Betty Forester

Apacsok reménye

Folytatás

9. fejezet

Sikítva ébredt. Minden ízében reszketett, és verítékben úszott a teste. Hasztalan próbált szabadulni a takaró szorításából.

- Eresszetek! – kiabált. – Ne bántsatok, nem akartam!

- Hope! Térj magadhoz! – kiáltott rá rémülten Weayaya. – Kicsim, mi a baj?

A lány végre kinyitotta a szemét, a könnyek szakadatlanul áztatták az arcát.

- Engedj… hol vagyok? – nézett körül zavartan.

- Csak álmodtál, Édes. Térj magadhoz! Minden rendben, csak álom volt.

- Weayaya! – suttogta Hope megkönnyebbülten. – Ölelj meg, kérlek!

A fiú magához húzta, és percekig ringatta a lányt, hogy megnyugodjon.

Ez az álom most nem illant el, és a képek folyton visszakúsztak Hope szeme elé, amitől újra és újra reszketni kezdett.

- Meséld el! – nógatta halkan a fiú. – Akkor könnyebb lesz. Máshogy fogod látni.

- Nem tudom, nem akarom megint felidézni.

- De hát most is azt teszed – mondta az indián. – folyamatosan reszketsz, mert nem tudsz másra gondolni. Mondd el!

- Azt hiszem, tudom, mit jelentett az a villanás tegnapelőttről. Tudom, hogy mitől féltem, emlékszem, mit tettem. – a könnyei újra előtörtek.

Weayaya még szorosabban ölelte, gyengéden simogatta a hátát:

- Mondd el! Szabadulj meg tőle!

- Nem minden tiszta – suttogta Hope. – Egy vonaton ültem, marhaszállító vagonban. Nem voltam egyedül, voltak még lányok. Egy párat ismertem közülük, de nem tudom, honnan. Nagyon sötét volt, és mind féltünk. Aztán jött az a férfi. Végignézett minket, válogatott. És végül engem választott. Elrángatott a többiektől, a vagon másik végébe. Letepert, és szaggatni kezdte a ruhámat. Olyan volt, mintha tényleg megtörtént volna. Lehet, hogy megtörtént? – összerázkódott. – Istenem, lehet, hogy… hogy megerőszakolt, csak eddig nem emlékeztem rá? – rémülten nézett a fiúra.

- Nyugodj meg! Nem történt meg. Én voltam az első, aki így ért hozzád.

- Hála istennek – suttogta. – Annyira borzasztó, hogy nem emlékszem a múltamra.

- De most egyre jobban úgy tűnik, hogy visszatérnek az emlékeid.

- Rettegek tőlük. – szorosan a fiú mellkasához préselte magát, de még mindig remegett.

- És történt még valami az álmodban? – simogatta meg az arcát Weayaya.

- Igen. Amikor bántott, védekezni akartam. Rugdostam őt, ahol értem, és akkor felkiáltott, összegörnyedt, én pedig el akartam szaladni. Ahogy felálltam, belekapaszkodtam valamibe, és az eldőlt. Talán egy farakás volt, nem tudom. Aztán a férfi üvöltött, én meg leugrottam a vonatról. Azt hiszem, ezután üldöztek. Tudod, amit meséltem, amikor annyira féltem.

- Jaj, Kicsim! – suttogta. – Ez borzalmas lehetett. De már elmúlt, többé nem kell, hogy félj emiatt.

- Szerinted is megtörtént? – nézett rá a lány. Végre kezdett megnyugodni.

- Igen. Szerintem ez egy elfeledett emléked volt. Talán ez a félelem okozza, hogy mostanáig nem voltál képes emlékezni. Most, hogy végre előtört, talán a többi is előjön.

- Ezek után nem tudom, hogy akarom-e?

- Nyugodj meg! Emlékek nélkül fél ember vagy. Kell, hogy emlékezz!

- Pedig annyira jó lenne, ha többé nem kellene emlékeznem, ha csak a jelen lenne, és mi ketten. – a hangja elhalkult, motyogássá szelídült.

- Aludj, kicsi Hope! Melletted maradok, ha akarod örökre. – lenézett, de a lány szemei már csukva voltak, és édesen aludt a karjában.

Óvatosan visszadőlt, a farkas megint felajánlotta a hátát.

Hope reggel kábán nyitotta ki a szemét. Az éjszaka további része nyugalomban telt, de még mindig az álom hatása alatt volt. Körbetapogatózott, de Weayaya nem volt mellette. Villámgyorsan ült fel, és azonnal megnyugodott, ahogy körülnézett. A fiú a tűz hamvai mellett ült, arccal keletnek fordulva, és láthatóan imádkozott.

Hope mosolyogva lazult el. Megfordult, magára terítette a takarót, és cseppet sem lepődött meg, amikor a farkas mellé ült. Az állat a lábára hajtotta a fejét, és szeretettel telve nézett rá. A lány megsimogatta, és csendesen várakozott, amíg a fiú befejezte az imáját.

Akkor a farkas felállt, orrával megbökte a lány karját, megfordult, és elkocogott az erdőbe. Hope utána nézett, most már ő is látta gömbölyödő hasát.

Lassan visszafordult, és Weayaya-t nézte:

- Gyere ide, Kicsim! – mondta kedvesen a fiú, és hátranyújtotta a karját.

Hope szinte futva teljesítette a kérést, leült az indián mellé, hozzábújt, és hagyta, hogy szorosan magához ölelje. Megsimogatta az indián karját.

- Mielőtt továbbindulunk, átkötözöm a karod – mondta halkan.

- Köszönöm – mosolygott kedvesen Weayaya, és megcsókolta a lány haját. – Jobban érzed magad? – kérdezte.

- Egy kicsivel. Már megnyugodtam, de még mindig nyomaszt a dolog.

- Én majd segítek, hogy elmúljon. Melletted leszek, amíg csak akarod. Ha visszaérünk a falumba, beszélek a sámánunkkal, hogy segítsen neked.

- A faludba? Nem fognak neheztelni rád, ha egy fehér lánnyal mész vissza?

- Ne félj! Megvédelek. Megvédelek mindenkitől, aki bántani akar. – szorosabban ölelte a lányt.

- Nem akarok elmenni Texasba – mondta hirtelen Hope. – Nem akarok elszakadni tőled, nem akarok Wyatt felesége lenni.

- Nem is kell, Édes. Maradj velem!

- Tessék? – a lány felemelte a fejét, és a fiú szemébe nézett.

Weayaya megfogta a derekát, és az ölébe húzta:

- Maradj velem! Ha szeretnéd, együtt maradhatunk. Elvehetlek feleségül, és akkor nem kell elmenned.

- Alig ismersz. – nézett rá döbbenten Hope.

- De tudom, hogy mit érzek. Szeretlek.

- Apám nem egyezne bele – simogatta meg a fiú arcát.

- Ha visszaérünk a faluba, és a Szellemek, meg a sámán előtt összekötjük az életünket, akkor semmit sem tehet.

- Apám nem fogja elismerni a házasságot, számára csak egy isten létezik, és előtte kell esküt tennem.

- Nem akarsz az asszonyom lenni? – kérdezte csalódottan Weayaya.

- Semmit sem akarok jobban. El sem tudnám képzelni másik férfi mellett az életemet.

- Ha az istened előtt kell esküt tenned, akkor nincs baj, azt bárhol megteheted – csillant fel a fiú szeme.

- Bár ilyen egyszerű lenne – sóhajtott a lány. – Azonnal megtenném.

Szorosan átölelte az indián nyakát, és belecsókolt. Weayaya halkan, vágyakozva felnyögött. Hope elhúzódott.

A nap lassan kezdte megvilágítani a keleti látóhatár peremét, és Weayaya elkerekedő szemmel nézte, ahogy glóriát von a lány alakja köré.

- Olyan vagy, mint egy angyal – suttogta megigézve.

- Nálatok vannak angyalok? – kuncogott fel Hope, de az ajkára fagyott a szó, amikor a fiú ajka elnémította.

Hosszan, lassan csókolta, közben folyamatosan simogatta a hátát, amit a lány szenvedélyesen viszonzott. Amikor elváltak, Hope belenézett a fekete szemekbe, és gyengéden elmosolyodott:

- Megkívántál?

Weayaya annyira meglepődött a kérdésen, hogy szólni sem tudott, csak nyelt egy hatalmasat, amikor megérezte a lány kezét a csípőjénél. Hope egy könnyed rántással kioldotta a bőrszíjat, ami az ágyékkötőt tartotta, így kiszabadította a fiú vágyakozó férfiasságát, és halk sóhajjal óvatosan elhelyezkedett az ölében.

Gyengéden, lassan szeretkeztek, Hope arca néha megvonaglott, de ilyenkor Weayaya leállt, hagyta, hogy a lány fájdalma elmúljon. Ahogy közeledtek a csúcs felé, ez a fájdalom gyönyörbe csapott át, és Hope szenvedélyesen nyögdécselve élvezte, ahogy a fiú a magáévá teszi. A gyönyör kapujában hangosan felkiáltott:

- Szeretlek!

Aztán ernyedten borult a fiú vállára.

Weayaya az arcához nyúlt, és felemelte a lány fejét.

- Mit mondtál? – kérdezte döbbenten.

- Azt, hogy szeretlek – Hope legalább annyira megdöbbent. – Mi a baj? Talán…

- Indián nyelven mondtad – suttogta. – Honnan tudod?

- Nem tudom, talán te mondtad az éjjel, és megjegyeztem.

- Lehet – mondta bizonytalanul. – Nem tudom, nem emlékszem, mit mondtam az éjjel. Csak arra emlékszem, amit csináltunk – pajkosan mosolyogni kezdett, és megcsókolta a lányt.

- Tényleg, ha már a beszédnél tartunk. Te hol tanultál meg angolul?

- Ez most hogy jutott eszedbe? – nézett rá.

- Nem tudom, csak úgy. Eddig annyira természetesnek vettem, hogy tudsz angolul. Csak most jöttem rá, hogy neked ez nem az anyanyelved.

- Ha úgy vesszük, az – nevetett fel. – Anyám tanított. Apámat is, és engem is. Ő volt az egyetlen, aki beszélt a törzsben angolul, gyerekkoromban még nem tudtam, miért.

- És most már tudod? – kérdezte Hope csendesen, mert látta, hogy a fiú tekintete szomorúvá válik.

- Igen. Apám elmondta az igazat anyámról. Ő nem kiowa volt. Gondolom, én ezért vagyok más, mint a többiek.

- Ezt hogy érted?

- Hallottál arról, milyen híre van a kiowáknak?

- Igen… kegyetlen gyilkosok, vadak, és imádják kínozni a foglyaikat. De te nem vagy ilyen.

- Pontosan. Ezért vagyok más. Sokáig azt hittem, apám ezért gyűlöl, de most már tudom, hogy nem így van. Büszke rám, csak…

- Féltett. – simogatta meg a karját Hope.

- Gondolom, de ez gyengeség. A férfiak nem mutathatják ki az érzelmeiket, legalábbis mások előtt. Apám védeni akart azzal, hogy kemény volt velem, miután anyám meghalt.

- Sajnálom édesanyádat. – suttogta a lány. – Ha nem kiowa volt, akkor…

- Anyám apacs volt – mondta egyszerűen a fiú.

- Apacs? De hát azt mondtad, hogy a törzseitek ellenségek.

- Így is van. A nagyapám, Kangee annakidején lerohant egy apacs falut. Majdnem az összes harcost lemészárolta, a törzsfőnököt száműzte, és aztán átvette a törzs irányítását. Apám, és a nagybátyám, akkor még szinte gyerekek voltak, apám akkortájt vált harcossá. Aztán beleszeretett anyámba. Eredetileg apámnak kellett volna a főnökünknek lennie, jog szerint őt illetné a cím, de a nagyapám megtagadta tőle, amikor elvette anyámat. Aztán Tukayoo, az apacsok főnöke, és a fia, Tokalah visszaszerezték a törzsüket. Megölték a nagyapámat, és elűztek minket. Tukayoo felajánlotta, hogy aki akar, hűséget esküdhet, és maradhat, nem akarta, hogy családok szakadjanak szét. Akkor még csak kisgyermek voltam, apám talán maradt volna, de mint a törzsfőnök testvére nem tehette meg, anyám pedig mellette maradt. Én is csak most tudtam meg, hogy ő valójában apacs volt.

Nagyot sóhajtott, és szomorúan nézett maga elé. Hope odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta.

- Én boldog vagyok, hogy te más vagy. Most már tudom, miért szerettem beléd.

Weayaya elmosolyodott.

- Szeretlek, Hope! – suttogta.

A lány felállt, és elindult a patak felé. Az indián szótlanul figyelte, ahogy leveszi a tunikát, és a víz fölé hajol. A haja lágyan előreomlott, és így láthatóvá vált finomvonalú háta. Weayaya ekkor észrevett valamit, és azonnal odafutott a lányhoz.

- Megsérültél? – kérdezte aggódva.

- Nem, miért? – nézett fel Hope meglepve.

- Van itt egy piros folt. – simított végig a lány lapockája alatt. – Megütötted?

- Jaj, nem – nevetett fel. – Az egy anyajegy.

- Fura, olyan, mint egy jel. – merengett el a fiú.

- Mama is mindig ezt mondja – Hope felnézett. – Szerinte ez ismertető jel lehet.

- Talán ez segíthet, hogy megtaláld a családodat – guggolt mellé az indián.

- Miért ilyen fontos neked, hogy megtaláljam őket? – kérdezte Hope.

- Mert… mert ha megtudjuk, honnan származol, talán… – kétségbeesve – nézett. – Hope, én azt akarom, hogy az asszonyom legyél. De igazad van, a nevelőapád ebbe sosem egyezik bele. Ha megtalálod az igazi családodat, ők talán… – elcsuklott a hangja.

- Abban reménykedsz, hogy ők áldásukat adják, hogy egy indián felesége legyek?

- Ez az egyetlen reményem. TE vagy az egyetlen reményem – suttogta.

- Végül is a nevem ezt jelenti.

- Keleti Remény – mondta ki a fiú. Melegen a lány szemébe nézett. – Nem hagyom, hogy Wyatt felesége legyél – mondta hirtelen, és a hangja elszánttá vált. – Ha kell, elrabollak.

- Erre nem lesz szükség – mondta a lány. – sosem leszek a felesége.

Weayaya magához ölelte a lányt, és lágyan megcsókolta.

- Tényleg – nézett fel rá Hope. – A te neved mit jelent?

- Lemenő Nap.

- A két véglet – suttogta a lány.

- Ezért vonzzuk egymást – simogatta meg. – Összetartozunk, senki nem állhat közénk.

- Senki – lehelte a lány.

Mélyen egymás szemébe néztek, és percekig mozdulatlanok maradtak.

Végül Hope magához tért:

- Ideje továbbindulnunk, ha Chavesék előtt el akarjuk érni a faludat.

- Igen – mondta nehézkesen a fiú.

Felállt, és amíg a lány befejezte a tisztálkodást, összepakolta a holmijukat.

Hope felöltözött, és még egyszer végignézett a tisztáson. A patak ugyanúgy csobogott, mint előző nap, a fák lombja ugyanúgy zöldellt, de ő érezte, hogy a világ teljesen megváltozott egyetlen éjszaka alatt. Mosolyogva lépett a tűz maradványához, leguggolt, és lágyan végigsimított a füvön.

- Mi a baj? – lépett mellé Weayaya.

- Semmi. Mindig ilyen nászágyról álmodtam – mondta halkan, és felállt. – Olyan furcsa, mintha semmi sem változott volna, minden olyan, mint tegnap, de én… én más lettem, egy új ember. Asszony lettem.

- Az én asszonyom.

- A te asszonyod – suttogta.

Messze nyugatra, egy erdőben rejtőző, folyóparti faluban az asszony kinyitotta a szemét. A tipi halványan engedte át a derengést, a nap még alig kezdte el égi vándorútját, de az asszony tudta, hogy hamarosan boldogságot hoz a számára.

Mosolyogva keltegette a férjét:

- Visszatér!

- Hmmm?

- A lányunk visszatér! Érzem!

- Miről beszélsz, szerelmem? – nézett rá álmosan a férfi.

- Vele álmodtam! Láttam őt! Hazafelé tart. Segítenünk kell neki, hogy ránk találjon, de visszakapjuk.

- Egyetlenem, bár igazad lenne! – mondta a férfi, és átölelte izgatott asszonyát.

- Higgy nekem! Láttam őt! Életben van, hazudtak azok, akik az ellenkezőjét mondták. Él, egészséges, és gyönyörű. És ebben a pillanatban nagyon boldog. Keleten volt, ezért nem találtál rá. De most visszatér.

- Rica! Én is szeretném, ha így lenne, de ne táplálj hiú reményt. Hányszor csalódtál már az álmaidban? Nem akarom, hogy újra reménykedj, aztán csalódj!

- Tokalah! Ez most más volt. Szinte éreztem őt! Magam előtt láttam az arcát… Beszélnem kell Muraco-val! – mire kimondta, már fel is ugrott az ágyról.

Tokalah utánakapott:

- Várj! Rendben, beszélj vele, de várj egy kicsit, hisz még csak hajnal van.

- Oh, igaz! – suttogta izgatottan az asszony, nem tudta elnyomni a mosolyát. – Visszakapjuk Tansy-t, szerelmem!

Eleredtek a könnyei, és Erica végre megint úgy érezte, teljes lehet a boldogsága.

Chaves hamar felverte a tábort. Tudta, hogy az indián, és a lány a hegyen keresztül nem haladhat túl gyorsan, de biztosra akart menni. Oda akart érni az úthoz, mielőtt megérkeznek. Szerencsére Mr. Eastern remek szekereket választott az útra. Remekül bírták a gyors tempót.

Most jó hasznát vette a régi tudásának. Úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét, és tudta, hogy melyik úton fog jönni a fiú, ha gyorsan vissza akar érni a falujába. És miért akarna mást? A kő csak ott van biztonságban. Így viszont nem kerülhet elé.

Felrángatta a kis indián szukát:

- Menj, készíts valami reggelit! Az urad biztosan éhes. De siess, nem akarom húzni az időt.

Chada meggyötört tekintettel indult el a szekerek felé. A férfi már az első éjjel megszerezte magának, és most úgy bánt vele, mint egy szajhával. Tudta, hogy ezek után nem is számíthat más sorsra, hacsak Mr. Eastern nem könyörül meg rajta, de miért tenné, hisz ő csak egy cseléd. Bármikor talál helyette másikat.

Bemászott a ponyva alá, és előszedte a lisztet, és a borsót.

- Chada! – szólította meg Margaret. – Hogy érzed magad?

A lány könnyes szemmel nézett az asszonyra.

- Jaj, kicsim! – odamászott, és átölelte a lányt. – Látom, hogy félsz. Ha kiszabadulunk, te velünk maradsz. Érted? Nem hagyom, hogy magával vigyen! A családhoz tartozol, bármit tett is veled az a vadállat.

- Köszönöm, asszonyom! – zokogta a lány. – Köszönöm! De a férje hagyni fogja…?

- William ugyanúgy szeret, mint én. Ő sem hagyná, hogy ilyen sorsra juss egy gazember miatt. Nyugodj meg, kicsim!

- Hé, te lány! Készül már a reggeli? – üvöltött be Hunter. – Chaves nem mondta, hogy sietni akar?

- Máris készítem – kiabált ki rémülten.

- Menj, egy perc, és megyek segíteni.  – suttogta Margaret.

Chada lebotorkált a szekérről, és a tűz mellé lépett, amit időközben Wyatt gyújtott.

A férfi is tudta, mit tett Chaves a lánnyal, és szánalommal telve figyelte. Alig nőtt még ki a gyerekkorból, Kelvintől tudta, hogy csak tizenhat éves, és ez a vadállat kiölte belőle az ártatlanságot. Wyatt tisztelettel nézte, ahogy Chada próbálja elrejteni a gyötrelmek nyomát, és mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben zokogna. Igazi, erős indián asszonnyá vált ezalatt a néhány nap alatt. A férfi most vette csak észre, mennyire szép. Hollófekete haja egyenesen omlott alá a csípőjéig, sötét szemei, még a fájdalom ellenére is csillogtak. Az alakja még gyermeki volt, látszott, hogy nem még nem érett nővé, de amit a formái sejtettek, az alapján csodás asszony válhat belőle.

Chada felemelte a fejét, és a pillantásuk találkozott. Wyatt gyorsan elfordult, nem akarta, hogy a lány azt higgye, neki is mocskos szándékai vannak vele.

A lány zavartan figyelte a férfit, érezte magán a tekintetét, és amikor ránézett, egy röpke pillanatra úgy érezte, Wyatt-nek tetszik, amit lát, de olyan gyorsan elfordult, hogy Chada azt hitte, csak képzelődik. Miért is érdeklődne a férfi egy megrontott indián csitri után, gondolta keserűen.

Visszafordult a tűzhöz, és befejezte a reggelit.

Amikor a nap a delelőre ért, három indián harcos indult el az erdei faluból. Tokalah, és két barátja Muraco, és Lansa megesküdtek, hogy nem térnek haza Tansy nélkül.

Muraco a törzs sámánjaként egyet értett Rica-val. Ő is látott égi jeleket, amelyekből azt olvasta ki, hogy a lánya él, és jól van, de nagyon homályos volt minden. Felkészítette az asszonyt, hogy lehetséges, hogy korán várja a csodát, és talán Tansy még hosszú ideig nem tér vissza.

10. fejezet

Kiúszott a tóból, és felkapaszkodott a sziklaperemre. Leült, és kinézett a partra:

„Nézd, anyám! Sikerült!” – kiabált ki boldogan.

„Ügyes vagy, Kincsem! Csak vigyázz, nehogy megcsússz!”

Felállt, és beszaladt a vízesés alá, azon keresztül minden olyan volt, mint Tündérországban. A napfény megtört a csobogó vízen, és ezernyi szikrával szórta be a félhomályos derengést. Mosolyogva gondolt a mesékre, amit az anyja mondott neki esténként. A kis barlangból futott neki, átsuhant a vékony zuhatagon, és hatalmasat csobbant, amikor beérkezett a tóba. Még hallotta anyja ijedt kiáltását, aztán már csak a víz alatti világot látta. A növények lágyan ringatóztak, és ahogy elúszott köztük, végigsimogatták a testét. Kényelmes tempókkal kiúszott, odasétált az anyjához, aki mosolyogva ölelte át:

„Apád hamarosan megérkezik.”

„Már itt is van.” – hallotta meg a háta mögül a kellemes hangot.

Megfordult, és ott állt előtte egy méltóságteljes indián.

„Boldog születésnapot, Tansy!” – mondta, és átnyújtott egy csokor hóvirágot.

„Boldog születésnapot, Kicsim!”- mondta az anyja is, és egy gyönyörű babát adott át neki. – „Elsa mama vár minket a városban, sütött neked tortát.”

Hope kábán pislogott. Weayaya karjában feküdt, a vízesés mögötti kis barlang védelmében. Körülnézett, és furcsa érzés járta át. Álmában ezen a helyen járt, és itt voltak vele a szülei. Boldog volt akkor. Könnyek buggyantak ki a szeméből, az álmok meséltek neki, és ő egyre biztosabban tudta, hogy a múltja olyasmit tartogat, amire sosem gondolt volna. Hope Eastern ebben a pillanatban jött rá, hogy ő Tansy. És indián.

Végignézett a mellette fekvő fiún, és eszébe jutott a nap, amikor elindultak. Milyen ellenséges volt akkor, milyen elszánt, de Hope már akkor is érezte, mennyire vonzza őt. Most, ahogy mellette aludt, annyira gyermeki volt az arca, halvány, boldog mosoly bujkált a szája szegletében.

- Szeretlek – suttogta boldogan. – Egyformák vagyunk. Igazad van. Összetartozunk.

Óvatosan végigsimított a fiú arcán, aztán felkelt. Beállt a vízesés alá, hagyta, hogy a langyos forrásvíz lecsorogjon a testén. Aztán lassan hátrált néhány lépést, nekifutott, és keresztülugrott a vízfüggönyön. Csodás érzés volt, ahogy a víz erőteljesen a bőréhez ért. És már csobbant is a tóban. Nyitva tartotta a szemét, és gyönyörködött a vízi világban, a növények lágyan lebegtek, pont, mint az álmában. Mosolyogni kezdett, és lustán a felszínre emelkedett. Kacagva úszott ki a partra, megnézte, megszáradtak-e a kimosott ruhái, aztán lefeküdt a parton, és hagyta, hogy a nap sugarai felszárítsák bőréről a vizet.

Hallotta, amikor a fiú is a vízbe ugrik, és a part felé tart. Felkönyökölt, és figyelte őt. Nézte, ahogy kiemelkedik a hullámokból, mint egy isten, és a vízcseppek gyémántként csillogva gördültek le az izmain.

Weayaya fölé hajolt, lágyan megcsókolta, és a lány nem ellenkezett, amikor a fiú újra szeretni akarta. A szenvedélyük az egekig csapott, szerették volna megállítani az időt, de végül Hope erőt vett magán, és felöltözött.

- Indulnunk kell! – mondta vonakodva.

- Maradj velem, Hope! – ült fel a fűben.

- Itt vagyok.

- Nem. Úgy értem, örökre. Legyél az asszonyom!

A lány leült mellé, és mélyen a szemébe nézett.

- Először meg kell tudnom, hogy ki is vagyok valójában. – sóhajtotta.

- Megint álmodtál?

- Igen – bólintott. – Mit jelent az, hogy Tansy?

- Kis virág. Ez egy indián név. Miért kérdezed ezt most?

- Mert álmomban itt voltam, ennél a tónál, és egy indián ezen a néven hívott.

- Tansy – ismételte a fiú. – Ez gyönyörű név, pont, mint te. Lehet, hogy indián vagy? – csillant fel a szeme.

- Nem tudom – még nem mert hinni ebben. – Talán. Szeretném kideríteni.

- Segítek. Ha kell, az összes törzset végigjárom.

- Nyugodj meg! – kacagott föl a lány. – Először is menjünk tovább. Még annyira zavaros minden, talán, ha az álmok többet elárulnak, utána biztosabb leszek a dolgomban.

- A faluban a sámán segíthet. – gondolkodott Weayaya.

- Így van, úgyhogy siessünk! Minél hamarabb odaérünk, annál hamarabb kiderülhetnek a dolgok, és…

- És a feleségem lehetsz.

Hope megint felkacagott, és a fiú nyakába vetette magát.

- Igen! Igen! Igen!

Weayaya forrón átölelte, hallgatta a lány gyöngyöző nevetését, és a szíve megtelt szerelemmel.

Hunter hunyorogva figyelte a hegy lábát. A lemenő nap arany fénybe vont mindent. Nem szerette ezt a napszakot, ilyenkor könnyen elrejtőzhetett a szeme elől bárki, senkinek nem vallotta be, még magának sem, hogy egyre rosszabbul látott. Már egy napja itt voltak, és vártak. Csendes Víz megvizsgálta a nyomokat, így tudták, hogy Hope és Weayaya még nem értek át, de a férfi kezdett nyugtalankodni. Lehet, hogy a főnöke tévedett, és mégis másik utat választott a fiú? De aztán gondolkodni kezdett, emlékezett még a régi időkre, amikor ezen a környéken vadásztak a kis indián fattyakra. Ez volt az egyetlen biztonságos út.

Unta már a várakozást, Chavest persze nem zavarta, ő volt kivel szórakozzon. Az indián lány már teljesen megtört. Hunter tudta, hogy Chaves, miután kiszórakozta rajta magát, eladja, vagy megöli. Sajnálta a lányt, látta, mennyire dolgos, kedves, de Chaves az ilyesmivel sosem törődött. Számára kétféle nő létezett, az egyik, aki a háztartását szolgálta ki, a másik, aki a testi vágyait. De sosem tartotta embernek őket, pedig ez a lány sokkal többet ér. Látta, hogy néz rá az férfi, Kelvin barátja. Remélte, hogy neki sikerül megszabadítania ettől a vadállattól.

Furcsa érzés volt, talán, hogy öregszik, és rájött arra, mennyire egyedül van, felébredt a lelkiismerete. Szeretett volna kitörni ebből az életből, és nyugalmat maga körül. Talán még nem késett el vele. Csak valahogy le kellene ráznia magáról Chaves láncait. Gondolt rá, hogy feladja őt, és a vérdíjból vígan eléldegél, de aztán rájött, hogy hányszor köszönhette az életét a másiknak. Ezt nem teheti meg, de az első adandó alkalommal lelép.

Hirtelen valami megmozdult a távolban. Odakapta a fejét, de nem látott semmit, aztán néhány pillanattal később megint látta. Most már egyértelmű volt, valaki közeledik. A sziklák rejtekében visszafutott a szekerekhez.

- Chaves, valaki jön. Még nem tudtam kivenni, de talán ők azok.

