Fullasztó reggelre ébredtünk, de remélem, az új történet felfrissít mindenkit.
Nem mindennapi vonzódás, és szerelem, szemben a társadalmi normákkal, nem írok többet róla.
Jó olvasást hozzá, és várom a véleményeket, jót és rosszat is egyaránt :)

B. F.

Ryley

Ryley 3 éves

- Laney drágám, át tudsz menni Jenningsékhez? – kérdezte anya. – Margaret most telefonált át, hogy el kell mennie Robinnal az orvoshoz.

- Jó, megyek – morogtam, és letettem a regényt, amibe épp belebújtam. Szerettem átjárni a Jennings fiúkhoz, aranyosak voltak, és ahogy a nővérüket szerették, attól kész voltam. Csak ő most iskolai táborban volt, ahogy a legidősebb fiú Robert is. Így csak a kis Ryley maradt. Hároméves kis vasgyúró, és már most állandóan a focilabdával játszik. Ha az apja, és a bátyja fociztak, ő mindig körülöttük lebzselt, gondolom, ő is focizni fog, mint az apja, és ahogy elnéztem párszor, Robert is. Már benne volt a kölyökcsapatban, és néha, amikor az öcsémet néztük a suliban, láttam, hogy ő is keményen edz.

De nem csak náluk szólt minden a fociról, a mi családunk is oda van érte, bár apa csak hobbiszinten, de Jordan elég jól nyomta, most is együtt volt a táborban Robert-el.

Felkaptam a cipőmet, és már indultam is, amikor Margaret megjelent a házuk ajtajában, és Robint a karjában tartva, próbálta megfékezni Ryleyt, aki, ahogy meglátott, már futott volna hozzám.

- Megyek már, Margaret, ne kapkodj! – nevettem oda, és közben Ryley felé indultam. – Szia, te kis tank, már megint nem bírsz magaddal?

- Szíjja, Laney! Fel!

Nevetve felkaptam, ő pedig a derekam köré fonta a lábát, és cuppanós puszit nyomott a számra. Szerettem a kiskölyköt, a három fiú közül őt a legjobban, bár Robin még csak fél éves volt, de tudtam, hogy mindig Ryley lesz a kedvencem.

Ryley 13 éves

Az eljegyzés után alig vártam, hogy egy kis időt otthon töltsek, mielőtt belevágok a nagybetűs életbe, Noellel. Már egy éve együtt éltünk, és anyáék már készültek az esküvőnkre. Imádták Noelt, ahogy én is, bár eleinte nem hittem, hogy egymás mellett kötünk ki, de boldog voltam vele.

Anya épp elrakta az utolsó edényt, én pedig a szennyes tartóba dobtam koszos konyharuhát, amikor kopogtak.

- Majd én kinyitom – intettem felé, és már az ajtónál voltam.

Döbbenten meredtem az óriásra, aki eltakarta a napot.

- Tessék! Kit keres? – a szememet árnyékolva próbáltam felnézni rá, de nem láttam jól az arcát. Aztán mosolyogni kezdett, fölkapott, és megpördült velem.

- Hát hazajöttél, Kismami (Lilmama)!

- Ryley? – kérdeztem elhűlve. – Jézusom, te vagy az?

- Ki más, Lilmama? Ki szaladna át, amint megtudja, hogy hazajöttél?

- Istenem, Ryley, most már tényleg akkora vagy, mint egy tank. – nevettem rá.

- Dehogy, az edző szerint sovány vagyok.

Ahogy kimondta, mutogatni kezdte a karját, és intett, hogy fogjak rá a bicepszére.

- Az edző egy hülye – szögeztem le, mire nevetni kezdett. – Ha így folytatod, még bejutsz a profi ligába, mint apád.

- Ez a cél. És képzeld, Robin is focizik, meg Robert is, bár őt mindig elverjük az öcskössel.

Észre sem vettem, de ahogy beszélgettünk, szépen besétáltunk a nappaliba, ahol a többiek ültek, és beszélgettek.

- Üdv, Mrs. Anderson, Mr. Anderson! Hé, Jordan!

- Szia, kölyök! – nevetett rá az öcsém, de Ryley elcsendesedett.

- Minden oké, Ryley? – kérdeztem. – Ismered a vőlegényemet? Azt hiszem, tavaly, amikor itthon voltunk, te edzőtáborban voltál. Ryley, ő itt Noel. Noel, ő itt az egyik szomszéd fiú, Ryley. Tudod, meséltem az apjáról, és a nagyapjáról.

- Ja focistafamília. Szia kölyök, jó nagyra nőttél – Noel a kezét nyújtotta, de Ryley még mindig döbbenten állt, és meredten nézte.

- Ryley, jól vagy? Kérsz egy pohár vizet?

- Ne-nem, kösz, Laney. Csak láttam, hogy hazajöttél, átjöttem köszönni, de már megyek, anya vár. Viszlát, mindenkinek!

Megfordult, és kiszaladt a házból. Pár pillanatig még néztem, ahogy távolodik a kertben, aztán visszafordultam.

- Istenem, hogy megnőtt – ültem le sóhajtva Noel mellé.

- És úgy tűnik, még mindig szerelmes beléd – vihogott az öcsém idétlenül. Anya azonnal rászólt, de meg sem hallotta. – De, emlékezzetek csak rá, mindig oda volt Laney-ért.

- Ugyan! – legyintettem. – Az csak gyerekes rajongás volt. Ne beszélj már bele hülyeségeket. Tizenöt évvel öregebb vagyok, és biztos észrevette a hasamat is.

- A hasadat egyelőre csak az veszi észre, aki tudja, hogy babát vársz. És Ryley igenis szerelmes beléd.

- Te meg bolond vagy – sziszegtem a öcsémre.

- Gyerekek, fejezzétek már be! – szólt közbe anyám. – Laney, gyere inkább, vigyük át a süteményt. Margaret biztosan boldog lesz, hogy láthat.

- Igen – feleltem, és felálltam.

Alig kopogtunk be, máris kinyílt az ajtó, és Margaret a karjába zárt.

- Hazalátogattál végre? Ryley most mondja, hogy itt vagy.

- Ja, a pasijával! – hallottam a srác morgását a konyhából.

Értetlenül néztem Margaret-re, de ő csak legyintett:

- Kamasz, ne várj tőle mást. Gyertek beljebb – betessékelt az étkezőbe, és hellyel kínált. Gyönyörű vagy, angyalom – mosolygott rám. – És hallom, hogy sietnetek kell az esküvővel?

- Hát igen – pirultam el. – Egy kissé elkapkodtuk a dolgot, de így alakult.

