3/1

A széksorok mögül néztem az eseményt, nem hittem volna, hogy alig néhány héttel azután, hogy megkezdtem a gyakornoki munkámat, máris ilyen fontos megbízatást kapok. Vagyis majdnem, hisz én csak a „segéd” voltam. A munka Floyd Madsen-é volt, én csak az utánfutója voltam. A Sports Illustrated agyon sztárolt fotóriporterének a csicskása. És hogy ne legyen hiányérzetem, vele volt Daphne Harris, a szintén sztárolt riporter is. Nos, ők ketten a legelviselhetetlenebb párost alkották, az országos újság szerkesztőségében. Hamarabb elhittem volna róluk, hogy egy ócska bulvárlapba írnak, minthogy a legnevesebb sportújságba. Most sem sportrendezvényen voltunk, bár azért ez az NFL-hez kapcsolódott. Cliff Marcus, és Megan Hendry esküvője volt az ok, ami miatt több ezer mérföldet utaztunk New Yorkból, ide, az esős Seattle környéki világ végére. Pedig maga az esküvő nem is tűnt nagy számnak. Csak a család volt itt, és néhány barát, Cliff régi csapatából, a Green Bay Packers-ből, és a mostani csapatból, a Seattle Seahawks-ból, bár ők talán Megan miatt is jöttek, hisz a csaj bátyja szintén a csapatban játszott, aki most épp egy komoly sérülésből lábadozott, szó szerint. Most is alig állt a lábán, de amikor Cliff másik tanúja, mondta, hogy üljön le, megrázta a fejét. Azt hiszem, az a pasi az öccse lehetett, Cary, mert nagyon hasonlított rá, csak ő barna szemű, és hajú volt, míg Cliff szőke, és kék szemű. A különbségek itt el is tűntek. Mind a három férfi hatalmas volt, igazi focisták, magasak, izmoktól duzzadók, és csak úgy sütött belőlük az erő. Nem azok a szteroiddal felfújt bájgúnárok, akikkel párszor összefutottam a konditeremben, amikor néha lemerészkedtem az erőgépek közé.

Igaz, most jól jött, hogy nem voltam harmatgyenge, Floyd felszerelése meglehetősen nehéz volt. Mindig a legújabb, legdrágább gépet szerezte be, szinte félévente, cserélte le a régit. Megtehette, amennyi fizetést kapott, azt erősen szégyellném bevallani.

Persze ő előretolakodott, hogy mindent megörökítsen, igaz, a sajtó részéről csak minket engedtek be, és még nekünk is jegelnünk kellett a dolgot három hétig. Azt ugyan nem tudtam, miért, de nem nekem kellett rákérdeznem erre, hanem Daphne-nak.

Már épp azon gondolkodtam, hogy miért nem kezdték még el a ceremóniát, hisz a meghirdetett időpont, már jócskán elmúlt, amikor egy idősebb nő lépett mellém, és kedvesen megszólított.

- Ne haragudjon! Zavarhatnám egy kicsit?

 Megfordultam, és felismertem Cliff Marcus anyját, egyértelmű, hogy nem mondtam nemet.

- Természetesen – viszonoztam a mosolyát.

- Hatalmas kalamajkába kerültünk. Az egyik koszorúslány rosszul lett, képtelen végigcsinálni az esküvőt, de nélküle felborul az egész menetrend. Megtenné, hogy kisegít minket?

- Én? – néztem döbbenten az asszonyra. – Nem is ismerek itt senkit, nem lenne valaki más, aki segíthetne?

- Sajnos, akik itt vannak, azok mind idősebbek, vagy… nos, kevésbé csinosak. Megan látta önt, amikor megérkeztek, és abban bízik, hogy jó lesz önre Rachel ruhája. Kérem, csak a szertartás erejéig kellene. Látom, hogy az újságtól van, és gondolom, dolgoznia kell, de kérem, segítsen. Maga nélkül az egyik tanú partner nélkül kell, hogy vonuljon. Megérti ugye, hogy nagy szükségünk van önre.

A hátam közepére sem kívántam, hogy egy vadidegen esküvőn koszorúslány legyek, de láttam a nő szemében a kétségbeesést, és megsajnáltam.

- Szólnom kell Floyd-nak.

- A férjem elintézi – már intett is az idősebb férfinak, aki az első sorban ült.

Most odasietett hozzánk, és amíg az asszony felvázolta, hogy miről van szó, egy kedves, aprócska lány odalépett hozzám megfogta a kezem, és húzni kezdett.

- Szia, Marnie vagyok, Megan szomszédja, és az egyik koszorúslány. Gyere, sietnünk kell, már így is késésben vagyunk.

Mire felocsúdtam, már rajtam volt a rozsdaszínű estélyi, ami meglepő módon, nemcsak, hogy jó méret volt, de tökéletesen is állt. Közben láttam a lányt – Rachelt –, aki sárgás-zöldes arccal ült a mosdó ajtaja mellett, és folyamatosan bocsánatot kért a menyasszonytól.

- Mi történt vele? – kérdeztem Marnie-tól.

- Túl jól sikerült tegnap a leánybúcsú – vigyorgott kárörvendőn. – Én mondtam Megannak, hogy rossz választás, de nem hitt nekem. A saját nővére esküvőjén is berúgott, és úgy kellett hazacipelni.

Közben a menyasszony odajött hozzám, és bocsánatkérőn nézett rám.

- Szia, Megan Hendry vagyok. Ne haragudj, hogy belerángattunk ebbe, de Rachel… láthatod – sóhajtott fel.

- Semmi gond, mindig készen állok, hogy beugorjak koszorúslánynak – mosolyogtam. – Amúgy Stella Reynolds vagyok.

- És ha jól látom, újságíró – nézett végig a hatalmas csomagon, ami még mindig a vállamon lógott.

- Gyakornok, egyelőre, de igen, újságírónak készülök.

- Akkor most szaftos belső infókhoz juthatsz – nevette el magát Megan. – Viszont jó lenne, ha kicsit felpörögnénk, a végén a vőlegényem megunja a várakozást, és mást keres.

