2015. október 31., szombat

Szép jó reggelt Mindenkinek!
Mivel tegnap nem hoztam semmit, gondoltam, már reggel megleplek Benneteket a Touchdown folytatásával. És jelzem, még nincs vége.

Jó olvasást

B. F.




A sorsolásnak köszönhetően november harmadikán volt a nagy játék, ahogy a média bezengte. Hétfő Esti Játék (Monday Night Football, MNF), ami még nagyobb hangsúlyt adott a dolognak. Amióta Cliff átigazolt, mindenki ezt a játékot várta. Green Bay Packers – Seattle Seahawks, itt Seattle-ben.
Meglepett, hogy Cary milyen gyorsan lépett. Azt hittem, csak alkoholmámoros lelkesedés volt, amikor Stella Reynolds után érdeklődött, de durván egy hete felhívott, és eldicsekedett, hogy "megszerezte a csajt". Gyanítottam, hogy a részéről ez nem annyira komoly, ha így beszélt róla, de örültem, hogy jól érzi magát. Azóta Stellával is beszéltem, és megdorgáltam, hisz az esküvő óta előfordult, hogy beszéltünk telefonon, de egyetlen szóval sem említette, hogy a sógorom, kerülgeti. A távolság ellenére kezdtünk összehangolódni, bár gyanítom, ennek inkább volt köze a fiúkhoz, mint a sok közös vonáshoz. Ő ízig, vérig nagyvárosi lány volt, én pedig csak egy vidéki fruska.
Mindenesetre nagyon vártam a mérkőzés napját, és hogy újra személyesen találkozzunk.
April már olyan volt, mintha a testvérem lenne, de a beosztása miatt rengeteg időt töltött a kórházban, így eléggé behatárolt volt az az idő, amit együtt tölthettünk. Persze megragadtunk minden lehetőséget, hogy négyesben bulizzunk. Ted mostanában elég sok szabadidővel rendelkezett, bár a csapatvezetés már felajánlott neki egy jól fizető állást, de ő még ódzkodott. Félt a játék közelében maradni úgy, hogy többé nem léphetett pályára a mezében, és a védőfelszerelésében. Tudtam, hogy fáj neki, de az élet ment tovább, mi hárman pedig tartottuk benne a lelket.
A férjem? Nos, rengeteg idejét elvette a sok edzés, a meccsek, de mindig szakított rá, hogy velem lehessen. A hétvégi játékokra rendszeresen elkísértem, persze csak a háttérben maradva, nem akartam elvonni a figyelmét, de utána ott voltam neki, hogy együtt örüljek vele a győzelemnek, vagy támogassam, ha vesztett a csapat.
Ma reggel nem szólhattam hozzá, annyira feszült volt, bár kifelé nem mutatta, de most játszott először a régi csapata ellen, és a lelkem mélyén tudtam, hogy miattam váltott. Ha én nem lennék, eszébe sem jutott volna elszerződni máshova. Emiatt bántott is a lelkiismeret, de mindig megnyugtatott, és azt mondogatta, hogy bármennyire imád játszani, a focin kívül is van élet. Szerettem volna igazán boldognak látni, és folyamatosan azon gondolkoztam, hogy érhetném el. Terveim voltak, de nem mertem még megosztani senkivel.
A család megkapta az egyik VIP páholyt, és onnan figyeltük a játékot.
Stella, mint fotós, persze Cary csapata mellett tüsténkedett, de párszor rám mosolygott, és integetett. Ilyenkor viszonoztam a gesztust, de fél szemmel mindig a pályát néztem. Már egy hete hatalmas port kavart, hogy a két testvér egymás ellen fog játszani. A média minden szinten ezt hozta a tévében, a sportmagazinokban, de még az MTV is megemlítette egyszer. Nagyon kíváncsiak voltak a testvéri rivalizálásra. Csak azt nem tudták, hogy ők ketten mennyire imádják egymást, amikor egy riporter megkérdezte Cliff-et, hogy mit vár a játéktól, és mit szól ahhoz, hogy az öccse kifecsegte a csapatának is, és a nagyközönségnek is, hogy az új posztja nem annyira fekszik neki, ő csak elnevette magát, és ennyit mondott: Cary aranyos kölyök.
Persze ez az egymás elleni játék ebben a formában nem igaz, hisz mindketten a védelemben játszottak, így sosem voltak egyszerre a pályán, de azért éreztem, hogy Cliff emiatt is izgul. Az indokait ismertem, félt attól, hogy Cary esetleg féltékeny lesz rá, amiért őt ennyire sztárolják. Bár a régi csapatában sok barátja maradt, de legalább ennyien nehezteltek is rá. Nem volt könnyű dolga, de megállta a helyét, és én büszke voltam a férjemre.
Már közel jártunk a félidőhöz, kimentettem magam, és lesétáltam a játékos folyosókijáratához, hogy a szünetben vethessek rá egy biztató pillantást. Most épp a mieink támadtak, amikor Cary lecsapott az egyik elkapó játékosunkra, és kisodródtak a kispad elé. Enyhén összegabalyodtak az eséstől, és Cliff ösztönösen mozdult, hogy felsegítse, amikor Cary durván ellökte a kezét.
- Húzz innen! – sziszegte – Foglalkozz a csapattársaddal!
Aztán már vissza is rohant a pályára. Cliff döbbenten meredt utána, aztán felém fordult a kijáróhoz, már megszokta, hogy ilyenkor ott várom, de én is tanácstalanul vontam meg a vállam.
A félidőre úgy vonultak le a csapatok, hogy a Seattle állt vesztésre, és amikor Cary elfutott Cliff mellett epésen odaszólt.
- Látod, nélküled is megy a szekér.
Cliff megállt, a keze ökölbe szorult, tudtam, hogy ideges a mérkőzés, meg a médianyomás miatt, és azt is tudtam, hogy az adrenalin nem hagyta, hogy túllépjen az öccse előbbi viselkedésén, de amit tett, az mindenkit meglepett, főleg engem, aki tudtam, hogy mindig a pályán hagyta a dühét.

Megragadta Cary karját, visszarántotta, és visszakézből lekevert neki egy pofont. Persze a másik férfinak több se kellett, és a két testvér pillanatokon belül egy hömpölygő kupac volt a földön.
Tudtam, hogy csak a meccs okozta feszültség miatt van, de ijesztő volt, ahogy ez a két óriás egymásnak esett, és csak fokozta a hatást a hatalmas védőfelszerelés rajtuk. Annyira ledöbbentem, hogy nemhogy megnyikkanni, de megmozdulni sem tudtam. Dermedten figyeltem, ahogy a játékostársaik próbálják szétszedni őket. Persze a kamerák, riporterek azonnal körülöttük voltak, meg persze a bírók, akik azonnal kizárták őket a további játékból, és egy-két mérkőzésnyi eltiltást is kilátásba helyeztek.
Ez végre lecsillapította őket, de amikor az öltözőbe kísérték a két férfit, válogatott szidalmakat szórtak egymásra. Rémülten hallgattam őket, akik pár héttel ezelőtt még együtt nevettek valami idétlen filmen, és a lehető legnagyobb ökörségeket csinálták azon a nyári grillpartin.
Még most is bevillant, ahogy egy bugyuta paródiának készült zenére, még bugyutább lépésekkel táncoltak, egymás vállát fogva, és könnyezve a nevetéstől. Mintha most két teljesen másik embert láttam volna.
Lassan elfordítottam a fejem, és szembe találtam magam Stellával. Még csak pár hete találkozgatott komolyabban Cary-vel, de láttam, hogy a részéről ugyanolyan komoly a dolog, mint Cliff és köztem. Stella ugyanolyan dermedt volt, mint én, a szeme fátyolosan szegeződött rám. Hirtelen odalépett mellém, és megfogta a kezem:
- Ugye ez nem volt komoly?
- Nem tudom – feleltem. – Még sosem láttam őket ennyire kikelve magukból.
- Azt hiszem, ez a mi hibánk – értetlenül felvontam a szemöldököm. – A média, az újságok, a tévé. Egész héten azt sulykolták beléjük, hogy riválisok, és erre még rájött az is, hogy Cliff a Packers-ben játszott, és mindig háttérbe szorította Cary-t.
Hirtelen szerettem volna ellent mondani, de belegondoltam, és valahol mélyen éreztem, hogy Stella-nak igaza van.
- Ki kell békítenünk őket – sóhajtottam fel, mire Stella bólintott.
- Cary ki fog készülni, ha ilyesmi miatt összevesznek.
- Cliff szintén.
Egymásra néztünk, és szinte azonnal tudtuk, hogy mi a dolgunk.