- Mit kapkodtál el? – somfordált mellém Ryley.

- Kisbabám lesz – mosolyogtam rá, de amikor eltorzult az arca, megijedtem. – Ryley?

Nem szólt, csak megfordult, és öles léptekkel elindult kifelé.

- Hé, Vasgyúró, most mi van?

- Azt mondtad, hogy engem szeretsz a legjobban – kiabált vissza. – Nem őt! – mutatott a házunk felé, a szeme könnyes volt. – És mégis vele lesz gyereked!

Nem várt választ, csak felrohant az emeletre, én pedig döbbenten néztem az anyjára.

- Kiskora óta te vagy számára a nő. – mondta halkan.

- De hát sokkal öregebb vagyok.

- Tudom, de Ryley néha nagyon furcsa. Egyik kislány sem tetszik neki az osztályukból. Állandóan téged emleget. Nagyon sokat jelentettél neki kiskorában.

- Beszélek vele…

Laney már 28 éves

Elkövettem azt a hibát, hogy nem zártam be az ajtómat. Persze, hogy utánam jött. Nem akartam ránézni, de amikor letérdelt az ágyam mellé, képtelen voltam elfordítani a fejem. Belenéztem a szemébe, amibe már totyogós koromban belezúgtam. Nála jobban csak anyát szerettem. És ő most elárult.

- Hé, Vasgyúró! – suttogta, és beletúrt a hajamba, pont úgy, mint régen. – Ne butáskodj, mi a baj?

- Szereted? – kérdeztem.

- Igen – mosolygott.

- Jobban, mint engem?

- Senkit sem fogok jobban szeretni nálad, kis tankom – odahajolt, és adott egy puszit az arcomra.

- Akkor miért ő?

- Ryley – felsóhajtott, és leült a földre. – Ne csináld ezt! Tudod, hogy te meg én olyanok vagyunk, mint a testvérek.

- Nem! – nyögtem fel, és megemeltem a fejem, de a vállamra tette a kezét.

- Ryley, te még kisfiú vagy…

- NEM!

- Az vagy, Ryley. Egy nagyon kedves, már majdnem férfi, de hozzám képest még kisfiú.

- Egyszer azt mondtad, hogy lennél a feleségem – duzzogtam, ő pedig mosolyogni kezdett.

- Akkor játszottunk, Ryley. Játékból nagyon szívesen lettem a feleséged. De igaziból ezt nem lehet. Ahhoz már elég nagy vagy, hogy ezt megértsd.

Csak néztem rá, úgyhogy végül odahajolt hozzám, és adott egy puszit a számra. Megsimogatta a hajamat.

- Te vagy a legjobb barátom – mondta halkan.

- Te is nekem – motyogtam. Aztán hirtelen átöleltem a nyakát. – Biztos, hogy őt akarod a férjednek? Nem tudsz várni?

Elnevette magát.

- Sokat kellene várnom rád, Vasgyúró.

- És nem érné meg? – megdörzsöltem az arcom, most éreztem, hogy könnyes.

- Jaj, te! - felelte. – Találsz majd egy rendes kislányt, és el is felejtesz engem.

- Soha – felültem, és a szemébe bámultam. – Tudod mit? Amíg felnövök, addig lehet ő a férjed, de akkor elmegyek érted, és te elválsz tőle.

- Ryley, ne butáskodj már! Gyere, menjünk inkább le, anya nagyon finom sütit hozott nektek.

Már az ajtónál volt, amikor utána szóltam.

- Várj!

- Igen?

Kitártam a karom:

- Szíjja, Laney! Fel!

Elnevette magát.

- Már nem bírlak el, te bolond! – de nem mozdultam, csak vártam, míg végre megértette. Odalépett mellém, a vállamba kapaszkodott, én pedig a derekánál fogva megemeltem, és szorosan magamhoz öleltem.

- Lábakat a derekam köré! – mormoltam a fülébe.

Megrázta a fejét, és lecsúszott.

- Ne csináld ezt, én felnőtt vagyok, te meg gyerek.

Megfordult, és kiment a szobából.

A múlt

Rossz volt, amikor Laney elment az egyetemre. Nem értettem, miért utazott olyan messzire. Addig szinte mindig velem volt, utána csak alig. Három évesen az ember még nem sokra emlékszik, de nekem anyán kívül mindig csak ő jutott az eszembe. A szemei, a haja, ahogy rám nevetett, és megvigasztalt, ha elestem, és lehorzsoltam a térdem. Úgy szerettem, mint anyát, és amikor itthon volt, mindig átjött. Ezekre már jobban emlékszem, arra is, hogy amikor befejezte az iskolát és dolgozni kezdett, itt lakott a szüleivel. Sokszor ment el a barátaival, de mindig átjött játszani velem. Három éve viszont elköltözött valakivel, nem tudtam ki az, csak Robert cukkolt állandóan, hogy a pasijával. Nem hittem neki, erre tessék. Már a menyasszonya, és gyerekük lesz. Valahogy mindig azt hittem, hogy felnövök, ő lesz a feleségem, és erre ő azzal a másikkal… Olyan semmi az a pacák, egy kis mitugrász, ha egy nagyobbat odacsapnék neki, tuti kidőlne.

Anya mondta, hogy igaza van Laneynek, és még gyerek vagyok. Miért van mindenki ellenem? Miért nem értik meg, hogy szeretem Laneyt?

Eszembe jutott a köszönős játékunk, ma már nem tud felkapni, de én őt igen, és olyan jó volt. Akkor azt hittem, hogy megint minden olyan, mint volt, de aztán visszament ahhoz a…

Dühösen megdörgöltem az arcom, és visszamentem. Eldöntöttem, hogy nem érdekel többé, legyen boldog azzal a… Noellel.

Pillanatok

A házasságom akkor romlott meg végképp Noellel, miután a kis Andy is megszületett. Már Chris után is voltak gondjaink, de Andy érkezése adta meg a végső döfést. Persze nem a fiaimat okoltam, istenem, dehogy. Csak hát szülés után már nem voltam az a nádszál vékony lány, akit Noel szeretett volna, így keresgélni kezdett, és talált is. Nem is csak egyet, eleinte fájt, de már nem érdekelt.

Egyre többször látogattam haza a fiúkkal anyáékhoz, és itt mindig megnyugodtam. Már csak arra vártam, hogy Andy elég nagy legyen, és újra dolgozhassak, akkor azonnal elválok. Nem én leszek az első egyedülálló anyuka. Harminchárom éves vagyok, megállok a saját lábamon, még úgy is, ha nem semmizem ki azt a mocsok férjemet.

