Sziasztok!

Nem feledkeztem el az ígéretemről, igaz, megkésve, de itt az eddigi utolsó feltett történet, az Emlékeidben a világ.
Holnap szünet, de szombaton jövök, és ha még azt követően is kíváncsiak lesztek, akkor főként Mónika kérésére elolvashatjátok majd Sonny Eaglewing szemszögéből az Ébredő Napfényt.

Addig is jó olvasást az eddigiekhez.
Szép estét

B. F.

Betty Forester

Emlékeidben

a világ

Folytatás 1

9. fejezet

Hétfőn a lányokkal alaposan kibeszéltük a hétvégét. Először persze Mirát faggattuk, a többi ráért.

- Mit mond a rendőrség? – kérdeztem.

- Egyelőre semmit. – mondta. – Lehelyszíneltek mindent, de nem találtak ujjlenyomatokat, biztos kesztyű volt rajtuk. Úgyhogy nem sok reménnyel kecsegtetnek.

- Istenem! – suttogtam elszörnyedve. – Mit vittek el?

- A DVD-lejátszót, azért mondjuk nem kár. De sajnos megtalálták az ékszeres dobozomat. Mondjuk, a legtöbb dolog csak bizsu volt benne, de ott tartottam a nagymamám eljegyzési gyűrűjét is, és azt elvitték. Hát az megviselt, órákig sírtam, Noel alig tudott megvigasztalni. Még tegnap is, amikor visszamentünk, hogy rendet rakjunk, ott pityeregtem.

- Azt a szép brill gyűrűt? – kérdezte Jess.

- Igen – sóhajtott, és megint könnyes lett a szeme.

Megsimogattam a karját.

- Reméljük, hogy megtalálják – mondtam csendesen.

- Én nem hiszem, ezeket gyorsan továbbadják, vagy orgazdához kerül, ott meg tuti nem találják meg. Az a legrosszabb, hogy emlék volt.

- Igen, megértelek – mondtam. – A családi emlék megfizethetetlen. Hiába fizet a biztosító is, az nem kárpótol.

- Hát igen – sóhajtott. – De ezen már nem segíthetek, valahogy majd túljutok rajta. Igazából az a rossz, hogy azóta nem szívesen megyek a lakásba. Mi van, ha ott vagyok, amikor jönnek?

- Erre ne is gondolj! – mondtuk egyszerre Jess-el. – Biztosan nem fognak visszamenni – folytatta a barátnőnk. – De ha ez megnyugtat, akkor alhatsz nálam.

- Azzal nincs gond. Noelnél elvagyok. – miközben ezt mondta, elpirult, mi pedig nem akartuk faggatni, miért.

Sajnos abba kellett hagynunk a beszélgetést, mert kezdődött a munkaidőnk, és rengeteg hívásunk volt. Aztán az egyik szünetben Mira, aki már jobban érezte magát, rákérdezett a hétvégére.

- Mesélj csak! Mi volt Ricardoval?

- Semmi különös, ott volt szombaton, és átnézték Petivel a felvételi feladatsort – vigyorogtam idétlenül.

- Miről maradtam le? – gurult mellénk a székével Jess.

- Semmiről – mosolyogtam rá. – Most fogom elmesélni.

- Szóval, mi volt szombaton? – tért vissza a tárgyhoz Mira.

- Tényleg semmi különös. Pénteken ugye együtt biliárdoztunk, de előtte még Rico felajánlotta, hogy elvisz Petit és engem a felvételire, hogy ne kelljen buszoznunk.

- Húúú! – mormolta Jess. – Ezek szerint már be is mutattad őket neki.

- Az már szerdán megtörtént. Miután végzett a dolgával, eljött, mert nem bírta ki – a lányok sejtelmesen vigyorogva hallgattak. – És akkor, amikor feljött bemutattam őt a fiúknak. De mindegy, a lényeg, hogy mire mentünk pénteken, már lebeszéltük a szombatot. Aztán amikor hazavitt, volt néhány fura alak a ház előtt, és Rico nem engedte, hogy egyedül menjek be. Bekísért a kapun, én meg felajánlottam, hogy jöjjön fel, mert tök felesleges hazamennie arra a pár órára, mikor reggel úgyis jön.

- ÁÁÁÁÁ – a két lány most már egyértelműen várta a folytatást. – Gyerünk már! Mi volt?

- Semmi – közöltem egyszerűen. – A kanapén aludt, mert a fiaim elfoglalták az ágyamat.

- Ezt nem mondod komolyan?! – döbbent le Jess. – Nem is próbálkozott?

- Azt nem mondtam – vontam meg a vállam. – A liftben olyan volt, mint egy ragadozó, de sajnos…

- A csudába! De ez legalább jó jel.

- Az – vigyorogtam.

- Oké – türelmetlenkedett Mira. – És a szombat?

- Elvitt minket a felvételire, vett nekünk ebédet, hogy ne kelljen főznöm, aztán elvitt minket moziba.

- Várj, várj, várj! – Jess felemelte a kezét. – Ebédet vett? Moziba vitt?

- Igen, este pedig átnézték a feladatsort Petivel, mert megkérte Ricot, hogy segítsen neki. Akkor ment haza, amikor hívtál – néztem Mirára.

- Mesi, ez a pasi eszméletlen. Tisztában vagy vele, hogy mit művelt? Behízelegte magát a fiaidhoz.

- Igen, tudom – mondtam. – Remélem, ezek után nem ejt pofára.

- Nem hiszem – gondolkodott Jess. – Márk azt mondta, hogy olyan pasikat szervez be, akik nem égetik be őt. Tudja, hogy ha titeket átvernek, akkor átmegyek anyatigrisbe, és tuti kikaparom a szemét.

Mosolyogni kezdtem.

- És vasárnap mi volt? – kérdezte Mira, aki teljesen felpörgött a történtek hatására.

- Semmi – néztem rá, aztán nevetve folytattam. – Tényleg semmi. Beszéltünk telefonon, de Rico az álláshirdetéseket bújta.

- Még mindig nem talált semmit? – kérdezte.

- Nem, de nem nyugszik. Azt mondta, ha csak alkalmi munka is, de vállalja, mert nem akar lézengeni.

- Megértem. Noel is tökre felvillanyozódott, amikor szerdán összejött neki a meló.

- Igen, Rico mondta, hogy neki sikerült. Csak ő nem kellett.

- Persze, mert csak pár hónapig vannak itthon – helyeselt Mira. – A csudába, igazán úgy gondolhatnák, hogy itthon maradnak.

- Hát az jó lenne – szólalt meg Jess is. – de ez az életük, és jól keresnek vele. Itthon a tizedét sem kapják, és ha ez teszi boldoggá őket…

- Ne mondd, hogy te könnyen el fogod engedni Márkot – fordultam felé.

- Egyáltalán nem lesz könnyű, de ha lebeszélem őt, akkor később joggal vetheti majd a szememre, hogy megfosztottam az álmaitól.

- Igazad van – sóhajtottam. – Eddig mondjuk még nem gondoltam bele a dologba, mert még fel sem fogtam, hogy Rico, és köztem lehet valami, de most, hogy mondod, ha lesz, akkor bele fogok őrülni, amikor elmegy.

- Pedig, ha rám hallgatsz, elengeded. Ha fontos leszel neki, akkor úgyis visszajön hozzád. De ne akard visszatartani.

- Tudom – mosolyogtam szomorkásan. – Nem korlátozhatom.

Mira felé fordultam, ő is szomorúan nézett maga elé.

- Na, szépen leszünk, ha ezek lelépnek – nevettem el magam.

- Majd tartjuk egymásban a lelket – vigyorgott Jess. – Bulizunk, meg minden, mert ha visszajönnek, akkor majd ők próbálnak rövid pórázon tartani.

- Mintha te azt engednéd bárkinek is – nem tudtam abbahagyni a nevetést, és végre Mira is mosolyogni kezdett.

- Szerintem akkor is mi leszünk az urak – mormolta.

- Na, dolgozzunk is kicsit, mielőtt ránk szólnak – mondtam, és visszatettem a fülest a fejemre.

Délután meg sem lepett, hogy Ricot a bejárat előtt találtam. Vigyorogva lépett hozzám, és azonnal szorosan átölelt.

- Szia, apuci! – köszönt kötekedve Jess, de Rico nem vette rossz néven. Kacagva köszönt vissza, de nem húzta az időt beszélgetéssel. Megfogta a kezem, és már húzott is maga után.

- Hova sietünk? – kérdeztem.

- Gondoltam, hamar haza szeretnél érni.

- Rico? – megálltam, és gyanakodva néztem rá.

- Csak arra gondoltam, elmehetnénk vacsorázni, a fiúk biztos élveznék.

- Na, most állj le!

Megdöbbent, és a tekintete csalódottá vált.

- Figyelj! – folytattam. – Ne csináld ezt! Nem kell, hogy ennyit költs ránk. Te sem találod a pénzt, hát ne szórd!

- De én csak azt szeretném, ha a srácok elfogadnának.

- Rico – közelebb léptem, és a tenyeremet az arcára simítottam. – Adhatok egy tanácsot?

- Igen?

- Ne pénzzel akard megnyerni őket! Látom, hogy komolyan szeretnél a közelükbe jutni, és el sem hiszed, mennyire örülök ennek, de a pénzzel csak… csak felületes… hogy fejezzem ki magam?… Attól nem fognak megkedvelni, ha elhalmozod őket mindennel, csak kihasználnak majd. Ők már elég nagyok, hogy észrevegyék. Gondolod, az apjukat tisztelik, vagy szeretik? Nem, csak hagyják, hogy néha, amikor eszébe jutnak, megvegye nekik, amiért kinyitják a szájukat. Sokkal többet érsz el, ha a barátságukat próbálod megnyerni. Ahhoz pedig nem kell költened.

- Értem – biccentett, és elmosolyodott. – De azért hazavihetlek, ugye?

- Viccelsz? – nevettem el magam. – És ma este pizzát sütök, elvárom, hogy velünk vacsorázz! Zoli isteníti a Hawaii pizzámat.

- Rendben – ölelt magához. – Menjünk, farkaséhes vagyok.

A következő két hétben megszokottá vált, hogy Rico nálunk tölti az estéket. A srácok hamar hozzászoktak, hogy vacsora után még kártyázunk, társasozunk, vagy épp valamelyikükkel versenyez a PS2-n.

Túlságosan szép volt minden, nem akartam belegondolni, hogy vége lehet. Egyetlen dolog nem volt még tökéletes, esténként, miután a fiúk lefeküdtek, Rico kedvesen elköszönt, és hazament.

Az üres ágy egyre jobban kínzott, nyomasztott a magány, vágytam arra, hogy mellettem legyen, és átöleljen. Néhány nap elteltével már alig tudtam aludni, éjszakánként csak vergődtem, és kimerülten ébredtem. Egyik nap Rico észre is vette. Amikor kiléptem az irodából, a lányok gyorsan elsiettek, részben, mert találkozójuk volt a fiúkkal, részben, mert, ahogy mondták, nehezen viselték a kitöréseimet, és a hisztimet. Bár Jess elmondta, hogy megérti.

Amikor a fiúk lefeküdtek, Rico felállt, hogy induljon.

- Várj! – suttogtam feszülten. – Maradj még, kérlek!

Visszaült mellém:

- Mi a baj Mesi?

- Szeretném, ha maradnál. Ha velem töltenéd az éjszakát.

- Mesi…

- Nem kell, hogy… hogy… Csak azt szeretném, ha hozzád bújhatnék, ha ölelnél. Szeretetre vágyom, gyengédségre. – könyörögve néztem rá. – Kérlek!

Halványan elmosolyodott, és magához ölelt.

- De ha maradok, akkor is el kell mennem, mielőtt a srácok felébrednek. Nem biztos, hogy értékelnék, ha reggel az ágyadban találnának.

Ránéztem, és bólogatni kezdtem. Gyengéden megcsókolt, a karjába emelt, és elindult velem a hálószoba felé.

Nem is emlékszem, mikor aludtam ennyire jól. Egész éjjel a karjában tartott. Nem kértem tőle többet, a csókjai tökéletesen megnyugtattak, bár éreztem, hogy többet is engednék neki, de nem akartam én nyomulni. Azt éreztem, hogy kezd kialakulni köztünk egy kapocs, de még nem volt elég erős ahhoz, hogy az erősködéssel kockáztassam. Szorosan hozzásimultam, és hagytam, hogy a simogatásával lecsitítsa az idegeimet. A csókok lágyak voltak, nem izgattak, inkább simogattak. Már félálomban voltam, amikor hallottam, hogy valamit a fülembe súg, nem értettem, ezért kómásan rákérdeztem, mit mondott.

- Csak jó éjt kívántam – suttogta.

- Milyen nyelven? Nem értettem.

- Navajo. Szeretem anyám nyelvét.

Kinyitottam a szemem, és ránéztem.

- Beszélj nekem navajo nyelven! – suttogtam.

Elmosolyodott, és beszélni kezdett. Furcsa volt, még a hangszíne is egészen más lett. Keményebb, de ugyanakkor sokkal kedvesebb, lágyabb, és engem melegség járt át.

- Gyönyörű nyelv – motyogtam, aztán elmosódott a világ.

Reggel nagyon korán ébredtem, valaki finoman simogatta az arcomat.

- Jó reggelt! – mosolygott, amikor kinyitottam a szemem.

- Szia! – nyújtózkodás közben megöleltem.

- Ne haragudj, de mennem kell.

- Igen, tudom. Mondtad.

Lassan felültem, és figyeltem, ahogy felveszi a farmerét. Nem beszélt, és feszültnek tűnt. A fésülködőasztalomhoz nyúltam, levettem a fésűmet, aztán Rico háta mögé húzódtam, és fésülni kezdtem a haját. Felkapta a fejét, és lefogta a kezem. Megszeppentem, de amikor megfordult, és mosolyogva a szemembe nézett, megnyugodtam.

- Kislány, ne kényeztess, még hozzászokom!

- Ne idegeskedj! Majd alkalomadtán visszaadod.

Halkan felnevetett.

- Sietnem kell. Ma állásinterjúra megyek kilencre.

- Komoly? Miért nem mondtad eddig?

- Nem akartam előre szólni, nehogy elkiabáljam.

- Milyen munka? – térdeltem mellé, ő meg elvette a fésűt, és gyors mozdulatokkal kibontotta a haját.

- Egy kis étteremben keresnek zongoristát.

- Zongorán is játszol? – lepődtem meg.

- Nem túl jól, de tanultam. Oda talán elég lesz. Addig jól jön, amíg itthon vagyok. Legalább keresek egy kis pénzt.

- Szurkolok neked. Hívj fel, ha végeztél, rendben?

- Persze. – felállt, és mielőtt felvette volna a kabátját, még egyszer átölelt. – Megnyugodtál kicsit?

- Igen, köszönöm – ránéztem. – Ma is jössz, ugye?

- Nem hagynám ki, de nem ígérem, hogy megint itt alszom.

- Oké – biccentettem, és igyekeztem leplezni a csalódottságomat.

- Félek elhinni, hogy ez velem történik – súgta a fülembe. – Túl szép, hogy igaz legyen. Még szoknom kell, hogy valaki velem akar lenni.

- Istenem, Rico! Ne butáskodj! – átöleltem a nyakát. – Ki mással akarnék lenni?

- Köszönöm. De most már tényleg indulnom kell, különben elkések.

- Rendben – engedtem el.

Megvártam, amíg eltűnik a lépcsőfordulóban, aztán az ablakhoz szaladtam, és néztem, ahogy fázósan összehúzza magán a szövetkabátot, és a hóesésben a kocsijához siet.

A srácok élvezni fogják a reggelt. Az éjszaka folyamán tetemes mennyiségű hó hullott, én pedig a gardrób felé néztem, ahol a két bob megbújt. Riconak időbe telt, míg lesöpörte a szélvédőt, aztán kinyitotta az ajtót, és mielőtt beszállt, felnézett. Bizonytalanul intettem, elnevette magát, aztán beült, és indított.

Megfordultam, ránéztem az órára, még csak épp elmúlt fél hat. Gyorsan a fürdőbe siettem, lezuhanyoztam, és rendbe szedtem magam. Hatkor felkeltettem a fiúkat, és amíg öltöztek, elkészítettem az uzsonnájukat. Együtt indultunk, ahogy mindig, aztán a srácok úgy ugráltak, mint az ovisok, és már arról beszéltek, hogy délután kimennek a játszótéri dombhoz bobozni.

- Ugye mehetünk? – néztek rám.

- Először legyen kész a lecke, utána igen.

- Ez az! – csapott a levegőbe Zoli.

A sulinál aztán lemaradtak, én pedig mentem tovább.

Az irodában szó nélkül fogadtam a hívásokat. Se Mira, se Jess nem kérdeztek semmit, de láttam, hogy megöli őket a kíváncsiság. Végül nem bírtam tovább:

- Állásinterjúra ment.

- Tudtam! – csapott az asztalra Jess. – Márk mondott valamit, de csak célozgatott.

- Mikorra ment? – kérdezte Mira.

- Kilencre. Tiszta ideg vagyok.

- Megértem. Reméljük sikerülni fog.

- Én is. Nem mondja ugyan, de látom, hogy mennyire zavarja ez a tétlenség.

- Milyen állás? – kérdezte Mira.

- Zenész valami étteremben.

- Azt tudod, hogy ha összejön, akkor kevesebbet tudtok majd találkozni.  – nézett rám Jess. – Ott este kell dolgozni.

- Igen, elgondolkoztam rajta, ahogy jöttem be, de most az a fontos, hogy neki sikerüljön. A többit majd megoldjuk.

Feszülten fordultam vissza a géphez, és szinte percenként figyeltem az órát. Végre tíz órakor csipogott a mobilom. Megnéztem, csak egy mosolygó smiley volt, de ez mindent elmondott. Pár perc múlva szünetem volt, azonnal felhívtam:

- Szia! – leheltem a telefonba. – Gratulálok!

- Szia! Köszi – hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Mit szólnál, ha este megünnepelnénk. Mondjuk egy vacsorával. Nem fogadok el nemleges választ.

- Rendben – nevettem el magam. – Hogy készüljek?

- Legyél csinos! Nem Mekibe megyünk. De érted megyek, és hazaviszlek előtte.

- Oké.

- És nem lenne gond, ha ma csak ketten mennénk?

- Persze, hogy nem. Megkérem Jolikát, hogy vigyázzon a fiúkra, már úgyis kérdezte, hogy miért kerüljük.

- Akkor jó, nem akarom, hogy megsértődjenek.

- Meg fogják érteni.

- Rendben, akkor délután találkozunk.

- Nem is mondasz semmit? – lepődtem meg.

- Majd személyesen, még nekem is fel kell fognom. De nagyon örülök.

- Elhiszem.

- Most mennem kell, el akarom mondani a szüleimnek is a jó hírt.

- Rendben, délután várlak.

- Szia, Édes! – köszönt el, és nekem megremegett a kezem.

- Szia! – suttogtam.

A lányok legalább annyira örültek, hogy Riconak sikerült, mint én, és Jess már szervezkedni kezdett, hogy csapjunk egy kis ünneplést. Nem állítottam le, sőt, én is benne voltam.

- Hétvégére kitalálok valamit – mondta. – és bulizunk.

- Rendben – nevettem, aztán próbáltam újra a munkámra figyelni, de nehezen ment.

Már kezdtem kiborulni attól, hogy a hangulatom hullámvasútként működött. A beszélgetés után olyan voltam, mint akibe boldogságszirupot töltöttek intravénásan. Éreztem, hogy totál megvisel ez a hullámzás, de képtelen voltam tenni ellene. Viszont tudtam, hogy lassan ideje lenne tisztázni a dolgokat Ricoval, ha hamarosan nem történik meg, robbanni fogok. Alig pár hete ismertük egymást, de olyan volt, mintha ezeréves barátom lenne, nem sokat tudtam róla, de amit igen, azért odavoltam. Lehet, hogy csak azért, mert évek óta nem volt senki, akit szerethettem, és most tomboltak bennem az érzelmek, de szerettem őt. Ki akartam deríteni, mennyire igazak az érzések, féltem, hogy csalódni fogok, de akkor is tudnom kellett.

Éppen végeztünk, és már elpakoltam a holmimat, amikor a mobilom csörögni kezdett. A szám ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani:

- Hallo? – szóltam bele.

- Jó napot, Emese! Tibor vagyok, a taxis.

- Jó napot! – húztam el a számat. – Miben segíthetek?

- Hű, de hivatalos – nevette el magát. – Csak gondoltam, felhívom. Kíváncsi voltam, hogy van, és hogy a kisfia meggyógyult-e.

- Igen, minden rendben – feleltem, és közben már a kabátomért nyúltam.

- Nem lenne kedve meginni egy kávét? – kérdezte hirtelen. – Beszélgethetnénk.

- Ne haragudjon, de programom van. Amúgy pedig foglalt vagyok, de úgy emlékszem, a múltkor már mondtam.

- Igen, de próbálkozni lehet.

- Nézze, én…

- Emese, nagyon szimpatikus nekem, és szeretném megismerni.

- Én viszont nem – mondtam nyersen, Jess és Mira is felkapták a fejüket a hangomra. – Nézze, ne kelljen megint elmondanom, hogy hagyjon békén. Kérem, van barátom, és nem akarok másikat, rendben?

- Értem – sóhajtotta beletörődve. – Bocsásson meg, hogy zavartam.

Bontotta a vonalat, én pedig döbbenten meredtem a készülékre.

- Ki volt az? – kérdezte Mira.

- A taxis, még mindig próbálkozik.

- ÚÚÚ, az gáz! – nyögte Jess. – De most elég egyértelműen leépítetted.

- Hát nagyon remélem.

- Szólj Ricardonak, hogy tegye helyre!

- Nem akarom belekeverni, így is látom, hogy zavarja őt a dolog.

- De ezzel pont megmutatnád neki, hogy téged nem érdekel.

- Majd megoldom, ha sokáig piszkálódik, akkor komolyabb lépéseket teszek. De most nem ezzel akarok foglalkozni. Rico vacsorázni visz, ünneplünk.

- Remélem, most már végre összeszedi a bátorságát. – heccelt Jess.

- Nem tudom – sóhajtottam. – Tegnap nálam aludt, de semmi. Kezdek aggódni.

- Oh – mormolta. – Csak nincs semmi baj.

- Bízom benne,  azt mondja, nem akarja elsietni a dolgot.

- Hát végül is… de ez nagyon nem jellemző a férfiakra.

- Szerinted én miért aggódom? – néztem rá, ahogy kikapcsoltam a gépemet. – De annyira nem akarom, hogy vége legyen, és a fiúkkal is olyan jól megvan. Pár hét alatt többet foglalkozott velük, mint Karesz a válás óta összesen. A srácok tökre megszerették.

- Nyugi, biztos minden rendben lesz. – mosolygott rám bátorítóan.

- Aha. Na, megyek, már biztosan vár. Sziasztok!

- Szia! – köszöntek utánam, és már repültem is lefelé.

Szinte a karjába rohantam, és úgy bújtam hozzá, mintha nem akarnám elengedni.

- Baj van? – kérdezte.

- Nem, nincs – néztem rá. – Örülök, hogy sikerült a munka.

- Én is – mosolygott le rám. – Gyere, induljunk! Foglaltam asztalt, nem szeretnék elkésni.

- Hova megyünk?

- Meglepetés. Remélem, tetszeni fog. Régi hely, gyerekkoromban is mindig ide jártunk a szüleimmel, ha ünnepelni akartunk valamit. Nagyon jó a konyhájuk.

Ahogy elhúzódott, és megfogta a kezem, láttam, hogy a szövetkabát alatt öltönyt visel, nyeltem egyet. Nem számítottam rá, hogy ennyire elegáns helyre visz. Tényleg komolyan gondolta az ünneplést. Mélyet lélegeztem a hideg levegőből, és követtem.

A hóesés közben újra rákezdett, és ahogy mentünk a kocsival, alig láttam ki az ablakon.

- Te látsz valamit? – kérdeztem.

- Persze – nevetett. – Talán félsz?

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Akkor jó.

Bekanyarodott a ház elé, leállította a motort, és rám nézett:

- Vedd fel a kapucnidat, kis eszkimóm!

Mosolyogva megtettem, aztán futva mentünk a kapuig. Ott összetalálkoztunk két miniatűr hóemberrel, akik csurom vizesen, két ismerősnek tűnő bobbal a kezükben, épp a kapu előtt próbálták lerázni magukról a havat.

- Sziasztok! – köszöntek vigyorogva. Peti és Zoli, két ázott veréb módjára állt, de a boldog vigyort nem tudták letörölni az arcukról.

10. fejezet

A fiúk prüszkölve, nevetve szálltak be a liftbe, mi pedig a lépcsőn mentünk fel. Amikor felértünk, meglepve láttam, hogy Zoli épp kijön Jolikától, és egy hatalmas bögre gőzölgő teát iszogat.

- Hát te? – néztem rá.

- Joli mami mondta, hogy ha feljövünk, itt vár teával.

Jolika is kilépett, és hozta a fiúk overallját.

- És miért Jolika cipeli a vizes gönceiteket? Csókolom Jolika!

Kivettem a kezéből a nehéz ruhákat, és próbáltam előkotorni a kulcsomat. Rico kisegített, és megfogta a két overallt, így végre bejutottunk.

Mivel délután beszéltem már kedvenc pótmamámmal, most szó nélkül, mosolyogva jött utánunk, miután bezárta az ajtaját.

- És hova mentek? – nézett végig Ricon elismerően.

- Van egy régi étterem – felelt. – Amolyan családi törzshelyünk. Ha valamit ünneplünk, akkor mindig odamegyünk.

- Fiúk? – kérdeztem. – Lecke kész?

- Igen – felelték kórusban.

- Mi volt a suliban?

- Kaptam egy négyest a töri tz-re – mondta Zoli.

- Én meg egy ötöst informatikából – vigyorgott Peti.

- Szuper! Ügyesek vagytok, gratulálok! – mosolyogtam, és adtam mindkettőnek egy hatalmas puszit.

- Én is gratulálok! – szólt közbe Rico. – De mondjátok meg anyátoknak, hogy szedelőzködjön, mert elkésünk.

- Máris. Van időm lezuhanyozni?

- Ha sietsz – mondta, és leült a fiúk mellé a számítógéphez.

A gardróbhoz léptem, és keresgélni kezdtem:

- Mit vegyek fel? – néztem hátra. – Estélyi, koktélruha…

Rico először elkerekedett szemmel meredt rám, aztán, amikor látta az arckifejezésemet, elnevette magát:

- Egy nadrág, és blúz tökéletes lesz.

Kikaptam a fekete szövetnadrágomat, és a királykék blúzomat – a fehérneműt útközben csempésztem magamhoz – és eltűntem a fürdőszobában.

Rekordidő alatt készültem el, még a sminkkel együtt is fél óra volt. Amikor beléptem a szobába, mind felém néztek.

- Húúú anya! Mikor vetted ezt a blúzt? – kérdezte Zoli. Imádtam, annyira őszinte gyermeki imádattal tudott rákérdezni ezekre a dolgokra, hogy mindig meghatott.

- Ez már nagyon régi – feleltem. – csak nem hordtam.

- Nagy hiba volt – szólalt meg Rico.

Elpirultam, és inkább elfordultam. Gyorsan a szekrényhez léptem, és kivettem egy szolid fülbevalót, a hozzá illő lánccal. Rico segített feltenni, és a tükörben a szemembe nézett. Láttam, hogy már indulna.

- Oké, srácok! A szokásos menetrend. Szót fogadni Jolika néninek, és korán ágyba bújni, holnap suli.

Elköszöntünk, és már mentünk is. Rico a körülményekhez képest gyorsan haladt, és időben értünk az étterembe. Ahogy beléptünk, elámultam. Nem volt egy Gundel, de nagyon elegánsnak tűnt. A teret a sötét barna szín uralta, de ettől egy cseppet sem tűnt nyomasztónak, inkább meleg, kellemes hangulata volt. Az asztalok fölött narancsszín búrák mögé rejtett lámpák ontották a fényüket, a tört fehér abroszok tisztán ragyogtak, ahogy a terítékek is.

Rico az egyik sarokasztalhoz vezetett. Láthatóan ez volt a törzshelye. A pincér is azonnal ismerősként köszöntötte, és amint leültünk, máris megkaptuk az étlapot.

- Jó estét! – mondta udvariasan. – Mit hozhatok inni a hölgynek?

Rico várakozva nézett rám.

- Egy pohár édes fehérbort kérek.

- Milyen fajtát? – kérdezte a pincér. Rémülten néztem fel rá, de ekkor Rico kimentett, és mosolyogva rendelt valamit, amiről nekem fogalmam sem volt.

- Nem vagy borszakértő, igaz? – kérdezte mosolyogva.

- Nagyon ciki lesz, ha nem iszom meg? – kérdeztem vissza.

- Miért rendeltél bort, ha nem szereted?

- Nem tudom. Ehhez a helyhez az illik.

Elnevette magát, és a pincér után szólt, hogy hozzon inkább baracklevet a bor helyett.

Amikor megérkeztek az italok, felemeltem a poharamat:

- Tudom, hogy nem illik ezzel koccintani, de…

- Semmi baj – mosolygott kedvesen.

- Szóval. Emelem poharam arra, hogy munkát kaptál, remélem, örömödet leled benne.

- Köszönöm. Én pedig arra szeretnék koccintani, hogy ezt a jó hírt veled oszthatom meg, és a részese vagy.

Koccintottunk, és ahogy belekortyoltam az üdítőbe, nem vettem le a szemem az arcáról. Annyira jóképű volt most, hogy megnyugodott, a szeme meleg borostyánfényben ragyogott, az ajka pimasz mosolyra húzódott, tudta, mire gondolok. Láttam a pillantásában.

- Mit szeretnél enni? – kérdezte hirtelen, én pedig zavartan egyenesedtem fel. Most vettem csak észre, hogy egészen előrehajoltam.

- Nem tudom. Valami könnyűt. Nincs étvágyam.

- De nem salátát – közölte. – Esetleg egy könnyű előétel?

Felemelte az étlapot, és keresgélni kezdett nekem.

- Rántott camambert, áfonya-mártással? – megráztam a fejem. – Ráksaláta, na, jó, ez saláta.

- Rosszul vagyok a ráktól, meg a tengeri herkentyűktől.

- Hortobágyi húsos palacsinta?

- Az jól hangzik – csillant fel a szemem.

- Akkor rendben – mosolyogva letette az étlapot, és intett a pincérnek. Megrendelte a vacsorát, magának valami steak-et.

- Tényleg, mi volt az állásinterjún? – kérdeztem, amíg vártunk.

- Semmi különös – felelt, és belekortyolt a borba. – Beszéltem a főnökkel, aki elmondta, hogy mik az elvárásai, aztán megkérdezte, hogy én mit szeretnék. Mondtam, hogy május végén utazom ki a hajóra, úgyhogy legfeljebb május 15-ig tudok dolgozni nála. Akkor mondta, hogy az neki tökéletes, mert akit helyettesítenem kell, az májusra valószínűleg meggyógyul. Aztán meghallgatta, hogy mit tudok, és közölte, hogy megfelelek. Ennyi – vigyorgott végül.

- Ez annyira jó – lelkesedtem. – Akkor most már megnyugodtál, igaz? – előrenyúltam, és megfogtam a kezét.

- Igen, nagy kő esett le a szívemről. Ha nem is tud vagyonokat fizetni, de legalább keresek valamit, és a borravaló az enyém.

- Az a lényeg, hogy ne érezd magad haszontalannak, tudom, hogy egy férfit ez mennyire megvisel.

- Tündér vagy – mosolygott.

Hátrahúzódott, mert megérkezett a vacsoránk, én csak nyeltem egy hatalmasat, amikor megláttam, mekkora adag húst kapott.

Csendesen ettünk, ezt már megszoktam a két hét alatt, amióta sűrűn nálunk evett. A végén nagyot sóhajtott, rám nézett, és most gyötrődést láttam a szemében. Átnyúlt az asztalon, most ő fogta meg a kezem, és idegesen simogatta a kézfejemet a hüvelykujjával, és már nyitotta a száját, amikor szinte egyszerre csipogni kezdtek a mobiljaink.

Meglepve néztünk egymásra, aztán kuncogva elővettük:

„Hello, anyus! Pétek délutántól vasárnap estig tedd szabaddá magad! Jössz velünk a Mátrába, hosszúhétvégére! Jess”

Elnevettem magam, és felnéztem Rico-ra, aki szintén vigyorgott:

- Jess? – kérdezte.

- Márk? – biccentettem a mobilja felé.

- Hosszúhétvége a Mátrában? – kérdeztük egyszerre, aztán még hangosabban kezdtünk nevetni.

- Ugye jössz? – nézett kérlelve Rico.

- Nem tudom, a fiúk…

- Ki fogják bírni – győzködött. – Ha Jolika nem tudja vállalni, akkor megkérjük anyámat…

- Várj! Nyugi! Anyud nem is ismeri őket. Nem kérhetem tőle, hogy elvállaljon két kis ördögöt. És nem biztos, hogy Jolika nem vállalja. Istenem, én csak… – a kezembe temettem az arcom.

- Mesi! – Rico átnyúlt az asztal fölött, és megint megfogta a kezem. – Én csak akkor megyek, ha te is. Az előbb mondani akartam valamit.

- Igen?

- Tudom, hogy még csak rövid ideje ismerjük egymást, de nagyon megkedveltelek. Nem véletlenül akartam megismerni a fiaidat. Volt velük egy kis hátsó szándékom.

Elkerekedett a szemem, de némán figyeltem.

- Arra számítottam, ha ők megkedvelnek, akkor te is jobban ragaszkodsz majd hozzám. De rájöttem, hogy hibáztam. Túl közel engedtem őket, és ezzel lehet, hogy fájdalmat okozok nekik is, és neked is.

- Miről beszélsz? – kezdtem megrémülni.

- Emlékszel, beszéltem arról, hogy vannak problémáim, és félelmeim, amiket nem mertem megosztani veled?

- Igen.

- Úgy érzem, hogy ideje lenne tisztáznom ezeket a dolgokat, mert látom, hogy szenvedsz, és bármennyire félek is attól, hogy ezzel elveszítelek, meg kell tennem.

- Rico, miről beszélsz? Miért veszítenél el?

- Ne most, kérlek! Ezt szeretném úgy megbeszélni veled, hogy utána a lányok melletted legyenek.

- De…

- Ők jobb társaság lesznek, mint a fiaid, és Jolika. Mondtam, lehet, hogy emiatt elveszítelek.

- Nős vagy, vagy mi? – most már igazán megrémültem.

- Nem – vágta rá, és megcsókolta a kezem. – Csak te vagy nekem, és egyre jobban akarlak.

- De akkor miért beszélsz nekem ilyenekről? – elsírtam magam.

- Mert el kell mondanom, de nem itt, és nem most, és nem úgy, hogy ne legyenek melletted a lányok, hogy támogassanak, ha szükséged lenne rá. És talán, kell majd valaki, aki kitekeri a nyakam.

- Rico! – néztem rá, remegve.

Megfogta a székét, és mellém húzódott. Szorosan átölelt:

- Egyre fontosabb vagy nekem, Mesi. – suttogta. – Nem akarlak elveszíteni, de nem építhetek hazugságra.

- Hazudtál nekem? – néztem rá döbbenten.

- Nem, Kicsim! Nem, dehogy is! Csak elhallgattam valamit, mert… mert én magam is rettegek tőle. Elmondom neked, megígérem, csak annyit kérek tőled, hogy hallgass meg, és ne utálj majd nagyon.

- Én már nem tudlak utálni. Nem tudsz olyat tenni.

- Hát tenni nem is – sóhajtotta. – Bocsáss meg, hogy tönkretettem az estét! Hazaviszlek, rendben?

Némán bólintottam, és hagytam, hogy miután fizetett, a karomnál fogva kivezessen. Csendesen mentünk haza, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Amikor megállt a ház előtt, nem mozdult, a kezét a kormányon tartotta, és mereven nézett előre.

- Azt hiszem, jobb, ha felmegyek – suttogtam, és a kilincs felé nyúltam.

- Mesi! – szólalt meg remegő hangon.

- Igen?

- Félek. Tudom, hogy most nagyon kiborítottalak, és megértem, ha ezek után elküldesz, de… – felém fordult. – megengednéd, hogy itt maradjak éjszakára? Persze kizárólag a kanapén – mondta gyorsan. – Csak szeretnék a közeledben lenni.

- Nem értelek – mondtam halkan. – Az előbb még azt mondtad, hogy amit mondani akarsz, amiatt elveszíthetsz. Pont úgy, mint aki egy szakítást készít elő…

- Nem, én…

- Most meg itt akarsz aludni?

- Mesi, kérlek!

- Most ne, Rico! Most ne!

Lenyúltam a kilincshez, de utánam nyúlt, és visszahúzott magához:

- Várj még! – nyögte rémülten, és megcsókolt.

Annyira vágyakozva, hogy éreztem a gyötrődését, és talán a fájdalmát. Hevesen simogatta a hátamat, és közben egyre közelebb húzott magához.

- Mesi, kérlek! – zihálta a fülembe. – Kérlek!

Újra lecsapott a számra, és nem engedett. Erős akartam lenni, de elgyengültem, és a karjába omlottam. Éreztem, hogy a könnyeim az arcomat áztatják. Elhúzódtam, és a szemébe néztem:

- Mondd el, miről van szó! – követeltem.

- Megígérem, hogy hétvégén mindent elmondok, mindent. De ne akard, hogy most tegyem.

- De addig megőrülök – suttogtam.

- Csak két nap, és hidd el, hogy nem akarok szakítani. Hosszú idő óta te vagy az első, aki ilyen érzelmeket ébreszt bennem, eszem ágában sincs lemondani rólad.

- Kikészítesz – suttogtam, miközben próbáltam visszaülni az ülésbe, mert közben áthúzott az ölébe, és szorosan tartott.

- Holnapután mindent megtudsz, Kicsim! Esküszöm.

Erőtlenül biccentettem.

- Megengeded, hogy maradjak? – kérdezte megint. – Nem akarlak magadra hagyni. Tudom, hogy most még jobban szenvedsz, és szeretnélek megnyugtatni.

- Istenem, Rico! Miért csinálod ezt?

- Mert akár hiszed, akár nem, én is szenvedek.

- Rendben, maradj! – suttogtam, lehajtottam a fejem. – De a kanapén.

- Igen – sóhajtott.

Elengedett, kiszálltunk, és ahogy befelé sétáltunk nem engedtem, hogy megfogja a kezem.

A lakásban aztán szó nélkül vittem ki neki az ágyneműt, Jolika aggódva figyelt, és amikor Rico bement a fürdőbe, odalépett hozzám:

- Veszekedtetek?

Megvontam a vállam.

- Jó ötlet, ha itt marad?

- Nem tudom. Nagyon ostoba vagyok, igaz?

- Féltelek kicsikém.

- Tudom, Jolika, és köszönöm. De nem lesz gond. Menjen csak nyugodtan.

- Ahogy gondolod.

Biccentettem, és finoman kitessékeltem az ajtón. Alig csuktam be az ajtót, a fürdőszoba ajtó kinyílt. Rico elgyötört tekintettel kilépett, és rám nézett, aztán odalépett mellém, és megpróbált átölelni, de elhúzódtam.