- Csendes Víz! Menj az embereiddel, ha ők azok, kapjátok el, és hozzátok ide őket!

A pawnee szó nélkül felállt, intett a másik két indiánnak, és nesztelenül elindultak.

- Ti pedig – nézett a foglyok felé. – Meg ne merjetek mukkanni, különben a lány azonnal meghal.

Margaret remegve bólogatott. William még mindig kába volt, mert a reggeli szökési kísérlet után Chaves alaposan helyben hagyta.

Kelvin, és Wyatt a kerékhez kötözve ültek, kipeckelt szájjal. Chada pedig az úrnője mellett kuporgott, és próbálta megnyugtatni.

- Jack, készülj! A te gondod az öreg kiowa, ha csak egy nyikkanással is jelezni próbál a fiának, vágd el a torkát!

Hunter Sahale mellé kuporodott, és belenézett a szemébe. Az indián rezzenéstelenül állta a tekintetét, de belül majd’ szétrobbant. Nem attól félt, hogy a fia nem bír el a három pawnee-val, de vele van a lány, és ő gyengítheti. Ha azzal foglalkozik, hogy megvédje, ő maga válik védtelenné.

Idegőrlő volt a várakozás, végül nagy sokára megjelent a három indián. Csendes Víz a lányt rángatta durván, a másik kettő Weayaya lovát vezette, a fiú élettelenül feküdt a ló hátán, a tarkójából vér szivárgott.

- Nincs nála a kő, főnök. – mondta Csendes Víz.

- Hope, hamarosan elérjük hegy lábát. Tudom, hogy gyorsan átértünk, de rossz érzésem van. Félek, hogy megelőztek minket.

A lány hátranézett. Az egész napos lovaglás, és a déli kitérő hatására mindketten fáradtak voltak, de boldogan simultak egymáshoz.

- Talán nem arra jöttek, mint mi.

- De ha mégis, akkor óvatosnak kell lennünk. Vigyáznom kell rád, és a követ is el kell rejtenem.

- Add nekem! Eldugom a ruha alá, talán nem veszik észre.

- Az nem jó, biztos átkutatnak.

- De még az sem biztos, hogy találkozunk velük – próbált érvelni a lány.

- Lehet, de inkább készüljünk fel, minthogy meglepetésként érjen.

Hope előrenyúlt, és megsimogatta a ló sörényét, és Weayaya-nak hirtelen eszébe jutott a megoldás. Megállította az állatot, leszállt, és levette a nyakából a követ rejtő tasakot. Gyors mozdulatokkal a ló sörényéhez kötözte, és úgy igazította, hogy a sűrű szőr közt észrevétlenül bújt meg a csomag.

- Remélem, itt nem találnak rá. – mondta. – Ha nincs baj, akkor is jó helyen van.

- Biztosan minden rendben lesz – nézett rá a lány. Próbálta pillantásával nyugtatni a fiút, de látta, hogy hiába. Valahol legbelül ő is érezte a nyugtalanságot. Ahogy Weayaya visszaszállt mögé, megsimogatta az arcát. – Szeretlek.

- Én is szeretlek, Kicsim – mondta feszülten az indián.

Óvatosan haladtak a köves úton.

Amikor a három pawnee kiugrott egy nagyobb szikla mögül, Hope ijedten felsikoltott, és megfeszült Weayaya karjában.

Az egyik harcos azonnal a ló mellé ugrott, és lerántotta a rémült lányt, miközben a másik kettő a másik oldalról Weayaya-t fogta le. Az indián hatalmas rúgással földre küldte az egyik támadót, de közben a másiknak sikerült maga mellé húznia. Közelharcba keveredtek, de Weayaya fél szemmel folyamatosan azt figyelte, mit művel Csendes Víz Hope-al. A lány keményen küzdött, de a férfi erejével szemben tehetetlen volt, hamarosan a földhöz szegezve feküdt, és képtelen volt mozdulni. Weayaya eszelős üvöltéssel ütött, amitől ellenfele megtántorodott, így a lány segítségére tudott sietni, de mielőtt elérte volna, érezte az ütést a tarkóján, és utána elborította a sötétség.

- Weayaya! – kiáltotta Hope rettegve.

Csendes Víz vigyorogva szorította a földhöz a dühösen vergődő lányt. Felizgatta tüzes ellenállása, de észben tartotta Chaves parancsát. Talán majd, ha ráun, akkor megkaphatja, szívesen elszórakozott volna vele.

- Fogd be a szád, szajha! – üvöltött Hope-ra.

A lány elhallgatott, de a szeme minden érzelmét elárulta az indiánnak, tudta, hogy Hope képes lenne megölni, ha fegyverhez jutna. Látta benne az elszántságot, és az erőt. Hirtelen a vágy mellett tisztelet ébredt benne.

- Kutasd át a fiút! – szólt a másikhoz, aki Weayaya mellett térdelt. – Keresd meg a követ!

A férfi teljesítette a parancsot, de csalódottan válaszolt:

- Nincs nála, főnök.

- Hol van a kő? – nézett most a lányra.

- Milyen kő? – kérdezte Hope értetlenül.

- Ami a kiowa fattyúnál van.

- Nem volt nála semmilyen kő – mondta határozottan a lány.

Csendes Víz dühösen felrántotta.

- Vigyük vissza őket, majd Chaves szóra bírja a kisasszonyt. A fiút tegyétek a lóra, és menjünk!

Hope reszketve figyelte, ahogy Weayaya testét durván a nyeregre dobják, csak remélhette, hogy a seb nem komoly, mert a fiú semmi életjelet nem adott, pedig mostanra magához kellett volna térnie.

A pawnee durván megragadta, és rángatta az úton. Hamarosan elérték a szekérkaravánt, és a lány megkönnyebbülten látta, hogy a családjából mindenki él. Aztán Sahale felé pillantott, aki feszülten nézte a lovat. Az arca nem árult el érzelmet, de Hope sejtette, hogy micsoda rettegés, és fájdalom lehet most benne.

- Nincs nála a kő, főnök. – mondta Csendes Víz.

Az a férfi, aki a főnöküknek látszott, most dühösen fordult Sahale felé:

- Hova rejtettétek a követ? – förmedt rá.

- Megmondtam, hogy nem találod meg – az indián láthatóan büszke volt a fia leleményességére.

Chaves odalépett a lóhoz, lerántotta a fiút, aki ernyedten esett a földre. Durván átkutatta, aztán dühösen Hope felé fordult:

- Hova dugtátok? – megragadta a karját, és erősen megrázta.

- Nem tudom, miről beszélsz – sikoltott a lány.

- Hagyja békén! – kiáltott rá Margaret, de az egyik pawnee tőre a torkához feszült, így inkább elhallgatott. Sírva figyelte, ahogy a férfi megrángatja a lányát.

- Ne hazudj! Hol van?

- Nincs nála – krákogta rekedten Weayaya, aki mostanra magához tért. – Ne bántsd!

- Nocsak! – vigyorgott a mexikói. – A bimbózó szerelem. Na, akkor találjuk ki, hogy hova is rejtettétek el azt a nyavalyás követ. Miss Hope? Van ötlete? Vagy dolgozzam meg az indiánt?

- Ne, kérem ne!

- Hope hallgass! – sziszegte Weayaya.

- Rendben, akkor lássuk, mit mondasz te, ha hallod a kisasszony sikolyát. Jack!

Hunter odalépett melléjük.

- Fogd le a kezét!

Hunter tudta, hogy mire készül Chaves, vonakodva lefeszítette a lány kezét egy sziklára.

- Emlékszik, Miss Hope? Vagy hívjam inkább Tansy-nak? Én soha nem felejtem el, mit tett a kezemmel.

Hope rémülten figyelte, ahogy felemel egy többkilós követ a földről, és elindul felé, ekkor látta meg a férfi nyomorék bal kezét, és a rettegve sóhajtott fel:

- Istenem! – nyögte halkan.

- Így van! Látom, már tudod, ki vagyok.

- Ne, kérem, ne! – Hope szemébe könnyek gyűltek.

- Hozzá ne nyúlj! – sziszegte Weayaya, és próbált felállni, de szédelegve visszarogyott. – Nincs nála. A kő ott van…

- Lenyeltem – mondta hirtelen Hope.

Chaves döbbenten állt meg. A többiek is a lányra meredtek.

- Egy akkora követ, most ugye viccelsz?

A lány Weayaya felé nézett, aki lassan megrázta a fejét. Chaves megragadta a karját, és megrázta. A tunika alól kicsúszott a nyakába akasztott medál, a férfi megmarkolta:

- Ez sem rossz! – vigyorgott, és letépte a lány nyakából. – Talán ez is ér annyit, mint a másik.

- Ez csak egy kő – mondta Hope remegve. – Én találtam, és anyám készíttetett nyakláncot belőle.

- Ugyan kislány, ez már akkor a nyakadban volt, amikor elraboltalak az indián anyádtól, ne próbálj hazudni nekem. Na, jó, vége a türelmemnek, Jack! Fogd le a kis szuka kezét! Most visszaadom, amit tőled kaptam, Miss Hope!

Felemelte a követ, és a lány kezére célzott.

- NEEEE! – üvöltött fel Weayaya rémülten, és ugrani akart, de az egyik pawnee lefogta. – A ló sörényéhez kötöttem. – mondta elgyötörten.

- Okos fiú, majd arra is sort kerítek, de előbb ezt fejezem be. – Chaves lendületet vett, Hope pedig rettegve, összeszorított szemmel készült a zúzó fájdalomra.

Ekkor az egyik szikla mögül, hangosan morogva előrontott a farkas. Dühödten ugrott a férfi jobbjának, és belemart. Az ugrás lendülete arrébb lökte a mexikóit, aki így elesett, és az állat alá került. A farkas morogva feküdt a mellkasára, és nem hagyta megmozdulni.

- Öljétek meg! – üvöltött rémülten Chaves.

A három pawnee döbbenten állt, de egyikük sem mert a farkasra támadni. Hunter tért észhez, és az állat felé mozdult. Sahale, aki időközben kiszabadította a kezét, most felé ugrott, és a férfira vetette magát, a földre teperte, kicsavarta a kezéből a tőrt, és a torkának szegezte.

Mindez pillanatok alatt történt, Hope fel sem fogta, csak rémülten szorongatta a kezét, agyában képek kergették egymást, és a valóság kezdett elúszni. Weayaya látta, hogy Hope az eszméletlenség határán van, nehézkesen odakúszott, még mindig szédelgett az ütéstől, és épp akkor ölelte át a lányt, amikor az belezuhant az öntudatlanság kútjába.

- Hope, Kicsim! – nyögte, de alig tudta megtartani a lányt.

„Megint mennetek kell?” – kérdezte az asszony.

„Chu’a nem nyugszik. Inkább mi lépjünk először, minthogy ő lepjen meg minket. Ez csak egy őrjárat Rica. Hamarosan visszatérünk.”

„Vigyázz magadra, Tokalah!” – ölelte meg az anyja.

„Tansy, vigyázz anyádra, és az öcsédre!” – mosolygott rá a férfi.

„Úgy lesz apám.” – mondta Hope.

„Tokalah…

„Chu’a nem férhet a közeletekbe, szerelmem. Előbb ölöm meg.”

Valaki megragadta, és kitépte a kezéből a babát. Leszakadt a feje, és Hope sírt:

„Anyám! Segíts!” – de az anyja nem hallotta. A férfi pedig magával rángatta.

„Micsoda gyöngyszem! Kék a szeme, Chaves láttad?”

„Tüzes kis apacs szuka, jó pénzt kapunk érte!” – nevetett a mexikói.

„Ha eladnánk a kiowáknak… Chu’a egy vagyont fizetne az ellensége lányáért.”

„Nem akarok törzsi háborúba keveredni. Kihagyjuk a kiowákat.”

A vagon rázkódott, a férfi rajta feküdt, és a ruháját tépte, Hope rémülten rugdalózott. Ágyékon találta a férfit, aki felüvöltött, Hope pedig rohanni kezdett, ahogy a vagon nyitott ajtaja felé futott, felborította a fatüzelésű kályhát, ami Chaves kezére borult, ahogy utánakapott.

Leugrott, a lába elviselhetetlenül fájt, de ahogy megszűnt a pörgés, felállt, és rohanni kezdett. Aztán elkapták, mert túl hangosan sírt félelmében. Addig verték, míg ájultan rogyott a földre.

Madam Lulu kedves volt vele. Nem akart szajhát csinálni belőle.

„Mr. Eastern, ez a kislány túl értékes. Vigye magával, tudom, hogy szeretne örökbe fogadni egy kislányt, mentse meg!”

„Miért nem teszi azt vele, amit a többivel is?”

„Ő annyira jó…”

„Lulu! Az igazat!”

„Na, jó! Nem bírok vele, engedetlen, akaratos, és a többieket is erre bíztatja. Nekem nem kell ilyen lány.”

„Tudunk valamit a családjáról?”

„A szállítóm egy apacs táborból hozta el.”

Aztán teljes sötétség.

Weayaya nem törődött senkivel, Hope-ot szólongatta, de a lány teljesen öntudatlanul feküdt a karjában. A három pawnee közben csendesen a lovához osont, és sietve eltűntek, amikor látták, hogy a helyzet nem az ő kedvükre alakul.

Hunter halkan megszólalt:

- Nem teszek semmit, elengedhetsz.

- Ne nézz bolondnak! – sziszegte Sahale.

- Esküszöm! Bármire, amire csak akarod.

- Áruló – hörögte Chaves, akit még mindig fogva tartott a farkas.

- Sahale, engedd el a többieket! – mondta Hunter.

Az indián lassan felállt, és elengedte a többieket. Margaret azonnal a lányához szaladt, és ébresztgetni kezdte.

- Kicsim, Hope! Drágám, térj magadhoz!

Weayaya arrébb húzódott, és hagyta, hogy az asszony átvegye a helyét, bár közben a szíve sajgott. A keze megakadt valamiben, lenézett, és meglátta Hope nyakláncát. Felemelte, és Margaret mellett odahajolt, hogy visszaakassza a lány nyakába. A nő hálásan nézett a fiúra, és azonnal meglátta benne azt az érzelmet, amit csak az anyai szív vehet észre. Gyengéden megsimogatta a fiú karját, és amikor Weayaya felnézett, melegen rámosolygott.

Eközben Kelvin odalépett a földön fekvő Chaveshez. A farkas félrehúzódott, és hagyta, hogy a férfi felrángassa a földről a mexikóit.

A férfi sziszegve ölelte magához a karját, és dühösen nézett végig a többieken.

- Takarodj! – szólalt meg Kelvin, aki hirtelen nagyon bátornak érezte magát, odalépett a férfi mellé, és lökött rajta egyet.

Chaves azonban nem hagyta magát, ahogy megfordult, és lehajolt a táskájáért, sebzett karja ellenére megragadta a földön heverő tőrét, és visszafordult.

A többiek, csak Kelvin fájdalmas kiáltására figyeltek fel, aztán csak azt látták, hogy a farkas ugrik, és határozott mozdulattal átharapta a mexikói torkát. A férfi hörögve esett össze, és néhány pillanattal később holtan feküdt a földön. Wyatt, és Chada eközben odaszaladtak Kelvin mellé, és próbálták elállítani a vérzést. Chaves hasba szúrta a férfit.

Sahale odalépett, és segített nekik. Végül sikerült ellátni Kelvint, és végre mindenki kezdett magához térni, a feszültség alábbhagyott, és csak ültek. Egyikük sem szólt, arra vártak, hogy a félelmük csökkenjen, és újra józanul tudjanak gondolkodni.

Hope végre megmozdult, kinyitotta a szemét, és kábán nézett körül. Weayaya megsimogatta az arcát, de a lány ijedten lökte el a kezét. Az indián döbbenten nézett rá, de nem mert kérdezni semmit, csak figyelte a lány szemében megjelenő kétkedéssel vegyes félelmet.

11. fejezet

William lemászott a szekérről, és Hope felé fordult:

- Jobban vagy, kicsim? – kérdezte.

- Igen, minden rendben. Hogy van Kelvin?

- Túl van a nehezén, de hosszú lesz a gyógyulás. Szerencséje volt, az öv felfogta a kést, így nem túlságosan mély a seb. De most mesélj! Mi történt azután, hogy elszakadtunk egymástól.

- Weayaya megtalált, és segített átkelni a hegyen. Vigyázott rám.

- De nem tudott megvédeni.

- Nem az ő hibája volt, hárman támadtak ránk. És először igenis megvédett, aznap reggel, amikor megtámadtak minket, két másik indián meg akart ölni, de ő megvédett tőlük. – Hope elhallgatta, hogy az egyik indiánt ő maga ölte meg. Ezzel a teherrel elég, ha ő küzd meg.

- És épségben áthozott a hegyen – mondta a férfi. A hangja nem volt túl meggyőző.

- Így van. Mi a baj papa?

- Hazudtak nekünk. Ha már az elején elmondják, hogy valójában miért akarnak velünk jönni…

- Te szóba sem álltál volna velük – fejezte be Hope a mondatot.

- Pontosan. Ha tudom az igazat, akkor másik vezetőt keresek. Nem sodortalak volna veszélybe benneteket.

- Vagy, ha vasúttal jövünk, ahogy más, normális emberek, akkor mindezt elkerüljük.

- Ne légy szemtelen, Hope!

- Bocsáss meg, papa! Csak úgy érzem, kissé igazságtalan vagy Weayaya-val, és az apjával. Ahelyett, hogy örülnél, hogy akadt valaki, aki segített, dühös vagy rájuk.

- Ha tudom az igazat, akkor nem őket választom.

- Miért, olyan nagy volt a választék? – kérdezte Hope, és most már kezdett dühös lenni az apjára.

- Találtam volna megfelelőbb vezetőket.

- Jaj, papa! – mondta a lány türelmetlenül, és a vizes tömlőért nyúlt.

- Úgy látom, nagyon a szívedhez nőtt ez a fiú. Történt talán valami odafönt a hegyen?

- Nem, dehogy! – vágta rá Hope. – Csak jó barátok lettünk, és úgy érzem nem vagy igazságos velük. Nekünk legalább annyira szükségünk volt rájuk, mint nekik ránk. Szerintem el kellene felejtenünk ezt a dolgot. Végül is majdnem minden jól végződött – vetett egy pillantást a szekérre. – Hamarosan úgyis megérkezünk, és örökre elválnak az útjaink.

- Lehet, hogy igazad van, de én azért elbeszélgetek Sahale-val.

- Ahogy gondolod, papa. De kérlek, ne legyél igazságtalan!

Felmászott a szekérre, hogy megnézze a másik tömlőt.

- Apámat becsaphatod – szólt Kelvin.

- Nem alszol? – nézett rá a lány.

- Szeretnéd, ha így lenne, igaz? Apám igazi úriember, még a bordély madámjáról is elhitte, hogy egy jólelkű asszony, aki nem akart szajhát csinálni belőled. De hiába, így is azzá váltál.

- Félrebeszélsz – mondta ridegen Hope. – Aludj inkább, a láz megzavarja a fejed.

- Összebújtál a rézbőrűvel. Ne is tagadd!

- Kelvin, pihenj inkább! A láz beszél belőled.

- Szajha vagy, ha elmondom apámnak, elkerget, és megöli azt a mocskos kutyát.

- Biztosan, de vajon ahhoz mit fog szólni, ha elmondom neki, hogy milyen ocsmány gondolataid voltak velem kapcsolatban?

Kelvin megfeszült.

- Én is így gondoltam – mosolyodott el Hope. – Semmi közöd ahhoz, hogy mi történt a hegyen.

- És mi lesz Wyatt-el?

- Mi lenne?

- Gondolod, így elvesz? Vagy arra számítasz, hogy apám beleegyezik, hogy a rézbőrű feleségül vegyen? Egyáltalán, van benne annyi tisztesség, hogy elvegyen, ha már beléd mászott?

- Ne legyél faragatlan! És igen, Weayaya elvenne.

Kelvin felröhögött, de azonnal fájdalmas fintorba torzult az arca.

- Ostoba vagy – sziszegte. – Egy ostoba szajha. Nem tagadhatod meg a véredet. Apám hiába küldött a legjobb iskolába, akkor is csak egy buta szuka maradtál.

Hope felállt, és elindult a szekér végébe, közben véletlenül belerúgott Kelvin lábába, amitől a férfi megrándult, és újabb fájdalom hasított belé.

- Bocsáss meg! – mondta sajnálkozva a lány. – Nem vettem észre a lábadat, én csak egy ostoba liba vagyok.

Mosolyogva elfordult, és lemászott a szekérről. A jókedve azonban csak eddig tartott, a távolban megpillantotta Weayaya-t, ahogy épp őt figyeli. Gyorsan elfordult, és szinte futva ment a kis tóhoz, amitől nem messze táboroztak le.

A fiatal harcos értetlenül nézte a lány reakcióját, amióta a támadás után magához tért, furcsán viselkedett. Weayaya érezte, hogy valami megváltozott, de nem értette az okát. Merengve nézte a távolodó lányt, és megmagyarázhatatlan szomorúság költözött a lelkébe.

Sahale a tőrét tisztította éppen, és figyelte a fiát. Látta, hogy min megy keresztül, de nem szólt. Tudta, ha eljön az ideje Weayaya megosztja vele a fájdalmát. Sajnálta a fiút, ugyanabba a csapdába esett, mint sok évvel ezelőtt ő maga, de ő legalább tisztában volt vele, hogy kibe szeretett bele. Félt, hogy a lány csak játszik vele, de nem szólhatott, Weayaya már felnőtt, és együtt kell élnie a saját döntéseivel.

Hope leguggolt a parton, belemerítette a tömlőt a vízbe, és figyelte, ahogy megtelik. Közben a látomásokon gondolkodott. Vajon csak a képzelete játszott vele, és azért hallotta, hogy az anyja Tokalah-nak nevezi az apját? Mindaz, amit Weayaya mondott, hatással lett volna az elméjére? Vagy ő valóban Tokalah lánya lenne? Azé az apacsé, aki halálos ellensége a fiú törzsének? Ha ez igaz, akkor Weayaya és ő sosem lehetnek együtt. Ha kiderül az igazság, és ő visszatérhet a családjához, a fiatal indián az ellensége lesz. Ha kiderül az igazság. Hope már nem is akarta annyira.

Hallotta a lépéseket, de nem fordult meg, tudta, hogy nem az közeledik, akit szeretne.

Wyatt leült mellé:

- Hogy érzed magad, Hope? – kérdezte.

- Jól, köszönöm.

- Nem viseltek meg az elmúlt napok? Úgy értem, nem féltél, vagy ilyesmi?

- Nem, Weayaya vigyázott rám. Minden rendben volt.

- Megkedvelted őt?

- Miért kérdezi mindenki ezt? – csattan föl a lány. – Barátok lettünk, ennyi.

- Tudod, mindenkit érdekel, hogy mi történhetett, amíg kettesben voltatok odafönt. Az indiánok nem arról híresek, hogy betartják az erkölcsi normákat.

- Úgy érted, a fehérek erkölcsi normáit.

- Igen – nézett fel Wyatt. – Ő talán betartotta?

- Igen – hazudta Hope. – Semmi erkölcstelent nem tettünk.

Elfordult, mert érezte, hogy az arca pillanatokon belül elárulja, de képtelen volt bajba keverni a fiút.

- Segíthetek? – kérdezte hirtelen Wyatt, és a teli tömlőért nyúlt.

- Köszönöm – mosolygott Hope, és átnyújtotta neki.

Belemerítette a másik tömlőt a vízbe, és várt.

- Beszélnünk kell, Hope! – kezdte nagyot sóhajtva a férfi.

A lány megdermedt, félt attól, amit Wyatt mondani készült.

- Nem tudom, apád elmondta-e, hogy kötöttünk egy szóbeli egyezséget.

- Nem – válaszolt kimérten.

- Ez arra vonatkozott, hogy miután segítek rendbe hozni a birtokot, ő az áldását adja, és elvehetlek feleségül.

- Remek – nyögött fel a lány. – Az persze senkit nem érdekel, hogy én mit szeretnék. Örülök, hogy végre voltál olyan jó, és megosztottad velem is a terveiteket.

- Félreértesz – sietett a válasszal a férfi. – Én most pont azért mondom el mindezt, mert úgy látom, hogy te nem… hogy te nem szeretsz engem, úgy, mint férfit.

- Én…

- Nem kell magyarázkodnod! Látom, hogy kedvelsz, mint a bátyád barátját. De pusztán ennyi. Én pedig nem szeretnélek belerángatni egy olyan házasságba, ahol mindketten boldogtalanok lennénk.

- Ne haragudj, hogy nem tudom viszonozni az érzelmeidet – mondta a lány szomorúan.

- Ne legyen bűntudatod! Az igazat megvallva, és is inkább szeretlek úgy, mintha a húgom lennél. Tudom, sokan azt mondják, hogy a házassághoz elég a kölcsönös tisztelet, és barátság, de én nem hiszek ebben. Szerintem igenis fontos a szerelem. És ha a szíve másfelé húzza az embert, akkor egy házasságban csak vergődne. Beszélek apáddal, és megmondom neki, hogy a megállapodásunknak ezt a részét tekintse semmisnek, hacsak te nem gondolod úgy, hogy…

- Nem! – vágta rá a lány. - Illetve…

Wyatt felnevetett:

- Értem.

- De mi történt veled? – kérdezte Hope. – Néhány napja még azért epekedtél, hogy feleségül vehess.

- Igen. Tudod ez a pár nap sok mindent megváltoztatott. Amíg a bátyád mellett voltam összekötve, és figyeltem őt, és persze, amikor csendben volt, jutott időm arra, hogy gondolkodjak. Átláttam a dolgokat, és úgy érzem, megváltoztam. Már teljesen másképp látok sok mindent. Ne érts félre, én ugyanúgy kedvellek, mint eddig, de már tudom, hogy ez nem szerelem. És már azt is tudom, hogy milyen az.

- Köszönöm – suttogta Hope. – Nagylelkű vagy.

- Nem, inkább önző – nevetett halkan a férfi. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljek édesapáddal, és köszönöm, hogy megértesz.

- Ugyan mit? Én köszönöm, hogy nem kényszerítesz – nevetett fel Hope is. – Jól látom, hogy te is megkönnyebbültél?

- Igen – felelt ábrándosan a férfi.

- Valaki máshoz húz a szíved?

- Hát… azt hiszem, igen.

- Ki az? – csillant fel a lány szeme.

- Chada. Bár tudom, hogy reménytelen, az emberek megvetnének, ha egy indián lányt vennék feleségül.

- Ez ostobaság! – Hope megsimogatta a férfi karját. – Soha ne törődj azzal, mit gondolnak mások! Neked ő kell, hát rajta!

- Apád szerinted örülne, ha helyetted őt választanám? Nem Hope, kedves vagy, de egyben naiv is. Ez a világ kitaszítana, ha Chada és én…

- És te nem tudnád ezt elviselni – sóhajtotta a lány.

- Nem. Túl gyáva vagyok, hogy szembeszálljak a világgal egy szerelemért.

- Én azért remélem, hogy egyszer képes leszel megbirkózni vele.

- Köszönöm. – mosolygott a férfi.

Felálltak, és elindultak vissza a táborhelyhez.

Nem messze tőlük, Weayaya a tóparton állt, és figyelt, nem hallotta, miről beszélnek, de a mozdulataik árulkodóak voltak. Keserűség járta át a fiút, dühösen fordult vissza, és szó nélkül a sziklák felé indult vadászni.

A vacsora alatt mindenki szótlan volt. William és Wyatt lehozták a szekérről Kelvint, hogy köztük lehessen. Sahale is velük volt, de érezhető volt a feszültség közte és Hope apja közt.

A lány aggódva kereste Weayaya-t, de egészen addig nem került elő, míg nem végeztek az evéssel. Akkor sem csatlakozott hozzájuk, hanem leült külön és maga elé bámult. Hope felvette a neki készített adagot, és odavitte neki:

- Hoztam vacsorát – mondta csendesen.

- Nem vagyok éhes – mordult fel a fiú felé sem nézve. – Már ettem.

Hope meglepődött az ellenséges hangtól, de nem tágított:

- Mégis mit ettél?

- Mit érdekel?

A lány leült mellé:

- Mi a baj? Megbántottalak?

- Nem – morogta az indián.

- Weayaya…

- Wyatt már biztosan vár. Menj vissza hozzá!

- Miről beszélsz? – döbbent meg a lány.

- Láttam, milyen jól szórakoztatok délután a tónál. Talán mégis ő a neked való férfi, én csak arra voltam jó, hogy áthozzalak a hegyen, és addig eltöltsd velem az időt.

Hope egy pillanatra megnémult a döbbenettől, de aztán magához tért.

- Ezt gondolod? Komolyan ezt gondolod? Hát legyen! Akkor talán kerüld a társaságomat az út hátralévő részében!

Letette a tányért, és ott hagyta a fiút.