A válás simán lezajlott, és bár rettenetesen megviselt, meg is könnyebbültem. Csak kis időt akartam otthon tölteni, pár hetet, amíg összeszedem magam, de amikor anya kinyitotta az ajtót, képtelen voltam tovább játszani az erős nőt, és zokogva borultam a karjába. Véletlenül, vagy talán nem is annyira véletlenül, Margaret ott volt nálunk, és azonnal gondjába vette a fiúkat. Átvitte őket magukhoz, amíg anyával alaposan kibeszélgettük magunkat. Csak estére jöttek haza, amikor már annyira fáradtak voltak, hogy csak bedőltek az ágyukba, és aludtak.

Ryley 18 éves

Amikor a hazaérkezésem másnapján megláttam Ryleyt, görcsbe rándult a gyomrom, igazi nagyképű egyetemista gólya volt. A gimis csajok fürtökben loholtak utána. Anyától hallottam, hogy ösztöndíjat kapott, és az egyetemi ligába is bekerült. Nagyon büszke voltam rá, bár nem volt rá különösebb okom (jogom?) nem tudom, mi lenne a helyes megnevezés.ű

Tökéletes ellentéte volt Noelnek. Ryley igazi északi típus volt, míg Noel… nem is tudom, olyan kevert. Volt benne egy csöppnyi déli vér is, de inkább jenkinek neveztem volna.

Amikor Margaret megmutatta Ryley fényképét, sugárzott a büszkeségtől, ő volt a harmadik gyerek a USC-n[1] a családból.

Ma reggel épp a füvet nyírta, és élvezte, hogy a lányok az utcán ólálkodva őt lesték. Az anyja elmondta, hogy lepipálja a bátyját csajozás terén, szinte havonta másik lányt visz haza, de persze mindig elmondja, hogy csak egy kis szórakozás, semmi komoly. Remélem, egyszer megtalálja azt a lányt, akivel el tudja képzelni az életét, mert nagyon rendes fiú, és nem érdemel kevesebbet a legjobbnál.

Ma mégis, amikor megláttam trikóban, és rövidnadrágban, a gyomrom készült csúnyán kiszúrni velem. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne szakadjon fel belőlem a sírás. Nem tudtam megmagyarázni, hogy ezt miért Ryley váltotta ki belőlem, de most szerettem volna eljátszani a köszönős játékunkat. Szerettem volna odafutni, felugrani, és hozzásimulni…

Mintha megérezte volna, Ryley felnézett, és meglátott, ahogy a tornácon állva őt figyeltem. A szája széles mosolyra húzódott, leállította a fűnyírót, és elindult felém:

- Szíjja, Laney! Fel?

Széttárta a karját, én pedig szinte repültem.

- Fel! – nyögtem, és felugrottam. Nem számított, hogy egy felnőtt nő vagyok, akinek a srácai tátott szájjal bámulják anyut, amint épp teljesen idiótán viselkedik.

Ryley magához szorított, és megpördült velem, én pedig félig sírva, félig nevetve simultam a mellkasához.

- Hiányoztál, Vasgyúró! Annyira hiányoztál! – szipogtam.

- Te is nekem, Lilmama! Olyan jó, hogy itt vagy végre!

Nehezen engedtük el egymást, de amikor a szemembe nézett, azt láttam, amit öt éve annak a szomorú kisfiúnak a szemében. Adtam egy puszit a szájára, és halványan elmosolyodtam:

- Látod, neked lett igazad, már nem a férjem.

- Jaj, Laney! – szorított megint magához. – Igazán sajnálom, tényleg sajnálom, hogy szomorú vagy, de jó, hogy most itt vagy. Majd én felvidítalak, oké?

- Menj már! – nevettem el magam. – Nehogy már velem foglalkozz! Nézd azokat a lányokat, – mutattam az utca felé – ők valók hozzád, nem a kivénhedt bébicsőszöd.

- Ezt fejezd be! Hol vagy te a kivénhedttől?

- Most így érzem magam, Ryley. – simogattam meg a tarkóját. – Tegyél le, nem kell, hogy így lássanak minket. Más se hiányzik a válás mellé, minthogy pedofilnak bélyegezzenek.

- Elmúltam tizennyolc, nyugi. – felelt, de közben leeresztett. – Akkor se szólhatnának meg, ha megcsókolnálak.

- De nem fogsz, igaz? Mert tudod, hogy oltári őrültség lenne. Elég felnőtt vagy már ahhoz, hogy ne járjon ilyeneken az agyad.

- Az én agyam azon jár, hogy végre elég idős vagyok, te pedig szabad…

- Ryley, ne kezdjük elölről, kérlek.

- Én még mindig szeretlek – vonta meg a vállát.

- De te is tudod, hogy az nem szerelem.

- Oké – sóhajtott. –, de barátok vagyunk, ugye?

- Azok vagyunk – mosolyogtam.

- Akkor este elviszlek fagyizni. Tudod, ahova régen te vittél.

- Ryley…

- Hé, csak köszönetképp, hogy annyit vigyáztál rám régen. És nem árt, ha kicsit felvidítalak. Bocs, de elég nyúzott vagy.

- Csodálod? – kérdeztem, és közben a fiúk felé fordultam, hogy lássam, mit csinálnak, de szerencsére már túlléptek anya bolondságán, és szépen játszottak.

Megvacsoráztunk a szüleimmel, a srácok már ágyban voltak, én is készültem fürdeni, amikor valaki hangosan bekopogott.

- Ki lehet az ilyenkor? – döbbent meg apám, és rám nézett, de én is értetlenül ráztam a fejem.

- Jó estét, Mr. Anderson – hallottam, amikor kinyitotta az ajtót. – Laney ébren van még? Ígértem neki egy vidító fagyizást.

Anya elhűlve nézett rám, mire lemondóan legyintettem, és kimentem a tornácra.

- Menj haza, Ryley!

- Miért mennék? Megbeszéltük, hogy elmegyünk.

- Csak te szervezted le magadnak.

- Nem, ezt nem úszod meg, Lilmama. Ki kell kapcsolódnod, és ki mással tehetnéd, mint a kedvenc szomszéd fiúddal.

- Ez hülyeség. Mit fognak gondolni az emberek? Öreg vagyok én már ahhoz, hogy veled sétálgassak. Félre fogják érteni.

- Dehogy fogják félre érteni! – legyintett. – A környéken mindenki ismer minket, és tudják, hogy így vagyunk.

A mellkasa elé emelte a kezeit, és szorosan összefűzte a két mutatóujját. Pont, mint régen, még ovis korában, amikor el akart érni nálam valamit: Laney, ilyen jó barátom vagy, lécci, ne mondd el anyának, hogy csúnyát mondtam.