΅΅΅΅΅΅΅΅
Korán volt még, de éreztem, hogy valami nem oké. Álmosan pislogni kezdtem, és tapogatva kerestem valamit… valakit. Rémülten ültem fel, kicsit bele is szédültem, de az szemem azonnal kutakodni kezd.
Cliff az ágy lábánál ült teljesen magába roskadva, nehezen tudtam kivenni az arcát, csak az előszobából beszűrődő fény világította meg, de azt láttam, hogy szomorú. Majdnem olyan kétségbeesett arcot vágott, mint amikor Ted balesete után bejött a kórházba.


Csendesen odakuporodtam mellé, de észre sem vette. Lágyan a füle mögé simítottam a haját, erre végre felnézett. A szemében ülő fájdalomtól könnybe lábadt a szemem.
- Cary? – kérdeztem halkan. Ő pedig elgyötörten bólintott. – Minden rendbe jön, bébi, érzem.
- Most próbáltam felhívni, de kinyomott.
- Nagyon korán van még – néztem az órára.
- Green Bay-ben már mindjárt nyolc óra. Ilyenkor ér haza a futásból.
Felsóhajtott, és kiegyenesedve beletúrt a hajába. Tudtam, hogy ideges, ez mindig annak a jele volt nála.
- Nem tudom, mit csináljak Megan! – tört ki belőle. – Még azt se hagyja, hogy bocsánatot kérjek. Tudom, hogy én voltam a hülye, de nem beszél velem.
Úgy éreztem, itt az ideje, hogy elmondjam a Stella-val közös összeesküvésünket.
- Cliff, holnap meglátogatjuk a szüleidet.
- Tessék? – nézett rám. – Ez meg honnan jött?
- Beszéltem velük, és ők is úgy gondolják, hogy csak személyesen tudjátok ezt megbeszélni.
- De nekem edzenem kell – ellenkezett erőtlenül.
- Beszéltem az edzővel is, elenged, most úgyis pihenő hetetek lesz, pár nap nem gond.
- Be kell gyakorolnom ezt az új posztot.
- Tényleg? – kérdeztem megrökönyödve. – Ki akarsz békülni vele?
Nem válaszolt, csak átölelt, és a vállamra hajtotta a fejét. Éreztem, ahogy bólogat.
- Rendben, akkor szólok anyádnak, hogy biztosan megyünk.
Halványan elmosolyodott.
- Kösz – suttogta.

΅΅΅΅΅΅΅΅
Volt már részem feszélyezett hangulatú családi találkozóban, de ez a mostani messze túltett mindegyiken. A Marcus szülők, aggódtak és dühösek voltak egyszerre, a két fiú úgy fújt a másikra, mint a gyilkolni kész macskák. Stella nem is mert jönni, azt mondta, nem ez a megfelelő időpont, hogy hivatalosan bemutatkozzon. Így egyedül álltam a családi kereszttűz közepén, mint valami élő villámhárító, és már nem is tűnt annyira ragyogó ötletnek, amit kitaláltunk.
- Mégis, mit gondoltatok magatokról? – dörögte az apjuk olyan hangon, hogy megfagyott bennem a vér. – Erre tanítottalak benneteket? Ez nektek a tiszta, fair játék? Mióta esünk egymásnak? Mikor láttátok, hogy a nagybátyátok, vagy én összeugrottunk, amikor egymás ellen játszottunk? És egyáltalán…
Idősebb Cliff halántékán vészesen lüktetni kezdett egy ér, mire Elizabeth azonnal odalépett hozzá, hogy nyugtassa, de ellökte a kezét.
- Jártok ti egyáltalán agressziókezelésre? Mert úgy látom, nagy szükségetek lenne rá.
Mindketten mormoltak egy halk igent, de szinte csak én hallottam.
- Az én fiaim! – emelte égnek a karját a férfi. – Felülnek a média mocskolódásának! Tényleg nem fogjátok fel, hogy erre utaznak? Ezt akarták elérni, és sikerült nekik. Címoldalon vagytok, nagy szerencsétek lesz, ha nem kaptok eltiltást, megérdemelnétek.
- Sajnálom, apa – szólalt meg Cliff, és rögtön utána Cary is csatlakozott a bocsánatkéréshez.
- Nem tudom, mi ütött belém – folytatta az ifjabbik testvér. – Én kezdtem, de nem tudom, miért, talán az adrenalin… tudom, nem mentség – tette hozzá, amikor az apja szikrázó szemeibe nézett. – Ne haragudj Cliff!
Felé nyújtotta a kezét, amit a férjem megragadott, és magához húzta egy medveölelésre a testvérét.
- Te se haragudj, öcskös. Nagyon sajnálom, hogy megütöttelek.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és lerogytam a kanapéra Elizabeth mellé. Megforgattam a nyakam, és közben a nyakszirtemet masszíroztam.
- Fáradt vagy, kicsim? – kérdezte az anyósom.
- Kicsit, rengeteget kell bent lennem a munkahelyemen.
- Ha ennyire megvisel, talán változtatnod kéne, de nem szólok bele.
- Semmi gond – kezdtem mosolyogni. – Szeretem a munkámat, és ha letelik a gyakornoki év, véglegesítenek. Erre vágyom, mióta lediplomáztam. Egy kis fáradtság miatt nem adom fel.
- Az én feleségem, olyan kitartó, amilyennek szeretem. – ült le mellém Cliff, és átölelt. – Kösz, bébi.
- Nem hagyhattam, hogy rosszban légy az öcséddel.
- Mihez is kezdenék nélküled?
- Levadásznád az összes Seahawks csirkét az ólban. Tudom ám, hogy irigyek, amiért lenyúltalak.
- Sosem voltam oda a szurkolólányokért hosszú távon, ők csak szórakozni akarnak.
- A Green Bay-i lányok még most sírnak utánad. – csatlakozott hozzánk Cary, és a bátyja karjába bokszolt.
- Képzelem. Láttam Larry-t, jó lesz ő búfelejtőnek.
- Nos, te léptél le – vigyorgott Cary, aztán rám nézett. – De akkor sem hagynám, hogy megcsald Megant.
- Eszembe sem jutna, ő az én őrangyalom.
A halántékomhoz dörzsölte az állát, ahogy megcsókolta.
- Ezek szerint még nincs úton a trónörökös? – kérdezte Cary nem kis kíváncsisággal a hangjában, mire elpirulva ráztam a fejem.
- Cary? – szólt rá Elizabeth. – Hogy lehetsz ennyire tapintatlan?
- Hé, Cliff mondta, hogy akkor megborotválkozik. – emelte fel a kezét védekezőn. – Bele kéne húznod, mert lassan úgy festesz, mint valami őskori barbár.
- Dolgozunk rajta, ne aggódj – biztosította a férjem, Elizabeth közben felállt.
- Túl sok nekem az infó, inkább megnézem a sültet. Jut eszembe Cary, legközelebb, ha nem lesz ilyen paprikás a légkör, hozd el Stellát is magaddal, ideje, hogy bevonjuk a családba. Ugye jól látom?
Ha nem láttam volna, nem hiszem el, de Cary elvörösödött, és csak halkan hebegett valamit, hogy legközelebb nem hagyja otthon. Halkan felkuncogtam, de nem fűztem hozzá semmit. Ezek szerint Cary is belesétált a hálóba.