Pár szóban vázolta, hogy mi a dolgom, nem mondom, igencsak megijedtem, amikor kiderült, hogy a főkoszorúslány mögött kell mennem, az majdnem a legfontosabb hely. Rémülten álltam be a sorba, és igyekeztem arra figyelni, nehogy orra bukjak – még jó, hogy a cipőmet takarta a ruha, mert a színe elütött, és sajnos nem passzolt. Annak a Rachelnek vagy két számmal nagyobb lába volt, mint nekem, felpróbáltam ugyan az ő cipőjét, de már az első lépésnél leesett a lábamról.

Láttam, hogy Floyd kelletlenül fintorgott, amikor megtudta, hogy mi a helyzet, de nem volt mit tenni. Daphne-val együtt beálltak a helyükre, és várták a bevonulásunkat.

Végre felcsendült a bevonuló dal, és a koszorúslányok megindultak, én a második helyen lépkedtem, igyekeztem nem elvéteni, és ettől még inkább izgultam. Nem is néztem fel, csak hallgattam a mögöttem lépkedő lány halk számolását, amikor nagyon halkan odasúgta:

- Ötven lépés, húsznál tartunk. Ne izgulj!

Magamban elmosolyodtam, és számolni kezdtem, negyvennyolcnál felnéztem, és szembesültem a vőlegény, és a tanúi döbbent arcával. Félénken biccentettem, és követtem az előttem lépkedő lányt, hogy beálljak mellé a sorba.

Az előttem érkező koszorúslány kissé előrébb állt tőlünk, és láttam, hogy némán jelez a fiúknak, akik a felcsendülő nászindulóra végre összeszedték magukat, és a bejárat felé néztek. Követtem a tekintetüket, és én is tátott szájjal bámultam a belépő menyasszonyra.

Láttam paparazzi-képeket Megan Hendry-ről, és az előbb annyira le voltam sokkolva, hogy nem néztem meg őt alaposabban, de ahogy megláttam, leesett az állam. A gyönyörű nem volt elég kifejező szó arra, ahogy kinézett. Ragyogott, mint valami csillag. De tényleg, nem tudom, mi volt a ruhájába szőve, de a napsugarak fénye visszaverődött róla, és ő úgy nézett ki, mintha valami ragyogó felhőben sétálna. Gyanítom keményen imádkoztak, hogy ilyen legyen az idő, és nagy szerencséjük volt, szabadtéri esküvő lévén, nem jött volna jól az eső. Az itteni időjáráshoz képest meglehetősen enyhe volt a mai nap, és a szikrázó fények csak fokozták Megan szépségét.

Visszanéztem Cliff felé, az áhítat, a szerelem, ami a pillantásából sugárzott, irigylésre méltó volt. Engem még sosem szerettek ennyire. A legutóbbi kapcsolatom minden volt, csak boldog nem. Akkor lett elegem a pasimból, amikor bejelentette, hogy az egyéves évfordulónkon inkább a haverjaival megy bowlingozni, ne várjam, hogy kiöltözzön, és vacsorázni vigyen. És ez csak egy volt a bunkó dolgai közül.

Végignéztem a Cliff mögött álló fiúkon, ott volt Ted Hendry, aki az előttünk álló lánnyal szemezett éppen, volt ott még két fiatalabb srác, akik gondolom, a másik két lány partnerei lehettek. Ekkor tudatosult bennem, hogy velem szemben Cliff öccse, Cary áll. Tágra nyílt szemmel bámult, és amikor észrevette, hogy nézem, kajánul elmosolyodott.

Zavart mosollyal elfordultam, és próbáltam arra figyelni, ami a dolgom, bár ez nem volt könnyű, mivel nem tudtam, mi a dolgom.

Megan, és az apja végre az oltárhoz értek, az anyakönyvvezető pedig feltette a kérdést:

- Ki az, aki ezt a nőt, ehhez a férfihoz adja?

- Én vagyok az, az édesapja – felelt a férfi, és Cliff felé nyújtotta Megan kezét.

Az egész szertartás nem volt hosszú, a bevezető szöveg után az ifjú pár elmondta a saját esküjét, majd az anyakönyvvezető feltette az ilyenkor kötelező kérdéseket, és miután mindketten igennel feleltek, kihirdette a házasságot. Az első hitvesi csók alatt hallottam az éljenző kiáltásokat, a tapsot, és nem tudtam megállni, én is széles mosollyal tapsoltam.

A gratulációk után jött el a kivonulás ideje, amikor Ted, és az előttem álló lány lassan elindultak az ifjú pár után. Nem tudom, hogy a tömeg miatt, vagy Ted-re való tekintettel, de Cliff és Megan nagyon lassan haladtak. Amikor nekem is indulnom kellett, megéreztem egy hatalmas kéz finom szorítását a karomon. Felnéztem a partneremre, hát persze, hogy Cary Marcus volt az. Még mindig vigyorgott, de nem szólt. Nem is hallottam volna semmit, olyan hangos volt az ünneplés, és a háttérből szóló zene. Éreztem, hogy a férfi le sem veszi rólam a szemét, de én direkt kerültem a tekintetét. Szerettem volna már kikerülni ebből a lehetetlenül kellemetlen helyzetből. Csak arra vártam, hogy visszaérjünk a házba, visszavehessem az én kis kedvenc nadrágkosztümömet, és eltűnjek az alvégen. Amúgy is dolgoznom kell.

Floyd a násznép mögött áll, talán egy széken, mert kimagaslott, és kattogtatta a szupergépét, csak remélni tudtam, hogy engem elkerül a kamera. El sem tudtam képzelni, mit szólnának a szerkesztőségben, ha a vonuló tömegben tűnnék fel.

Sajnos a legnagyobb döbbenetemre, a násznép nem a házba vonult, hanem elindultak a vacsora helyszíne felé. Rémülten néztem körbe, de amikor megláttam Daphne-t, aki lelkesen integetett, hogy menjek velük, csak értetlenül pislogtam. A nőnek nagy nehezen sikerült odaverekednie magát, és halkan odasúgta:

- Maradj a násznéppel, exkluzív riport lesz. Kérdezősködj, és jegyezz meg mindent, hamarosan mi is ott leszünk, és segítünk.