Amikor visszaért, szóváltásra lett figyelmes a szekér mellett. Az apja épp Sahale-val beszélt:

- Ha elmondtátok volna az igazat, akkor nem kerülünk ilyen helyzetbe.

- Tudom, de akkor nem fogad fel, és még mindig St. Louis-ban várna valakire, aki vállalja ezt az utat.

- Akkor is elfogadhatatlan, hogy miattatok veszélybe került a családom, és majdnem meghalt a fiam.

- Ezt elismerem, uram.

- Egyezzünk meg! Már nem vagyunk messze, elvisztek a városig, és ott elválnak az útjaink.

- És a bérünk?

- Ezek után még fizetséget vársz? – kérdezte felháborodva William.

Az indián a saját nyelvén kezdett beszélni, és elfordult a férfitól. Hope ekkor döbbent meg igazán, hirtelen minden szavát értette:

- A fehér ember, és az ő ígéretei. Azt hiszi, mert ő kitalál valamit, és az nem úgy van, akkor az már minden kötelezettség alól felmenti. Remélem, a Szellemek visszafizetik a hitszegését.

A lány reszketni kezdett, odalépett a tűzhöz, és Chada segítségével összeszedte az edényeket, de annyira remegett a keze, hogy folyton elejtett mindent.

- Kisasszony, mi a baj? – kérdezte Chada aggódva.

- Semmi, csak… – könnyek lepték el a szemét.

- Kisasszony! – ölelte át Chada. – Jöjjön!

Lementek a tóhoz, az indiánlány leültette Hope-ot, és várt.

- Azt hiszem – kezdte a lány. – Azt hiszem, kezdek emlékezni a múltamra.

- De hát ez csodálatos kisasszony! Végre tisztában lesz azzal, hogy ki is ön valójában – lelkendezett Chada.

- Indián vagyok Chada! Apacs. Ha ezt papáék megtudják… Istenem!

- Ők már tudják, MissHope. Chaves elmondta nekik – ahogy kimondta a nevet, megremegett.

- Chaves elmondta? És hogy fogadták? Nem tűnt úgy, hogy dühösek lennének.

- Mert nem is azok. Mr. William azt mondta, hogy a kisasszony akkor is lányuk, nem számít, ki az édesanyja. Nyugodjon meg, senki sem fogja bántani a származása miatt.

- Jaj, Chada! Mi lesz, ha Sahale megtudja? Ő kiowa, az apacsok ellensége…

- Ő is tudja, de nem annyira őrült, hogy bántsa magát.

- Nem tudom. Félek Chada. Mostanáig azért imádkoztam, hogy visszatérjenek az emlékeim, és most, hogy megtörtént, azt kívánom, bárcsak ne tudnék semmit.

- Ne mondjon ilyet, kisasszony! Tudnia kell, hogy kicsoda!

- Félek megtudni. Mi van, ha kiderül, hogy kik az igazi szüleim, és ők nem akarnak? Vagy épp ellenkezőleg, vissza akarnak kapni? Mama szíve meghasadna. És talán az enyém is. Úgy szeretem őt, mintha a saját anyám lenne.

- Ha az igazi szülei eldobták, akkor nem hiszem, hogy vissza akarnák kapni.

- Elraboltak tőlük Chada. Már sok mindenre emlékszem, bár még nem tisztán, minden zavaros.

- Istenem – suttogta az indiánlány.

Közben befejezték a mosogatást, és Chada felállt.

- Menj csak! – nézett rá Hope. – Én még maradok egy kicsit. Mondd meg a papának, hogy itt vagyok, és minden rendben!

- Igen, kisasszony! Biztos, hogy jó ötlet egyedül maradnia?

- Persze. Most már nincs kitől félnünk.

Chada eltűnt, és Hope a gondolataiba merülve nézte a fekete vizet. A hold, és a csillagok fénye ezüstösen játszott a lágy hullámokon, és a lány végül megnyugodott, bár a gondolatai kavarogtak.

Egyre biztosabb volt abban, hogy kicsoda ő, és ettől egyre jobban rettegett. Nem akart mást, mint Weayaya asszonya lenni, de reménye sem lehetett, hogy akár fehérként, de még inkább apacsként az lehessen. Könnybe lábadt a szeme.

Nem hallotta a mellé lépkedő alakot:

- Hope!

Összerezzent, gyorsan ledörzsölte az arcát:

- Mit akarsz? – kérdezte mogorván.

- Bocsáss meg azért, ahogy az előbb viselkedtem! Nem volt jogom, hogy számon kérjelek. – mondta Weayaya.

- Hát nem – morogta a lány.

- Leülhetek?

- Ha akarsz – vonta meg a vállát.

- Ne haragudj, amiért azt hittem, hogy Wyatt és te… Csak úgy tűnt messziről.

- Megint leselkedtél utánam?

- Megint akkor voltál a tónál, amikor én – próbált viccelődni a fiú.

- És most honnan tudod, hogy nem volt igazad?

- Nem tudom, érzem. A szívem sosem hazudik, és tudja, hogy tévedtem.

- Örülök – mondta közömbösen Hope.

- Szomorú vagy – jegyezte meg a fiú.

- Miért kellene vidámnak lennem? Délután majdnem meghaltam.

- De nem haltál meg. A Nagy Szellemnek más célja van veled.

- Ne gyere nekem a Nagy Szellemmel! – sziszegte a lány. – Ettől csak úgy érzem, tehetetlen báb vagyok, akivel valaki játszadozik.

- Nem vagy báb, te hozod a döntéseket. De bizonyos dolgokban a Nagy Szellem segít megtalálni az utat, ha kétségeid vannak, vagy a dolgok nem rajtad múlnak, akkor a helyes irányba terel.

- Akkor most mégis nagy szükségem lenne rá – sóhajtott fel Hope.

- Mi bánt?

A lány nem mert beszélni a fiúnak a feltörő emlékekről, hisz maga sem volt biztos bennük.

- Mesélnél nekem az apacsokról? – kérdezte hirtelen.

- Mit meséljek róluk? – nézett rá a fiú.

- Mindent. Amit tudsz róluk.

- Igazából csak annyit mondhatok, amennyit Tukayoo, pontosabban most már Tokalah törzséről tudok. A kiowa-k és az apacsok ősi ellenségek, de mivel Tokalah törzse van a legközelebb a mi törzsünkhöz, főként velük állunk háborúban. De hallottam, hogy más törzsek is így vannak. Ha egyszer nagy összecsapásra kerülne sor, ezrek pusztulnának el.

- Tokalah! – suttogta Hope.

- Igen, ő és az apja halálos ellenségünk. Tukayoo ölte meg a nagyapámat, és ezért a családunk bosszút esküdött. Addig nem nyugodhatunk, míg a családja minden írmagját el nem pusztítjuk. Bár erről a Nagy Szellem gondoskodik. Tokalah lánya tíz nyárral ezelőtt belefulladt a falujuk melletti folyóba. Legalábbis ez a hír járja. De ez a szerencséje, különben most velünk kellene szembenéznie.

Hope elsápadt. Teljesen összeállt a kép. Már tudta, hogy a látomások igazak, és ő valóban az, akinek hitte magát.

- De hát ő csak egy ártatlan gyermek volt, és most sem lenne más, csak egy fiatal lány, aki semmiről sem tehet. Én mostanáig azt hittem, te más vagy. De tévedtem, ugyanolyan kegyetlen vagy, mint a nagybátyád, és a nagyapád. – a lány az utolsó szavaknál már szinte kiabált. – egy mocskos, vérszomjas kiowa.

- Hope! Az élet kegyetlen, mi csak a létünkért küzdünk – védekezett ösztönösen a fiú.

- Nem! Ez nem igaz! Ha abbahagynátok az öldöklést, békében élhetnétek egymás mellett. Eddig azt hittem, te is így gondolod, de tévedtem.

- Én abbahagynám, de akkor ők támadnának meg minket. Hát nem érted? A két törzs nem képes megmaradni egymás mellett, ha nem mi támadunk, akkor ők támadnak meg minket.

- Ezen lehetne változtatni, csak akarnotok kellene.

- Mi az, ami igazán bánt, Kicsim? Egészen mostanáig eszedbe sem jutott erről kérdezni.

- Én nem tudok olyan embert szeretni, akit csak a gyilkolási vágy hajt – mondta Hope, az igazat nem mondhatta el, de remélte, ez megfelelő indok lesz. – Kérlek, többé ne gyere a közelembe! Nem leszek egy gyilkos felesége.

- Szerelmem! – nyúlt felé a fiú.

- Ne! Érj! Hozzám! – suttogta Hope, és a könnyeit nyeldeste.

Valami csobbant a tóban, és a következő pillanatban felbukkant előttük a farkas. Szomorú szemeit a két fiatalra vetette, egymás után megnyalta a kezüket, mintha azt kérné, béküljenek ki, de ők nem mozdultak. Ekkor az állat felmordult, még egyszer a szemükbe nézett, majd elúszott.

Hope felállt és elszaladt, tovább nem tudta visszatartani a sírást. A táborhelyre érve azonnal felmászott a szekérre, és zokogva a fekhelyére borult.

Tokalah a nyomokat vizsgálta az embereivel.

- Főnök, nem ez volt az a férfi, akiről azt hitted…? – kérdezte Lansa.

- De igen. És a mai napig úgy hiszem, ő rabolta el Tansy-t, de most már nem tudhatunk meg tőle semmit.

- Farkas végzett vele. De hogy kerül ide farkas? – Muraco a tetemet vizsgálta, majd körülnézett. – Dulakodtak, a szekérnyomok nyugatra vezetnek. Olyan, mintha telepesek jöttek volna.

- Indián vezetőkkel. – tette hozzá Lansa. – Ezek itt kiowa nyomok, de láttam pawnee-k nyomát is. Együtt jöttek, de az egyik kiowa ló nyomai a hegy felől vezetnek.

- A mexikói gyakran kért fel pawnee-kat a piszkos ügyeihez – mondta Tokalah. – Gondolom, most is ez lehetett. Megtámadták a telepeseket, akiket a kiowák vezettek.

- De miért ők? Ők nem szoktak elvállalni ilyet. – nézett Lansa Tokalah felé. – Tudsz valamit?

- Az egyik felderítő mondta, hogy egy mexikói férfi ellopta a szent követ Chu’a törzsétől, talán Chaves volt az a mexikói, és a kiowák a kő után jöttek. De azt én sem értem, miért fehérekkel jöttek vissza.

- Egy biztos – szólt csendesen Muraco. – Visszaszerezték a követ.

12. fejezet

Weayaya csak ült, és képtelen volt felfogni a lány kirohanását. Tudta, hogy nem az volt a valódi indoka, amit mondott, de nem értette, miért hazudott. Mi volt az igazi ok? Szerette volna megkérdezni, de a lány elkerülte.

Kábán ment vissza az apjához, és ahogy leült önkéntelenül Hope felé kalandozott a tekintete.

- Megmondtam, hogy felejtsd el! – nézett rá az apja.

- Tudom.

- Mi történt köztetek?

Weayaya nem válaszolt, de ez is elég volt Sahale-nak.

- Fiam, mi lesz, ha az apja rájön? Belegondoltál?

- Nem lesz semmi. Holnap megérkezünk, mi visszamegyünk a faluba, és többé nem látom.

- És mi lesz, ha a gyermekedet hordja?

- Mi? Az nem lehet. Ahhoz nem voltunk együtt eleget.

- Egy alkalom is elég.

- Nem lehet várandós – mondta a fiú, de inkább magát akarta meggyőzni. – De ha mégis, akkor vállalom.

- Nem lehet az asszonyod.

- Nem érdekel, hogy fehér, őt akarom.

- Weayaya, Miss Hope nem fehér. Chaves indiánoktól rabolta el gyerekkorában.

- Hogyan?

- A lány indián, de nem törzsbéli. Soha nem lehet az asszonyod.

- Anyám is apacs volt.

- Az más, mi akkor együtt éltünk, de még így is el kellett viselnem a megaláztatást. Apám megtagadott, és a törzs is nehezen fogadta el a döntésemet. Csak akkor békéltek meg, amikor anyád úgy döntött, hogy elhagyja a törzsét, és mellettem marad.

- De rajtunk kívül senki sem tudja, hogy ki ő. Ha magammal vinném, a titka rejtve maradna.

- Szerinted Chu’a nem jönne rá, hogy egy másik törzsbeli indiánt választottál? És mi történne, ha a családja rátalálna? Megölnének mindkettőtöket. Gondold át, fiam! Csak meg akarlak védeni attól a gyötrelemtől, amit anyádnak és nekem el kellett viselnünk. Hagyd meg neki az életét!

Weayaya visszafordult a szekér felé, és figyelte, ahogy a lány felmászik. Nem nézett felé, és a fiú úgy érezte, meghasad a szíve.

Nem tudott aludni, csak forgolódott. Végül felült, körülnézett, és amikor látta, hogy mindenki más alszik, lemászott a szekérről. Céltalanul botorkált a sötétben.

Hirtelen karok fonódtak a dereka köré:

- Ne sikíts, csak én vagyok! – suttogta Weayaya.

- Engedj el! – sziszegte Hope feszülten.

- Kérlek, beszélnünk kell!

- Nincs miről beszélnünk.

- Szerintem van. Hazudtál nekem. Nem az bánt, hogy kiowa vagyok.

- Így van, az bánt, hogy gyilkos vagy. És nem hazudtam.

- Nem vagyok gyilkos. Nem jobban, mint te. – Hope megfeszült a fiú karjában, de nem szólt. – De azt nem mondtad el, hogy valóban indián vagy.

A lány nem szólt, lehajtotta a fejét, és ernyedten állt.

- Miért nem mondtad el?

- Honnan tudod?

- Apám hallotta, amikor Chaves elmondta a szüleidnek.

- Most már tudod, akkor már érted, miért nem lehetünk együtt, a törzsed nem fogadna be másik törzsbélit, ahogy anyádat sem. – Hope hangja megtört, nehezen kapta a levegőt, könnyek marták a szemét.

- Nem, nem értem. Hope, Kicsim, senki nem tudja rajtunk kívül, és nem is kell megtudnia. Ez nem választhat el minket.

- De igen. Ellenségek vagyunk, és ezen semmi sem változtat.

- Te mondtad, hogy csak rajtunk múlik. – próbálkozott kétségbeesve a fiú.

Hope a fejét rázta:

- Ezt nem értheted.

- Magyarázd el! Azt mondtad, számodra fontos a szerelem, akkor miért nem harcolsz érte?

Maga felé fordította a lányt, és próbált a szemébe nézni, de Hope konokul lehajtotta a fejét.

- Tecihila – mondta Weayaya.

- Én is szeretlek, de ez nem elég. – suttogta a lány.

- De, ez bőven elég, Egyetlenem. – lehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Ne! – nyögte Hope, de képtelen volt ellenállni, amikor a fiú érzéki ajka megtalálta az övét.

Vadul viszonozta a csókot, és úgy ölelte magához az indiánt, mintha az élete függne tőle. Hosszú percekig csókolták egymást, néha vadul, néha lágyan becézve a másikat, kezük olyan hévvel simogatta a másikat, hogy szinte felgyulladt a bőrük.

Végül Hope elengedte a harcost.

- Mennem kell!

- Nem, nem kell! Gyere velem! Szökjünk meg! Hazaviszlek a falumba, és boldogok leszünk. Senki nem állhat közénk. – Weayaya szorosan ölelte a lányt.

- Nem lehet! Ne kérj tőlem ilyet! Engedj el, kérlek!

Eleredtek a könnyei, kiszabadította magát a fiú öleléséből, és visszafutott a szekérhez.

Reggel zavartan ébredt, gyorsan elkészítette a reggelit a többieknek, aztán visszamászott a szekérre.

- Kicsim, te nem eszel? – kérdezte Margaret.

- Nem vagyok éhes – motyogta Hope, és eldőlt a fekhelyén.

- Rosszul vagy? – a nő aggódva mellé ült.

- Nem, csak nem aludtam jól az éjjel. Biztosan Chaves miatt. Fura képek villogtak előttem.

- Talán elkezdtél emlékezni? – simogatta meg az asszony.

- Lehetséges – mormolta a lány.

- Próbálj aludni, kicsim!

Hope a nap nagy részét átaludta, így nem láthatta, hogy az indián mindvégig a szekér végénél lovagolt, és folyamatosan őt figyelte. Amikor délután felébredt, és kinézett, azt látta, hogy a távolban házak tűnnek fel. A szekerek megálltak, és az apja Sahale-val beszélt. Az indián nem szállt le a lováról, arca elárulta, hogy csalódott, de nem tette szóvá Mr. Eastern viselkedését. A férfi végül megpróbált fizetni az indiánnak, de az visszautasította.

Hope előreült a bakra, és onnan nézte a beszélgetést. Nem mert Weayaya felé nézni, de érezte magán a fiú fájdalmas, égetően szomorú tekintetét.

Az indián rezzenéstelen arccal ült a nyeregben, nem vette le a szemét a lányról, remélte, hogy legalább egy búcsúpillantást vet rá, de ő makacsul másfelé nézett. Nézte hátára leomló fekete haját, a világos blúzt, ami kiemelte formás idomait, és megsajdult a lelke. Szerette volna még egyszer a karjában tartani őt.

- Hope! – suttogta elgyötörten.

A lány ekkor, mintha meghallotta volna, felé nézett. A szeme kékeszölden csillogott, és a fiú látta benne a könnyeket.

- Ég veled! – tátogta Weayaya felé. – Tecihila!

A fiú ekkor a búcsú jelét intette a karjával, és indián nyelven, hangosan a lány felé kiáltott:

- Nem engedlek át senkinek. Megtalálom a módját, hogy együtt legyünk. Nem mondok le rólad.

Megfordította a lovát, és elvágtatott.

Sahale a lány felé nézett, de nem mondott semmit. Látta, hogy a lányt ugyanúgy megviseli a búcsú, mint a fiát. Elköszönt Williamtől, és a fia után eredt.

Innen már sietve haladtak. Wyatt látta a lány fájdalmát, de nem tette szóvá, bár már rájött, ki miatt nem volt képes a lány fogadni a közeledését.

Óvatosan hátranézett a válla fölött, és figyelte, ahogy Chada összepakolja a szétszórt holmikat a ládákba. Elmosolyodott, és visszafordult előre.

Hope csak nézett maga elé, és figyelte, ahogy a város távoli házai egyre közelednek, és formát öltenek. Furcsa, dejà vu érzés járta át, mintha nem először járna ezen a vidéken. Nézte a házakat, az utcát, ami a főtér felé vezetett, és úgy tűnt, mintha némelyik épületet már látta volna, valamikor rég. Bár a bevillanó emlékképek fakók voltak, és mintha a házak is másmilyenek lettek volna, de egyre inkább tudta, hogy nem először jár itt. Sok minden változott, de már tisztán felismerte a szabóságot, a kocsmát, és a seriff hivatalát, még arra is emlékezett, hogy jobb oldalt volt a börtön, és ahogy odanézett meglátta a kicsi rácsos ablakot. Hirtelen mosolyogni kezdett. Olyan érzése volt, mintha hazaérne.

A főtéren aztán újabb megrázó élmény érte. Elhajtottak a szatócsbolt előtt, és ő erős kísértést érzett, hogy leszálljon a kocsiról, és berohanjon, de nem tudta, miért.

Végül akkor tért magához, amikor megálltak a szálloda előtt. A személyzet azonnal ott sürgölődött, és már el is vették a csomagjaikat. A városiak érdeklődve figyelték őket, ahogy besétáltak. Hope sejtette, hogy a hírük megelőzte őket. Nem volt mindennapi dolog, hogy valaki ezen a kies tájékon vegyen meg egy porig égett birtokot, hogy új életet kezdjen.

Az apja gyorsan elintézte a formaságokat, átadta Huntert a seriffnek, utána pedig mind felmentek a szobáikba.

Hope körülnézett a szerényen berendezett helységben. Az egyszerű, fakeretes ágyon kívül, csak egy fésülködőasztal volt egy székkel, egy kényelmesnek tűnő karosszék, egy komód, és egy szekrény. A falakat sötétbarna fa lambéria borította, amit néhány silány festmény díszített. Kábán leült az ágy szélére, és csendben nézett maga elé.

Tokalah és a társai szó nélkül lovagoltak már órák óta, most Muraco törte meg a csendet:

- Megtaláljuk.

- Nem tudom – sóhajtott nehézkesen Tokalah. – Már abban sem vagyok biztos, hogy él még egyáltalán.

- Ezt most nem gondolod komolyan, igaz? – nézett rá Lansa megrökönyödve. – A lányod él, és meg fogjuk találni.

- Már tíz év telt el, és semmi nyoma.

- Ne veszítsd el a hitedet, Testvér.  – mondta Muraco csendesen. – Rica érzi, és az anyai szív sosem hazudik.

- Rica szeretné hinni, hogy megtaláljuk őt, és ezért olyasmiket lát, amiket szeretne. Nem tudom, hogy fogom megmondani neki, hogy most sem jártunk sikerrel.

- Tokah, én is láttam a jeleket. Higgy benne, hogy a lányod jól van! Tansy hazatér, csak ne veszítsd el a hited!

A férfi bólintott, megsarkalta a lovat, és előrevágtatott.

- Félek, hogy eljött az idő, és feladja – mondta Lansa.

- Most kell mellette állnunk. Nem hagyhatjuk.

- Talán mégis ezt kellene tennünk. Igaza van, már eltelt tíz év, és sosem találtunk semmit.

- Nem akartam mondani neki, mert nem akartam reményt kelteni benne, de ott a tábornál, ahol megtaláltuk Chavest, láttam valamit, egy lányt, aki pont úgy nézett ki, mint Rica, amikor megismertük őt, csak a szeme volt zöldes. Csak egy pillanatra láttam, de jól volt, és úgy éreztem, hozzánk jön.

- Úgy hiszed, Tansy-t láttad? – kérdezte fellelkesülve Lansa. – Láttad a keresztlányomat?

- Talán. Remélem. De még ne szólj Tokah-nak, előbb bizonyosságot kell szereznem.

- Értem. Persze, hogy nem szólok.

Időközben megérkeztek a faluba. Rica mosolyogva szaladt a férje elé, de azonnal elszomorodott, ahogy meglátta őket. A férfi leszállt a lováról, és a gyeplőt átadta Tasunke-nak, aki már elé szaladt:

- Isten hozott, apám! – mondta. – Megint nem találtatok semmit?

Tokalah szomorúan mosolygott, és megveregette az ifjú vállát:

- Még nem.

Sietve indult az asszony felé, nem foglalkozott a többiekkel, akik kérdőn néztek felé. Tukayoo és Jordan csendesen álltak a sátruknál, de most feléjük sem nézett, és ők is jobbnak látták, nem zavarni őket. Rica kemény arccal befordult a sátorba, a férje pedig követte.

- Bocsáss meg! – mondta, és magához ölelte az asszonyt.

- Semmi nyomot nem találtatok? – kérdezte, és a könnyeit nyelte.

- Tíz év telt el, szerelmem. Nyomot már biztosan nem találunk, de reméltem, hogy az álmod… Sajnálom, hogy megint csalódnod kellett!

- Megtaláljuk őt valaha? – kérdezte Rica, és most már utat engedett a könnyeinek.

- Persze, hogy megtaláljuk, ne add fel a reményt!

- Talán már nem is emlékszik ránk. Ha találkoznánk, már meg sem ismerne, csak úgy nézne ránk, mint két idegenre. – most már zokogott.

Tokalah szorosan magához ölelte.

- Ne keseredj el, szerelmem! Tudom, hogy Tansy meg fog ismerni minket, amikor találkozunk.

- Jaj, Tokah!

A férfi kétségbeesve ringatta asszonyát, amikor belépett Jordan és Tukayoo.

- Találtatok valamit? – kérdezte az idős indián.

Tokalah a fejét rázta:

- Nem, apám. Pontosabban megtaláltuk egy elhagyott szekértábor nyomát, és Pancho Chaves holttestét, de semmi egyebet.

- Pancho Chaves? Nem ő volt az, akire gyanakodtál? – kérdezte Tukayoo.

- De igen, de ennek már semmi jelentősége. Belőle már semmit sem szedhetünk ki.

Rica könnyes szemmel nézett fel:

- Ő vitte el Tansy-t, igaz?

- Talán – simogatta meg a nő hátát. – Én mindig rá gyanakodtam, de bizonyítékom nem volt rá.

- És most halott – suttogta Rica. – Ő talán elmondhatta volna…

- Már akkor sem mondott semmit, amikor először találkoztam vele. – próbálta nyugtatni a feleségét. – De nem adom fel. Visszahozom Tansy-t.

Weayaya rezzenéstelen arccal lovagolt be a faluba az apja oldalán. A nyakában ott lógott az amulett, és halványan érzékelte, hogy a falubeli férfiak, nők, és a fiatal lányok mind lelkendezve fogadták őket.

Egyenesen Chu’a sátrához mentek, leszálltak a lóról, és a fiú szó nélkül levette a medált a nyakából. Lehajtott fejjel adta át a törzsfőnöknek.

- Sahale, Weayaya! Nagy hálával köszönöm meg, hogy visszahoztátok számunkra a szent követ! – mondta. – Nagy jutalomban részesítelek benneteket. Mondjátok, mit szeretnétek?

- Számunkra volt megtiszteltetés, hogy ránk bíztad ezt a feladatot. A legnagyobb örömöt az jelenti, hogy sikerrel jártunk, és a kő ismét az őt megillető helyre kerülhet. – válaszolt Sahale.

- Ne szerénykedj, bátyám! Mondd, mivel hálálhatnám meg! Szeretnéd az egyik szolgámat, vagy ágyasomat? Válassz, megkapod, szükséged lenne már egy asszonyra, aki kiszolgál.

- Köszönöm nagylelkűségedet, még átgondolom az ajánlatodat, öcsém. De most inkább beszámolnék az útról. A fiam pedig szeretné engedélyedet kérni, hogy elmehessen néhány napra. Beszélnie kell a Szellemekkel, útmutatásra van szüksége.

- Történt valami az úton? – kérdezte Chu’a feszülten.

- Semmi olyan, ami okot adna nyugtalanságra, csak Weayaya úgy érzi, tanácsra van szüksége.

- Értem. Menj öcsém, járj szerencsével! Te pedig, bátyám, jöjj, és számolj be mindenről!

A két férfi bevonult a törzsfőnök sátrába, Weayaya pedig a saját sátruk felé indult. Érezte magán a lányok sóvárgó pillantásait, sőt az egyikük közelebb lépett hozzá, de a fiú úgy tett, mintha nem venné észre. A lány csalódottan húzódott vissza.

Weayaya a sátorban lepakolta a takarókat, hallotta, hogy valaki megzörgeti a bejárat elé akasztott bölénybőrt, és amikor az özvegy belépett utána, hálásan nézett fel. Az asszony felé nyújtotta a vacsorát.

- Köszönöm, Adsila. – mondta, ahogy elvette a tányért.

- Örülök, hogy épségben visszatértetek. Apád Chu’a-nál van?

- Igen, gondolom, hamarosan itt lesz.

- Akkor megyek, hozom a vacsoráját.

- Rendben. – mondta közömbösen Weayaya.

- Ugye tudod, hogy szívesen látlak a sátramban? – próbált mosolyogni a nő.

- Köszönöm, de most inkább magam lennék. Kérdezd meg apámat, gondolom, ő szívesen meglátogat.

A nő kissé megbántódott, felállt, és kiment. Weayaya utánanézett, közben megette az ételt. Akkor végzett, amikor az apja visszaért.

- Adsila mindjárt hozza a vacsorádat. – mondta, és felállt.

Magához vette a tőrét, egy kovakövet, és indulni készült:

- Máris mész? – kérdezte Sahale.

- Igen. Nem nyugszik a lelkem. Muszáj békét lelnem.

- Remélem, megtalálod, fiam. Legyenek kegyesek hozzád a Szellemek!

- Köszönöm, apám – mondta, és elindult.

Órákon át ment, mire megtalálta a megfelelő helyet. A fennsík tökéletesnek bizonyult a meditációhoz. Weayaya meggyújtotta a tüzet, és próbálta lecsitítani háborgó lelkét. Amikor kellően ellazult, felállt, és táncolni kezdett. Közben azért imádkozott, hogy a Szellemek küldjenek felé látomást, egy útmutatást. Tudta, hogy döntenie kell, lemond a szerelemről, és harcosként él magányosan, vagy vállalja a kitaszítottságot, és Hope után megy. Bár ő maga tisztában volt azzal, mit szeretne, de tudta, hogy a vágyai nem férnek meg egymással. Ez a két dolog volt, amit akart, de igaza volt az apjának, Hope-ra mellette megaláztatás várna. Chu’a nem tűrne meg még egy idegent a törzsben, és a családban, és elvárja tőle, hogy büszke harcossá váljon.

Órákon át táncolt, a tűz teljesen leégett, már csak a csillagok, és a hold fénye világította be a fennsíkot, Weayaya kimerült volt, már csak tántorogni tudott, de a látomás nem érkezett meg.