΅΅΅΅΅΅΅΅
Nem örültem, hogy Hálaadáskor utaznunk kellett, túl sok minden szakadt a nyakamba az utóbbi hetekben, és Cliff balhéjának hullámai is épp csak elcsitultak. De a Seahawks a 49ers ellen játszott San Francisco-ban, és a fiúk a békülés örömére kitalálták, hogy jöjjön össze a család. A szüleik persze repestek az örömtől, és mivel ők az év nagy részében Kaliforniában éltek, most igazán boldogok voltak. Még egy házat is kibéreltek, csak hogy ne kelljen szállodába mennünk. Cliff valahogy elintézte, hogy a meccs reggelén velünk lehessen, bár tudom, hogy az edzője füstöt eregetett dühében, de belement. Cary pedig úgy döntött, hogy továbblép Stellával, és elhozza magával, igaz neki edzenie kellett volna a Packers-el. Nem tudom, mit tudnak a Marcus fiúk, de mindig elérik a céljukat az edzőiknél.
Igazi ünnepi hangulat volt a házban, mi nők a konyhába száműzve, míg a férfiak a kertben játszottak a gyerekekkel, és futball-sztorikat meséltek. Alig vártam, hogy elkészüljön az ebéddé avanzsált vacsora, hogy utána kicsit pihenhessek, mielőtt elindulunk a stadionba.
Sajnos, ahogy ebben a családban gyorsan megszokhattam, megint áthúzták a számításaimat. Karaoke-partit rendeztek, és természetesen a férfiak kihívták a lányokat. Sosem szerettem nyilvánosan énekelni. Kisiskolás koromban még jó hangom volt, de nem foglalkoztam azzal, hogy képezzem, így teljesen elvesztettem. Hamis kornyikálásnál többre nem futotta, annyira sem, hogy a fürdőszobában próbálgassam.
Viszont tény, a fiúk sem voltak jobbak, könnyesre kacagtuk a szemünket, amikor meghallottuk őket.
A jókedvemet csak az a masszív kimerültség érzet nyomasztotta, ami most már ijesztően eluralt napok óta. Sokszor fájt a fejem, néha úgy szédültem, hogy képtelen voltam állva maradni, és egy alkalommal az irodában úgy éreztem, hogy menten elájulok. Emlékszem az egyik munkatársam meg is ijedt, és orvost akart hívni, de én csak intettem egyet, és inkább korábban hazajöttem. Az étvágyam sem volt az igazi, és lassan igazat kellett adnom Cliffnek, szükségem lett volna egy kiadós pihenésre. De nem most, ma még várt rám egy jó kis szurkolással egybekötött mérkőzés, és reméltem, hogy a férjem ismét megmutatja, mennyire megéri, hogy a liga egyik legeredményesebb védőjének tartják. Előtte viszont még énekelnem kell neki, amit már előre rühelltem, de muszáj volt részt vennem benne, csak ne jönne megint a szédülés, és a fekete foltok…

…Pityegés, fertőtlenítőszag, halványzöld falak, és feszült aggodalom bizsergése a levegőben. Amikor kinyitottam a szemem, Cliff aggodalomtól csillogó szemei voltak az elsők, amiket megláttam.
- Jobban vagy, bébi? – kérdezte nyugtalanul.
Mellettem feküdt az ágyon, ami teljesen előírás ellenes volt, de őt láthatóan nem érdekelték a szabályok, csak gyengéden megcsókolt, és nem engedett az öleléséből.
- Dörzsöl a szakállad – motyogtam, de én is alig hallottam a hangom – megint ki fog vörösödni a bőröm.
- Akkor sem fogok még megborotválkozni – mosolygott le rám, mire nyelvet öltöttem, mint egy kisgyerek, és lehunytam a szemem.

- Akkor pedig húzz el innen! – ennyire még telt, mielőtt a fáradtság megtette a hatását, és arra, hogy szorosan megfogjam a kezét, nehogy komolyan vegye, és magamra hagyjon…