- Megágyaztam neked a kanapén – mondtam halkan, és bementem a szobámba. Becsuktam az ajtót, és csak azután hagytam, hogy a könnyeim újra kiszakadjanak. Némán sírtam, nem akartam, hogy hallja. Talán nem lett volna szabad hagynom, hogy itt maradjon, de végképp összezavarodtam.

Kinyitottam az ajtót, hogy megnézzem, mi van vele, és ijedten a számhoz kaptam a kezem, mielőtt felsikoltottam volna. Majdnem rám esett. Az ajtóban állt, a homlokát nekitámasztotta, és most megszédült.

- Bújj hozzám! – suttogta. – Ölelj át, kérlek! Szükségem van a gyengédségedre.

Behúztam a szobába, és összebújva aludtunk el. Szorosan tartott a karjában, annyira, hogy mozdulni sem tudtam, de mégsem zavart.

Reggel próbáltam nem engedni a gyengeségemnek. Nehezen ment, de sikerült. Most nem sietett, csak ült a konyhában, amíg a fiúk uzsonnáját készítettem.

- Nem fogsz elkésni? – kérdeztem, miközben az üvegekbe töltöttem a teát.

- Csak a jövő héten kezdek – suttogta. Felnézett rám – Azt akarod, hogy menjek el?

Elfordultam, nem mertem a szemébe nézni.

- Mesi, kérlek! Legalább válaszolj!

- Menj el!

- A hétvége…?

- Nem tudom. Egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen kapcsolatra vágyom.

A szék megcsúszott a linóleumon, ahogy felugrott. Pár pillanattal később hallottam, hogy becsapódik a bejárati ajtó.

Egész nap a hívásokra figyeltem, alig válaszoltam a két lány kérdéseire. Csak az ügyfelekkel beszéltem. Délután halkan elköszöntem tőlük, és egyenesen hazamentem. Szótlanul elvégeztem a dolgomat, aztán leültem a tévé elé, és csak bámultam.

- Anya, összevesztél Ricoval? – kérdezte Peti, és leült mellém.

- Azt hiszem – suttogtam. – Azt hiszem, még várnom kell arra, aki igazán akar.

- De miért? Rico jó fej.

- Tudom, de talán mégsem ő az, aki megfelel nekem.

- Pedig ő téged akar.

- Honnan tudhatnád? – kérdeztem, és szomorúan mosolyogtam.

- Mert elmondta.

- Mikor? – néztem rá.

- Ma felhívott.

- Tessék?

- Felhívott, és…

Felugrottam, felkaptam a mobilomat, és miközben tárcsáztam a számát, hátraszóltam:

- Menjetek fürdeni! Szólj Zolinak is!

Bementem a szobámba, és amikor felvette, nekiestem:

- Hogy képzelted? A hátam mögött? Petin keresztül próbálsz manipulálni?

- Elnézést, azt hiszem, maga Ricardot keresi, én az apja vagyok, Domingo.

- Oh, elnézést, én… – hebegtem zavarodottan. – Bocsásson meg, Kardos Emese vagyok, és igen, Ricot kerestem. Oda tudná adni neki a telefont?

- Most nem, épp bent van a kezelésen, de szólok neki, hogy kereste.

- Várjon, milyen kezelésen? Talán beteg?

- Ezek szerint még nem beszélt erről magának? Nem hiszem, hogy…

A mobil majdnem kiesett a kezemből.

- Mi a baja? – kérdeztem.

- Nem hiszem, hogy ezt nekem kellene elmondanom. Szólok neki, hogy hívja vissza.

- Köszönöm – motyogtam, és bontottam a vonalat.

Kimentem, és azonnal odaléptem Petihez:

- Mit mondott neked?

- Csak annyit, hogy nagyon fontos vagy neki, és szeretné, ha meghallgatnád. Szerintem komolyan gondolja.

- Értem. – mormoltam. – Zoli?

- Már fürdik.

- Akkor jó – sóhajtottam.

- Anya – Peti átölelt. – Ne hagyd, hogy lelépjen, oké?

- Nem mondta, hogy mit akar mondani?

- Nem hiszem, hogy rám tartozik – vonta meg a vállát.

- Sokszor alig tudom elhinni, hogy csak tizennégy éves vagy – mondtam.

- Tudod anya, sokszor alig tudom elhinni, hogy az anyám vagy, annyira gyerekesen viselkedsz.

- Kösz – horkantam fel döbbenten.

- Hallgasd meg őt!

- Igazad van – sóhajtottam.

Zoli berobogott a szobába, és lehuppant mellém:

- Akkor holnap Joli mamival alszunk?

- Tessék? – kérdeztem.

- Jess felhívta, mert tudta, hogy te elfelejted. Joli mami azt mondta, hogy vigyáz ránk hétvégén. Akkor te el tudsz menni a lányokkal pihenni.

Hátrahajtottam a fejem a támlára, és nevetni kezdtem.

- Menj, kicsim, feküdj le! – simogattam meg Zoli fejét.

- Jó éjszakát, anya!

- Szép álmokat!

Peti bevonult a fürdőbe, pont, amikor a mobilom megrezdült.

- Kerestél – szólt bele Rico.

- Milyen kezelésen voltál? Mi a bajod? – szegeztem neki a kérdést.

- Ne izgulj, semmi komoly. – mondta. – Eljössz holnap? Akkor elmondok mindent.

- Legyél ott te is a munkahelyemnél! Úgysem férünk be egy kocsiba. A többit leegyeztetem Jess-el.

- Köszönöm – sóhajtotta megkönnyebbülten.

- De mindent el kell mondanod, érted? Mindent.

- Ebben biztos lehetsz.

11. fejezet

Végül mégis egy autóval mentünk. Márk szerzett valahonnan egy átalakított Hummert, amibe mind befértünk.

- Ezzel könnyebben feljutunk – magyarázta, amikor bepakoltuk a csomagokat. – Rick Opelje tuti elakadna.

- Miből gondolod? – kérdeztem.

- Ha itt van húsz centi hó, a Mátrában tuti duplaennyi van. – nézett rám. – Tudsz síelni?

- Még nem próbáltam, de szánkón már ültem.

- Az jó, mert lehet, hogy azzal jövünk haza – nevette el magát Noel, aki Mirának segített beszállni hátra.

- Ha-ha – morogta Márk. – Azért remélem, ez a dög kibírja az utat. A haverom nagyon dicséri.

Rico felé néztem, egyáltalán nem volt feldobódva attól, hogy együtt töltjük a hétvégét, bár én sem repdestem túlzottan.

Egész úton feszülten ültünk egymás mellett, hallgattuk a többiek beszélgetését, a terveket, hogy mit csináljunk a hétvégén, és becsületünkre szólt, senki nem vett észre semmit, mert igyekeztünk vidáman bekapcsolódni, de amikor egymásra néztünk, a pillantásunk mindent elárult. Hatvan mellett megálltunk egy hipermarketnél, és alaposan felszerelkeztünk, nem akartuk, hogy fent a hegyen jöjjünk rá, hogy hiányzik valami. Jess-el és Mirával még napközben megírtuk a bevásárlólistát, amit induláskor a fiúk kipótoltak. És most, amíg ők tankoltak, mi besiettünk. Szerencsére egyikünk sem akarta húzni az időt nézelődéssel, így viszonylag gyorsan végeztünk, bár a srácok nem így gondolták. Többször ránk csörögtek, hogy siessünk már. A végén már nem vettük fel a telefont.

- Beszéltetek már azóta? – kérdezte Jess a tejes pultnál.

- Nem, azt mondta, majd fönt a házban – sóhajtottam.

- Ne idegeskedj! Biztosan nem lesz baj.

- Nem tudom, tegnap orvosnál volt, és azt mondta, hogy emiatt lehet, hogy elhagyom.

- Te őt? – döbbent meg Mira. – Mégis mit akar? Szakítani?

- Nem, legalábbis ezt mondja. Nem tudom.

- De most végre kiderül. – simogatta meg a karom.

- Igen, de nagyon félek.

- Megértelek.

Kitoltuk a kocsit a pénztárhoz, beálltunk a sorba, és vártunk. Péntek délután volt, hatalmas tömeg, a sorban állás tovább tartott, mint maga a vásárlás, a végén már szinte őrjöngtünk, amiért nem nyitottak meg több pénztárat. De végre kijutottunk. A fiúk a parkolóban már toporogtak:

- Gyerünk már, így reggelre se érünk fel – morgolódott Márk.

- Talán hagynod kéne, hogy Noel vezessen – vigyorgott Rico.

- Miért? – néztem rá.

- A terrorelhárítóknál kaptam kiképzést – magyarázta Noel.

- Senki más nem vezetheti a Hummert, csak én. Nem az én kocsim, nem kockáztatok.

- Jogos – értettem egyet vele. – Induljunk!

Ahogy a kocsi felé léptem, megcsúsztam, Rico azonnal utánam kapott, hogy ne essek el, és amikor ránéztem, elfelejtettem minden addigi dühömet, és félelmemet.

- Kösz – suttogtam.

Végig fogtam a kezét, amíg beszálltunk, és most nem szóltam rá, amikor közelebb húzódott hozzám.

Elég későn értünk fel a nyaralóhoz, már sötét volt, így nem sokat láttam a tájból, sőt az udvarból se, mert a hideg, és a szakadó hó miatt siettünk bejutni. Márk azonnal lement a kazánhoz, és begyújtott, addig mi körülnéztünk.

A kis nyaraló, nem volt annyira kicsi, mint ahogy Márk mondta. Az előszobából nyílt jobbra a konyha, ami bár nem volt a legmodernebben felszerelt, de minden megvolt, amire szükségünk lehetett. A nappali felé nem volt fala, hanem egy széles lépcsősor vezetett le, folytatásaként annak, ami az előszobában kezdődött. Egy erős oszlop választotta el a két helységet egymástól. Amikor beléptünk a hatalmas szobába, akkor vettem észre, hogy a ház a meredek hegyoldalba van építve, így ha kinéztünk az ablakon, teljes egészében láthattuk a völgyet, bár erre reggelig várnom kellett. Az egyik ablak szemben volt a bejárattal, és innen nyílt a teraszajtó is. jobbra hatalmas kandalló állt, először csak néztem, de megértettem, hogy miért építették ide. Az egész háznak ez adta meg a hangulatát, és a terméskő burkolat, ami az egész nappalira jellemző volt. A padlót téglaszínű járólap fedte, középen tejeskávészínű ülőgarnitúra volt, sötétbarna dohányzóasztallal, és meleg cirmosmintás szőnyeggel.                                          

A törtfehér takaró, ami hanyag eleganciával volt a kanapéra dobva, szinte hívogatott, hogy terítsem magamra, de egyelőre ellenálltam a csábításának.

Inkább elindultunk balra, ahol egy folyosó vezetett a hálószobákhoz elől volt a fürdő, ami szintén egyszerű volt, de mindennel felszerelt. A három szoba sem volt hivalkodó, egy-egy komód, és franciaágy volt bennük.

- Jess, te voltál már itt? – kérdeztem kíváncsian, bár szerintem a kérdésben benne volt a válasz.

Nem is felelt, csak sejtelmesen mosolygott, aztán megmutatta, kinek melyik szoba jut. Ricot és engem a leghátsó szobába tessékelt, és amikor ránéztem, csak kacsintott egyet.

Aztán hirtelen kettesben maradtunk. Zavartan néztünk egymásra, végül megszólalt:

- Behozom a táskákat.

- Kösz, én meg megnézem, mit segíthetek Jessnek.

- Jó – motyogta.

Ahogy az ajtóhoz léptem, arrébb húzódott, de én megálltam egy pillanatra, és felnéztem rá. Nem tudtam, mit akarok, éreztem a köztünk vibráló feszültséget. Megtorpantam, és vártam valamire.

Rico lehajolt, és végtelenül lágyan megcsókolt, az ajtófélfához nyomott, de nem volt durva, vagy erőszakos, bármikor leállíthattam volna. Nem tettem. Belülről átjárt egy furcsa bizsergés, mintha ki akartam volna szakadni a testemből, hogy bekebelezzem őt. Szorosan hozzásimultam, és gyötrődve belenyögtem a csókjába. Felemelte a fejét, és rám nézett, annyi félelem volt a tekintetében, hogy képtelen voltam megállni, és megsimogattam az arcát.

- Minden rendben lesz – suttogtam.

Aztán elengedtem, és kisiettem a lányokhoz.

Még mindig kapkodtam a levegőt, amikor beléptem a konyhába. A két lány rám nézett, de nem szóltak semmit, csak a szatyrokból pakoltak kifelé. Azonnal a hűtőhöz léptem, és berámoltam a felvágottat, meg a tejet, és a másnapi ebédnek valót, amikor Mira odalépett mellém, és átölelt.

- Jól vagy?

- Azt hiszem – sóhajtottam, és mosolyogni próbáltam. – De ne én legyek már a téma. Mit csinálunk este?

- Várjuk meg, amíg a fiúk is beérnek, és kitaláljuk – felelt Jess. – De szerintem, ma már csak vacsora meg filmezés marad. Ki kell pihenniük magukat, mert reggel hólapátolással kezdenek.

Nevetni kezdtünk, és amikor a fiúk bejöttek a konyhába, csak még jobban kacagtunk. Igyekeztem elengedni magam, ezért odaléptem Ricohoz, és könnyed puszit leheltem az ajkára.

- Gyere hóember! Segítek kiengedni.

Ő is nevetni kezdett, levette a kabátját, meg a bakancsát, és követett a nappaliba, ahol én már a kandallót méregettem.

- Be lehet gyújtani? – néztem Márkra.

- Persze, de a kazán teljes üzemben működik, pillanatok alatt szauna lesz idebent.

- Arra még szerintem várhatunk – dörzsölte meg a karját fázósan Jess. – Gyújtsunk be a kandallóba is.

Rico szó nélkül kilépett a teraszra, és pár pillanat múlva visszatért egy jókora ölnyi fahasábbal. Lekuporodtunk a kandalló elé, és kissé ügyetlenül ugyan, de végül életre hívtuk a lángokat.

- Este mozizás? – kérdezte Noel.

- De előbb vacsora – mondta határozottan Mira, Jess és én pedig összenéztünk, és felkacagtunk. – Mi van? – kérdezte sértődötten.

- Semmi – kacarásztam.

- Lányok, szerintem ma már hagyjátok a főzést, elég, ha összedobtok pár szendvicset.

- Vettük a rendelést – mondtam, és beletöröltem a kezem a nadrágomba. Rico próbálta elkapni, de elkésett.

- Ugye hoztál másik farmert? – nézett fel.

Lepillantottam, és megláttam a combomon a kormos ujjnyomokat.

- A csudába! – nyögtem fel. – Persze, készültem, de nem erre.

- Nyugi valószínűleg kijön belőle. – vigyorgott Jess. – Menj, öltözz át, aztán Ricoval keressetek valami filmet! Addig mi megoldjuk a kaját. Pattogatott kukoricát is csináljunk?

- Naná! – felelték kórusban a srácok.

Mosolyogva hátramentem, és előkerestem a szabadidőnadrágomat. Mire visszamentem a fiúk már hozták az italokat a lányok pedig javában szorgoskodtak a konyhában, de amikor elindultam, Jess szigorú pillantással a nappaliba parancsolt. Megálltam a szekrény előtt, ahol a DVD-k sorakoztak, és nézegetni kezdtem őket. Meglepődtem, csupa régebbi film volt, de jók. És nem csak egyféle, akadt akció – mint a Die Hard sorozat, scfi-fi – Mad Max, vígjátékok – Oscar, Kaszakő, fantazy – Willow. Ezen megakadt a szemem, nagyon rég láttam már ezt a filmet, bár gondoltam, hogy a többiek nem értékelnék, ezért nem hoztam szóba.

Egyszer csak melegséget éreztem a hátam mögött, aztán egy sötétbarna kéz előrenyúlt mellettem, és levette az egyik lemezt:

- Willow, az egyik kedvenc filmem.

- Nekem is – válaszoltam gondolkodás nélkül.

- Elora Dannen volt a kedvencem – nevette el magát.

- A csecsemő? – néztem hátra.

- Aha, mindig úgy gondoltam, ha egyszer lesz egy lányom, akkor így fogják hívni.

- De a lányodat, nem…

- Carlanak hívják. Rosario hallani sem akart róla, hogy Elora legyen. – vonta meg a vállát.

- Sajnálom.

- Én nem. – lenézett rám, és vigyorogni kezdett. – Sokkoljuk őket?

- Aha – cinkos pillantást váltottunk, és Rico a lejátszóhoz lépett.

- Megvan a film? – kérdezte Márk, aztán elkerekedett a szeme. – Na, neem!

- Na, de! – mondtuk egyszerre. – Rátok fér egy kis kultúra – folytattam.

- Az egy idétlen mese!

- Ti mondtátok, hogy válasszunk – érvelt Rico. Elindította a lejátszást, leült a kanapéra, és maga mellé húzott. Közben pedig rám terítette a takarót, amit már előzőleg is kinéztem magamnak. – Hogy ne fázz, amíg átmelegszik a ház.

- Kösz – mosolyogtam rá, és felkuporodtam, úgy, hogy szorosan hozzábújhassak.

Végül a „fiatalok” is élvezték a filmet, a legvégén Mira még izgult is, hogy sikerüljön elpusztítani a gonosz királynőt, Rico és én csak nevettünk rajta, de persze csak halkan, nehogy rossz néven vegye.

A szendvicseket, és a nasit persze mondanom sem kell, hogy elpusztítottuk, és most jóllakottan ültünk, mozdulni sem tudtunk.

- Mit szólnátok még egy filmhez? – kérdezte Noel. – De most mi választunk – nézett ránk szúrósan, neki annyira nem tetszett a mese.

Végül úgy döntöttünk, hogy engedve a többségnek a következő film a Mad Max első része legyen, és tudtam, hogy ennek következtében szombaton várható lesz a második, és a harmadik rész is. Nem zavart különösebben, de most nem ezt szerettem volna. Valahogy módot kéne találnom, hogy kettesben beszéljek Ricoval, láttam, hogy ő is szeretné, ezért megpróbáltam valamit. Felálltam, és bementem a szobánkba, magamra vettem a vastag nadrágot, meg egy pulcsit, és visszafelé a kabátot is lekaptam a fogasról. A többiek meglepve néztek rám:

- Kimegyek kicsit a teraszra – magyaráztam.

- Ilyenkor? – döbbent meg Jess.

- Igen, miért? – rákacsintottam, aztán Rico felé néztem, aki azonnal megértette, és felállt.

- Ha megvársz, kimegyek veled. Szeretnék elszívni egy pipát, de nem akarom zavarni a többieket.

- Mondtam, hogy ne hozd azt a vacakot! – hőbörgött Márk.

- Kint szívom, nem fogjátok megérezni – mordult vissza rá.

- Oké – szóltam közbe. – kint várlak.

Kiléptem a teraszra, az éjszakai hideg levegő megcsapott, de jólesett, mostanra tényleg olyan volt odabent, mint egy szaunában. Mélyeket szívtam a tiszta levegőből, és közben körülnéztem. A bentről kiszűrődő fényben a kert, és a lentebb elterülő erdő sejtelmes, varázslatos homályban derengett, a csillagok, és a hold fénye visszaverődött a hóról. Kedvem lett volna meghemperegni benne. Odaléptem a korláthoz, és egy darabon lesöpörtem a havat, és rátámaszkodtam.

Pár perc múlva nyílt az ajtó, aztán megéreztem, ahogy Rico szorosan mellém áll. Azonnal éreztem az édes pipadohány illatát, megremegtem, és mosolyogva közelebb húzódtam hozzá.

- Fázol? – kérdezte, és átölelt.

- Nem, csak borzongok. Annyira szép itt minden, olyan nyugodt.

- Igen, én is szeretek idejönni – mondta halkan, és kissé elfordulva kifújta a füstöt.

Utána fordultam, és beleszimatoltam a levegőbe. Elnevette magát, és ahogy visszafordult, kivette a pipát a szájából, és az orrom elé tette. Odakaptam, és mélyen beszívtam az illatát, aztán persze köhögni kezdtem a füsttől, ettől csak még jobban nevetett.

- Örülök, hogy eljöttél – sóhajtotta.

- Én is – a hátamat a mellkasához támasztottam, és lenéztem a kertbe. Lent a távolban valami furát láttam – Mi van ott?

- Egy patak – mosolygott.

- Itt a kertben? – lepődtem meg.

- Aha, és Márk mesélte, hogy nyaranta nagy ritkán még viperák is vannak az erdőben.

- ÁÁÁ, ne máár! Komoly?

- Igen, de tényleg csak nagyon ritkán.

- Szép itt nyáron, igaz?

- Nem tudom, akkor általában én a világ másik végén vagyok.

- Oh, ja persze. Könnyen elfeledkezem róla.

- Én nem. – mondta csendesen, és átölelte a derekamat.

- Mit akarsz tőlem, Rico? – kérdeztem hirtelen.

- Mindent – vágta rá, és ahogy szembe fordultam vele, megint láttam a gyötrődést a szemében. – Mindent, Mesi!

Megsimogatta az arcomat, egy pillanatig nézett, aztán mély levegőt vett:

- Csak attól félek, hogy én képtelen leszek megadni neked ugyanezt.

- Miért? Miért voltál orvosnál? Beteg vagy? – kérdeztem aggódva.

- Igen, vagyis nem. Nem fizikailag. Tegnap pszichiáternél voltam.

Döbbenten néztem rá, ő pedig folytatta:

- A félelmeim, és a problémám. Mind pszichés eredetűek.

- Mi történt veled?

- Nem könnyű erről beszélnem, a családomon kívül más nem is tudja, csak Márk. Benne megbízom.

- Bennem nem? – néztem fel rá.

- Dehogynem. Ezért mondom el neked. Csak lehet, hogy ez túl sok lesz. Megérteném, még nekem is sok.

- Bízz bennem, Édes! – mondtam halkan. – Hidd el, hogy erősebb vagyok, mint hinnéd.

- Tudod, meséltem, hogy elváltam Rosariotól, és hazaköltöztem.

- Igen. – biccentettem.

- Egy ideig minden normális volt, jó pár évig, és addig nem is volt semmi gondom. De aztán az a dög rájött, hogy Carla hamarosan nagykorú lesz, és akkor elesik a gyerektartástól. Akkor kezdett el szemétkedni. Először azzal perelt, hogy miattam esett el a jól fizető állásától, persze ezt az ügyvédem hamar lezárta, de Rosario nem nyugodott, minden lehetőséget megragadott, hogy kikészítsen. A kaput az tette be, amikor…

- Hé, nem fagytatok még a korláthoz? – lépett ki Márk. – Gyertek már be, rossz nézni, ahogy itt reszkettek.

Rico elfordult, vágott egy dühös grimaszt, aztán félrebillentett fejjel Márkra nézett:

- Kösz haver! – sziszegte.

Márk először értetlenül nézett, aztán leesett neki:

- A francba, bocs! – hebegte, és ott hagyott minket, de láttam, hogy Rico most már nem fog beszélni.

Elhúzódott, kiverte a dohányt a pipából a korláton, és lehajtott fejjel elindult befelé. Utánakaptam:

- Várj!

Visszanézett rám, én pedig hozzábújtam.

- Bízhatsz bennem – ismételtem meg.

- Tudom, Kicsim – mosolygott, és mintha megkönnyebbülést láttam volna megcsillanni a szemében. – Gyere, menjünk be. Most már úgyse hagynak beszélgetni.

- Sejtem – sóhajtottam, de tudtam, hogy most már biztosan megtudok mindent. Átszakadt benne a gát, ledöntötte a falat, nekem csak végig kell hallgatnom. Reméltem, hogy amit mondani fog, az nem annyira sokkoló, mint amennyire ő gondolta.

Odabent aztán gyorsan ledobáltam a ruháimat, annyira meleg volt, hogy izzadtunk. Csak egy vékony póló, és a rövidnadrágom maradt rajtam, ahogy a többieken is, de senki nem bánta, mert tudtuk, hogy éjszaka nagyon hideg lesz.

Márk előszedett valahonnan egy Monopoly-t, és éjszakába nyúlóan játszottunk. A végén már alig láttuk a táblát, és a kártyákat, sokszor félreolvastuk az utasításokat, és ezen hatalmasakat nevettünk. Aztán Rico és én lesöpörtük a zöldfülűeket. Persze dühöngtek, és csalásról beszéltek, de mi ketten csak mosolyogtunk, és győzedelmesen kihúztuk magunkat.

Hajnali kettőkor aztán úgy döntöttünk, hogy ideje ágyba bújni, mert Márk másnapra kirándulást akart szervezni. Kételkedtem benne, hogy képesek leszünk rá. Kezdve azzal, hogy a fiúk valószínűleg kitikkadnak, mire ellapátolják ezt a rengeteg havat, és ahogy a lányokra, meg magamra néztem, egyikünknek se volt sok kedve a térdig érő hóban botladozni egy erdő közepén.

De ez most nem érdekelt különösebben, elköszöntünk a többiektől, és próbáltam nyitott szemmel eljutni a szobánkig, majd megtalálni az ágyat.

Már majdnem eldőltem, amikor Rico átölelt, és maga felé fordított. Nem szólt semmit, csak a karjában tartott, és mosolygott, majd az egyik kezével elengedett, és becsukta az ajtót. Utána a karjába emelt, és óvatosan lefektetett az ágyra. Betakart, és mellém bújt, még kaptam egy gyengéd csókot, és megint hallgathattam a navajo szavakat.

- Mit mondasz nekem? – kérdeztem akadozó nyelvvel.

- Csak jó éjszakát kívánok – kuncogott.

- Mondhatnád inkább, hogy letéped rólam a ruhát, és szeretkezel velem.

- Mire megtenném, te már aludnál, ahhoz pedig nincs kedvem – suttogta. – Aludj jól, szerelmem.

Átölelt, szorosan magához húzott, és miközben lágyan simogatott, megint duruzsolni kezdett a fülembe.

12. fejezet

Reggel arra ébredtem, hogy kicsit fázom, azonnal rájöttem, miért. Egyedül voltam. Kótyagosan ültem fel, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, aztán rájöttem, hol vagyok. Körülnéztem, és Ricot kerestem, pár pillanattal később kinyílt a szoba ajtaja, és belépett. Megint szomorúnak tűnt, de igyekeztem felvidítani:

- Jó reggelt! – kiugrottam az ágyból, és átöleltem, de nem viszonozta. – Rico?

- Jó reggelt! – motyogta, és megrázta magát, mintha kábulatból térne magához.

- Miért van rossz kedved?

- Nem érdekes – mondta, és igyekezett mosolyt csalni az arcára, de nem volt őszinte.

- Idefigyelj Ricardo Santos! Szedd össze magad, mert nem szeretném egész hétvégén a savanyú ábrázatodat nézni. Azt akarom, hogy nevess velem!

- Mesi, most ne! Inkább gyere! A többiek is hamarosan felkelnek, remélem, és Noel olyan lesz, mint egy kiképzőtiszt. Márkkal megbeszélték, hogy felvisznek minket a hegytetőre, mert látnotok kell a tájat.

- Ez most komoly? – nyafogtam, miközben kihúzott a konyhába. Tudtam, hogy terel, de nem akartam erőltetni a dolgot. – Jézus, nagyon hideg van. Hadd menjek vissza, felvenni valami ruhát.

- Oké, addig felteszem a kávét, de siess! Lepjük meg őket a reggelivel.

- Jó-jó – motyogtam.

Leültem az ágy szélére, és kotorászni kezdtem a táskámban a vastag tréningem után. Felvettem, aztán felhúztam a sízoknit is, legalább ennyi közöm volt a síeléshez.

Eszembe jutott, hogy beszélnem kéne a fiúkkal, ezért gyorsan felhívtam őket:

- Szia, Peti! Hogy vagytok? Minden rendben?

- Szia, anya! – válaszolt. – Persze, minden oké, most megyünk Joli mamival vásárolni. Ti jól érzitek magatokat?

- Igen, szívem. Nagyon szép helyen vagyunk, majd csinálok képeket.

- Oké, adom Zolit, mert én öltözöm.

- Rendben – mosolyogtam elnézően.

- Szia, anya! Jól vagyok, Joli mamival megyünk a piacra. Adom őt, szia.

Most már felnevettem, hát, ilyenek a fiaim.

- Szia, kicsim! Jól érzed magad? – kérdezte a pótmamám.

- Egyelőre igen, de még vár rám egy komoly beszélgetés. Remélem, jól fog elsülni.

- Én biztos vagyok benne. Ez a fiatalember odáig van érted.

- Bár igaza lenne, Jolika.

- Na, ne nyavalyogj! Érezd jól magad, és pihenj! Holnap estig ne halljak rólad, mert nem fogom felvenni a telefont.

- De…

- Nincs de! Ez parancs, érezd jól magad!

- Rendben – mosolyogtam.

- Szia!

- Csókolom, és puszilom a fiúkat.

Közben hallottam, hogy Márk is kitámolyog, ezért összeszedtem magam, és kimentem. A közlekedő folyosón azonban megtorpantam, nem volt szép dolog, de hallgatóztam.

- Bocs az éjszaka miatt – mondta Márk. – Nagyon zavartunk?

- Nemigen tudtam aludni – morogta Rico.

- Bocs haver, nem akartam, hogy rosszul érezd magad.

- Azért nem volt annyira rossz, jó volt nézni őt.

- És? – kérdezte Márk kíváncsian.

- Remélem, rendben lesz a dolog – felelt. – Szeretném, ha vele összejönne, de a hétvége mindent eldönt.

- Akkor elmondod neki?

- Őszintének kell lennem, ha azt szeretném, hogy bízzon bennem.

Nem akartam kihallgatni őket, de egy kicsit megnyugtatott, hogy Rico ennyire nem akarja feladni. Végül kissé hangosan csuktam be az ajtót, hogy tudják, jövök.

- Szia, Márk! – köszöntem mosolyogva.

- Szia! Sikerült aludnod?

- Igen, csodásan, kösz. Ez a levegő jót tesz. – A hűtőhöz léptem, és kivettem a tojásokat, meg a szalonnát. – Hova pakoltátok a hagymát?

- Ott van az ajtó mögött – mutatta Márk.

- Akartok sírni, amíg előkészítem a szalonnát, meg a tojást? – mosolyogtam rájuk.

- Ugye viccelsz? – nézett döbbenten Márk, de amikor megráztam a fejem, megvonta a vállát, és a hagymáért nyúlt.

- Nem kell apróra vágni – mondtam. – Elég elnagyolva. A fűszereket hol találom?

- Azt hiszem, a tűzhely melletti szekrényben.

- Kösz – nyitottam ki.

Gyorsan, csendben dolgoztam, és mire elővettem a serpenyőt, a fiúk is elkészültek. Könnyes szemmel meredtek rám, én pedig odaléptem Ricohoz, és adtam neki egy puszit.

- Minimum egy csókot vártam – mormolta durcásan. – Ennyi hagymavágásért.

- Még nem mostam fogat, azt majd utána kapod meg.

- De kamatokkal kérem – kezdett vigyorogni.

- Uzsorás – nevettem, és nekiláttam a sütésnek.

Egyelőre csak nekik akartam elkészíteni, gondoltam, a többieknek is frissen sütöm meg, de az illatok kicsalták őket is. Álmosan, kócosan jelentek meg egymás után. Végül mindenki együtt evett, és én közben pirulva fogadtam a dicséreteket.

- Ugyan! Ez csak rántotta, mindenki tud ilyet.

- Én nem – vonta meg a vállát Noel.

- Szerintem menne, ha megpróbálnád – nevettem.

Reggeli után, gyorsan rendbe szedtem magam, amíg a lányok is felöltöztek. A fiúk addig ellapátolták a havat a járdáról – gyorsabban végeztek, mint hittem, és mire észhez tértem, már bakancsban, vastag overallban, kapucnival a fejemen bandukoltam Rico kezét fogva az erdőben. Kedvesem maga mögött húzta a szánkót. Kissé nevetségesnek éreztem a dolgot, de a többiek megnyugtattak, hogy ez egyáltalán nem az.

Később aztán rá kellett jönnöm, hogy Márknak igaza volt. Ez a kirándulás csodás volt, a friss levegő, a tisztaság, a hó, teljesen elvarázsolt. Mire felértünk a hegyre, már nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. A lányokkal percekig gyönyörködtünk a kilátásban.

- Márk, ide el kell jönnünk nyáron is – áradozott Jess.

- Egyszer majd eljövünk, de még várni kell rá – fogta meg a kezét. – Most viszont irány lefelé… a szánkókkal. Kezdek éhes lenni.

- Máris – nevettünk együtt. – Most reggeliztünk.

- Mesi mindjárt két óra.

- Már? – döbbentem le.

- Mi a baj? – kérdezte Rico, és mellém lépett.

- Úgy repül az idő – sóhajtottam.

- De együtt vagyunk, és jól érezzük magunkat – ölelt át.

- Hé, a turbékolással várjatok, míg visszaérünk – vigyorgott Jess.

Rico és Márk összenéztek, nem vették észre, hogy láttam, de éreztem, hogy a reggeli beszélgetés nagyobb jelentőséggel bírt, mint hittem. Most már csak tudnom kell, mi az a dolog, amit el akar mondani.

- Oké, gyerünk! – futott Márk a lejtő széléhez. – Az utolsó páros főzi a vacsorát.

Felpattantak Jess-el a szánkóra, és már lendületet is vettek. Mi sem akartunk lemaradni, azonnal felpattantunk a szánkókra, és követtük őket. Rico ült hátra, szerencsére felfelé jövet elmagyarázta, hogy kell irányítani a szánkót, mert nekem fogalmam sem volt róla. Gyerekként szánkóztam utoljára, és akkor is csak a játszótéri dombon. De így sem maradtunk le, sőt az egyik kanyar után megelőztük Miráékat, és már megszorongattuk Jesséket is, amikor észrevettem a kiálló hatalmas követ. De szólni már nem volt időm, így a szánkó egyik fele megugrott, és mi oltárit borultunk. Rico időben lerántott, és így egymásba kapaszkodva gurultunk le a hegyoldalon. A szánkó gazdátlanul siklott lefelé, mi pedig utána hemperegtünk, először még mosolyogtam, de aztán, amikor rájöttem, hogy nem nagyon akarunk megállni, kezdtem megijedni. Éreztem, hogy Rico szorosan magához ölel, és a testével próbál védelmezni. Aztán végre sikerült a bakancsa sarkával fékeznie a sebességünket, és lassan megálltunk. Felemelte a fejét, és rémülten kereste a tekintetemet:

- Jól vagy? Nem ütötted meg magad?

- Nem, én jól vagyok. És te?

- Minden oké – kezdett vigyorogni. – Csak a nemesebb felem fáj.

Elnevettem magam. Rico mélyen a szemembe nézett. Láttam, hogy a tekintetébe lázas ragyogás költözik, és megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája. Lehajolt, és megcsókolt, de nem tudtunk belemélyedni, mert a többiek kétségbeesett kiabálás közepette közeledtek.

- Istenem, jól vagytok? – ez Mira volt.

- Mesi, élsz még? – Jess szinte sírt.

- Rick! Jól vagytok?

Felemelkedtünk, és nevetve vártuk őket.

- Minden rendben – kiabált fel Rico lelkesen.

Amikor a többiek is látták, hogy nincs baj, megnyugodtak, de innen inkább már gyalogoltunk lefelé. Na, nem mintha ez sokkal veszélytelenebb lett volna a meredek hegyoldalban. Többször megcsúsztunk, és néha leültünk a hóban. Rico persze kihasználta a helyzetet, és egyszer alaposan megfürdetett, nekem csak prüszkölni volt erőm, de nevettem. Rengeteget, és élveztem a napot, láttam, hogy ő is egészen felszabadult, most végre őszintén nevetett, amikor megtaláltam egy hógolyóval. Csillogó szemmel nézett rám, és átölelt.

Legalább egy órába telt, mire leértünk a házhoz, csurom vizesen léptünk be, és szinte mindent ledobáltunk magunkról, hogy aztán meleg, száraz ruhába bújva, letelepedjünk a nappaliban. Amíg Márk beizzította a kazánt, Rico, és Noel a kandallóba gyújtottak be, sejtettem, hogy megint szaunát akarnak, de nem zavart, szerettem a meleget.

A lányokkal készítettünk pár szendvicset, a fiúk megígérték, hogy vacsorára ők készítenek nekünk valamit.

Evés után, Rico kiment a teraszra, és elszívott egy adag pipadohányt, most nem mentem vele, mert még mindig a csurom vizes volt a hajam – a hajszárítóról mind megfeledkeztünk – és nem akartam felöltözni. De ő sem maradt túl sokáig, gyorsan visszajött, és mellém ült.

- Mit csináljunk? – kérdezte Mira, miután jóllakottan, egymáshoz bújva kuporogtunk. Rico önző volt, és kisajátította kettőnknek a kanapét.

A tévé felé néztünk, de egyikünknek sem volt hangulata hozzá. Ebben szavak nélkül egyetértettünk. Márk felállt, és bekapcsolta a Hi-fi-t, valami kellemes zenét rakott be, amitől azonnal kellemes bódultság járt át, aztán vigyorogva megfordult, és felemelte a kezét. Egy pakli kártya volt benne:

- Póker?

- Vetkőzős póker! – vágta rá Noel.

- Istenem, pasik – nyögte Mira. – Másra se tudtok gondolni?

- Mi másra gondolhatnék? – bújt hozzá Noel. – Itt vagyunk egy gyönyörű helyen, összezárva. Használjuk ki!

Nevetni kezdtem, és közben Ricora néztem, de ő nem is mosolygott. Megsimogattam az arcát:

- Megint szomorú vagy? – kérdeztem.

- Nem – nézett le rám. – Csak elkókadtam.

- Ha akarod, én felébresztelek – súgtam a fülébe. Aprót rándult a szája, talán mosoly akart lenni. Aztán felegyenesedett:

- Na, gyerünk! Ki az osztó? – kérdezte, és kigombolta az inge felső két gombját.

A játék nem tartott túl sokáig, szerintem a fiúk csaltak, alig pár kör után, már imádkoztunk, hogy ne veszítsünk többet, inkább folyton bedobtuk a lapokat, végül Márk azt mondta, hogy akkor is le kell dobni valamit.

- Én nem vetkőzöm tovább – mondtam határozottan, és felugrottam, miután megszabadultam mindkét zoknimtól is. Már csak a melltartó, és a tanga maradt rajtam. Sajnos a srácok sokkal jobbak voltak a blöffölésben. Idegesen próbáltam eltakarni magam.

A lányok helyeslően bólogattak, a fiúk bezzeg jókedvűen legeltették rajtunk a szemüket.

- Persze, nektek könnyű, egy alsónadrágban is jól elvagytok, mi meg feszengünk itt – morogtam tovább.

Rico hirtelen kinyúlt, és lehúzott maga mellé a kanapéra. Rám borította az ingét, és összefogta a mellkasom előtt.

- Ne haragudj! – duruzsolta a fülembe.

- Oké, akkor fejezzük be! – mondta Márk. – Most játsszuk azt, hogy ki kell váltani a ruhákat, én kiválasztom, Jess pedig kitalálja, hogy mit kell megtenni érte. Rendben?