Amikor végül összeroskadt, könnyek marták a szemét:

- Miért nem segítetek? Ennyire bűnös dolog volt, amit tettem? Ez a jel, nem lehetek vele? Nem szerethetem?

Nem kapott választ, csak a szél kavarta a levegőt, port fújt a szemébe, amitől pislognia kellett. Amikor kinyitotta a szemét, ott állt előtte a farkas. Weayaya a sarkára térdelt, és várt. A farkas odalépett elé, a fejét lágyan a fiú mellkasához nyomta, és engedte, hogy az indián megsimogassa.

- Te vagy a jel? – kérdezte mosolyogva.

A farkas belenézett a fiú szemébe, és megnyalta a kezét.

Weayaya felnevetett:

- Köszönöm. – kacagott. – Megtalállak Hope! Nem engedlek el, szerelmem.

Hope egy fennsíkon állt, a farkas átható szemmel figyelte őt, és mellette ott ült Weayaya. A fiú kedvesen mosolygott:

„Megtalállak Hope! Nem engedlek el, szerelmem.”

Felült az ágyban, kinézett az ablakon:

- Merre jársz? – sóhajtott fel. – Bár együtt lehetnénk.

- Miss Hope? Minden rendben? – Chada azonnal mellé lépett.

A lány teljesen elfeledkezett róla, hogy közösen osztoznak a szobán.

- Persze, jól vagyok, Chada. Csak furcsát álmodtam.

- A kiowa fiúról?

- Tessék?

- Őt szólongatta. Hiányzik magának?

- Nem – vágta rá a lány.

Chada félrebillentette a fejét, és ahogy nézett, abból látszott, hogy Hope nem tudta meggyőzni.

- Igazad van – sóhajtotta. – Nagyon hiányzik.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze – mosolygott Hope.

- Szereti őt?

- Igen. De kérlek, erről ne beszélj senkinek! Nem tudják, és nem tudom, mi lenne, ha papa tudomást szerezne róla.

- Mi történt a hegyen?

- Minden.

Chada a szája elé kapta a kezét, hogy nehogy meghallják meglepett kiáltását.

- Kisasszony, mi lesz, ha mégis kiderül?

- Nem derülhet ki. Chada, nem mondhatod el senkinek, érted?

- Persze, kisasszony, bennem megbízhat.

- Köszönöm.

- És most mihez kezd? Nem szeretné, ha együtt lehetnének?

- Nem tudom. Nem lehetünk együtt, annyira különböző a világunk. A népe nem fogadna be.

- Ezt nem tudhatja.

- Chada, a kiowák nem fogadnak be senkit maguk közé. Azt pedig nem szeretném, ha a népe száműzné miattam. Úgyhogy le kell mondanom róla.

- Feküdjön vissza, Miss Hope! Próbáljon meg aludni! Talán mégsem kell lemondania róla.

- Talán – suttogta. Visszafeküdt, és lehunyta a szemét. – Jó éjt, Chada!

- Jó éjt, Miss Hope!

13. fejezet

- Reggeli után indulunk – mondta William. – A fatelep vezetője, Mr. Weber azt mondta, elvisz minket a birtokra, hogy felmérhessük, mennyi munka lesz vele. Margaret, ti is jöttök?

- Nem, én itt maradok Kelvin mellett, de ti menjetek nyugodtan. Hope, te is apáddal tartasz?

- Igen, kíváncsi vagyok, hol fogunk élni. – mosolygott szomorkásan a lány.

Hamarosan a kocsiban ültek, és a birtok felé zötykölődtek. Hope nézte a sivár tájat, és megint átjárta az érzés, hogy itthon van. A sivatag ismerősként köszönt rá, a kaktuszok, az ördögszekerek, és a köves, száraz táj kellemes melegséggel töltötték meg a lelkét. Önkéntelenül is mosolyogni kezdett.

- Tetszeni fog önnek a birtok, Miss Eastern, már amikor elkészül. Az előző tulajdonosa nagyon szerette, csak amikor leégett, inkább elköltözött az egész család. Túl sok emlék kötötte ide őket, és nagy volt a fájdalom.

- Mi történt pontosan? Erről senki sem beszélt nekünk.

- Hosszú történet. Az előző tulajdonos sok mindenen ment keresztül, én nem is tudok mindent, mert csak pár éve jöttem a városba, de azt mondják a népek, hogy Miss Cassidy férje indián volt, és ebből adódtak problémák. Az egyik szolgálójuk elárulta őket, és ő gyújtotta fel a birtokot.

- És hogy fogadták a városban, hogy indián volt? – Hope szeme izgatottan csillant fel.

- Sokáig nem is tudták, aztán pedig olyan gyorsan történtek a dolgok, az árulás, és az, hogy a férje vissza akart térni a törzséhez, hogy mire felfogták volna, már túl is voltak mindenen. Tukayoo, így hívták a férjét, a tűz után azonnal elköltöztette az egész családot.

- Tukayoo? – nyögött fel Hope.

Ő vajon ugyanaz lenne, mint akiről Weayaya beszélt, az apacs törzsfőnök, Tokalah apja, az ő nagyapja? Remegni kezdett, és egyre növekvő kíváncsisággal hallgatta a férfi szavait.

- Meséljen még, Mr. Weber! Kérem! – mondta, és előreült mellé a bakra.

- Mit mesélhetnék? Mondtam, hogy nem sok mindent tudok.

- Én biztos vagyok benne, hogy sok érdekességet tud még. – nógatta a lány. – Mi végképp semmit nem tudunk róluk, és engem érdekel, hogy milyenek voltak, akik előttünk éltek a birtokon.

- A szatócsbolt tulajdonosának az unokahúga, Miss Erica. Róla aztán ódákat zengtek, állítólag gyönyörű szép kisasszonyka volt. Ő, és Miss Cassidy fia, Tokalah, egymásba szerettek. Aztán a kisasszonyt elrabolták a kiowák, és a fiú mentette meg. Akkor szegény lány majdnem meghalt. Azt mondják, az udvarlója, aki vissza akarta hódítani az indiántól, lelőtte őt. Szerencsére a kisasszony túlélte. Aztán összeházasodtak Tokalah-val, vagy nem is tudom, hogy van ez az indiánoknál.

- Milyen szép történet – sóhajtott Hope. – Gondolom, azóta boldogan élnek.

- A körülményekhez képest.

- Miért? Talán nem boldogok? – nézett rá a lány.

Félelem járta át, kezdte érezni, hogy a válasz megdöbbentő lesz a számára.

- Eleinte nagyon boldogok voltak. Tudja kisasszony, Miss Elsa és ők a mai napig találkoznak. Miss Erica nagyon szereti a nagynénjét. És hát, amikor a kisasszony hozzáment Tokalah-hoz a városiak megbékéltek az apacsokkal. Szóval sokáig minden rendben volt, de aztán egyszer rablók törtek a falujukra, és elrabolták Miss Erica és Tokalah kislányát. Azóta sem nyugodtak bele, Tokalah folyamatosan a lányát keresi, de sajnos egyre kevesebb a remény, azóta eltelt tíz év. Sőt, ha jól tudom pont holnap lesz tíz éve. Elsa beszélt róla, ilyenkor Miss Erica mindig eljön hozzá, azt mondja, képtelen ilyenkor a faluban maradni.

Hope-ot az ájulás kerülgette, minden kitisztult benne. Szinte maga előtt látta a megtört asszonyt, az anyját, aki képtelen volt belenyugodni a lánya elvesztésébe. Remegni kezdett.

- Miss Eastern? Jól van, kisasszony? Mr. Eastern, azt hiszem, a lánya rosszul lett.

- Hope! – hajolt előre a férfi, és gyengéden behúzta az árnyékba a lányt.

Wyatt azonnal elővette a vizes tömlőt, és egy benedvesített kendővel törölgette a lány arcát.

- Hope! – szólongatta ő is.

A lány lassan kinyitotta a szemét.

- Jól vagyok – motyogta halkan. – Biztosan csak a meleg.

- Egész biztos jól vagy, kicsim? – kérdezte nyugtalanul William. – Talán vissza kellene fordulnunk.

- Nem, nem kell. Máris jobb, csak a meleg, és az elmúlt napok eseményei. Mindjárt összeszedem magam. Menjünk tovább!

- Biztos?

- Igen. Szeretném látni az otthonomat – suttogta, és most érezte át a szó valódi jelentőségét.

Az apja folyamatosan őt figyelte, amíg megérkeztek. Akkor a lány szinte leugrott a kocsiról, és futva ment be az udvarra. Nézte a romos épületeket, és szinte maga előtt látta az egykori pompájában ragyogó Casa de Sol-t. Sírva fakadt, ahogy elé tárultak a kormos falak, az ajtók, és ablakok fekete szemekként meredtek rá, de nem nyújtottak félelmetes látványt. Sőt hívták őt, és ő késedelem nélkül belépett az egykori bejáraton.

Az impozáns lépcső maradványai kormosan emelkedtek, az emeletre lehetetlen lett volna feljutni, de nem is volt értelme, ahogy körülnézett, látta, hogy a mennyezet több helyen is leszakadt. Jobbra fordult, és belépett a szalonba, ahol egykor annyi bált rendeztek. Itt sem maradt meg szinte semmi, de Hope felfedezte egy zongora maradványait. Odalépett, megérintette a szenes maradványokat, és úgy érezte, villám cikázik át a testén, egy angyali hangot hallott, amint egy altatódalt énekel. Azt, amit az édesanyja énekelt neki gyermekkorában.

- Anyám – zokogott fel a lány. Térdre rogyott, és simogatta a hangszer romjait. – Anyám, merre vagy? Hazajöttem.

- Rica, szerelmem, ne sírj! – simogatta meg Tokalah az asszony hátát.

- Sosem találjuk meg. – zokogta a nő. – Tíz év után már nincs remény. Csak abban bízom, hogy él, és boldog.

- Rica, anyám öt évig nem tudta, mi lehet velem, de aztán a Szellemek visszavezettek minket egymáshoz. Ne add fel a reményt!

- Te az apáddal éltél, de Tansy? Ki tudja, mi történt vele? Mit tehettek vele azok a haramiák? Lehet, hogy bántották, hogy megöl…

- Erre ne is gondolj! – mondta a férfi gyorsan. – Tansy él, és semmi baja. Te magad mondtad, hogy érzed. Nem adhatod fel! Ha mi is elveszítjük a reményt, akkor mi lesz? Megesküdtem neked, hogy nem nyugszom, míg meg nem találom, és így is lesz.

- De minden álmom megcsalt. Hiába hittem, hogy visszatér, sosem vált valóra. Én már nem tudom hinni, hogy látjuk még.

- Drága Rica! – ölelte magához Tokalah, kétségbeesetten keresett egy okot, amivel megnyugtathatná a feleségét, de ő sem látott reményt. Elgyötörten ringatta az asszonyt. Az évnek ez a pár napja mindig sokkal nehezebb volt mindnyájuk számára. A következő nap lesz az, amikor elrabolták Tansy-t. Rica ilyenkor mindig összeroppant. Még mindig saját magát hibáztatta, úgy érezte, nem vigyázott eléggé a kislányra, és nem volt senki, aki meggyőzhette arról, hogy nem ő tehet az egészről.

Tasunke ilyenkor inkább a nagyszüleihez ment, és bár ők is szomorúak voltak, de igyekeztek a fiú előtt tartani magukat.

- Szeretnél holnap elmenni Elsához? – kérdezte Tokalah. – Vagy inkább itthon maradnál?

- Úgy érzem, nincs erőm semmihez – suttogta bágyadtan az asszony. – Nem akarok kimozdulni.

- Rendben, akkor szólok Lansa-nak, hogy lovagoljon be a városba, és mondja meg a nénédnek, hogy most nem látogatjuk meg. De ha gondolod, ő talán eljöhetne, biztosan jobb lenne neki köztünk, mint egyedül.

- Ott van mellette John bácsi – mondta Erica.

- Ahogy gondolod, szerelmem. – Tokalah gyengéden megcsókolta a feleségét, és mellette maradt, amíg visszaaludt.

Akkor csendesen kiment a sátorból, és meglátogatta az apjáék sátrát.

- Fiam – köszöntötte Jordan. – Hogy van Rica?

- Nagyon rosszul. – sóhajtott nehézkesen. – Most alszik, de úgy látom, hogy most sokkal jobban megviseli a dolog, mint máskor. Még sosem volt ennyire kétségbeesve. Félek, hogy elveszti az eszét.

Jordan a fia mellé lépett, és átölelte:

- Talán beszélj Muraco-val. Ő segíthet neki, biztosan van gyógyszere, ami könnyít Rica szenvedésén.

- Igen, talán. De most hagyom, hadd pihenjen.

Leült az egyik fekhelyre, és a kezét az arcába temette. Tasunke az apja mellé ült:

- Bár segíthetnék – mondta. Tizenhárom éves volt, néhány hete avatták harcossá, de még mindig nem érezte, hogy felnőtt lenne. – Van valami, amit tehetnék? – nézett az apjára.

Tokalah megrázta a fejét:

- A legtöbb, amit tehetsz, hogy támogatod anyádat ezekben a napokban. Tudom, te nem emlékszel a nővéredre, de számunkra ugyanolyan fontos, mint te. És anyád majdnem az életét adta azért, hogy megszülethessen, ezért visel meg minket ennyire.

- Értem – mondta a fiú, és felállt.

Visszament a sátrukba, lekuporodott az anyja mellé, és könnyes szemmel figyelte a nő nyugtalan álmát.

„Rica! Gyere, látogass meg! Feltétlenül jönnötök kell! Mindnyájatoknak!” – Elsa hangja távoli volt, de valahogy vidámnak tűnt.

Erica nem értette, hisz a nagynénje is tudja, milyen nap lesz holnap, ez nem ok a vigalomra.

„Elsa néni, nincs erőm. Hiányzik Tansy, és már tudom, hogy nem kaphatom vissza.”

„Pedig jönnöd kell, valami fontos vár itt rád!”

„Mégis mi? Mi lehetne fontosabb, minthogy visszakapjam a lányomat?”

Elsa néni mosolyogni kezdett:

„Csak gyere, és megtudod!”

Hirtelen ébredt, a sötétség körbevette. A csillagok, és a hold fénye alig hatolt át a vastag bölénybőrön. Érezte magán Tokalah karját, és érezte, hogy valaki a karján pihenteti a kezét. Felemelte a fejét, és megpillantotta Tasunke-t, aki a fekhelyük mellett aludt, és szorosan fogta őt. Halványan elmosolyodott, lefejtette a fia kezét, és megpróbált felülni.

Tokalah azonnal kinyitotta a szemét:

- Mi a baj, Egyetlenem? – kérdezte suttogva.

- Minden rendben – válaszolt Erica. – Megint fura álmom volt, Elsa néni hívott. Azt mondta feltétlenül mennünk kell. Mindnyájunknak.

- Akkor holnap mégis meglátogatjuk? – kérdezte a férfi, és most már ő is felült.

- Beszéltél már Lansa-val?

- Még nem. Úgy gondoltam, várok reggelig, hátha változik a véleményed.

Gyengéden megsimogatta Erica arcát.

- Akkor ne is beszélj vele! – bújt hozzá a nő. – Reggel indulunk.

Hope-ot ragyogó napfény ébresztette. Észre sem vette, hogy este nem húzták el a sötétítő függönyöket, de nem bánta. A meleg napsugarak selymesen simogatták az arcát. Valamiért megmagyarázhatatlan jókedv kerítette a hatalmába, úgy érezte, az egész nap az övé, és ma minden jól fog alakulni.

Mosolyogva ment a fürdőszobába, ahol Chada már elkészítette a vizét. Gyorsan megfürdött, és felvette az alsóruháját. Amikor visszalépett a szobába, az anyja már várta.

- Jó reggelt, szívem! – köszönt.

- Jó reggelt, mama! – vidáman Margaret mellé libbent, és megpuszilta.

- Mitől van ilyen jókedved? – nevetett az asszony.

- Nem tudom, de megölelném a világot.

- Értem. Apád kérte, hogy a zöld ruhát vedd fel, és legyél nagyon csinos. Ma be szeretne mutatni néhány embernek. Azt mondta, ha már itt élünk, jobb, ha minél hamarabb megismerkedünk a szomszédokkal.

- Rendben, mama!

Hope pillanatok alatt felöltözött, és már indultak is a szálloda éttermébe reggelizni. Wyatt is csatlakozott hozzájuk, és az étkezés vidám hangulatban telt. Utána a család átvonult a szalonba, ahol megvárták a vendégeiket. William sorra bemutatta az urakat, akik igazából a városi élet elitjéhez tartoztak, de ők voltak azok, akiknek nagy hasznát vehette a birtok újjáépítésénél. Némelyik feltűnően kedves volt, és azonnal meghívták a családot, mondván, hogy Hope-nak minél gyorsabban be kellene illeszkednie a társaságba, hisz már jócskán eladósorban van.

A lány hátán futkosott a hideg, amikor így beszéltek róla, ezért Margarethez fordult segítségért:

- Mama! Nem vonulhatnék vissza? Most annyira nincs kedvem ehhez. Papáék most úgyis csak munkáról fognak beszélgetni.

- De, nyugodtan. Sőt, én is veled tartok. Mit szólnál, ha körülnéznénk a városban? Megnézhetnénk a szabóságot, a szatócsboltot. Illendő lenne megismerkedni az itteniekkel.

Ezzel felállt, és kimentette magukat. Sietve felmentek a szobáikba, Hope kalapot vett, és szólt Chadának, aki gyorsan összeszedelőzködött.

Hamarosan elindultak, és bejárták a város minden zugát. Hope már egyre kevésbé lepődött meg azon, hogy minden kis utca, és bolt, a házak ismerősként köszön vissza rá, és néha úgy érezte, hogy egy-két embert felismert a múltjából. Most már egy újabb dolog aggasztotta: Mit tegyen?

Mostanra teljesen biztos volt a dolgában, és félni kezdett. A sors úgy intézte az életét, hogy hazataláljon. Itt nagyon közel járt ahhoz, hogy találkozhasson az igazi szüleivel. De vajon mi lesz, ha ez megtörténik? És mit szólnának Easternék? Ők saját lányukként nevelték, és ő is úgy szerette őket, de most, hogy felcsillant a remény, valahogy másképpen kezdett rájuk nézni. Vágyott arra, hogy találkozzon az igazi szüleivel. Remélte, hogy megismeri őket, és ők szívesen fogadják, de nem tudta, mi lesz azután. Lehet, hogy ragaszkodnának ahhoz, hogy velük menjen, de Easternék mit szólnának hozzá? És vajon Hope szeretne velük menni? Vagy inkább maradna itt a városban, és gyakran meglátogatná őket? És vajon mit szólnának ahhoz, ha elmondaná, hogy egy kiowa harcosba szerelmes? Lehet, hogy ezzel megoldódna a gondja, mert kitagadnák.

Kétségek gyötörték, most jött rá, hogy lélekben még nem készült fel a találkozásra. Még jó, hogy nem kell most azonnal döntenie.

- Gyere Hope! Nézzük meg a szabóságot! – fogta meg a karját Margaret.

Behúzta a boltba, de a lány nem is érezte, csak kábán követte.

- Nézd! Micsoda választék! – lelkesedett az asszony. – Mintha St. Louis-ban lennénk. Itt nem fogunk szükséget szenvedni. És nézd! A legújabb divat! – emelt fel egy csodás kalapot. – Ez pompásan illik a ruhádhoz. Próbáld fel, az a másik már olyan régimódi!

Hope eleinte ellenkezett, de ismerte az anyját, és tudta, hogy esélye sincs vele szemben, ha eldönt valamit. Kelletlenül levette a kalapját, és felvette a másikat. Megnézte magát a bolt tükrében, és el kellett ismernie, hogy csodásan állt neki. Lehúzta a könnyű fátylat a szeme elé, és mosolyogni kezdett.

- Pompás! – tapsikolt Margaret, mint egy kislány. – Kisasszony, ezt a kalapot megvesszük. Hope, le se vedd!

Amíg az anyja fizetett, a lány kinézett a bolt kirakatán, és visszahőkölt, amikor meglátta a bolt belseje felé bámészkodó indián fiút.

- Oh, ne ijedjen meg kisasszony! – sietett oda az egyik eladóhölgy. – Nálunk nem ritkaság, ha indiánokat lát. Jó viszonyban vagyunk az apacsokkal, gyakran járnak a városba.

- Nem ijedtem meg – mosolygott Hope. – Csak meglepődtem. Találkoztam már indiánokkal.

- Értem, ha megengedi, az édesanyjának igaza van, ez a kalap mesésen áll önnek.

- Köszönöm. – furcsán érezte magát, majdnem kijavította a lányt, hogy Margaret nem az édesanyja. Még épp időben nyelte vissza, mielőtt megbántotta volna.

- Hope, kicsim, indulhatunk? Még sok mindent szeretnék megnézni.

- Persze mama, mehetünk.

Kényelmesen sétáltak az úton, Margaret mindent alaposan megnézett, míg végül kiértek a főtérre, és az asszony megállt a szatócsbolt bejáratánál.

- Gyertek! – nézett hátra, és belépett.

Hope vegyes érzelmekkel követte, és ahogy belépett elemi erővel törtek rá az emlékek. Érezte a jellegzetes illatot, ami felidézte a gyerekkort, és ahogy körülnézett, azonnal tudta, mit hol talál. Megnézte magának a testes eladónőt, és nagyon ismerősnek találta, de nem tudta, honnan.

Aztán megrázta magát, kézen fogta Chadát, elindultak az egyik polc irányába, és közben felemelte a fátylat.

Elsa Greyson mosolyogva fogadta az érkezőket. Látta, hogy az idősebbik nő azonnal vásárlási lázban ég. Kereskedői vénája rögtön tudta, hogy biztosan nem távozik üres kézzel. Nézte, ahogy a nő után belép a lánya, és egy szolgáló. Azonnal látta, hogy a szolgáló indián, de amikor megpillantotta az asszony lányát, egy percre úgy érezte, szellemet lát, mintha Erica lépett volna be azon a sok-sok évvel azelőtti napon, amikor megismerkedett Tokalah-val. Elsa sosem felejtette el, ahogy az unokahúga megalázta a fiút. Akkor nem is gondolta volna, hogy kettejük közt ilyen elsöprő erejű szerelem szövődhet.

És most ez a lány, pont úgy festett, mint Erica, amikor visszatért New Orleansból.

Figyelte, ahogy megfogja a szolgáló kezét, és az egyik sor felé húzza, felemelte a fátylat az arca elől, de közben elfordult, így Elsa nem látta az arcát.

Aztán már másra figyelt, Tasunke felugrott a pultra, és bambulva játszadozott valamivel.

- Mi az? – nézett rá Elsa.

- Tansy babája. Otthon találtam a régi ládában.

- És hogy kerül hozzád? Miért nem hagytad a helyén?

A fiú megvonta a vállát.

- Kár, hogy nem emlékszem rá. Remélem, apám megtalálja őt, anyám teljesen összeroppant.

- Igen, én is látom – sóhajtott az asszony. – Egyszer sem viselte meg ennyire az évforduló.

- Az utóbbi napokban folyton arról álmodott, hogy visszatér hozzánk.

- Reméljük, így is lesz – simogatta meg Tasunke fejét Elsa. A fiú elhúzódott. – Most nem a táborban vagy, tudod, hogy én nem tudom visszafogni az érzelmeimet.

- Tudom, Elsa néni, de én már férfi vagyok, és nem való, hogy gyerekesen viselkedjek.

Hope hallotta a beszélgetés foszlányait, és egyre inkább remegett. A hajkefe, amit Chadával nézegettek, kiesett a kezéből, és képtelen volt lehajolni érte.

Ekkor kinyílt a bolt hátsó részében lévő ajtó, és belépett rajta egy gyönyörű indián asszony, és egy férfi, akinél fenségesebbet Hope csak egyszer látott. Az indián méltóságteljes volt, mint Weayaya, csak jó pár évvel idősebb, és Hope azonnal felismerte. Meg kellett kapaszkodnia a polcban, hogy ne essen össze.

- Fiam! – hallotta meg a férfi hangját. – Hogy kerül hozzád a nővéred babája?

- Én csak… – nyögte ijedten a fiú.

- Tansy holmija közt turkáltál? – kérdezte elcsukló hangon a nő. A szeme könnybe lábadt.

Hope nem bírta tovább, tudta, hogy most döntenie kell, melyik életet választja. Megmarad Easternékkel, és elfelejt mindent, ami az utóbbi napokban történt, vagy felfedi magát. Nézte a megtört gyönyörű asszonyt, aki a szülőanyja volt, és látta a fájdalmát. Tudta, hogy a mai napig kísérti őt az eltűnése. Hirtelen már nem számított Margaret Eastern.

Hope kilépett a polc mögül, és csendesen az asszonyra bámult.

14. fejezet

Mindenki elhallgatott, és döbbenten néztek a lányra. Ide-oda kapkodták a fejüket a két nő közt. Mind látták a hasonlóságot, olyanok voltak, mint két tojás. Erica remegni kezdett, és már sejtette, miért.

Hope ekkor észrevette, hogy a pulton ülő fiú, aki nem volt más, mint aki a szabóságban is megbámulta, egy babával játszadozik. Úgy sietett oda, hogy a többiek pislantani sem tudtak:

- Nanita! – nyögte a lány. Rica hangosan felnyögött, és felé lépett. – Ez az én babám – mondta Hope, és kikapta a fiú kezéből. – Hogy kerül hozzád? Hol találtad?

Hope szeme könnybe lábadt, ahogy a fiúra nézett. Tasunke döbbenten, elkerekedett szemmel nézett vissza rá, és alig hallhatóan megszólalt:

- Tansy? – suttogta döbbenten.

- Ki vagy te? És miért hívsz így? – kérdezte a lány, bár tudta a választ. - Te… te vagy…?

- Tansy? Tényleg te vagy az? – szólalt meg Hope mögött az indián asszony.

- Anyám? – nyögte Hope, ahogy felé fordult, és hirtelen úgy érezte, a nyakában lógó medál forrón égetni kezdi a bőrét. Odakapott, és kirántotta a ruha alól.

- Szent Manitu! – nyögött fel Rica. – Hol szerezted azt a követ?

- Ez az enyém, a szüleimtől kaptam. – mondta, és tett egy lépést az asszony felé.

Rica tétován elindult, aztán hirtelen mindketten egymáshoz szaladtak, és bátortalanul megölelték egymást.

- Tansy, tényleg te vagy az? – kérdezte újra, könnyes szemmel.

- Nem tudom, szeretném ezt hinni, de nem vagyok biztos benne.

Tokalah odalépett hozzájuk:

- Valóság lenne? – megérintette a lány haját. – Hasonlítasz Rica-ra, de annyi idő telt el…

- Álmodtam rólatok – suttogta a lány. – Te Tokalah vagy, hallottam, amikor így szólítottak, és téged egy férfi Rica-nak szólított. – nézett az asszonyra.

- Valóban így hívnak minket – mosolyodott el a férfi.

- És te Tansy-nak hívtál engem.

- Ez a neve a lányunknak, akit elraboltak tőlünk.

- Engem örökbe fogadtak tíz évvel ezelőtt.

- Akkor lehetséges lenne? – kérdezte könnyek közt Rica. – Te lennél a kislányom?

- Ezt könnyen eldönthetjük. – mondta Tokalah. – Tansy-nak van egy anyajegye.

- A hátamon a lapockám alatt.

Rica felzokogott, és szorosan magához ölelte a lányt:

- Szentséges Teremtő! Köszönöm! Köszönöm! Hát te vagy az.

- Mi folyik itt? – Margaret eddig semmit sem hallott, most lépett ki az egyik polc mögül. – Hope, gyere ide! Ismered talán ezt az indián asszonyt?

A hangja remegett, és Hope tudta, hogy fél.

- Mama, ő itt az anyám, a szülőanyám.

- Ez badarság. Honnan veszed ezt? Hisz azt sem tudod, ki ő. Gyere, visszamegyünk a szállodába!

- Mama, beszélni akarok vele! Úgy érzem, hogy ő az anyám, és szeretnék bizonyosságot szerezni.

- Nem! Nem hagyom, hogy vadidegenekkel beszélgess!

- Kérem, könyörgöm asszonyom! Hadd beszéljünk – Rica sírva emelte fel a kezét. – Tíz éve rabolták el tőlem a lányomat, és ő annyira hasonlít rá. Tudnom kell az igazat.

- Ő nem a maga lánya! Én neveltem, én voltam mellette, amikor beteg volt, nekem mondta el, ha baja volt. Maga egyáltalán nem hasonlít rá, és miből gondolja, hogy Hope-nak bármi köze lenne magához?

- A medál, ami a nyakában lóg, születésekor kapta az apjától, és az anyajegye. Ugyanott van, ahol az én sebhelyem.