Ezzel már el is tűnt.

Az étteremben aztán Cliff anyja mosolyogva az egyik asztalhoz kísért, egészen közel az ifjú pár asztalához, de nem tiltakozhattam, mert azzal érvelt, hogy az eredeti koszorúslányt haza kellett vinni, és nagyon kellemetlen lenne egy üres szék a főasztalok egyikénél. Mert oda ugye a koszorúslányok, és a vőlegény kísérői ülnek, tehát másnak nincs helye.

Elvörösödve ültem le, és igyekeztem szenvtelen arcot vágni, a rám meredő pillantások kereszttüzében. Úgy tűnt, akadt egy megmentőm, Marnie, aki már az elején is segített nekem, lelkesen bemutatott mindenkinek.

Mindössze két üres hely volt még, az asztaltársaságunkból Ted Hendry, és Cary Marcus hiányoztak, de már láttam közeledni őket. Cary széles vigyorral ült le mellém, és láttam, hogy elég furcsán méreget. Ted se volt jobb állapotban, de hamarosan fény derült az okára. Ted barátnője szúrós szemmel méregette a két férfit.

- Most komolyan, nem voltatok képesek addig várni, míg végzünk a vacsorával?

- Muszáj volt megkóstolni, apám whisky-jét, valami isteni. – válaszolt Ted. – Nézz csak rá Cary-re, máris jól érzi magát.

- Ja, előbb berúgott, mint a vőlegény – morgott a lány.

- Cliff amúgy sem iszik – felelt vigyorogva mellettem Cary.

- Megiszod te az ő részét is.

- April! – szólt rá Ted. – Miért baj, ha szórakozunk?

- Nem baj, de gondolom, nem szeretnéd tönkretenni a húgod esküvőjét.

A két férfi röhögni kezdett, és nem foglalkoztak tovább az akadékoskodó barátnővel. Cary viszont annál inkább felfigyelt rám.

Egészen közel hajolt, és a szemembe nézett.

- Szia! – vigyorgott idétlenül, közben a kezét nyújtotta. – Az én nevem Cary Marcus, és a tiéd?

- Az enyém Stella. Stella…

-… Artois! – kiáltott fel. – Tudtam, hogy ismerlek valahonnan, rólad nevezték el a sört, igaz? A szemedről. Pont olyan a színe. Tudtad, hogy az a kedvenc söröm? Te is holland vagy?

Fintorogva néztem rá.

- Egy, a nevem Stella Reynolds, nem Artois. És nem, nem rólam nevezték el. Kettő, a Stella Artois belga sör, ha a kedvenced, ezt tudhatnád.

- Hűű, egy okos nő! – húzta ki magát, bár eléggé dülöngélt még ültében is. – Éreztem én, hogy be kell mutatkoznom neked.

- Megtetted – feleltem epésen, és elfordultam. Segítség után kutattam, de persze Daphne nem volt sehol.

Viszont Floyd végre előkerült, és morcos képpel odalépett az asztalunkhoz.

- Úgy gondoltad, ma már egyáltalán nem dolgozol? Nem ezért kapod a fizetésed.

- Ne haragudj, csak Mrs. Marcus megkért…

- Nem érdekelnek a kifogásaid, szükségem van rád, indíts, vedd le ezt a maskarát, és segíts összerakni a felszerelést.

- Hé! – állt fel mögöttem Cary, és megfogta a karomat. – A hölgy velem van, ne merészelje zaklatni.

Nem csak a hangján, hanem a leheletén is éreztem, hogy alaposan belekóstolt abba a whisky-be, ezért elhúzódtam tőle.

- Ne haragudj Cary, de én dolgozni jöttem, nem maradhatok tovább. Örülök, hogy megismertelek.

Elléptem tőle, egy biccentéssel elköszöntem a többiektől, és elindultam Floyd után. Közben bocsánatkérőn Mrs. Marcus felé néztem, aki kedves mosollyal vonta meg a vállát.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Az esküvői tudósításunk valóban csak három héttel később jelent meg, a család kérésére, azt mondták, Cliff és Megan szeretnének kicsit magukban lenni, nem pedig a paparazzik kereszttüzében.

A cikk hatalmasat robbant, csodásak lettek a képek, és Daphne is kitett magáért. Az évtized legszebb, csendes esküvőjének nevezte, ami szerintem is igaz volt, leszámítva, hogy néhány tanú alaposan felöntött a garatra az este végére. De Cliff és Megan párosa mellett ez senkinek nem tűnt fel.

Én is kaptam a gratulációkból, mert pár képen bizony megjelentem, és ezzel kivívtam pár kollégám elismerő, és néhány kolléganőm irigykedő megjegyzését.

Sue, akivel egy asztalon osztoztunk, és egyben a barátnőm is lett, ma reggel megelőzött, és épp a tegnapi baseball meccs képeit rendezgette, rám mosolygott, ahogy leültem vele szemben.

- Szia celeb! – mosolygott rám.

- Lehet leszállni rólam – vigyorogtam vissza. – Mi újság?

- Charles-nak válogatom, hogy melyik képet tegye be a cikk mellé.

- Te legalább igazi feladatokat kapsz, nekem csak a cipekedés jut. Azt hittem, ha a sztárfotós mellé osztanak, majd tanulhatok. Azt megtanultam, hogy a hírnév eltorzít.

Sue felemelt egy képet, amin az ütő játékos jellegzetes arckifejezéssel néz a labda után.

- Remélem, ez tetszeni fog neki. Ne foglalkozz Floyd-dal, hamarosan saját képeket is készíthetsz, és lesöpröd.

- Ja, persze – sóhajtottam, és a laptopom után nyúltam.

- Jaj, majdnem elfelejtettem. Keresett egy férfi telefonon, mondtam, hogy visszahívod, de azt mondta, keres később.

- Ki volt az?

- Nem mutatkozott be, csak veled szeretett volna beszélni. Csak nem valami udvarló?

- De, már az esküvőmre készülök, nem tudtad? – vigyorogtam.

Ebben a pillanatban megszólalt az asztali telefon, és Sue sejtelmesen felém nézett.

Megráztam a fejem, és felvettem a kagylót.

