap frissen, üdén állhass az oltár elé, és a hadnagy büszke lehessen rád!

- Rendben. Jó éjszakát, mamácska!

- Jó éjt, kicsim!

Kilépett a szobából, ám Jordan félelmei nem csillapodtak. Még órákon át feküdt ébren, és gondolkodott. Most érezte igazán, hogy mennyire szüksége lenne az édesanyjára. Az apja taníttatta, és felkészítette arra, hogy egy napon majd át kell vennie a birtokot, de erre nem tudta. Hiába volt mindig is bensőséges a kapcsolatuk, ezt egy férfi nem mondhatta el neki. A nevelőnői pedig túl szemérmesek voltak, hogy ilyesmiről beszéljenek. És most, amikor itt állt az esküvő kapujában, tanácstalan volt. Juanita sok mindent elmondott ugyan neki, de minden olyan ködösnek tűnt, és ő ahelyett, hogy megnyugodott volna, csak még jobban félt.

Valamikor hajnaltájt zavaros álomba zuhant, és reggel, amikor Juanita ébresztette, csak álomittas morgásra futotta az erejéből.

Az asszony a többi szolgáló segítségével felöltöztette őt, aztán a lányok elmentek a dolgukra.

Jordan idegesen ült a fésülködő asztal előtt, és tűrte, hogy az asszony csodás frizurát varázsoljon kócos hajából. Kintről beszűrődtek a zajok. A vendégek nevetgéltek, és izgatottan várták az eseményt. Jordan hallotta, ahogy néhány későn érkezőt köszöntenek hangos üdvözléssel.

- Mamácska, Conrad megérkezett már?

- Nem, kedvesem, de biztosan hamar itt lesz. Nyugodj meg!

Jordan feszülten bólintott. Valaki kopogott az ajtón.

- Kislányom, hogy állsz? – hallotta az apja hangját.

- Nemsokára elkészülök, papa!

- Rendben, a vendégek már mind megérkeztek. Senor Valdez mondta, hogy a vőlegényed is úton van, csak lassabban haladnak, mert együtt jönnek a pappal.

- Köszönöm, papa! – sóhajtott megkönnyebbülten a lány. – Hamarosan elkészülök.

- Jól van, kicsim. – mondta, aztán döngő léptei elhaltak a folyosón.

- Látod, kicsikém! Minden rendben halad. Hamarosan férjes asszony leszel. Annyira boldog vagyok, hogy megérhettem! Istenem! – könnybe lábadt a szeme.

- Jaj, mamácska! Ne sírj, mert én is pityeregni fogok! – ölelte meg Jordan.

- Rendben, szívem. Magadra hagyhatlak egy kicsit? Felküldöm Rosa-t, nekem utána kell néznem az ebédnek.

- Persze, menj csak! Én elleszek idefent.

Amikor magára maradt, felállt, és megnézte magát a tükörben. A terasz ajtaján át beáradó napfényben a ruhája ezüstösen csillogott, köszönhetően a hímzéseknek. A szoknya lágyesésű vonala kiemelte az alakját, örült, hogy ezt a ruhát választotta. Már csak a fátyol hiányzott, ami elfedte az arcát a szertartás elején, legalábbis azt a zavart pírt, ami folyamatosan elárasztotta, amint végiggondolta, hogy mi is történik vele.

Most, hogy egyedül maradt, megint rátörtek a félelmek. Megrázta a fejét, és próbált másra figyelni. Az ablakhoz lépett, és az árnyék rejtekéből figyelte a lent nyüzsgő vendégsereget. Halványan mosolyogva figyelte a kisasszonyokat, szebbnél szebb ruhakölteményeikben, amint izgatottan csacsogtak, és kíváncsian leskelődtek az ajtó felé, hogy mikor pillanthatják meg a menyasszonyt. Aztán látta az ifjú hódolók hadát, akik közül néhányan féltékeny pillantásokkal lestek a kapu felé, míg a többiek a kínálkozó lehetőségeket lesték sóváran.

Jordan is átnézett a birtok fala fölött, és a távolt kezdte kémlelni. Végre megpillantotta a porfelhőt, ami remélhetőleg vőlegénye érkezését jelezte.

Alig tíz perccel később a hadnagy bevágtatott a kapun, mögötte egy lovas kocsin megérkezett a pap, majd őt követte a hadnagy zászlóalja. Úgy harminc fess, fiatal katona lovagolt be, peckesen, mosolyogva, kivívva ezzel a kisasszonyok csodáló pillantásait.

Conrad gyors léptekkel eltűnt a vendégszárny számára fenntartott lakosztályában, hogy felkészüljön. Jordan pedig visszahúzódott a szoba rejtekébe. Rosa csendesen téblábolt mellette, nemigen tudta, mit kellene tennie, végül Jordan visszaküldte a konyhába.

Néhány pillanattal később, rövid kopogás után belépett az apja:

- Készen állsz, kicsim? – kérdezte, és a lányához lépett.

- Nem tudom – suttogta Jordan könnyes szemmel.

- Ugye nem akarod lemondani? – nézett aggódva Max.

- Nem, papa! Eszembe sem jutott, csak… nem mindennap megy férjhez az ember.

- Oh, értem. Izgulsz, igaz?

Jordan bátortalanul bólintott. Ekkor belépett Juanita is, és felhelyezte a fátylat.

- Most már készen állsz, kicsim – mondta mosolyogva. – Jaj, uram! Olyan gyönyörű kisasszony lett a lányából!

- Igen, Juantia, én is büszke vagyok rá.

- Bár szegény édesanyja is itt lehetne! – mondta az asszony könnyes szemmel.

- Ő a Mennyországból figyeli őt.

- Igen, ebben biztos vagyok. – szipogta.

Jordan idegesen toporgott, már szerette volna, ha túl vannak a szertartáson, ez a várakozás teljesen felőrölte.

Pedro bekopogott:

- Uram, a vőlegény, és a vendégek készen állnak, már csak önökre várunk.

- Azonnal megyünk – szólt ki a férfi, majd Jordan felé fordult.

- Kicsim, indulhatunk?

A lány nyelt egy nagyot, és bólintott.

A karját apja karjába fonta, és kiléptek az ajtón.