- Rendben – mormoltuk, de én továbbra is magam elé meredtem.

- Jó, itt van egy – dugdosott valamit a háta mögött. Úgy vette ki a párna alól, hogy nem nézett oda. Tehát nem tudta, kié. – Jess, mit érdemel az a „bűnös”, akinek a ruhája a kezemben van?

- Kezdjük lazán – mosolygott a barátnőm. – Csókolja meg a párját!

Márk előhúzta… Mira topját.

Mira zavart kacarászás közepette Noelhez lépett, és forrón megcsókolta. Mi pedig hangos tapssal jutalmaztuk őket. Ez a játék nem is volt olyan rossz, ennyi bőven belefért. Ahogy a ruhák sorban előkerültek, a feladatok kezdtek kicsit pikánsabbá válni, de nem zavart.

Volt olyan feladat, hogy Márknak simogatnia kellett Jesst. Jókat nevettünk közben.

Aztán jött a következő:

- Jess? – nézett előre Márk.

- Oké, legyünk merészebbek – felelt. – Akié a zálog, az kéz nélkül izgassa fel a partnerét.

Márk pedig elővette a… blúzomat.

- Neeee! – nyögtem.

- Ugyan már anyus! – nézett rám Jess. – Mi is megcsináltunk minden feladatot.

- De ez… annyira…! – Ricora néztem, mintha szomorúság bujkált volna a szemében, és talán félelem. – Nem szeretném ezt… ez annyira intim, nem tartozik másra.

- Mert az, hogy Márk végigsimogatott, az igen?

- Na, gyerünk! – kapcsolódott be Noel is. – Csak pár perc. Jó buli, ne kérdesd magad!

- Öreg vagyok én már ehhez – morogtam.

- Egyáltalán nem vagy öreg – csattant fel hirtelen Noel. Döbbenten néztem rá, még sosem fakadt ki ennyire. – Különben nem lennél itt. Gyerünk! Lássuk a műsort! Mi is megcsináltuk, amit kellett.

Ricora néztem, hogy segítsen, de ő egyértelműen rémülten meredt Márkra. Nem értettem, miért.

Nagyot sóhajtottam, és levettem az inget.

- De maximum két perc, és abbahagyom.

- Öt – mondták egyszerre a többiek.

- Öt – suttogta Rico, és próbált mosolyogni.

Lassan lovaglóülésben az ölébe ültem, és végigsimítottam a mellkasán.

- A kezed nem használhatod – szólt rám Jess.

- Akkor mit csináljak vele? – morogtam hátra. – Megtámaszkodhatok a háttámlán?

- De csak annyi.

Kissé előredőltem, és megtámaszkodtam, közben pedig egyenesen Rico szemébe néztem. Bíztatóan rám mosolygott. Lehajoltam, és lágyan megcsókoltam az orrát, aztán felsiklottam a számmal, és a szemöldökét cirógattam. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy végighaladjak az arcán, le egészen az álláig, aztán az alatta lévő puha részig, a nyelvemmel ízleltem, ő pedig halkan felsóhajtott.

- Jó lesz ez! – hallottam a hátam mögül, mire felemelkedtem, de Rico megragadta a csípőmet, és nem engedett.

- Folytasd! – tátogta.

- Kibonthatom a haját? – néztem hátra a vállam fölött.

- Kézzel semmit.

Ráfintorogtam Jessre, aztán visszafordultam. Megemelkedtem, és Rico válla fölött áthajolva a fogammal megfogtam a szalag végét, de nem engedett, még jobban odahajoltam, közben ő kissé elfordította a fejét, hogy jobban hozzáférjek. A nyelvemet betoltam a csomó alá, és a fogaim segítségével sikerült meglazítanom, majd kihúztam a hajából. Ekkor éreztem meg az első remegést, a kezével erősebben szorította a csípőmet, ahogy hozzásimulva felemeltem a fejem. A mellem az ajkához közel nyomódott az arcához, és most már egyértelműen kapkodta a levegőt. Felemelkedtem, a pillantásunk találkozott, és a kezdeti furcsa érzésem, hogy félelmet látok benne, elmúlt. Lehajoltam, és az orrommal beletúrtam a hajába. Most erősen érezhető volt a pipadohány illata. Mélyen beszívtam, és felsóhajtottam. Aztán lassan elindultam lefelé. Már nem zavartak a többiek, olyan volt, mintha csak ketten lennénk. Finoman végigcsókoltam a mellkasát, és a nyelvemmel haladtam lefelé a köldökéhez. Most már folyamatosan remegett, és zihálni kezdett.

- Kifelé! – hörögte hirtelen reszketeg hangon.

Felemelkedtem, és csak azt láttam, hogy Márk szó nélkül tereli ki a társaságot a szobából.

Rico ekkor a kezei közé fogta az arcom, felhúzott, és vadul megcsókolt.

- Kívánlak. – nyögte, és letolt a földre, hogy aztán fölém gördülhessen.

Mire felocsúdtam, az alsója már nem volt sehol, és kapkodva rángatta rólam a bugyit.

- Várj, ne siess! – suttogtam, de nem hallgatott rám.

- Muszáj – zihálta, és szinte letépte a melltartómat is.

Felvettem a ritmust, élveztem, hogy kissé vad. Amikor végre megszabadultam mindentől, határozottan lenyúltam a csípőjéhez, ráfontam az ujjaimat férfiasságára, és ritmikusan mozgatni kezdtem. Azonnal reagált, az ágyékomhoz nyúlt, és az ujjával betört. Egyszerre mozgattuk a kezünket, míg végül már csak halk hörgésre futotta az erőnkből, akkor megpróbáltam lassítani, elengedtem, és megcsókoltam, közben pedig a hátát simogattam.

- Lassítsunk – suttogtam. – Van… időnk, azt… hiszem, a… többiek… egy ideig nem… nem jönnek… vissza.

- Nincs idő – suttogta rekedten. – Most akarom, vagy…

Felemelkedett, és megint megláttam a szemében a félelmet. Megragadtam az arcát.

- Én nem megyek sehová – mondtam, és megcsókoltam az orrát. – Csak veled. Nyugodj meg!

Éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam, mi az. Megint simogatni kezdtem, és éreztem, hogy az első heves reakció után a lendülete alábbhagyott.

Gyorsan cselekedtem, Jess megmutatta, hol keressem a gumit, most előkaptam egyet, és villámgyorsan felhúztam, majd köré fontam a kezem, és először gyengéden, majd egyre hevesebben ingerelni kezdtem, és elértem a hatást. Végül ellökte a kezem, és nem várt tovább. Határozottan a lábaim közé helyezkedett, és belém hatolt. Éreztem, hogy zaklatott, bár közben próbált figyelni rám. Hallottam, hogy elveszetten nyög.

Szeretném azt mondani, hogy mennyei volt, de magamnak nem hazudhattam. Azt viszont tudtam, hogy erről Rico nem tudhat, és már azt is sejtettem, miért. Miután izzadtan, kimerülten mellém gördült, azonnal hozzábújtam, és finoman simogatni kezdtem a mellkasát. Egymásra néztünk, és szomorúan megszólalt:

- Ne haragudj! Nagyon elszúrtam.

- Miről beszélsz? – felemelkedtem, és a szemébe néztem.

- Mesi, tudom, hogy neked rossz volt.

- Nem – vágtam rá gyorsan.

- Hé, éreztem.

Eltolt magától, és felült. Követtem őt, és nem hagytam, hogy eltávolodjon.

- Rico, mondd el, mi a baj! – megcsókoltam a vállát, és átöleltem. – Itt vagyok neked, beszéljük meg. Csak akkor tudok segíteni.

- Már segítettél – nézett rám, és most kedvesség csillogott a szemében. – Mondták már, hogy gyógyító erőd van?

- Tessék?

Lehajtotta a fejét, mély levegőt vett, és belekezdett, de láttam, hogy mennyire nehéz neki.

- Nekem már több mint egy éve komoly gondjaim vannak… voltak – vonta meg a vállát. – Szóval nem ment a dolog. Soha nem sikerült, és…

Elhallgatott, és rám nézett.

- Ha ez megnyugtat – suttogtam. – Sok mindent éreztem az előbb, de azt, hogy gond lenne nálad, egyáltalán nem. Sőt.

Halkan felnevetett.

- Te vagy hosszú idő óta az első, akinek ez sikerült. Erre én a kapkodásommal elszúrom.

- Nem szúrtál el semmit – bújtam hozzá, és közben finoman simogatni kezdtem. – Érthető, hogy kapkodtál kicsit, de az nem baj.

Hallottam, ahogy a légzése felgyorsul. Feltérdeltem, és hozzásimultam.

- Nincs itt semmi baj – duruzsoltam a fülébe. – ugye te is érzed, hogy minden rendben?

- A-ha. I-gen. – lihegte.

Az ismétlés már fergeteges volt, lenyugodott, és mindketten figyeltünk a másikra. Olyan boldogságban volt részem, amilyenben már régen nem, és végül erőtlenül öleltük egymást a földön fekve.

- Tudod, most úgy érzem magam, mint egy kölyök, aki most van túl az elsőn – mormolta. – Régen éreztem ilyen jól magam. És most már neked is jó volt, igaz? – kérdezte, és közben megcsókolta a homlokomat.

- Mi az hogy! – sóhajtottam. – És nem menekülsz! Nem fogom hagyni, hogy eltűnj!

- Remélem, ez nem csak egyszeri volt – mondta halkan.

- Majd én gondoskodom róla. – felemelkedtem, és a szemébe néztem. – Egy ilyen… férfit nem engedek ki a markomból.

Felnevetett, és átölelt.

- Elmondod, hogy mi volt ez az egész? – néztem rá most komolyan.

- Pontosan az orvos sem tudta meghatározni az okot. Azt mondta, nem fizikai, hanem valószínűleg pszichoszomatikus, és ha megtalálom a megfelelő partnert, magától megoldódik.

- És így lett – mosolyogtam. – Nem lesz itt semmi baj, tudom. Amúgy volt azért valami tippje, hogy mi lehetett az ok?

- Volt, ahogy nekem is, de nem biztos. Beszéltem erről a dokinak is, és egyetértett velem, de azt mondta, ő nem tud segíteni, csak, ha találok valakit, akiben megbízok, és aki bennem is bízik. – belenézett a szemembe.

- Mondd el, lehet, ha kibeszéled, akkor végleg megszabadulsz tőle.

- Rendben, de nem itt. Össze kéne szedni magunkat – motyogta. – Ha visszajönnek, és így találnak minket…

- Tudni fogják, hogy remekül töltöttük az időt – kuncogtam, és közben a lábammal cirógattam az övét.

Felnevetett, és felkelt.

- Folytassuk a szobánkban – mondta, és felhúzott. – Ott elmesélem a dolgot.

Felkaptam a földről az ingét, és felvettem, ő pedig a nadrágját húzta, de amikor egymásra néztünk, megdermedt.

- Baj van? – kérdeztem.

- Mondtam, hogy gyógyító vagy – suttogta. – Kanosabb vagyok, mint tizennyolc évesen.

Elpirultam, és odaléptem mellé:

- Gyere! – leheltem a fülébe. – Élvezni akarlak.

13. fejezet

Fél órával később izzadtan, zihálva feküdtünk egymás mellett. A fejemet a mellkasán pihentettem, és hallgattam a szívverését, most lassú, megnyugtató volt. Gyengéden simogatott, és ahogy ránéztem, láttam, hogy mosolyog.

Felemeltem a fejem, és megsimogattam a mellkasát, most vettem észre az apró, halvány heget a bal melle fölött:

- Ez mi? Naptáncot jártál valamikor? – kérdeztem mosolyogva.

- Azt a dakoták csinálják, én navajo vagyok – válaszolt.

- Upsz! – a szám elé kaptam a kezem, mire nevetni kezdett.

- Upsz?

- Jól van, na! – morogtam.

- Aranyos vagy – sóhajtott.

Még szorosabban bújtam hozzá.

- Annyira féltem, hogy igazából nem kellek neked, és csak próbálsz valami indokot találni, hogy finoman építs le – suttogtam.

- Sejtettem, hogy nem tudtalak meggyőzni, de hidd el, hogy sokkal fontosabb vagy nekem, mint bárki más. Csak féltem elmondani neked, hogy van ez a bajom, meg az indokait. Az nagyon kemény – sóhajtott. – Még mindig félek, hogy elriasztalak vele.

- Akkor is mondd el, kérlek!

Belenézett a szemembe, aztán felült. A hátát a fejtámlának támasztotta, és ahogy beszélni kezdett, lehajtotta a fejét.

- Meséltem már, hogy Rosario miket csinált.

- Igen.

- Nem csak egyszer próbálkozott, de mindig sikerült bebizonyítani, hogy nincs igaza. De végül rájött, hogy mivel tehet igazán keresztbe.

Felnézett rám, a tekintete elgyötört volt, és rémült. Odahúzódtam hozzá, és átöleltem.

- Nyugodj meg, Édesem! – mondtam halkan. – Mondd el, mi volt!

- Mivel egy ideig ő is dolgozott hajón, ismert jó pár embert, meg persze amíg kint éltem, ott is voltak, akikkel kapcsolatba kerültem.

Kissé zavaros volt, amit mondott, de nem szóltam, mert nem akartam megzavarni, így is láttam, mekkora kín neki beszélni erről.

- Pár évvel azután történt, hogy elváltunk, Rosario megkeresett egy csomó pincérlányt, meg az ottani ismerőseinket, és valahogy rábeszélte őket, hogy vallják azt, hogy többjüket is megerőszakoltam. Ja, és persze Carlaval is úgy maradt terhes.

- Tessék? – döbbentem meg, és elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek.

Utánam nyúlt, aztán leejtette a kezét, és egy ideig csak nézett.

- Soha nem bántottam egyetlen nőt sem. Elhiszed? – könnyes lett a szeme. – Soha!

- Nyugodj meg! – simogattam meg az arcát.

- Nem megy, mert látom a szemedben…

Hirtelen egészen közel hajoltam hozzá, és bár megdöbbentem attól, amit mondott, tudtam, hogy igazat mond.

- Tudom. Tudom, hogy nem lennél képes ilyesmire – megcsókoltam, és ekkor olyat láttam, amit nem akartam, de megértettem. Elsírta magát, letöröltem a könnyeit – Nyugodj meg! – suttogtam újra.

- Nem könnyű, még mindig nagyon felkavar. Amikor a feljelentés érkezett, már rég hazaköltöztem, és épp akkor akartam meghosszabbítani a szerződésemet a hajótársasággal. Persze rögtön visszakoztak. A Brazil hatóságok meg vizsgálatot indítottak, mert azt mondták, még nem évült el a dolog. Kérték a kiadatásomat is, hogy ott tárgyalják az ügyet. Szerencsére az ügyvédem nagyon jó, de így is megviselt. Egy csomó kihallgatáson kellett részt vennem, és csak úgy mehettem ki Brazíliába, hogy védőőrizet alatt voltam, meg a magyar hatóságok adtak valami dokumentumot, hogy nem tartóztathatnak le, de rettegtem.

- Istenem.

- Rosario családja a fejemet akarta, és a nők, akik ellenem vallottak… nem is tudom, miért tették? Rosario nem tudott fizetni nekik, más érdekük meg nem fűződött hozzá. Pont ezért volt nehéz bebizonyítani az igazamat. Az én szavam állt az övékkel szemben. Mivel már több év is eltelt az állítólagos erőszaktól, semmilyen bizonyíték nem volt. Még a főnökeimet is meghallgatták, meg a kapitányt, akinél dolgoztam, de nem sokat ért. És az egyik nő azt mondta, hogy én vagyok a gyereke apja. Ez segített, mert az ügyvédem, azonnal DNS-tesztet kért, meg egyeztettük az időpontot, és kiderült, hogy amikor megfogant, én már nem voltam a hajón. Akkor az ügyvédem elkezdte megpiszkálni a dolgokat, és a többiek is lassan megtörtek. Kiderült, hogy Rosario arra utazott, hogy engem elítélnek, és akkor a vagyonomat megkapja ő kártérítésként, abból meg kifizetheti a nőket. Csak aztán, amikor szorult a hurok, és a „tanúk”, meg az „áldozatok” látták, hogy vesztésre áll az ügy, akkor azt mondták, hogy összekevertek valakivel, akire hasonlítok.

- És Rosario ezt megúszta? – kérdeztem megrökönyödve.

- Mivel nem azt mondták, hogy hazudtak, csak tévedésből rágalmaztak engem, így nem volt szó hamis tanúzásról. Rosario pedig nyilvánosan bocsánatot kért. Akkor emeltek volna vádat ellene, ha feljelentést teszek, de én akkor már csak meg akartam szabadulni tőle.

- Azért lehet, hogy én feljelentettem volna. Bár nem biztos – meditáltam. – Gondolom, örültél, hogy lezárult.

- Igen. Nem akartam én akkor már semmit – mondta elgyötörten. – csak hazajönni, és elfelejteni az egészet. Ami persze nem ment könnyen. Annyi mindent kellett igazolnom a hajótársaság felé, bevinni a hivatalos végzéseket, meg minden, és még a leendő kollégáimat is végigkérdezték, hogy milyennek ismernek. Annyira megalázó volt.

- De ők igazolták, hogy ártatlan vagy, nem igaz?

- De igen – sóhajtott. – De szerintem te is tudod, milyenek az emberek. Ha egyszer felmerül egy ilyen vád, utána az isten sem mossa le rólad.

- Sajnos ez igaz – mondtam halkan.

- De te hiszel nekem? – kérdezte remegő hangon. Megint könnyes lett a szeme. – Elhiszed, hogy én soha…

- Tudom, Rico! – az ölébe ültem, és az arcát a kezeim közé fogtam, ahogy mélyen a szemébe néztem. – Tudom.

- Nem csak mondod? Alig ismersz, megérteném, ha ezután látni sem akarnál…

- Rico! Édes! Nem mindig kellenek évek, hogy megismerj valakit.  Ha olyan lennél, amilyennek Rosario akart beállítani, akkor nem hiszem, hogy eddig húztad volna a dolgot, sőt. És ha valakire igazak az ilyen vádak, akkor nem kerül olyan állapotba, amilyenbe te kerültél emiatt. Te összeroppantál, ha valaki tényleg ilyen, az fel sem veszi a dolgot.

- Köszönöm – suttogta. Előredőlt, magához húzott, az arcát a mellembe temette. – Milyen gyorsan ver a szíved.

Beletúrtam a hajába a tarkóján, lehajoltam, és megpusziltam a feje búbját, mint egy kisfiúnak.

- Mert aggódom érted.

Felnézett rám, és halványan elmosolyodott.

- Azt hiszem, mégsem lesz szükségem a potencianövelőre.

Felkacagtam, és ledöntöttem az ágyra:

- Bizonyíts!

Már sötétedett, amikor kinyitottam a szemem. Rico mellettem feküdt, és úgy aludt, mint egy kisfiú, az arca kisimult, nyugodt volt. Lágyan megpusziltam, aztán csendesen felöltöztem, és kimentem a szobából.

A konyha felől hangokat hallottam, ezért odamentem, Márk épp a húst kockázta fel.

Ahogy beléptem rám nézett, és kedvesen mosolyogni kezdett:

- Jól aludtál?

- Igen – feleltem, de a kaján pillantástól elpirultam.

Elnevette magát.

- Segítsek valamit? – kérdeztem.

- Felvágod a hagymát? – vigyorgott.

- Visszakapom a reggelit?

- Naná!

Magam elé húztam a tálat, és a vágódeszkát, és nekiláttam a pucolásnak.

- Minden oké? – kérdezte Márk.

- Persze. Ne haragudj, hogy így kipateroltunk titeket.

- Ne butáskodj! Ha ezen múlik, az egész hétvégét az erdőben töltjük, csak mondd, hogy összejött!

Zavartan vigyorogni kezdtem, és biccentettem.

- Hála istennek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Te tudsz róla?

- És Noel is, Rick olyan nekünk, mint a bátyánk. És amit az a vipera művelt vele…

- Te ismered Rosario-t?

- Amikor a tárgyalás volt, és minket is behívtak tanúnak, akkor láttam.

- Mikor volt a tárgyalás? – lepődtem meg. Márk még fiatalnak tűnt.

- Három éve. De előtte legalább fél évig folyt a nyomozás. Szinte minden kollégáját, és ismerősét beidézték. Szegény Rick totál kiborult, főleg amikor a kollégáit kezdték kihallgatni. Nem volt félnivalója, de akkor is. Bár mondjuk egy embert sem találtak, aki rossz véleménnyel lett volna róla. Úgyhogy az ügyészség rendesen befürdött. De ez az egész baromság, padlóra küldte. Hiába kértek aztán bocsánatot tőle, meg mondták, hogy kérhet kártérítést, de ő inkább csak menekülni akart. Azt mondta, hogy soha többé Brazília közelébe sem akar menni.

- Istenem! – suttogtam, és felemeltem a fejem. Most örültem a hagymapucolásnak, de láttam, hogy Márkot nem tévesztik meg a könnyeim.

- De most már kezdi összeszedni magát. Egyre inkább visszatér a régi énje, főleg azóta, hogy ismer.

Nem tudtam megszólalni, de Márk pillantásából tudtam, hogy tökéletesen megért.

- Te meggyógyíthatod a lelkét – mondta kedvesen.

- Azon vagyok – suttogtam.

Biccentett, és tovább darabolta a húst.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem.

- Mira és Noel elvitték a motoros szánt, Jess pedig alszik.

Végszóra kinyílt az egyik szobaajtó, majd pár pillanattal később megjelent Rico, kissé kómásan, de boldogan. Aztán meglátta az arcomat, és rögtön elkomorodott.

- Csak a hagymát pucolom – próbáltam őszintén nevetni.

- Biztos? – lépett mellém, lenézett az asztalra, és az ő szeme is könnyes lett. – Oké. De tényleg nincs baj?

- De igen – sóhajtottam. – Nem tudom, meddig bírom még ki. Felébresztetted bennem a nimfó démont.

Elnevette magát, aztán Márkra nézett.

- Próbáljuk meg visszafogni magunkat estig. Utána kárpótollak.

- Jó, igyekezni fogok.

A kezébe nyomtam a tálat, a hagymával, és megtöröltem a szemem. Utána kinyitottam a szekrényt:

- Milyen fűszereket kér a séf? – kérdeztem, és hátrafordultam.

A nevetés úgy szakadt fel belőlem, hogy megint kicsordultak a könnyeim. Márk is elfordult a tűzhelytől, hogy elvegye a hagymát, és velem együtt nevetett. Rico esetlenül állt, ahol hagytam, és a tálra meredt.

- Ezzel most mihez kezdjek? – nézett rám reménytelenül kétségbeesve.

- Add oda Márknak! – nevettem. – Még sosem segítettél a konyhában?

- Nem nagyon, anyám sosem hagyta – vonogatta a vállát.

- Te elkényeztetett kisfiú – öleltem át. – Mellettem rossz világ jön rád. Én elvárom, hogy segíts.

- Miben? – kérdezte.

- Lássuk csak! Egy dologban már bizonyítottál. Vagyis rosszul mondtam, kettőben. Megetted reggelire a fiúkat, és persze megnyerted Jolikát. Ezzel a két dologgal jó úton haladsz.

- És amit ma mutattam? – kérdezte sértetten.

- Ma? Arra gondolsz, amikor leborultunk a szánkóról? – már vigyorogtam, és végre ő is vette a lapot.

- Pontosan, megmutattam, milyen erős vagyok.

- Igaz, és ez nagyon jó, mert így már tudom, hogy számíthatok rád a vásárlásnál, ha cipekedni kell, a takarításnál, ha el kell húzni a bútorokat…

- Elég! – felkapott a vállára, és elindult velem a szobába. – Bocs Márk, azt hiszem, helyre kell tennem az asszonyt.

- Menjetek csak! – nevetett utánunk.

- Segítenem kell Márknak – sikoltottam nevetve, amivel sikerült felébresztenem Jesst. – Bocsi! – néztem rá, de ő is csak mosolygott. – Rico, tegyél le, kérlek! Tényleg segítsünk!

Végre engedett, és visszamentünk a konyhába, de közben még gyorsan megcsókolt.

Mire Noel és Mira visszaértek, a vacsora is elkészült, jóízűen megettük, és a hideg ellenére kiültünk kicsit a teraszra. Sötét volt már, de mind gyönyörködtünk a tájban.

Végül, amikor fázósan megremegtem, Rico szólt, hogy menjünk be. Az esti mozizás most sem maradt el, bár a végén már elegem volt Max – ből, a végére tényleg teljesen megőrült. A srácok viszont élvezték. Éjfél körül ért véget, Noel feldobta, hogy Activity-zzünk, de leszavaztuk.

- Lehet, hogy te még friss vagy – morogtam. – de én szeretném megtalálni az ágyat.

- Jó, azt megértem – vigyorgott ránk, mire Rico hozzávágta a díszpárnát. Ebből kisebb párnacsata keletkezett, aminek végül az vetett véget, hogy Márk az egyik párnát kiszakította, és a nappalit belepte a toll.

- Ezt te fogod összeszedni, de csak reggel – szólt rá Jess, és bevonult a szobájukba.

Halkan kacarászva követtük őket, és mi is bevonultunk a szobáinkba.

Ezen az éjjelen egyáltalán nem fáztam, bár évek óta először aludtam meztelenül, de Rico felforrósította az érzékeimet, és csodás élményeket nyújtott nekem. Végül szorosan összebújva aludtunk, és a kintről behallatszódó szél hangja sem zavart minket.

Annál inkább rosszkedvűek lettünk reggel, amikor megláttuk a vihar következményeit. Eredetileg úgy terveztük, hogy ebéd után indulunk, de a kitartó hóesés, és a szél áthúzta a számításunkat.

Amíg mi a lányokkal elkészítettük a reggelit, és összepakoltunk magunk után, a fiúk megint havat lapátoltak, és a kocsit szabadították ki, majd Márk felrakta a hóláncokat is, mert mint mondta, hiába terepjáró a Hummer, ha megcsúszik, nincs olyan erő, ami megállítsa.

Így tehát már tíz óra körül elindultunk, és lassan araszoltunk lefelé a hegyi úton.

Gyöngyös után aztán már könnyebben haladtunk, de a hóátfúvások miatt Márk itt sem bravúroskodott, aminek kimondottan örültem. Azt már észrevettem, hogy ő is, és Rico is az óvatos vezetés hívei voltak. Volt már balesetem, pont ilyen körülmények közt, és emiatt volt bennem egy félelem.

Végül szerencsésen megérkeztünk Pestre, és Márk egyenesen Rico lakásához hajtott. Először meglepődtem, de aztán Rico elmagyarázta, hogy majd ő hazavisz a saját kocsijával, de előtte szeretne bemutatni a szüleinek. Ettől hatalmasat nyeltem.

- Szerinted készen állok én már erre? – néztem rá kissé ijedten.

- Nyugi, nem harapják le a fejed – nevette el magát. – Már beszéltem nekik rólad, és szeretnének megismerni.

- Jaj, nekem! – nyögtem.

- Én is túléltem a fiaidat – mosolygott.

- Az más – motyogtam.

- Oh, persze! – vigyorgott. – Gondolod, könnyű volt szembenéznem Peti gyanakvó tekintetével? Láttam, ahogy vizsgál, és tudtam, ha ő azt mondja, hogy nem kedvel, akkor nekem esélyem sincs. Anyáméknak nincs ilyen beleszólásuk.

- Ez igaz, de ha nem kedvelnek, az senkinek nem jó.

- Miért ne kedvelnének? – kérdezte. – Egy angyal vagy!

- Te meg elfogult – nevettem fel, mire a többiek felénk néztek.

A hazaúton mi ültünk leghátul, így eddig semmit sem hallottak a beszélgetésünkből, de most kíváncsian néztek ránk.

Én csak sejtelmesen mosolyogtam, de nem mondtam semmit, viszont amikor megálltunk Rico háza előtt, a két lány szeme elkerekedett.

- Máris bemutat a szüleinek? – kérdezte Mira.

- Úgy fest – vontam meg a vállam. – Végül is mire várjunk. Nem vagyunk már húszévesek.

- Huszonkettő – vigyorgott közbe Jess.

- Így van – néztem rá, és közben megfogtam a táskám, hogy Rico a saját holmiját is kivehesse a kocsiból.

- Mi van lányok? Féltitek tőlem? – kérdezte.

- Nem, szurkolunk nektek. – mondta Mira. – Na, menjetek! Holnap találkozunk, anyus.

- Jaja! Sziasztok, pihenjetek jól!

A srácok is elköszöntek, még megvártuk, amíg elhajtanak, aztán Rico a táskámért nyúlt, de én inkább a kezemet nyújtottam felé. Mosolyogva megfogta, és elindultunk befelé.

- Ne izgulj! A szüleim nagyon kedvesek.

- Elhiszem, de akkor is… nem sűrűn volt részem ilyen találkozásokban.

Mosolyogva átölelte a vállam, és magához húzott.

- Remélem, többen nem is lesz – duruzsolta halkan a fülembe.

Meglepve néztem rá, aztán összeszedtem magam, mert odaértünk a bejárathoz.

A háza az egyik külvárosi kerületben volt, csendes környéken, ahol alig volt forgalom. Nem volt nagy ház, de barátságos, és a hozzá tartozó kis kerten látszott, hogy folyamatosan gondozva van. Mosolyogva néztem körbe, láttam néhány csupasz gyümölcsfát, egy hatalmas diófát, a kerítés mentén pedig végig gondozott sövény takarta a belátást.

- Anyám annakidején kertépítést tanult – magyarázta.

- Nagyon szép – mondtam ámulattal. – El tudom képzelni, milyen gyönyörű lehet ez nyáron.

- Igen, csodás, és jó itt pihenni. Majd eljöttök a srácokkal, és megnézitek.

Feszülten felnevettem, és szorosabban bújtam hozzá.

- Komolyan azt hiszed, hogy ha nem leszel itt, mi akkor…

- A párom, és a gyerekei itt mindig szívesen látott… remélem nem vendégek, hanem többek. Vagy nem akarod?

- Rico, én még azt sem tudom, hogy a szüleid mit szólnak hozzám…

- Ne görcsölj! Imádni fognak, tudom.

Odaértünk a bejárathoz, és kedvesem határozottan benyitott.

- Sziasztok! Megjöttünk!

Az előszobában lepakoltam a csomagomat, és levetkőztem. Pár pillanattal később megjelent egy hatvan év körüli, mosolygós arcú, telt asszony.

- Szervusz, fiam! Jó napot, kisasszony!

- Jó napot kívánok! – köszöntem vissza megszeppenve.

- Anya, hadd mutassam be neked Emesét! Mesi, ő pedig itt az édesanyám, Esperanza.

- Szervusz, kedvesem. – azonnal átölelt. – Tegezz nyugodtan! Ricardo már nagyon sokat mesélt rólad.

- Remélem, nem rosszakat! – nevettem még mindig kissé idegesen.

- Csupa szépet, és jót! Kértek enni valamit, éhesek lehettek?

- Miattam nem kell, otthon biztosan meleg étellel várnak – mondtam.

- Soha ne utasítsd vissza a feleségemet! Még nem ismered, de nagyon makacs asszony. – lépett mellém egy férfi. Azonnal tudtam – ha nem mondja, akkor is –, hogy Rico apja. Olyanok voltak, mint két tojás, ugyanaz a karakteres arc, a kissé szúrós, de ugyanakkor meleg borostyánszemek. Még a mosolyuk is egyforma volt. Kedvesen kezet nyújtott. – Domingo vagyok, Ricardo apja. Ugye veled beszéltem a minap telefonon.

- Igen – hebegtem elvörösödve. – Kardos Emese vagyok.

- Ugye nem baj, ha tegezlek, ez a családban mindenkire vonatkozik.

- Értem, köszönöm.

- Na, akkor gyertek, és egyetek velünk, mielőtt hazaviszed a kislányt!

- Apa, Mesi már nem kislány! – morgolódott Rico.

- Bocsáss meg, Emese – kért elnézést tőlem, figyelmen kívül hagyva a fia megjegyzését. – Nekem te kislány leszel, ahogy Ricardo is örökre a fiam marad.

- Semmi gond – mosolyogtam.  – De kérhetném, hogy szólítson inkább Mesinek?

- Igen, de csak ha te sem magázol – karolt belém, és a konyha felé húzott magunk mögött hagyva Ricot.

14. fejezet

Ahogy az asztalnál ültünk, körülnéztem, a konyha berendezése modern volt, de érezhető volt benne Esperanza jelenléte. Persze nem lógtak indián jelképek a falon, és látható volt, hogy ő a konyha „úrnője”. Megvoltak a konyhagépek, de semmi hiperszuper kütyü, csak az egyszerűbb konyhagépek robotgép, pirító, egy egyszerű kávéfőző. Az én konyhám modernebben volt felszerelve. A falak halványbarack színűek voltak, és a bútorok színe ehhez igazodott. Összességében kellemes hangulatú helység volt. az étkező az ablak előtt volt a sarokban. Most itt ültünk, és miközben ettünk, Esperanza folyamatosan mesélt. Elmondta, milyen csínyeket követett el a fiacskája, a testvéreivel, amikor még gyerekek voltak.

- Eddig nem is mondtad, hogy vannak testvéreid – néztem rá.

- Igen, van egy öcsém, és egy húgom. Juan ugyanúgy hajón dolgozik, mint én, csak ő a feleségével Ausztriában él. Linda pedig Kenesén él a családjával. Ott vezetnek a férjével egy panziót.

- Az jó üzlet lehet – merengtem el.

- Igen, de csak a nyári szezonban, és ha rosszabb az idő, akkor nem feltétlenül megy jól a bolt. Amúgy apa nyáron ott szokott zenélni a bandával, járják a partot.

- És hányszor mondtam már Ricardonak, hogy hagyja abba a hajózást, és tartson inkább velünk, akkor nem lenne annyit távol tőlünk.

- Apa, ezt már megbeszéltük párszor. Szeretem a munkámat.

- Igen, de így sosem alapíthatsz családot. Mesi segíts! Beszéld rá, hogy maradjon itthon! Rád talán hallgat.

- Nem hinném, hogy jogom lenne hozzá – feleltem halkan. – Nem mondhatom meg Riconak, hogyan élje az életét.

- De ha ti ketten…

- Domingo, fejezd be! – szólt rá a felesége. – Ne rontsd el a vendégünk kedvét. Ne használd fel Rico ellen!

- Köszönöm – néztem rá hálásan.

- Látod, mondtam, hogy elfogadnak – vigyorgott Rico. – Ha apám máris megpróbál maga mellé állítani, akkor neked itt már esélyed sincs a menekülésre.

Elnevettem magam, és visszafordultam a tányéromhoz.

- Milyen gyerek volt Rico? – kérdeztem. – Mert az én fiaim néha olyanok, mint az ördögök.

- Nem is, szerintem jó fejek – ellenkezett Rico.

- Persze, mert még nem merik megmutatni magukat igazán, adj nekik pár hetet, és látni fogod. Szóval, eleven voltál, vagy angyalka?

- Ördög a javából – nevetett Esperanza. – állandóan a szívbajt hozta rám. Van egy szép heg a mellkasán…

- Igen, azt láttam – csúszott ki a számon, és azonnal elpirultam.

- Azt biciklizés közben szerezte – mosolygott a közbeszólásomon Esperanza. – Amikor kétkerekűzni tanult, hatalmasat borult. Még a mentőket is ki kellett hívni, mert az csak a kisebbik seb volt, betörte a fejét is.

- Jézus! – nyögtem fel.

- És hányszor estem le a diófáról – nevetett.

- Az biztos, a végén már nem is számoltam. – tette hozzá az anyja. – De azért voltak aranyos dolgai is, például, amikor anyák napján énekelt nekem az óvodai műsorban, belesült, és elsírta magát. Akkor annyira tündéri volt.

- Anya, kérlek! – sziszegte Rico.

Ránéztem, és megfogtam a kezét.

- Mi a baj? Ez annyira megható. Peti is elfelejtette egyszer a verset, Zolit pedig rá sem tudjuk venni, hogy szerepeljen. Egyszer próbáltuk, és akkor is belebetegedett. Minden gyerek ilyen, ettől csak aranyosabbnak tűnsz nekem.

Rico mosolyogni kezdett.

- Megnézed a házat? – kérdezte hirtelen.

- Persze, de… – a szülei felé fordultam, és még pont elkaptam egy pillanatot, ahogy ketten egymásra néznek, és a szeretet mellett megkönnyebbülést láttam.

- Menjetek nyugodtan – mosolygott Esperanza.

- Akkor? Megnézed a házat?

- Mehetünk.

Elindultunk az előszobába, és Rico mutogatni kezdett.

- Ez itt a nappali – álltunk meg a konyhával szemben. – Nem túl nagy, de otthonos. És ott szemközt van a szüleim hálószobája.

Megfordított, és előretolt a folyosón:

- Balra van a fürdő, utána van egy szoba, az volt az öcsémé, és mellette a húgomé, amit ma már igazából nem használunk, csak lomtárnak. Ott vannak a régi cuccaink – nevetett.

- Megnézhetem? – néztem rá.

- Még szép, hogy nem! Sőt, ki is fogom takarítani.

- Miért, azok a ti dolgaitok.

- De már nem kellenek. Anyám megtartotta még a régi játékainkat is. Azt mondta, jó lesz az unokáinak, de a többieknek se kellett, nekem meg már valószínűleg soha nem lesz még egy gyerekem.

- Soha ne mondd, hogy soha! – mondtam csendesen.

- Mesi, rád találtam, és nem rövidtávra tervezek veled, de én már negyven éves vagyok, neked ott a két kamasz fiad. Nekik már nem kellenek ezek a vackok…

- Ezek szerint te már nem szeretnél gyereket?

- Miért, te igen? – nézett a szemembe.

- Nem tudom, talán – vontam meg a vállam. – Ha úgy alakul?

- Hajlandó lennél bevállalni egy babát közel a negyvenhez? – kérdezte meglepve.

- Ha működik köztünk a dolog, miért ne? Más nők ilyenkor vállalják az első gyereküket. De nem akarom, hogy azt hidd, hogy rá akarlak beszélni, bármi…

Hirtelen csókolt meg. De csak egy pillanatra, aztán már vezetett tovább, és betuszkolt az egyik hátsó szobába.

- Ez a szobám – suttogta feszülten, és várakozva nézett rám.

Körülnéztem, a berendezés egyszerű volt, egy franciaágy, egy modern gardróbszekrény, és egy íróasztal, tele papírokkal. Semmi különleges, de én azonnal beleszerettem. Igazi legényszoba volt, és valahogy mégis hívogató. Előreléptem, és óvatosan leültem az ágyra. Rico behajtotta az ajtót, és a szemembe nézett.

- Maradjunk egy kicsit? – kérdezte kaján vigyorral.

- Szeretnéd, mi? – kérdeztem vissza, de közben nyeltem.

Letérdelt elém, és átkarolta a lábamat.

- Anyám máris imád – suttogta. – Láttam a szemében. Ugye most már nem félsz tőlük?

- Nem – mosolyogtam.

Felsóhajtott.

- A következő lépés, hogy összeeresztjük őket a fiaiddal.

- Komolyan ennyire szeretnéd? – simogattam meg az arcát.