- Tessék, Stella Reynolds.

- Helló, Cary Marcus vagyok.

Döbbenten hallgattam, ha bele tudtam volna bámulni a kagylóba, megteszem, de így csak az asztalra könyököltem.

- Halló? – szólt bele újra.

- Igen… itt vagyok. Elnézést, csak meglepődtem, nem gondoltam, hogy felhívsz.

- A kolléganőd nem adta át az üzenetet?

Sue kíváncsian meredt rám.

- Cary Marcus – tátogtam, mire elvigyorodott. – De igen, csak nem rád számítottam. Honnan tudtad meg a számomat?

- Nem volt könnyű, a szerkesztőség nagyon vigyáz az alkalmazottaira. De némi ráhatás segített.

Felkuncogtam.

- Oké, minek köszönhetem, hogy hívtál?

- Csak szeretnék bocsánatot kérni. Az esküvőn meglehetősen otrombán viselkedtem.

- Nos, igen, ami azt illeti, valóban otromba voltál – de aranyos is, tettem hozzá gondolatban. Ahogy az utóbbi három hétben felidéztem azt a néhány percet, egyre kevésbé tűnt bunkónak. Inkább csak az alkohol befolyása lehetett, hogy ilyen ostobán viselkedett. – A ligában elnézik az ivászatot?

- Nem igazán – felelt, és a kedvesség eltűnt a hangjából. – De ez nálam nem is rendszeres.

- Bocs, nem azért mondtam. Igazából aranyos voltál, főleg, amikor megpróbáltál megvédeni a főnökömtől.

Megkönnyebbülten felnevetett.

- Akkor jó, már azt hittem, hogy teljesen eláztattam magam előtted.

- És akkor mi lett volna?

- Akkor most nem tudnálak elhívni randira.

- Tessék? – a kagyló majdnem kiesett a kezemből.

- Mit szólnál egy vacsorához ma este?

- Várj már! – hebegtem – Mi ez az egész? Miért randiznék veled? És egyáltalán, hogy gondoltad?

- Már az esküvőn is feltűntél nekem, de akkor olyan gyorsan eltűntél, hogy nem tudtam veled beszélgetni. Szeretném bepótolni.

- Miért?

- Mondtam, felfigyeltem rád, tetszel nekem, szeretnélek megismerni.

Döbbenten hallgattam, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Stella, ott vagy még? – kérdezte Cary aggódva.

- Igen, csak… csak nem értem, mi ez az egész. Alig pár percig láttál, miért akarsz találkozni velem? Ennek nincs értelme.

- Miért ne lenne? Szimpatikus voltál. Kérlek, csak egy vacsora, és ígérem, egy korty alkoholt sem iszom.

Elnevettem magam.

- Persze, mert az edződ kitekerné a nyakad, ha a meccs előtti nap lerészegednél.

Tudtam, hogy másnap a Jets ellen fognak játszani, már megvolt a helyünk a pálya mellett, ahol Floyd megint elkészítheti a zseniális képeit, én meg cipekedhetek. De legalább testközelből nézhetem a meccset. Arra mondjuk nem számítottam, hogy Cary emlékszik rám, arra meg főleg, hogy megkeres.

- Jó, benne van a pakliban ez is, de szeretném, ha látnád a józan oldalamat is. – mondta, miközben a gondolataim csapongtak.

- Nem tudom, meg kell néznem, hogy mi lesz este…

Sue hirtelen durván oldalba bökött, meglepve néztem föl rá, egy cetlit nyomott az orrom alá.

„Exkluzív interjú!!!!!!! Ki ne hagyd!”

Megráztam a fejem, de közben felrémlett, hogy mióta nem mozdultam ki otthonról, pontosan azóta, hogy kiraktam a volt pasim szűrét, és még soha ennyire nem könyörgött senki egy vacsoráért.

- Rendben – sóhajtottam. – Van terved?

- Nem sok, nem vagyok túl járatos New Yorkban. Mit szeretsz?

Belegondoltam, hogy az esküvőn mi volt a menü, és hogy milyen hatalmas alkat Cary, és gyorsan döntöttem.

- Mit szólnál egy steakhouse-hoz? Hatkor végzek, hazamegyek, rendbe szedem magam, és találkozhatnánk a szállodátok előtt.

- Akkor jól sejtem, hogy tudod, melyikben vagyunk.

- Tudod, újságírónak készülök. Bár még csak gyakornok vagyok, de illik mindent tudnom.

- Ja, igen, emlékszem… okos nő vagy.

Elnevettem magam.

- Nyolckor a szálloda előtt? Én meg foglalok asztalt – mondtam könnyedén.

- Megbeszéltük – felelt. – Alig várom.

- Akkor este – mosolyogtam, és bontottam a vonalat.

- Cary Marcus? – cincogta hitetlenül Sue. – Te mázlista!

- Ugyan már! – legyintettem. – Ez csak egy vacsora.

- Egy vacsora Cary Marcus-al! Mit legyintgetsz, ő már majdnem Cliff.

Elnevettem magam.

- Cliff-ről lecsúsztál babám – néztem Sue-ra.

- Hé, ha neked nem kell Cary, és szívesen átveszem.

- Engem hívott, oké? De tartsd kéznél a mobilodat, ha megunnám, majd rád csörgök.

- Ha megteszed, kitekerem a nyakad, nem pattinthatsz le egy ilyen pasit.

- Nem igazán jön be, olyan manóképe van. – vontam meg a vállam.

- Neked meg zápult agyad! Még hogy manóképe! – Sue felháborodottan hápogott, én pedig felnevettem az arckifejezését látva.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Hogy mi járt a fejemben, amikor a szűk, fekete szaténnadrágot, és az ejtett vállú vörös blúzomat vettem fel? Egy szenvedélyes éjszaka. Bár azt mondtam Sue-nak, hogy Cary manóképű, a valóság az volt, hogy nagyon is bejött nekem. Mivel régóta figyelemmel kísértem az NFL-t, sok játékos természetét kiismertem valamennyire – nem annyira, mintha személyesen ismerném őket, ahhoz én kishal voltam, hogy ilyen közel kerüljek hozzájuk – és tudtam, hogy Cary alapvetően egy igazi bohóc. A bátyja komolyabb természetű, de ő mindig a humort kereste, és ha lehetett, hülyéskedett. Én pedig az ilyen pasikra buktam. Nem számított, ha nem egy Don Juan, csak humora legyen.