Felnevettem, a karjára csaptam, aztán már nyúltam a blézeremért.

- Anya, elmegyek ezzel a hóhányóval egy kicsit. Azt mondta felvidít.

Láttam, hogy anya mosolyogva, bár kicsit aggódva néz utánunk. Ő és Margaret nagyon jól tudták, hogy kettőnk között valami nagyon furcsa, és megmagyarázhatatlan kötelék létezett, amit semmi sem tudott széttépni. Nem szerelem, még jó, hisz az beteges lenne, de olyan ragaszkodás, amit rajtunk kívül senki nem nézett jó szemmel, sokszor én magam sem, de nem tudtam nemet mondani ennek a meláknak, aki már a pillantásával is képes volt elérni, hogy megfeledkezzem minden másról. A magam módján szerettem őt, úgy, mintha az öcsém lenne, de ugyanakkor valahogy mégis másképp.

A fagyizóhoz érve mindketten meglepődtünk, mert ahova gyerekként olyan sokszor hoztam őt, és a testvéreit, ott most egy Starbucks állt.

- Ne mááár! – hördült föl. – Hol lehet akkor fagyit kapni, én azt ígértem neked.

- Nyugi, megteszi egy sütemény és egy kávé is.

- Biztos? Én most úgy ennék egy fagyit.

- A régi Ryley. Duzzog, ha nem az van, amit akar.

- Akkor egész nyáron duzzoghatok, mert téged akarlak.

Megálltam, és a fejemet rázva néztem fel rá, mire nevetni kezdett.

- Csak viccelek, Lilmama. Gyere már! Iszunk egy kávét, aztán csavargunk egy jót.

Legalább három órán át sétálgattunk, már jócskán elmúlt éjfél, amikor elindultunk haza. Ryley sikeresen rávett, hogy igyak egy kis bort az egyik bárban, mert az segít kicsit ellazulni. Aztán ahogy kikérdezett a házasságomról, csak azt vettem észre, hogy a poharam sosem üres, én pedig gátlások nélkül beszélek neki a legmocskosabb titkaimról. Arról, hogy Noel néha mennyire megalázott, vagy amikor épp nem, akkor levegőnek nézett. Az átsírt éjszakákról, amikor tudtam, hogy valamelyik szeretőjénél dorbézol. Ryley többször megfogta a kezem, de mindig elhúztam, nem akartam, hogy a szájára vegyen a város.

Végül legyűrt a fáradtság, és megkértem, hogy menjünk haza.

Lassan lépkedtünk hazafelé, kár volt meginnom azt az utolsó pohár bort, éreztem, hogy megszédített. Ryley vigyorogva jött mellettem, a kezét lazán zsebre tette, és kínosan ügyelt rá, hogy legyen közöttünk pár centi távolság.

- Ne vigyorogj! – mormoltam, de közben nekem is fölfelé görbült a szám.

- Miért? Aranyos vagy spiccesen.

- Te meg gonosz. Direkt leitattál.

- Én? – állt meg, előhúzta a kezét, és védekezőn a mellkasára simította a tenyerét. – Inkább te viszel a rosszba.

Visszafordultam, és félrehajtott fejjel méregettem.

- A francba! – motyogtam.

- Mi az? – kérdezte aggódva. – Rosszul vagy?

Közelebb lépett.

- A részegek tényleg őszinték? – kérdeztem.

- Általában, miért?

Vigyorogni kezdtem.

- Kurva dögös vagy, még így rövid hajjal is. Egy nagyképű, szemtelenül dögös kölyök. – a szám elé kaptam a kezem, és elkerekedő szemmel meredtem rá.

Hirtelen mozdult, aztán már csak azt éreztem, hogy a falnak lök, elhúzza a kezem, és durván csókol.

Két héten át egyfolytában ostromolt, azt hitte, most már mindent lehet neki. Fogalmam sem volt róla, hogy szereljem le, és a vége felé sikerült elérnie, amit akart. Már vártam, mikor ugrik át a sövényen, és ül le a fiúkkal játszani, hogy közben lopva engem nézhessen, és amikor mások nem hallják, bókoljon, vagy épp a kis szaftos ötleteivel traktáljon.

Szégyelltem bevallani, de elérte a célját, beindultam rá, és igen, voltak vele lucskos álmaim. Ki akartam próbálni, mire képes ez a taknyos melák, aki egyszerre vonzott, és riasztott. Amikor épp nem volt a közelemben, szapultam magam, amiért úgy viselkedem, mint egy kiöregedett riherongy, de ahogy a közelembe ért, elvesztettem a józan ítélőképességemet, és úgy viselkedtem, mintha vele egyidős lennék. Jól esett, hogy körülrajong, és azt érzem mellette, hogy még mindig az a dögös tizennyolc éves csitri vagyok, aki bárkit megkaphat, és aki mindent elérhet.

De azon a reggelen minden megváltozott. Megkaptam azt a telefont, amire egész idő alatt vártam, elfogadták a jelentkezésemet a Rochester-i állásra. Két hét múlva kezdhettem, és a cég még lakást is biztosított, ami nagy előny volt, hisz most nem kellett a lakáskereséssel foglalkoznom. Elrendezhettem itthon mindent, mielőtt elköltözöm.

Noel már rég tudta, hogy mi vár rá, de szerencsére nem gördített akadályokat az utamba. Gond nélkül vihettem magammal a fiúkat. A szüleim persze nem repdestek az örömtől, de megértették, hogy ennél jobb ajánlatot nem kaphattam volna.

Már csak el kellett mondanom Ryleynak.

- MI VAN?

Összerezzentem a hangjától.

- Mi a jó büdös francról beszélsz?

- Elköltözöm, Ryley – feleltem csendesen. – Munkát kaptam Rochesterben.

- Ne-ne-neeem! – rázta a fejét, és a felemelt kezét egyszerre, miközben dúvadként körözött a szobájában. – Ez csak valami idióta tréfa. Nem hagyhatsz el!

- Ryley, miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

- Nem hagyhatsz itt. ITT, úgy értettem. Laney, nem költözhetsz el. Itt az otthonod, a szüleid, a barátaid, Chris itt jár előkészítőbe… – elcsuklott a hangja – Laney – suttogta – velem mi lesz?

- Mi lenne? Nemsokára elmész az egyetemre, szerzel barátokat, focisztár leszel, az összes lány sikoltozva fut majd utánad, te meg válogathatsz köztük.

- De nem kell más lány, téged akarlak, a csajom vagy.