- Téged akarlak. – mondta gyengéden. – Úgy ahogy vagy, a fiúkkal, a fájdalmaiddal, a múltaddal, mindenestől. Kellesz nekem. És most már remélem, hogy megadhatom neked, amit szeretnél.

- Én biztos vagyok benne.

Felemelkedett, hogy megcsókoljon, amikor megcsörrent a mobilom, ránéztem:

- Ez Peti – mondtam. – Istenem, már biztos izgulnak.

- Mondd neki, hogy nemsokára hazaérsz, behozom a holmimat, aztán indulhatunk.

- Oké – ráztam meg magam.

Gyorsan elintéztem a beszélgetést – megnyugtattam Petit, és Zolit, hogy minden rendben, csak a hóesés lassított le minket – aztán felálltam, és még egyszer körülnéztem a szobában, és végül kiléptem, épp akkor, amikor Rico visszaért a táskájával. Csak könnyedén bedobta, utána visszamentünk a szüleihez.

- Indulnunk kell anya – mondta Rico.

- Oh, értem. – mosolygott rám az asszony. – Örülök, hogy megismertelek, remélem, legközelebb a fiaidat is elhozod. Szeretném őket is megismerni.

- Igen, majd megpróbálom – feleltem zavartan.

Esperanza átölelt, és úgy, hogy Rico ne hallja, a fülembe súgta:

- Elvarázsoltad a fiamat. Jó ételemben. Végre magára talált. Köszönöm.

Zavart mosollyal engedtem el, aztán elköszöntem Domingotól is, és máris indultunk haza.

A kocsiban Rico feszült várakozással pillantott rám, miközben a sötétedő utcán hajtott.

- Nos? Mit gondolsz? – kérdezte. – Ijesztőek voltak?

- Nem – nevettem el magam. – Nagyon kedvesek, tényleg.

- Akkor megnyugodtál?

- Tökéletesen.

- És neked hogy tetszettek?

- Bár ilyen anyám lenne.

- Ennyire rossz a viszonyotok? – nézett oldalra.

- Nem mondanám felhőtlennek – vontam meg a vállam. – Sok köztünk a súrlódás, most is tuti ki fog akadni, hogy egész hétvégére Jolikára hagytam a fiúkat.

- Tényleg, miért nem őt kérted meg?

- Még nem ismered, de addig jó. Ha őt kérem, akkor már az út előtt megkaptam volna, hogy egy kurva vagyok, akinek inkább a pasizáson jár az esze, és nem törődik a gyerekeivel.

- De hát alig jársz el. Teljesen a fiúknak rendeled alá magad. Néha neked is jár egy kis kikapcsolódás.

- Na, pontosan ez az, amit ő nem képes megérteni. Ezért kérem meg inkább a szomszédomat. Nagy szerencsém van Jolikával.

- Igen, én is úgy látom. És édesapád? Róla eddig még nem is beszéltél, vele is rossz a viszonyod?

- Nem, apám két éve halt meg.

- Bocsáss meg! – mondta megrendülten. – Sajnálom, hogy szóba hoztam.

- Semmi baj. Már nem visel meg. Hogy milyen volt a viszonyunk? Érdekes. Gyerekként nem kerültem közel hozzá, de aztán amikor felnőttem, ez megváltozott. Tudod, akkor már másképp tekintettem rá, megláttam olyan dolgokat, amit gyerekként nem, és persze anyám nem tudott már úgy befolyásolni, ahogy előtte. Amikor elváltak, akkor teljesen anyám pártján álltam, csak később jöttem rá, hogy nem minden úgy volt, ahogy azt ő elmondta.

- Gondolom, ez is közrejátszott, hogy most ilyen viszonyban vagytok.

- Hát igen. Ha az ember bizalma megtörik, akkor nagyon sok minden elvész. – sóhajtottam.

- Megígérem, hogy én nem fogok visszaélni a bizalmaddal – mosolygott rám.

- Rendben – viszonoztam.

Egyszer csak leállította a motort, körülnéztem, és csak most vettem észre, hogy hazaértünk.

- Már itthon is vagyunk? – néztem meglepve.

- Igen – nevetett. – Kiszállunk, vagy még szeretnél maradni?

- Menjünk, már biztos tűkön ülnek.

Ahogy beléptünk a lakásba, Peti és Zoli azonnal a nyakamba ugrottak, és hatalmas puszikat nyomtak az arcomra. Berángattak minket a nappaliba, leültünk a kanapéra, és megvártuk, hogy Jolika néni is beérjen minket. Utána pedig kérdésekkel ostromoltak. Részletesen be kellett számolnom a hétvégéről, persze erősen vágott verziót kaptak, de a szomszédasszonyom szemében láttam, ismeri a részleteket.

- Na, és itthon mi a helyzet? – kérdeztem, miután befejeztem. – Lecke kész? Aláírni való?

- Minden kész, és nem kaptunk semmit – mondták szinte egyszerre. – A táskát bepakoltuk.

- Oké – nevettem. – Akkor mi lenne, ha megfürdenétek?

- Maradsz még Rico? – kérdezte Peti.

- Nem, kisöreg – állt fel. – Mennem kell, holnap dolgozom.

- Találtál munkát? – nézett rá vigyorogva.

- Aha, úgyhogy most már nem lesz annyi szabadidőm.

- De azért jössz hozzánk, ugye?

- Igyekszem úgy intézni – felelt, és közben rám nézett. – Lekísérsz a kapuhoz?

- Persze. Srácok addig fürödjetek meg! Jolika, ugye megvár?

- Hogyne, menj csak.

A lépcsőházban Rico megfogta a kezem, és csendesen mentünk le a lépcsőn. Lent aztán megkérdeztem.

- Milyen lesz a beosztásod? Gondolom, este kell dolgoznod.

- Igen, hattól tízig. – sóhajtott. – Akkor van a legnagyobb forgalmuk.

- Értem. Hétvégén is?

- Minden második hétvégém szabad, és amikor dolgozom hétvégén, akkor azért kapok két szabadnapot hétközben.

- Akkor most mindennap dolgozol péntekig, igaz?

- Igen, és szombat vasárnap is, de utána hétfő kedden szabad vagyok. És napközben is.

- Vagyis arra számíthatok, hogy péntekig nem látjuk egymást?

Felém fordult, szomorúan nézett.

- Sajnálom, de mindennap hívlak.

- És ha itt aludnál? – néztem rá. - Ha nem akarsz, nem kell mindig, csak…

- Nem zavarna, ha késő éjjel jönnék?

- Dehogy, csak gyere! – csillant fel a szemem.

- Rendben. – átölelt, és szorosan tartott egy ideig, aztán elengedett. – Most viszont mennem kell, Kicsim.

- Persze – bólintottam. – Vigyázz az úton, nagyon nagy a hó.

- Igenis – nevette el magát. Megcsókolt, és nehézkesen elindult. – Jó éjt, Édes!

- Jó éjt!

Szomorúan néztem utána, sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de meg akartam oldani.

Már megszoktam az egyedüllétet, és most újra igazodnom kell majd valakihez, akinek ráadásul az időbeosztása ütközik az enyémmel, de tudtam, ha nem akarom elveszíteni, sok mindenen változtatnom kell. De Rico-ért megéri. Szeretem őt, jöttem rá. Most éreztem meg, mennyire szükségem volt rá, hogy tartozzak valakihez.

A kocsinál még visszafordult, mosolyogva intett, aztán beült, és elhajtott. Visszamentem a lakásba, Jolika néni az ajtóban várt, és amikor beléptem, mosolyogva átölelt.

- Boldog vagy?

- Jó úton haladok felé – feleltem.

- Ezek szerint jól sült el a beszélgetés.

- Igen, megszabadultunk a félelmeinktől – leginkább Rico, gondoltam. – És most már tényleg tudunk egymásra figyelni.

- Ennek örülök, kellett neked valaki, és Ricardo rendes embernek tűnik.

- Igen, én is így érzem. – sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Azt hiszem, szeretnél már lepihenni. Megyek, jó éjszakát!

- Jó éjszakát, Jolika! És még egyszer nagyon köszönöm.

A fiúk fürdés után odajöttek hozzám a konyhába, és leültek az asztalhoz. Nem szóltak, csak csendben figyelték, ahogy elpakolom az edényeket:

- Kértek vacsorát?

- Nem, már ettünk.

- Valami baj van? – néztem Petire.

- Anya, szereted Ricot?

- Azt hiszem, miért?

- Jobban szereted, mint minket?

- Nem, dehogy! Ezt honnan veszed?

- Sehonnan, csak kíváncsi vagyok. Ugye nem kell apához költöznünk?

Abbahagytam a pakolást, és leültem velük szemben.

- Soha nem hagynám, hogy bárki elvegyen titeket tőlem – mondtam határozottan. – Se apátok se más. Megértetted?

- Igen – bólintott. – És ha Rico azt mondaná…

- Ha Rico ilyesmit próbálna kérni tőlem, páros lábbal rúgnám ki. Mondott valami olyat, ami miatt ezt hiszed?

- Nem! – vágta rá gyorsan. – Csak apa után nem volt neked senki, és amikor apának lett az a nő, akkor elfeledkezett rólunk.

- Én sosem fogok – ígértem. – Még Rico kedvéért sem.

Felálltak, és szorosan átöleltek.

- Amúgy, Rico tök jó fej – mondta vigyorogva Zoli. – én nagyon csípem.

- Én is – tette hozzá Peti.

- Csak féltetek, hogy őt jobban szeretem, igaz?

- Egy kicsit – motyogta Zoli.

- Jaj, drágáim! Számomra ti ketten vagytok a legfontosabbak. Mindenki más csak utánatok jöhet.

- Anya, szerinted Rico szeret minket?

- Ezt nem tudhatom, de úgy tűnik, hogy nagyon kedvel titeket.

- Szerintem is – ült vissza a helyére Peti. – különben nem segített volna annyit, amikor elakadtam a leckével.

- Tényleg, nekem is szokott segíteni. – gondolkodott komolyan Zoli.

Mosolyogni kezdtem, és kinyitottam a hűtőt, hogy elrakjam a maradékot.

- Anya! Főznél kakaót? – kérdezte Peti.

- Persze. Zoli, te is kérsz?

- Igen – tért vissza közénk a kisebbik fiam.

Pár perccel később már a nappaliban ültünk, és az esti vígjátékot néztük a tévében egymáshoz kuporodva, egy-egy hatalmas bögre forró kakaóval a kezünkben.

Másnap Ricoval folyamatosan SMS-eztünk, és úgy alapjában vidáman telt a napom, négykor a bejáratnál várt, és hazavitt, majd miután váltott pár szót a srácokkal, elment dolgozni. Nem hallottam, miről beszéltek, de mindkét fiam egész este vigyorgott.

Tizenegy óra volt, mire Rico megérkezett, addigra mindennel elkészültem, így gyorsan lezuhanyozott, és máris lefeküdtünk.

- És milyen volt az első napod? – kérdeztem őt, nem sokkal később, ahogy egymáshoz bújva feküdtünk.

- Remek, bár a zongorázástól már nagyon elszoktam, de szerencsére a vendégek nem vették észre. – kuncogott, és közben lágyan cirógatta a hátamat.

- Sokat rontottál?

- Inkább az ütemet tévesztettem el, és egy idő után begörcsöltek az ujjaim.

- Én nem éreztem az előbb.

Felnevetett.

- Hát remélem is.

- Szóval ezek szerint tetszik a munka. – tértem vissza a tárgyhoz.

- Igen, addig megteszi, amíg újra mehetek.

- Ennyire menni akarsz? – kérdeztem szomorúan.

- Ez a munkám Mesi. Amit most csinálok, csak mellékes.

- Értem, csak amikor azt mondtad, hogy az ügy miatt a társaság…

- A tárgyalás után azonnal lecsapott rám a kapitány, és közölte a vezetőséggel, hogy vissza akar kapni. Szóval alá kellett írnom a szerződést, ez volt a feltétel, vagy aláírok három évet, vagy elfelejthetem, hogy valaha újra karibi hajóra kerüljek.

- Azért ez nem volt szép húzás tőlük, hisz nem is a te hibád volt. – háborodtam fel. – Ártatlan voltál… vagy.

- Igen, de mondtam már, ha egyszer összehozzák a neved egy ilyen üggyel… Tavaly a személyzet összes női tagja nagy ívben került, csak a vége felé jöttek rá, hogy nem kell félniük tőlem. És még van egy szezonom.

- De akkor most már nem lesz gond, ugye?

- Nem, de ha szeretnéd, akkor felbontom a szerződést, annyit nem ér az egész.

- Ne, miattam ne! Nem foglak visszatartani. Ez a munkád, szereted, én nem szabhatom meg, hogy mit csinálj. És nem is fogom. Döntsd el, hogy mit szeretnél, és én elfogadom.

- Komolyan? Tényleg nem bántódnál meg, ha elmennék?

Belenéztem a szemébe, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.

- Nem.

- És ha úgy döntök, hogy elmegyek, megvársz? – kérdezte elhaló hangon.

- Ebben biztos lehetsz – suttogtam.

- Szeretlek – mondta könnyes szemmel, és gyengéden megcsókolt.

- Én is szeretlek – feleltem, amikor elengedte a számat.

Újra szeretkeztünk, és utána megnyugodva aludtunk el egymás karjában.

15. fejezet

Másnap reggel aztán megértettem, miért vigyorogtak a srácok egész este. Rico reggelivel várt minket, és olyan kakaót készített nekünk, hogy egyöntetűen közöltük vele, ezt többször meg kell ismételnie.

Nevetve nézett rám, miközben a fiúk folyamatosan dicsérték.

- Szerintem anyutok finomabbat főz. De majd egyszer eljöttök hozzánk, és megkóstoljátok, ahogy az én anyukám főzi. Az is isteni.

Peti vigyorogva nézett maga elé, de Zoli szeme felcsillant.

- Tényleg?

- Igen, szeretne megismerni benneteket – megsimogatta Zoli feje búbját, aki most felém fordult.

- Ugye elmegyünk?

- Persze, majd egyeztetünk, és igen.

- Szuper!

- Viszont azt hiszem, indulnunk kell, ha nem akartok elkésni – állt fel Rico. – Amíg fogat mostok, mi anyával rendet rakunk.

A két srác kirohant a fürdőszoba felé, én pedig döbbenten néztem rá.

- Mondtam, hogy hosszútávra tervezek – mosolygott.

- De nem is ismersz. Mi lesz, ha egy hónap múlva besokallsz tőlünk?

- Ebben ne bízz! – vigyorgott.

Közben a fiúk visszaértek, és várakozva néztek ránk.

- Rendben mehetünk – tapsolt Rico, és már húzott is maga után.

Döbbenten lépkedtem.

- Ne vigyelek el? – kérdezte. – Szerintem késésben vagy. – mutatott az órájára.

Most kapcsoltam, hogy már tényleg húsz perccel korábban el kellett volna indulnom.

- Direkt húztad az időt igaz? – kérdeztem, de ő csak vigyorgott, és ment előttem.

Sietve kaptam fel a kabátomat, és már robogtam is a többiek után, gyorsan bezártam az ajtót. Lent a földszinten értem utol őket, Rico épp leporolt magáról egy hógolyó maradékot, amit a fiúk dobtak hozzá. Nevetve csatlakoztam, de inkább azért, hogy induljunk:

- Álljatok le! El fogunk késni, máskor lesz még alkalmatok játszadozni.

- Igaza van anyátoknak. Induljunk!

Az iskolához érve, Peti ránézett:

- Ma is nálunk alszol?

- Nem tudom, még megbeszéljük anyával. – nézett rám.

- Engem nem zavar, ahogy gondolod. – mosolyogtam. – De ha otthon akarsz aludni…

- Még majd alakul. Lehet, hogy otthon szükség lesz a segítségemre, de mindenképpen telefonálok, hogy mi van, rendben?

- Persze. – feleltem, és ahogy egymásra néztünk, melegség járt át, ahogy már sokszor. Elmúltak a félelmeim, az egyetlen, amire figyelnem kell, hogy ne akaszkodjak rá, és ne várjam el, hogy alárendelje magát nekünk, nekem. Nem volt könnyű, mert legszívesebben állandóan vele lettem volna.

Kiraktuk a fiúkat, aztán engem is elvitt, és egy gyors csókkal köszönt el tőlem, de még megfogta a kezem, mielőtt kiszállhattam volna.

- Majd hívlak, Édes. Vigyázz magadra!

- Úgy lesz – nevettem el magam. – Te is légy óvatos!

- Szia!

- Szia! – mondtam, és adtam neki még egy puszit.

Figyeltem, ahogy elhajt, aztán éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállam. Megfordultam, és szembe találtam magam a lányok kajánul vigyorgó arcával.

- Ő hozott reggel? – kérdezte Jess.

- Nálam aludt - hebegtem, mire még kajánabb vigyort kaptam válaszul. – Na, jó fejezzétek be!

- Annyira örülök, hogy összejött – ölelt át Jess. – Márk eleinte félt, hogy valami nem oké. Ricardo állandóan feszült volt.

- Meg volt rá az oka, de már megoldódott. Minden rendben.

- Nem fogsz róla beszélni, igaz?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Megígértem neki.

- Oké, nem nyaggatlak.

- És, van tervetek estére? – kérdezte Mira.

- Nekem semmi – mondtam. – Talán, ha úgy végez, átjön, de nem biztos. Tudod, tízig dolgozik.

- Pont ezért kérdezem. Noel is szolgálatban lesz. Jess? Márkkal leszel?

- Igen, értem jön, és elmegyünk a szüleihez. Itt az ideje a nagy bemutatkozásnak.

- Izgulsz? – kérdeztem, mert átéreztem a helyzetét.

- Még szép! De csak nem szedik le a fejem.

- Én is túléltem – nevettem fel.

Közben felértünk az irodába, és leültünk az asztalunkhoz.

- Még nem válaszoltál – nézett rám Mira.

- Ja, tényleg. Figyelj, ha van kedved, gyere át munka után, akkor sincs gond, ha Rico ott alszik. Elférünk, és amúgy is, ha jön, akkor tizenegy körül ér oda.

- De nem zavarok?

- Dehogy zavarsz – néztem rá döbbenten. Hirtelen megértettem, miért kérdezi. – Figyelj, ha nem akarsz egyedül maradni, rám mindig számíthatsz.

- És rám is – tette hozzá Jess, és megfogta Mira karját.

- Nem merek visszamenni a lakásba egyedül, és Noel nincs otthon, én pedig még nem szoktam meg azt a lakást…

- Megértem, hogy nem szeretnél egyedül maradni. Ne butáskodj, jössz hozzánk. – mondtam határozottan.

- Köszönöm – sóhajtott megkönnyebbülten.

Napközben aztán átbeszéltük, hogy mit főzzünk, és mit csináljunk este, és végre Mira is megnyugodott. Rico is hívott, hogy ma otthon aludna, ha nem okoz gondot, de amikor elmondtam, mi a helyzet, ő sem izgult tovább.

- Miért? – kérdeztem. – Zavarna, hogy egyedül vagyok?

- Még szép, hogy zavarna! Hiányzol. És nem akarom, hogy szomorkodj egyedül.

- Köszi – nevettem el magam. – Te is hiányzol nekem.

- Oké, ne legyünk szentimentálisak! Holnap találkozunk. Addig is, szia, Kicsim!

- Szia!

Bár szerettem volna, de nem sikerült elrejtenem a lehangoltságomat, de szerencsére a lányok megértették, és próbálták elterelni a figyelmemet. Végül is mindhárman ezt tettük, amikor a fiúk nem voltak velünk.

A következő hetem elég vegyes volt, és zsúfolt. Ha nem lett volna elég, hogy esténként izgatottan vártam a kedvesemet, anyám is megtalált, és persze a fiúk azonnal elújságolták neki Ricot. Mondjuk nem bántam, csak nem feltétlenül így akartam a tudtára adni. Oh, és természetesen megkaptam, hogy hülye vagyok, ha hagyom, hogy nálam aludjon, mert majd jól kirabol, amikor nem számítok rá, ebből persze hatalmas veszekedés kerekedett, aminek pont Rico vetett véget. Aznap zártkörű rendezvény volt az étteremben, és a társaság nem igényelt élő zenét, így hamar hazajött.

Hát igen, a bemutatkozás olyanra sikerült, amilyennek vártam. Viharos volt, és nem túl barátságos, Rico és anyám nem lesznek puszipajtások. Még most is csak azt hajtogatta, hogy megint találtam magamnak egy olyan férfit, aki majd a földbe döngöl, erre persze Peti a védelmemre kelt, és amikor Rico is beleszólt, hogy nem is ismeri őt, és neki egyáltalán nem áll szándékában bántani engem, mert annál sokkal jobban szeret, anyám dühöngve otthagyott minket.

Pár percnyi sírás után – miközben Rico gyengéden próbált megvigasztalni – lenyugodtam, és végül összebújva aludtunk el, de most már ő is megértette, miért ilyen a viszonyom anyámmal.

Ezen az afféron végül sikerült túljutnom, és vidámabban teltek a napjaink, a fiúknak a készülniük kellett a farsangra, amire meghívták a többieket is. Jess és Mira megbeszélték a fiúkkal, hogy jönnek, Rico pedig úgy kérte a szabadnapját, hogy ott lehessen velünk.

Amikor elérkezett a napja, Zoli izgatottan készült, az osztály közösen öltözött be, és egy táncot adtak elő. A jelmezötleteket a Shrekből merítették. Hatalmas sikerük volt, Rico felvette videóra. Petiék pedig igazi nagymenők voltak, nem volt különösebb kelmezük, de a lányok „dögös” cicababák voltak, a fiúk pedig vagány macsók. Készítettek papírból, és fából egy „autót”, amivel a műsor után folyamatosan menniük kellett, mivel minden kicsi élvezte, hogy velük mehet.

Az este remekül telt, a srácok tombolán is nyertek néhány apróságot, aztán lassan feloszlott a társaság. Rico hazavitt minket, és amikor beléptünk a lakásba, a fiúk azonnal lecsaptak rá:

- Ugye itt alszol?

- Úgy terveztem – mosolygott, és levette a kabátját.

- Szuper – vigyorgott Zoli. – Kölcsön kaptam egy filmet, megnézzük?

- Én benne vagyok. Mesi?

- Én is, de előtte fürdés fiúk. Addig készítek vacsorát.

- Én pedig hoztam pattogtatni való kukoricát, megcsináljuk a filmhez? – kérdezte Rico, és elővette a kis tasakokat.

- Naná! Sajtosat is hoztál, apa? – kérdezte Zoli, mi pedig döbbenten néztünk egymásra.

- Zoli! – szólt rá Peti.

- Mi van?

- Rico nem az apánk.

- Tudom.

- De apának szólítottad.

- Tényleg? – nézett fel rám.

- Igen – mondtam lassan.

- Bocs – nézett Zoli a kedvesemre. – Nem haragszol, ugye?

- Nem – kezdett mosolyogni. – Ha szeretnél apának hívni, engem nem zavar.

Nagyot nyeltem, és zavarodottan kitessékeltem a fiúkat, hogy menjenek fürdeni.

- Tényleg nem baj, hogy apának hívott? – kérdeztem.

- Ha téged nem zavar? – ölelt át hátulról.

- Engem nem zavar, de ez komoly dolog. Tisztában vagy vele, hogy milyen hatással vagy Zolira?

- Azt hiszem, igen. – lágyan a nyakamba csókolt. – Mesi, hidd már el, hogy én tényleg komolyan gondolom.

- Én is – sóhajtottam.

- Akkor? Ne görcsölj, Kicsim! Lazíts már, boldogok lehetünk, csak hagynod kell.

- Igazad van – mondtam. Felé fordultam, és futó csókot leheltem az ajkára, aztán kikaptam a kezéből a pattogatott kukoricát, és beraktam a mikroba.

Mosolyogva figyelt, aztán elővett két hatalmas tálat, és amikor a kukorica elkészült, beleborította.

Filmnézés közben Rico a srácokra nézett.

- Mit szólnátok, ha holnap elmennénk hozzánk? A szüleim már nagyon szeretnének megismerni titeket.

- Menjünk – ült fel Peti. És álmos szemei felcsillantak. – Anya?

- Felőlem – mosolyogtam.

- És ott is alhatunk – nézett rám Rico. – Megcsináltam a két szobát a srácoknak.

- Tök jó! Van nálad külön szobánk?

- Igen, gondoltam, így bármikor jöhettek, és van elég hely.

- Kösz, Rico – vigyorgott Peti.

- Nincs mit.

Átölelte a vállam, és mélyen beletúrt a tálba, jókora adag kukoricát szórva ezzel a földre.

Csúnyán nézhettem rá, mert azonnal lehajolt, és összeszedte. A fiúk halkan kacarásztak.

- Na, most megtudod, milyen anya, ha haragszik – mormota Zoli.

- Tessék? – fordultam felé. – Ti most összefogtok ellenem?

- Végre van kivel – vigyorgott rám szemtelenül.

- Hé, kisöreg! Engem nem használhatsz fel anyád ellen – mondta Rico.

- Csöndben tudtok maradni? – nézett hátra Peti. – Nem hallom a filmet.

Inkább csendben maradtunk, és megint a filmre figyeltünk. Rico közben feltűnés nélkül simogatott. Még jó, hogy a fiúkat nagyon érdekelte a film. De végül gyorsan kidőltek, a farsang kellően lefárasztotta őket, Peti kóvályogva ment a szobájába, Zolit viszont már Rico vitte be.

Kikapcsoltam a tévét, és gyorsan elmentem lezuhanyozni. Amikor beléptem a szobába, Rico az ágyon ülve várt, törökülésben, a kezeit a térdén pihentette, a szemét behunyta. Csendesen becsuktam az ajtót, és leültem az ágy szélére. Rico kinyitotta a szemét:

- Hát itt vagy – sóhajtott mosolyogva.

- Nem akartalak megzavarni az imád közben…

- Nem imádkoztam – nevette el magát. – Mi reggel szoktunk imát mondani, köszöntjük az új napot. De én nem követem már ezt a szokást. Csak pihentem, amíg vártalak.

- Értem – mondtam halkan.

Felém nyújtotta a kezét, és maga mellé húzott. Finoman lefejtette rólam a köntöst, aztán hagyta, hogy az ölébe üljek, és lassan megcsókoljam. Hagytam, hogy ő irányítson, a nyelve finoman simított végig az ajkamon, aztán beljebb. Halkan sóhajtva simultam közelebb hozzá, és simogatni kezdtem a hátát. Tökéletes volt köztünk az összhang, nem siettünk. Gyengéden végigcsókolta a testemet, és közben halkan becéző szavakat mormolt, amikor az ajka újra rátalált az enyémre, szenvedélyesen lecsapott, és addig csókolt, míg végül szédülni kezdtem.

- Szeretlek – ziháltam a fülébe.

Felemelte a fejét, és mosolyogva a szemembe nézett:

- Eu te amo – suttogta.

Sejtettem, mit mond, de rákérdeztem:

- Ez mit jelent?

- Szeretlek, portugálul.

Halkan, vágyakozva felsóhajtottam, és megnyíltam neki. Fölém gördült, és lassan belém ereszkedett, és először, csak lassan mozgott, annyira bensőséges volt, most a testem is érezte a szerelmét, nem akartam, hogy abbahagyja. Aztán gyorsítani kezdett, és végül az extázis elragadott minket, és a beteljesülés után zihálva, kimerülten simultunk egymáshoz.

- Rossz lesz, ha el kell mennem – mondta halkan.

- Mondhatnám, hogy ne menj, de nem fogom. Nem fogok én dönteni.

- Tudom. De piszok nehéz, kezdem úgy érezni, hogy lassan egy család leszünk, és én most lelépek. Mintha elhagynálak, cserbenhagynálak benneteket.

- Hé, ez nem így van – emelkedtem meg kissé, hogy a szemébe nézzek. – Előttem is volt életed, és még csak rövid ideje vagyunk együtt – közbe akart szólni, de befogtam a száját az ujjammal. – nekem is hiányozni fogsz, de ne borítsd fel az életed miattunk. Te mondtad, hogy már csak ez az egy szezonod van hátra. Ígérem, utána teljesítem apád kérését, és mindent elkövetek, hogy itthon maradj, de most menj el! Fejezd be azt, amit egyszer elkezdtél.

- Annyira jó, hogy rád találtam – suttogta. – Ugye megvársz? Én már biztos vagyok abban, hogy te kellesz nekem, senki más.

- Már akkor megesküdtem erre, mielőtt megkérdezted – simogattam meg a mellkasát. – Persze, hogy megvárlak. Szeretlek.

Megcsókolt, és magához húzott. Pár pillanattal később mélyen aludtunk.

A hétvége csodásan telt, Rico szülei úgy fogadták a fiúkat, mintha a saját unokáik lettek volna, amit ők természetesen örömmel fogadtak, hisz nekik nem igazán jutott ki a nagyszülők kényeztetéséből. Anyám nem volt az a szívből szerető fajta, Karesz szüleivel pedig csak nagyon ritkán találkoztak. Mondjuk ebben is nagy része volt az új asszonynak, mert nem csak Kareszt tiltotta tőlünk, hanem a szüleit is igyekezett távol tartani. Jolika persze igyekezett pótolni ezt a hiányt, de nem volt az igazi.

Amikor beléptünk a házba, Esperanza azonnal átölelte a fiúkat, aminek Peti annyira nem örült, de nem is ellenkezett. Utána azonnal elterelte őket, hogy megmutassa a szobáikat.

Amikor meghallottam, döbbenten meredtem Ricora:

- Szobáik?

- Igen – vigyorgott pimaszul. – Mondtam, hogy megcsináltam a szobákat, így ha jöttök, nem kell nyomorognunk.

- Rico, mégis mire készülsz? – kérdeztem kissé keményen, de nem hatotta meg.

- Csak szeretném, ha kényelmesen éreznék itt magukat.

- Mondtam már, hogy elképesztő vagy? – néztem a szemébe.

- Úgy rémlik. Gyere, nézd meg te is! Hátha valami nem tetszik, akkor kijavítom.

- Bolond vagy – motyogtam, és közben beléptem Peti után az egyik szobába, és földbe gyökerezett a lábam. - Rico… ezek teljesen új bútorok!

- Még szép, nem hagyhattam, hogy a nővérem ócska ágyában aludjon valamelyik fiú.

- Az én leszek – szólt közbe hirtelen Peti, aztán észbe kapott. – Ugye lehet? Lehet ez az én szobám?

- Persze – nevetett Esperanza. – Ha Zolinak is megfelel.

- Nekem nagyon bejön a másik szoba – lépett be a kisebbik fiam szélesen vigyorogva.

Csak kapkodtam a fejem, végül Rico nevetve megmutatta a másik szobát, ami nagyon hasonlított az elsőhöz. Minden bútor vadonatúj volt, egyszerű bükkfából készült heverő, és gardróbszekrény, no meg egy halom polc, ami még üresen várakozott, hogy megtöltsék valamivel. Az ablaknál egy íróasztal, a padlót pedig egy semleges színű szőnyeg fedte. Semmi extra, de engem nagyon meghatott, bár egy kis félelemmel töltött el. Jó lesz az nekünk, ha ennyire magához köt? Nem mertem belegondolni sem, de szerettem volna hinni, hogy Rico szándékai valóban ennyire komolyak, és nem csak játszadozik velünk.

- Tetszik? – kérdezte Rico halkan a fülembe súgva.

- Nagyon – leheltem. – De miért Rico?

- Nem tudod?

- Nem merem elhinni.

- A párom vagy, és nem áll szándékomban elhagyni téged. Ennyi elég?

- Igen – nevettem el magam. – Köszönöm.

- Nincs mit – kuncogott a fülembe, és a lehelete megcsiklandozta a fülem tövét.

- Gyertek, a srácok szeretnék megnézni a kertet – szólt közbe Domingo, mire Esperanza finoman oldalba bökte.

- Hagyd már őket, Mesi gondolom, lepakolná a holmiját. Majd utánunk jönnek, ha végeztek.

- Máris megyünk – mondtam, és lazán leraktam a táskát az ajtó mellé.

A fiúk megragadták a kezem, és már húztak is kifelé. Most nappali fényben, és hogy a hó nagy része már elolvadt sokkal jobban láttam a kertet. Amikor először jártam itt, csak a bejárat felőli rész látszott, az is sötétben. Most láttam, hogy mekkora a diófa. Hatalmas volt, derékvastagságú ágak futottak szerteszét a törzsből, stabil fészket alkotva a lombkorona mélyén tákolt kis kunyhónak.

- Húúú! – kiabált Zoli. – Felmehetek? – és elindult.

- Majd ha jobb idő lesz, most nagyon csúsznak az ágak. – fogta vissza Rico. – És előbb szeretném átnézni. Már rég nem használta senki, biztos van egy-két korhadt deszka, amit ki kell cserélni. Nem szeretném, ha bajotok esne.

- Én nem megyek fel oda – nézett fel Peti fintorogva.

- Tudod, én meddig feljártam a haverokkal? – nevetett Rico, és lehajolt Peti füléhez.

Belesúgott valamit, amitől a fiam arca felderült, és széles vigyorra húzódott.

- Vagy talán majd néha mégis – mondta végül, és gyorsan másfelé nézett.

Összenéztünk a kedvesemmel, de ő csak aprót rázott a fején, jelezve, hogy majd elmondja később.

Továbbnézelődtünk a kertben, a gyümölcsfák, és a kerítést alkotó sövény közt néhány egres, és ribizke bokor árválkodott, a kert hátsó részében pedig egy kis mesterséges tó, apró fahíddal, és három paddal a partján.

- Nincs benne víz? – nézett bele a mélyedésbe Zoli.

- Télen nincs, szétfagyna – mosolygott Esperanza. – Majd tavasszal feltöltjük. Akkor majd megnézheted milyen.

- Halak nincsenek benne? – kérdezett tovább.

- De, ők most a nappaliban vannak, akváriumban.

- Hűűű! Megnézhetem?

- Zoli! Nyugi, ne ugráltasd Esperanza nénit! – szóltam rá.

- Ezt meg ne halljam még egyszer! – nézett rám Rico anyja. – Esperanza, vagy mama, de nem néni.

- Jaj, anya, te néha annyira hivatalos vagy – korholt a fiam, és megfogta az asszony kezét.

- Gyertek – nevetett a nő, és elindult a fiúkkal.

- Végre, megint tele van a ház gyerekzsivajjal – mondta csendesen Domingo.

- Ne haragudj, hogy ilyen zajosak – néztem rá.

- Dehogy haragszom, élvezem. Rég csacsogtak már ennyien – nevetett.

- Miért, Linda és Juan gyerekei nem szoktak meglátogatni benneteket?

- Nem sűrűn – sóhajtott, és elindult ő is befelé.

- Rosszat mondtam? – néztem fel Ricora.

- Nem. Nem tudhattad, de a testvéreim tényleg nem sűrűn jönnek.

- De miért? Haragszanak a szüleidre?

- Nem – mosolygott. – Csak Lindáéknak ott a panzió, a srácok tanítási időben nemigen tudnak jönni, nyáron meg próbáld kirobbantani őket a Balaton mellől.

- Ja, tényleg – biccentettem.

- Juan pedig Ausztriából nehezebben jut haza. Jól élnek, de a srácok már nagyok, és „ciki” ideutazni nekik a nyári szünetben, amikor a haverokkal is mehetnek.

- Értem – sóhajtottam. – Ettől én is tartok kicsit. Peti lassan már szintén ebben a korban jár.

- Nem fog lepattintani, nagyon ragaszkodik hozzád – simogatta meg a karomat Rico. – Titeket nagyon összehozott a válás.

- Gondolod?

- Tudom. Látom, ahogy rád néz, és amikor nem hallod, olyan tisztelettel beszél rólad, hogy sok anya megirigyelhetné.

- Kösz – motyogtam zavartan. – Tényleg, mit súgtál neki az előbb a kunyhónál? – váltottam témát hirtelen, mert nagyon elérzékenyültem.

- Á, az titok! – vigyorgott.

- Ne mááár! – böktem oldalba.

- Jól van! – kacagott, és próbált elhúzódni. – Azt mondtam neki, hogy én sokszor odavittem a barátnőimet, ha nem akartam, hogy apámék lássák őket.

- Mire neveled te a fiamat? – kérdeztem megjátszott rosszallással.

- Csak arra, hogy hogyan csajozzon – húzott magához. – De azt is mondtam neki, hogy ha rátalál az igazira, azt feltétlenül mutassa be a szüleinek, ne titkolja, mert ha elszalasztja, utána egy életen át bánni fogja.

- Neked volt ilyen lány? Akit megbántál, hogy nem mutattad be? – néztem a szemébe.

- Nem, őt már bemutattam, a félelmeim ellenére. – simogatta meg az arcom.

- Nincs mitől félned – suttogtam alig hallhatóan.

- Most már tudom – ölelt át.

Bementünk a többiek után, és én csendes mosollyal néztem, ahogy a gyerekeim teljesen feloldódva viccelődnek Domingoval. A lelkem szárnyalt, és olyan békesség járt át, ami az utóbbi tíz évben nem. Úgy éreztem, otthonra találtam.

16. fejezet

Három hónap, ennyi jutott, így visszagondolva boldognak kellene lennem. De nem megy, pedig erősnek kell lennem a gyerekeimért. Most azonban csak a kétségbeesés jut nekem. Tartanom kell magam, csak esténként, amikor a fiúk már alszanak, engedhetek a fájdalomnak. Ilyenkor a fürdőszobában ülök, és zokogok. Esperanza eleinte még beszaladt, de mostanra megszokta, és mindig kivárja, hogy kisírjam magam, utána még elüldögélünk a nappaliban, és egymást vigasztaljuk.

De nem akarok előreszaladni. Miután az első közös hétvége olyan csodásan sikerült, szinte minden hétvégén Rico szüleinél voltunk. Együtt örültünk, amikor Peti megkapta a levelet, amiben értesítették, hogy sikerült a felvételije. Ennek nagyon örült, mert a szóbelit nagyon elpuskázta.

Úgy általában olyanok voltunk, mint egy meghitt család. Hét közben otthon voltunk Ricoval együtt, és esténként áthívtuk Jolika nénit, hogy ne üljön magányosan a lakásában, a hétvégét pedig a szüleinél töltöttük. Csak néha mentünk anyámhoz, de annak többnyire vita volt a vége, ezért nem erőltettük. Ahogy az idő kezdett javulni, a srácok Rico irányításával felújították a kunyhót, és onnantól kezdve Zolit alig lehetett lerobbantani onnan. Volt, hogy Peti is felnézett hozzá, főleg, ha elhívta a haverjait, és akkor Zoli rövid időn belül száműzöttként sompolygott be a házba.

Alapvetően mind boldogok voltunk, csak az elválás árnyéka rontotta el a kedvünket, és ahogy közeledett az időpont, egyre többször kapott el a melankólia. Ilyenkor kedvesem mindig kitalált valami programot, hogy elterelje a figyelmemet.

Így volt ez az utolsó közös hétvégénken is, amikor Márkkal és Noellel kitalálták, hogy menjünk el egy horgásztúrára. Egész oda úton azon nevettünk, hogy ez mekkora rémületet okozott Riconak. A horgászat nagyon távol állt tőle, még talán fenekező sem volt a kezében soha. Peti adta neki kölcsön a spiccbotját, hogy ne tűnjön annyira esetlennek, és mielőtt elindultunk, elmagyarázott neki pár dolgot, de szerintem csak jobban összezavarta vele.