Kissé feszengve szálltam ki a taxiból a szálloda előtt, és gyorsan körülnéztem. Még volt pár percem nyolcig, így nem lepődtem meg, hogy még nincs ott. Körülnéztem az emberek tömegén, és összehúztam magamon a kiskabátomat, az esték már kezdtek hűvösek lenni, így október közepén. Amikor megláttam az ismerősnek tűnő alakot, összeráncoltam a homlokomat, de aztán megráztam a fejem, az öltöny, annyira nem vallott rá, az esküvőn is feszengett, és amint lehetett, ledobta a zakót. Ráadásul ezen a pasin látszott, hogy nem rég jött a fodrásztól, Cary haja meg hosszú, és állandóan csapzott volt.

Aztán a férfi megfordult, és nekem leesett az állam.

Cary Marcus állt előttem fessen, rövidre nyírt hajjal… szexin. Az öltönyt rászabták, ez látszott, különben sem tudott volna felvenni konfekcióméretet, amekkora válla, és nyaka volt. Hatalmasat nyeltem, amikor elindult felém.

Észrevehette a zavaromat, mert mosolyogva odahajolt, adott egy puszit az arcomra, és közben leintett egy taxit.

- Szia, örülök, hogy látlak – mondta, miközben kinyitotta nekem az ajtót, és segített beszállni.

Még mindig nem jutottam szóhoz a megdöbbenéstől, így csak akkor kapcsoltam, hogy meg kellene mondanom, hova megyünk, amikor Cary másodszor is rákérdezett.

Bemondtam a címet, és még mindig a férfit bámultam, aki kezdett zavarba jönni.

- Nagyon gáz, mi? – simított végig a fején. – Elvesztettem egy fogadást a bátyámmal szemben, a mázlista, nem neki kellett levágatnia.

- Szerintem nagyon jól áll, kiemeli az arcodat, sokkal férfiasabb lettél…

Kaján vigyorral nézett rám, úgy, mint az anyakönyvvezető előtt, és most éreztem, hogy elpirulok.

- A csudába! – mondta halkan. – Nekem kellett volna kezdenem a bókolást, erre megelőztél.

- Milyen bókolást? – néztem rá.

- Csodás vagy ebben a szerelésben, remekül áll a piros – húzta széjjelebb a kabátomat a mellkasomon. – Bár ezek nem a mi színeink – mutatott a piros-fekete összeállításra.

- Nem mondtam, hogy Packers drukker vagyok – mosolyogtam zavartan, és igyekeztem visszahúzni a kabátomat.

Hagyta, amit igazán értékeltem, mert a taxi sofőrje, azon túl, hogy nem fűtött, még a szemét se nagyon volt hajlandó levenni a visszapillantó tükörről. Szívesen odamondtam volna valamit, de nem akartam elrontani az estét.

Amikor végre megérkeztünk az étteremhez, gyorsan kiszálltam, és alig vártam, hogy Cary csatlakozzon.

Beléptünk a kevéssé megvilágított helységbe, ami inkább emlékeztetett egy nyugati középkategóriás helyhez, mint egy elegáns New yorki étteremhez. Semmi cicoma, csak fehér abroszok, és kényelmes székek az asztalok körül. Nem a nagyzolásra mentek, de azt tudtam, hogy a konyhájuk remek. A szerkesztőségben sokszor rendeltünk innen ebédet, vagy épp vacsorát, ha nagyon elmerültünk a munkában.

Bemondtam a nevet, és a pincér azonnal az asztalunkhoz kísért, ami egy kissé elszeparált részen volt, így nem a tömeg közepén kellett ülnünk, azt sosem szerettem.

Miután rendeltünk, először csak zavartan nézegettük egymást, és a környezetünket – tipikus első randi, mosolyogtam magamban –, de Cary végül megtörte a hallgatást.

- Kérdezhetek valamit? – bólintottam, mire folytatta – Olyan… kimért voltál az esküvőn. Szeretném tudni, hogy miattam volt-e, mert ha igen, akkor elnézést kérek érte. Nem volt szándékos.

- Kimért voltam? – néztem a szemébe, aztán elmosolyodtam. – Lehet, bár én inkább azt mondanám, hogy zavarban éreztem magam. Képzeld el a helyzetemet. Ott vagyok egy esküvőn, ahol senkit nem ismerek személyesen, talán csak pár focistát. Azt se tudtam, hogy maradjak a háttérben, Floyd is nyaggatott, és akkor egyszer csak odajön az egyik örömanya, hogy ugorjak be az egyik totál másnapos koszorúslány helyére. Én, akinek, az egész hercehurcához az égvilágon semmi köze nem volt. Ezek után az egyik részeg tanú látványosan beindul rám. Nem voltam épp a topon.

- Sajnálom, a részegséget, de azt nem, hogy beindultam rád – vigyorgott kissé félénken.

- Bocsánatkérés elfogadva, a részegségre vonatkozóan. – mosolyogtam rá sejtelmesen, mire értetlenül felvonta a szemöldökét.

Megráztam a fejem, és elnevettem magam.

- Honnan jött az ötlet, hogy sportújságíró legyél? – kérdezte hirtelen, hogy másra terelje a szót – Nem mintha annyira meglepő lenne, csak te olyan törékenynek tűnsz, fura, hogy NFL-t tudósítasz. Nem egy nőies sportág, és amúgy is, kevés csaj vállalja be, inkább azok, akik be akarnak vágódni nálunk. Téged inkább sportolónak néztelek volna.

- Sajnos ott még nem tartok, hogy tudósítsak, – mosolyogtam, miközben nekikezdtünk a vacsorának. – De ez a cél. Hogy honnan jött az ötlet? – ráncoltam a szemöldököm. – Nem tévedtél velem kapcsolatban, fiatalabb koromban RSG-ztem (Ritmikus sportgimnasztika), de volt egy nagyon csúnya térd- és sarokízület sérülésem egy eséstől. Műteni kellett, így abba kellett hagynom a versenysportot. Azóta csak hobbiszinten szoktam sportolni, főleg jógázom, aerobikozom, meg néha lemegyek erősíteni, de azt csak módjával, nem vagyok egy Stallone.