΅΅΅΅΅΅΅΅
…Kinyitottam a szemem, és megint megláttam a sok aggódó arcot, de valami megváltozott. Cliff dühös volt, ahogy a szülei is, nem értettem, miért. Tettem valamit, amivel feldühítettem őket?
- Jó reggelt! – suttogtam rekedten.
Cliff, aki épp az ügynökével beszélt az ajtónál, félbehagyta a mondatot, és odarohant az ágyam mellé.
- Jó reggelt, szépségem – megcsókolt, hiába próbáltam elhúzódni. – Mi a baj?
- Nem mostam fogat, és olyan a szám, mint…
- Ne butáskodj! Három napra kiütötted magad, szerinted érdekel, van-e szájszagod?
- Három nap? Jézusom, fel kell hívnom a főnökömet, és…
- Mindent elintéztem, te csak pihenj, bébi. Azt mondta, hogy a héten még látni sem akar, pihend ki magad, és utána átbeszélitek a munkaszerződésedet.
- Ki fog rúgni – sóhajtottam kétségbeesve.
- Súghatok, drágám? – mosolygott rám Cliff ellenállhatatlanul. – Véglegesíteni akar, fix munkaidővel. Nyugodj meg, és csak arra figyelj, hogy összeszedd magad! Ma hazaengednek, és az egész hét a miénk, már béreltem egy magángépet, két nap múlva indulunk. Mindig is szerettél volna eljutni Rómába.
- Róma? – értetlenül néztem rá. – De neked játszanod kell, hét végén meccsed lesz az Eagles ellen.
- Nem lesz, bébi – suttogta.
- Okkkké – nyugtalanság költözött a hangomba, és minden erőmet összeszedve felültem. – Mi történt? Megsérültél?
- Nem, bébi, de ne most beszéljük meg. A lényeg, hogy szabad vagyok, és mehetünk.
- Mondd el!
Meglepett, mennyire erőteljes a hangom, ahhoz képest, hogy milyen állapotban voltam.
- Felfüggesztettek, de ne most beszéljük meg, kérlek.
Cliff könyörgött. Még soha nem könyörgött nekem.
- De…
- Kérlek, bébi! Otthon elmondom, de ne itt.
Megsimogatta az arcomat, én pedig magamhoz húztam, és olyan szorosan öleltem, ahogy eddig soha. A vaku elvakított egy pillanatra, de mire észbe kaptam, egy biztonsági ember, le is fogta a lesifotóst, és nem túl finoman a kijárat felé lökdöste.
- Ez mi volt? – néztem az ajtó felé, ahol a kéretlen fickó állt az előbb.
A család többi tagja már körülöttünk volt, és az apósom becsukta a kórterem ajtaját.
- Fiam, jobb, ha elmondod most, mintha útközben tudja meg. A hiénák itt lebzselnek a bejárat körül.
Cliff mélyet sóhajtott, és lassan megszólalt:
- Stella, tudod Cary új barátnője, átvert minket. Csinált egy csomó képet rólunk, és volt közte néhány olyan, ahol látszik, hogy a szakállam kidörzsölt.
- Igen. És?
- Az az újságírónő az esküvőről, kerített egy jó kis sztorit belőle, meg abból, hogy elájultál csütörtökön.
- Milyen sztorit? – a gyomrom görcsbe rándult.
- Az írták, hogy megvertelek.
- Hogy micsoda? – kiáltottam fel, és megfeszültem. – Hol az a ribanc?
- Nyugodj meg, Megan! Majd az ügynököm, és az ügyvédem lerendezi. Felfüggesztettek, de két hét múlva lesz a meghallgatás, addig mindent letisztázunk, és bepereljük az újságot. Te ne idegesítsd magad ezen, most pihenésre van szükséged.
- Hogy volt képes Stella ilyesmire – fröcsögtem. – Egyáltalán nem tűnt ilyen ármánykodónak.
- Mindnyájunkat becsapott – mondta az apósom. – Nekem kifejezetten szimpatikus volt újságíró létére.
- De én többször is beszéltem vele, és egyáltalán nem… Nem tudom elhinni – nyögtem. Cliffre néztem. – Bébi, mi lenne, ha beszélnék az újságírókkal? Elmondanám, hogy az egész csak hazugság, és soha nem bántanál?
- Azt hinnék, hogy megfélemlítettelek.
- A francba! – odabújtam a férjemhez, aki szorosan átölelt.
- Mindent rendbe hozunk, ígérem – súgta a fülembe.
- Mr. Marcus! – az egyik nővér lépett be, kedvesen mosolyogva. – Megszereztük a kocsit, ki tudnak menni. A média nem sejt semmit.
A férfiak kimentek, bár az anyósomnak nagy része volt abban, hogy Cliff elhagyta a szobát, amíg gyorsan felöltöztem. Közben az orvos az utasításokkal együtt odaadta a zárójelentést, és az egyik betegszállító liftet használva, a gazdasági bejáraton át elhagytuk a kórházat.
Hazafelé sikerült kiharcolnom, hogy megmutassák azt a bizonyos cikket. Miután elolvastam, és megnéztem a képeket, rájöttem, hogy néhány valóban Stella képe, azok, amiket Hálaadáskor készített, de volt pár régebben készült kép, amikről eddig fogalmam sem volt. Egyértelműen lesifotók voltak, homályosak, távoliak, amiket kinagyítottak, és olyan megvilágításba helyeztek, mintha épp egy kiadós szorongatás után készültek volna. A nyakamon horzsolásnyomok, épp a házunk kapuján léptünk ki, Cliffel a nyomomban.
- A fenébe! – sziszegtem.
- Ugye, megmondtam – fordult felém a férjem.
- Nem, te okostojás! Nézd az arcod! Borosta. Ez akkor készült, amikor… – felpillantottam Cliff szüleire, és elhallgattam. – Mondtam, hogy kidörzsöl a borostád.
Elpirultam, amikor Elizabeth kajánul elmosolyodott az első ülésen.
- Amúgy ezt a képet nem Stella készítette. Utoljára akkor volt Seattle-ben, amikor a Packers ellen játszottatok.
- Nem tudhatod – felelt Cliff
- Ugyan már, ő a csapatuk fotósa, nem fog csak miattunk órákat utazni egy paparazzikép miatt. Ezt te sem gondolod komolyan. Különben is, mi érdeke lenne abban, hogy tönkre tegyen, főleg, hogy Caryvel randizik. Tudja, milyen hatással van egy ilyen eset a karrieredre.
- Honnan tudná? – kérdezte az apósom a volán mögül, miközben az utat figyelte. – Lehet, hogy direkt rátok szállt.
- Ez hülyeség, drágám, miért tenne ilyet? – felelt helyettem Elizabeth, kezdtem érezni, hogy mellettem áll.
- Hallottál Jack Haralsonról, ugye? – most már teljes bedobással védtem Stellát.
- Persze, az a mocsok, megverte, és megerőszakolta a barátnőjét. De…
- Stella volt az.
- Tessék? – mind döbbenten meredtek rám.
- Elmesélte, csak Cary és én tudtunk róla, nem akarta, hogy sajnáljuk.
- Lehet, hogy ez volt a csali – folytatta az apósom. – Hogy befogadjuk.
- Egy: nem beszélt róla nektek, ha csali lett volna, elmondja. Kettő: Cary véletlenül jött rá, megtalálta a cikket, ami akkor készült, és egy ismerőse segített neki, hogy megszerezze az eredeti képeket. Stella borzalmasan festett rajtuk. Három: Stellának semmi oka nincs tönkre tenni Cliffet.
- Hacsak nem a karrierje miatt tapos el mindenkit.
- Nem hinném, hogy ennyire félreismertük volna – mondta halkan Elizabeth. – Az a lány egyenes. Én mondom, nem sokra fogja vinni ebben a szakmában.
- Főleg, ha a Packers szerződést bont vele emiatt. – sóhajtottam.