Amikor megérkeztünk a holtághoz egyikünket sem zavarta Rico tapasztalatlansága. Amíg a fiúk felállították a sátrakat, mi leültünk a vízparton, és gyönyörködtünk a tájban.

A víz enyhén fodrozódott a könnyű tavaszi szellőben, néha vízkarikák jelentek meg, jelezve, hogy a mélység bővelkedik halakban.

A hely, amit a fiúk választottak, nagyon szép volt. Május közepén már minden kizöldült, a part menti nádasból kihallatszott a vadkacsák hápogása, és a békák brekegése. Ezt leszámítva csak a fiúk nevetése verte fel a csendet. Rajtunk kívül senki nem volt a környéken, így a meghitt hangulat átjárt mindent.

Hanyatt feküdtem, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a tavaszi nap erős fénye feltöltsön D-vitaminnal. Nem érzékeltem a külvilágot, csak amikor valaki fölém hajolt, és eltűnt a meleg, jöttem rá, hogy mennyire elkalandoztam. Kinyitottam a szemem, és hunyorogva figyeltem, ahogy Rico arca egyre közeledik. A haja most kibontva omlott le arca két oldalán, és lágyan simogatta a nyakamat. Elmosolyodtam, és résnyire nyitottam a szám, így amikor megcsókolt, azonnal éreztem az ismerős édes ízt. Azonnal szorosan hozzátapadtam, átöleltem a nyakát, és élveztem a csókját.

A többiek halkan köhécseltek, mi pedig szúrós szemmel fordultunk feléjük, de nevetnünk kellett, amikor Jess megszólalt:

- Kiskorúak is vannak a társaságban, moderáljátok magatokat!

Gurgulázva kacagtam fel, aminek az lett az eredménye, hogy félrenyeltem, és fullasztó köhögő roham tört rám. Rico ijedten ütögette a hátamat, de ezzel csak rontott a helyzeten, én pedig nem tudtam megszólalni. Végül Mira mentett meg, amikor lefogta Rico kezét:

- Apus, mit művelsz? Megölöd a barátnőnket?

- Csak segítettem neki – mondta felháborodva.

- Ja, eltörni pár bordáját – guggolt mellém Jess, és odaadta az ásványvizes palackot. – Férfiak! – nyögte, és elhúzott mellőle. – Mi nekilátunk, hogy valami ehetőt üssünk össze estére, ti meg tanítsátok meg ezt a félre sikerült indiánt horgászni.

- Mi az, hogy félre sikerült? – hőbörgött Rico széttárt karokkal.

- Hogy nem tud egy indián horgászni? – nézett rá a barátnőm.

- A navajo-k sivatagban éltek – vágott vissza.

Én csak nevettem rajtuk, de az örömöm megint nem volt felhőtlen. Sajnos most már szinte mindig belopakodott a búcsú a gondolataimba. Jess és Mira látszólag jobban kezelték, vagy csak jobban titkolták, de engem nagyon megviselt.

Délután – miután a bográcsban összeállítottuk a pörköltet – a fiúk mellett ültünk, és figyeltük az ügyetlenkedésüket. Halat egyik sem fogott, viszont nagyokat nevettünk.

Rico is érezte, hogy valami bajom van – gondolom, tudta is mi az – mert egy idő után már nem érdekelte a pecabot, inkább átölelt, és a tüzet figyelve velem együtt hallgatta a többieket.

Vacsora után aztán a szomorú hangulat mindenkire ráragadt, így végül meglepően korán a sátrakba vonultunk. Az éjszaka forró volt, legalábbis, ha valaki a közelünkbe jött, ezt érezhette volna, de most mind bezárkóztunk a külön kis világunkba, és nem hagytuk, hogy más is beférkőzhessen.

Amikor felébredtem, egyedül voltam, egy kicsit fáztam, mert a takaró lecsúszott rólam, és a vékony póló, meg a tangám most kevésnek bizonyult. Gyorsan felkaptam a leggingsemet, és kimásztam a sátorból.

A hajnali hidegtől borzongva ültem le Rico mellé, aki épp azzal foglalkozott, hogy valahogy ráügyeskedje a csalit a horogra.

- Jó reggelt! – pusziltam meg. Könnyedén viszonozta, és máris visszafordult a bot felé.

- Ez micsoda? – néztem hunyorogva, és igyekeztem érdeklődőnek tűnni.

- Műcsali – mondta fel sem nézve. – De ne kérdezd, hogy az pontosan mi. Márk adta, azt mondta, ezzel talán sikerül fognom valamit.

- Lehetne csendesebben – sziszegett oldalra Márk, aki már javában bűvölte a vizet.

- Bocsi – suttogtam, és közelebb húzódtam Ricohoz. – Te, szerintem azt a pöcköt kell beakasztani a horogba.

Megmutattam, mire gondolok, de Rico, finoman a kezemre csapott.

- Nem nyúlka-piszka!

- Még egyszer meg ne üss! – sziszegtem halkan.

- Hol volt ez a megütéstől? – nézett végre rám. – Azt megéreznéd. De olyat sosem teszek.

- Tudom – enyhültem meg. – Na, sikerült?

- Aha – vigyorgott. – Mehet?

- Na, hadd lássam harcos! Hogy szerzel élelmet az asszonyodnak?

Felnevetett, és felállt. Megfogta a botot, és meglendítette úgy, ahogy Márk mutatta neki, vagy legalábbis próbálta. A rémült sikoly, és a Rico kezéből kirepülő bot másról tanúskodott.

- Jézusom – Mira hangja felriasztotta a nádasban pihenő kacsákat, én pedig hangosan kacagva dőltem el a földön, és hemperegve próbáltam nem nagyon kinevetni a kedvesemet.

Nem ment, hamarosan éreztem, hogy rám nehezedik, és lefog.

- Na, most megkapod asszony!

A derekamra ülve igyekezett lefogni, mert erőteljesen kapálóztam, és végül ő nyert. Lihegve feküdtem alatta, de nem adtam meg magam.

- Azt hiszem, lecseréllek – ziháltam.

- Tessék?

- Mégis hogy akarsz gondoskodni rólunk? Még egy valamire való halat sem tudsz megfogni.

- Majd én megmutatom. – morogta játékosan.

- De nem ma, az már biztos. Hát nem vagy egy nagy horgász, még jó, hogy nem szeretem a halat.

- Akkor mit szeretsz?

- Ami sokkal forróbb vérű. – suttogtam vágyakozva.

Megértette a célzást, de szomorkásan mosolyogva a fülemhez hajolt:

- Most keltünk fel. Ne legyél ennyire mohó!

- Szerintem most nem én vagyok mohó – pillantottam le a csípőjéhez.

Nevetve lefordult rólam, és az ölébe húzott:

- Gyere asszony, csókold meg az uradat!

Lehajoltam, és nem törődtem a többiekkel, amikor elmerültem édes ajkának melegében.

Lassan a többiek is előkászálódtak a sátrakból, Rico rendet teremtett a botja körül, és kiszabadította a jobb sorsra érdemes csalit a sátorból, miközben Márk is Noel jókat derült rajta.

A lányokkal elkészítettük a reggelit, aztán magukra hagytuk őket, és lementünk a partra. Valamivel messzebb aztán leültünk, és a lábunkat a vízbe lógatva meredtünk magunk elé.

- Mennyire szánalmasak vagyunk – sóhajtottam. – Hogy találhatunk magunknak három ilyen jó pasit, akik aztán lelépnek.

- Nagyon negatív vagy – fordult felém Mira.

- Naná, hosszú idő után végre megint úgy érzem, hogy tudok szeretni, erre elveszítem.

- Nem veszíted el, csak egy időre lelép – próbált vigasztalni Jess, de az ő szeme is könnybe lábadt.

- Visszajönnek – mondtam határozottan, és kihúztam magam. Átöleltem a lányokat, akik most összeroppantak.

Nem voltak itt a fiúk, akik előtt tartaniuk kellett magukat, és hagyták, hogy kiszakadjon belőlük a fájdalom. Tudtam, hogy most kell kiadniuk, mert erősnek akarnak látszani előttük, és ezt becsültem bennük. Az én könnyeim is potyogtak.

Adtunk magunknak húsz percet, aztán megráztuk magunkat, megmostuk az arcunkat, és szomorkásan nevetve magunkon, visszamentünk a fiúkhoz.

Odaérve Rico vigyorogva közeledett felém, és egy tíz centis keszeget mutatott felém büszkén:

- Na, mit szólsz?

- Te fogtad? – néztem kétkedve.

- Nem hiszed el? – kérdezte sértetten.

- De – nevettem el magam. – Gratulálok! Most már elhiszem, hogy nagy vadász vagy. De dobd vissza, mert méreten aluli, nehogy megbüntessenek.

- Micsoda szakértő valaki – mosolygott, de közben finomnak épp nem nevezhető lendítéssel visszaküldte a halat a vízbe.

- Ez gonosz dolog volt – mondtam, ahogy utánanéztem. – Szegénynek biztosan fájt.

- Most valahogy nem tud érdekelni egy hal fájdalma – motyogta szomorúan.

- Hé, nagyfiú – böktem oldalba. – Fel a fejjel!

Fanyar félmosolyra húzódott a szája, és átölelt.

- Igen, asszonyom.

- Hé, Rick! Ti mit esztek ebédre? Látom visszadobtad a zsákmányt – Márk szemtelenül röhögött, de most nem tudott érdekelni minket.

- Van kedved elmenni valamerre? – nézett le rám Rico.

- Haza – suttogtam könnyes szemmel.

- Ne szomorkodj, még van időnk! – kezdett mosolyogni, de ekkor a sors közbeszólt.

A három fiú mobilja egyszerre kezdett csipogni. Rico odaszaladt a sátorhoz, és kivette a hátizsákból, de addigra Márk már elolvasta az üzenetet. Minden az arcára volt írva.

- Pénteken indulunk – mondta síri hangon Rico, amikor felé fordultam.

- Istenem! – suttogtam, és a könnyeim elszabadultak.

Rico szorosan átölelt, és éreztem, hogy most nála is elpattant valami. Percekig csak álltunk, és nem szóltunk. Aztán szinte egyszerre néztünk egymásra a többiekkel, majd, mint akikre rákoppintottak egy varázspálcával, pakolni kezdtünk.

Rico egyenesen a lakásomhoz hajtott, és vasárnap délutánig ki sem mozdultunk. Akkor elmentünk a gyerekekért, és amíg én elmondtam a srácoknak, hogy mi van, Rico elkezdte összeszedni a holmiját, a papírjait, és próbálta legyűrni a feszültségét. Az oltásokkal nem volt gondja, azokat minden évben beadatta magának. Miután összeszedte a legfontosabbakat, és előkészített mindent, leültünk a konyhaasztal mellé, és Esperanza elővett egy jegyzetfüzetet.

Némán figyeltem, ahogy összeírják, mire lesz még szüksége kedvesemnek az úton. Ez olyan dolog volt, amiről fogalmam sem volt, így csak ültem, és próbáltam nem sírni. Peti és Zoli szomorúan hallgattak mellettem.

Este aztán a tévé előtt ülve Domingo egy vígjátékot tett a DVD lejátszóba, hogy kicsit javítson a hangulaton. Végignéztük, és nekem azonnal feltűnt, hogy a fiaim milyen szorosan ülnek Rico mellett. A film végén Zoli nagyon kókadt volt, felnézett, és halkan megszólalt:

- Beviszel a szobámba, apa?

Rico a könnyeit nyeldesve emelte fel, és szótlanul bevitte őt. Percekkel később jött csak ki, és Peti szobájának az ajtajánál megállt, elköszönt a másik fiamtól is, csak utána jött oda hozzám.

- Gyere, Kicsim, feküdjünk le mi is!

- Jó éjt, Esperanza, Domingo! – köszöntem el csendesen.

- Jó éjt kislányom! – mosolyogtak vissza.

Szótlanul követtem Ricot.

A hét úgy elrepült, hogy észre se vettem. Csütörtök délután, Rico és a srácok a munkahelyünk előtt vártak minket, a hangulat egy hullaházi parti hangulatával vetekedett. Gyorsan elköszöntünk egymástól, most nem akartunk együtt „bulizni”. Elindultunk haza, se én, se Rico nem tudtunk megszólalni, de nem is volt szükség szavakra. Kedvesem az egyik kezével a kormányt, a másikkal a kezemet fogta, és úgy vezetett hazáig.

Felmentünk a lakásba, a fiúk csendben vártak minket, a táskájuk összepakolva várakozott az ajtóban. Esperanzaval megbeszéltük, hogy ma éjjel náluk alszanak, hogy Rico és én elbúcsúzhassunk. Másnapra pedig nemcsak én vettem ki szabadságot – a lányokkal együtt – hanem a fiúkat is elkértük a suliból. A hétvégét pedig Rico szüleinél töltjük, ők kérték, hogy ezen a szokáson ne változtassunk, mert nagyon megszerettek minket, és fájna nekik, ha most eltűnnénk.

- Oké srácok! Összepakoltatok? – kérdezte Rico, és megsimogatta Zoli fejét.

A fiam bólintott, aztán lehajtotta a fejét, de mindketten láttuk a kibuggyanó könnyeit.

- Hé, kisöreg! – térdelt le elé Rico. – Ne szomorkodj! Nem örökre megyek el, karácsonyra hazajövök. És ajándékot is hozok, megígérem.

- Nekem nem kell ajándék! – fakadt ki sírva. – Te kellesz apa!

Zokogva átölelte Ricot, aki hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Visszaölelte, és tétován simogatta a hátát.

- Nyugodj meg! – suttogta, és segélykérőn nézett rám.

- Zoli – léptem melléjük. – Gyere, szívem! Menjünk, Esperanza mama már vár minket.

Megrázta a fejét, és nem engedte el Ricot.

- Kicsim, próbáld összeszedni magad! Rico vissza fog jönni.

- Így van, és utána örökre veletek maradok.

- Megígéred? – kérdezte szipogva.

- Ha akarod, megesküszöm rá – mosolygott halványan kedvesem.

Még egyszer szorosan magához ölelte Zolit, aztán lassan felálltak, és elindultunk.

Esperanza és Domingo azonnal beterelték a fiúkat:

- Menjetek! – mondta az anyja. – A srácok jól ellesznek, ez az este legyen csak a tiétek. Elkéstek.

- Honnan? – néztem Ricora.

- Foglaltam asztalt az éttermünkben.

Nehezen indultunk el, de végül csak odaértünk. Rico a szokásos asztalt foglalta le, de most külön megkérte a pincért, hogy egy kicsit szeparáljanak el minket a többi asztaltól. Így most egy fehér paraván mögé rejtve várt ránk. A teríték is más volt, mint amit az elmúlt három hónapban megszoktam. Az abrosz most vakítóan fehér volt, és a tányérok is elegánsabbnak tűntek, ahogy a poharak is – mintha valódi kristály lett volna, nem sima üveg. Az asztal közepén pedig három talpas borospohár állt lefordítva, mindegyik alatt egy vörös rózsa feje, és a felfordított talpakon egy-egy gyertya égett, ahogy az asztal körül több mécsesben is.

Elakadt a szavam, a szememet könnyek csípték. Próbáltam visszafogni, de amikor Rico a nyakamhoz hajolt, és gyengéden belecsókolt, nem bírtam tovább.

- Istenem, annyira nehéz – szipogtam.

- Tudom, Édes. Hidd el, én is legszívesebben maradnék…

- Nem! Menned kell, köt a szerződés.

- Igen – sóhajtotta. – De ez az utolsó utam, többet nem megyek. Van már elég pénzem, ott a ház. És a legfontosabb, a családom mellettem van, te, a gyerekek, a szüleim. Másra nem vágyom.

- Rico, ne mondj ilyeneket, mert kiborulok!

- Rendben – suttogta elhaló hangon. – Gyere!

Odavezetett az asztalhoz, leültetett, és mivel én teljesen el voltam varázsolva, lebonyolította a rendelést.

A szokásos csendes étkezés után – most valahogy nyomasztott a szótlansága – rám emelte borostyánszín szemeit, amik most olvadtnak tűntek a bennük meggyűlő könnyektől.

- Eu te amo – suttogta.

- Én is szeretlek – feleltem.

- Tudom, hogy ez most mennyire nehéz neked. Végre hosszú idő után találtál valakit, akiben úgy érzed, megbízhatsz, erre cserbenhagy…

- Nem hagysz cserben Rico…

- Pontosan. És azt szeretném, ha ezzel tisztában lennél. Számomra te vagy a legfontosabb.

- Tudom – suttogtam meghatottan. Ekkor vettem észre, hogy a pincér halkan mellénk lép, és letesz két pohár pezsgőt az asztalra, majd amilyen észrevétlenül jött, úgy el is tűnt.

Rico ekkor kissé megemelkedett, aztán letérdelt elém, és már a kezében volt az ékszeres dobozka.

- Tudom, Kedves, hogy még csak rövid ideje ismerjük egymást, de számomra az idő nem fontos, csak az, amit érzek. Szeretlek. Az életem része lettél, ahogy a fiúk is. Úgy szeretem őket, mintha a sajátjaim lennének. Nem várom el, hogy most azonnal adj választ, tudom, hogy nem egyedül kell döntened. Beszéld meg a fiúkkal. Én csak egy esélyt kérek. Kardos Emese, megtisztelnél azzal, hogy átgondolod? Hogy átgondolod, hozzám jössz-e?

Kinyitotta a dobozt, és a szemembe nézve várt. Én csak hápogtam, a tekintetem a gyűrű, és a szeme közt cikázott.

- Rico, én…

A számra tette az ujját.

- Annyit kérek, hogy gondolkodj rajta. Ne hamarkodd el! Odaadom neked a gyűrűt, és legyen az a válaszod, hogy amikor hazajövök, felveszed, vagy nem. Akkor tudni fogom.

- Oh, Ricardo! – sóhajtottam, és forrón megcsókoltam. – Szeretlek.

Innentől kezdve végképp kiborultam, az este hátralévő részében folyamatosan fogtam a kezét, és remegve vártam, hogy hazaérjünk.

A forró esti búcsú után kedvesem kimerülten elaludt, de én képtelen voltam követni őt.

Óvatosan felkeltem mellőle, nehogy a könnyeim felébresszék, és kimentem a nappaliba, ahol az asztalon ott pihent a kis doboz, a brill gyűrűvel. Kivettem, lassan az ujjamra húztam, és nézegetni kezdtem. De a szobában túl sötét volt, és nem akartam lámpát gyújtani, ezért kisétáltam az erkélyre, és az utcai lámpák fényében figyeltem, ahogy ragyog.

- Minden rendben? – kérdezte suttogva a hátam mögött.

Villámgyorsan fordultam felé, és visszanyeltem a könnyeimet.

- Nem kell megvárnod a választ – mondtam alig hallhatóan, és felemeltem a kezem. – A feleséged leszek, amikor csak akarod.

Gyors volt, mire kapcsoltam, már az erkély falához préselve álltam, és vadul viszonoztam a csókját. A csípőm alá nyúlt, és ahogy megemelt, azzal a mozdulattal megszabadított a tangámtól. A dereka köré fontam a lábam, a karommal a nyakába kapaszkodtam, és próbáltam megtartani magam. Halványan érzékeltem, hogy megfordul velem, de csak azért, hogy kis polcra ültessen, ami a fal mellé volt támasztva. A hátamat az erkély falához préselte, és a kezemet lefeszítette a nyakáról. Összekulcsolta az ujjainkat, és nyögve betört, miközben nem hagyta, hogy öleljem, a falhoz feszítette a karomat.

- Bár… ki… meg… láthat! – ziháltam.

- Maradj… csendben! – nyögte, és közben ütemesen lökött.

Képtelen voltam halkan élvezni, úgy tűnt a hangom az egész lakótelepet bejárja, a végén elengedte a kezem, és befogta a számat.

Aztán éreztem, ahogy elönt a forróság.

Kinyitottam a szemem, és belenéztem az övébe, egyszerre higgadtunk le, és egyszerre jutott el a tudatunkig, hogy mi történt.

Mosolyogni kezdtem, és remegő kézzel megsimogattam az arcát.

17. fejezet

A búcsú? Borzalmas volt. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, és egy ideig sikerült is.

Reggel elmentünk Rico szüleihez, őket, és a fiúkat felvéve elindultunk a reptérre. Csendesen utaztunk, a szavak ideje lejárt, csak a hátsó ülésről hallottuk a halk szipogást. Aztán, amikor odaértünk a reptérre, Rico felélénkült, és úgy kapta fel Zolit, mintha nem tizenkét, hanem ötéves lenne. Addig pörgött vele, míg végül a fiam elnevette magát.

- Mit hozzak neked Kubából, kisöreg? – kérdezte ekkor.

- Egy olyan nagy kalapot – kacagta Zoli, és én is mosolyogni kezdtem.

- Rendben, felvettem a rendelést. Peti, neked?

A nagyobbik fiam megrándította a vállát, és elfordult. Rico letette Zolit, és odalépett hozzá:

- Mi a baj?

- Te is elhagyod anyát – morogta.

- Eszemben sincs – mondta gyorsan, aztán rám nézett, majd bizalmasan lehajolt Petihez, és úgy, hogy rajta kívül csak én halljam, így folytatta – Megkértem a kezét, ha beleegyezel, feleségül veszem.

- Komoly? – nézett rá könnyes szemmel.

- Igen, amint hazaérek.

- Akkor csak egy dolgot kérek – húzta ki magát Peti. – Siess haza, hogy ne szomorkodjon sokáig.

- Meglesz – mosolygott Rico.

- És kösz… apa – mondta a fiam bizonytalanul.

Kedvesem ránézett, majd határozott mozdulattal magához rántotta, és átölelte, a következő pillanatban Zoli is csatlakozott hozzájuk, és ahogy ott álltak, már tudtam, hogy jól döntöttem.

Domingo, és Esperanza mögöttünk álltak, és a könnyeiket törölgették. Miután Rico elengedte a fiúkat, odalépett hozzájuk, és halkan portugálul mondott nekik valamit, nem akartam tolakodónak tűnni, ezért a fiúkkal arrébb húzódtunk. Ekkor vettem észre a lányokat, akik szintén épp könnyes búcsút vettek a szerelmeiktől. Tétován megálltam, és csak toporogtam, egy kicsit elveszettnek éreztem magam, de ez csak egy pillanatig tartott, mert máris megéreztem a kezét a derekamon.

- El se akarsz köszönni? – kérdezte pimaszul, és maga felé fordított.

- Jaj! Dehogynem! – borultam a nyakába. – Vigyázz magadra!

- Te vigyázz magadra! – mosolygott le rám. – Nehogy azt halljam, hogy lecserélsz valakire.

- Megőrültél? – néztem rá döbbenten.

Azonnal megláttam a könnyeket a szemében, és már tudtam, mit rejt a viselkedése.

- Ne sírj! – suttogtam. – Légy erős!

- Te sokkal erősebb vagy nálam. – rázta meg a fejét.

- Ne hidd! Belül zokogok.

Átölelt, és olyan szorosan tartott, hogy éreztem a szívverését.

- Vigyázz magadra, Kicsim! – suttogta.

- Te is!

A hangosbemondó szólította az utasokat, Rico pedig lassan elengedett. Lenyúlt a kézipoggyászért, és ahogy a kapu felé fordult, halkan utána szóltam:

- Ayor Anosh’ni.

Megtorpant, és ahogy visszafordult, az anyjára nézett, de ő is meglepve nézett felém.

- Én is szeretlek – zihálta, és visszalépett hozzám.

Hevesen megcsókolt, és csak akkor engedett el, amikor Márk és Noel odaértek hozzánk. A lányok kivörösödött szemmel álltak meg mellettem. Összekapaszkodva figyeltük, ahogy a három fiú eltűnik a kapu mögött, és akkor kiszakadtak a könnyeim. Peti és Zoli, de még Domingo is odalépett hozzám, és próbáltak vigasztalni:

- Nyugodj meg! – mondta. – Hamar elszáll ez a fél év. Én már csak tudom, végigcsináltam párszor, mire felfogod, már itthon is lesz.

Átölelte a vállamat, és vigasztalón megszorította.

- Gyertek, menjünk a teraszra, talán az ablakból még tudnak integetni.

Gépiesen követtem őket, de nem láttam semmit. Hallottam, hogy Zoli értetlenül kérdezgeti Petit:

- Mit mondott anya? Nem értettem.

- Én se – vonta meg a vállát a bátyja.

- Azt mondta, hogy „szeretlek”. – szólt közbe Esperanza.

- Milyen nyelven?

- Navajo.

Hátranéztek rám, de nem szóltak.

- Te tanítottad neki, mama? – kérdezte Zoli.

- Nem, kicsim. Nem tudom, honnan tudja. Gyertek! – mondta, és átlépett a teraszra vezető ellenőrző kapun.

Peti és Zoli Esperanzával a korláthoz szaladt, én azonban szédelegve álltam a lányokkal, egyikünk sem volt képes továbbmenni. Domingo próbálta tartani bennem a lelket, és a lányoknak is segítni, de egy idő után feladta, odakísért minket egy padhoz, és leültetett minket.

Csak homályosan érzékeltem, amikor visszajöttek, hogy indulhatunk, mert a gép felszállt.

A hétvége kábulatban telt el, de hétfőre megráztam magam, és emelt fővel mentem be dolgozni. A lelket az tartotta bennem – ahogy a lányokban is – hogy a fiúk délután felhívtak minket, az időeltolódás miatt náluk még csak reggel volt.

Hallottam Rico hangjából, hogy szomorú, de igyekszik erős maradni, és csupa olyan dolgot mondott, amivel jobb kedvre akart deríteni, még viccelődött is, és végül csak sikerült elnevetnem magam, úgyhogy kissé megnyugodva tettük le a telefont.

A napok unalmasan teltek, és csak a telefonok, meg a webkamerázás dobta fel a hangulatom. Nem voltam éppen vidám, de valahogy el kellett terelnem a gondolataimat. Ebben segített, hogy készülnöm kellett Peti ballagására, ami eddig büszkeséggel töltött el. Ez persze most is így volt, de most nagyon hiányzott mellőlünk valaki. Szombat hajnalban a gép előtt ültem, és épp elköszöntem Ricotól, aki félig kómásan mosolygott.

- Aludj jól, Édes! – mondtam halkan. – És próbálj pihenni!

- Te pedig ne sírj nagyon a ballagáson!

Halkan felnevettem, amikor azt láttam, hogy valaki behajol a kamerába:

- Ő kicsoda! – a gyomrom görcsbe rándult, amikor megláttam a nő arcát.

- Gabrielle, megmondtam, hogy ne zavarj! – szólt rá Rico. – Egyébként, ha ennyire kíváncsi vagy, ő itt a feleségem – mondta.

A nő belenézett a kamerába, és csalódott arcot vágott.

- Mikor nősültél meg?

- Tavasszal – vigyorgott el a nő mellett rám. Halványan visszamosolyogtam, és a nő végre elkotródott.

- Ez ki volt? – kérdeztem.

- Csak egy pincér csaj, egy időben próbálkozott, de leépítettem. És most legalább látta, hogy esélye sincs.

Peti áthajolt a vállam fölött.

- Szia, Rico! – vigyorgott a kamerába.

- Szia, harcos! Anya mondta, hogy ma van a ballagás, csak ügyesen!

- Meglesz, majd csinálunk képeket, meg videót, és feltöltjük, hogy megnézhesd.

- Oké, alig várom – vigyorgott álmosan.

- Peti, köszönj el, hadd pihenjen le Rico. Alig áll a lábán.

- Jaj, bocs! – kapcsolt a fiam. – Aludj jól, apa!

- Kösz, és puszilom Zolit, meg anyámékat.

- Átadom, és holnap beszélünk, akkor anyudék is ott lesznek. Aludj jól!

Kiléptünk, és elindultunk a dolgunkra, megint éreztem az émelygést. Mélyet sóhajtottam, és folytattam a reggeli teendőimet. Ma nem mi mentünk Esperanzáékhoz, hanem ők jöttek ebédre, hogy utána innen menjünk a ballagásra.

Kicsit aggódtam, mert ez volt az első alkalom, hogy összeeresztettem őket anyámmal, és nem akartam tönkretenni a köztünk kialakult bizalmat. Épp befejeztem a mosogatást, amikor Peti nyitotta az ajtót:

- Mama, papa! Sziasztok!

Mosolyogni kezdtem, és eléjük mentem.

- Sziasztok!

Kedvesen átöleltem Esperanzát, aztán Domingot, és bementünk a nappaliba. A következő érkező Jolika volt, és a lányok. Amíg Peti és Zoli öltöztek, mi nagyokat nevetve beszélgettünk. Esperanza megint Rico gyerekkori csínyeiről mesélt, és bizony volt mit, a végén potyogtak a könnyeink. Amikor anyám megérkezett, akkor is épp egy kisiskolás történet közepében volt.

- Szia, anya! Gyere! – nevettem, és bekísértem őt, a bemutatkozás még rendben volt, de mire elindultunk a ballagásra, anyám már úton volt hazafelé, és nem izgatott, hogy dühösen, rohant el. Az sem, hogy tudtam, még kapok tőle egy vádló telefont – talán – amiben elmond majd mindenféle hálátlan dögnek. De képtelen voltam szó nélkül hagyni, amikor arról kezdett beszélni, hogy mennyire ostoba voltam, hogy egy ócska zenésszel kezdtem, és ő biztos benne, hogy az is csak látszat, hogy a szülei ilyen kedvesek velem. Én meg még azt is hagyom, hogy a fiúk mamának és papának hívják őket, ezzel őt – mármint anyámat – sértem meg.

Kiálltam értük, Ricoért, és a szüleiért, és ezzel magam ellen fordítottam az anyámat, de most úgy éreztem, ők sokkal fontosabbak. Nem bántam meg, mert igazságtalannak éreztem a kirohanását. Miután elment, Esperanza átölelt, és nem kellett sokáig nyugtatnia. Egymás szemébe néztünk, és tudtam, hogy nem vagyok egyedül, a saját szülőanyám helyett kaptam egy másikat, aki sokkal inkább az anyám.

A ballagás szép volt, rendesen megríkatott mindnyájunkat. Petinek ugyan nem volt sok vendége, de mi kitettünk magunkért, és rengeteg ajándékot kapott. Anyámtól egy aranyláncot – ezt azért odaadta neki, függetlenül a veszekedésünktől, de éreztette, hogy ez mennyire felülemelkedik a viselkedésemen – a többiek kisebb apróságokat adtak, Mira, Jolika és én pedig alaposan megdobtuk a Laptop-alapját. Ha minden jól megy, az évzáró után megvehetjük neki álmai gépét.

Délután aztán már vidáman töltöttük az időt, és este, miután a vendégek hazamentek, átmentünk Esperanzáékhoz.

Vasárnap reggel megint rosszul éreztem magam, és már sejtettem, mi lehet az oka. Mosolyogva simogattam a hasamat, és felidéztem a beszélgetésünket a gyerekvállalásról, már nem féltem. Délelőtt felhívtam a nőgyógyászomat, tudtam, hogy vasárnap nem a legillendőbb dolog keresni, de annyira izgatott lettem, hogy megfeledkeztem róla. Szerencsémre ügyeletes volt, gyorsan megbeszéltük, mi a helyzet, és másnap reggel éhgyomorra berendelt vizsgálatra.

Egész nap vigyorogtam, és bár nem tudtam, Rico hogy fogadja majd a hírt, de reméltem, hogy jól értelmeztem a hozzáállását, és örülni fog. Abban biztos voltam, hogy nélküle semmiben sem döntök. Másnak egyelőre nem szóltam, amíg nem biztos, nem akarok senkiben reményt, vagy rosszallást kelteni.

Ezután felhívtam a főnökömet, és szóltam neki is, hogy orvoshoz kell mennem, és kések kicsit.

Aztán már csak arra figyeltem, hogy a többiek ne vegyék észre az izgatottságomat, ami nem sikerült tökéletesen, mert Esperanza kutató tekintete egész nap kísérte a mozdulataimat.

- Minden rendben? – kérdezte este, mielőtt hazaindultunk volna a fiúkkal.

- Persze – mosolyogtam rá. – Jó a kedvem.

- Azt látom – nézett a szemembe.

- Örülök, hogy Rico jól érzi magát. És már eltelt egy hónap a hatból.

- Jaj, kicsim! – ölelt át az asszony. – Látod, mondtuk, mire végiggondolod, már el is szalad az idő, és itthon lesz.

- Igen – sóhajtottam. – Viszont most megyünk, mert Zolinak holnap korán kell kelnie.

- Rendben. Ha segítség kell, szólj! Tudod, hogy bármikor idejöhettek, vagy odamehetünk, és nem kell aggódnod, hogy ki vigyázzon a fiúkra.

- Tudom, és a tábor után, biztosan igénybe is veszem a segítségedet, mama.

- Jól van szívem. Vigyázzatok magatokra! Jó éjszakát!

- Jó éjszakát!

Reggel korán keltünk, Peti átment Jolikához, én pedig miután elköszöntem Zolitól az iskolánál, egyenesen a kórházba mentem, ahol már várt rám az orvosom. Sok páciens várakozott már a szakrendelésen, de nekem időpontom volt, és a laborban gyorsan sorra kerültem. Az ultrahang vizsgálónál pedig az orvosom kihasználta a befolyását, és soron kívül bevitt.

Amikor megláttam a kivetítőt, azonnal tudtam, mit kell néznem. Kétszer voltam már várandós, így rögtön megtaláltam a kicsit a monitoron.

- Istenem! – sóhajtottam elérzékenyülve.

- Szeretné a babát? – kérdezte az orvosom.

- Nagyon valószínű, de még beszélnem kell a papájával.

- Nem tervezték?

- Nem igazán – mondtam. – Doktor úr! Miért kérdezi? Eddig egyszer sem kérdezett ilyet.

- De most már közel jár a negyvenhez, és ez lenne a harmadik. Nem mindenki vállalja be.

- Én igen, ha az apuka is – mondtam mosolyogva.

- Értem, de akkor készüljön fel, hogy veszélyeztetett terhes lesz.

- Sejtettem.

- Rendben, akkor beszélje meg a párjával. Kér képet?

- Igen – vágtam rá gyorsan.

Megkaptam a leletet, és már siettem is dolgozni. Szinte szétvetett a boldogság, egész úton a képet nézegettem, és egyre inkább biztos voltam benne, hogy megtartom a kicsit. Akkor is, ha Rico mégis meggondolná magát, és nem akarná. Egyedül is vállalom, ha kell, de a szívem tudta, hogy ő is örülni fog.

A lányok előtt egyelőre még titkoltam a dolgot, mert Rico válaszára vártam, de amint beértem, az első dolgom volt, hogy elküldjem az MMS-t a képpel:

„Szia, Kedves! Mit szólsz ehhez a képhez? Ha szeretnéd… J A mi alkotásunk.

Rád bízom a döntést J”

Mellékeltem a fényképet, és elküldtem. Tudtam, hogy Rico valószínűleg most alszik, de reméltem, ha felébred, az első dolga lesz megnézni, és gyorsan válaszol. Egész nap remegve ültem, de a lányok hiába kérdezték, mi van velem, csak annyit mondtam: Időben megtudjátok.

Sajnos azonban nem úgy tudták meg, mint ahogy szerettem volna. Három órakor az egyik főnök feszülten pattogva lépkedett felénk.

- Lányok, mi annak a hajónak a neve, ahol a fiúk dolgoznak?

- Southern Star. Miért? – néztünk fel egyszerre, és nekem görcsbe rándult a gyomrom.

Talán az arckifejezése okozta, de azonnal tudtam, hogy baj van. Nagy baj.

- Mi történt? – kérdezte Jess.

Idegesen rágta a szája szélét, és nálam betelt a pohár.

- Márti MI VAN?

- Most mondta be a CNN. A Karib-tengeren baleset történt… a Southern Star nem messze a Venezuela-i partoktól összeütközött egy tankerrel, és aztán sodródni kezdett. A kapitány először azt hitte, nincs nagy baj, ezért Brazília felé kormányozta a hajót, de reggelre egy kisebb repedés továbbszakadt, és a hajó most a Brazil partoktól nem messze fekszik oldalra dőlve.

- Ezt a CNN-en mondták be? – suttogtam reszketve.

- A tudósító kapcsolta a kapitányt, ő mondta. A rádiókapcsolat él, de most már csak a mentésre használhatják.

Fekete karikák táncoltak a szemem előtt, messziről hallottam, hogy Jess a túlélőkről, meg a sérültekről kérdez, de arról Márti nem tudott mit mondani. Csak annyit hallott, hogy rengeteg a sérült, és folyamatos a mentés, de még mindig sokan vannak a hajón. A lányok egyszerre kapták elő a mobilokat, de én csak ültem, bénultan meredtem magam elé, és a kezem automatikusan a hasamra tévedt.

- A francba! Nem veszi fel – mormolta kétségbeesve Jess.

- Noel se – tette hozzá Mira, és mindketten rám néztek:

- Mesi, jól vagy? – gurultak mellém a székükkel.

Nem válaszoltam, csak lassú mozdulatokkal elővettem a telefont, és próbáltam Ricot hívni. Hosszan csöngött, de semmi válasz.

- Vedd fel! – suttogtam. – Vedd fel, Édes! Apuci, vedd fel! – a hangom elcsuklott, a telefon a földön landolt, én pedig a hasamat fogva összegörnyedtem. A görcs hirtelen jött, és rettegéssel töltött el. NE! Maradj velem, kicsim!

- Mesi? – ölelt át Mira. – Mesi? Nyugodj meg, biztosan jól van. Mind jól vannak.

- Igaza van, Mesi – mondta Jess is. – Biztosan, érzem.

Szótlanul biccentettem. Márti pedig bekapcsolta az irodai tévét, és beállította a CNN-t. A többi kollégánk is aggódva figyelte az eseményeket, annyi kiderült, hogy a tanker irányíthatatlanná vált, és a luxushajó nem tudott kitérni az útjából, amikor nagy sebességgel belérohant. De úgy tűnt a sérülés csak felületi, ezért a kapitány úgy döntött, tovább folytatják az utat, és majd a brazil kikötőben javítják ki a hibát. Közben kiderült, hogy a sérülés sokkal komolyabb, de addigra a hajó kormányrendszere tönkrement, és csak sodródtak. Nem tudták kikerülni a parti menti zátonyt, és megfeneklettek, majd a hajó az oldalára borult.

A tudósító elmondta, hogy a kapitány a hajón vezeti a mentést, és mindent elkövet, hogy mindenkit megtaláljanak. Sajnos a vihar, ami a térségre lecsapott, jelentősen rontja az esélyeket, de a végsőkig kitartanak. Az utasok nagy része, már biztonságban van, csak néhányukat nem találják, akik a hajnali órákban a kaszinóban voltak. Az a rész került teljesen víz alá, itt kevés reményt látnak túlélők megtalálására. Illetve – mondta a tudósító – a személyzeti szállások is a hajónak ezen a részén voltak, és az éjszakai személyzet, már leadta a műszakot, közöttük volt az eltűntek többsége.