- Még jó, akkor most nem ülnénk itt – kezdett vigyorogni.

- A lényeg, hogy szerettem volna a sport közelében maradni, így jött az ötlet, hogy újságírással foglalkozzak. Bár inkább a fotózás része érdekel, és akár hiszed, akár nem, teljesen véletlenül csöppentem az NFL közelébe. Inkább valami női sportágat akartam választani, de mivel még csak gyakornok vagyok, Floyd mellé osztottak. Így jártam.

- Nem örülsz neki? – kérdezte Cary, mire sejtelmesen elmosolyodtam. Láttam, hogy nem érti félre.

- Te miért lettél focista? – váltottam gyorsan – És hagyd a rizsát arról, hogy családi tradíció, ezt mindenki tudja, én az igazat szeretném hallani.

- Pedig tényleg erről van szó, a nagyapám, az apám, a nagybátyám, az unokatesóim, és még Cliff is… Szóval tőlem is elvárták, és hát ebbe nőttem bele, tényleg a véremben van.

- Nem szereted?

- Imádom, de Cliff mellett néha kispályásnak érzem magam, ő a sztár – mondta két falat közt, majd hirtelen elhallgatott. – Ez ugye most nem egy interjú?

- Látsz nálam diktafont? – emeltem fel a kezem nevetve. – Teljesen civilként vagyok itt, bár Daphne kitekerné a nyakam, ha megtudná, hogy nem készültem fel erre.

- Nehéz különválasztani a magánéleted a munkádtól?

- Szeretném hinni, hogy csak tőlem függ, de sokszor látom, hogy mennyire kellemetlenül érzik magukat páran, amikor összekeverednek náluk a dolgok. Nekem még könnyű, mivel nincs önálló feladatom, de félek, hogy én is kerülhetek ilyen helyzetbe.

Cary ivott egy korty ásványvizet – tényleg nem rendelt alkoholt – és a szemembe nézett.

- Mi az? – kérdeztem, és éreztem, hogy elpirulok.

- Csak elképzellek Pulitzer-díjas újságíróként.

Elnevettem magam.

- Én meg Super Bowl gyűrűvel az ujjadon. – feleltem.

- Idén megnyerjük – mondta magabiztosan.

- Úgy legyen! – emeltem fel a poharamat egy koccintásra.

- A Te Pulitzer-díjadra, és az én gyűrűmre! – érintette a poharát az enyémhez.

Aztán mindketten néztük a vizet, ami hullámzott benne. Elnevettem magam, majd lendületesen intettem a pincérnek, és rendeltem két pohár bort.

- Nem terveztem, hogy iszok – mondta Cary, miután a pincér távozott.

- Vízzel nem koccinthatunk a jövőbeli céljainkra – feleltem.

- Még milyen céljaid vannak?

- Közeli, vagy távoli? – kérdeztem vissza, és ahogy letettem a poharat véletlenül hozzáértem a kezéhez. A borzongás azonnali volt, és láttam, hogy ő is észrevette.

- Közeli… – suttogta érzékien. – távoli.

Közben a pincér meghozta a bort, és volt időm átgondolni, mit is mondhatnék. Ezért is döbbentem meg magamtól, amikor kicsúsztak a számon a szavak.

- Jelenleg nem látok túl a ma éjszakán.

A fene, mi ütött belém? Én nem vagyok ilyen, felajánlom magam, mint valami olcsó kis szurkolócsaj? Térj észhez Stella!

Felvillant a szeme, és egy pillanatra megdermedt, de aztán koccintott velem.

- A ma éjszakai terveidre! – suttogta rekedten.

Elmosolyodtam, és gyorsan kiittam a boromat.

- És hogy érzed – kérdeztem. – nyerni fogtok holnap?

Féloldalra biccentette a fejét, úgy válaszolt:

- Nagyon felkészült a csapat, jó formában vagyunk, és rágyúrtunk a Jets taktikájára.

Lesütöttem a szemem, amikor rájöttem, mennyire idétlen volt a kérdés.

- Hé, nem tudnád elküldeni valahova az újságírót? – fogta meg a kezem. – Te most Stella vagy, egy gyönyörű nő, én meg Cary, akit totálisan megvettél.

Bólintottam, és megszorítottam az ujjait.

- Megvettelek? – somolyogtam sejtelmesen.

- Ja, vagy ha akarod, megettél reggelire – kuncogott. – Ami azt illeti, benne lennék, hogy megegyél reggelire.

Elnevettem magam, de képtelen voltam válaszolni, csak lesütöttem a szemem.

- Bocs, nem akartam tolakodó lenni – visszakozott, és próbálta elhúzni a kezét, de hirtelen még jobban megszorítottam.

- Nem szokásom így rámászni senkire – mondtam halkan. – De veled kivételt tennék. Ha nem zavar, hogy nincs mögötte érzelem.

- Az érzelemmentes szex a specialitásom. Viszont megkapod, amit csak akarsz.

Kissé elhúzódott, mert hirtelen megjelent a pincér, és újabb pohár borral kínált minket. Miután teletöltötte a poharainkat, udvariasan visszavonult, és Cary újabb koccintásra emelte a poharát:

- Az érzelemmentes éjszakánkra! Egyezik a terveiddel?

Bólintottam, és félénken odakoccintottam a poharam.

- A szállodába nem vinnélek, nem szeretnélek kényelmetlen helyzetbe hozni, ha valaki meglát a csapatból. Mehetünk hozzád?

- Igen – suttogtam elhalón, gyorsan végiggondoltam, szerencsére előző nap takarítottam, és kupit sem hagytam, mielőtt elindultam. – Semmi akadálya.

- Azt hiszem, ideje fizetni – mondta Cary izgatottan, és intett, hogy kikérje a számlát.