΅΅΅΅΅΅΅΅
Cliff kimerülten rogyott le a kanapéra, hátraejtette a fejét, és a kezével takarta el a szemét. Hálás voltam azért, hogy az újságírók nem neszelték meg, a szökésünket, így holnap a személyzeti útvonalakon ki tudunk szökni, és elutazhatunk. Leültem mellé, és szorosan hozzábújtam. Még nem pihentem ki magam, de már jó úton haladtam, bár a fura fejfájások nem múltak, és az étvágyam sem volt az igazi.  Ha a kórházi vizsgálat nem igazolta volna az ellenkezőjét, azt hihettem volna, hogy terhes vagyok, de sajnos az eredmények alapján csak kimerültség volt, sőt az orvos azt mondta, ha ennyire túlhajtom magam, nem is fogok teherbe esni. Tehát muszáj kipihennem magam.
- Jól vagy, bébi? – kérdezte vontatottan Cliff.
- Én igen, de te nagyon kikészültél.
- Csodálod? Lehúzhatom a karrieremet a vécén.
- Ne mondd ezt, tisztázunk minden vád alól. Minden rendben lesz, tudod, hogy én melletted vallok, és elmondom nekik, hogy koholmány az egész.
- Gondolod, el fogják hinni? – nézett rám fáradt szemekkel.
- Gondoskodom róla, hogy így legyen – megsimogattam az arcát, és a mellkasára hajtottam a fejem. – Szeretlek, bébi – suttogtam.
- Én is, kicsim – még szorosabban ölelt, én pedig éreztem a kétségbeesését.
Eldöntöttem, hogy nem számít, mibe kerül, de megvédem a férjemet, bárkitől, aki ártani akar neki. Nem hagyhatom, hogy néhány firkász rajta élje ki a mocskos, beteges, szenzációhajhász vágyát.
Megijedtem, amikor a telefon megcsörrent, de csak lassan mozdultam. Cliff volt, aki végül érte nyúlt, de ő is félve fogadta a hívást, közben a kijelzőt mutatta, ahol megjelent a Sports Illustrated főszerkesztőjének a neve.
- Hallo – szólt bele fáradtan, és kihangosította a hívást.
- Üdvözlöm, Mr. Marcus. Jason Toretti vagyok a Sports Illustrated-től. Kérem, ne tegye le a telefont, muszáj beszélnem önnel. Itt van velem Stella Reynolds is, és ki van hangosítva.
- Remek – Cliff nem örült ennek igazán, de én igen, most bizonyíthatja, hogy nem tévedtem vele kapcsolatban – És mit akarnak még tőlünk? Esetleg valami szaftos sztorit? Mert azzal nem szolgálhatok, és az ügyvédem megtiltotta, hogy beszéljek magukkal.
- Cliff, kérlek – Stella hangja olyan megtört, kétségbeesett volt, hogy én azonnal tudtam, hogy igazam volt. – Ez az egész egy hatalmas csalás. Floyd Madsen a meccsetek alatt ellopta a memóriakártyámat, és lemásolta a képeket. Talán emlékszel, hogy félidőben kerestem a gépemet.
- Ja, rémlik valami – felelt szárazon a férjem, de láttam, hogy már nem ellenséges a tekintete.
- Tudom, hogy az én hibám, jobban kellett volna vigyáznom, vagy legalább kivenni a kártyát, de úgy voltam vele, hogy csinálok pár képet nektek is a meccsről. Ha tudtam volna…
Elcsuklott a hangja, így a főnöke folytatta.
- A lényeg, hogy egyeztetek az igazgatósággal, és közzé teszünk egy kiigazítást. De addig is, én szeretnék személy szerint bocsánatot kérni a történtekért.
- És én is – motyogta Stella reszketegen.
- Stella, te sírsz? – kérdezett vissza Cliff.
- Nem érdekes – suttogta, de ezt már szinte nem is hallottuk.
- Hogyne lenne érdekes – eljött az ideje, hogy kiálljak érte. – Látod Cliff, én mondtam, hogy valami nem kerek a sztoriban. Nyugodj meg, Stella, hiszünk neked. Nem lesz semmi baj.
Cliff rám meredt, de egy pillantással elnémítottam.
- Ebben nem lennék ennyire biztos, Mrs. Marcus – mondta a férfi. – A férjét felfüggesztették, és a meghallgatásig nem játszhat.
- Mondjátok meg, mikor lesz a meghallgatás, elmegyek, és mindent elmondok – Stella a hangjából ítélve erőre kapott. – Helyrehozom.
- Hálásak vagyunk, Stella – felelt Cliff, és láttam rajta, hogy hisz neki. – Majd értesítelek, és köszönöm. Most elviszem Megan-t pár napra. Európába, de ez titok. Senki sem tud róla a családon kívül.
- Persze megértjük, számíthat a diszkréciónkra, Mr. Marcus. És ígérem, itthon is minden rendben lesz, személyesen gondoskodom róla.
Bontottuk a vonalat, és végre kissé megnyugodtunk.
- Látod, mondtam, hogy Stella-nak nincs része benne.
- Fura, de valamiért hiszek neki.
- Mert ismered már valamennyire, és tudod, hogy jó ember.
Egymásra mosolyogtunk, aztán felálltam, hogy még egyszer ellenőrizzem a csomagjainkat.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Róma, az örök város, ahogy a mondás tartja. Csodálatos hely, valóban, és ha nem lettünk volna annyira zaklatottak, valószínűleg sokkal jobban értékeltük volna a rengeteg látnivalót, de így szinte csak végigrohantunk mindenhol. A tíz napos utazásból hármat szántunk rá, és amennyi mindent szerettünk volna megnézni, inkább egy maratoni futóversenyre emlékeztetett. Magamban eldöntöttem, hogy ha mindennek vége, és végre megnyugszunk, akkor visszajövünk, és alaposan megnézünk mindent, mert most csak a legismertebb helyekre jutottunk el. A Kolosszeumhoz, a Bazilikához, és még sorolhatnám, annyi helyre, de számomra volt egy fontos momentum a Trevi kútnál, ami nagyon meghatott.
Épp fotózkodtunk, amikor odajött hozzánk egy fiatal srác, talán korom béli, kissé fura angolsággal megszólalt, és kezet nyújtott Cliffnek.