Egyszerre sikoltottunk fel, és a többiek rémülten néztek ránk.

- Ők is ebben a műszakban voltak? – kérdezte Márti.

- Igen – nyögte Jess, reszkető hangon. – Márk és Rico a kaszinóban dolgoznak, Noel pedig az éjszakai biztonsági csapat főnöke.

A tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam nem hányni, a görcs is erősödött, szédültem is, és egyre jobban rettegtem. Ne ŐT! Istenem, ne Őt! Ne vedd el tőlem!

Ekkor Jess mobilja megcsörrent.

Kapkodva nyúlt érte – most Márti sem szólt, hogy nincs lenémítva – és először értetlenül nézte a kijelzőt, aztán idegesen megvonta a vállát, és megnyomta a hívásfogadást.

- Istenem! – zokogott fel. – Márk! Jól vagy? A többiek?

Néhány pillanatig hallgatott, Mira és én remegve, könnyes szemmel néztük, és próbáltunk az arcáról olvasni. Nem nagyon ment, a kifejezése folyamatosan változott a félelem, és a megkönnyebbülés közt. Aztán kinyomta a mobilt, és gondterhelten nézett ránk:

- Márk volt – mondta halkan.

- Mondd már, mi van! – kiabált rá Mira.

- Noel a körülményekhez képest jól van, eltört a karja, de más nincs vele. Már kórházba vitték, Márk is az egyik mentőben volt, onnan hívott az egyik ápolótól kérte kölcsön a telefonját.

- Mit mondott Ricoról? – kérdeztem türelmetlenül.

- Hát… – kezdte, és rémülten nézett rám.

- Jess! – a hangom elvékonyodott, és jeges rémület markolt belém. Átjárta a mellkasomat, a gyomromat, és a hasam alját. Ösztönösen odakaptam a kezem, és újra megkérdeztem. – Mit mondott Ricoról?

- Először együtt mentették az utasokat, de… de aztán… Rico visszarohant, valami olyasmit mondott Márknak, hogy egy gyerek hangját hallja. Aztán már nem látták többet.

- Tessék? – tátogtam.

- Eltűnt. Azóta nem találják.

- Nem, nem, nem! Ez nem igaz! Mondd, hogy ott van valamelyik mentőben!

Jess most lekuporodott mellém, és átölelt.

- Biztosan megtalálják, anyus! Érzem. Minden rendben lesz.

A hasamhoz kaptam, ránéztem, és a fájdalomtól eltorzult az arcom.

- Mesi? – kérdezte egyszerre mind a két barátnőm. – Mi a baj?

- Hívjatok mentőt! – lihegtem sírva. – Lehet, hogy elveszítem a babámat.

18. fejezet

Pislogva nyitottam ki a szemem. A vakító neonfény nagyon zavart, de végül lassan kivettem a körülöttem tébláboló alakokat. Anyám – aggódva, idegesen, a fiúk – rémülten, és Jolika, aki szintén kisírt szemekkel ült.

- Mi történt? – kérdeztem rémülten.

- Rosszul lettél – mondta anyám, és a hangja elhessegette az iménti benyomásomat.

- A doktor bácsi azt mondta, idegropogásod van – bújt hozzám Zoli.

- Idegösszeroppanás, te gyagyás! – javította ki Peti.

- Hé! – motyogtam. – Ne veszekedjetek!

- Fiúk, kimennétek Jolika nénivel? – kérdezte anyám türelmetlenül. – Beszélnem kell anyátokkal.

- Mi van már? – kérdeztem, és félig ülő helyzetbe tornásztam magam. – Nem vagyok épp jó állapotban.

Anyám megigazította a párnámat, de még a mozdulataiból is áradt a harag.

- Hogy lehettél ennyire hülye? – kérdezte, miután elhelyezkedtem.

- Tessék?

- Képes voltál hagyni, hogy teherbe ejtsen? Negyven éves vagy, az isten szerelmére! Ráadásul milyen ember már? Itt hagyott, elment a világ végére.

- Vissza fog jönni – mondtam határozottan.

- Vagy nem. Amilyen szerencsétlen vagy, már rég a tenger fenekén fekszik, és a halak zabálják. Te meg itt maradtál egy kölyökkel.

- Ne beszélj így! – kiabáltam rá. – Rico szeret, és tudom, érzem, hogy vissza fog jönni. Egyáltalán, honnan tudsz a gyerekről?

- Az orvos mondta, szerencsére csak nekem. Az hiányozna, hogy az a nő is megtudja!

- Milyen nő?

- Az anyja.

- Anya! Komolyan muszáj ezt most megbeszélnünk? És egyáltalán, hogy beszélhetsz így Esperanzáról? Ő nagyon kedves, és nem hagy magamra, ha segítség kell. Rico pedig…

- Térj már észhez! Meghalt, ha eddig nem találták meg, akkor már nem is fogják. Beszélek az orvosoddal.

- Kivel? Miről?

- A nőgyógyásszal. Amint jobban leszel, elvégzi az abortuszt.

- Na, azt már nem! Megtartom a kicsit. Te nem vagy ép! – nyögtem. – Honnan veszed, hogy dönthetsz helyettem? Mégis, mit képzelsz te magadról? Felnőtt nő vagyok, majd én eldöntöm, hogy mit akarok.

- Te most nem vagy abban az állapotban, hogy ésszerűen dönts. Idegösszeroppanásod van, és ezért…

- És ezért talán kímélnie kellene magát. Nem pedig a te üvöltözésedet hallgatnia – Esperanza ebben a pillanatban lépett be a kórterembe. Csendesen, de határozottan beszélt, de így is sikerült elhallgattatnia anyámat.

- Na, már csak te hiányoztál – morogta, és most felé fordult, hogy rázúdítsa a dühét.

- Anya! – suttogtam kimerülten. – Ha csak balhézni tudsz, akkor menj el, kérlek. Nem hinném, hogy ez jót tesz nekünk.

- Á, értem. Én vagyok a rossz, igaz? Talán engem hagyott szarban a pasim, hogy aztán a világ másik végén megdögöljön…?

- Takarodj! – üvöltöttem rá, és zokogni kezdtem. Közben az ujjam már a nővérhívón volt. – Takarodj, vagy kirúgatlak!

Szó nélkül viharzott ki a kórteremből, közben majdnem fellökte Esperanzát, aki megrökönyödve nézett utána. Aztán már rám figyelt, odalépett mellém, és megfogta a kezem.

- Nyugodj meg, életem! – most vettem észre, hogy a szemei vörösek voltak a sok sírástól. – Neked most erre van szükséged.

- Jaj, mama! Van róla valami hír?

- Semmi – rázta a fejét. – nem találták meg.

- De ez jó – jelent meg mellette Domingo. – Még van remény, hogy él.

Felzokogtam, mire Esperanza átölelt.

- Kicsikém, próbálj megnyugodni. Itt vannak a fiúk, erősnek kell lenned.

- Igen, tudom – szipogtam.

Ekkor belépett egy orvos, és megkérte Rico szüleit, hogy menjenek ki, amíg megvizsgál. Nem tartott sokáig, igazából csak pár kérdést tett fel, hogy felmérje az állapotomat, aztán mielőtt kiment, még ennyit mondott:

- Asszonyom, nagy szerencséje van. Nagyon erős a szervezete, és a magzat is nagyon ragaszkodó. De mindkettejük érdekében meg kell nyugodnia.

- Ha ez ennyire könnyű lenne – sóhajtottam.

- Tudom, milyen helyzetben van. Hallottam a hajóbalesetről. Reméljük a legjobbakat, de önnek most túl kell jutnia a fájdalmon, vagy a babát is elveszíti.

- A babát is? – kérdeztem rettegve.

- Nem úgy értettem, bocsásson meg – mondta gyorsan. – Csak gondolom, nem szeretné elveszíteni.

- Hát nem! Ezek után végképp nem – simogattam meg könnyes szemmel a hasamat.

- Akkor próbáljon megnyugodni. Adtunk önnek egy nagyon enyhe nyugtatót…

- Ez nem árt a babának? – néztem ijedten.

- Nem, azért adtunk enyhét. Nyugodjon meg, a babának nem lesz semmi baja, ha ön is igyekszik lecsillapodni. Még pár napig bent tartjuk, és ha az állapota stabilizálódott, hazamehet, de beszéljen a nőgyógyászával. Valószínűleg sűrűn kell majd ellenőrzésre járnia.

- Értem. Kérhetnék valamit?

- Persze – felelte.

- Látta az előbb azt az asszonyt, aki elrohant tőlem?

- Igen, az édesanyja volt.

- Megkérhetném, hogy ne engedjék be hozzám? Az előbb nagyon felzaklatott.

- Igen, sejtettem. A nővér szólt, hogy veszekedést hall, ezért jöttem be. Tehát akkor ő volt.

- Igen.

- Rendben. Szólok a nővéreknek. Ne aggódjon, az édesanyja nem fogja zaklatni.

- Köszönöm.

- Visszaküldjem a látogatóit, vagy inkább pihenne?

- Szeretném, ha visszajönnének még egy kicsit.

Bólintott, és kiment. Azonnal megjelentek a többiek: Jolika, a fiúk, Esperanza, és Domingo. Csendesen körém gyűltek:

- Megnyugodtál valamennyire?

- Igen, most már jobb – sóhajtottam. – Szeretnék elmondani nektek valamit. Bár lehet, hogy már tudjátok.

- Mit, anya? – nézett Zoli.

Végignéztem rajtuk, de az értetlen tekintetük elárulta, hogy fogalmuk sincs, mik a hírek.

- Rendben – mély levegőt vettem, és kimondtam. – Babát várok Ricotól.

Döbbenten néztek rám, aztán mosolyogni kezdtek. Esperanza a szája elé kapta a kezét, és halkan felzokogott, Domingo átölelte, és nagyokat pislogott, hogy visszatartsa a könnyeit. Peti pedig félrebillentette a fejét, és halkan megszólalt:

- Akkor most kistestvérünk lesz?

- Talán – suttogtam.

- Talán? – ezt Domingo kérdezte, és a hangjában rosszallás csengett.

- Remélem, a nyugtató, amit kaptam, nem árt a kicsinek – mondtam halkan. – beleőrülnék, ha valami baja lenne.

- Mit mondott az orvos? – kérdezte Jolika. – Tud egyáltalán a terhességedről?

- Igen. Azt mondta, hogy nagyon enyhe nyugtatót kaptam, és biztosan nem lesz baja, de én aggódom.

- Ha az orvos ezt mondta, akkor biztos igaza van – simogatta meg a karom.

- Én is remélem, mert nagyon akarom ezt a babát. – körbenéztem, és láttam a hálát Rico szüleinek a szemében.

Esperanza átölelt, és a fülembe súgott:

- Köszönöm, kislányom!

- Anya, akkor most tényleg testvérünk lesz? – ült le az ágyam szélére Zoli.

- Igen – sóhajtottam. – hamarosan.

- Remélem, apa előkerül, és visszajön – mondta komolyan, és a hasamra hajtotta a fülét. – Hallod tesó, szurkolj te is!

Mind a könnyeinkkel küzdöttünk, de végül pár perc múlva összeszedtem magam.

- Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj. – mondta Domingo. – Én sem szeretném, ha gyógyszert kellene szedned.

- Igen, tisztában vagyok vele.

- És odaköltöztök hozzánk. – szólalt meg határozottan Esperanza.

- De a lakás…

- Arra kitalálunk valamit. – szakított félbe. – Ne haragudjon Jolika, de ezek után szeretném a közelemben tudni Mesit.

- Megértem – mondta a szomszédasszonyom szomorkásan. – Majd meglátogatom őt.

- És mi is meglátogatunk, Joli mami – ölelte át Zoli.

- Igen, kicsim – mosolyodott el.

Nagyot sóhajtottam, és Esperanzára néztem, aki kicsit megszeppenve nézett vissza. Most fogta fel, mennyire fontos nekünk Jolika.

- Majd kitalálunk valamit – mondtam. – Nem kell elszakadnunk egymástól.

- Köszönöm – pillantott felém Jolika. – Viszont én most megyek. Esperanza mondta, hogy ha beleegyezel, náluk ellehetnek a fiúk.

- Nem gond? – néztem felváltva a két nőre.

- Dehogy felelték egyszerre mosolyogva.

- Várjunk csak! Zoli, neked nem a táborban kellene lenned?

- Amikor rosszul lettél, és szóltak Joli maminak, Peti azonnal felhívta a tanár nénit, én meg hazajöttem.

- Miattam nem kellett volna, kicsim, így lemaradsz egy csomó mindenről.

- Nem baj, csak te gyógyulj meg, anya!

Átölelt, és szipogva megpuszilt.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz – simogattam meg. – Mama, tényleg nem baj, hogy a nyakatokba varrom őket?

- Ilyen butaságot ne is gondolj! – dorgált. - Tudod, hogy mennyire szeretem őket.

- Jó, köszönöm – motyogtam.

- Azt hiszem, ideje mennünk – állt fel Domingo. – hagyunk pihenni, majd holnap újra jövünk.

- Rendben – mondtam halkan. Mostanra tényleg elfáradtam. – Sziasztok.

Mindenkitől elköszöntem, és miután egyedül maradtam, próbáltam elaludni, de nem ment. Amint lecsuktam a szemem, a felborult hajó képe jelent meg előttem, és vízben úszó hullák lebegtek mindenütt, aztán az egyik elém siklott, hosszú fekete haja először eltakarta az arcát, de hirtelen felém fordult, és mielőtt megláttam volna, a vízen át bugyborékolva, gurgulázva a nevemet mondta.

Sikoltva ébredtem fel, éreztem, hogy könnyek marják a szemem.

- Rico! – ziháltam. – Ugye nem haltál meg?

Nyílt az ajtó, és az egyik nővér sietett be:

- Jól van, Emese? Hallottam, hogy felsikít. Valami baj van? – közben már mellettem állt, és aggódva figyelt.

- Semmi baj, csak rosszat álmodtam – mondtam kábán.

- Jól van, de ha mégis érez valamit, azonnal szóljon, rendben? – mosolygott kedvesen.

- Persze, de tényleg rendben vagyok. Kaphatnék egy kis teát?

- Természetesen, máris hozok önnek.

Pár perc múlva visszatért, egy nagy kanna teával, kitöltött nekem egy pohárral, és megvárta, hogy megigyam.

- Jobb? – kérdezte.

- Igen, köszönöm. – sóhajtottam. – Meg tudná mondani, hány óra van, teljesen elvesztettem az időérzékemet.

- Mindjárt öt óra.

- Délután?

- Igen.

Ebben a pillanatban nyílt a kórterem ajtaja, és Mira lépett be.

- Jó napot kívánok! Szia, csajszi! Bejöhetek?

- Persze – mondtam, és halványan elmosolyodtam.

 Halkan belépett, a nővér pedig kisietett.

- Hogy vagy? – kérdezte a barátnőm, és leült mellém az ágyra.

- Valamivel jobban, csak még mindig nem tudok teljesen megnyugodni.

- Megértelek, de hidd el, a fiúk mindent elkövetnek.

- A fiúk?

- Igen, Noel, és Márk nem jönnek haza Rico nélkül, egész nap kint vannak a hajónál, és segítenek a keresésben.

- Oh, istenem! – suttogtam, és könnyes lett a szemem.

- Ne izgasd fel magad! Biztosan megtalálják.

- Igen – motyogtam, de én már nem voltam ennyire bizakodó.

- Szia, anyus! – lépett be most Jess is, a kezében egy üveg ásványvízzel. – Gondoltam, talán jól jön – tette le az asztalkára.

- Kösz, igen. Állandóan szomjas vagyok, és utána persze folyton a mosdóba járok.

Halkan felnevettek, de aztán mindketten elkomolyodtak.

- Na, de komolyan! Hogy vagy, az orvos azt mondta, hogy szerencséd van.

- Igen, a kicsi nagyon élni akar – simogattam meg a hasamat.

- Ahogy az apja is – nézett a szemembe Jess. – A fiúk meg fogják találni, és hazahozzák.

- Kösz, hogy vigasztaltok – suttogtam.

- Hé, te most arra koncentrálj, hogy minél hamarabb összeszedd magad!

- Igen. Jaj, és képzeljétek, Esperanza azt mondta, hogy költözzek hozzá a srácokkal, mert vigyázni akar rám.

- Ez nagyon kedves tőle – mondta Mira. – És mi lesz a lakással? Eladod?

- Dehogy! Nem akarok tőlük függeni. Ez csak ideiglenes, ha Rico hazaér…

- Amikor. – szólt közbe Jess.

- Tessék?

- Amikor. Nem ha.

- Ja, igen, amikor Rico hazaér, majd eldöntjük, mi legyen. Ha ott maradunk, akkor még bőven ráérek gondolkozni a lakáson, de eladni szerintem akkor sem fogom, jól jön majd a gyerekeknek később. Addig meg kiadom, vagy ilyesmi.

- Ez jó ötlet, akkor legalább neked is marad egy kis biztosítékod.

- Igen, az sosem árt – sóhajtottam.

- De igazából nem szeretnéd ezt, igaz? – nézett rám Mira.

- Még szép. Minden pillanatban abban reménykedek, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta. Szeretném megosztani vele a babavárást. – megint eleredtek a könnyeim.

- Nyugodj meg! Biztosan így lesz – vigasztalt Jess.

Hanyatt dőltem az ágyon, és lehunytam a szemem.

- Hagyjunk? Pihennél?

Csak bólintani tudtam.

- Ha van valami, azonnal szólunk.

- Oké – suttogtam.

- Szia.

Éreztem, hogy megsimogatják a karomat, aztán csendesen kimentek.

Egy hétig tartottak bent, és közben egyszer sem engedték, hogy megnézzem a híreket, vagy elolvassam az újságokat. Sajnos a barátnőim sem tudtak semmi biztatót mondani, így bár igyekeztem megnyugodni, hogy erősebben nézzek szembe a megpróbáltatással, nagyon nehezen ment. Az idegeim lecsillapodtak, de a feszültség helyét, most szomorúság váltotta fel. A fiúk, és Rico szülei mindent megtettek, hogy javítsanak a hangulatomon, de nem értek el semmit.

Aznap, amikor kiengedtek, Domingo nem ért rá, mennie kellett a bandával, így Esperanza jött értem a srácokkal.

- Anya, megtaláltam annak a taxicégnek a telefonkártyáját, rendeltünk kocsit, mindjárt itt lesz. – mondta Peti.

- Melyik taxicég? – kérdeztem, miközben lementünk az aulába.

- A tárcádban volt a kártya.

- Jaj, emlékszem – sóhajtottam. – Na, mindegy.

- Rosszat csináltam? – nézett rám aggódva.

- Nem, semmi baj. Remélem, nem Tibort küldik.

- Ott dolgozik?

- Igen, de semmi baj – kezdtem mosolyogni.

- Bocs anya, nem akartam kavarni.

- Nem kavartál.

A bejárat felé néztem, hogy megérkezett-e már a kocsi, amikor megláttam Márkot, és Noel-t, ahogy sápadtan belépnek a lányok oldalán az aulába.

Megszédültem, és éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Szinte egyszerre indultak meg, és elkaptak, mielőtt összeestem volna.

- Mesi! Nyugodj meg!

- Meghalt? – kérdeztem zokogva, és úgy reszkettem, hogy képtelen voltam talpon maradni.

- Nem. – mondta gyorsan Noel. – Még nem találták meg, de a hajón nem volt. Érted? Emese, nem volt a hajón. Nagyon valószínű, hogy kijutott, és valamelyik kórházba vitték. Csak nem találtuk meg, lehet, hogy…

- Ne vigasztalj! – nyögtem, és kihúztam magam. – Erősnek kell lennem.

Körbenéztem, és csupa aggódó tekintett nézett vissza rá. megráztam magam, nyeltem egyet, és próbáltam mosolyogni:

- Vigyáznom kell magunkra.

- Igen. Rico kedvéért – mondta Márk. – Tudom, hogy nem nekem kellene elmondanom, de amikor megkapta az MMS-t örömében elsírta magát.

- Hát megkapta? – néztem rá könnyes szemmel.

- Igen, nagyon boldog volt, és válaszolni is akart, de akkor… akkor történt, és… és nem…

- Márk, szerintem most ezt hagyjuk, mielőtt Mesi megint rosszul lesz – szólt közbe Jess. – Vigyük haza!

- Nem kell – motyogtam. – Hívtunk taxit, és különben sem férnénk be egy kocsiba.

- Ez igaz – mondta halkan Márk. – De utánatok mehetünk, beszélnünk kellene. Szeretném, ha megnyugodnál. Biztosan megtalálják.

Ránéztem Esperanzára:

- Persze, gyertek nyugodtan Márk. Szívesen látunk benneteket, de most menjünk, úgy látom, itt a taxi.

Lassan kitámolyogtam, de igyekeztem egyenesen menni, nehogy az orvos észrevegye, és visszatartson.

Beültem hátra a fiúk mellé, és döbbenten néztem a sofőrre.

- Nocsak? – nézett a visszapillantó tükörbe Tibor. – Jó napot, minden rendben van?

- Jó napot! – mondtam halkan.

Esperanza beült, és érdeklődve nézett ránk.

- Mama, ő az a sofőr, akiről már meséltem neked. Tibor, ő itt az anyósom.

- Az anyósa? Férjhez ment?

- Majdnem. – feleltem feszengve.

- Jól vagy, Kicsim? – kérdezte Esperanza.

- Igen, csak szeretnék minél hamarabb hazaérni.

- Persze – mosolygott szomorkásan. Megadta a címet, és ezután csendben utaztunk.

Kinéztem az ablakon, és a könnyeimet nyeldestem. Az járt az eszemben, amit Márk mondott, hogy Ricot mennyire boldoggá tette a hír, hogy babánk lesz. Nagyot nyeltem, és visszafordultam, Peti engem nézett:

- Nyugodj meg anya! Biztosan előkerül, apa nem hagy minket magunkra, főleg most nem.

- Megkérdezhetem, mi történt? – kérdezte Tibor. – Látom, hogy nagyon megviselt.

- Hallott a karib-tengeri hajóbalesetről?

- Igen. Szörnyű tragédia, az a rengeteg áldozat – rázta a fejét.

- A párom a hajón volt, és még nem találták meg.

- Atya úristen! Emese, ha segíthetek valamiben…

- Nem hiszem, de köszönöm. – sóhajtottam.

- Emese, én lehet, hogy tudnék segíteni. Vannak kapcsolataim.

- Én…

- Mesi – szólt közbe Esperanza. – Hallgassuk meg az urat, ha tud segíteni, akkor talán…

- Rendben. De beszélhetnénk erről később? Csak egy kicsit később.

- Persze – mondta Tibor.

- Ha hazaérünk, be tud jönni, hogy megbeszéljük? – kérdezte Esperanza.

- Az időmbe belefér – nézett most a nőre komolyan.

19. fejezet

A házban a nappaliban gyűltünk össze, Zoli és Peti tapintatosan bementek a szobájukba, így mi felnőttek nyugodtan beszélhettünk.

Márk és Noel kezdték, elmesélték, hogy hajnalban, amikor leadták a műszakot, épp a szobájuk felé mentek, és akkor kapta meg Rico az üzenetet.

- Először megállt, és csak pislogott – mondta Márk. – Alig láttunk már, annyira álmosak voltunk, de ő egyszer csak felkiáltott, hogy: „Istenem, apa leszek! Halljátok? Apa leszek!” megmutatta a képet, de én nem igazán tudtam, hogy mit nézzek, aztán elmagyarázta. Erről jut eszembe, gratulálok! Bár tudom, most erre nem igazán vagy vevő.

- Nem érdekes – suttogtam. – Köszönöm.

- Már éppen írni akart neked, amikor megszólalt a riasztó, és a kapitány a hangosbemondóban bemondta, hogy vészhelyzet van. – folytatta. – Nekünk azonnal az utasok mentéséhez kellett fognunk, ilyenkor őket mentik először. Akkor még minden rendben lévőnek tűnt, az utasokat a mentőcsónakokhoz tereltük, feladtuk rájuk a mentőmellényeket, meg mi is felvettük. Aztán lementünk a kaszinó szintjére, mert az egyik tiszt mondta, hogy onnan nem jött fel senki.

Amikor leértünk, akkor derült ki, hogy valamiért ott nem szólalt meg a riasztó, és nem is tudnak semmiről. Elkezdtük irányítani őket, de pont akkor borult a hajó. Utána már nem tudtunk mit csinálni, csak próbáltuk kiterelni az utasokat, de sok volt a sérült. Nehéz volt kezelni őket, főleg, hogy pánikba estek, és elszabadult a pokol.

Végül nagy nehezen sikerült elég sok embert kijuttatnunk, de aztán az egyik utas kiabálni kezdett Riconak, hogy a gyereke elkavarodott, mert megijedt, és mivel a hajó az oldalán feküdt, biztosan nem tudta, merre menjen. Rico keresni kezdte, de én láttam, hogy amerre… amerre elindult…

Abbahagyta, és nyelt egy nagyot.

- Mondd tovább! – suttogtam rémülten.

- Amerre elindult, ott az egyik tartógerenda meglazult. Kiabáltam, hogy jöjjön vissza, de azt mondta, hogy hallja a gyereket, és ment tovább. Akkor el kellett fordulnom, mert egy utas kérdezett valamit. A robajt utána hallottam. Mire visszanéztem a gerenda lezuhant, és Rico eltűnt.

Potyogtak a könnyeim, ahogy Esperanzának is.

- Miért mondod ennyire biztosra, hogy túlélte? – kérdeztem remegő hangon.

- Mert, amint kisegítettem az utasokat, visszamentem, és keresni kezdtem. Nem volt ott, és akkor még nem volt víz alatt az a rész, csak később. Tehát, ha meg is sérült, valaki elvitte onnan, de én abban bízom, hogy a saját lábán jutott el valamelyik mentőcsónakhoz.

- De akkor hol lehet? – kérdezte Esperanza.

- Nem tudom, Espi. Tényleg nem tudom. A héten folyamatosan kerestük.

- Én végigjártam az össze kórházat, ahova sérülteket vittek, de sehol sem volt – mondta halkan Noel, közben csak szétesve bámult maga elé.

- Én pedig a mentőcsapatokkal voltam. Bejártuk a hajót, már ahova lejutottunk, mert rengeteg rész víz alá került.

- Istenem – suttogtam. – És ha ott…

- Nincs ott! – mondta határozottan Márk. – Azokra a részekre nem juthatott el. Az biztos, hogy nincs a hajón.

- És miért adtátok fel? – kérdeztem. Nem akartam vádaskodni, de éreztem, hogy a kérdés ilyenre sikerült. – Bocs, nem így akartam kérdezni.

- Semmi gond – mondta Márk, és idegesen dörzsölte a homlokát. – Hidd el, még maradtunk volna, de befejezték a keresést, senkit nem engednek a hajó közelébe. Már csak a műszaki mentés folyik.

- Jaj, nekem! – nyögtem – Hol lehetsz, Édes?

Az asztalra hajtottam a fejem, és mélyeket lélegeztem. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, Domingo érkezett meg, azonnal kérdezni kezdte Márkot, aki neki is elmondott mindent. Közben kimentek a konyhába, hogy ne zaklassanak fel megint.

- Elnézést – szólalt meg ekkor Tibor. – Kérdezhetnék pár dolgot?

- Miért? – förmedt rá hirtelen Noel.

- Mert megígértem Emesének, hogy segítek neki.

- Ugyan miben?

- Vannak kapcsolataim. Messzire elér a kezem

- Értem – csitult el Noel, de halottam a hangjában a kétkedést. – Nem tudom, mit mondhatnék. Én a hajónak teljesen más részén voltam beosztva a mentésnél, már csak akkor tudtam beszélni Márkkal, amikor kihozták a hajóról. Teljesen ki volt borulva, vissza akart menni Ricoért.

- És miben tudna segíteni nekünk? – kérdezte Mira.

- Az az igazság, hogy nekem a taxizás csak mellékállás. Tulajdonképpen van egy vállalkozásom. Magánnyomozó vagyok. Elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, de az egyik orvosi vizsgálaton elbuktam, ezért nem lehettem rendőr. Viszont a vállalkozásnak nem volt akadálya.

- És mégis mi után nyomoz? – nézett rá Jess gúnyosan. – Megkeresi az elkóborolt kutyusokat? Lenyomozza, hogy melyik férfi csalja a nejét?

- Is, de van, hogy besegítek a hatóságoknak eltűnt személyek felkutatásában. Tavaly is sikerült felgöngyölítenem annak a tizenöt éves lánynak az eltűnési ügyét, akit a drogos haverja rá akart venni, hogy álljon ki a sarokra, hogy pénzt szerezzen neki.

- Az maga volt? – kerekedett el Mira szeme. – Hallottam róla a híradóban.

- Igen, én voltam. De nem ez a lényeg, amikor meghallottam, mi történt, megígértem Emesének, hogy segítek. Ráadásul van egy ismerősöm, aki Brazíliába költözött tavaly.

- És ő mit segíthet? – faggatta most Jess.

- Gondolom, lehetnek odakint kapcsolatai. Egy próbát megér, de ha kell, én is kiutazom.

- Mire van szüksége? – kérdezte Domingo, aki most jött vissza.

- Egy friss fényképre, az adataira, és mindenre, ami segíthet.

Hirtelen úgy éreztem, semmit sem tudok Ricoról. Kétségbeesve felálltam, és hátraszaladtam a szobába, ami eddig az övé volt, de most én fogom használni. Zokogva vetettem magam az ágyra, direkt nem néztem körül, mert mindenhol az ő holmija volt, olyan dolgok, amikről semmit sem tudtam.

Jess, és Mira utánam jöttek, és próbáltak vigasztalni:

- Mesi, nyugodj meg! Meg fogja találni.

- Mégis mit várok? – sírtam. – Az égvilágon semmit sem tudok róla. SEMMIT! Csak egy idegen, együtt voltunk pár hetet, és sikerült bekapnom a legyet. Ennyi!

- Ezt nem mondod komolyan! Nem gondolhatod, hogy ez így van. – rázott meg Jess. – Láttam, hogy néztél rá. Láttam, mennyire vártad, hogy felhívjon, és még azt is milyen örömmel küldted el azt az üzenetet. Lehet, hogy még nem ismered olyan nagyon, de szereted. Ne dobd be a törölközőt!

Szipogva néztem rá, aztán a nyakába borulva zokogni kezdtem.

- Nem akarom elveszíteni őt! Annyira félek!

- Minden rendben lesz, anyus. Higgy benne!

Tibor megkapott minden szükséges információt Rico szüleitől, és hatalmas erőket vetett be. Tényleg volt kapcsolata Brazíliában, és mindent megmozgattak.

Két hete kezdett el nyomozni, de még mindig csak azt a hírt hozta, hogy nem találják egyik kórházban sem. Jó persze, elhiszem, hogy Brazíliában rengeteg kórház van, de könyörgöm, a hajóbaleset sérültjei nagy felhajtást kaptak, olyan nincs, hogy nem találják meg. Akiket kihoztak a hajóról, azokat már mind azonosították, ha nincs köztük, akkor…

Megráztam magam, mint mindig, ha ez jutott az eszembe, erre még gondolnom sem szabad.

Egy szerdai napon épp az orvoshoz készültem, és a lányokkal megbeszéltem, hogy elkísérnek, mert senki nem mert egyedül elengedni sehova. Megértettem, miért, de utáltam, hogy úgy őriznek, mint egy hatalmasságot.

Ezen a reggelen Mira a ház előtt várt, és amikor beültem a kocsiba, mosolyogva mutatott a biztonsági övre.

- Ez mi? – kérdeztem, miközben becsatoltam magam, és nézegettem a bigyót a szíjon.

- Kismamáknak. Az eladó megmutatta, hogy kell eligazítani, hogy ne zavarja a pocakodat.

Odanyúlt, és együtt próbáltuk eligazgatni, de sehogy se sikerült, végül elnevettem magam.

- Amúgy minek ez? Még nincs is hasam.

- De lesz, addig meg majd rájövünk, hogy működik.

- Oké – becsatoltam magam, és elindultunk.

- És hogy vagytok ma? – kérdezte Mira egy piros lámpánál.

- Már nem émelyegtem, és nem kell állandóan a mosdóba rohannom. Azt hiszem, megtalálta a helyét.

- És a hangulatod? Hogy érzed magad?

- Változó. Napközben mama eltereli a figyelmemet. Nagyon erős asszony, nem tudom, hogyan csinálja. Meg persze a srácok is segítenek.

- És este?

- Ha a fürdőszoba mesélni tudna. Lassan úgy érzem, eláztatnám a házat, ha nem lenne lefolyó. – zavartan felnevettem.

- Szegénykém. – suttogta.

- Legalább Tibor mondana valamit. Hogy hány kórházban keresték, és mennyi van még hátra, vagy, hogy az újsághirdetésnek volt-e eredménye, de hallgat. Idegőrlő.

- Kérdezted őt erről?

- Persze, de csak annyit mond, hogy amíg nincs biztos információja, nem mond semmit, nehogy hiú ábrándokat kergessek.

- Talán igaza van. Figyelj, ha lesz valami, úgyis elmondja, és akkor megnyugodhatsz.

- Igen, de addig mi lesz? Félek, hogy ez az állandó idegeskedés árt a kicsinek.

Lenéztem a hasamra, és óvatosan megsimogattam az enyhe domborulatot.

- Már látszik egy picit – mondtam halkan.

- Azért ez vigasztal kicsit, ugye? – pillantott oldalra.

- Nem is kicsit. Ő legalább itt lesz nekem.

- Rico is visszajön.

- Remélem.

- Mesi… – kezdte, de aztán gondterhelten elhallgatott.

- Mi bánt? – néztem rá. Láttam, hogy valamit nagyon szeretne mondani, csak nem meri. – Gyerünk, bökd ki, nem harapom le a fejed.

- Ugye te most ott laksz Rico szüleinél…

- Igen?

- Vissza akarsz költözni valamikor?

- Nem tudom. Nem hiszem, a srácok imádnak ott lenni, és Esperanza kitekerné a nyakam, ha szóba hoznám.

- De te mit szeretnél?

- Egyelőre biztos maradok, bár fura. Viszont most nagyon rossz lenne egyedül. Miért kérdezed?

- Mert… nem könnyű. Nem akarok rád akaszkodni még én is a gondommal.

- Milyen gonddal? – kérdeztem, és aggódni kezdtem.

- Amióta a fiúk hazajöttek, Noel annyira furcsa, alig beszélünk, meg ilyesmi. Azt hiszem, talán elege van belőlem, hogy ott lógok.

- Nem mersz visszamenni a lakásba?

Megrázta a fejét.

- Figyelj, ha gondolod, odamehetsz a lakásomba. Én jó ideig nem fogok, és még úgysem adtam fel hirdetést. Nem visz rá a lélek, hogy valami idegennek adjam oda, még ha csak albérletbe is. Így viszont neked is segíthetek, és tudom, hogy nem kell félnem. Jolika meg biztosan örülne, ha lenne a közelében valaki, nem mondja, de szerintem fél kicsit. A másik szomszéddal nem szoktak beszélgetni, és nagyon egyedül érzi magát.

- Komolyan odamehetnék? – nézett rám csillogó szemmel.

- Persze – nevettem el magam.

- Oké, de szerződést írunk, és nézzük meg, hogy mennyi egy ilyen lakás albérleti díja…

- Na, ezt most azonnal felejtsd el! – vágtam közbe. – Nekem az bőven elég, meg persze neked is, ha fizeted a rezsit.

- Jaj, Mesi! Ezt nem kérhetem…

- Akkor vissza az egész! – mondtam határozottan.

- Oké – emelte fel a kezét, én pedig elkerekedett szemmel meredtem rá.

- Kormány! – mondtam hangosan.

Nevetve megfogta, és besorolt a szélső sávba, ahol felvettük Jesst.

A vizsgálattal gyorsan végeztünk, szerencsére a picivel minden rendben volt, aztán a lányok közölték velem, hogy nem mehetek haza, mert elrabolnak, és csajos napot tartunk. Szükségem van arra, hogy kikapcsolódjak, és megfeledkezzem a gondokról. Órákon át vásároltunk, és szerintem sok felesleges dologgal gyarapítottuk a készleteinket, de tényleg ez kellett. Délben már egészen feldobódva léptem be a Meki ajtaján. Igen, rávettek egy hatalmas adag egészségtelen kaja elfogyasztására.

Délután még elcsaltak moziba, és valami vígjátékot néztünk meg, de a végére már kezdtem elfáradni, úgyhogy utána Mira hazavitt. Még beszélgettünk egy keveset, közben Zoli is megérkezett a napközis táborból, és Peti is az edzésről, aztán a lányok vacsora után elmentek.

Miután a srácok lefeküdtek, és Esperanza is leült, hogy megnézze a kedvenc filmjét, én megint a fürdőben kötöttem ki. Próbáltam arra összpontosítani, hogy felidézzem az elmúlt nap eseményeit, a vizsgálatot, hogy a baba egészséges, de amikor bementem a szobába, és megláttam Rico pipáját, a szekrényben a ruháit, a polcon a parfümjét, nem tudtam ellenállni a könnyeimnek. A szokásos esti kiborulásom után kimerülten feküdtem le, és szinte kómás álomba zuhantam.

Öt hónappal később:

Az ultrahangképet nézegettem, és mosolyogva ittam be a kislányom arcvonásait. Ez a 4D-s felvétel nem is olyan rossz. Még jó, hogy nekem már kötelező volt megcsinálni, így legalább biztosan tudtam, hogy minden rendben van.

Mira hívott, hogy hétvégére szerveztek egy kis összejövetelt, de semmi nagy bulizás, csak amolyan, összeülős, beszélgetős Jessnél. Természetesen igent mondtam, nem akartam még jobban befordulni, már így is teljesen ki voltak borulva, hogy olyan vagyok, mint egy élőhalott.

Alig értem haza, Esperanza elém sietett:

- Szia, kicsim! Tibi hívott, fél óra és itt van. Találtak valamit.

- Szi-szia! – hebegtem, miközben levettem a kabátomat, és letettem a csomagokat az asztalra.

- Ez mi? – kérdezte Esperanza.

- Megláttam egy boltban, és nem tudtam ott hagyni. Jó lesz a srácoknak karácsonyra.

- Nem korai még? Még csak november van – nevette el magát.

- De legalább nem hagyom az utolsó pillanatra.

- Ez igaz.

- De mondd már, mit talált Tibi?

- Azt nem mondta, csak, hogy fontos, és talán…

- Talán? Megtalálták? – lerogytam a székre, és mélyet sóhajtottam.

- Nem tudom. Bár így lenne! – sóhajtott.

Remegve töröltem meg a homlokomat, a hideg veríték olyan hirtelen ütött ki, azt hiszem a vérnyomásom az egekben volt. Meg kell nyugodnom, mielőtt megint kiborulok. Végre összeszedtem magam, nem roppanhatok össze megint. Idegesen Esperanzára néztem:

- Minden rendben lesz – suttogtam. – Ugye?

- Igen, kicsim. – megfogta a kezem, és simogatni kezdte. – Igen.

- Jaj, mama. Annyira félek.

- Én is, de ne gondoljunk a legrosszabbra. Tibi hangja bizakodónak tűnt, ha baj lenne, akkor biztosan elmondta volna.