Tokalah közben odalépett, és gyengéden megfogta Rica, és Hope derekát.

- Én pedig érzem, hogy ő a lányom, és nem fogom elengedni, most, hogy visszakaptuk.

- Ő nem a maguk lánya – sikította Margaret, odalépett, megragadta Hope kezét, és elrántotta.

- Mama, kérlek ne!

- Gyere!

- Tansy! – zokogta Rica. – Tokalah, tégy valamit, kérlek!

Időközben megérkezett William is, aki csak a vita végét hallotta:

- Drágám, valami gond van? Talán ezek a rézbőrűek molesztálnak benneteket?

- Azt állítják, hogy Hope az ő lányuk, akit elraboltak. – mondta sietve az asszony.

- Hogy merészelik? – nézett rájuk. – Miféle népek élnek itt? Idejövünk, és azonnal el akarják rabolni a lányunkat.

- Tansy elmondta, hogy örökbe fogadták őt. Ő nem a maguk lánya – csattant fel Tokalah.

- Mit képzelsz magadról, rézbőrű? Nem hagyom, hogy ilyen hangon beszélj velem! Hol a békebíró, azonnal intézkedem, hogy ezek itt többé ne kellemetlenkedjenek.

- A békebíró a férjem – szólalt meg Elsa. – Tansy nagybátyja.

- Ah, már értem, összefogtak! Találtak egy lányt, aki hasonlít a maguk elrabolt gyermekére, és most azt hiszik, hogy vele pótolhatják. Hát nem! Hope nem a maguk lánya, és nem hagyom, hogy elszakítsák tőlünk.

- De papa, én tudom… – kezdte Hope.

- Nem tudsz te semmit! Lányos képzelgéseidben arról álmodtál, hogy az indiánok közé tartozol, de ideje felnőnöd! Felejtsd el ezeket az ábrándokat! Az én lányom vagy, azt teszed, amit mondok neked!

- Nem! Papa, ez nem képzelgés, és ezt te is jól tudod. Tudom, hogy Chaves elmondta neked, ki vagyok.

- Chaves? – suttogta Tokalah, és egymásra néztek Rica-val.

- Nem érdekel, mit hazudozott az a haramia. Te hozzánk tartozol, és Wyatt-hez.

- Wyatt-hez? Hogy jön ide most Wyatt? – kérdezte meglepve Hope.

- Már beszéltem a pappal. Mielőtt belekezdünk az építkezésbe, összeházasodtok.

- Nem! – sikoltott fel Hope. – Wyatt nem mondta el, hogy egyikünk sem akarja ezt a házasságot?

- Oh, dehogynem akarja. Ezt már azelőtt eldöntöttük, hogy te beleélted magad mindenféle ostobaságba.

- Mégis, mi ez az egész? – szólalt meg Tokalah látszólag higgadtan. –  Tansy feje fölött döntene a sorsáról? Úgy, hogy semmi joga nincs hozzá? Ő nem a maga lánya, nem dönthet helyette.

- Te talán azt hiszed, dönthetsz helyette? Megjelensz, kitalálod, hogy az állítólagos lányod, és máris jogokat formálsz. Milyen alapon?

- Talán le kellene ülnünk, és megbeszélni mindezt. És talán megkérdezhetnénk Tansy véleményét is.

- Miért hívja Tansy-nak a lányomat? Az ő neve Hope.

- Papa, kérlek! Muszáj beszélnem ezekkel az emberekkel! Tudnom kell, hogy valóban ők-e a szüleim.

- Nem hihetsz néhány kétségbeesett indiánnak, Hope! Gyere, mennünk kell!

- Tansy – mondta elcsukló hangon Rica. – Kérem, ne vigyék el! Ne vegyék el újra!

- Fogja már fel jóasszony, ő nem a maga lánya! – förmedt rá William, mire Tokalah megindult.

- Nem beszélhet így az asszonyommal!

- Nekem erre nincs időm – mondta türelmetlenül William. – Hope, indulunk!

Megragadta a lány kezét, és húzni kezdte.

- Papa, kérlek! Legalább hadd köszönjek el illendően.

- Hope!

- Papa, könyörgöm, legalább ennyit engedj!

- Rendben.

Elengedte a lány kezét, ő pedig odaszaladt Rica-hoz:

- Érzem, tudom – súgta a nő fülébe. – Nem veszítesz el újra.

Szorosan összeölelkeztek.

- Vigyázz magadra, kicsim! – mondta sírva az asszony.

- Már tudom, hol keresselek, megtalállak benneteket… anyám. Hamarosan.

Elengedték egymást, és Hope bátorítóan rámosolygott.

- Szeretlek, anyám – mondta indián nyelven.

Rica hangosan felzokogott.

- Én is szeretlek, kicsim.

Hope megfordult, és csendben követte Williamet.

Tokalah őrjöngve indult meg utánuk, de Elsa elé állt:

- Most ne szítsd a tüzet, fiam!

- De elvitte a lányomat! – hörögte.

- Biztosak vagytok benne, hogy ő az? – kérdezte az asszony, bár ő is biztos volt a dologban.

- Nem láttad őt? – nézett rá a férfi. – Pont úgy nézett ki, mint Rica. És a kő, meg az anyajegy.

- És azonnal felismerte a babát – szólt közbe Tasunke.

- Igaz – mondta Elsa. – de akkor is gondolkodj higgadtan! Ha most utánuk rohansz, akkor csak azt éred el, hogy szétzúzod ezt a törékeny békét, ami a városiakkal van. Ők nem mennek sehová. Megvették Casa de Sol-t.

- Tessék? – döbbent meg Tokalah.

- Így van. Most már nem kell attól félnetek, hogy elveszítitek Tansy-t. tudjátok, hol fog élni, és…

- És vissza tudjuk kapni – fejezte be Tokalah. – Mert ezek után nem hagyom ennyiben. Láttátok Tansy szemét, velünk akart jönni.

- Igen, de most sokkal célravezetőbb a megfontoltság – fogta meg a férfi karját Elsa.

- Igaza van Elsa néninek, Tokah. Én is majd’ beleőrülök, hogy láttam, és mégis elvitték, de legalább tudjuk, hogy él, és még mindig szeret minket. Vissza fogjuk kapni. – Rica nehezen beszélt, a hangját elnyomták az öröm, és kétségbeesés könnyei. – Nem mondunk le róla.

Az indián megölelte a feleségét, és belenyugvóan felsóhajtott:

- Végre megnyugodhatunk – suttogta, és az ő szeméből is kibuggyantak a könnyek.

Hope szinte sikított, amikor William belökte a szobába:

- Hogy képzelted ezt? – ordított rá. – Képes lennél ezek miatt feladni mindent?

- Papa, ők a szüleim!

- Mi vagyunk a szüleid! Nem dobhatsz félre minket néhány koszos indián miatt.

- Papa! – döbbent meg Hope. Soha nem hallotta még így beszélni a férfit, ennyi ellenségességgel a hangjában. – Tudtad, hogy mindig is tudni akartam, kik a szüleim.

- Nem fogom engedni, hogy indiánok közt élj! Ezek csak aljanép, arra valók, hogy szolgáljanak minket.

- Miért mondasz ilyeneket? Hisz én is közéjük tartozom. – sírta el magát a lány.

- Nem, te közénk tartozol.

- Indián vagyok! Apacs, és ha ez nem felel meg az értékrendednek, akkor bánj úgy velem, mint Chadával! Vagy nem, inkább kergess el!

- Persze! Te pontosan ezt szeretnéd, hogy visszamehess közéjük. Nem adom meg neked ezt az örömöt. Az én lányom nem lesz indiánok fattya.

- Papa…

- Elég! És ha még egy szót szólsz, visszaküldelek St. Louis-ba!

- Azt nem teheted meg! – kiáltott fel Hope felháborodva. – Úgysem mennék vissza.

- Ne tegyél próbára, Hope! – mondta fenyegetően a férfi. – És mostantól nem mozdulhatsz ki a szobából mindaddig, amíg el nem intézem az esküvő részleteit.

- Neee! – sikoltott a lány, de mire az ajtóhoz ért, a férfi kifordult, és kívülről bezárta. – Papa, ezt nem teheted! – zokogta Hope.

Hiába dörömbölt az ajtón, hallotta, ahogy az apja átsétál a folyosón, és becsukja a szobája ajtaját.

A lány elkeseredetten roskadt a földre. Órákon át meg sem mozdult, szemei előtt képek peregtek. Az anyja arca, ahogy felismerte, az apjáé, amikor megpróbálta védeni, és az öccse szemei, ahogy rácsodálkoztak.

Ezek az emberek azonnal a védelmére keltek azokkal szemben, akik állítólag szeretik őt, akiket a szüleiként tisztelt. Persze értette a rémületüket, hisz hirtelen a semmiből megjelenik egy család, és el akarja ragadni tőlük, de akkor is rosszul esett neki, hogy ennyire támadóan fogadták a dolgot. Meg sem hallgatták Tokalah-t, vagy Rica-t, azonnal eltaszították őket. Pedig nélkülük ő most nem is létezne. De Easternék egy csöppnyi hálát sem mutattak, hanem csak ellenségeskedtek.

Most pedig bezárták, és esélyt sem adnak neki, hogy beszélhessen velük. Hope lassan rádöbbent, hogy az volt álomvilág, amiben eddig élt. Mostanáig volt ő egy hercegkisasszony, és igazából nem erre vágyott. Nem akarta ezt. Az igazi szüleit akarta, akik tíz év után is szinte beleőrültek, amikor elragadták tőlük.

Felemelte a fejét, és elszántan nézett maga elé néhány pillanatig. Aztán felállt, és kiszaladt a teraszra, de látta, hogy arra nem menekülhet. Csalódottan támaszkodott a korlátra.

Látta, hogy a bolt ajtaja kinyílik, és az anyja kilép rajta. Szeretett volna lekiáltani neki, de túl sokan voltak az utcán. Tasunke ott állt a nő mellett, és körbenézett. Észrevette, ahogy Hope kétségbeesve figyeli őket a teraszról. Jelzett az anyjának, aki felnézett. Anya és lánya pillantása találkozott, és az érzelmeik azonnal utat találtak. Hope megpróbált mosolyogni, de ehelyett könnyek csordultak ki a szeméből. Rica szomorúan biccentett, és ő is sírt.

- Hazamegyek, esküszöm – suttogta Hope, senki nem hallhatta, de Rica megértette.

- Tudom kicsim, várlak – tátogott vissza.

Felült a lovára, és várta, hogy a fia, és a férje kövessék. Tasunke gyorsan követte, de Tokalah nem mozdult:

- Menjetek, szerelmem! Nekem még dolgom van – mondta, és közben lopva a terasz felé nézett.

- Vigyázz magadra, és Tansy-ra is! – nyúlt felé Rica.

- Úgy lesz! Hamarosan megyek.

Hosszan figyelte, ahogy a családja távolodik, aztán visszament a boltba:

- Elsa, kérlek, szólj John-nak! Megyek, és beszélek ezzel a…

- Mr. Eastern-nek hívják. De kérlek, légy óvatos, ha felbőszíted…

- Nem áll szándékomban, de azért szeretném, ha John mellettem állna. Nem kell, hogy ott legyen, de tudjon róla. Szeretném megértetni Mr. Eastern-nel, hogy Tansy-nak köztünk a helye.

- Rendben. – sóhajtott Elsa, és aggódva figyelte, ahogy az indián elindul a szálloda felé.

Amint belépett, azonnal meglátta a férfit, és a családját a szalonban. Késedelem nélkül belépett:

- Mr. Eastern! Beszélhetnék önnel?

- Nem hinném, hogy van miről beszélnünk – mordult felé William.

- Én pedig úgy vélem, hogy igenis van. Ön egyértelműen elutasította a lányom kérését, és ez nekem nem tetszik.

- Már megmondtam, Hope nem a te lányod!

- Tansy az én lányom. És akár tetszik önnek, akár nem, ő már egy felnőtt nő, aki önálló akarattal rendelkezik. És ő úgy döntött, hogy szeretne minket megismerni. Ön ezt a kérését semmibe veszi. Maga szerint ilyen az igazi atyai szeretet?

- Hogy mersz kioktatni? Neked semmi közöd hozzá, hogy miként irányítom a családomat. – William felemelte a hangját, egyértelműen jelezve az indiánnak nemtetszését.

- Értem. – Tokalah-ban dúlt a harag, de igyekezett visszafogni magát. – Tehát a fehérek világában csak az számít, mit mond a férfi. És jogában áll zsarnokoskodni a szerettei fölött, ha az érdekei ezt kívánják.

- Mintha a ti világotokban egy asszonynak joga lenne bármihez – vágott vissza William.

- Azért, mert nem mondhatják ki nyíltan, a törzs előtt a véleményüket, még meghallgatjuk őket, és a férfiak képviselik a véleményüket, ha kell. De én most nem ezért jöttem. Csak azt akarom, hogy adja vissza a lányomat.

- Akarod? Te itt nem akarhatsz semmit.

- Azt mondja, Tansy a maga lánya, és ismeri. Ha igazán így lenne, akkor észrevette volna az előbb, mire vágyik. De maga nem figyelt rá.

- Te csak szeretnéd, ha Hope arra vágyna, hogy veletek legyen – sziszegte William, de érezte, hogy Margaret megszorítja a karját. – Sosem akarna ilyen koszos, utolsó rézbőrűekkel élni, mint ti.

- Mr. Eastern, ön nem ismer engem, így nem tudhatja, hogyan reagálnék most, ha maga is indián lenne. Egy ilyen sértést nem hagynék szó nélkül, de félreteszem a saját sérelmemet, mert most a lányom a legfontosabb. Tansy minket választott, de maga elszakítja tőlünk.

- Micsoda úriember! – mondta fennhéjázva William. A háttérben Kelvin hangosan felnevetett – végre képes volt kimozdulni a szobából – de az anyja szúrós szemmel ránézett, és inkább elhallgatott.

- Nézze uram! – folytatta Tokalah rendíthetetlen nyugalommal, bár a keze már a tőrén nyugodott. – Ha továbbra is így viselkedik Tansy-val, akkor elveszíti őt. Lehet, hogy rákényszerítheti erre a házasságra azzal a férfival, de boldogtalan lesz, és meggyűlöli magát.

- És ha engedném, hogy veled menjen, akkor nem veszíteném el? – vágott vissza élesen.

- Idetelepedtek, a falunk a közelben van, és Tansy bármikor meglátogathatná önöket. A birtok, amit megvásároltak, egykor az anyámé volt. Így Tansy kétfelől is az örököse. És sosem tiltanám attól, hogy lássa magukat, hisz maguknak köszönhetjük, hogy él, egészséges, és boldog. Maguk ugyanúgy a családja, ahogy mi is.

- Ne hidd, hogy ezzel a szöveggel meglágyítod a szívemet. Hope nem mehet sehová. Ő hozzánk tarozik, nem a te mocskos rézbőrű faludba, ahol minden férfi az élvezetét lelné benne.

Tokalah, ekkor veszítette el a türelmét, fenyegetően megindult a férfi felé, de erős karok ragadták meg:

- Nyugalom, fiam! – suttogta a fülébe John. – Semmi értelme, hogy bántsd, csak magadnak tennél rosszat. Gyere!

Elhúzta a dühtől remegő férfit, és kivezette a szállodából:

- Kitaláljuk, hogy mit tehetünk. Én sem hagyom, hogy a lányod egy ilyen ember zsarnokoskodásának legyen kitéve.

- Will – szólalt meg Margaret. – Azt hiszem, erre nem volt szükség. Ez az ember csak szeretné visszakapni a lányát.

- Te is az ő pártjára állsz? – förmedt rá a férfi. – Szépen vagyunk, a családom ellenem fordul.

- Nem erről van szó, drágám, de túl keményen utasítottad el. Ha lehetőséget adtál volna neki az egyezségre, akkor talán…

- Akkor mi? Osztozhattunk volna rajta? Néhány hetet velünk tölt, néhányat a kutyák közt?

- William!

- Nem! Én nem osztozom senkivel a lányomon.

- Ő nem a te lányod. – suttogta a nő.

- Elég! Wyatt, beszéltem a pappal, négy nap múlva megtarthatjuk az esküvőt. Utána már senki nem szakíthatja el tőlünk Hope-ot. Addig pedig be lesz zárva a szobájába. Döntöttem, többet pedig nem akarok erről a dologról beszélni.

Ezzel felállt, és felment a szobájába, Kelvin elégedetten mosolygott magában, bár az indián elejtett megjegyzése Hope örökségét illetően zavarta kissé, de sokkal jobban örült annak, hogy a lány számításai nem jönnek be, mintsem hogy ez az apró tény aggodalmat okozott volna neki.

Hope csendesen feküdt az ágyon, a könnyei már elapadtak, a szemei bedagadtak, de ez sem érdekelte. Hallotta, amikor William dühösen felrobog, és bevágja maga mögött az ajtót. Látta a teraszról, ahogy az apját a békebíró kíséri ki a szállodából, azonnal tudta, hogy történt köztük valami, de senki nem mondott neki semmit, és ettől kiborult.

Az ajtó felől kulcszörgést hallott, ijedten ugrott fel, és fájós szemeit kimeresztette a sötétben.

Az ajtó kinyílt, és csendesen belépett Margaret, és Wyatt. Hope felugrott, és a nyakukba borulva sírni kezdett. Könnyei már nem voltak, a szeme égett. Görcsösen kapaszkodott az asszonyba.

- Sss, kicsim! Nehogy Will meghallja! Gyere!

Kézen fogta a lányt, és húzni kezdte a lépcső felé. Wyatt folyamatosan figyelt, nehogy valakivel találkozzanak.

A sötétség a segítségükre volt, így gyorsan megérkeztek a szatócsbolthoz. A nő bezörgetett, és türelmetlenül várta, hogy ajtót nyissanak.

- Mama! Miért? – talált a hangjára a lány.

- Azért… Tansy, mert tudom, mit jelent elveszíteni egy gyermeket, és láttam édesanyádat. Neked mellette a helyed.

- Köszönöm – suttogta Tansy, és forrón átölelte a nőt.

- Csak egy dolgot ígérj meg! Néha meglátogatsz.

- Ezt kérned sem kell, mama!

Időközben Elsa leért, és ajtót nyitott. Megdöbbenve nézte, ahogy ők hárman berontanak, és becsukják maguk mögött az ajtót.

- Nem maradhatok, ha Will észreveszi, hogy eltűntem, azonnal gyanút fog. – mondta Margaret. Még egyszer megölelte a lányt, és sietve távozott.

- Meg foglak látogatni mama! – szólt utána Tansy, és figyelte, ahogy a nő eltűnik a sötétben.

Ekkor Wyatt felé fordult:

- Köszönöm – suttogta. – Hogy hálálhatnám meg?

- Csak légy boldog! – mosolygott a férfi, és ő is megölelte. – Légy boldog, kicsi indián húgom!

- Köszönöm – mondta újra Tansy. – Kérhetek én is valamit?

- Persze – nézett le rá a férfi.

- Ne add fel! Küzdj meg Chadáért! Tudom, hogy boldogok lehettek.

Wyatt szeme megtelt könnyel.

- Köszönöm, Tansy! Ég veled!

Megfordult, és Margaret után eredt.

Tansy zavartan fordult az idegen asszony felé, aki mosolyogva tárta szélesre a karját:

- Isten hozott itthon, édes kicsikém! – Forrón magához ölelte. – Gyere, apád annyira boldog lesz!

- Itt van? Nem ment vissza?

- Nem, azt mondta, addig nem megy, amíg vissza nem kap.

Tansy elengedte Elsa karját, és felszaladt a lépcsőn:

- Apám! – kiáltotta. – Apám, itt vagyok!

Kinyílt az egyik szoba ajtaja, és kilépett rajta az indián. Annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott, amikor Tansy zokogva a karjába vetette magát.

15. fejezet

- Tansy? Hogy kerülsz ide, Teremtőm? Lányom, édesem! – olyan szorosan ölelte magához, hogy szinte összeroppantotta. – Hát itt vagy?

- Itt vagyok apám. Vigyél haza, kérlek! – simult a lány a férfihoz.

Mindketten sírtak, de a könnyeik mosollyal keveredtek, és a férfi ott csókolta a lányát, ahol érte.

- Nem tudom elhinni, hogy itt vagy! – mondta. – Annyira hihetetlen, hogy visszakaptalak.

- Itt vagyok apám, tényleg itt vagyok.

- Tokalah – szólt csendesen a hátuk mögül Elsa. – Tudom, hogy most nagyon örültök, de indulnotok kellene, mielőtt Mr. Eastern észreveszi, hogy Tansy eltűnt.

- Igazad van, Elsa – motyogta a harcos, de a szemét nem vette le a lányáról – Máris indulunk. – elmosolyodott. – Olyan gyönyörű vagy, egy igazi szépség, mint édesanyád.

Tansy zavartan lehajtotta a fejét.

John közben szintén felébredt, és azonnal átlátta a helyzetet.

- Így van, sietnetek kell. Van egy ló az istállóban, egy halott mexikói hagyta rám – vigyorgott. – Azt oda tudom adni.

- Tudsz lovagolni? – nézett Tansy-ra Tokalah.

- Úgy rémlik, az apám jól megtanított kislány koromban – mosolygott, mire a férfi elnevette magát.

- Rendben – ölelte át. – Akkor induljunk. Elsa ugye számíthatunk rátok?

- Persze, senki sem fogja megtudni.

- Miről beszéltek? – nézett rájuk Tansy.

- Elsa-n és Johnon kívül a városban senki sem tudja, hol van a falu – mondta Tokalah. – Így ha elmentünk, senki nem talál rád. Most kell döntened, biztosan ezt akarod?

- Tíz évet vártam arra, hogy visszakapjam az igazi családomat – mondta Tansy.

- Easternék neveltek fel, kész vagy rá, hogy hátat fordíts nekik?

- Az, ahogy ma viselkedtek, egyszerűen elfogadhatatlan volt. Hatalmasat csalódtam az… az ap…

- Az apádban. Mondd ki nyugodtan! – simogatta meg Tokalah. – Fáj kimondanom, de valahol ő is az apád.

- Tudom, de amit most tett… Én mindig azt hittem, ha megtalállak titeket, ő elfogadja, és megérti, hogy veletek akarok maradni.

- Egy szülő sem mond le önként a gyermekéről. De most menjünk!

Elindultak lefelé, és a hátsó kijáraton távoztak a boltból. Az istállónál aztán John elővezette a lovat. Tansy szó nélkül felült, és feszülten nézett a főtér felé. Szerencsére minden csendes volt. Tokalah felé fordult, és mosolyogni kezdett.

- Induljunk apám!

- Rendben. Elsa, John, hamarosan találkozunk. Addig is ég veletek!

- Legyetek óvatosak, és érjetek haza épségben – köszönt el Elsa, és könnyes szemmel figyelte, ahogy távolodnak.

Senki nem látta őket távozni, csak a hold, és a csillagok kísérték útjukat, de Tansy szíve verőfényes napsütésben ragyogott. Izgult, hogy mi vár rá régi-új otthonában, de nem félt, hisz a családjához tér haza.

Mosolyogva lovagolt az apja mellett, és néha kinyúlt, és megsimogatta a karját, mintha bizonyosságot akarna szerezni arról, hogy nem álmodik. A férfi nem ellenkezett, pedig nem volt hozzászokva az ilyen közeledéshez. De most annyira boldog volt ő is, hogy legszívesebben maga elé húzta volna a lányt, hogy érezze, mennyire valóságos.

Gyorsan haladtak, és bár Tansy-nak fogalma sem volt merre mennek, egyre inkább érezte, hogy közelednek. A gyomrában pillangók táncoltak, és a szíve szaporán vert. Annyira szeretett volna nevetni, de tudta, most még nem fejezheti ki, mennyire boldog. Várt hát, és csendben követte Tokalah-t.

Margaret reggel a férje üvöltésére ébredt.

- Hol van Hope? – rázta a nőt.

- Will, kérlek!

- Odaadtad nekik? Engedted, hogy elvigyék? Hogy tehetted?

- Nem láttad az arcát? – rántotta el magát az asszony. – Ennyire nem figyeltél rá? Tansy nem hozzánk tartozik. Minden porcikája visszavágyott a népéhez.

- De ez akkor is…

- William Eastern! – kiáltott rá haragosan. – Ki vagy te? Mert nem az a férfi, akihez egykor hozzámentem. Akit én szerettem, az sosem viselkedett volna így.

- Igazán? Hogy voltál képes lemondani a lányodról, ezek miatt?! Hát ennyit sem jelentett neked?

- De, úgy szerettem, mint Madisont. És pont ezért voltam képes lemondani róla. Hogy ő boldog lehessen.

- De ezek csak mocskos indiánok, hogy engedhetted…?

- Ők a szülei. Tansy is közéjük való. Tudtuk, hogy előbb-utóbb rájön, és ez lesz a vége. Miért nem fogadod el, hogy megtörtént?

- Mert Hope a lányom, és kínoz a gondolat, hogy egy nyavalyás indián faluban kell tengetnie az életét, nyomorogva. – William kezdett lehiggadni, és Margaret látta, hogy beletörődött a helyzetbe.

- Will, Tansy tudja, hol van a birtok. Megígérte nekem, hogy meglátogat. Ha úgy érzi majd, hogy nem boldog, a kapunk nyitva lesz. De engednünk kell, hogy ő döntsön. És eszedbe se jusson, hogy nem engeded visszatérni, ha menni akar – tette hozzá gyorsan, ahogy meglátta a férfi szemében felcsillanó fényt. – Tansy felnőtt, és saját akarata van, nem korlátozhatod őt.

A férfi nagyot sóhajtott, egész házaséletében megszokta, hogy Margaret irányítja. Bár kifelé kemény, határozott ember képét mutatta, legbelül gyenge volt, és szüksége volt a felesége bölcsességére.

- Szóval le kell mondanom róla, hogy megtarthassam – suttogta.

- Igen, ezt kell tennünk, és akkor reménykedhetünk benne, hogy látjuk még.

- Rendben, legyen. – sóhajtott megadóan.

- És amint lehetőséged lesz rá, bocsánatot kell kérned Tansy szüleitől.

- Igen, megteszem. Talán Miss Greyson boltjában vannak még.

- Még az éjjel elindultak haza. De biztosan lesz még rá alkalmad.

- És mit mondunk Wyatt-nek? – nézett a feleségére. – Lehet, hogy az egész szerződésünk dugába dől.

- Istenem, William! Te néha annyira vak vagy. Tényleg nem vetted észre, hogy ők ketten nem illenek össze, és hogy egyikük sem akarta ezt a házasságot?

- De hát, megegyeztünk Wyatt-el…

- Csak, mert nem akart megbántani, de már az úton megbeszélték, hogy lebeszélnek a tervedről. Wyatt nem szereti Tansy-t, ahogy Tansy sem őt. ebből a házasságból amúgy sem lett volna semmi. Tegnap este beszéltem a fiatalemberrel, azt mondta, elvégzi a munkát, mert megegyeztetek, aztán utána visszamegy St. Louis-ba.

- Miért maradok én ki mindenből? – emelte égnek a kezét a férfi.

- Mert egy kissé önző vagy, és csak arra figyelsz, ami közvetlenül a szemed előtt történik – mosolygott Margaret.

- Mi lenne velem nélküled? – simogatta meg az asszony arcát.

- Már régen elvesztél volna – fogta meg a nő a férje kezét.

Lassan, csendben lovagoltak be a faluba, a nap épp kibukkant a látóhatár peremén, és halvány derengésbe vonta a sátrak tengerét. Tansy ámulva gyönyörködött, legalább száz sátor volt elszórva a folyó partján lévő tisztáson, a legtöbb csendes volt még, csak néhány belsejéből hallatszott az ébredező családok motozása. A lány mosolyogni kezdett, hirtelen újabb emlékek rohanták meg. Látta, ahogy a főnöki sátorból kitotyog egy kisfiú, és nevetve szalad felé.

- Tasunke – suttogta. Tokalah felé fordult. – Így hívják az öcsémet, ugye? Eszembe jutott a neve.

- Hamarosan mindenre emlékezni fogsz, lányom.

- Tudom – ezt már indián nyelven mondta, és valóban, ahogy az egyik harcos kilépett, döbbenten nézett rá. – Lansa?

A férfi megállt, és csodálkozva nézett az érkezőkre, aztán hangos örömujjongásba kezdett:

- Tansy! – kiáltotta. – Hazatért a keresztlányom!

Odaszaladt a lóhoz, és szinte lerántotta a meglepett lányt. Szorosan megölelte, és hatalmas csókot nyomott a homlokára.

A kiabálásra mások is felébredtek, Rica előjött a sátorból, még mindig vörös volt a szeme a sok sírástól, de amikor megpillantotta férjét, és Tansy-t, azonnal felderült az arca:

- Tansy! – sikoltotta, és ő is odarohant.