A taxiban éreztem, hogy vibrál köztünk a levegő, de képtelen voltam elengedni magam. Cary udvarias volt, nem nyomult rám, csak a kezemet szorongatta, és az ujjaimmal játszadozott. Ő sem beszélt, velem együtt zavarban volt, ami meglepett, mert nem hittem, hogy egy egyéjszakás kaland ennyire zavarba hozná.

Lassan megérkeztünk, Cary fizetett, és segített kiszállni. Megálltunk a kapuban, és ebben a pillanatban elkapott a rémület. Mit művelek? Ez nem én vagyok. Alig ismerem – persze egy kalandhoz nem is kell, de… –, viszont ahhoz eléggé, hogy a másnap kellően cikis legyen. Így is az lesz, de talán a méltóságomat megtarthatom.

- Cary… – motyogtam, és csak álltam a kapu előtt. - Én… saj… én sajnálom, de… azt hiszem, mégsem vagyok képes erre.

Lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni. Éreztem, ahogy az állam alá nyúl, felemelte, és gyöngéden szájon csókolt. Csak egy rövidke puszi volt, de nem volt benne semmi neheztelés.

- Semmi gond, Stella – mosolygott. – Majd máskor. Holnap kint leszel a meccsen?

Meglepett a reakciója, de kipréseltem a választ.

- Igen, Floyd fotóz az újságnak, mellette a helyem.

- Oké, akkor holnap látjuk egymást – adott még egy rövidke csókot, és már fordult, hogy lesétáljon a lépcsőn, amikor hirtelen megtorpant. – Elkérhetem a számodat? A máskor miatt – mosolygott sejtelmesen. – Tudod, hogy egyeztessünk, meg miegymás.

Megkönnyebbülten kuncogni kezdtem.

- Van tollad, vagy beírsz a mobilodba?

Már elő is kapta a telefont, és várakozón nézett. Megadtam neki a számom, ő pedig azonnal rám csörgött, és kért, hogy mentsem el én is.

- Mennem kell – mondta ezután. – Az edző leszedi a fejem, ha kiszúrja, hogy ellógtam.

- Nem jöhettél volna el? – döbbentem meg.

Megvonta a vállát, és rám mosolygott.

- A vacsora és a társaság miatt megérte. Holnap látlak. – adott egy puszit az arcomra, és lendületesen leintett egy taxit. – Jó éjszakát! – szólt még vissza, ahogy beszállt.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Zsúfolt, és fárasztó délelőtt után – Sue először igyekezett kiszedni belőlem mindent, amit lehet, és amikor rájött, hogy semmi sem történt, folyamatosan szapult, hogy milyen buta voltam – végre a Metlife stadion gyepén álltunk. Floyd már kipakolta a felszerelését, a régebbi cuccát odaadta nekem, azzal a felszólalással, hogy maradjak a Packers kispadjánál, és próbáljak elcsípni néhány pillanatot, gyakorlásnak jó lesz. Nem is sejtette, mekkora örömet okozott ezzel.

Egyelőre csak a gép beállításait próbálgattam az üres padok közt, kitapasztaltam, hogy tudok tökéletes közeliket csinálni messzebbről is. Sejtettem, hogy nem fognak túl közel engedni a fiúkhoz.

A lelátók már megteltek, és az izgatott zúgolódás egyre hangosabb lett, ezzel együtt az én adrenalin szintem is emelkedett, és nem csak amiatt, hogy végre önálló képeket készíthetek. Féltem újra találkozni Cary-vel, gondolom tegnap rendesen kiakadt, hogy felhúztam, aztán elküldtem. De nem tagadhattam meg önmagamat, én nem voltam egy egyéjszakás csaj. Akkor sem, ha rögtön azután, hogy a taxija elhúzott a járdától, fel akartam hívni, hogy jöjjön vissza. Na, az lett volna az igazán nagy beégés. Mindenesetre, megvolt neki a számom, ha szeretne valamit, megtalál.

A tömeg felmorajlott a fejem fölött, és én automatikusan a játékos kijáró felé fordultam, épp időben, hogy lássam kijönni a Jets csapatát. Már emeltem a gépem, de túl messze voltak, és láttam, hogy Floyd ott tüsténkedik körülöttük. Én viszont azt az utasítást kaptam, hogy a Packers csapatát fotózzam. Hirtelen tudatosult bennem, hogy pillanatokon belül, ők is jönnek.

Rohanni kezdtem a kijáró felé, szerencsére épp időben értem oda. Amikor az első játékosok megjelentek, azonnal dolgozni kezdtem, a fényképezőgép kattogott a kezemben, és csak azt néztem, hogy minél jobb képeket készítsek róluk. Alig reagáltam le, hogy valaki lelassít mellettem.

- Szia, majd csinálj rólam egy szuperközelit, és kérek belőle egy példányt.

Oldalra kaptam a fejem, és Cary vigyorgó arcába néztem, cinkos vigyor jelent meg az arcomon, és felemeltem a gépet. Láttam, hogy a vaku elvakítja, pislogva meredt rám.

- Megrendelés teljesítve. Most menj, mielőtt bajba kerülsz.

Máris futott tovább, de még visszanézett rám a válla fölött, és nevetve rám kacsintott.

΅΅΅΅΅΅΅΅

A mérkőzés mozgalmas volt, bár nem sok pontot szereztek a csapatok, a védelem, mindkét oldalon tarolt. A támadósorok képtelenek voltak végigvinni egy drive[1]-ot. Folyamatosak voltak az elkapások, és az ellentámadások.

A gép a kezemben folyamatosan kattogott, és rengeteg csodás képet készítettem, amikor a játékosokat egész közelről kaptam el akció közben, és persze a kispadot se hagytam ki. Volt néhány dühös gesztus – amikor rontottak – vagy épp az ellenkezője, örömujjongás, ha sikeres volt a csapat akciója. Igyekeztem, hogy ne csak egy emberre koncentráljak, és sikerült is, bár párszor megnehezítette a dolgom, amikor direkt úgy ült le, hogy a látóterembe kerüljön.

Az egyik sikeres védekezése után – elképesztő interception[2]-t hajtott végre, amit sikerült lencsevégre kapnom –, épp lefelé jött a pályáról, hogy átadja a helyét a támadóknak, és összefejelt az elkapójukkal (WR, Wide receiver). Aztán rám nézett, és még szélesebben mosolygott.