- Dehogy vagyok a csajod! Honnan szedted ezt az őrültséget?

- Eljárunk, randizunk…

Felpattantam a székről, és elé álltam. Vicces volt, alig értem a válláig – rég volt, amikor még le kellett hajolnom hozzá, ha akart valamit – és a mellkasára böktem.

- Állítsd le magad, vasgyúró! Gondolkodj egy kicsit! Ha az első randim összejön…

- Jaj, ne gyere már a koroddal! – vágott közbe. – Dögös vagy, szexi, és én veled akarok lenni.

Ezzel megint kifogta a szelet a vitorlámból, csak álltam, és a földet bámultam, nem mertem a szemébe nézni.

- Laney? Mondj valamit.

- Ne kínozz, Ryley! Nem lehet köztünk semmi.

- Miért?

- Hányszor kell még elmondanom?

- Amíg eléred, hogy annyira hülye legyek, hogy elhiszem.

Megadóan megráztam a fejem, és a tenyeremet a mellkasára simítottam. Tudtam, hogy nem szabadna, de jól esett hozzáérnem. A hormonjaim tomboltak, szeretetéhségem volt, és ez a jóképű, kedves fiú, akit valahol a szívem mélyén mindig is szerettem, kényeztetett, hajlandó lett volna megadni nekem azt, amire szükségem volt. Csak nekem ésszerű felnőttnek kellene lennem, hogy ellenálljak a csábításnak.

- Feküdj le velem! – mondta halkan.

- Ryley, ne legyél bolond, már a csókok is örültségek.

- Ne költözz el! Addig ne. Erre várok, mióta az eszemet tudom, amióta tudom, mi a szex.

- Hagyd abba, kérlek! – suttogtam, és eltoltam magamtól. – Mennem kell, engedj!

Elfordultam, és az ajtó felé indultam, de megelőzött. elém nyúlt, becsapta az ajtót, és a falhoz szorított.

- Nem mész te sehová! – nyögte, és a nyakamra tapasztotta az ajkát. – Tudom, hogy te is akarod.

- Ryley, nem lehet!

- Akarod?

- Persze, hogy akarom, te őrült kölyök! – öleltem át a nyakát. – De nem lehet, én...

- Szeretlek, Laney. Akarlak. Nem számít a kor. Feküdj le velem!

Éreztem a könnyeket az arcomon, de már nem álltam ellen, vágyakozva simultam hozzá, minden porcikám remegett az érintéséért.

Laney végre az enyém

- Ryley… – zihálta.

- Ne állíts le! – könyörögtem.

- A francba! Ez őrültség – nyöszörögte a számba, de közben majd' felfalt, én pedig szinte felrobbantam a boldogságtól.

- Lábakat fel, Laney!

A derekam köré fonódott, és úgy szorított magához, hogy azt reméltem, soha többé nem enged el.

Az ágyhoz vittem, és úgy borultunk le, hogy a rugók hangosan nyekkentek. Az ajka elszakadt tőlem.

- Nyugi, nagyfiú, ne heveskedj!

Nem fogadtam szót, rángatni kezdtem a pólóját, hogy áthúzzam a fején, mire nevetve levette. A szemébe néztem, és azt hiszem, látta a megbántottságomat, mert elhallgatott, és lágyan megcsókolt.

- Nem állítalak le, nyugi – suttogta a számba.

- Akkor sem, ha szerinted hülyeség? – kérdeztem, de közben megszabadultam a saját trikómtól.

Megrázta a fejét, és felemelte a csípőjét, hogy lerángathassam a sortját a tangával együtt. Haja kibomlott a csatból, ott feküdt alattam ziláltan, levegő után kapkodva, a mellei hullámoztak, a hasa megfeszült, és remegett. Nem mertem a combja tövéhez nézni, inkább az arcára. Kipirult, a szeme csillogott, és én úgy éreztem, a Mennyországba kerültem. Le akartam tolni a nadrágomat, de ekkor felült, és benyúlt az ágyékomhoz. Volt már részem kézimunkában, de amit ő művelt, attól úgy éreztem, megőrülök. Simogatott, dörzsölt, és úgy dolgozott rajtam, ahogy csak egy tapasztalt nő tud. Hangosan nyögtem, amikor abbahagyta, könnyed mozdulattal lerántotta a nadrágomat, és mire felfogtam, mit csinál, már lehajolt.

Ahogy a szájába temette, elszabadult bennem a pokol. Hangosan felüvöltöttem, és hörögve robbantam belé.

Laney öklendezve húzódott hátra, és megrökönyödve nézett a szemembe.

Mit tettem?!

- Ryley – próbáltam megtalálni a hangom. – Azt mondtad, tudod, mi a…

- Technikailag – motyogta, és egészen apróra gubózódott össze.

Ránéztem, eltakarta az arcát, de láttam, hogy elvörösödött.

- Ne csináld ezt velem! – suttogtam. – Nem teheted ezt. Nem lehetek én, aki…

Zavarodottan nézett rám, aztán felém nyúlt, de ellöktem a kezét. Lefordultam az ágyról, és a ruháim után kezdtem kutatni.

- Mit csinálsz? – kérdezte rémülten, de nem reagáltam. – Laney, mégis mi a francot csinálsz? – emelte fel a hangját.

- Elmegyek – sziszegtem.

- Nem teheted!

- Ó, dehogynem. Eszednél vagy te? – kiabáltam rá. – Nem vehetem el a szüzességedet. Én nem.

- Pedig te leszel az, Laney – mordult fel, és utánam vetette magát.

Ahogy felhúztam a bugyimat, azzal a mozdulattal lerántotta rólam, és a pólómat is kiszaggatta a kezemből, majd visszataszigált az ágyhoz. Nem ijedtem meg, de meglepett, hogy ennyire heves.

- Akarlak – nyögte, és könyörgő szemekkel nézett rám. – Rád vártam. A többi lány csak arra kellett, hogy kicsit…

A szájára tettem az ujjam, és megráztam a fejem. Mozdulatlanul álltunk egymással szemben, éreztem, hogy a farka a hasam alját nyomja. Erősen, keményen, hatalmasan. Jézusom, elfelejtettem, hogy egy tizennyolc éves kanos kölyökkel van dolgom. Ráadásul már annyira benedvesedtem a gondolattól, hogy mit teszek és kivel, hogy az ágyékom sikamlósan feszült a combjának. Elhúzta az ujjam.

- Ha még egyszer leállítasz, esküszöm, nem állok jót magamért – mondta halkan, de határozottan. Lenyúlt a lábam közé, és vigyorogni kezdett. – Ez azt jelenti, hogy te is akarod?