- Szia! Pete vagyok, Londonból. Ne haragudj, hogy megszólítalak, de ugye te vagy Cliff Marcus? El se hiszem, hogy eljövök Rómába, és veled találkozom. Nagy rajongód vagyok, még a Packers korszakodból. Remélem, visszatérsz hozzájuk, ők a kedvenc csapatom, de nélküled nem az igazi a csapat. Seattle meg nem a te világod.
- Kösz, haver! – mosolygott rá a párom. – Örülök, hogy megismertelek. Átgondolom, amit mondtál.
Láttam, hogy feszeng. Sajnos még ez a távolság, sem tudta feledtetni vele, hogy mi vár rá otthon. Pedig az összes ismerős, és még a csapatvezetés is biztosította, hogy kiállnak érte, de sajnos a média befolyása, mint tudjuk felmérhetetlenül nagy. Cliff még itt is próbálta álcázni magát, annyira tartott attól, hogy néhányan majd számon kérik. Én ugyan mondtam neki, hogy leállítok mindenkit, és igazolom, hogy mekkora aljas hazugság, amit az újságok terjesztenek róla, de nehezen hitt nekem. Ezért is lepődött meg, amikor a srác folytatta:
- Gondolom, unod, de készíthetnénk egy közös fotót? Csak, hogy a barátaimnak dicsekedhessek vele.
Cliff rám nézett, én pedig kivettem a srác kezéből a gépet, és elkattintottam pár képet.
Pete most rám nézett:
- Ugye te vagy Megan? Jó, ha tudjátok, hogy otthon mindenki tisztában vele, hogy az a cikk csak koholmány. Mellettetek állunk.
Most én voltam, aki köszönetet mondott neki, és átöleltem Cliff derekát.
- Készíthetek rólatok egy képet? Bizonyítéknak, hogy tényleg nincs gond köztetek.
- Persze – nevettem el magam.
Beszélgettünk még egy keveset, de aztán a srácnak mennie kellett, a csoportja továbbállt. Még láttam, hogy valamit a szájához emelve motyog, aztán a kút vízébe dobott egy érmét. Visszanézett, a pénz után mutatott, és rám kacsintott. Azt hiszem, tudtam, mit kívánt, és hálásan biccentettem felé.
Bár az utazás arra volt hivatott, hogy Cliff megnyugodjon, és lélekben felkészüljön, én pedig pihenjek pár napot, a terv kudarcra volt ítélve. Nem a média, vagy a rajongók miatt, Európában nem vert akkora port az eset, mint az Államokban, de a kedvesem képtelen volt kiverni a fejéből, hogy egy firkálmány miatt derékba törhet a karrierje. A futball az életét jelentette, anélkül félember volt, ezt nagyon jól tudtam. Az anyósom, bár még csak pár hete voltunk házasok, párszor már megjegyezte, hogy igazi futballista-feleség vagyok, alárendelem magam ennek az egész üzleti cirkusznak. Mert valljuk be, az amerikai futball egy hatalmas, egész országot behálózó üzlet, pont, ahogy a jégkorong, a baseball, vagy a kosárlabda. Aki ebben él hamar meg kell tanulja a szabályait, különben kitaszítja magából. Azt pedig nem szerettem volna, lehet, hogy Cliff élete a futball, de az én életem ő volt, és a férjem igenis képes volt rá, hogy előkelő helyet szorítson benne nekem is, nem hagyhattam cserben.
Támogattam őt, mellette álltam, és próbáltam tartani benne a hitet.
Róma után Velence volt a cél, bíztam benne, hogy a romantikus hangulat segít neki felvidulni, de sajnos, nem így volt, naphosszat a telefonon lógott, és egyeztetett az ügyvédjével, az ügynökével, a csapatvezetéssel, akik mind biztosították, hogy mellette állnak. Egyedül Caryvel nem beszélt. Az öccse eldöntötte, hogy kikiáltja Stellát a főgonosznak, és pár sikertelen próba után Cliff feladta, hogy meggyőzze.
Jason Toretti a Sports Illustrated főszerkesztője, részletesen beszámolt az igazgatósági ülésről, ahol Stellát minden felelősség alól felmentették, a kiigazító, és bocsánatkérő cikk a következő számban megjelenik. Daphne Harrist és Floyd Madsent elmarasztalták, kártérítésre kötelezték, és elbocsátották. Cliff szerette volna ezt is elmesélni az öccsének, de már fel sem vette a telefont. Az anyósomék pedig elmondták, hogy azóta a cikk óta olvasatlanul dobál ki minden újságot, és a tévét se hajlandó nézni. Teljesen őrült módjára viselkedik, mintha őt vádolták volna, és nem a bátyját. A tényekhez tartozik, hogy hamar rájöttem, mennyire családi vonás ez náluk, Cliff azért menekült a világ másik végére, hogy ne kelljen látnia, hallania ezeket a szerinte rémséges híreket. Azt mondta, összegyűjti az erejét, hogy amikor visszamegyünk összeszedetten állhasson a bizottság elé, bár én tudtam, hogy csak felesleges magamutogatás lesz a liga részéről, hogy elmondhassák, a szabályzatnak megfelelően jártak el. Én biztos voltam Cliff felmentésében.
Az utolsó esténket töltöttük Velencében, másnap már Firenzébe készültünk, amikor megelégeltem kedvesem morózus hangulatát. Még a délutáni gondolázás sem derítette jobb kedvre, pedig a gondolás nagyon kitett magáért. A végén bőkezű borravalót kapott, de én nem kaptam meg kedvesemtől a romantikus hangulatot, amiért az egészet szerveztem.
Elkeseredésemben már teljesen felpaprikázva léptem ki a lakosztály hálójából a nappaliba, ahol a férjem a kanapén gubbasztott, és épp nem a telefonnal volt elfoglalva, hanem könyvet olvasott. Nagyon belemerülhetett a történetbe, vagy csak egyszerűen lekötötték a gondolatai, mert nem figyelt fel az érkezésemre így esélyem adódott hosszan megfigyelni az arcának zord, gondterhelt vonásait és a hosszú szalmaszőke tincsek összevisszaságát. Az olvasólámpa fénye ragyogó körbe vonta az izmosan robosztus testét.