- Na, mit szólsz? Még mindig Jets drukker vagy?

Az elkapó visszafordult, és alaposan megnézett magának, én pedig ösztönösen válaszoltam:

- Go Pack, go! (a Green Bay Packers szurkolói rigmusaJ)

A srác felnevetett, és vállon veregette Cary-t.

- A helyedben lecsapnék a csajra, mielőtt más teszi meg.

- Ez a terv – vigyorgott hátra Cary, aztán felém fordult, és kérdőn nézett, de én csak a vállam vonogattam, aztán hirtelen elkattintottam a gépet, hogy még elkapjam, az örömöt az arcán, és ahogy az edző megdicséri.

A mérkőzés további részére már igen nehezen koncentráltam, az a három szó teljesen felkavart. Az agyam azon pörgött, hogy mire gondolhatott.

A lefújást követően még próbáltam készíteni pár képet az örömükről – néhány ponttal nyertek –, de már csak egyvalakit kerestem. Rá akartam kérdezni, mire gondolt, de persze megelőzött. Összerezzentem, amikor megéreztem, hogy valaki megáll mögöttem.

- Ma estére szabadprogramunk van. – mondta halkan a fülembe. – Jövő héten nincs meccsünk. Mit szólnál, ha megismételnénk a vacsorát? Most én viszlek el egy helyre.

Felnéztem rá, és elmosolyodtam.

- Jól hangzik. A terveid szerint ez lenne a máskor?

- Csak ha te is akarod. Nem erőltetek semmit. Később hívlak, valami lazát vegyél fel. Szereted az olasz kaját?

- Pizza? – kérdeztem vigyorogva.

- Annál komolyabbra gondoltam, találtam a neten egy toszkán éttermet.

- Imádom az olasz konyhát…

- Marcus, mit művelsz? Külön kérelmet nyújtsak be? Irány az öltöző – üvöltött hátra az edző, mi pedig szétrebbentünk.

Az elkapó, aki a közelben állt, harsányan felröhögött.

- Fogd be, Gabe! – morgott rá Cary, aztán visszafordult felém. – Később hívlak.

Már futott is az öltözők felé, én pedig ábrándosan néztem utána. Hirtelen egy kezet éreztem a karomon, megfordultam, és az elkapó állt mellettem:

- Szia, Gabe Jackson, bár nem hiszem, hogy be kéne mutatkoznom.

Megráztam a fejem.

- Szia, Stella Reynolds. Igen, tudom, ki vagy, jól megizzasztottad a védelmünket.

- Tényleg Jets drukker vagy? – kérdezte kíváncsian.

- Mit vársz egy New yorki lánytól? Green Bay messze van.

- És mi van a Giants-el?

- Meg akarsz sérteni? – kérdeztem felháborodva.

- Bocs – nevette el magát feltartott kézzel, mire elmosolyodtam. – Ahogy nézem, nekem is mennem kell, a mi edzőnk[3] is tűkön ül. De hé, örülök, hogy Cary és te…

- Nincs olyan, hogy Cary és…

- Oké – mosolygott sokat sejtetően. – Viszlát, remélem, látlak még.

Megfordult, és ő is az öltöző felé futott. Floyd szinte azonnal letámadt, ahogy eltűntek a csapatok, Daphne az öltözők felé iramodott, hogy sikerüljön elcsípnie pár játékost néhány kérdés erejéig.

- Mutasd a képeket! – nyúlt Floyd a gépért, ahogy odaért hozzám, de én elhúztam a kezem.

- Szeretném megszűrni, mielőtt megnézed.

- Pont ez a lényeg, látnom kell mindet, hogy lássam, milyen szinten állsz.

- Oké, de akkor legalább hadd válogassam szét, két mappára, hogy szerintem melyikek lettek jók, és melyikek rosszak. Utána elmondhatod a véleményed te is, legalább tanulok belőle.

- Legyen – sóhajtotta türelmetlenül – De két órán belül legyenek a gépemen a képek.

- Két óra? – kérdeztem döbbenten. – Annyi idő alatt végig se tudom nézni.

- Te akartad, akkor hajrá! Várom a képeket. – kivette a memóriakártyát, és a kezembe nyomta.

Ezzel faképnél hagyott, én meg csak bámultam egy percig, mire felfogtam, hogy sürgősen taxit kellene szereznem, hogy időben beérjek a szerkesztőségbe, és elvégezhessem a feladatomat, ami lehetetlennek tűnt, ismerve a meccs utáni csúcsforgalmat.

Dühösen a mobilom után kutattam, végre sikerült előkotornom, amikor megszólalt. Mosolyogva fogadtam a hívást.

- Sue, te lehetsz a mentőangyalom!

- Tudom, mint mindig – kiéreztem a hangján, hogy vigyorog. – Fordulj meg csajszi, és keresd az idétlenül integető libát.

Megtettem, és nevetni kezdtem. Sue a közeli lelátón állt Jets mezben, a számból tudtam, hogy a kedvenc védőjének a meze.

Odaintettem neki.

- Na, mondd, mi kell? – kérdezte, és elindult lefelé, ellentétesen a tömeggel.

- Várj! Ne ide gyere! Mondd, hogy kocsival vagy! Húsz percen belül be kell érnem a szerkesztőségbe… vagy haza – tettem hozzá.

Rájöttem, hogy nincs szükségem a szerkesztőségi gépre, hogy megnézzem a képeket.

- Mázlid van. Várlak a kocsinál, B szektor 8 parcella. Siess, talán megelőzzük a tömeget.

---

[1]drive=amikor az egyik csapat támadósora végigviszi a pályán a labdát, igyekezve megtartani, és touchdown-t elérni, a másik csapat védősora ezt próbálja megakadályozni, pontos meghatározása: előretörés - akciók, kísérletek összessége egy labdabirtokláson belül (forrás:bowl.hu)

[2] interception= előrepasszolt labda védőjátékos általi megszerzése

[3] az amerikai fociban külön koordinátora/edzóje van a három csapategységnek – a védelemnek, a támadósornak, és a speciális egységnek.