A lány zokogva borult anyja karjába, és percekig csak ölelték egymást sírva, és folyamatosan puszilgatták egymást. Nem foglalkoztak a körülöttük állókkal, és azzal sem, hogy az ilyen érzelemnyilvánítás nem illendő. De most senki nem botránkozott meg, mind boldogok voltak, hogy legalább egy elveszett gyermek hazatalált.

Jordan és Tukayoo is megérkeztek, de mosolyogva várták, hogy anya és lánya átadhassák magukat a viszontlátás örömének. Jordan szeme könnyes volt, és felidézte azt a napot, amikor ő kapta vissza a fiát. Tudta, mit érez most Rica. Tukayoo gyengéden megszorította a derekát, jelezve, hogy ő is ugyanígy érez.

- Végre újra együtt van a családunk – mondta halkan a férfi. – Ennél nagyobb boldogság nem is érhetett minket.

Végül a törzs minden tagja köszöntötte a lányt, aki a végére nagyon kimerült. Rica ekkor határozottan kimentette az ünneplő sokaság gyűrűjéből, és bevezette a sátrukba.

Ahogy belépett, Tansy azonnal felismert minden apró zugot, meglepve látta, hogy a fekhelye még mindig ott várja a sátor jobb oldalán. Bátortalanul odalépett, az anyjára nézett, aki mosolyogva bólintott:

- Az ágyad. Sosem adtuk fel a reményt, hogy hazajössz.

- Igen, valahol a szívem mélyén mindig éreztem. – suttogta, és végigsimított a lágyra dolgozott szarvasbőrön.

Rica mellé ült, és megölelte:

- Nem tudom elmondani, mennyire boldog vagyok. Szeretnélek átölelni, és soha többé el nem engedni.

Tansy szó nélkül hozzábújt, és szorosan ölelte az anyját.

A következő napokban Tansy úgy érezte magát, mintha egy vásárban lenne. Mindenki kérdésekkel ostromolta, kíváncsiak voltak a fehérekkel eltöltött időre, főleg a gyerekek, de a fiatal lányok is élénken érdeklődtek.

De amire Tansy nem számított, és nagyon nehezen viselte, az a hirtelen előtörő emlékek rohama volt. Néhány nap alatt szinte minden visszatért, de ettől teljesen kikészült, volt, hogy egy beszélgetés közepén sírógörcs tört rá, és menekülnie kellett a többiek elől, hogy ne lássák a könnyeit. Máskor a feje fájdult meg olyan elviselhetetlenül, hogy úgy érezte belepusztul. De végül ezek az érzések egyre ritkábban jelentkeztek, és Tansy kezdett megnyugodni. A szülei, és a nagyszülei rengeteget segítettek neki a visszailleszkedésnél. Mindent elmagyaráztak neki, és a lány nem érezte magát idegennek.

De esténként, amikor már mindenki elaludt, eszébe jutottak a nevelőszülei, érdekelte, hogy vajon mi lehet velük, és Wyatt-el, remélte, hogy megfogadta a tanácsát, és közeledett Chada felé. A legnagyobb szomorúságot azonban Weayaya hiánya okozta. Senkinek nem beszélhetett arról, hogy beleszeretett egy kiowa harcosba, arról pedig még kevésbé, hogy ez a szerelem be is teljesedett. Tudta, hogy azzal megbántaná a szüleit, és szégyent hozna rájuk.

Tansy most, hogy megnyugodhatott volna, egyre inkább szenvedett. Éjszakákon át sírt, de csak ha a szülei nem láthatták, bár azt nem tudta, hogy Tasunke néha ébren volt, és hallotta őt.

Egy nap, amikor a folyónál mosott, az öccse odament hozzá:

- Nővérem, mi bánt? Visszavágysz a fehérek közé?

- Honnan veszed, Tasunke?

- Hallottalak sírni az éjjel.

- Ne mondd el apámnak, nem szeretném, ha aggódna emiatt.

- Ezek szerint szeretnél visszamenni hozzájuk? – kérdezte csalódottan a fiú. – Anyánk belehalna.

- Jaj, dehogy vágyom vissza! Boldog vagyok itt, csak néha hiányoznak. Talán beszélnem kellene apámmal, hogy meglátogatnám őket.

- De nem akarsz velük maradni, ugye?

- Nem, dehogyis – mosolygott a lány, és megölelte az öccsét, aki hirtelen elhúzódott.

- Itt ne ölelgess! – szólt rá.

- Bocsáss meg, ezt még meg kell szoknom.

- Gyere, anyánk azért küldött, hogy hazahívjalak.

- Rendben – felelt Tansy, felállt, összeszedte a ruhákat, és követte az öccsét.

Weayaya beszáguldott a kapun, látta a rengeteg munkást, akik a téglákat hordták. A legtöbben rémülten álltak meg, és a szerszámokért nyúltak, de Wyatt rájuk szólt.

- Weayaya, jó napot! Mi járatban erre? Egyáltalán, honnan tudtad, hogy itt vagyunk?– kérdezte szívélyesen a fiút.

- Hope-ot keresem, apám mondta, hogy megvették a birtokot, ezért jöttem ide.

- És miért keresed a kisasszonyt?

- Az az én dolgom – válaszolt keményen. – Hol van?

- Nincs itt – nézett a szemébe Wyatt. – Feleslegesen jöttél ide.

- A városban maradt?

- Nem.

- Mit keresel itt? – csattant fel William hangja a távolból.

- Jó napot, Mr. Eastern! – köszöntötte Weayaya a férfit. – A lányát keresem.

- Nekem nincs lányom, meghalt.

A fiú megremegett a ló hátán.

- Hogy mondja? – nyögte alig hallhatóan.

- Ha Hope-ra gondolsz, ő megtalálta a családját, és elment velük. A lányom, Madison, meghalt.

Wyatt látta a fiú rettegő szemeit, és gyorsan magyarázni kezdett:

- Hope él. Megtalálta a családját, egy indián családot, és úgy döntött, velük megy, és elhagyja Easternéket.

- De mégis hogyan? Mi történt? Milyen indián családról beszéltek?

- Hope-nak a támadás után előtörtek az emlékei, és amikor megérkeztünk, találkozott egy indián családdal, és felismerte bennük a saját családját. Nem tudom, melyik törzshöz tartoznak, én nem tudok különbséget tenni köztetek. A lényeg, hogy őket választotta.

- De te minek jöttél ide? – kérdezte William, aki időközben melléjük ért.

- Erre volt dolgom, és amikor láttam a mozgolódást, arra gondoltam, meglátogatom őt. Jó barátok lettünk az úton.

- Most már megértem, miért – morgolódott William. – Ő is a ti fajtátok. – egyértelműen kiérződött a keserű csalódottság a hangjából. – De így döntött, és én nem akadályozhattam meg. Nos, segíthetünk még valamiben? – kérdezte hirtelen, és megrázta magát.

- Nem uram, nekem akkor nincs keresnivalóm itt. Ég önökkel! – mondta gyorsan, megfordította a lovát, és elvágtatott.

Tehát az álmai igaznak bizonyultak, és Hope valóban indián. Vajon melyik törzsről beszélhetett Wyatt? – gondolta magában a fiú. Rajtuk, és az apacsokon kívül nem messze élt még néhány navajo törzs, és hallotta, hogy a comanche-ok néhány törzse is erre él. Vajon nézze végig őket? Reménytelen. Elkeseredve jött rá, hogy amint megjelenne, azonnal végeznének vele, esélye sem lenne érdeklődni, és Hope legfeljebb a holttestét látná viszont. Ki kell találnia, hogyan találkozhassanak.

- Nem adom fel, szerelmem! – morogta magának, és elindult a faluja felé.

Elkeseredve ért vissza a faluba, és ami fogadta, az sem derítette jobb kedvre:

- Hol voltál? – szegezte neki a kérdést Chu’a.

- Vadászni – felelt kurtán.

- Ahhoz képest, hogy napokig odavoltál, meglep, hogy nem hoztál zsákmányt.

- A Szellemek nem kísértek el. Nem volt szerencsém.

- Úgy érzem, nem mondasz igazat. Mi az igazi indok? Amióta visszatértetek, te folyton napokra eltűnsz, és nem adsz elfogadható magyarázatot.

- Talán elszámolással tartozom neked, bátyám? – csattant fel a fiú.

- Ha elhanyagolod a törzzsel szembeni kötelességeidet, akkor igen.

- Mire gondolsz? Miféle kötelezettségről feledkeztem meg? – nézett döbbenten a fiú.

- Törzsi tanácsot hívtam össze. Elérkezett az idő, hogy bosszút álljak apám haláláért. A felderítők szerint Tokalah az utóbbi időben nem volt régi önmaga, ha most támadunk, sikerrel járhatunk. Egy óra múlva várlak a tanácssátorban, addig odahívatom a többi harcost is.

Ezzel megfordult, és elvonult a sátrába. Weayaya átadta a gyeplőt az egyik várakozó fiúnak, és az apjához ment.

- Apám, mi ütött az öcsédbe? Megint háborút akar? Végre csatározás nélkül élünk.

- Ismered Chu’a-t. Soha nem fog megnyugodni, amíg Tokalah és a fia él.

- De Tokalah fia alig nőtt ki a gyerekkorból – ült le a fiú a fekhelyére, és lepakolta a fegyvereit. – A nagybátyám csak a gyilkolásnak él. Nem értem, mire jó mindez.

- Téged nem hajt a bosszú, hogy megöld a nagyapád gyilkosát? – kérdezte Sahale keményen.

- Nem Tokalah ölte meg a nagyapámat, hanem Tukayoo. Ha bosszút akar, miért nem őt hívja ki?

- Mert Tukayoo már öreg. Egy vénember, aki már a tőrt sem képes megfogni. Az nem lenne dicső tett. És jobb lenne, ha nem beszélnél erről a nagybátyád előtt, csak felbőszítenéd. Itt van, Adsila készített vacsorát, egyél, aztán induljunk a tanácsra.

A férfi gyorsan megette az ételt, aztán szó nélkül követte az apját. Amikor beléptek a tanács sátrába, a legnagyobb harcosok, már ott voltak, Sahale és Weayaya leültek a főnök jobbjára, ahogy azt a rangjuk diktálta.

Chu’a először beleszívott a pipába, aztán halkan imát mondott, végül belekezdett a mondandójába:

- Testvéreim, a felderítők jó híreket hoztak. Tokalah ereje meggyengült, a Szellemek elpártoltak tőle, és ő most nem tudja úgy irányítani a népét, ahogy egy jó vezérnek kellene. Itt az idő, hogy visszafizessünk neki, és a törzsének. Leszámolhatunk az ellenségünkkel. Elpusztíthatjuk a mescalero-kat.

- Ezek nagyszerű hírek, Chu’a.  – szólalt meg lelkesen az egyik harcos. – A tomahawkomat már rég festette az ellenség vére, haszontalanul lógott a sátramban. Ideje, hogy újra dicső vörösre fessem.

- Jól beszélsz, Patwin – csatlakozott egy másik is. – Ideje, hogy a mescalerok megfizessenek. Kangee halála még mindig kísérti népünket.

- Így van, testvéreim – mosolygott keményen Chu’a. – de most itt a lehetőség, hogy megnyissam az utat apám számára az örök vadászmezők felé, és a szelleme csatlakozhat az őseihez.

- És ennek az az ára, hogy kiírtunk egy egész falut? – kérdezte csendesen Weayaya.

- Hogyan? – nézett rá Chu’a. – Öcsémet talán nem hajtja a bosszú nagyapja gyilkosa után?

- Csak azt nem értem, miért kell ezért elpusztítanunk egy egész falut? Hívd ki a gyilkos Tukayoo-t. Küzdj meg vele, és akkor nem lesz szükség arra, hogy ártatlan asszonyokat, és gyerekeket gyilkoljunk.

- Bátyám fia gyáva talán? Fél attól, hogy az ereje megmérettessen? – kérdezte hirtelen éledő haraggal a főnök. – Megmondtam neked bátyám, hogy az apacs feleséged vére felhígítja a fiadét.

- A fiam nem gyáva, kiáll bárkivel, bármikor. – vágott vissza a férfi.

- Akkor neveld meg! Lehet, hogy felnőtt harcosnak hiszi magát, de ezek a szavak, egy dacos, engedetlen gyermek szavai.

- Igazad van, a fiam már felnőtt, és bátor harcos. Nem szabhatom meg, mi legyen a véleménye.

- Netán azt akarod, hogy kikötessem? Talán akkor jobb belátásra tér. Mondd Weayaya, kikösselek? Továbbra is ellenszegülsz az akaratomnak?

- Ha az akaratod a mészárlás, akkor igen – vágott vissza a fiú. – Soha nem fogok ártatlanokat gyilkolni.

- Ne játssz a türelmemmel fiú! – emelte fel a hangját Chu’a. – Adok még egy lehetőséget. Ha most mellettem harcolsz, akkor elfelejtem az engedetlenségedet. De ha továbbra is ellenszegülsz, meg kell, hogy öljelek, hogy az apacsok utolsó vérét is kiirtsam a népem embereiből.

- Öcsém – szólalt meg Sahale. – a fiam készséggel követ téged. Most csak a veszteség fájdalma beszél belőle. Nemrégen elvesztett valakit, aki fontos volt a számára. A hazaúton elrabolta a szívét egy asszony, akit elveszített, és most ennek a fájdalma zavarja meg a szavait.

- Valóban? – nézett Weayaya-ra a főnök. – Ha így van, akkor talán ki kellene űzni belőled ezeket a gondolatokat, mielőtt csatába indulunk. Ez volt az oka, hogy ilyen sokszor mentél el?

- Igen – sziszegte Weayaya, és közben dühösen meredt az apjára. – próbálok megszabadulni ennek az érzésnek a szellemétől.

- Akkor talán még segíteni is fog, ha harcolsz. A csata eltereli az ilyen ártó gondolatokat. Néhány napon belül indulunk, és te mellettem fogsz lovagolni.

Weayaya érezte a fenyegető élt a nagybátyja hangjában, látta a többi harcos szánakozó pillantásait, és megszégyenülten ült, de a tekintete kemény maradt. Ha most nem követi a parancsot, Chu’a megalázza, és azután megöli, csak hogy megmutassa, mennyire kegyetlen harcos, és még a saját vérét sem kíméli. Ha esélyt akar, hogy megtalálhassa Hope-ot, akkor élnie kell. És ennek csak az a módja, hogy követi Chu’a-t, és kegyetlenül lemészárolja azokat az asszonyokat, és gyerekeket.

- Követni foglak, bátyám – mondta keserűen.

- Tudtam, hogy helyesen döntesz. – felelt elégedetten a főnök. – Hamarosan indulunk, ideje, hogy mind felkészüljetek.

Chu’a felállt, jelezve a harcosoknak, hogy befejezettnek tekinti a tanácskozást. Miután távoztak a sátorból, Patwin odalépett Weayaya mellé:

- Nem volt bölcs dolog, szembeszállnod vele.

- Én így gondolom. Most sem tartom bölcs dolognak, hogy ártatlanokat öljünk. Ezzel csak tovább szítjuk a haragot – eszébe jutott, hogy valamikor rég pontosan ezt mondta Hope is. Mosolyogni kezdett, ahogy rá gondolt, de aztán lehervadt a mosolya. Nagyot sóhajtva elindult.

- Weayaya? Az az asszony valóban ennyire megzavart?

- Nem – mondta hirtelen. – És próbálom elfelejteni, hogy ne zavarjon össze jobban.

- Helyesen gondolkodsz. Nem hagyhatod, hogy egy asszony irányítsa a tetteidet. Én tudom, hogy képes vagy rá. Most menj, készülj a csatára! Ne okozz csalódást Chu’a-nak, ha élni akarsz!

- Úgy lesz. – felelt a férfi, és büszke tartással elindult az apja után a sátor felé.

16. fejezet

A folyótól sétáltak visszafelé, és közben hangosan kacagtak. Tansy mosolyogva követte őket. Mostanra megnyugodott, és beilleszkedett, bár a felhőtlen jókedv még nem talált rá, de már kezdett felengedni. A lányok is teljesen elfogadták, nem zavarta őket, hogy nem ismeri a szokásaikat, mert látták, hogy mindent megtesz.

- Tansy, gyere már! – kiáltott hátra Chepi.

A lány megszaporázta a lépteit, és beérte a lányokat.

- Olyan szomorúnak tűnsz. Még mindig hiányzik a fehér családod?

- Egy kicsit hiányoznak, de igazából nem zavar. Boldog vagyok, hazaértem, és ez elég, csak…

- Csak néha hiányoznak.

- Olyasmi – motyogta Tansy zavartan.

- Nem szeretnél találkozni velük? – kérdezte a lány.

- De igen, csak nem szeretném, ha apám és anyám megbántódna. Nem akarom, hogy azt higgyék, vissza akarok menni.

- Nem akarsz?

- Jaj, dehogy! – mondta Tansy gyorsan. – Itt van az otthonom, eszem ágában sincs újra elhagyni.

- Szerintem Rica és Tokalah megértenék, beszélj velük!

- Megpróbálom – mosolygott a lány.

Elnézett a folyó partjára, és kellemes érzések járták át, közben eszébe jutott az a tóparti nap, amit kettesben töltött Weayaya-val. Hiányzott neki a fiú, szerette volna újra látni, ölelni, és csókolni. Megremegett, lelassította a lépteit, és a karját összefonta a mellkasán.

- Tansy? – fordult felé Chepi.

- Megyek – mondta gyorsan, és utánuk szaladt.

Weayaya dühösen rontott be a sátorba:

- Megölöm – sziszegte.

- Mi a baj, fiam?

- Chu’a. Folyton azt érezteti velem, hogy nem érek annyit, mint a többi harcos.

- Megszégyenített?

- Nem, de minden mondata, minden gesztusa… azt érezteti, hogyha nem teszem meg, amit akar, akkor megbánom.

- Erre számíthattál.

- Tudom, apám, de ő a fivéred! Hogy veheti ennyire semmibe?

- Weayaya, ő sosem fogja megbocsátani, hogy félig apacs vagy. Ezt vagy elfogadod, vagy előbb-utóbb meg kell küzdened vele.

- Chu’a egy zsarnok. – morogta.

- Ahogy apánk is az volt. Valójában ő örökölte a kegyetlenségét. Én is próbáltam olyan lenni, mint Kangee, de nem tudtam olyanná válni.

- Tudom, apám. Büszkévé tesz, hogy a te fiad vagyok, és nem az övé.

- Én is büszke vagyok rád, fiam. De neked óvatosnak kell lenned, tudom, hogy Hope még mindig a gondolataidban van, és tudom, hogy őt keresed. De ha rájön…

- Akkor testvérgyilkosság lesz a vége, mert megölöm, ha az utamba áll.

- Fiam…

- Fogadd el apám! Hope az életem. Senkiért nem mondok le róla. Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom.

- Értem, de ne tégy meggondolatlanságot!

- Vigyázni fogok, megesküszöm.

Nagyot sóhajtott, és leült a fekhelyére.

- Köszönöm, apám! – mondta hálásan Tansy.

- Megígértem a nevelőszüleidnek, hogy akkor láthatod őket, amikor kedved tartja, ezt nem másítom meg. Csak arra kérlek, ne egyedül menj!

- Félsz, hogy ott maradnék? Végül is igazad van, ha nem bízol bennem, alig ismersz.

- Nem, Tansy. Azok után, hogy minket választottál, és saját akaratodból jöttél haza, tudom, hogy teljesen megbízhatok benned. Abban nem bízom, hogy ők visszaengednek.

- Értem. Nem is akartam egyedül menni. Nem ismerem a környéket, és nem érezném biztonságban magam. Szeretném, ha te, és anyám velem jönnétek.

- Én nem hiszem, hogy mehetek, a felderítők jelentették, hogy a kiowák mozgolódnak, de a nagyszüleid, és anyád elmennek veled, és mellétek adok néhány vadászt.

- Köszönöm. – mosolygott a lány.

- Reggel indulhattok is, beszélek a többiekkel.

Tansy egészen felvillanyozódott, bár megnyugodott, és boldog volt, hogy megtalálta önmagát, de nem akarta elfelejteni fehér családját sem, hisz annyi mindent köszönhetett nekik. Most már tudta, hogy William, azzal, hogy megvásárolta, a szajhasorstól szabadította meg, és ezt soha nem hálálhatta meg neki kellőképp. Talán, ha sikerül kibékülnie vele, akkor megköszöni neki.

Rica nyugtalanul figyelte, ahogy a lánya készülődött, ő legalább annyira félt, mint Tokalah, hogy újra elveszíti a lányát.

- Anyám, ne félj! Ide tartozom, és nem akarok visszatérni a fehérek közé, de azt sem szeretném, ha teljesen megszakadna köztünk a kapcsolat.

Megölelte az anyját, és boldogan érezte, hogy a nő megnyugszik. Amióta visszatért, minden lehetőséget megragadtak, hogy egymás közelében legyenek, és az asszony nem törődve a többiek véleményével sokszor megölelte, vagy megsimogatta a lányát. Jordan megértette őket, emlékezett, hogy ő is ilyen volt, amikor visszakapta Tokalah-t. Szeretettel nézte őket.

Most, hogy a fia megkérte, örömmel mondott igent, és ő is lázasan készülődött.

- Annyira kíváncsi vagyok – mondta Tukayoo-nak. – Vajon milyen lesz a birtok, miután újjáépítik? Hasonlítani fog a régire?

- Én jobban örülnék, ha nem hasonlítana, akkor nem fájna a szíved.

- Az én szívem akkor fájna, ha innen kellene elmennem. Ez az otthonom, ide tartozom.

- Tansy ugyanezt mondta az anyjának – nevetett az idősödő indián. – Hallottam, amikor eljöttem a sátruk mellett. Bennetek igazi indiánvér folyik, nem is értem, hogy születhettél fehérnek.

Odalépett a felesége mellé, és gyengéden megölelte.

- Te ébresztetted fel bennem Tukayoo. – suttogta szeretettel az asszony.

- Nagyanyám! – zörgette meg a bőrt Tansy.

- Gyere, kicsim!

- Indulhatunk? – kérdezte izgatottan a lány. – Nagyapám! – ölelte meg a férfit.

- Persze mehetünk. – nevettek egyszerre.

Az út egy napig tartott, Tansy nem hitte, hogy a birtok ennyivel messzebb van, mint a város.

- Anyám azt mondta, hogy amikor apám kiszabadította, neki csak néhány órásnak tűnt az út.

- Igen, mert úgy is volt. – magyarázta Tukayoo. – Akkoriban nyugatabbra helyeztük a tábort, mert a Zöld folyó sokszor megáradt. Mostanra a Szellemek visszaparancsolták a helyére, és újra a régi otthonunkban élhetünk.

- Értem – mondta a lány.

- Látod ott azt a dombot? – kérdezte Jordan. – Mögötte már a birtok van.

- Igen, emlékszem, amikor kijöttünk, hogy megnézzük, láttam.

Tukayoo intett a vadászoknak, hogy álljanak meg, és ők négyen továbblovagoltak. Tansy már messziről látta, hogy rengeteget haladtak, amióta itt járt.

A ház falai már majdnem egészen álltak, néhol már a tetőszerkezet alapjai is ott voltak.  Ámulva nézte a gyarmati stílusú építményt. Kétszintes volt, fából épült, az ablakok kelet felé néztek, és a házat körben félig kész tornác ölelte át. Tansy szinte maga előtt látta a kész házat. Festés természetesen még nem volt sehol, így csak a natúr, lekezelt deszkák és gerendák látszottak, de már így is érezhető volt a ház tiszteletet parancsoló hangulata.

Az egyik oldalsó épületből, amit ideiglenesen emeltek, most kilépett Margaret Eastern. Fáradt mosollyal törölte meg a homlokát, aztán elindult a munkások felé, hogy vízzel kínálja őket. Néhány lépéssel mögötte Chada sietett, nála is vizes tömlő volt, de ő először a munkafelügyelőhöz ment.

Felnézett, és megpillantotta az érkezőket, hátrakiáltott Margaret-nek, aztán Wyatt-hez futott.

 A négy indián közben lassan belovagolt a kapun, néhány munkás már a fegyveréért nyúlt, amikor az asszony felkiáltott:

- Hope, kicsim! Hát eljöttél! Ne bántsák őket! Ő a lányom!

Már szaladt is feléjük.

- Mama! – kiáltott fel Tansy, és leszállt a lóról.

- Isten hozott, kicsim! – ölelte magához szorosan az asszony. – Jaj, Istenem! Annyira jó, hogy látlak! Mennyit változtál, egészen máshogy nézel ki, mint egy…

- Indián? Az vagyok. – mosolygott a lány, ahogy viszonozta az ölelést.

- Hogy vagy, Életem? Minden rendben van? Jól érzed magad? Nem hiányzunk?

Tansy nevetve állította le a nőt:

- Egyszerre nem tudok ennyi mindenre válaszolni. Jól vagyok, minden rendben van. Boldog vagyok, és igen, hiányoztok. De nem gondoltam rá, hogy visszatérjek – előzte meg a következő kérdést.

Margaret most a lány mögött állókra nézett. Jordan már leszállt a lóról, csakúgy, mint Tukayoo és Rica. Most mind az épülő házat nézték.

- Mama, ő itt az édesanyám, Rica! Ők pedig a nagyszüleim Tukayoo, és Jordan. Valaha az ő családjáé volt Casa de Sol.

- Valóban? – lepődött meg Margaret, és Jordanra nézett. – Igen, most látom, hogy ön nem született indián.

- Fehérnek születtem, de most már apacs vagyok – mondta büszkén, és a férjére nézett.

Margaret mosolyogva bólintott.

- Értem. Kerüljenek beljebb!  Szívesen látjuk magukat.

A kis ház felé mutatott, kedves volt a hangja, de Tansy érezte benne a burkolt félelmet. Ahogy a kis csapat elindult, odafordult hozzá:

- Mi a baj, mama? Papa még mindig haragszik rám? Vagy valami más aggaszt?

- Apád már megbékélt, nem kell tartanod tőle. Én csak nem tudom… úgy hallottam, hogy Jordan Cassidy nem adta el hivatalosan a birtokot a városnak. Mi lesz, ha visszaköveteli?

- Emiatt ne aggódj mama! Jordannak esze ágában sincs visszajönni ide. Ő nagyon boldog a faluban. Amikor a birtok leégett, kötött egy szerződést a polgármesterrel, hogy lemond a birtokról, és a város azt tehet vele, amit csak akar. Nem akarja visszaszerezni. Casa de Sol a tiétek.

- Akkor jó – sóhajtott a nő megkönnyebbülten.

Közben beértek a házba, Chada már feltett egy kannában vizet a teának, és várta, hogy mit kér tőle az asszonya.

A házikó belseje egy légtérből állt, jobbra, a sarokban volt a tűzhely, középen állt egy durván faragott asztal, és néhány szék. A bejárattal szemben volt az egyik ablak, a másik a bejárattól balra. A szemközti ablak alatt egy széles ágy helyezkedett el, és mellette volt a durva lépcső, ami a tetőtérbe vezetett.

Tansy pislogva nézte a szegényesen berendezett kunyhót.

- Amíg nem készül el a ház, addig így élünk – mentegetőzött Margaret. – Will nem akar fölöslegesen sokat fáradni. Itt lent alszik Chada és Wyatt, apád és én pedig fent a padláson.

- Értem – nézett bizonytalanul a lány.

Figyelte, ahogy az anyja, és Jordan körülnéznek. A szemük megtelt könnyel.

- Mi a baj? – kérdezte tőlük.

- Fáj látnom, hogy mivé lett a birtok – suttogta Jordan. – Én itt nőttem fel, és akkor annyira meseszép volt minden. Persze ha elkészül, biztosan csodás lesz – tette hozzá gyorsan. – De már nem lesz a régi.

Margaret közben hellyel kínálta a vendégeit, majd ő is leült melléjük.

- Hát igen, megértem. Nekem az is megrázó volt, amikor ott hagytuk a St- Louis-i házat. De most új otthonra leltünk, és hiszem, hogy boldogok leszünk.

- Én szívből ezt kívánom – mosolygott Jordan. – Leljék annyi örömüket a birtokban, amennyi boldogságot adott nekünk is!

Tansy most látta, hogy Margaret végre igazán megkönnyebbül. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett William, és Wyatt. Egyikük sem lepődött meg a vendégek láttán, tehát Wyatt szólt Williamnek.

- Papa! – ugrott fel Tansy, de azonnal meg is állt.

Félt közelebb lépni, ám a férfi odasietett, és melegen átölelte:

- Isten hozott, kicsikém! Örülök, hogy látlak! Bocsáss meg nekem! Én csak féltem, hogy elveszítelek!

Egy szuszra mondta mindezt, és a végén könnyes szemmel húzódott vissza.

- Gyönyörű vagy! – suttogta áhítattal. – Mennyit változtál! Boldognak tűnsz.