Végre csöngettek, szinte rohantam az ajtóhoz.

- Tibi! – nyögtem: - Mondd, mit tudtál meg?

- Menjünk be, Mesi! – került ki.

- Ne csináld ezt! – siettem utána, a konyhában aztán leültem, és türelmetlenül néztem rá.

- Oké – sóhajtott fel.

- Mondd már! – kiabáltam rá.

- Mesi, nyugodj meg! – fogta meg a karomat Esperanza. – Tibi, mondja, mit tudott meg? Megtalálták?

- Valószínűleg igen, de nem vagyunk biztosak benne.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem.

- Egy kicsit bonyolult az ügy.

- Tibi, könyörgöm, ne csigázz már!

- Rendben, szóval úgy néz ki a dolog, hogy ő az, csak van egy kis probléma, ami miatt még nem mertünk lépni.

- Milyen probléma?

- A kapcsolatom még nem azonosította teljes bizonyossággal.

- Istenem, te most direkt csinálod ezt? – nyögtem.

- Nem. Itt van egy kép róla, de egy kicsit megváltozott, ezért mielőtt Viktor beszél vele, szerettük volna, ha megnézitek.

- Mutasd! – mondtuk egyszerre Esperanzával.

Egyértelmű volt, hogy Rico az, bár tényleg megváltozott kissé, soványabbnak tűnt, a haja hosszabb volt, és nagyon fáradtnak látszott. Csak profilból lehetett látni, de azonnal felismertem.

- Ő az – mosolyogtam. – Mondd meg az emberednek, hogy beszéljen vele. Mondja meg, hogy várjuk őt haza.

- Rendben – biccentett. – Akkor én megyek is, és intézkedem. Amint van valami újság, jelentkezem.

- Kérem, siessen! – állt fel Esperanza. – Szeretném már itthon tudni.

- Megértem, és természetesen mindent elkövetek, hogy minél hamarabb visszahozzam.

- Köszönöm – sóhajtotta mama.

- Nincs mit, de most indulok.

- Kikísérlek – álltam fel. – Mi a gond? – kérdeztem, amikor Esperanza már nem hallhatta.

- Még nem tudom, de valami nem klappol – felelte. – Ezt kell kiderítenem.

- De mégis mi van? – erősködtem.

- Mesi, hidd el, mindent megteszek, és jelentkezem.

- Oké – sóhajtottam belenyugodva.

Két nappal később jött újra, az arca gondterhelt volt, és láttam, hogy nehezére esik beszélni.

- Tibi, mi van?

- Viktor beszélt vele, de…

- De?

- Nem hiszem, hogy vissza akarna jönni – sóhajtott.

- TESSÉK? – kérdeztem hisztérikusan.

- Azt mondta Viktornak, hogy hagyja békén.

- Mi történt vele? – kérdeztem, és közben Esperanzát támogattam, aki, közel járt az ájuláshoz. Domingo is berohant a konyhából, és átvette tőlem. – Mi az, hogy nem akar visszajönni? – zokogtam. – Mi történt vele?

- Mesi, én…

- Megrokkant? Levágták a karját, vagy a lábát? – nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nem mer a szemem elé kerülni, mert valami történt vele.

- Én, nem is tudom, hogy mondjam…

- Nem is kell! – álltam fel. – Mikor megy gép Brazíliába?

- Tessék? – kérdezte most Tibi.

- Odamegyek, és beszélek vele. Ha meglát, biztosan meghallgat. Hazahozom őt.

- Mesi, ez szerintem nem túl jó ötlet. A te állapotodban repülni… – próbálkozott Tibi.

- Kibírom – mondtam keményen. – Mama, papa? Rátok bízhatom a fiúkat?

- Persze, kicsim! – suttogta Esperanza.

- Mesi…

- Felhívom az orvosomat, és megbeszélem vele – direkt figyelmen kívül hagytam Tibit. – Máris intézem, utána foglalhatjuk a repülőjegyet.

Bár az orvosom erősen aggályoskodott, hogy hét hónapos terhesen repülőre üljek, de semmi konkrét ellenérvet nem hozott fel, így két nap múlva – sürgősségi engedéllyel, amiben nagy része volt Noelnek, és a kapcsolatainak – a Brazíliába tartó gépen ültünk Tibivel, aki még mindig nem örült ennek a fejleménynek.

- Ne aggályoskodj! – mondtam. – Beszélek vele, és meggyőzöm, hogy nincs semmi olyan fogyatékossága, amiért akár a szülei, akár én eldobnánk magunktól, és szükségünk van rá.

- Én még mindig azt mondom, hogy talán nem kellene beszélned vele. Csak magadat fogod kínozni. Hidd el nekem, ezzel nem fogsz megbirkózni.

- Ezt bízd rám! – mondtam, és kinéztem az ablakon. – Szeretem, és ez elég lesz.

Morgott valamit az orra alatt, de nem értettem. Nem is foglalkoztam vele, csak az járt az eszemben, hogy újra láthatom, és megérinthetem. Hozzábújok, megmutatom neki a kislányunk képét, és rájön, hogy nincs olyan indok, ami miatt távol maradjon tőlünk. Bár féltem kicsit, de tudtam, hogy a szerelmünk elég lesz, hogy legyőzzük a problémákat.

A reptéren Viktor már várt minket. Ő is ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint Tibi, de én vakon mentem utána. Nem akartam tudomást venni a viselkedéséről, pedig talán jó lett volna. Utólag visszagondolva, ott vissza kellett volna fordulnom, és mindent magam mögött hagyva hazafutni.

20. fejezet

Folyamatosan reszkettem, amíg Tibi a szállodai bejelentkezést intézte. Viktornak el kellett mennie valami papírért, addig nem mehettünk tovább.

- Mesi, szerintem frissítsd fel magad! Amíg Viktor visszaér, elkészülhetsz, és akkor indulhatunk.

- Igen, igazad van – suttogtam, de közben megszédültem, és ha nincs ott, akkor a komódnak esem.

- Vagy talán lepihenhetnél kicsit.

- Nem!

- Mesi, most már itt vagyunk, néhány óra nem oszt, nem szoroz. Nagyon kimerített az utazás, a végén még rosszul leszel, vagy a kicsinek lesz baja. Jobb lenne, ha most lefeküdnél, és holnap reggel elmegyünk Ricohoz.

- Beszélni akarok vele, látni akarom, és nem akarok várni. – könyörögve néztem rá. – Lezuhanyozom, az felfrissít, és jobb lesz.

- Ahogy gondolod, de szerintem…

- Én döntök, igaz? – kérdeztem.

- Igaz.

- Akkor, ha Viktor visszaér, indulunk.

Bementem a fürdőbe, és gyorsan lefürödtem. A meleg víz jót tett, tényleg felébredtem. Mire Viktor megérkezett, már elkészültem, és toporogva vártam rá. Amikor kiléptem a fürdőből, Tibi elkerekedő szemmel meredt rám. Zavartan álltam, és próbáltam nem a szemébe nézni. Most kissé merésznek éreztem a kék, mellben húzott miniruhát, ami valamivel a térdem fölé ért. Az ujja bő szabású volt, és úgy éreztem nagyon sokat mutat meg.

- Azt hiszem, átveszek valami kényelmesebbet – motyogtam, és vissza akartam fordulni.

- Ne, nagyon csinos vagy! – mosolygott Tibi. – Nem is gondoltam volna, hogy egy várandós nő ennyire dögös lehet.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten.

- Bocs, csak tényleg varázslatosan nézel ki.

- Tibi, szerintem ezen már régen túl vagyunk. Ne kezdd el újra! Főleg most ne.

- Ne haragudj, nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni.

Szerencsére ekkor megérkezett Viktor, így témát válthattunk.

- Indulhatunk. Megvan a kocsi, de siessünk, mert hamarosan beesteledik, és nem szeretek sötétben vezetni.

- Persze – mosolyogtam rá, és már kint is voltam a folyosón.

Miközben mentünk, a két férfi folyamatosan beszélgetett, tőlem is kérdeztek dolgokat, de nem voltam épp beszédes kedvemben, egyre feszültebb voltam. Lassan elhagytuk a várost, és letértünk a tengerpartra. Kinéztem az ablakon, és gyönyörködtem a tájban. Ahogy a tenger a partot nyaldosta, a fehér habok olyanok voltak, mint a tejszín a kávé tetején. A pálmafák lágyan ringtak, alattuk vidám emberek sétáltak. Ahogy továbbhaladtunk, a vidámság egyre csökkent, és helyét fáradt munkásemberek fásult tekintete vette át. A halászok a part mentén dolgoztak, az asszonyok mostak, vagy épp a gyerekeikkel veszekedtek.

Végül Viktor az egyik homokos bekötőútnál lefordult, és lelassított az egyik fából épült kunyhó mellett.

- Miért jöttünk ide? Itt van? – kérdeztem, és nyugtalanul.

- Igen – sóhajtott Viktor, én pedig azonnal kiugrottam a kocsiból.

Futni kezdtem, de éreztem, hogy Tibi megfogja a karomat.

- Ne siess! Menjünk inkább együtt.

- Miért? Mit titkoltok? – kérdeztem most már hisztérikusan. – Miért akartok távol tartani tőle?

- Csak szeretnénk megkímélni magát – mondta Viktor.

- Mégis mitől?

Kirántottam a karomat, és elindultam. Tibi utánam lépett, és megfogott:

- Akkor együtt megyünk.

Értetlenül néztem rá, de inkább nem szóltam semmit. Annál is inkább, mert amikor befordultunk a ház mögé a döbbenettől ledermedtem.

Ott állt. Láthatóan egészségesen. Félmeztelen volt, a haja szabadon lengedezett a szellőben, tényleg megnőtt, a bőrnadrág feszesen simult a csípőjére, és a combjára, a hátizmai megfeszültek, ahogy a hatalmas hálót feszítette ki a farúdra. Háttal állt, így nem vett észre minket, de úgy tűnt megérezte, hogy közeledünk, mert a mozdulatai lelassultak, és végül megállt.

Két méterre tőle mi is megálltunk:

- Rico? – szólaltam meg félénken.

Megfordult, és ekkor ért életem legnagyobb megrázkódtatása:

- Segíthetek? – szólalt meg közömbös hangon portugálul, és alaposan végigmért. Még jó, hogy Domingo a fiúkat, és engem is tanítgatott a nyelvre.

- Rico? Mi van veled? – kérdeztem magyarul, és hirtelen óriási gombóc keletkezett a torkomban.

- Ne haragudjon, de nem értem, amit mond – nézett rám értetlenül.

- Mesi, Rico nem beszél magyarul. – súgta halkan Tibi.

- Megmondanák, hogy kik maguk, és mit akarnak? – nézett ránk szúrós szemmel Rico, és szemmel láthatóan kezdett bemérgesedni.

- Beszélhetnénk angolul, uram? – kérdezte Tibi. – Akkor mind értenénk egymást.

- Persze, de elmondanák végre, hogy mit akarnak? – váltott Rico.

- Elnézést, hogy így magára törtünk. A nevem Polgár Tibor, ő pedig itt Kardos Emese.

- Ricardo Santos – nyújtott kezet.

Remegve fogtam meg, és egyre mélyebbre süllyedtem, úgy éreztem a világ elúszik, és csak lebegek.

- Asszonyom, jól van? – hallottam távolról a hangját, és sikítani kezdtem.

- Ne! Ne! NEEEEEE!

Sötét volt körülöttem, egy dohos lukban feküdtem, az ágy kényelmetlen volt, és nyirkos. Lassan kinyitottam a szemem:

- H-h-hol vagyok? – krákogtam.

- Ricardo házában – mondta megnyugtató hangon Tibi.

- Magához tért? – kérdezte egy nő. – Hozok egy pohár vizet.

- Ki ez? – néztem kábán Tibire.

- Rosario Santos.

- Ki?

- Ricardo felesége.

- Neki nincs felesége… – kezdtem, de Tibi befogta a számat.

- Ne most!

- De…

- Mesi, amnéziája van. Semmire sem emlékszik. Rád sem. Neki most Rosario a felesége, elmondok mindent, de ne csinálj jelenetet, mert azzal csak rontasz a helyzeten, oké?

- Én nem tudom… – motyogtam, és felültem. – Ha elmondom neki, hogy mi a helyzet…

- Rosario is ezt csinálta. Emlékeket adott neki, most azt hiszi, ez a valóság. Mit gondolsz, ha te előállsz egy másik variációval, mit fog szólni?

Elgondolkodtam, és be kellett látnom, hogy igaza van.

- De nem hagyhatom ennyiben! – suttogtam.

Közben visszaért a nő, és felém nyújtott egy pohár vizet. Felnéztem rá, és újabb döbbenet ért, a nő várandós volt. Pár hónappal későbbre várta a babát, de már látható volt, legalábbis számomra.

- Jobban van? – kérdezte. A mosolya nem volt őszinte. Alaposan végigmért, aztán elfordult. Rico belépett a házba, és megtörölte a kezét a nadrágjában.

- Magához tért a felesége? – kérdezte Tibit.

- Igen, úgy tűnik, biztosan a meleg. – válaszolt mosolyogva. – Köszönjük a segítséget.

Rico biccentett, aztán odalépett Rosariohoz, átölelte, és szájon csókolta. Mélyeket lélegeztem, mert hirtelen hányingerem lett, és megint éreztem a görcsöt a hasamban.

- Rico – suttogtam magam elé, és könnybe lábadt a szemem.

- Gyere, Édes – mondta Tibi, és felsegített.

- Mit művelsz? – sziszegtem.

- Azt hiszem, jobb, ha megyünk. Ez volt az utolsó esély.

- Mi? Hogy úgy néz rám, mint egy idegenre? – kérdeztem, miközben felálltam.

- Hogy amikor meglát, eszébe jutnak a dolgok, de semmi. Még te sem mozgattál meg benne semmit.

- Tulajdonképpen miért jöttek? – nézett ránk Rico.

- Nem lényeges, csak a feleségem valamit ellenőrizni szeretett volna.

- Nem vagyok a feleséged – sziszegtem haragosan.

- De majdnem – mondta Tibi, és mélyen a szemembe nézett.

Kinyitottam a számat, de keményen megrándult az arca, így inkább csendben maradtam.

- És mit akart ellenőrizni? – kérdezte Rico, és közben végig engem nézett. Volt valami furcsa a pillantásában, amit nem tudtam behatárolni, de semmi jelét nem adta, hogy ismerős lennék neki.

- Egy ismerősünk eltűnt néhány hónapja, és a menyasszonyom azt hitte, azt remélte, hogy ön esetleg tudhat valamit.

- Én? Mégis mit tudhatnék?

Kihúzta a széket, és intett, hogy üljek le. Elhelyezkedtem mellette, és némán figyeltem őt, ittam a vonásait. Nem tudom, hogyan kerülte el eddig a figyelmemet, de az arcának a bal oldalán mély sebhely éktelenkedett. A füle tövétől az álláig húzódott. Még kissé rózsaszínes volt, de már szépen gyógyult.

Észrevette, hogy a heget nézem, és zavartan végigsimogatta.

- Hol szerezte a heget? – kérdeztem.

- Fél éve történt, autóbaleset.

- Autóbaleset? – elfordultam, és találkozott a tekintetem Rosario-éval. A nő most egyértelműen ellenségesen méregetett.

- Nem nagyon emlékszem rá, de Rosie mindent elmondott. Szerencsére megtalált a kórházban.

- Autóbaleset – suttogtam, és megint émelyegni kezdtem.

Ránéztem, és az arcába akartam kiabálni, de a szemét látva néma maradtam.

- Jól van? – kérdezte aggódva.

- Nem – feleltem, és megsimogattam a hasamat.

- Talán jobb lenne, ha mennének – mondta Rosario. – Nem ártana, ha lepihenne. A férjemnek emlékezetkiesése van. Neki sem árt, ha pihen. Nincs szüksége arra, hogy felesleges kérdésekkel zaklassák.

- Igen, szerintem is jobb, ha megyünk. – fogta meg a kezem Tibi.

- Nem, én ezt nem hagyom! – mondtam, és felegyenesedtem. – Ricardo!

Felém nézett, és igyekezett érdeklődőnek tűnni.

- Igen?

- Neked nem autóbaleseted volt. A Southern Star-on dolgoztál, és amikor a baleset volt…

- Fejezze be! – kiabált rám Rosario. – Mit képzel magáról? Idejön, és megpróbálja összezavarni a férjemet? Épp most kezd kilábalni a betegségéből, erre maga ideállít, és fel akarja zaklatni!

- Nem! Én csak szeretném, ha tisztán látna – mondtam feszülten. A szememet marták a könnyek, de próbáltam higgadtnak tűnni. – Rico a vőlegényem, és a baba az övé…

- Miféle szemenszedett hazugság ez? – üvöltött rám a nő. – Ricardo a férjem, és a gyermekünket várom, maga meg idepofátlankodik, egy mondvacsinált indokkal, és kitalálja ezt a mesét! Takarodjon a házamból.

- Rico – néztem könyörögve rá. – Szeretjük egymást. Te nem ide tartozol. Magyarországon élsz, a szüleid hazavárnak. Nem maradhatsz itt.

- Azt hiszem, most elárulta magát – nézett hidegen a szemembe. – Az apám három évvel ezelőtt halt meg, az anyám pedig még régebben. Nem tudom, mi volt a céljuk azzal, hogy idejöttek, de hagyják el a házamat, vagy rendőrt hívok.

- Rico – suttogtam remegve. – Szeretlek. Te is szeretsz, itt a gyűrű, amit adtál nekem. – kihúztam a nyakláncot, már nem tudtam az ujjamra húzni, mert megduzzadt, de mindig a nyakamban viseltem. – Feleségül akartál venni.

Szánakozva megrázta a fejét, és már nem mondott semmit, csak átölelte Rosariot, aki kárörvendően vigyorgott.

- Gyere Mesi, itt már nincs keresnivalónk – húzott az ajtó felé Tibi.

- Rico – néztem vissza, de csak fájt, amit láttam.

Kiléptünk a házból, én pedig mélyeket lélegeztem, de így is alig álltam a lábamon.

- Keressünk egy orvost – nyögtem halkan. – Vizsgáltassuk meg, kérjünk szakvéleményt, ha meglesznek a papírok, akkor hazahozhatjuk.

- Mesi, addig, amíg nem nyilvánítják beszámíthatatlannak, addig nem léphetünk. Szabad akaratából maradt itt.

- De Rosario nem szereti, sosem szerette – sírtam.

- Emese! – hátranéztem, Rosario jött utánunk, nem sokkal mögötte Rico is kilépett, és tétován a hálókhoz sétált.

- Mit akar még? – kérdeztem kásás hangon.

- Csak figyelmeztetni. Ha megpróbál keresztbetenni nekem, pokollá teszem az életét.

- Oh, igazán, és mégis hogyan?

- Megvannak a módszereim – vigyorgott.

- Biztos benne? Ha a szülei megtudják az igazat…

- A szülei? – nevetett. – Azt hiszi, nem tudom, hogy Rico nélkül csak nyomorognak? Alig van pénzük, és most, hogy Rico nincs ott, nem férhetnek hozzá a bankszámlájához, csak a nevetséges nyugdíjuk van, abból pedig nem futja utazásra, perre meg pláne nem. Szóval, felejtse el, hogy ismerte őt. – megsimogatta a hasát. – Az én gyerekemet fogja felnevelni, nem a magáét.

Csak néztem, nem tudtam megszólalni, a nő pedig elégedett vigyorral az arcán megfordult, és elsétált.

Kapkodva vettem a levegőt, és amikor a kosihoz értünk, csak arra volt erőm, hogy megtámaszkodjak. Kitört belőlem a zokogás.

- Kisasszony – szólalt meg mögöttem Rico csendesen. – Igazán sajnálom, hogy így alakult. Ne haragudjon, hogy úgy magára förmedtem, én csak… lényegében azt sem tudom, ki vagyok, itt a feleségem. Láttam a házassági papírokat, a képeket az esküvőnkről, meg a kislányunkról, bár ő már nem is annyira kislány – vigyorgott zavartan. – Erre megjelenik maga, és előáll ezzel a történettel, hogy én vagyok a gyereke apja, meg ez az egész hajóbaleset… én soha nem dolgoztam hajón.

- Miről beszélsz? Hisz te magad mondtad, hogy nem emlékszel, akkor…

- Mindig is itt éltem, honnan veszi, hogy ilyen nyomorból én valaha is eljutottam volna egy luxushajóra? Ez nevetséges. Sajnálom, de tényleg jobb, ha most elmegy, és nem is jön vissza többet.

- Lehet – suttogtam. – De adhatok valamit?

- Mire gondol? – nézett a szemembe.

Elővettem a tárcámat, és kivettem egy képet, amin ketten voltunk. Szorosan összebújva, boldogan.

Ránézett, aztán elsötétült az arca:

- Na, most elég! – sziszegte. – Jó kis hamisítvány, de nem etet meg vele.

Eldobta a képet, és megfordult, hogy elmenjen.

- Ayor anosh’ni. – mondtam halkan, mire megtorpant.

- Tessék? – nézett vissza.

- Nem érdekes, a kicsihez beszéltem – nyeltem egyet, és megsimogattam a hasam.

- Ja. – morogta, és elment a ház irányába.

Nem tudom, hogy értem vissza a szállodába, azt sem, hogy hány napig voltunk még ott, a repülőút is homályba veszett. Csak a könnyekre emlékszem. Már azt hittem, nem lehet több, de most megtudtam, hogy mégis.

Tibi végig mellettem volt, fogta a kezem, a vállán kisírhattam magam, nem beszélt, csak ott volt, és ez nekem több mint elég volt.

Amikor hazaértünk, ő mondta el a fejleményeket, én képtelen voltam újra végigélni a dolgot. Bezárkóztam a szobámba, és egy idő után kitört belőlem a fájdalom. Kirángattam a szekrényből a ruháit. A parfümjét a földhöz vágtam, de azonnal megbántam, mert így csak az illatát éreztem. Kinyitottam az ablakot, kihajoltam, és hánytam.

Nem tudom, mennyi idő telt el, a halk kopogás mintha kábulatból hozott volna vissza. Esperanza rémült hangja aztán végleg magamhoz térített. Kinyitottam az ajtót, nem kellett beszélnünk, ők is tudtak már mindent, így csak egymás nyakába borultunk, és zokogtunk.

- Nem lesz semmi baj, kicsim – motyogta. – Nem hagyjuk annyiban, de most az a legfontosabb, hogy nektek ne legyen bajotok. Vigyáznod kell magadra, és a babára.

- Igen tudom, de annyira nehéz tartani magam. Érzem, hogy a vérnyomásom az egekben van, és folyamatosan remegek az idegességtől.

- Nyugodj meg, életem!

- Ha hallottad volna, hogy beszélt velem! Mintha egy szajha lennék, aki rá akar akaszkodni. És a felesége…

- Rosario nem a felesége. Kettőtök közül ő a szajha. Domingo már intézkedik, megpróbál beszélni az ottani hatóságokkal, nem hagyjuk, hogy az a lotyó megint tönkretegye. Hazahozzuk valahogyan.

- Jaj, mama! Nem tudom. Ha erőszakkal hozzuk vissza, lehet, hogy ártunk neki.

- Képes lennél lemondani róla? – nézett a szemembe.

- Ha ő így boldog? – szipogtam. – Olyan szeretettel nézett Rosariora.

- De ez hazugság, és ha rájön, iszonyatosan dühös lesz. Higgy nekem, amennyire gyűlöli Rosariot, amint kiderülnek a dolgok, visszajön.

- Ha kiderülnek. Mama, semmire sem emlékszik. Megmutattam neki a fényképünket, azt mondta, hamisítvány, és eldobta. Azt hittem, ha meglátja a hasamat, akkor… de az sem. Semmi, érted, mama? Semmi!

- Minden rendben lesz – suttogta Esperanza. – Tudom, mindent elkövetünk.

- Istenem, nekem miért nem sikerült?

- Te megtettél mindent, amit tehettél ebben az állapotban, kicsim. Most mi jövünk, Domingo és én, te csak bízz bennünk. Elkövetünk mindent. Most már tudjuk, merre keressük.

- Igen – suttogtam.

Leültem az ágyra, és mélyeket lélegeztem, ahogy az utóbbi napokban már oly sokszor, de most nem segített, a hasam kőkemény volt, és fájt. Ránéztem Esperanzára:

- Hoznál nekem egy nyugtató teát? – kérdeztem.

- Persze, máris. Rosszul vagy?

- Egy kicsit – motyogtam, mire azonban visszaért, már tudtam, hogy baj van.

A kórházban adtak valamit, ami segített, és most ott feküdtem az ágyban, és folyamatosan csöpögött az infúzió. A nővér szerint ez nem árt a babának, viszont leállítja a spontán szülést.

- Még pár hétig vissza kellene tartanunk a kicsit.

- Tudom – motyogtam halkan, nagyon álmosnak éreztem magam, és furcsán szédelegtem. – Mit adtak nekem?

- Ez csak egy koktél – nevette el magát a nővér. – Van benne egy kis alkohol, az segít leállítani a görcsöket.

- Alkohol? Akkor most be vagyok csípve? – vigyorogtam idétlenül.

- Mondhatjuk, de nyugi, ez nem árt a babának.

- Őszintén szólva – kezdtem vihogni – most egyáltalán nem izgat.

- Próbáljon meg aludni, az segít.

- Jó – mormoltam.

Végül a nyolcadik hónap végéig kihúztam, de már rettenetesen utáltam a kórházat. Mellettem mindenki megszült, és boldogan ment haza a babájával. Folyamatosan jöttek a látogatóik, az apukák is, én pedig csak feküdtem, mint egy elhagyott szerető. Persze a családom látogatott, most még anya is megerőltette magát, és bejött, de hozzám nem jött be a kedvesem, hogy együtt izguljon velem. Azt sem tudta, hogy mi van velünk, és nem is izgatta. Tibi is sűrűn bejött, és most megint próbálkozott, arra hivatkozva, hogy ő mellettem marad, és mindig számíthatok rá. Én pedig kellően elkeseredett voltam, hogy elfogadjam az ajánlatát, de aztán megjelent Esperanza, és azonnal rájöttem, hogy kik a családom, ezért végül elutasítottam.

Az orvosom végül úgy döntött, megcsászároz, mert nem mer tovább kockáztatni, kicsit megnyugodtam, mert most már igazán féltem. Aggódtam a kicsiért, és örültem, hogy túl leszünk a szülésen, legalább emiatt nem kell tovább aggódnom.

A szülés előtti napon anya bejött hozzám. Meglepően kedves volt, és őszintének tűnt.

- Drágám, annyira sajnálom – mondta. – Ha tudtam volna, hogy Riconak amnéziája van…

- De nem tudtad, és azonnal elítélted őt. – sóhajtottam. – Végül is igazad lett. Elhagyott. Most a volt feleségével él Brazíliában, és boldog.

- De ez csak egy hazugság. – simogatta meg a karomat. – Előbb-utóbb emlékezni fog, és akkor biztosan visszajön hozzád.

Szomorkásan elmosolyodtam.

- És vajon mikor? Két hét múlva? Vagy egy év múlva? Talán csak tíz év múlva? Szerinted milyen lesz, ha tíz év múlva megjelenik, hogy visszajönne?

Anya átölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam.

- Szeretlek, drágám. Még ha nem is tudom, úgy kimutatni, ahogyan szeretném.

- Tudom, anya, és köszönöm.

A szülés rendben lezajlott, és amikor felébredtem, végre a karomban tarthattam a kislányomat. Sikerült elfeledkeznem a bánatomról. A családom körülöttem állt, anya, és mama egymás mellett, és láthatóan megbékéltek egymással.

- Annyira gyönyörű a kislányod – suttogta megindultan anyám.

- Igen – mosolyogtam le a babára.

- És most hogyan tovább? – kérdezte. – Mira még mindig a lakásodban van.

- Igen, hát nem is tudom – hebegtem.

- Mesi, ha szólhatok – mondta Esperanza. – Eddig is jól megvoltunk, a házban elég hely van. Én nagyon boldog lennék, ha maradnátok. Ugye nem haragszol meg érte? – nézett anyámra. – Így legalább a kicsit is láthatnánk. Nekünk ez megnyugvást jelentene. Nem tudom, hogy visszakapjuk-e valaha Ricot. – A szája elé kapta a kezét – Jaj, nem akartam.

- Semmi gond – mondtam. – És ha nektek nem teher, szívesen ott maradunk.

- Köszönöm – suttogta könnyek közt Esperanza, és megsimogatta a lányomat.

21. fejezet

Úgy éreztem, leszakad a karom, mintha sosem csináltam volna ilyet. Hátranéztem, a sógorom kárörvendően figyelte, ahogy küszködök.

- Nem segítenél? – szóltam neki. – Tele van a háló.

- Azt egy ember könnyedén felhúzhatja, ha nem olyan puhány, mint te.

- Carlos! Ricardo fél évig nem dolgozott, pár hét, és újra belejön. Csak össze kell szednie magát.

 Az apósomra vigyorogtam, és rántottam egyet a kötélen, amitől a háló reccsenve szétnyílt, és a tartalma a csónak fenekére ömlött. A halak mindent beterítettek, alig tudtam elhátrálni, mielőtt elsodortak volna. A kezem hirtelen megrándult, ösztönösen megmasszíroztam a másikkal, mire Carlos felhorkant: „puhány”. Szerettem volna az arcába mászni, fura érzés volt, valahogy tudtam, hogy sosem voltam agresszív típus, most mégis forrt bennem a düh. Harmadik hete jöttem ki velük a vízre. Végre véget ért a rehab, és újra dolgozhattam. Most mégis azt éreztem, hogy ez nem az én világom. Tényleg puhány, és esetlen voltam, mindent az apósomnak kellett elmagyaráznia, mintha először csinálnám… „Hát nem vagy egy nagy horgász.” Felkaptam a fejem, és körbenéztem. Ez mi volt? Figyeltem a többieket, ahogy a kikötéshez készültek, egyikük sem foglalkozott velem, ráadásul ezt mintha egy nő mondta volna… magyarul. És én értettem. Azt sem tudtam, hogy honnan tudom, milyen nyelven volt. Megráztam a fejem, és odaléptem Carlos mellé, hogy segítsek.

- Hagyd csak! Menj inkább a feleségedhez, ő talán a hasznodat veszi valamiben, bár kétlem.

Leugrottam a mólóra, és még búcsúzóul visszaintettem nekik, nem hiányzott a társaságuk. Nem akartam megvárni őket, de nem is marasztaltak, a móló végéről még visszanéztem, láttam, hogy az apósom Carlossal vitázik valamin, és többször felém mutogat. Tény, hogy semmire sem emlékeztem, de ezek az emberek most nagyon idegennek tűntek a számomra, pedig velük élek, nagyjából. Az apósom háza mellettünk volt.

Melankolikusan lépkedtem a ház felé, és most megint eszembe jutott az a nő, Emese. Valamiért nem tudtam kiverni a fejemből, amikor megmutatta azt a fényképet, annyira kétségbeesettnek tűnt, mintha tényleg igazat mondott volna, de nem tudtam hova tenni. Mi közöm lehetne nekem, egy magyar nőhöz? De akkor miért mentem vissza a képért, miért hallom a hangját a legkülönbözőbb időpontokban? És egyáltalán, hogy érthetem, amit mond, mikor csak magyarul beszél?

Nem szabad erre gondolnom, hamarosan apa leszek, Rosie és én boldogok vagyunk. Legalábbis reméltem. Ahogy azt is, hogy Rosario készített valami finomat vacsorára. Mostanában nem erőltette meg magát, sokszor csak valami félkész, vagy mirelit kaját dobott elém. Oké, most épp nem kellett főznie Carlanak, amióta a lányom elköltözött – bár hogy mikor, arra nem emlékszem – egyáltalán nem foglalkozott a háztartással.

Próbáltam meggyőzni, hogy ha megszületik a kicsi, össze kell szednie magát, de mintha a falnak beszéltem volna.

Valami nem stimmelt. Egyre inkább éreztem, hogy nem erre vágyom, és hogy talán ez mégsem az én életem, és csak áltatom magam ezzel a boldogság maszlaggal. Az a nő, Emese, - lehet, hogy tényleg igazat mondott? De hogy kerültem volna én Magyarországra? Még ha turistaként egyszer el is vetődtem volna oda… de ez lehetetlen, hisz a havi megélhetésre is alig elég a pénzünk, nem hogy egy utazásra a világ másik végére.

Miért foglalkozom most ilyen dolgokkal? Mi van velem? Széthasad a fejem. Dühösen megdörzsöltem az arcom, a forradás még mindig fájdalmasan megfeszült, de most ez is jól esett. A ház mellé érve megszédültem, és az ablak mellett a falnak tántorodtam. Képtelen voltam továbbmenni, ezért nekitámasztottam a hátam, és mélyeket lélegezve álltam.

„- Mikor jön haza az a félnótás? – Alejandro? Mit keres ő nálunk ilyenkor?

- Hamarosan – Rosario hangja dühösnek tűnt. – Muszáj folyton emlegetned?

- Nekem? A te ágyadba fekszik be minden este.

- Féltékeny vagy? – Rosario felnevetett. – Soha nem ér hozzám. Annyira ostoba, hogy elhitte, árt vele a babának. Mondjuk az orvos is azt mondta neki, még jó, hogy ismerem, és megbeszéltem vele.

- De akkor is ott van veled. És mi van, ha egyszer bekattan, és nem foglalkozik az orvosi utasítással?

- Akkor az erőszak, közveszélyessé nyilvánítják, és elviszik. De ezt már átrágtuk párszor.

- Nagyon biztos vagy a dolgodban.

- Naná, amilyen zápult az agya, azt csinálok vele, amit csak akarok. Azt sem veszi észre, hogy kerülöm, amikor a közelembe akar jönni. Megígértem neked, hogy soha nem fog hozzám érni. Jobban undorodom tőle, mint amikor elváltunk. Doktor Juarez azt mondja, hogy már csak néhány vizsgálatot kell elvégezni, aztán megírja a szakértői véleményt. Tartósan elmekárosultnak nyilvánítják, gyámság alá kerül, és bezárják. Akkor a teljes vagyona az enyém, és végre megszabadulok tőle.

- De mikor lesz már! Annyira hiányzol, és nem akarom, hogy a gyerekem ennek a kreténnek a kezébe kerüljön.

- Nyugodj meg, addigra elintéződik a dolog.

- És ha előkerül a válási végzés?

- Az nem fog – nevetett Rosario. – az én példányomat jó helyre rejtettem, az övé meg gondolom, a szüleinél lehet. A hatóságok meg nem hiszem, hogy megőriznének húsz évvel ezelőtti iratokat, de minek is keresné. Tehát nincs veszély, senki sem tudja meg, hogy elváltunk.”

Elkerekedett szemmel álltam, és meredtem magam elé. Tényleg ennyire eszement lennék? Nem vettem észre, hogy a bolondját járatják velem. El kell tűnnöm innen, mielőtt ez a nő bezárat. Zavarodottan körülnéztem, teljesen egyedül voltam itt. Senkit nem ismertem, már megértettem Carlos viselkedését. De mi ez az egész, a képek, amiket mutatott, nem tűntek hamisítványnak. Carla, aki tényleg hasonlít rám. Kik ők, mi ez az egész? Miért csinálják ezt? Rosario említett valamiféle vagyont, de nekem nincs pénzem. Vagy mégis? De honnan? Ki vagyok én, ha nem Ricardo Santos? Az a másik nő is így hívott. Emese, ő honnan ismer? Magyarország, a szüleim? MIÉRT NEM EMLÉKSZEM?

Üvölteni szerettem volna, de hirtelen valami bevillant. Vigyorogni kezdtem, és hangosan felcsattogtam a verandára. Bevágtam az ajtót, és megjátszott értetlenséggel néztem Alejandrora.

- Asszony! Mit keres itt ilyenkor Alejandro?

- Neked is szervusz, Ricardo – mosolygott rám negédesen. – Alejandro téged keresett, igaz? – nézett a férfira.

- I-igen, gondoltam, megihatnánk valamit, és beszélgethetnénk – vigyorgott kényszeredetten Alejandro. – Minél többet beszélünk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy eszedbe jut valami emlék.

- Nem is tudom, jó nekem ez az állapot. Ki tudja, mik derülnének ki.

- Tessék? – nézett rám rémülten Rosario.

- Semmi, édes. Főztél valamit, farkaséhes vagyok? Apádék ma kizsigereltek, úgy érzem, mintha még soha nem halásztam volna életemben.

Idegesen egymásra néztek, nekem pedig nevethetnékem támadt. Vigyorogva odamentem az asztalhoz, Rosario óvatosan arrébb akart lépni, de megragadtam a kezét, és ahogy leültem, az ölembe húztam.

- Miért menekülsz előlem folyton? Kezdem azt érezni, hogy undorodsz tőlem, vagy mi.

- Nem, dehogy! – suttogta rekedten.

- Akkor csókold meg az uradat asszony!

Felé hajoltam, de ő elfordult.

- Ne Alejandro előtt, kérlek!

- Miért? Ő jó barátunk, szerintem látta már, hogy megcsókollak, igaz Alejandro?

Mélyen a szemébe néztem, és láttam, hogy megremeg. Hirtelen felálltam, és ellöktem magamtól Rosariot:

- Nehéz vagy – mondtam, és elsétáltam mellette.

- Mi bajod van Ricardo? – kérdezte sírós hangon.

- Semmi, csak pár dologra fény derült.

- Eszedbe jutott valami? – most már kimondottan rémült volt a hangja.

- Nem, valószínűleg soha nem is fog. Csak rájöttem, hogy bizonyos dolgok nem úgy vannak, ahogy azt eddig hittem. Vagy ahogy te elmondtad nekem. A bátyád egyáltalán nem kedvel, pedig te azt mondtad, hogy elválaszthatatlan barátok voltunk. És úgy érzem, én soha nem halásztam. Mi volt a munkám?

Rosario szeme ijedten villant, ahogy próbált kitalálni valamit.

- Nem volt munkád – nyögte ki végül. – Soha nem akartál a családdal dolgozni. Alkalmi állásokat vállaltál, és csak tengődtünk. A baleset után, apám felajánlotta, hogy segít, és talán végre rá tudunk venni, hogy normálisan élj. De úgy látom, eddig tartott, de figyelmeztetlek, ennek a gyereknek biztos háttérre van szüksége, és nem hagyom, hogy azt csináld, amit a baleset előtt.

- Egyáltalán nem biztos, hogy én akarom felnevelni ezt a kölyköt – sziszegtem. – Annyira nem emlékszem semmire, lehet, hogy nem is az enyém.

- Hogy gondolhatsz ilyet? – Rosario tényleg jól játssza a szerepét, de nem eléggé.

- Úgy veszem észre, hogy undorodsz tőlem. Nehéz elhinnem, hogy ágyba bújtál velem.

- Ez nem így van! Én csak… meg kell szoknom a sebhelyedet, az annyira furcsa, és…

- Mindketten tudjuk, hogy nem így van. De mindegy. Hol van a pipám?

- A mid?

- A pipám. – megálltam, és meglepve néztem körbe. Beugrott. „Imádom, hogy pipadohány illatod van.” – Én régen pipáztam.

- Te sosem pipáztál – válaszolt Rosario.