Még egy percig figyeltem, ahogy a könyvet tartva megfeszül a bicepsze, és a pólója szinte pattanásig nyúlik rajta. Tennem kell valamit.
„Egészségben, betegségben, jóban és rosszban…” – nem is volt olyan régen, hogy megfogadtam, támogatom és mellette leszek.
Az elhatározás gyökeret vert a lényemben és szinte ellökve magam az ajtótól, odasiettem.
- Cliff Marcus! – szólítottam meg csendesen.
Felnézett rám, de a szeme alig villant.
- Emlékszel még arra, ki vagyok? – kérdeztem, és lassan kikötöttem a vadonat új selyem köntösöm övét.
- Mi a baj Megan? Azt vártam, hogy megfürödj.
- Értem – sóhajtottam, és lassan közelebb léptem. – Tehát te már nem tudod, ki vagyok, és eszedbe sem jut, hogy ifjú házas vagy, a feleséged pedig vágyik az érintésedre.
- Hogyne tudnám Megan, csak…
- Én mindig azt hittem, a férfiak egy kis szexszel vezetik le a feszültségüket. De úgy látom, nálad ez másképp működik.
Megfordultam, hogy visszainduljak, de az én védőjátékosom bebizonyította, milyen gyorsan képes leteríteni a célpontját. Persze engem nem döngölt a földbe, helyette megfogta a karomat, és lehúzott maga mellé.
- Bocsáss meg, bébi! – súgta a fülembe, elgyötörten. – Megan, sajnálom, hogy… – kezdte volna, de gyorsan a szájára tettem a kezem, a szakállának már puha sörtéi csiklandozták a tenyeremet. Pontosan tudtam, hogy bocsánatot akar kérni, amiért csak testben van velem, a gondolatai pedig messze-messze járnak valahol a Stadionban, ahol a csapattársai nemsokára egymásnak feszülnek, egy olyan „csatában”, aminek nem lesz részese.
Másodpercekig, vagy pecekig csak egymás szemébe néztünk, bennem nem kellett olvasnia, tudta, mit érzek. Nekem azonban be kellett törnöm, a falak mögé, amiket az utóbbi pár napban emelt maga köré, nem az irántam való érzéseiben kételkedtem, attól féltem, hogy ő maga törik össze a falak mögött. Kifelé kemény harcosnak mutatta magát, de legbelül szenvedett, mégpedig pokolian.
- Hagyjalak magadra? – kérdeztem, és rettegtem a válaszától, ha most elküld, akkor nagyon nagy bajban vagyunk. Ha most nem engedi, hogy mellé álljak, akkor a házasságunk olyan, mintha nem is létezne.
Lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
- Ne haragudj, egyszerűen, szét vagyok esve, az életem darabokban…
Szorosan hozzábújtam, és átöleltem. Halkan duruzsolni kezdtem neki, ahogy egy kisgyerekhez szokás.
- Tudod jól, hogy mindenki hisz benned, tudják, hogy nem tettél semmit. Minden rendben lesz, bébi. Engedd meg, hogy egy kicsit ellazítsalak, hadd legyek jó feleséged. Mostanában annyira kerülsz.
- Nem szándékos, Megan.
- Tudom, de ezen változtatnunk kell. Megengeded?
Felém fordult, és gyengéden megcsókolt.
- Nem gondolnád át ezt a szakáll dolgot, édes? A borostáddal nincs bajom, de…
- Csináltam már neked kicsi Cliffet? – simogatta meg a hasam.
- Nem, de…
- A szakáll addig marad.
- Akkor viszont dolgozzunk rajta, szeretném már újra látni az arcodat.
Fájdalmas volt látni, mennyire megadóan fordul felém. Vigaszt akartam adni, valamit, ami talán segít, valamit, ami esetleg elfeledteti a gyötrő kínjait… valamit, amitől nem érzi magát ennyire elveszettnek, ennyire feleslegesnek. Nem volt másom, önmagamat adtam. Felemelkedtem, és fölé térdeltem. Egy kicsit lehajolva és odabújva hozzá, a kezemet gyorsan a szám váltotta fel és gyengéd csókkal hívtam.
Szinte sosem szokta hagyni, hogy irányítsam, mindig „felülkerekedik” rajtam, meghódít, de most lassan, kinyílott a szája az ostromom alatt. Imádtam az ajkainak ízét és azt, ahogy a szakállának puhasága simogatott.
Kezeimmel a sűrű szőke sörényébe túrtam, és ha lehetséges még sokkal jobban összekócoltam. Az ujjaim elvesztek a dús, hűvös tincsek között, erősebben magamhoz vontam, hozzásimultam, hogy érezze, hozzá tartozom, míg a halál el nem választ.
Tudtam, hogy egy szempillantás alatt uralhatna, mert sokkal erősebb, és a benne lakozó ősember gyakran hangot is adott ezen igényének, de nem tette. Ez az egész most róla szólt. Hogy tudja,… érezze, én mindig mellette állok.
Hangosan zihálva eleresztettem a száját, és egészen közelről figyeltem, ahogy a szemében a vágy szikrái lassan pislákolni, kezdenek, majd felgyúlnak és ezer lánggal lobogni kezdenek.
Az ajkaimon pajkos mosollyal egyszerűen kikaptam a könyvet a kezéből és messzire dobtam.
- Hééé! – háborodott fel játékosan, végre egy halvány mosoly. Bármely más esetben ennél sokkal nagyobb tisztelettel bánnék egy könyvvel, de most nagyon útban van.
- Az olvasás ideje mára lejárt – suttogtam elfúló hangon, amikor megéreztem, hogy elértem a célom.
Mozgolódni kezdtünk, hogy a szűk kanapén jobban elférjünk, de kifogott rajtunk, és Cliff a következő pillanatban lecsúszott a földre. Nem felejtett el figyelni arra, hogy nehogy megüssem magam, és közben a keze becsúszott a hálóingem alá. Mosollyal jutalmaztam, amikor elégedett horkantással jött rá, nincs rajtam fehérnemű.
- Az én odaadó kis feleségem – sóhajtotta, és megemelkedett.
Csak annyira tolta le a nadrágját, hogy kiszabadítsa magát, és erőteljesen hozzám dörzsölje magát. Nem vágytam előjátékra, annyira kiéheztem rá az elmúlt héten, hogy mohón megemelkedtem, és felnyársaltam magam.
Hangos nyögéssel borultam le rá, ő pedig azonnal megdermedt, és tartott, hogy kicsit csak érezzük egymást. A hajunk összegabalyodott, az egyik kezével felnyúlt, és összefogta a tincseket. Ahogy enyhén meghúzta, felkuncogtam, szerettem, amikor így tartott fogva, végre éreztem, hogy kezd visszatérni hozzám.
Mozogni kezdtem, közben végig a szemébe néztem. Nem kapkodtam, gyengéden adtam át magam neki, vártam, hogy végre magához térjen, és újra ő irányítson. Nem kellett sokáig várnom. Sosem csalódtam a férjemben, most sem. De nem gyűrt maga alá, hagyta, hogy azt érezzem, ma este én nyújtok támaszt neki. Nem hittem, hogy szerethetem őt jobban, de tévedtem. Ezen az estén újra beleszerettem a férjembe.
Zihálva kapaszkodtunk egymásba, egyikünk sem törte meg azzal, hogy elhúzódik a másiktól. Csak amikor már kezdett kényelmetlenné válni, akkor lazítottunk, de akkor is vonakodva.
- Végeztél? – kérdezte Cliff mosolyogva. – Mert örülnék, ha nem így lenne.
- Felébresztettem az alvó oroszlánt? – kérdeztem vissza.
- Bolond voltam, hogy engedtem elaludni – sóhajtott. – Többet nem hagyom.
- Ezt értékelem.
Megragadtam Cliff kezét, és magam után húztam. Nem tiltakozott és könnyedén felemelkedve követett a hálószobába.
Az ágynál megállva szembefordultam vele és végre észrevehettem az őszinte jókedvű mosolyát.
– Mit tervezel velem Kicsim?
Alaposan végigmértem. Mit tervezhetne egy hozzám hasonló lány, egy olyan férfival, aki hatalmas, kívánatos és maga a megtestesült álom?
Nem feleltem, csak megragadtam a pólóját és magamhoz rántottam felvállalva a veszélyt, hogy egész egyszerűen alatta fekve találom magam az ágyon elterülve.
– Hm… – dörmögte – Tetszik.
– Nem mondtam semmit.
– Nem is kell, már látom a szemeiden. – a mosolygós ajkaira tapasztottam a számat és hagytam magam egyszerűen elveszni a csókban.
Mind a két kezemet a pólója alá csúsztattam, és lassan végig cirógattam a hasának izmait és mintegy véletlenül hagytam, hogy egy kicsit lejjebb kalandozzak. A melegítőnadrág és a bokszeralsó valahol útközben lemaradt, de nem is bántam, megragadtam a férfiasságát, ami meglepően gyorsan tért magához. Hangosan beszívta be a levegőt és az egész testemet borzongató kellemes morgás hagyta el a száját. Keményen, forrón simult a tenyerembe, miközben Cliff finoman hozzám kezdte dörzsölni magát és egyre szenvedélyesebbé vált a puhatolózó csókunk.
Az ismétlés ugyanolyan, ha nem fergetegesebb volt, és csak miután kedvesem elaludt, akkor mertem felengedni. Most az sem zavart, hogy a karjaival és a lábaival indaként font körül. Mellkasomon éreztem a szakálla csiklandozását, ahogy lassan vette a levegőt, és cirógatott.
Annyira szerettem ezt a férfit, hogy az szinte fájt, de nem fájhatott, hisz az enyém volt. Mosolyogva hunytam le a szemem, hogy én is békés álomba merüljek.