Aprót biccentettem, és félrekaptam a fejem.

- Igen, a francba, kölyök, ne csináld ezt – suttogtam elgyötörten.

Elhúzta a kezét, és ahogy a fenekem alá nyúlt, a nedvemet végigdörzsölte a combomon.

- Megint el fogok élvezni – morogta. – De az sem érdekel, ha ötször elsülök.

Felemelt, és lefektetett az ágyra, most finomabban, mint az előbb, de még így is éreztem az erejét. Oldalra nyúlt, és a fiókból előhalászott egy óvszert. Amikor fölém feküdt, teljes súlyával nehezedett rám, amitől felnyögtem, de nem vette észre. A közel száz kilója elég volt, hogy szétfeszítse a lábaimat, és a következő pillanatban már a bensőmet feszegette. Hangosan nyögtem, ahogy kissé ügyetlen, de erőteljes lökéssel belém furakodott.

- A francba! – kiáltott fel, és a nyakamba temette az arcát.

- Megint? – kérdeztem halkan. Zavartan bólogatott, és kisiklott belőlem.

Hanyatt dobta magát, eltakarta az arcát a karjával, és nem szólalt meg. Pár pillanattal később, eltakarította a gumit.

Vártam pár percet, aztán hozzásimultam, és simogatni kezdtem, először a mellkasát, a nyakát, az arcát. Csókokkal követtem a kezem, de eleinte nem mozdult. Végül a kezemmel lefelé kezdtem haladni, erre már reagált, a kezébe temette az arcát egy pillanatra, majd az öklébe harapott. Elértem az ágyékát, és gyengéden simogatni kezdtem, ahogy kezdett életre kelni, úgy fokoztam a tempót, és az erőt, végül erőteljesen masszíroztam, amitől teljes szépségében ágaskodott.

- Istenem – suttogtam. – Gyönyörű vagy Ryley!

Halkan felnevetett, majd feljajdult. Azonnal rászorítottam a kezem, és megnyomtam azt a bizonyos pontot, ami segített. Hallottam, hogy csillapodik a zihálása, és amikor újra kezdtem, érezhetően jobban tartotta magát.

Az éjjeliszekrényre néztem, és belekotortam a fiókba. Megtaláltam, amit kerestem. Feltéptem a fóliát, és gyakorlott mozdulatokkal felhúztam rá a gumit.

Hanyatt feküdtem, és felé fordítottam a fejem:

- Most gyere, bébi! – duruzsoltam lágyan. Fölém magasodott – Támaszkodj a könyöködre!

Megtette, én pedig segítettem neki, hogy megtalálja a helyét.

- Lassan – suttogtam. – Fogd vissza az elején.

Felemeltem a lábam, köré fontam, és finoman irányítottam. Felemelte a fejét, a szemembe nézett, én pedig halványan mosolyogni kezdtem.

- Csodás vagy – bíztattam, mire egy hatalmasat lökött, amitől felnyögtem, azonnal ledermedt. – Folytasd! – nyöszörögtem.

Erre várt, és belekezdett, először csak lassan, de egyre jobban elvesztette a fejét, és egyre durvábban nyomult, olyan volt, mint egy légkalapács, de fura módon, amit Noeltől nem viseltem el, Ryleytól édes fájdalomnak tűnt. Csak akkor szóltam, amikor már tényleg nagyon sok volt.

- Finomabban csődör! – lihegtem.

- Nem… megy – zihálta két lökés közt. – Basszus!… Annyira… kibaszott jó!… BASSZA MEG!

Rám zuhant, és hangosan kapkodta a levegőt.

- Ne haragudj! – motyogta.

- Minden rendben – simogattam a hátát. – Csodás voltál.

- Ne hazudj!

- Nem szokásom.

- Elmentél? – kérdezte.

- Nem, de ez most nem erről szólt.

Hirtelen feltérdelt, és elborzadva bámult rám.

- Miért? Miről szólt, ha nem erről?

- Ryley, nyugi. Neked ez volt az első… Nem várhatod, hogy tökéletes legyen.

- De még erre sem voltam képes – sziszegte, és beletúrt a hajába.

- Legközelebb már jobb leszel.

- Legközelebb? – nézett le rám, és halvány mosolyra húzódott a szája. – Lesz legközelebb?

- Persze, valakivel, akit szeretsz majd.

- Akár most?

- Most…? Mi? Dehogy? – én is felültem, és elhúzódtam az ágy másik végébe. – Velem nem.

- De miért?

- Ne kezdd újra! Ezt sem lett volna szabad megtennünk. Elvesztettem a fejem, de ennyi volt.

- Ez most komoly? Laney, ne csináld!

- Mit gondolsz, mit fog szólni az anyád, vagy az apád, ha megtudják? Minimum kitekerik a nyakam. Légy ésszerű! Mi ketten, az nem működik. Akkor sem, ha ezt szeretnéd.

- Miért, te nem szeretnéd? Ne mondd, hogy nem, éreztem. Éreztem, mennyire élvezted, hogy milyen jó volt neked, még ha nem is…

- Csodás volt, Ryley, de nem szabad.

- Miért?

- Mert… azért mert…

- Nincs elfogadható indokod, igaz? – sóhajtotta, és megsimogatta a mellemet, amitől megremegtem. – Ne mondd, hogy ez nem jó!

- De az – suttogtam. – De ettől még nem helyes, nem csinálhatjuk ezt. Te még gyerek vagy.

- Nem vagyok az! – csattant föl.

- Hozzám képest az vagy – vágtam vissza. – Most pedig felöltözöm, és elmegyek. Te pedig nem fogsz megállítani.

Felkeltem, és összeszedtem a ruháimat.

- Laney?

- Mi van?

- Komolyan elköltözöl?

- Igen. Látod, ezért sincs értelme.

Hanyatt vetette magát az ágyon, teljes egészében feltárva magát előttem. Kéjesen megfogta a zacskóit, és masszírozni kezdte.

- Ezzel nem érsz el semmit – mosolyodtam el, de tudtam, hogy tisztában van azzal, milyen hatást vált ki belőlem.

- Ha belegondolok, hogy pár perce még benned volt – nyögte drámaian.

- Fejezd be kölyök! – sziszegtem.

Fél szemmel rám sandított, és hirtelen nevetni kezdett, hangosan vidáman, és szeretnivalón.

- Szeretlek, Laney. És nem most szexeltünk utoljára, ebben biztos lehetsz.

- Fogd be! – nevettem el magam én is. – Akkora gyerek vagy még.

Oldalra fordult, és a kezére támasztotta a fejét, a másikkal kéjesen simogatta magát.