- Az is vagyok, papa – mondta kissé nyugodtabban a lány.

- Csak ez számít. Én már rég megbántam minden kimondott sértést. Hol van apád? Szeretném megkövetni.

- Ő nem jött, csak anyám, és a nagyszüleim. Papa, ők itt Rica, Tukayoo, és Jordan. Anyám, ő itt a nevelőapám – mutatta be egymásnak a felnőtteket a lány.

William a vendégek felé fordult, és sorban bocsánatot kért mindenkitől, végül az egész család mosolyogva ült asztalhoz. Chada és Margaret a tűzhelynél sürgölődtek, és az ebédet kezdték tálalni. Tansy sietve felállt, és segített nekik.

Amikor asztalhoz ültek, a lány rögtön észrevette, hogy Chada is csatlakozik, és Wyatt mellé ül. Kíváncsi mosollyal figyelte őket, Chada pedig pironkodva sütötte le a szemét.

- Mi a baj? – kérdezte tőle a férfi, és közben felnézett. – Ah, értem – nevetett fel. – Hope… bocsáss meg… Tansy, engedd meg, hogy bemutassam a menyasszonyomat! – átölelte Chada vállát, aki még inkább zavarba jött.

- Ez igaz? – kiáltott fel lelkesen Tansy. – Eljegyeztétek egymást? Teremtőm! Gratulálok! Legyetek boldogok! Annyit imádkoztam értetek.

Felugrott, megkerülte az asztalt, és melegen átölelte őket.

Hirtelen mindenkinek jó lett a kedve, és percekig csak vidám dolgokról beszéltek, amikor Tansy-nak feltűnt, hogy Kelvin nincs sehol.

- Papa, hol van Kelvin? – kérdezte.

- A bátyád? Hát igen, benne csalódtam igazán. Amikor meghallotta, hogy Casa de Sol valamikor a családodé volt, és valójában te vagy az örököse, iszonyú dühös lett.

- De hát én nem tartok igényt rá – kiáltott fel meglepve a lány. – Ha ez a baja, akár írásba is adom.

- Visszament St-Louis-ba, Hope – mondta William. – Azt mondta, a saját lábára áll. A maradék pénzemből kifizettem őt, és ő elment. Őszintén remélem, sikerül neki, bár nagyon megbántott. Még a te elvesztésedet is könnyebben megemésztettem, mint az ő hitszegő viselkedését.

- De akkor most nincs pénzed? – kérdezte aggódva Tansy. – Mégis, hogy fogod újjáépíteni a birtokot?

- Wyatt segített, megvásárolta a birtok felét, így most ketten vagyunk tulajdonosok. Így legalább nem maradunk egyedül, és kaptunk két pótgyermeket. Ha pedig mi már nem leszünk, az övék lehet az egész – beszéd közben Wyatt-re és Chadára mosolygott.

- Annyira sajnálom, hogy így alakult, papa – mondta Tansy. – Reméltem, hogy Kelvin értékelni fogja mindazt, amit teremteni próbáltál neki, ha már én mindent eldobtam magamtól. Meg tudod bocsátani?

- Kicsim, nincs mit megbocsátanom. Mindig is tudtam, hogy egy nap rátalálsz a múltadra, és akkor elveszítelek.

- De hát nem veszítesz el, papa! – tiltakozott a lány. – Nem élünk túl messze, és meg foglak látogatni titeket. Ti legalább annyira a szüleim vagytok, mint az igazi szüleim, és őket nem zavarja a dolog. Találkozunk még, ebben biztos vagyok.

- Így van! – szólalt meg Rica. – A férjem és én el sem tudjuk mondani, mekkora hálával tartozunk magunknak. A legkevesebb, hogy Tansy életének a részesei maradnak. Ez számunkra ugyanolyan fontos, mint az önök számára.

- Köszönöm! – mondta könnyes szemmel William. – Maguk valóban nagylelkűek.

- Elég már! – mondta mosolyogva Jordan. – Még a végén mind sírni kezdünk, ahelyett, hogy nevetnénk, hisz minden, majdnem minden jól alakult – nézett Margaretre. – Remélem, azért a fiával is rendbe jönnek a dolgok.

Megsimogatta az asszony karját, és bátorítóan rámosolygott.

A többiek megfogadták a tanácsát, és innentől kezdve vidám dolgokról beszéltek, és William felajánlotta, hogy ha végeztek az ebéddel, körbevezeti őket a birtokon.

A délután nagy részét lóháton töltötték, bejárták a birtok minden zugát. William megmutatta, hogy a termőföldeket már mind megművelték, és a termésből tudják majd fedezni a későbbi kiadásokat, addig pedig még kitart a meglévő pénzük. Wyatt megmutatta a terveket is, bár sem Tansy, sem a másik két asszony nem értett sokat belőle. Tukayoo sem értett az építészethez, de jobban átlátta a dolgokat, és néhány hasznos tanáccsal még el is látta a férfit. Elmondta, hogy milyen errefelé az időjárás, mert a beszélgetésből kiderült, hogy Wyatt a floridai időhöz szokott. Tukayoo elmondta, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a száraz meleg, és hogy tudják a legegyszerűbben kialakítani a csatornarendszert a folyótól.

Ahogy haladtak, az indián látta a régi csatorna nyomait, és megmutatta Wyatt-nek. Végül megegyeztek, hogy Tukayoo máskor is eljön, és segít az építkezésnél, természetesen William nem hagyta, hogy ingyen tegye, bár a férfi tiltakozott.

- Tukayoo, te feláldozod az idődet, amit a családoddal tölthetnél, ha mással nem is, de élelemmel fizetni fogok. Tudom, hogy a mi pénzünknek számotokra nincs értéke.

- Rendben William. Ezt elfogadom. – mondta férfi.

Miután mindent megnéztek, és megbeszéltek, Tansy és a családja hazaindult. Mosolyogva köszöntek el egymástól, tudva, hogy hamarosan újra találkoznak, és ez örömmel töltötte el mindnyájukat.

A lány végre teljesen megnyugodott, béke költözött a lelkébe. Már csak egyetlen dolog volt, ami a boldogsága útjába állt. Nem tudta, hogy találjon módot arra, hogy visszakaphassa Weayaya-t.

A harcos szemtelen vigyorral figyelte, ahogy Chu’a feltápászkodik:

- Gyors vagy – nyögte – és ügyes. Jó harcos lehetnél, ha nem a galambszíved vezérelne.

- Ha olyan kegyetlen lennék, mint te, már nem élnél – felelte pimaszul Weayaya. – De tisztelem a korodat, bátyám.

Néhányan mosolyogni kezdtek, de senki nem mert hangosan nevetni, annak komoly következményei lettek volna.

Chu’a gyilkos pillantást vetett rá, olyat, amitől a legtöbb harcos ereiben megfagyott volna a vér, de Weayaya továbbra is mosolygott:

- Folytassuk, vagy meggyőztelek, hogy elég felkészült vagyok?

- Végeztünk. – mondta Chu’a.  Próbálta megőrizni maradék méltóságát, ahogy felállt. – Holnap mellettem lovagolsz, mint az unokaöcsém, és első harcosom. – jelentette ki fennhangon, aztán halkan hozzátette – Most esélyt kapsz, hogy bizonyítsd, mennyit érsz. Ha csalódást okozol, nem nézem, hogy a fivérem fia vagy, megöllek.

Weayaya kimérten állta a pillantását, még sosem gyűlölte ennyire a saját vérét. Képtelen volt felfogni, hogy ugyanazon őstől származnak.

17. fejezet

A folyóparton sétáltak Rica-val. Amióta visszatértek a birtokról, szinte mindennap kijöttek, és rengeteget beszélgettek. Rica rengeteget mesélt az életükről, és a szokásaikról. Tansy pedig a fehérek közt töltött éveit mesélte el. Rica is sok mindenre emlékezett, és rengeteget nevettek, amikor megosztották az élményeiket.

Egy alkalommal egészen közel sétáltak ahhoz a sziklacsoporthoz, ahonnan egykor elrabolták a lányt. Tansy odanézett, és megremegett.

- Ez az a hely, ahol…? – kérdezte elsápadva.

- Igen, kicsim. – ölelte át a lányát. – De ez már elmúlt. Próbáljuk meg elfelejteni, és boldogok lenni.

- Úgy érzem, muszáj szembenéznem ezzel. Egyedül. Nem baj, ha odamegyek?

- Tényleg ezt akarod? – kérdezte nyugtalanul az asszony.

- Végig kell csinálnom, hogy le tudjam zárni. Úgy érzem, ez segíthet.

- Rendben, de ne maradj soká, sok a dolog!

- Persze, sietek – mosolygott Tansy.

Figyelte, ahogy az anyja eltűnik a faluhoz vezető ösvényen, aztán a sziklák felé fordult. Lassan haladt, ismeretlen félelem járta át, minden porcikája remegett, ahogy lépkedett.

Amikor beért a sziklák ölelte kis térségbe, gyerekzsivaj távoli hangja ütötte meg a fülét. Körülnézett, de nem látott senkit.

- Tansy! – kiabált egy kislány. – Itt van a babád.

A lány ijedten kapkodta a fejét. Nem értette, ki szól hozzá.

- Köszönöm, Eyota! Akarsz játszani vele?

Végre megértette, a múltja beszélt hozzá. Letérdelt, behunyta a szemét, és várta mit mond neki. Hamarosan megindultak a képek, és végigélte az elrablását. Emlékezett, amikor a mocskos, büdös férfiak rájuk törtek, és megragadták őket, ahogy durván befogták a száját, hogy ne tudjon kiabálni. Ő csak sírt, és dobálta magát, őt Hunter fogta le, és amikor magához akarta szorítani a babáját, kitépte a kezéből, és eldobta. Tansy beleharapott a férfi kezébe, és kiabálni kezdett:

- Anyám! Segíts! – Hunter pofon vágta, amitől elkábult.

A többi dologra már emlékezett. Reszketve, sírva ringatta magát, ahogy ott guggolt, és végre tudta, hogy felszabadult. Az utolsó gát is átszakadt benne, most már minden részlet kitisztult. Az érzelmi sokk megviselte, ki akarta sírni magából, mielőtt visszaindult. Nem akarta, hogy a szülei így lássák. Meg kell nyugodnia, mielőtt visszatér a faluba.

 Valaki hátulról megérintette, ijedten nézett oda, aztán megnyugodott.

- Szervusz! – motyogta kásás hangon. – Hogy kerülsz ide?

Megsimogatta a farkas fejét. Az állat nyugtalan volt, de látszott, hogy próbál segíteni a lánynak.

- Mi a baj, kicsim? – kérdezte Tansy. Látta a fájdalmat a szemében.

Óvatosan simogatta, és ahogy a hasához ért, az állat megrándult, és felé kapott. De nem akarta bántani, csak a kölykeit védte.

- Ne félj, nem bántalak – mondta kedvesen.

A farkas ránézett, aztán behúzódott egy sziklahasadékba, ahol fészkelődni kezdett.

- Értem, lassan itt az időd. – mosolygott Tansy. – Szeretnéd, hogy segítsek neked? – lassan felé nyúlt, és a farkas megnyalta a kezét.

A lány mosolyogni kezdett.

- Lassan mennem kell, de ígérem, visszajövök hozzád.

Felállt, és indulni készült, amikor meghallotta a sikoltozást, és a lovak patáit. A falu felől éles harci üvöltés hangjai szűrődtek felé. Rémülten akart elindulni, amikor Tasunke berohant mellé:

- Nővérem, de jó, hogy megtaláltalak! Anyánk küldött, gyere, el kell bújnod! – nyújtotta a karját, és sürgetően intett.

- Mégis mi történt? – kérdezte rettegve.

- Megtámadtak a kiowák. Gyere, mennünk kell!

Megfogta a lány kezét, és húzni kezdte, de ekkor egy festett arcú kiowa harcos jelent meg előttük, és elállta az utat. Tasunke azonnal maga mögé lökte a lányt, így védve volt a másik elől.

- Menj, nővérem! – sziszegte Tasunke.

A kiowa ádáz tekintettel a fiúnak rontott, előrántotta a tőrét, és támadott. Tansy hanyatt esett, és rémülten figyelte, hogy a felnőtt harcos az ő öccsének esik, a fiú hősiesen védekezett, de hamarosan vesztésre állt. A harcos fölébe került, és a tőrét a fiú torkának szegezte. A keze megremegett, és bizonytalanná vált. A lány látta, hogy Tasunke próbálja elrejteni a félelmét, de már nem sokáig képes rá. Nem tudott tovább várni, előreugrott, és ellökte a férfi karját:

- NEEE! – sikoltotta. – Nem bánthatod, az öcsémet!

A fiú fölé vetette magát, és elszántan a férfi szemébe nézett… és ekkor mindketten megdöbbentek:

- Hope?

- Weayaya? – nyögte a lány.

A férfi azonnal felemelkedett, és döbbenten nézett.

- Hope? Te vagy az? Hogy kerülsz ide?

- Én itt élek. De ti… hát mégis olyan vagy, mint…?

A harcos megragadta a lány arcát:

- Soha! Nem akartam megölni az… az öcsédet! Én… Teremtőm, Hope, hát megtaláltalak!

Magához akarta ölelni, de a lány ellökte, és ridegen nézett rá.

- Te sem vagy más! Ha az lennél, most nem támadtál volna meg minket!

- Nem! Hope, kérlek! Én nem…

- Mi történik? – kérdezte Tasunke.

Tansy már válaszolni akart, amikor a hátuk mögött zajt hallottak, és a következő pillanatban újabb harcosok érkeztek a tisztásra.

- Micsoda virágszál! – hallotta meg Weayaya, és az ereiben megfagyott a vér. – Végeztél már vele? Vagy megint könyörületes akarsz lenni?

Chu’a félrelökte a fiatal harcost, és elindult Tansy felé.

- Nem! Még nem végeztem. És mivel én találtam rá, jogot formálok az elsőségre – felelt feszülten, és könyörgő pillantást vetett a lányra.

- Reméltem, hogy végre férfiként viselkedsz. Nem akarnám megszégyeníteni az unokaöcsémet a harcosaim előtt.

A többi harcos közben elállta Tansy és Tasunke elől a menekülési útvonalat. Két harcos lefogta a hevesen hadakozó Tasunke-t.

- Eresszetek! – sziszegte. – Ne merj a nővéremhez nyúlni! Küzdj meg velem!

- Arra is sor kerül, ifjú – vetette oda Chu’a – igaz Weayaya?

Az egyik harcos befogta a fiú száját, nehogy a kiabálása odacsalja a még küzdő apacsokat, két másik pedig Tansy-t fogta le, és lerántották a földre. A lány annyira döbbent, és rémült volt, hogy egy hang se jött ki a torkán, amikor a két férfi a térdénél megragadta, és szétfeszítették a lábait.

Weayaya lassan leereszkedett, megoldotta az ágyékkötőt. Látta szerelme rémült tekintetét, és könnybe lábadt a szeme. Hallotta, ahogy a társai hangos örömteli kiabálásba kezdenek. Nem akarta, de a helyzet felajzotta, férfiassága követelve ágaskodott. Tansy fölé hajolt, és behatolt.  A lány megdermedt, de nem sikoltott, csak fájó szemekkel nézte őt.

A fiú a füléhez hajolt, és úgy hogy a többiek ne halják, belesúgott:

- Bocsáss meg! Szeretlek. – angolul beszélt, hogy ne is értsék a szavait. Vadul mozogni kezdett, érezte a lány feszülő testét. – Sikíts! – suttogta. – Könyörgöm, sikíts az életedért.

És Tansy sikított. Felszakadt belőle minden, a múlt, a szenvedések, a szerelem, az elszakadás. Minden fájdalma kitört belőle, úgy szakadtak fel a sebei, mintha sosem akartak volna begyógyulni. Menekülni akart, de erős karok tartották, rettegő szemmel nézett Weayaya arcába. A fiú felemelte a fejét, megszűntek a hangok, csak a sikolyt hallotta, amit soha nem akart hallani, és a könnyek utat találtak, lecsöppentek Tansy arcára.

- Bocsáss meg! – hörögte továbbra is angolul, mintha átkozná.

Hallotta Chu’a élvezettel teli nevetését.

- Ez az fiú, folytasd!

- Bocsáss meg, szerelmem! – hörögte újra, és újra.

Tansy már nem sikoltott, belenézett a fiú könnyes szemébe:

- Szeretlek – tátogta. Kitépte a karját a szorításból, és megragadta Weayaya arcát, és magához rántotta:

- Ne engedj át nekik! Csak ennyit kérek.

Weayaya magához tért, belenézett a lány szemeibe, és újra meglátta benne a szenvedélyt.

- Soha! – súgta a fülébe. – Soha, szerelmem.

Felemelte a fejét:

- Engedjétek el! – üvöltött a többiekre.

Hangosan nyögött, amikor megtették, hátranyúlt, a derekára fonta a lány lábait, és már nem törődött a többiekkel:

- Hunyd be a szemed, Kedves! – zihálta. – Akkor nem kell látnod őket.

Tansy megtette, és már csak Weayaya-t hallotta. Átadta magát neki, és már nem érdekelte semmi. Hallotta gyötrődő, szerelmes suttogását, ahogy folyamatosan bocsánatot kér.

- Csak szeress! – zihálta a lány. Nem jutott el a tudatáig, hogy indián nyelven beszélt.

A kiabálás abbamaradt, a kiowák döbbenten nézték, ahogy szeretkeznek. Chu’a döbbenete haragba csapott át, amikor élvezettől nyögve a csúcsra értek.

Felrántotta, és vadul arrébb lökte a fiút:

- Elég volt! Most én jövök!

Tansy rémülten figyelte, amint kioldja az ágyékkötőt, ám ekkor megtántorodott, a farkas a semmiből rontott elő, és morogva, vicsorogva ugrott a kiowa főnökre. A harcos dühödten, félreugrott, és rúgott. Az állat fájdalmasan felvinnyogott, és támolyogva vonszolta arrébb magát.

Tansy látta, ahogy az állat hasa megfeszül. Chu’a hasba rúgta, és a lány rettegve figyelte, hogy nincs-e baja.

Oda akart kúszni hozzá, de valaki megragadta a tarkójánál, és visszarántotta. Hanyatt esett, és a következő pillanatban Chu’a már rajta feküdt. Érezte a pofont, de az ütés erejétől elkábult.

Aztán a törzsfőnök megrándult, a szeme zavarossá vált, és valaki lerántotta róla.

- Soha nem nyúlhatsz hozzá! – sziszegte Weayaya, ahogy leeresztette a karját. – Én találtam rá, az enyém. Jogot formáltam rá. Ezt még te sem vonhatod kétségbe! A lány az enyém.

- Hát, mégis igazam volt. – mondta Chu’a. – Nem vagy igazi harcos, csak egy dacos kölyök. Úgy ragaszkodsz ehhez a szajhához, mintha ismernéd, és… – elhallgatott egy pillanatra, aztán folytatta – Hiszen te ismered!

- Hallgass! – üvöltött rá Weayaya. – Igen, ismerem, és megvédem tőled! Soha nem érhetsz hozzá! Ő hozzám tartozik!

- Talán ki akarsz hívni? A főnöködet? Egy asszony miatt? Elárulnál miatta?

- Nem árulom el a törzsemet. De nem hagyom, hogy meggyalázd az asszonyomat.

- Az asszonyodat? Egy apacs szukát nevezel az asszonyodnak? Öljétek meg őket! – intett a harcosainak.

- NEEEE! – Weayaya, felkapta a tőrt a földről, és a legközelebbi harcosra vetette magát.

Tudta, hogy esélye sincs hatukkal szemben, de meg kellett próbálnia.

Ekkor zaj támadt, és egy csapat apacs tört rájuk, a harcosok villámgyorsan végeztek a meglepett kiowákkal, egyedül Chu’a-t hagyták érintetlenül, és Weayaya-t, aki megragadta Tansy-t és Tasunke-t, és a sziklahasadékhoz szorította őket. Amikor vissza akart rohanni, négy kéz fonódott a karjára.

- Ne menj! – mondta a fiú.

- Mennem kell!

- És kinek az oldalán akarsz küzdeni? – nézett rá Tansy.

- Én…

- Weayaya! – sikoltott fel a lány.

A fiú megfordult, épp időben, hogy hárítsa Chu’a támadását. A férfi annyira magabiztos volt, hogy nem számított ellentámadásra. Weayaya felemelte a jobbját, és döfött.

Chu’a szeme elkerekedett.

- Áruló – sziszegte.

Weayaya kegyetlenül nézett a szemébe.

- Csak megvédem, ami az enyém.

Chu’a élettelenül rogyott össze.

Tokalah feléjük indult, de amikor meglátta, mit tesz a kiowa, megtorpant. Lassan lépett oda hozzájuk, felemelte a tőrét, és tétován Weayaya torkának szegezte.

- Apám, ne! – sikoltott fel Tansy. – Ő mentett meg.

- Nézz magadra! Mit tettek veled?

A sziklához lökte a fiút.

- Kényszerítették őt, apám – mondta most Tasunke. – Ha nem teszi meg, mindkettőnket megölnek.

- Igaz ez? – nézett a harcosra, de az nem válaszolt.

- Apám, kérlek ne! Szeretem őt. – suttogta rémülten Tansy, és eltolta Tokalah kezét.

- Tansy, maradj ki ebből! – Weayaya gyengéden arrébb tolta a lányt. – Ne szállj szembe az apáddal miattam!

A fiú a férfi szemébe nézett. Feszesen állt, nem hátrált a fegyver elől.

- Vállalom, amit tettem. – mondta büszkén. – Elismerem, meggyaláztam a lányodat. Elvettem az ártatlanságát, nincs rá mentségem, csak annyi, hogy szeretem. Végy elégtételt, ölj meg!

- Ne! Apám, ne! – kapkodta a fejét rémülten Tansy.

Tokalah döbbenten állt, a többi harcos felsorakozott mögötte, és hallgatagon álltak. Az egyik idősebb férfi ekkor lépett a sziklák közé.

- Főnök, győzelmet arattunk. Visszavertük őket.

- Vannak foglyok? – kérdezte hátra sem nézve.

- Néhány. Mit tegyünk velük?

- Megyek. – fordult el. – Lansa, hozd a fiút! Tasunke, vidd vissza a nővéredet!

A lány már szólni akart, de az öccse megragadta a karját, és megrázta a fejét. Szótlanul nézte, ahogy Lansa maga után húzta Weayaya-t. Rémülten nyúlt utána, de senki nem figyelt rá.

Tasunke belökte a sátorba a zokogó Tansy-t. Rica ekkor ért vissza, döbbenten figyelte a jelenetet. Amikor meglátta lánya megtépázott öltözékét, felsebzett arcát, aggódva lépett hozzá.

- Mit tettek veled? – kérdezte rémülten.

- Semmit, anyám.

- De hát…

- Anyám, higgy nekem! Ha nincs Weayaya, akkor megerőszakolnak.

- Ő is azt tette veled – szólalt meg Tasunke csendesen.

- Te semmit sem tudsz, öcsém. Ne mondj olyat, amiről fogalmad sincs!

- Megerőszakolt? – kérdezte döbbenten Rica.

- Nem! – kiáltott a lány. – Nem, meg kellett tennie, hogy a többiek ne…

- Akkor még is megtette? – kérdezte az anyja.

- Nem! – zokogta Tansy, és leroskadt az ágyra. – Nem.

Rica mellé ült, átölelte a vállát, és simogatni kezdte.

- Apám bántani fogja. Anyám, kérlek, segíts! Beszélj vele! Nem bánthatja, szeretem őt!

- Nyugodj meg, kicsim!

Weayaya némán tűrte, hogy az apacsok a kínzócölöphöz kötözzék. Büszkén felszegte a fejét, látta, hogy a többi kiowa, is ott van a falu közepén elterülő nagyobb térség közepén összekötözve. Az egyik, aki vele volt a sziklák közt már elmondta a többieknek, hogy mit tett Weayaya. A fiú tudta, hogy most sok múlik azon, hogy viselkedik. Azzal tisztában volt, hogy nem kaphat menedéket az apacsok közt, de ha valami csoda folytán elengedik őket, és vissza kell térnie a többiekkel, akkor attól függ az élete, ahogy most viselkedik. Sahale ott volt a többiek közt, és büszkén nézett a fiára.

Tokalah odalépett elé.

- Meg kellene, hogy öljelek. Meggyaláztad a lányomat. De láttam, mit tettél Chu’a-val. Miért?

- Mert elvette apámtól azt, ami jog szerint őt illette volna. Ő a törzsünk jog szerinti főnöke. Chu’a elorozta tőle.

Fél szemmel látta, hogy a kiowák az apjára néznek, és a szemükben megjelenik a tisztelet. Weayaya mosolyogni kezdett.

- Most visszavonulok, megbeszélem a harcosaimmal, hogy mit tegyünk veled, és az embereiddel. – mondta Tokalah.

Megfordult, Lansa, Muraco, és még néhány harcos követte őt. Bementek a tanács sátrába, és hosszan beszéltek. Tansy egy idő után nem bírta tovább, kilépett a sátorból, Rica sietve követte, és figyelte, ahogy a lánya szó nélkül felemel egy vizes tálat, egy kendőt, és amíg a többi asszony a sérült apacsokat látta el, ő büszkén odasétált a megkötözött kiowákhoz, és ellátta a sebesülteket. A többi nő döbbenten nézte, és megrökönyödve fordultak Rica felé. Az asszony azonban semmit sem tett.

Miután Tansy végzett, visszament a sátorhoz, és leakasztotta a bejárat mellől a vizes tömlőt, odavitte a cölöphöz, és megitatta Weayaya-t.

- Beszélek apámmal – suttogta, és közben a fiú szemét kereste.

- Ezért löktél el magadtól akkor? – kérdezte a férfi. – Mert rájöttél ki vagy?

Tansy csak bólintani tudott.

- Nem érdemellek meg, képes voltam megerőszakolni téged, hogy…

- Nem erőszakoltál meg. – nézett rá. – Megmentettél tőlük. Szeretlek.

- Hope…

- Tansy. A nevem Tansy. És semmit sem kell mondanod. Nem hagyom, hogy bántsanak.

- A farkas mentett meg téged, nem én.

- Ha te nem vagy ott, akkor már halott lennék. A farkas nem tudott megvédeni, elérkezett az ideje, hamarosan szülni fog.

- Hol van most?

- Elment. Fájdalmat okoztunk neki.

- Elhagyott minket – suttogta fájdalmas arccal a férfi. – A védelmezőnk elhagyott minket.

- Ez nem… én nem hiszem…

- Tansy! Mit művelsz? – Tokalah hangjától a lány összerezzent. – Azonnal gyere ide!

A lány fájdalommal telt pillantással búcsúzott a fiútól, és az apja után indult.

A sátorban a férfi felé fordult:

- Mégis mit képzelsz? – dörrent a lányára. – Én ennek a törzsnek a főnöke vagyok, te pedig az ellenségeinket ápolod.

- Ők csak sebesült emberek – vágott vissza a lány. – fájdalmaik vannak, segítettem nekik.

- De ezt nem teheted! – emelte fel a hangját Tokalah.

- Pedig jobb, ha hozzászoksz apám, mert én nem fogom tétlenül nézni a szenvedésüket.

- Az apád vagyok, azt kell tenned, amit mondok. Látom a fehérek közt nagyon felvágták a nyelved.

Rica döbbenten nézett a férjére, az utolsó mondata mellbe vágta az asszonyt.

- Tokalah! – megbántott hangja észhez térítette a férfit.

- Tansy, ők az ellenségeink. – mondta halkabban. – Nem bánhatsz így velük.

- Apám, ők egy kegyetlen törzsfőnök parancsait követték, akit Weayaya megölt. Nem hiszel benne, hogy talán ők is békére vágynak?

- Amíg nem szerzik meg a földünket, addig nem nyugszanak.

- Nem tudhatod. – válaszolt a lány dacosan.

- Ahogy te sem.

- Mi a szándékod a foglyokkal? – kérdezte most Tansy.

- Nem engedhetem el őket, apám egyszer már megtette, és ez lett a vége. Újra támadtak.

- De már nem Chu’a a vezetőjük, talán az új törzsfőnök, Sahale lesz, vagy a fia…

- A fia? Az, aki alig néhány órája megerőszakolt? Szerinted ő más?

- Nem erőszakolt meg! Csak így tudott megvédeni Chu’a-tól.

- Miért véded azt a fattyút?

- Szeretem őt.

- Hogy szeretheted, hisz ő maga mondta, hogy meggyalázott, úgy bánt veled, mint egy szajhával.

- Csak úgy bánt velem, ahogy annakidején te bántál az anyámmal – kiáltotta Tansy felhevülten.

Tokalah szája tátva maradt, hirtelen nem tudott válaszolni a lányának, Ricára nézett, aki keményen állta a pillantását. Végül halkan megszólalt:

- Honnan tudsz erről?