΅΅΅΅΅΅΅΅
A maradék pár napot kellemes kábulatban töltöttük, és bár mindketten tudtuk, hogy otthon egy nagy csata vár ránk, igyekeztünk mindketten megfeledkezni róla. Másnap elutaztunk Firenzébe, és itt hasonlóképpen jártunk, mint Rómában, annyi látnivaló volt, és annyira kevés időnk, hogy szinte egy őrült rohanás volt a három nap. Egy valami azonban megváltozott, és ezt a változást a szállodában tapasztaltam, attól a pillanattól kezdve, hogy beléptünk a lakosztály ajtaján, és Cliff kitette a "Ne zavarjanak" táblát a kilincsre.
Igen, visszakaptam a szenvedélyes szeretőmet, és nem mondhatnám, hogy panaszkodtam volna emiatt, sőt.

A boldogság-lufi akkor pukkant szét, amikor hazaérve újságírók hada fogadott minket a repülőtéren. Még jó, hogy volt, akire számíthattunk. Cliff szülei egy elsötétített ablakú, bérelt autóval vártak, és az én szüleim, akik nem voltak annyira ismertek, segítettek kijutni egy személyzeti kijáraton. Örökké hálásak leszünk a néhány reptéri alkalmazottnak, aki szintén a segítségünkre volt.
Az apartmanház előtt aztán újabb akadállyal néztünk szembe, de Cliff apja gyorsan döntött, megfordult, és elhajtott, mielőtt az fotósok gyanút foghattak volna. Így még bő egyórás autókázás várt ránk, de elviseltük, mert cserébe a régi házunkban, a gyerekkori szobámban alhattunk – ami meglehetősen fura, de egyben romantikus volt.
A tárgyalásig hátralévő pár napot itt töltöttük, majdnem teljes elszigeteltségben, csak Cliff bonyolította a telefonjait az ügyvéddel, az ügynökével, és még ki tudja kikkel, akire most szüksége volt. Cary nehezményezte, hogy míg ő a bátyja mellé állt, addig pont ő, akinek szerinte a legtöbb oka volt gyűlölni Stellát, a nő mellé állt, és elfogadta a segítségét a meghallgatáson. Csak remélni tudtam, hogy Cary észhez tér, és megbocsát a lánynak, tudtam, hogy Stella teljesen belehabarodott a sógoromba., és viszont. Egy ilyen félreértés nem állhat közéjük. Megfogadtam, hogy amint túl leszünk ezen a tortúrán, megpróbálok beszélni vele, bár Cliff szerint nem kellene beleszólnom, de nem tudtam nézni, ahogy mindketten őrlődnek.

΅΅΅΅΅΅΅΅
A meghallgatást szerencsére karácsony előttre tették, nem húzták az időt. Még csak a folyosón várakoztunk, és Cliff már annyira ideges volt, hogy ha valaki csak élesebb pillantást vetett rá, már robbant. Ezért leültettem egy sarokba, és próbáltam lekötni minden figyelmét.

- Hol van Stella? – kérdezte vagy húszadszorra, és a bejárat felé pislogott. – Biztos átvert, és szarban hagy.
- Nyugodj meg, bébi! Itt lesz, az előbb hívott a reptérről, késett a gép, de időben ideér.
- Cary is…
- Ugyanazzal a járattal jön – megsimogattam a karját.
- Egy gépen jönnek? – kapta fel a fejét. – Jézusom, akkor Cary megöli.
- Cliff, nyugi! Minden rendben lesz.
- Így van – szólalt meg ekkor mögöttünk Cary. – Csak nem hitted bátyó, hogy cserbenhagyunk.
Odafordultunk, és először nem hittük el, amit láttunk. Cary és Stella kézen fogva álltak a folyosón, és mindketten szerelmesen mosolyogtak egymásra.
- Igazatok volt, én tévedtem Stellával kapcsolatban, de tisztáztuk, és most itt vagyunk, hogy megvédjünk a hiénáktól.
- Így igaz – tette hozzá Stella. – És ha megmondod, hogy hol van az ügyvéded, máris átadok neki egy hivatalos nyilatkozatot a szerkesztőmtől, és az igazgatótanácstól, amiben minden felelősséget az újság vállal. Igaz, ez nem hivatalos, de a bizottság már megkapta, úgyhogy azt hiszem, nem kell hosszú tárgyalásra számítanod. Jason azt üzeni, hogy megérti, ha pert indítasz, de reméli, hogy nem döntesz így.
- Az ügyvéd már bent van, az elnök bekérette… – kezdte Cliff, de elhallgatott, amikor eljutott a tudatáig, hogy milyen híreket is kapott.
A tárgyalás tényleg nem volt hosszú, a bizottság felmentette Cliffet, amikor az új dokumentumok a birtokukba jutottak, és javasolták Cliffnek, hogy indítson polgári pert Daphne Harris és Floyd Madsen ellen, amennyiben kártérítési igénye merülne fel. Az ügyvéd megköszönte, és azt mondta, átgondoljuk, de mindketten tudtuk, hogy nem fogjuk ezt tenni. A Sports Illustrated által felajánlott összeget Cliff felajánlotta egy gyermekkórház fejlesztésére, és ezzel a részéről az ügyet lezártnak tekintette.
A csapat, és a vezetés nagy örömmel, és bizalmuk teljes biztosításával fogadták a visszatérő harcost, a védelem koordinátora, pedig azonnal kemény munkára fogta, hogy behozza a lemaradást. Cliff pedig a tőle megszokott vehemenciával vetette magát az edzésbe, és a következő heti meccsen megmutatta az ellenfélnek, hogy miért is kell rettegniük tőle.

΅΅΅΅΅΅΅΅
Nem mondom, hogy neki köszönhetően, de a csapat nem csak a rájátszásba jutott be, de ott álltunk az NFC bajnoki címének küszöbén, a döntő napján. A Seattle volt a hazai csapat, nem kellett utazniuk, így elérkezettnek láttam az időt, hogy felfedjem a titkomat a férjem előtt.
Reggel épp végzett a fürdőszobában, és már kijött volna, amikor beléptem mellé, és oldalról a kezébe csúsztattam egy teljesen új borotvát. Először csak nézte, aztán féloldalasan rám sandított.
- Megmondtam, hogy majd csak akkor, ha…
- Akkor van, Cliff – suttogtam, és megsimogattam a hasam. – Hétfőn voltam orvosnál.
Cliff Marcus pedig frissen borotválva, boldogságtól ragyogva jelent meg a stadionban, és a beavatottak hozzám jöttek gratulálni…


΅΅΅΅΅΅΅΅
Augusztus közepe volt, már nagyon a terhességem végén jártam, két hetem volt még a kiírt időpontig, de néha már úgy éreztem, a kicsi nagyon ki szeretne jönni. Épp az orvostól igyekeztem eljutni a stadionba, ahol az előszezon második meccsét játszották a csapatok. A forgalom miatt sajnos lekéstem az elejét, de tudtam, hogy Cliff csak kispados, még nem akarták teljes erővel bedobni, és az újoncokat is ki akarták próbálni az edzők.
Ami először meglepett, az az volt, hogy rengeteg rendőrautó állt a stadion környékén. Nem volt jellemző az ilyesmi egy focimeccsen, alig találtam pakolóhelyet, mert a fenntartott parkolóba be sem jutottam, sorompó zárta el. Kezdtem ideges lenni, így amikor kiszálltam, nem is mentem el a hátsó bejáratig, hanem a főbejárat felé indultam.
A döbbenet akkor ért, amikor Morgan, a biztonsági ember elém állt, és udvariasan, de határozottan feltartott.
- Ugyan Morgan! Ne mondja, hogy nem ismer meg.
- Megismerem, Mrs. Marcus, de sajnálom, nem mehet be. Van egy kis fennforgás. Kérem, menjen vissza a kocsijához, és távozzon.
- Megőrült? A férjem bent van, a csapat játszik, dehogy megyek…
- Kérem, Mrs. Marcus, ne kelljen rendőrt hívnom.
- Mi történt? – a rémület a torkomba kúszott, és keserű epe íze lepte el a számat. A hasam befeszült, éreztem, hogy valami nagyon nagy baj lehet. – Mi van a férjemmel?
- Vele semmi asszonyom, de nem engedhetem be.
- De miért, az isten szerelmére? – A feszültség tompa fájdalommá erősödött, és most már rettegtem.
- Asszonyom, kérem… – könyörögve nézett rám, majd a kollégájára, aki a segítségére sietett.
- Mrs. Marcus, legyen szí…
A robaj hátborzongató volt. Mind a hárman egyszerre néztünk fel a főbejárat fölé magasodó toronyra, ami megremegett, és lassan elindult felénk. Sikítani szerettem volna, elfutni, de minden tagom, a hangszálaimmal együtt lebénult. Csak néztem a felém közeledő hatalmas acélszerkezetet. Sikoltozást hallottam a távolból? Vagy az én hangom tért vissza? Nem tudtam, de szerencsére még a fájdalom előtt elsötétült előttem a világ.

Cliff…