- De igen, emlékszem rá.

- Miért ellenkezel velem? Direkt nehezíted meg a dolgot? Doktor Juarez megmondta, hogy ne próbálj képzeteket táplálni, mert csak…

- Nem érdekel doktor Juarez! – csattantam föl. – Most elmegyek, és egy ideig ne várj vissza! Gondolkodnom kell.

Felkaptam a tárcámat, és kivágtattam az ajtón, azzal sem törődtem, hogy becsukjam magam mögött. Beültem a kocsiba, és meg sem álltam a fővárosig. Nem volt nálam sok pénz, de arra elég, hogy egy külvárosi panzióban kivegyek egy szobát. Miután alaposan megfürödtem, hogy lemossam magamról a halszagot, lementem az étterembe, és rendeltem magamnak vacsorát.

A pincérnő – egy kedves húszas éveiben járó kislány – elég fáradtnak tűnt, ahogy a tányérokkal egyensúlyozva közlekedett az asztalok közt.

Körülnéztem, az étterem elég lepukkant volt, az asztalok némelyikén még az előző vendégek maradéka is ott volt, és a friss vendégek se voltak épp üzletemberek. Ugyanolyan melósok, mint én. Fáradtak, lestrapáltak, és nem kifejezetten jólfésültek. Némelyik belecsípett a pincérlány fenekébe, ahogy elhaladt mellettük, amire a lány megpróbált nem reagálni, de láttam, hogy a szeme elfátyolosodik.

Az egyik fazon durvább volt a többieknél, és alaposan belemarkolt a lány hátsójába, szegény ijedtében eldobta a tányérokat, amik hangos csörömpöléssel landoltak a földön. A főnök azonnal kiszaladt, és ordítozni kezdett a lánnyal, aki meg sem mert szólalni.

- Elnézést – szóltam közbe. – Nem a kisasszony tehet róla, véletlenül kinyújtottam a lábam, és megbotlott benne. Ne hibáztassa őt! Megtérítem a kárt. Mennyi?

Kinyitottam a pénztárcámat, és belenéztem, a tulaj is, és felröhögött:

- Hát az nem lesz elég uram. De majd én elintézem a lánnyal.

- Ne, kérem, tényleg ne őt hibáztassa! Valahogy megtérítem a kárt.

- Rendben – sóhajtott a férfi. – Épp most rúgtam ki a mosogatófiúmat. Amíg találok másikat, maga helyettesítheti, és kvittek vagyunk. Akkor a szállás is ingyen van.

- Benne vagyok. – nyeltem.

- Ha befejezte a vacsorát, kezdhet is, a műszak este fél tizenegyig tart. És délután hatkor kezdünk.

- Nem lesz gond – bólintottam.

Gyorsan befejeztem a vacsorát, és már be is álltam. Nem tudom, mit miért csináltam, de most jól esett, hogy esztelenül cselekszem.

A lány behozta a következő adag mosatlant, és letette mellém a pultra.

- Szeretném megköszönni, hogy segített – mosolygott rám. – Igazán nem kellett volna.

- Ugyan, nem hagyhattam, hogy magát rúgja ki amiatt a bunkó miatt. Ricardo vagyok. – nyújtottam kezet, miután megtöröltem a köténybe.

- Esme. Esmeralda, csak azt nem szeretem – felelt félénken. – Ha segítségre lenne szüksége, csak szóljon.

- Kösz, észben tartom.

Visszafordultam, és már épp felemeltem a következő tányért, amikor hirtelen eszembe jutott valami.

- Esme, hol van itt a legközelebb valami olcsó internet kávézó?

- Az út mentén a város felé, úgy két kilométerre, de az csak napközben van nyitva.

- Az tökéletes lesz nekem, kösz.

Esme kilépett a konyhából, én pedig a munkámra figyeltem. Tizenegykor kábultan dőltem az ágyba, és másnap reggelig nem is tudtam magamról.

Délelőtt úgy határoztam, hogy kinyomozom, ki is vagyok valójában, ezért az első utam a kórházba vezetett, ahova a baleset után vittek. Megkerestem a neurológust, aki a fizikai felépülésem után kezelt. Doktor Martinez segítőkésznek bizonyult, és minden kérdésemre megpróbált válaszolni.

- Szóval azt mondja, hogy nem autóbalesetem volt?

- Nem! Ki mondta magának ezt a sületlenséget?

- A feleségem – nyeltem. – Azt hiszem, sok mindent elhallgatott előlem, csak tudnám, miért.

- Hát ezt nem tudom, de az biztos, hogy magát a luxushajó, a Southern Star balesete után hozták be, de semmilyen papír nem volt magánál. Biztos információnk nem volt arról, hogy hogyan történt az eset, de abban biztos vagyok, hogy nem autóbaleset, akkor a rendőrség megkeresett volna minket. Mivel az arca megsérült, nehéz volt az azonosítás, és maga semmire sem emlékezett, ezért köröztetni kezdtük a tévében. Mást első körben nem tehettünk, de szerencsére – legalábbis akkor így tűnt – a felesége jelentkezett.

- És miért nem kerestettek a hajó listája alapján? – kérdeztem.

- Mondtam, a felesége jelentkezett, és azt mondta, hogy maga a férje, és néhány nappal ezelőtt eltűnt, elvitte a családi autót, de nem mondta, hogy milyen balesete lehetett. Nem volt okunk kételkedni a szavában, mivel a házasságlevéllel, és fényképekkel igazolta, hogy valóban ismeri magát, így nem kerestünk tovább. De úgy látom, hibát követtünk el.

- Lehetséges, nem tudom – sóhajtottam.

- Történt valami?

- Néhány hete megjelent egy nő Magyarországról, és azt mondta, hogy ott élek, a szüleim is ott vannak, és hogy ismer. Meg hogy azon a hajón voltam. Southern Star?

- Igen. Annak volt balesete.

- De aztán ő pár nap után feladta, és visszautazott Magyarországra.

- Gondolja, hogy köze lehet a múltjához?

- Talán. Mindenesetre azt tudom, hogy az állítólagos feleségem nem kifejezetten a szeretet mintaképe, és doktor Juarezzel arra készülnek, hogy gyámság alá helyeztessenek.

- Ugyan miért? És ki az a doktor Juarez?

- A feleségem szerint valami specialista.

- Én nem ismerem, de azt tudom, hogy maga egyáltalán nem szorul gyámságra. Ha gondolja, én segíthetek.

- Köszönöm. Először szeretném kideríteni, hogy ki is vagyok, addig nem megyek vissza a feleségemhez. Talán sikerül elbújnom előle.

- Értem, rám mindenben számíthat.

- Köszönöm – álltam fel. – Most mennem kell, sok dolgom van még.

- Jelentkezzen, ha kell valami.

- Úgy lesz. Viszlát!

Útban a panzió felé, megálltam a kávézónál, és lefoglaltam az egyik gépet. Először csak ültem, és néztem magam elé. Hol kezdjem? Aztán beírtam a keresőbe: Southern Star.

Először persze a hajóról szóló reklámanyagok jelentek meg, és a rengeteg fotó. Pár perce nézegettem, amikor hirtelen képek kezdtek bevillanni. Ott állok egy színpadon, és a közönség tapsol, ahogy a mexikói zenét nyomjuk a bandával. Nevetünk, és Márk felém int. Márk? Ki az? Honnan ismerem? Megráztam a fejem, és kerestem tovább. Márk. Egy cikk linkje:

A Southern Star katasztrófája 47 halott, 117 eltűnt személy.

Márk.

A hajó a karibi partok mentén zátonyra futott… a kapitány a baleset során életét vesztette… rengeteg az eltűnt személy… a mentés akadályokba ütközik a térség viharai miatt…

Márk. Megláttam egy képet, az étteremben állt, és épp kihordta a vacsorát. Ő az.

Fazekas Márk, a barátom. Ismerem. Magyarországról. Meg kell keresnem, ő segíthet.

Kiléptem a keresőből, most nem volt erőm végignézni a katasztrófa képeit, amit láttam, az épp elég felkavaró volt. Arcok villantak be, de nem tudtam személyhez kötni. Néhány sikoltozó utas, egy kisfiú, akinek odaadtam a mentőmellényemet, aztán az anyja a karjába kapta, és hálásan nézett rám. Márk, ahogy besegít egy férfit a mentőcsónakba, aztán kiabál, hogy menjek én is, mert már beszállhatunk, de én még visszamentem egy elveszett kisfiúért, aztán sötétség.

Nagyot nyeltem, és próbáltam legyűrni a rosszullétemet.

Inkább beléptem a Facebookra, még jó, hogy Carla segített regisztrálni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beírtam a nevem, és az országhoz Magyarországot. Nem volt sok találat, rövid keresés után megtaláltam a fényképemet. Beléptem az adataimhoz, és felnyögtem.

Az állapotom: kapcsolatban Kardos Emesével.

Hát ezért keresett meg, ezért jött utánam, minden szava igaz volt. Rákerestem, de az adatai nem voltak publikusak. Azonnal bejelöltem, de hiába ültem egész délután a gép előtt nem jelölt vissza. Idegesen doboltam az asztalon. Hogy léphetnék kapcsolatba vele? Nem reagált.

Helyette inkább megnéztem a képeket, amiket a másik profilomon találtam, ott volt az is, amit nekem adott. És még néhány, ahol együtt voltunk, és boldognak tűntünk, tényleg boldognak. Nem úgy, mint Rosarioval. Emese pillantásából sugárzott a szerelem. Miért nem emlékszem rád?

Össze kell szednem magam, ha ki akarok deríteni valamit, akkor meg kell találnom a kapcsolatot. Inkább továbbkerestem, megtaláltam Márkot is, és amikor megláttam, hogy az elérhetőségei közt ott van a telefonszáma, gondolkodás nélkül hívtam. Sokáig csörgött, mire felvette.

- Hallo! – az álmos morgásból rájöttem, hogy alhatott.

- Bocs! – hebegtem angolul. – Én Fazekas Márkot keresem. Ricardo Santos vagyok.

- Rick! – Márk hangja azonnal felélénkült. – Istenem, haver! Tényleg te vagy az? Azt hittem, már végleg lemondhatunk rólad. Amikor Mesi hazajött… eszméletlenül ki volt borulva. Mi van veled? Hol vagy? Hazajöttél?

- Várjon, én… én nem. Nem is tudom, mi van. Teljesen össze vagyok zavarodva. Csak azt tudom, hogy megtaláltam magam a Facebookon, és maga szerepel az ismerőseim közt…

- Várj! Rick, még mindig nem emlékszel rám?

- Őszintén? Nem. Csak azt tudom, hogy az itteni életem hazugság, és most keresem magam. Ezek szerint ismerjük egymást?

- Naná, hogy! Barátok vagyunk, együtt voltunk a Southern Star-on, de te eltűntél a balesetben, aztán Mesi megkeresett, de te nem ismerted fel, ezért…

Itt elhallgatott, mintha várna valamit. Ő is meg volt zavarodva, de kihallottam a hangjából, hogy ez jó értelemben vett zavarodottság, örült nekem.

- Rá sem emlékszel? – kérdezte halkan.

- Nem – mondtam lassan. – De tudom, hogy kéne. Már tudom. A gyerek? Tényleg az enyém?

- Igen.

Hangosan felsóhajtottam.

- Tudja… tudod, nehéz hinnem most bárkinek. Azok után, amit a feleségem tett velem…

- Rosario nem a feleséged. Vagy húsz éve elváltatok.

- Bízhatok benned? – kérdeztem.

- Csak annyit mondhatok, hogy tíz éve ismerlek, és mindig a barátod voltam. A szüleid úgy szeretnek, mintha a testvéred lennék.

- A szüleim? Hát akkor élnek?

- Igen. És teljesen összeroppantak, amikor Mesi nem tudott hazahozni.

- Gondolod, jó ötlet lenne, ha odautaznék?

- Viccelsz? Indulj azonnal!

- Ha ez ilyen egyszerű lenne, de nincs pénzem, alig pár real van a tárcámban.

- Ne hülyülj! Figyelj, megnézem a járatokat, megveszem a jegyed, aztán itthon majd kifizeted.

- Nem hiszem, hogy lenne…

- Ember, te tényleg amnéziás vagy. – nevetett. – Vaskos bankszámla vár itthon. Elintézem a jegyet, küldök erre a számra egy SMS-t, aztán itthon várlak.

Alig léptem ki a terminál kapuján, valaki máris nekem ugrott.

- Végre! Isten hozott itthon!

- Hello! Te vagy Márk? – néztem a férfira kíváncsian.

- Igen – mosolygott. – Gyere, annyi minden történt, és neked is mesélned kell! De először fontos dolgunk van.

- Hol vannak a szüleim? És Emese? Bocsánatot kell kérnem tőle, amiért annyira bunkó voltam.

- Értem, odaviszlek hozzájuk.

- De tudják, hogy jövök, ugye?

A férfi félrenézett, aztán zavartan válaszolt.

- Most teljesen mással vannak elfoglalva, de hamarosan mindent megértesz.

Beültünk a kocsijába, és indított. Ahogy az utcákon hajtott, lassan kezdtek ismerőssé válni a helyek, de még mindig nem tudtam kötni semmihez. Márk végig beszélt hozzám, de alig reagáltam rá, csak néztem ki az ablakon, és próbáltam felidézni bármit, ami Emeséhez köthetne. Csak azok az emlékek villantak be, amiket Brazíliában szereztem. Azt viszont mélyen legbelül tudtam, hogy szeretem őt, a gyomrom remegése egyértelműen jelezte.

Amikor megálltunk, döbbenten néztem a kórház bejáratát.

- Valaki beteg? – kérdeztem aggódva.

- A baba előbb született – felelt Márk.

- Megszületett a gyereke?

- A ti gyereketek, a kislányotok.

- Kislány – ismételtem.

Remegve szálltam ki, és követtem őt a szülészetre. A folyosón kisebb tömeg fogadott. Volt ott egy idősebb latin pár, két tizenéves fiú, három nő, és Emese. Mind egy ablak előtt álltak, de nem tűntek vidámnak, sőt. Emese úgy festett, mint aki azonnal összeesik.

Az egyik nő felénk nézett:

- Márk! – szólt halkan. – Esperanza, itt vannak!

- Szia, Jess! – suttogta Márk, és félreálltak.

Az idősebb nő felém nézett, hangosan felzokogott, és odaszaladt hozzám.

- Fiam! Hát hazajöttél végre!

Ahogy átölelt, azonnal tudtam, hogy ő az anyám. Nem emlékeztem rá, de tudtam. Viszonoztam az ölelést, és amikor nehezen elengedett, és rám nézett, képtelen voltam megszólalni. A pillantásából tudtam, hogy megért.

- Mi történt? – kérdeztem, és közben hagytam, hogy az ablakhoz vezessen.

Megálltam Emese mellett, és benéztem. Ott feküdt. Apró volt, és törékeny, az inkubátor csövei ijesztően lógtak ki kicsiny testéből. A mellkasa szakadozva emelkedett, és süllyedt, ahogy pihegve vette a levegőt.

- Szia! – suttogtam bizonytalanul. – Ő az? A kisbabád? – a hangom elakadt, és a könnyeimmel küszködtem.

- Szia! Igen, ő Elora.

- Elora. – ismételtem. Aztán beugrott. – A Willow-ból?

- Igen.

- Köszönöm.

- Emlékszel? – nézett rám.

- Csak villanások ugranak be – ráztam a fejem.

- Értem.

- Mi a baja?

- Besárgult – suttogta elhaló hangon. – Valami gond lehet a májával.

- Remélem, meggyógyul – nyögtem.

- Én is. – elhallgatott kicsit, aztán megszólalt. – Örülök, hogy itt vagy.

- Azt már tudom, hogy Rosario nem a feleségem. És azt is, hogy sosem szerettem. De rád sem emlékszem. Ne haragudj!

- Nem haragszom – mondta színtelenül.

Lenéztem rá, hogy mondjam el neki, hogy mi van velem? Hogy lehetnék biztos abban, mit érzek, amikor önmagammal sem vagyok tisztában? Valami vonzott hozzá, de nem rohanhattam le. Időt kell adnom magunknak, talán újra, igazán beleszerethetek.

Kinyílt egy ajtó, és kijött egy orvos.

- Kardos kisasszony!

- Mi a helyzet? – Emese felélénkült egy kicsit, de fájdalmasan intenzív aggodalom csendült a hangjában.

- Sajnos nincs szerencsénk. A kicsi és az ön vére nem azonos csoportú. Ön nem adhat neki. Talán a nagyszülők valamelyike…

- Mihez kell vér? – kérdeztem.

- Ön kicsoda? – nézett rám az orvos.

Egy pillanatra halálos csend lett, suttogva válaszoltam, de mindenki hallhatta:

- Én vagyok a kicsi apja.

- Ez remek, jöjjön velem. Ne húzzuk az időt, máris megnézem a vércsoportját.

Emese döbbenten nézett utánam, ahogy beléptem az ajtón. Bizonytalanul visszanéztem rá, aztán követtem a férfit.

- Mihez kell vér? – kérdeztem megint.

- A lánya besárgult Santos úr. Sajnos csak a vérátömlesztés segíthet. A barátnője nem mondta el, mi a helyzet?

- Honnan tudja a nevem? – kérdeztem válasz helyett.

- A szüleitől, ők mondták, hogy hosszabb ideig külföldön tartózkodott. Remélték, hogy hazaér a szülésre.

- Hogy van a lányom?

Leültem a székre, és feltűrtem az ingujjamat. Alig éreztem a szúrást.

- Nem szépítem a helyzetet, a lánya életveszélyes állapotban van. Ha az ön vére nem megfelelő, akkor marad a készleten lévő, de újszülötteknél jobban szeretjük ezt elkerülni. Az ilyen drasztikus beavatkozás mindig kockázatos, ha lehet, minimálisra szeretnénk csökkenteni a veszélyt. Lássuk!

Egy ideig vizsgálódott, aztán mosolyogva rám nézett:

- Tökéletes! Fogyasztott az elmúlt tizenkét órában alkoholt?

- Nem. – feleltem.

- Akkor? Kezdhetjük?

- Máris? – nyeltem.

- Minél tovább húzzuk az időt, a baba annál nagyobb veszélybe kerül.

- Először nem veszik le tőlem? Nem kell valamiféle kezelés…?

- A közvetlen áramoltatás a legjobb. Nem biztos, hogy elég lesz, mert csak fél litert vehetünk le öntől, de az első adaghoz elég, és talán ez beindítja a kicsi májműködését. Akkor nem lesz szükség további transzplantra. Mehetünk?

Felálltam, és követtem őt. A nővérek pillanatok alatt segítettek, hogy bemosakodjak, aztán már ott ültem az inkubátor mellett, és figyeltem, ahogy a vérem egy csövön keresztül áramlik át a kicsiny testbe.

Most fogtam föl, hogy mi is történik. Hazajöttem. Hazajöttem? Márkot szinte alig ismerem, és a többiek is idegenek. Az egyetlen, aki valami kis emléket kelt bennem, az Emese, aki most épp idegösszeroppanással küzd. Itt ez a kislány, aki a dolgok állása szerint az enyém – ránéztem, a sötét haja, a vonásai – igen, az én kislányom, és beteg, a halálán van. Csak én menthetem meg.

Ha most nem roppanok össze, akkor soha. Szabad kezemmel megdörzsöltem az arcom. Végighúztam az ujjam a vágáson, még mindig nem szoktam meg. Vajon Emese is undorodna tőle, mint Rosario? Szerettem volna, ha nem. Szükségem volt a családomra, még akkor is, ha nem emlékszem rájuk. A szüleim biztosan nem fordulnak el tőlem, de Emesében nem voltam biztos. Talán ahogy Brazíliában viselkedtem vele, azzal végképp elrontottam mindent. Pedig éreztem, hogy összetartozunk, dühített, hogy nem emlékszem, de az érzéseim tomboltak, és azt üvöltötték, hogy szeretem ezt a nőt. A lányom felé fordultam, és könnyes lett a szemem.

- Ne halj meg! Hallod, kicsim?

Lassan telt az idő, de végül az orvos odalépett mellém.

- Végeztünk – mondta csendesen.

Nem siettem otthagyni az inkubátort, de senki nem küldött ki. Csak néztem a kislányomat, még mindig nem mertem kimondani a nevét, a fejemben sem. Benyúltam a kesztyűbe, és finoman megsimogattam a hasát. Valaki bejött, és csendesen megkerült.

- Az orvos azt mondja, hogy rengeteget segítettél. Köszönöm – Emese az inkubátor másik oldalára állt, és benyúlt a másik kesztyűbe.

- Nem csak neked kell vigyázni rá – suttogtam.

- Nem is emlékszel ránk – nézett a szemembe, közben ő is megsimogatta a kicsit.

- Ez igaz, de érzem, hogy idetartozom. Szeretnék emlékezni. Szeretnélek megint szeretni, mert tudom, hogy szerettelek.

- Ha akarod, én melletted leszek. – mondta halkan.

Megfogtam a kezét a baba fölött:

- El tudod felejteni Brazíliát? – kérdeztem. – Azt, ahogy ott viselkedtem?

- Az nem te voltál – suttogta.

- De sajnos igen. Az nem mentség, hogy nem emlékszem.

- Az tökéletes mentség. Rosario sok olyasmit hitetett el veled, ami hazugság volt, te pedig nem tudhattad. Mellette esélyed sem volt, hogy rátalálj magadra. – elhúzta a kezét, és kivette az inkubátorból.

- Mesélj rólunk! – kértem. – Mesélj arról, hogy milyen volt együtt!

- Nem. Ha magadtól nem jössz rá, kár erőltetni.

- De akkor hogy emlékezzek? Szeretném visszakapni az emlékeimet! – nyögtem kétségbeesve.

- Rico! Én nem adhatom vissza az emlékeidet. Nem fogom azt tenni, amit Rosario tett, hogy aztán azt hidd, hamis emlékeket kaptál.

- Akkor hogyan találjak vissza hozzád?

Mellé léptem, és átöleltem, éreztem, hogy meg kell tennem, és ez a gesztus jó volt, tudtam, hogy ettől mindketten megnyugszunk.

- Mit adhatsz nekem, Mesi, ami segít visszatalálni?

Halványan elmosolyodott, megsimogatta az arcomat, és megcsókolta a sebhelyemet. Ránézett a kicsire, és csendesen megszólalt:

- Elorát, magamat. És a jövőt.

Utószó

A házasságkötő terem zsúfolásig telt. Ahogy ott álltam, izgatottan várakoztam. Rico mosolyogva fogta meg a kezem:

- Ügyes lesz, ne izgulj! – súgta a fülembe.

- Tudom – feleltem. – de azért izgulhatok érte, ugye?

- Persze – nevette el magát.

Peti és Zoli unottan álltak mögöttünk, a barátnőik pedig izgultak, ők már csokordobást várták. Én nem annyira.

Aztán végre felcsendült a nászinduló. Márk felállt, és csillogó szemmel fordult hátra. Én tudtam, mire számítsak, de csak egy pillanatig néztem őt, még láttam, ahogy elkerekedik a szeme a csodálattól. Aztán már a menyasszonyt, és a koszorúslányokat néztem, ahogy mindenki. Jess olyan volt, mint Bell… a ruhája egyszerű vonalú, finoman szabott, kiemelte az alakját. Fátylat nem akart, ezért a csodás kontyba gyémántberakásos hajtűt tűzött. A két koszorúslány a húga, és az unokahúga volt, ők sem festettek kevésbé szépen, a ruhájuk halványlevendula színű volt, és hasonlóan könnyed, finom szabású. Előttük pedig a mi kis angyalkánk botladozott a kis Noel-el az oldalán. A kosár, amiből a fehér rózsaszirmokat szórták, nagyobb volt, mint a kislányom, de nagyon ügyesen megoldották. Noel tartotta, és Elora szórta a szirmokat. És bár én végig attól féltem, hogy elesik, ő kihúzta magát, felszegte a fejét, és egyenesen lépkedett. Hosszú, sűrű fekete, enyhén hullámos haja kibontva omlott le a hátán. A vékony szaténszalag, ami kordában tartotta, megegyező levendulaszínű volt a ruhájával. Könnybe lábadt a szemem, ahogy néztem. Éreztem, hogy Rico hátulról átölel, és a fülembe súgott:

- Ayor anosh’ni!

Hátranyúltam, s megsimogattam az arcát.

- Én is szeretlek – feleltem.

Peti és Zoli vigyorogva fordultak el, nehezen viselték, hogy „öreg” anyjuk, még mindig ennyire szerelmes, de nem foglalkoztunk velük.

Két év telt el, azóta, hogy Rico hazatért, de az emlékei sajnos nemigen tértek vissza. Voltak emlékképei, de csak homályosan, és azt sem tudta hova tenni. De amiben biztos volt már az első pillanattól kezdve, az a szerelem. Tudta, hogy szeret, én pedig minden pillanatban azon igyekeztem, hogy bizonyítsam, nem tévedett, amikor visszatért hozzám.

Miután megvizsgálta egy specialista, egy kissé elkeserített minket, mert azt mondta, hogy a sérülése, ami az agyának a memóriaközpontját érte, elég kiterjedt, a vérömleny valamiért nem szívódott fel, de szerencsére nem okozott több kárt. Viszont így kicsi volt az esély rá, hogy teljesen felépüljön, de nem kizárt.

Két éve minden nap úgy keltem fel, hogy reménykedtem, és két éve minden nap csalódtam kicsit. De nem törtem le. Új emlékeket festettünk magunknak, és egy új világot építettünk fel. Rico igyekezett nyitottan fogadni mindent, és amikor látta, hogy akik körülveszik, mind szeretik, és az ő érdekeit nézik, nem zárkózott be.

Mivel a baleset után Márk is, és Noel is itthon vállaltak munkát, amikor Rico hazajött, segítettek neki a keresésben. Végül abban az étteremben kapott zenészállást, ahol Márk volt a konyhafőnök, és mostanra annyi pénzt sikerült félretenniük, hogy saját étterem nyitásán gondolkodtak.

Jess közben odaért az anyakönyvvezetőhöz, Elora pedig odaszaladt hozzánk. Kicsi Noel pedig büszkén odalépkedett az anyukájához, és leült mellé. Leültünk, és csendesen hallgattuk a szertartást. Jess annyira izgult, hogy attól féltem elrontja, de szerencsére nem így történt. Gyorsan vége lett az egésznek, alig tizenöt perc volt, de a barátnőm számára ez volt a legboldogabb tizenöt perc, ahogy nekem is egy évvel ezelőtt. Bár akkor Márk és Noel végig azzal poénkodott, hogy érvénytelen, mert a vőlegény épelméjűsége kétségbe vonható.

Rico már három hete azon tanakodott, hogyan vágjon vissza Márknak.

A szertartás után átmentünk az étterembe, és az ünnepélyes hangulat feloldódott.

De még előtte Jess eldobta a csokrot, amit az egyik unokatestvére kapott el. A fiaim választottjai még csak a közelében sem voltak, de nem bántam. Nem a lányokkal volt gondom, de mivel én hittem ebben a szertartásban, nem örültem volna, ha már most tizenévesen végleg elköteleznék magukat.

Miután elhelyezkedtünk, Elora felkéredzkedett az apja ölébe, és megint eljátszották a szokásos kis műsorukat, amikor a kislányom végigpuszilgatta Rico arcán a heget. Ez szokásukká vált, és láttam, hogy segít Riconak elfogadnia megváltozott külsejét, Elora pedig így nem idegenkedett attól, ha meglátott egy ilyen embert. Közvetlenül fogadta, és nem bámulta feltűnően.

A vacsora alatt mindenki nevetett, és vidáman gratulált az ifjú párnak, folyamatosan köszöntőket mondtak, és végül Rico nem vágott vissza, csak bőséges gyermekáldást kívánt nekik.

Aztán következett a tánc, és a buli. Egy idő után láttam, hogy Elora nagyon elfáradt, ezért kimentettem magam, és felvittem a panzió szobájába.

- Anyaaaa! Nem akajom, még nem vajok ájmos.

- Rendben, szívem. Egy kicsit pihenünk, mert én álmos vagyok – lódítottam. – Aztán visszamegyünk, rendben?

- Ig-eeen – ásította, és eldőlt mellettem az ágyon.

Persze pár perccel később, már szuszogva aludt, felültem, de nem hagytam még magára.

Simogattam az arcát, és mosolyogtam.

Eszembe jutott a születése, a teljes letargia, a depresszió volt a legrosszabb, amikor kiderült, hogy Elora beteg, akkor úgy éreztem, ennél többet már képtelen vagyok elviselni. Imádkoztam, és rettegtem, tudtam, ha őt elveszítem, abba belebolondulok. Hogy Rico után őt is elveszítsem, az egyenlő lett volna a halálommal. Ahogy ott álltam az újszülött-intenzív ablaka előtt, és őt néztem, a többiek eltűntek, mintha egyedül álltam volna. Csak Elora, és én voltunk ott, és persze Rico, az emlékeimben, és az imáimban. Már nem hittem, hogy visszakaphatom, de az együtt töltött néhány gyönyörű hónapot senki sem vehette el tőlem, és itt volt Elora, meg persze Rico szülei. De ha a kislányom meghal…

Nem akartam még csak belegondolni sem. De kevés remény volt, éreztem, hogy én nem segíthetek neki.

Hallottam a halk beszédet, és azt, hogy Esperanza elsírja magát, de csak akkor tértem magamhoz valamennyire, amikor meghallottam a hangját, akkor is azt hittem, csak álmodom:

- Szia! – annyira vágytam a hangjára, hogy már ideképzeltem. De nem, tényleg itt állt. – Ő az? A kisbabád?

- Szia! – suttogtam. Nem mertem elhinni, hogy itt van. – Igen, ő Elora.

- Elora. A Willow-ból? – felismerés csendült a hangjában.

- Igen.

- Köszönöm.

- Emlékszel? – végre rá mertem nézni.

- Csak villanások ugranak be – rázta a fejét.

- Értem. – nyugodtam bele. Ezek szerint nem miattunk jött vissza.

- Mi a baja?

- Besárgult – suttogtam. – Valami gond lehet a májával.

- Remélem, meggyógyul – nyögtem.

- Én is. – elhallgatott kicsit, aztán megszólalt. – Örülök, hogy itt vagy.

- Azt már tudom, hogy Rosario nem a feleségem. – folytatta. – És azt is, hogy sosem szerettem. De rád sem emlékszem. Ne haragudj!

- Nem haragszom – mondtam. Továbbnéztem Elorát, és a könnyeimmel küzdöttem.

Szerettem volna, ha mond valamit, amitől megértem őt. Hogy mi vezette haza, de nem szólalt meg.

Ekkor kinyílt az intenzívosztály ajtaja, és kijött az orvos.

- Kardos kisasszony!

- Mi a helyzet? – kérdeztem rettegve.

- Sajnos nincs szerencsénk. – úgy omlottam össze, mint egy kártyavár. – A kicsi és az ön vére nem azonos csoportú. Ön nem adhat neki. Talán a nagyszülők valamelyike…

- Mihez kell vér? – kérdezte ekkor Rico döbbenten.

- Ön kicsoda? – nézett rá az orvos.

Várakozva néztem rá, vajon mit mond.

- Én vagyok a kicsi apja.

- Ez remek, jöjjön velem. Ne húzzuk az időt, máris megnézem a vércsoportját.

Csak néztem utána, és nem fogtam fel, mit tesz. Tényleg bemegy, képes megtenni? Komolyan egyetlen kérdés nélkül elhiszi, hogy Elora az ő lánya?

Mira és Jess kétoldalról közrefogtak, amikor látták, hogy megroggyan a lábam.

- Gyere, ülj le! – támogatott Mira.

- Ő az? – néztem föl. – Rico itt van? Eljött?

- Igen, anyus, itt van.

Kitört belőlem a zokogás, Esperanza leült mellém, és átölelt:

- Nyugodj meg kislányom! – suttogta. – Minden rendben lesz. Rico segít Elorán.

- Mama, tényleg itt van? – kérdeztem szipogva.

Rám nézett, és biccentett.

- Hazajött, kicsikém. Márk elmondta, hogy felhívta őt. Már tudja, hogy ide tartozik.

- Emlékszik? Nekem az előbb azt mondta, hogy nem.

- Nem emlékszik – guggolt elém Márk. – De tudja, hogy kik vagyunk, és próbálkozik.

- Honnan tudja, ha…

- Tudja, hogy kik a szülei, a barátai, azt is tudja, hogy te a barátnője vagy… csak nem emlékszik ránk. De akar, mondta nekem az úton idefelé, hogy össze van zavarodva, de mindent megnézett magáról, és rólunk a Facebookon, én pedig elmeséltem mindent, amit tudok, és az nem kevés. Hidd el, emlékezni akar. És visszakapni téged.

Halványan mosolyogni kezdtem.

- Segítünk neki – simogatta meg a karomat Mira.

- Így van, hamarosan pedig visszatérnek az emlékei, és csak nevetünk ezen az egészen – tette hozzá Jess.

- Remélem – suttogtam.

Az orvos kijött, és hozzám lépett:

- Kisasszony, Santos úr vére megfelelő, már el is kezdtük az átömlesztést.

Most néztem csak az ablak irányába, Elora inkubátorát eltolták.

- És ez nem veszélyes? – kérdeztem.

- Emese – váltott az orvos. – Santos úr vérénél nincs jobb lehetőség. És ezzel sokat segített a kislányán. Természetesen van kockázat, de ha semmit sem teszünk, akkor…

- Igen, tudom. És aláírtam a papírt, csak aggódom.

- Megértem, de én bízom benne, hogy minden rendben lesz. Ha gondolja, bejöhet ön is. Hamarosan végzünk.

- Persze, hogy megyek. – indultam utána.

Gyorsan bemosakodtam, és beléptem a kórterembe. Rico az inkubátornál állt, a kezét bedugta a kesztyűbe, és Elora hasát simogatta. Lassan odamentem, megkerültem az inkubátort.

- Az orvos azt mondja, hogy rengeteget segítettél. Köszönöm – suttogtam, miközben benyúltam a másik oldalról.

- Nem csak neked kell vigyázni rá – felelt.

- Nem is emlékszel ránk – ránéztem, és megsimogattam a kislányomat.

- Ez igaz, de érzem, hogy idetartozom. Szeretnék emlékezni. Szeretnélek megint szeretni, mert tudom, hogy szerettelek.

- Ha akarod, én melletted leszek. – mondtam halkan, és egyszerre kövek gördültek le a mellkasomról.

Megfogta a kezem:

- El tudod felejteni Brazíliát? – kérdezte. – Azt, ahogy ott viselkedtem?

- Az nem te voltál – suttogtam.

- De sajnos igen. Az nem mentség, hogy nem emlékszem.

- Az tökéletes mentség. Rosario sok olyasmit hitetett el veled, ami hazugság volt, te pedig nem tudhattad. Mellette esélyed sem volt, hogy rátalálj magadra. – elhúztam a kezem, és elléptem az inkubátortól. Az érzések vadul törtek rám.

- Mesélj rólunk! – kérte. – Mesélj arról, hogy milyen volt együtt!

- Nem. Ha magadtól nem jössz rá, kár erőltetni. – mondtam.

- De akkor hogy emlékezzek? Szeretném visszakapni az emlékeimet! – nyögte kétségbeesve.

- Rico! Én nem adhatom vissza az emlékeidet. Nem fogom azt tenni, amit Rosario tett, hogy aztán azt hidd, hamis emlékeket kaptál.

- Akkor hogyan találjak vissza hozzád?

Mellém lépett, és átölelt, hozzábújtam, és szerettem volna megmondani, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy itt van. Hogy hálás vagyok azért, amit tett, és amit az előbb mondott. Féltem reménykedni, de nem hagyhattam, hogy elmenjen.

- Mit adhatsz nekem, Mesi, ami segít visszatalálni? – kérdezte.

Halványan mosolyogni kezdtem, most először hívott így, amióta a baleset után találkoztunk. Megsimogattam az arcát, és megcsókoltam a sebhelyét. Fura érzés volt, de egyáltalán nem zavart. Ránéztem a lányunkra, és csendesen megszólaltam:

- Elorát, magamat. És a jövőt.

Kinyílt az ajtó, és Rico lépett be csendesen:

- Elaludt? – kérdezte.

- Igen. Máris megyek. – felálltam, de Rico megfogta a kezem, és a franciaágyhoz húzott.

- Ne siess! Nem akarod kényeztetni egy kicsit az uradat?

- Hé! – kuncogtam. – Nehogy felébresszük, különben reggelig sem alszik vissza.

- Majd csendesek leszünk. Nem kell úgy hangoskodnod, mint annakidején az erkélyen…

- Igen, akkor tényleg nem fogtam vissza mag… te emlékszel az utolsó éjszakánkra?

- Igen, és sok minden másra is. – vigyorgott.

- Mikor, hogyan? Miért nem mondtad eddig?

- Ssss, ne ébreszd fel Elorát, különben reggelig nem lesz nyugtunk! Már úgy két hete elkezdődött. Eleinte csak képek villantak be, aztán nagyon fájt a fejem, és egyre többször azt éreztem, hogy film pereg előttem, és tudom, hogy minden megtörtént. Nagyon furcsa volt.

- Emlékszem, sokszor panaszkodtál mostanában a fejfájásra.

- Pontosan, ezért a múlt héten elmentem Szamosi doktorhoz, ő csinált egy MR-t, ami kimutatta, hogy a vérömleny felszívódott, tudod, a múltkor is mondta, hogy kisebb, mint volt. És mostanra eltűnt.

- Ez most azt jelenti, hogy rám is emlékszel?

- Bizony, asszony, úgyhogy vigyázz, mert mindent tudok. – nevetett halkan.

- Mi mindent?

- Hogy mennyire szeretsz, hogy mit tett veled az első férjed, mindent. Mindent tudok rólad, szerelmem.

Mosolyogva néztem. Ő pedig összeráncolta a szemöldökét:

- Oh, és most ugrott be, elküldted Elora ultrahangos képét MMS-ben –magához szorított. – Annyi minden nem tiszta még.

- Idővel minden emléked visszatér, ez most már biztos – mondtam kicsit hangosabban, és megcsókoltam.

- Apa? Te is fejjöttél? Odabújhatok hozzátok? – motyogta Elora.

- Gyere, hercegnő – nevetett Rico könnyes szemmel, közénk húzta a kislányunkat, és eldőltünk az ágyon.

- Rico?

- Igen?

Féltem feltenni a kérdést, mert még nem voltam biztos magamban, de tudnom kellett, mit gondol.

- Szerinted öreg vagyok már még egy babához?

- Tessék? – nézett rám. – Úgy érted, hogy…?

- Talán. Nem biztos. Tudod, negyven fölött már nem biztos, hogy erről van szó, de… lehet – félénken mosolyogtam.

- Kicsim, ha te vállalod, hogy kihordd, én boldog lennék. Csak az egészségedet ne veszélyeztesse.

Megsimogattam a hasam, ő pedig rásimította a kezét.

- Szeretlek – suttogta.

- Ayor Anosh’ni. – feleltem, és szorosan hozzábújtam.

Már nem féltem attól, hogy bárki közénk állhat, és álemlékekkel elveheti tőlem. A szemében csillogó érzelmek minderről biztosítottak.

Vége