- Én meséltem a lányunknak a múltunkról – mondta Rica.

- És azt mondtad neki, hogy úgy bántam veled, mint egy szajhával? – kérdezte döbbenten a férfi.

- Csak annyit mondott, hogy eleinte kegyetlen voltál vele, mert mindkettőtöket a bosszú vezérelt, és bántottátok egymást. – kelt az anyja védelmére.

- Sosem bántam szajhaként az édesanyáddal. – mondta megtörten a férfi.

- Ahogy Weayaya sem bánt velem szajhaként.

- Meggyalázott – próbálkozott Tokalah.

- Szeret engem. Feleségül akar venni.

- Tansy, nem hagyom, hogy egy kiowa asszonya legyél! Amíg én élek, ez a házasság nem jöhet létre.

- Apám, könyörgök! Ne légy olyan, mint William Eastern! Ha Weayaya nincs, én mostanra halott vagyok. Megmentette az életemet, segített abban, hogy hazataláljak, ő ébresztette fel az emlékeimet, neki köszönhetem, hogy tudom, ki vagyok.

- Nem engedem, hogy az asszonya légy! De látom, mennyit jelent neked az élete, ezért elengedem.

Kifordult a sátorból, nem törődve a nőkkel, akik döbbenten bámultak utána.

- Anyám…

- Nem szegülhetünk ellen a szavának. Azzal megcsorbítanánk a tekintélyét a törzs előtt.

- Weayaya nélkül én… Nem tudok élni nélküle. – kétségbeesve nézett az anyjára, de Rica tanácstalanul állt mellette.

- Jaj, kicsim! – suttogta.

Tokalah büszke tartással a harcos elé lépett:

- Weayaya! Döntést hoztam.

A férfi felemelte a fejét, az arca rezzenéstelen volt, ahogy a törzsfőnökre nézett, de legbelül félelem markolt a lelkébe, remélte, hogy Tokalah nem büntette meg Tansy-t az engedetlenségéért.

- A lányom elmondta, mit tettél érte, és állítja, hogy nem gyaláztad meg. Én hiszek neki. És ezért, csak ezért döntöttem úgy, hogy büntetlenül távozhatsz az embereiddel, ha megesküszöl, hogy többé nem támadjátok meg a törzsemet. Ellenkező esetben kíméletlenül lemészároljuk a népedet.

- Én nem nyilatkozhatom a többi harcos nevében. Nem vagyok a vezérük, de a magam nevében esküt teszek neked.

- Te végeztél Chu’a-val, jelenleg a te jogod nyilatkozni.

Weayaya a kiowa harcosokra nézett, akik beleegyezően bólintottak.

- Rendben – mondta a férfi. – esküt teszünk neked Tokalah.

Az apacs főnök megfordult:

- Lansa, engedjétek szabadon a foglyokat! Szabadon távozhatnak, de ha bármelyikük csak egy ellenséges mozdulatot tesz, öljétek meg mindet!

Miután az összes kiowa szabad volt, felültek a lovaikra, és lassan elindultak. Weayaya óvatos pillantásokat vetett a főnöki sátorra, de Tansy nem jött ki. Tudta, hogy az apja nem engedi, de fájt a szíve, hogy nem láthatja még egyszer utoljára. Belovagoltak az erdőbe, és a harcosok azonnal felsorakoztak mögötte, némán jelezve neki, hogy elfogadták főnöküknek. A férfi felemelte a fejét, és büszke tartással megindult. Szerencsére senki sem látta a szemében gyűlő könnyeket.

Tíz perce lehettek úton, amikor a fák rejtekéből előugrott egy ló. Weayaya rögtön felismerte a lovast, mellé lépett, és forrón átölelte:

- Apám nem tudja, hogy itt vagyok – suttogta sírva Tansy. – de el kellett búcsúznom tőled.

- Ne sírj, szerelmem! Megtalálom a módját, hogy együtt legyünk. Senki nem választhat el tőled. Esküszöm, hogy nem nyugszom, amíg az asszonyom nem leszel a Szellemek és a törzsek előtt. Szeretlek.

- Szeretlek. Várok rád halálig.

Gyengéden megölelték egymást, és a férfi forrón megcsókolta.

Aztán intett az embereinek, még egy fájdalmas pillantást vetett a lányra, és elvágtattak. Tansy zokogva nézte az egyre távolodó lovakat, és a lelke darabokra hullott.

18. fejezet

A következő napokban senki nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Tansy egyre levertebb, alig beszélt, szinte semmit sem evett, és folyton szomorkodott. Rica és Jordan aggódva figyelték őt, de nem tehettek semmit.

Az asszony többször próbált beszélni Tokalah-val, de a férfi eleinte makacs volt.

- Tokah, a lányunk szenved. – mondta egy este, amikor jóleső fáradtsággal bújtak össze. – Nézz rá! Hát nem látod, hogy mennyire szereti azt a harcost? Te mit tettél volna, ha minket erőszakkal elszakítottak volna?

- Harcoltam volna érted, ahogy meg is tettem.

- Pontosan, most a lányod is ezt tenné, de fél tőled.

- Rica, ő egy kiowa, az ellenségünk.

- Aki az életénél jobban szereti a lányunkat. Megvédte őt, kockáztatta az életét. Kérlek, ne szakítsd el őket egymástól! Talán ez jelentheti a békét a törzseink közt.

Tokalah belenézett Rica szemébe, ezzel az érvvel nem tudott szembeszállni:

- Reggel beszélek Tansy-val. Ha még mindig úgy szeretné…

- Köszönöm, szerelmem, Tansy miatt is.

A férfi magához ölelte a nőt, és megcsókolta.

Másnap reggel Rica mosolyogva kelt, és azonnal Tansy ágyához lépett:

- Kicsim! Ébredj, beszéltem apáddal, ha akarod, Weayaya a férjed lehet. Tansy, ébredj édesem! – a lány nem reagált, és Rica kezdett aggódni. – Tansy? Tansy! TANSY! – szólította hangosan Rica.

Megfogta a lány kezét, de az meglepően hideg volt, és ahogy megemelte, ernyedten hullott vissza.

- Tokalah! Szentséges Teremtő! Tokalah, Tansy meghalt! – zokogta a belépő férfi karjába omolva.

Muraco felnézett:

- Tansy él, de alig!

Rica az ágy mellé roskadt:

- Mi van vele? Muraco, mi a baja?

- Semmi – sóhajtott a sámán.

- Valaminek lennie kell! Gyógyító, segíts rajta! – nézett fel sírva Muracora. – Könyörgöm, kérd a Szellemeket, hogy segítsenek!

- Már megtettem, Rica. Tansy egyszerűen nem akar élni. Percről percre száll el belőle az élet. Mindent megpróbáltam, most legalább nem olyan, mint egy halott, de nem tudom, meddig marad így.

- Nem, az nem lehet. – suttogta kétségbeesve. – Hisz tele volt élettel, és olyan boldog volt, hogy hazatalált.

- Igaz, de gondold át, mi mindenen ment keresztül az utóbbi időkben. Felborult az élete, átutazta az országot, megtámadták, visszatértek az emlékei, amit fel kellett dolgoznia, és talált valakit, aki mindvégig mellette volt. Most pedig le kellett mondania róla, és ezt a szíve nem viselte el. – mondta Muraco, és közben Tokalah felé nézett.

- Weayaya – motyogta ekkor a lány. – Weayaya várok rád.

Rica megsimogatta az arcát:

- Teremtőm, most meg milyen lázas!

- Arra adhatok valamit, de mást nem tudok tenni.

- Tokah! – emelte fel a fejét Rica, de a férfi nem volt sehol.

Tasunke belépett a sátorba:

- Apám azt üzeni, hogy elhozza a kiowát, csak tartsátok életben Tansy-t.

Tokalah belovagolt a faluba, nem szállt le a lóról, úgy haladt a sátrak közt. A harcosok döbbenten figyelték, ahogy közeledett a falu közepe felé. Weayaya épp kilépett a főnöki sátorból, és az apja otthona felé indult volna, amikor megpillantotta őt. Megállt, és rezzenéstelen arccal figyelte a közeledő apacsot.

Tokalah néhány lépéssel előtte megállt:

- Üdvözöllek, Weayaya!

- Üdvözöllek a falumban! Mi járatban az ellenséged földjén?

- Kéréssel jöttem hozzád.

- Mit kérhet az apacsok büszke törzsfőnöke a kiowa-k törzsfőnökétől? – kérdezte a férfi.

- Tehát jól sejtettem. Téged választottak.

- Így van – mondta kimérten Weayaya. – Milyen segítséget kér tőlem a büszke apacs törzsfőnök?

- Nem beszélhetnénk meg ezt csak magunk közt?

- Dehogynem. A sátram nyitva áll előtted – emelte fel a karját, és egy mozdulattal beinvitálta Tokalah-t.

Amikor beléptek a férfi azonnal körülnézett. A külső pompához képest a főnöki sátor belseje meglehetősen szerényen volt berendezve. Semmiben nem különbözött egy harcos sátrától, és ami azonnal feltűnt Tokalah-nak, csak egy ember számára volt kialakítva.

Az egyetlen szokatlan dolog az ágy végénél elhelyezett csomag volt. Ajándéknak tűnt. És a férfi fegyverei is oda voltak készítve, mint aki útra készül.

- Áthúztam valami tervet? – kérdezte.

- Hozzád indultam volna – mondta Weayaya. – Arra gondoltam, ha biztosítalak a békéről, talán meggondolod magad Tansy-t illetően. Szeretem őt, és ha kell, lemondok a főnökségről is, ha ezzel jobb belátásra…

- Mentsd meg a lányom életét! – vágott közbe Tokalah. – Tansy haldoklik. Tudom, az én makacs önzőségem vezetett mindehhez, de Tansy belehal, ha elszakítalak tőle. Beleegyezem a házasságba, bár nem örülök.

- Tansy a halálán van? – sápadt el Weayaya. – Induljunk máris! – Megfordult, és megragadta Tokalah karját. – Mire várunk? Nem halhat meg!

Tokalah megdöbbent a férfi reakcióján, nem számított ilyen heves érzelmekre. Belenézett Weayaya rettegő szemeibe, és látta, hogy nem hibáztatja, csak Tansy-ért aggódik.

- Rendben. – nyögte.

- Adj néhány percet, el kell rendeznem a dolgokat, és aztán mehetünk. – Mondta feszülten az ifjú főnök.

Tokalah egyre nagyobb tisztelettel figyelte a férfit, ahogy utasításokat oszt, és végül, amikor elindultak alig tudta tartani vele a lépést.

Weayaya hajszolta a lovát, úgy érezte, már az is késő lenne, ha Tansy mellett lehetne. Rettegett, hogy elkésik, és szerelme távozik, mire odaér. Nem hajtotta a bosszúvágy, de haragudott Tokalah-ra a makacssága miatt. A szíve vadul zakatolt, és csak egy név ütemére vert. Tan-sy, Tan-sy. Még gyorsabb tempóra késztette a lovat.

- Egyetlenem, ne add fel! – motyogta magában. – Jövök hozzád!

A szemét könnyek marták, a keze belesajdult, ahogy szorította a gyeplőt, de nem érdekelte semmi, csak a lányt látta maga előtt.

Végre megérkeztek, Weayaya futtában ugrott le a lóról, nem figyelte, ahogy Tasunke odalép, hogy elvezesse. Mire a fiú megfogta a gyeplőt, a férfi mögött már lehullott a sátor bejáratát védő bölénybőr, és ő az eszméletlenül fekvő lány mellett térdelt:

- Tansy! Egyetlenem, életem! – fölé hajolt, és kétségbeesetten simogatta a gyönyörű arcot. – Hope! Gyere vissza hozzám, könyörgök!

Felnézett, és rettegve nézett végig a többieken:

- Hogy van? Ugye nem…?

- Életben van – mondta csendesen Muraco. – De nincs semmi, amivel visszahozhatnám.

A sámán felállt, és csendesen kiment.

- De mégis mi történt? – kérdezte Weayaya.

- Semmi – térdelt mellé Rica. – Csak nagyon szomorú volt, miután elmentetek, aztán ma reggel nem ébredt fel. Annyira ijesztő volt. Akkor teljesen úgy festett, mint egy…

- Halott – fejezte be Tokalah, aki most lépett be a sátorba. Ő is letérdelt a felesége mellé. – Bocsáss meg Weayaya! Nem hittem abban, hogy te más lehetsz, de már látom, hogy a béke pártján állsz. Meg kellett volna bíznom Tansy ítéletében, de annyira nem ismerem őt. Nem volt időm megismerni a lányomat, és csak a kiowák iránti gyűlölet vezérelt. Bűntudatom van, amiért így viselkedtem. Már látom, hogy őszintén szereted.

- Ez már mind nem számít – válaszolt Weayaya. – Csak az, hogy Tansy meggyógyuljon.

- Igen, mind ezt akarjuk – nézett a szemébe Tokalah, és végre megértette, hogy a férfi nem az ellensége.

Kezdte úgy érezni, hogy kialakulhat köztük egy baráti viszony, feltéve, hogy a lánya életben marad.

Weayaya visszafordult Tansy felé. A lány nagyon sápadt volt, és a férfi érezte, hogy a keze megint lehűlt.

- Tansy, ne add fel! – suttogta, és könnyek lepték el a szemét. – Itt vagyok szerelmem, eljöttem hozzád. Veled maradok.

Muraco belépett, és hozott valami gyógyitalt.

- Ez segít, ha megint felmegy a láza – mondta, és letette Rica mellé.

Nézte a kiowát, aki egyre kétségbeesettebben simogatta Tansy arcát.

- Szerelmem – suttogta. – Gyógyulj meg! Élned kell.

Muraco a vállára tette a kezét.

- Mit tehetnék érte? – nézett fel Weayaya.

- Nem tudom, az előbb, amikor az italt kevertem, volt egy látomásom. Láttam a kis tavat, a folyó forrásánál, és nevetést hallottam. Mintha Tansy kacagott volna.

- A kis tó? – kapta fel a fejét Weayaya, aztán Tansy szüleire nézett. – Ott jött rá, hogy ki is valójában. El kell vinnem oda! Hadd vigyem el, talán az segít! – nézett könnyes szemmel a lány szüleire.

- Biztos vagy a látomásodban Muraco? – kérdezte Tokalah.

- Mikor lehetek biztos benne? A Szellemek jelet küldtek, de ránk bízták, mihez kezdünk vele.

- Tokalah, el kell vinnem oda Tansy-t! – nyögte Weayaya.

- Annál a tónál fogant meg – suttogta Rica. – Ott adtunk életet neki, talán most új esélyt kaphat. Tokah, igaza van Weayaya-nak. Oda kell vinnünk!

- Majd én elviszem – mondta feszülten a férfi.

- Egyedül? – nézett rá Tokalah.

- Adj esélyt, hogy megmentsem, hisz te kérted a segítségemet!

- Legyen – sóhajtott a férfi. – Viheted, de vigyázz rá!

- Az életemnél is jobban – felelt a másik.

Tokalah kisietett a sátorból, Weayaya a karjába emelte Tansy ernyedt testét, és ahogy felemelte, megérezte, mennyire könnyű.

- Teremtőm! – nyögte. – Szerelmem, ne add fel!

A könnyeit nyelve indult el az apacs főnök után. Mire kiért, Tokalah már előhozta a férfi lovát, és a nyereg mögé kötött két vastag takarót. Aztán Weayaya felé fordult, és átvette tőle a lányt, amíg felült a nyeregbe. Utána gyengéden átadta neki Tansy-t, és a férfi olyan óvatosan ölelte magához, mintha porcelánból lett volna.

- Tégy meg mindent, amit lehet – kérte Tokalah.

- Úgy lesz, visszahozom őt, vagy ha nem tudom, akkor…

- Visszahozod – fojtotta belé a szót Rica.

- Ha nem tudom, akkor holnap délben gyere utánunk – nézett Tokalah felé, nem mert belenézni Rica gyötrődő anyai szemébe. – Megtalálsz minket, és hozd vissza a testünket!

- Én biztos vagyok benne, hogy mindketten visszatértek – mondta Tokalah, de közben Weayaya szemébe nézett, és aprót biccentett.

A harcos megfordította a lovat, és elindult. Nem vágtázott, nem akarta, hogy Tansy állapota rosszabbra forduljon. Végül mire odaértek a kis tóhoz, a nap már lemenőben volt, és aranyfénybe vonta a tájat. A férfi óvatosan leszállt, és leemelte a lány testét. Gyengéden lefektette a parton, majd levette a takarókat, és leterítette.

Utána sietve fát gyűjtött a tűzhöz, meggyújtotta, és letérdelt Tansy mellé. Lágyan simogatta a lány sápadt arcát:

- Szerelmem, nem hagyhatsz itt! Mi összetartozunk, nem dobhatod el mindezt! Ránk még vár a boldogság.

Hagyta, hogy a könnyei az arcát áztassák. Tehetetlenül nézte, hogy a lány élettelenül fekszik, egyetlen apró jelet sem adott, és ő egyre jobban kétségbeesett. Fölé térdelt, és nagyon óvatosan megcsókolta a lány ajkát.

- Ticihila!

Végül felállt, és táncolni kezdett a tűz körül, remélte, hogy a Szellemek most is segítenek neki. Órákon át táncolt, és próbálta kiüríteni az elméjét, de képtelen volt rá, mert Tansy arca minduntalan a szeme elé kúszott. Végül zokogva a lány mellé lépett, felemelte, és a hold felé fordult:

- MIT AKARTOK? – üvöltötte. – Mit kértek az életéért? Engem? Hát itt vagyok, vegyétek az életemet, csak adjátok őt vissza! Ha ez az ára megfizetem. Csak mondjátok meg! Megteszek bármit!

Zokogva térdre rogyott, magához húzta Tansy testét, és ráborult:

- Ne vegyétek el az életét! Könyörgöm! Engedjétek élni! – suttogta elgyötörten.

Ő nem akar élni. – Weayaya felkapta a fejét, és a víz felé nézett. – Nélküled nem.

A tó túlsó partján egy furcsa jelenést látott. Mintha köd ereszkedett volna a tó fölé. Halványan reszketett, és farkasformát öltött.

Miért bántottad?

- Nem bántottam, ha én nem teszem meg, akkor Chu’a…

Bízott benned, de te elhagytad. Ezért akar meghalni.

- De én akarom, hogy éljen! – kiáltotta. – Mellette akarok lenni.

Miért vártál? Miért nem harcoltál érte?

- Megtettem! Megteszem! Most is itt vagyok. Mit akarsz még? Vedd el az életemet, ha ez az ára.

Azzal őt is megölöm.

- Segíts! – zokogta a férfi. – Nem halhat meg!

Aludj! – a hang halk suttogássá vált, majd elhalt.

Weayaya eszméletlenül hanyatlott a lány mellé.

Tansy bágyadtan nyitotta ki a szemét, kábán pislogott. Nem értette, hogy került a tópartra. Érezte, hogy valaki a karjában tartja, felemelte a fejét:

- Weayaya? – a hangja rekedt volt.

Feljebb emelkedett, és belekapaszkodott a férfi karjába.

Weayaya feje hátrahanyatlott, Tansy most felült, és körülnézett. Egy fának dőlve aludtak, a vállukra borított takaró védte őket az éjszaka hidegétől.

- Weayaya? Ébredj! – suttogta.

- Tansy – motyogta a férfi. – Ne hagyj el! Élned kell!

- Itt vagyok Weayaya. Ébredj!

A harcos kinyitotta a szemét, és a lányra pislogott:

- Tansy? Tansy jól vagy? Felébredtél? Teremtőm! – nyögte, és magához ölelte. – Köszönöm! Köszönöm!

Zokogva szorította a lányt.

- Weayaya, mi a baj?

- Hope… bocsáss meg! Tansy! Teremtőm, azt hittem, elveszítelek.

- Nem akartam nélküled élni – suttogta a lány.

- De hát megmondtam, hogy nem mondok le rólad, szerelmem. Nem bíztál bennem?

- De. Csak azt hittem, apám nem fogja engedni.

- Lehet, hogy így volt, de már másképp hiszi.

- Ezt hogy érted?

- Ő hívott, hogy segítsek. Azt mondta áldását adja ránk.

- Ez azt jelenti, hogy összeházasodhatunk?

- Igen, szerelmem – simogatta meg a lány arcát. – Hogy érzed magad? Vissza kellene mennünk. Mondtam apádnak, hogy ha nem érünk vissza délig, akkor jöjjön utánunk, mert akkor…

- Akkor…? Ugye nem gondoltál arra, hogy…

- Ha meghaltál volna, akkor nem lett volna értelme az életemnek.

- Ne mondd ezt! Még hallani is fáj.

- De most már nem számít, hisz élsz. Menjünk haza, ne ijesszük halálra a szüleidet!

Felálltak, és Tansy összehajtotta a takarót.

- Ki takart be minket? – nézett rá Weayaya.

- Nem te voltál? – kérdezte Tansy.

- Elájultam. – suttogta, aztán a tó túlsó partja felé nézett. – Nem tudom, ki volt az.

Tansy odalépett a lóhoz, és felkötötte a takarót. Weayaya mögé lépett:

- Hagyd csak! Megcsinálom én. Te pihenj! Kimeríthetett az utóbbi pár nap.

Átölelte Tansy derekát, és lendületes mozdulattal felültette a lóra, majd befejezte a takaró rögzítését, és ő is felült mögé.

Gyorsan visszaértek, és amikor belovagoltak a faluba, mindenki örömujjongásban tört ki. Tansy bágyadt mosollyal nézte, ahogy a szülei felé rohannak. Tokalah, és Rica odaszaladtak hozzájuk, és úgy ölelték Tansy-t, mintha soha nem akarnák elengedni.

A nap további része az ünnepléssel telt, bár Tansy látta, hogy az apja egy időre eltűnt Weayaya-val, aztán később egyedül tér vissza.

- Hol van? Apám, elzavartad?

- Nem, Tansy. Nyugodj meg! Csak haza kellett mennie, mert mint törzsfőnöknek, kötelezettségei vannak, és tudatnia kell a törzsével a döntését.

- Visszajön, ugye? – kérdezte aggódva Tansy.

- Természetesen. Hisz itt van, aki számít neki – simogatta meg a lánya arcát.

- Hope, kicsim? Tényleg ezt akarod? – kérdezte Margaret.

- Igen, mama, ez minden vágyam. Tudod, hogy mindig álmodtam valamiről, ami más. Sosem éreztem, hogy igazán abba a világba tartozom. Most már megtaláltam magam, és boldog vagyok.

Az utóbbi hetekben Tansy megerősödött. Ezt az időt arra használta, hogy üzent fehér családjának, akik örömmel jöttek el az esküvőjére. A nevelőapja talán még sosem volt ennyire büszke rá, és a lány tudta, hogy most már teljes a boldogsága.

Rica könnyes szemmel figyelte őket. Sajnálta az asszonyt, hogy újra elveszít egy gyermeket, de a boldogságát ez nem csorbíthatta. Visszakapta a lányát, és boldogan fognak élni. A választottja vigyázni fog rá. Weayaya beszélt a törzsével, aztán Tokalah-val, és döntést hoztak: a két törzs egyesült.

- Tansy, – térdelt a lánya mellé. – engedd, hogy nagyanyád és én felkészítsünk! Margaret, szeretnél segíteni? – nézett a másik asszonyra.

A nő bólintott, és ő is a lány mellé térdelt. A három asszony gyors mozdulatokkal elkészítette Tansy haját, fényesen csillogóra fésülték, és kétoldalt páva-, és fácántollakat tűztek bele. Jordan a fejére helyezte a főnök lányának kijáró főkötőt.

A ruha, amit ráadtak, fenséges volt. Majdnem a földig ért, fehér könnyű vászonból készült, és az egész felületét színes gyöngyökkel díszítették. Amikor készen volt, felálltak, és könnyes szemmel gyönyörködtek benne.

- Te vagy a legszebb menyasszony, akit valaha láttam – suttogta Margaret. – Tudom, hogy nem veszítelek el teljesen, mert boldog leszel. Csak fáj, hogy nagyon ritkán láthatlak. Boldog vagyok, hogy megtaláltad a családodat, de tudnod kell, mi is a családod maradunk.

- Drága mama! Sosem felejtelek el, és ígérem, nem most látsz utoljára – válaszolt könnyes szemmel Tansy, aztán az anyjához fordult. – Anyám! – megölelte az asszonyt.

- A Nagy Szellem mindvégig óvott téged, és ez eztán is így lesz – mondta mosolyogva Rica. – Visszavezetett a népedhez, és bölcsességgel áldott meg, hogy mindkét nép gyermekeként élhess. Békét hoztál közénk. Induljunk! A vőlegényed már vár.

Kiléptek a sátorból, ahol Tokalah már várt rájuk. A büszke apacs főnök díszbe öltözve állt, fejdísze ékesen mutatta nagyságát. Mögötte ott állt Tukayoo, akihez most csatlakozott Jordan. Az idős indián egyenes tartása már megtört kissé a kor súlya alatt, de még mindig látszott, hogy egykor erős, nemes harcos volt, aki méltó volt a törzs tiszteletére. Most az unokája mellé lépett:

- Tansy, kicsi tavaszi virág. Még emlékszem az éjszakára, amikor erre a világra jöttél. Már akkor is erős gyermek voltál, a sámánunk nagy jövőt jósolt Neked, amit most valóra váltottál. Fehér szüleid jól választottak nevet neked, Reményt hoztál népeinknek a békére. Köszönjük az áldást, amit jelentesz nekünk. Légy nagyon boldog! A Teremtő, és a Szellemek áldása kísérjen továbbra is az utadon.

Ezután Tokalah megfogta a lány kezét, és a falu közepén állított hatalmas máglyához vezette a lányát, ahol a kiowák újonnan megválasztott, díszbe öltözött főnöke várta.

Tansy lélegzete elakadt, amikor meglátta Weayaya fátyolos szemeit, melyek boldogságtól sugároztak. A férfi ruhája hasonló volt az övéhez, fehér ing, és lábszárvédő, melyeket rojtok, és gyöngyök díszítettek. Az ő fejdísze ugyanolyan impozáns volt, mint az apjáé. Csak Weayaya fejdísze hátul két szárnyban lelógott a földig.

Lassan lépdeltek felé, amikor odaértek Tokalah fennhangon megszólalt:

- Én, Tokalah, a mescalero-k főnöke a béke, és szeretet jegyében neked adom a lányomat, ha elfogadod.

- Nagyobb tisztesség nem is érhetne – válaszolt Weayaya büszkén. – Kimondhatatlan megtiszteltetés, hogy nekem ajándékozod legdrágább kincsedet, büszke, és nemes Tokalah. Én, Weayaya, a kiowák főnöke áhítattal fogadom el.

Tansy felé nyújtotta a kezét, a lány pedig remegve elfogadta.

- Esküszöm, hogy életem minden percét annak szentelem – mondta most a férfi. – hogy boldoggá tegyelek, drága asszonyom. Halld az eskümet: minden szívdobbanásom a Tiéd, minden erőmmel megvédelek, és kérem a Teremtőt, hogy áldja meg a házasságunkat, gyermekekkel, boldogsággal, egészséggel, és bőséggel. A szívem, a lelkem örökké a Tiéd, hozzád kötöm a sorsom.

- Esküszöm – mondta Tansy könnyes szemmel – hogy életem minden percét annak szentelem, hogy érezd szerelmemet. Boldoggá teszlek, drága férjem. Halld az eskümet: minden lélegzetvételem a Tiéd. Minden erőmmel támogatlak jóban, és rosszban. Melletted leszek, ha örömöd lesz, ha bánatod, és segítek abban, hogy a rosszakat elfeledd. Kérem a Teremtőt, adjon erőt nekem, hogy sok gyermeket adhassak neked, akiket boldogságban, egészségben, és bőségben nevelhetünk, és taníthatunk. A szívem, a lelkem örökké a Tiéd, hozzád kötöm a sorsom.

Tasunke ekkor melléjük lépett, és egy hatalmas fehér takarót borított a vállukra.

Mindenki csendben állt, amíg Muraco a Szellemek áldását kérte a házasságra. Ezután azt várták, hogy az ifjú pár megtörje a csendet, és az ünnepség kezdetét vegye, de ekkor mindenki megdöbbenésére az erdő felől farkasvonyítás hallatszott, aztán megjelent egy nőstény. A lábainál három kölyök ugrándozott.

Tansy és Weayaya mosolyogni kezdtek, mire a farkas felbátorodva átsétált a döbbent emberek közt, a lábukhoz dörgölte a fejét, és leült. A három kölyök követte az anyját, és vékony hangon csaholva körbeugrálták a párt.

Muraco ekkor felkiáltott:

- A farkas nagy jót jelent! Az életeteket mindvégig szerencse, és boldogság kíséri majd.

Tansy és a férje lehajolt, és megsimogatta a farkas fejét, és az ünnepség kezdetét vette.

Vége