- Azért szeretsz kicsit? – kérdezte.

- Nem is kicsit, Vasgyúró. – Leültem mellé az ágyra, és megcsókoltam. – De ez többször nem ismétlődik meg.

Az egyetemi évei alatt nem sűrűn találkozhattunk, engem Rochesterhez kötött a munkám, őt pedig Los Angelesbe az egyetem. Egyedül az iskolai szünetekben futottunk össze, amikor ő is és én is hazautaztunk a fiúkkal. Ilyenkor persze csak az udvariassági körökre volt idő, vagy nagy ritkán elmentünk valahova egyik este, de igazán közel nem kerültünk egymáshoz. Furcsa érzés volt, de nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülnöm kellene, vagy szomorkodhatok miatta. Igazából az utóbbit éreztem, és ez megrémített. Főleg, amikor egy alkalommal egy lánnyal jött haza a szünetre. A görcsös gombóc, ami elnehezítette a gyomromat, az egész hetemet tönkre tette. Akkor történt, hogy az utolsó este szerettem volna kimozdulni kicsit egy régi iskolai ismerősömmel, és a lány felajánlotta, hogy elviszi moziba a fiúkat.

Ahogy figyeltem őket, miközben a busz felé sétáltak, és a lány átölelte Chris vállát, iszonyú érzés járt át. Ezt érezné vajon Margaret, ha megtudná, hogy kavartam Ryley-el? A gyomromra szorítottam a kezem, és feszülten fordultam a ház felé.

Az ajtónál állt, és engem figyelt, tudta mire gondolok, láttam a szemében. Őt is legalább annyira bántotta, ahogy engem. Szerettem volna odafutni hozzá, hogy átöleljen, mint rég, és eljátsszuk a köszönős játékunkat, de már nem tartoztunk egymáshoz. Igazából sosem tartoztunk.

Ahogy kinyitottam az ajtót, magamon éreztem a tekintetét, nem lett volna szabad, de visszanéztem.

Úgy tűnt, csak ennyi kell neki. Villámgyorsan átvágott a házainkat elválasztó kis sövényen, megragadta a kezem, és hátrafelé húzott.

- Mit művelsz? – sziszegtem szinte hangtalanul.

Nem szólt, csak a ház mögött felém fordult, és a falhoz szorított. Esélyem sem volt menekülni, de nem is akartam. Amikor az ajka lecsapott, nem kellett küzdenie, nyögve hagytam, hogy kiszívjon a tüdőmből minden csepp levegőt.

Kétségbeesve faltuk egymást, nem győztem simogatni, és csókolni, de ő sem tétlenkedett. Nem beszéltünk, csak halkan ziháltunk, és nyögtünk. Nem tudom, meddig tartott, de a mobilom csöngése vetett véget neki.

Kifulladva fordítottam el a fejem, és fogadtam a hívást:

- Al-alice? Szia!

- Hol vagy? Itt várok a házatok előtt. Nem akartam dudálni.

- Máris megyek, csak hátrajöttem megnézni valamit.

Felnéztem Ryleyre, aki még mindig kapkodva vette a levegőt, és a keze a mellemet markolta.

- Engedj el! Mennem kell.

- Beszélnünk kell – suttogta feszülten.

- Miről, hogy a barátnőd elvitte moziba a fiaimat, te pedig a háta mögött letámadtál?

- Egy szavadba kerül, és Kristie a múlt.

- Ne várd, hogy kimondom azt a szót.

- Laney – nézett a szemembe. – Próbálok túljutni rajtad, de amikor csak meglátlak, elhagy minden erőm, és a karomban akarlak tartani, ölelni, csókolni.

- Tudod, hogy nem várom ezt tőled, azt szeretném, ha élnéd az életed, ahogy én is teszem. Legyen barátnőd, légy vele boldog!

- Neked van pasid? – kérdezte megrökönyödve, én pedig csak vállat vontam.

- Nem vagyok apáca, Ryley.

- A jó büdös francba! Tényleg ezt akarod? Megteszem, ha tényleg ennyit sem jelentek neked, megteszem, de…

A ház előtt megszólalt a duda, én pedig könnyes szemmel néztem Ryley szemébe. Hirtelen öleltem magamhoz.

- Szeretlek, Vasgyúró, de nem illünk egymáshoz – zokogtam. – Az élet kiszúrt velünk. Túl korán születtem, vagy te túl későn, de nem hagyja, hogy együtt legyünk.

Elengedtem, és ahogy elhúzódtam, láttam a szenvedését.

- Akkor még várunk pár évet, eljön az az idő, amikor már nem fog számítani, de én veled akarok lenni Laney.

Fájdalom(?)

Miután elment, a falnak támasztottam a hátam, és csendben ültem. Bőgni nem fogok, nem egy taknyos kölyök vagyok, hanem egyetemi ligás focista, abból is a keményebb fajta. Védő. Nem törhetek össze, céljaim vannak, és el is fogom érni őket. És most nem csak a futballkarrieremre, és a szakmámra gondoltam. Tudtam, hogy Laney sem képes túllépni rajtam. Sosem érdekelt mások véleménye, vagyis a családomé igen, anyának mindent elmondtam… azt nem tudta, hogy ki vette el a szüzességemet, de nem szégyelltem volna elmondani neki, csak sosem került szóba. Azért valahol féltem, hogy mit szólna hozzá, ő volt az egyetlen, aki, ha tilt, hallgatok rá… nem, Laney esetében még rá sem.

- Ryley?

Felnéztem anyára, aki most a sövény mellett állt, és olyan arccal meredt rám, mint amikor kölyökkoromban rossz fát tettem a tűzre. Valami nagyon nem tetszett neki.

- Hello, anya.

- Mi volt ez?

- Micsoda? – kérdeztem vissza, de tudtam.

- Laney, és te. Ugye nem azt akarod mondani, hogy elcsábított?

- A francba, dehogy! – húztam ki magam, nem hagyom, hogy őt hibáztassa. – Szeretem őt anya.

- Azt tudom – sóhajtotta. – De azért mert olyan, mint a testvéred, még…

- Sosem néztem úgy Laney-re, mint a testvéremre. Szeretem, szerelmes vagyok belé, amióta az eszemet tudom.

- Gyere – nyújtotta felém a kezét. – ezt ne Andersonék kertjében beszéljük meg!

Felálltam, de nem fogtam meg a kezét, pedig szerettem volna. Hiába voltam közel két méter magas, ha anya mellettem volt, megint annak a kisfiúnak éreztem magam, aki régen voltam. Csak ő, és Laney váltottak ki bennem ilyen érzéseket.

Követtem a konyhába, ahol mindig megbeszéltük az ügyes bajos dolgainkat. Amikor leültem a helyemre, anya elém tett egy bögre forrócsokit, és leült velem szemben. Halkan felnevettem és a kezembe fogtam a régi bögrémet, most olyan aprónak tűnt.

- Rendben – kezdte anya. – Mesélsz, vagy kérdezzek?

- Szeretem Laneyt.

- Ezt már mondtad. De ő egy felnőtt nő, te pedig még gyerek vagy.

- Nem vagyok gyerek, huszonegy éves múltam, nagykorú, szavazhatok is.

- Milyen kár – nevette el magát. – A kormánynak át kéne gondolnia, kinek ad szavazati jogot.

Egymásra néztünk, és tudtam, hogy mindent elmondhatok neki őszintén.

- Ő vette el a szüzességemet.

Anya szeme elkerekedett, és láttam, hogy mindjárt tüzet okád.

- Hé, én másztam rá, szinte megerőszakoltam.

- Tessék? Ezt most nem igazán értem.

- Láttad az előbb a csókunkat, igaz? – bólintott, én pedig folytattam. – Akkor hallottad, hogy ellenkezett. Akkor is ez volt, be kellett zárnom a szobaajtót, hogy bent tartsam, de még így is, amikor rájött, hogy én még nem… szóval ott akart hagyni, de nem engedtem. Anya hidd el, tényleg ő kell nekem.

- Ez nem egészséges, Ryley.

- Miért? – kortyoltam a csokiba.

- Sokkal idősebb nálad.

- Hány olyan kapcsolat van, ahol a nő az idősebb, ráadásul többel, mint Laney tőlem.

- Hány éves voltál, amikor… amikor lefeküdtetek?

- Tizennyolc. Azon a nyáron, amikor elvált, mielőtt elkezdtem az egyetemet.

- És hányszor?

- Csak egyszer – sóhajtottam. – de azóta is akarom. Nem tudom elfelejteni. De ahányszor találkoztunk, mindig tartotta a távolságot.

- Legalább neki volt esze, ha már egyszer ekkora hülyeséget csinált.

- Anya, nem volt hülyeség. Hidd már el, hogy nekem ő az igazi!

- Nem hinném, hogy ezt támogatni tudnám.

- Akkor nem kapom meg az áldásodat, de nem fogom hagyni, addig járok a nyakára, amíg igent nem mond.

- Félek, hogy összetöri a szíved.

- Azt már összetörte – anya kérdőn nézett rám. – Amikor megmondta, hogy hozzámegy Noelhez, és gyereket vár. Én azóta egy roncs vagyok, azóta keresem magam, és nem nyugszom, míg újra boldog nem leszek… vele.

- Drágám, lehet, hogy el kellene engedned őt.

Csak a fejem ráztam, tényleg nem érti meg? Ilyen eddig sosem volt.

- Tudom, hogy szeret – feleltem. – mondta.

- Ahogy azt is, hogy nem illetek egymáshoz.

- De csak mert fél. Azt hiszi, hogy megbélyegzik.

- Meg is tennék, mindkettőtöket megbélyegeznének, de őt sokkal inkább.

- Majd én megvédem.

- Jaj, szívem…

- Anya, ismered őt. Tudod, hogy a legkedvesebb lány a világon.

- Nő, Ryley. Ő már felnőtt nő.

- Én pedig felnőtt férfi vagyok.

- Tudod, mi vagy te? Egy nyakas kölyök, aki fél, hogy elveszik tőle a játékát.

- Laney nem játék, hanem az életem. Emlékszel, hogy mindig milyen jókat játszottunk vele? Te is azt mondtad, hogy milyen jól megvagyunk – közbe akart szólni, de nem hagytam. – Tudom, akkor az egészen más volt, de én már akkor is szerettem, máshogy, mint most, de ez, amit érzek, ez annyira mély, és annyira fáj, hogy folyton ellök magától. Kérlek, anya! Ne tiltsd meg! Ne szakíts el tőle! Mellette olyan… olyan egésznek érzem magam.

- Jézusom, miket tanulsz te az egyetemen? – nevetett fel anya. Összeráncoltam a szemöldököm. – Ha nem ismerném Laneyt kitépném a haját, de tudom, hogy sosem ártana neked.

Felugrottam a székről, ami döngve borult el, és átöleltem anyát.

- Köszönöm, anya! Szeretlek!

- Csak meg nem bánjam – sóhajtott.

Kell ez nekem?

Amikor másnap reggeli után Margaret megjelent az ajtónkban, azt hittem elsüllyedek a szégyentől. Úgy éreztem, minden az arcomra van írva. Elvörösödve fordultam a kávéfőző felé, de nem segített.

- Laney, drágám! Átjönnél hozzánk egy kicsit, lenne valami, amit szeretnék megbeszélni veled.

Tudja, futott át az agyamon, és ahogy halálra váltan megfordultam, bizonyosságot szereztem. Az a nézés, mint aki készül felnyársalni.

Szótlanul követtem, és amikor hellyel kínált úgy ültem le a székre, mint egy halálraítélt. Lehajtottam a fejem, nem mertem ránézni. Mi ez, ha nem teljes beismerés?

- Tegnap este a kertben voltam, és véletlenül a tanúja voltam, egy rövidke afférnak – kezdett bele, én pedig rémülten temettem az arcom a tenyerembe.

- Annyira sajnálom – motyogtam tompán. – Az én hibám, de többet nem fordul elő. Soha nem fogom hagyni, hogy megtörténjen.

- Nézz rám, Laney! – a hangja kimért volt, rettegve emeltem fel a fejem. – Mégis mit gondoltál? Ryley tizenöt évvel fiatalabb nálad.

- Tudom, Margaret, és tényleg, igazán nagyon sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém.

- Ryley azt mondja, nem ez volt az első eset.

Hátraroskadtam, és lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a szégyenkönnyeimet.

- Nem ez volt – suttogtam.

- Akkor hogy állíthatod, hogy nem lesz több?

- Nem tudom, de valahogyan megoldom.

- Laney, mit érzel a fiam iránt?

Felkaptam a fejem, erre a kérdésre nem számítottam.

- Tessék?

- Mit érzel? Mert érzelmek nélkül nem csókolhatod úgy, ahogy tegnap éjjel tetted.

Letöröltem az arcom, és egyre értetlenebbül néztem Margaret-re.

- Mit vársz? Mit mondjak?

- Az igazat. Mert ha csak szórakozol Ryleyval, ha csak az unalmas napjaidat akarod feldobni, akkor esküszöm, kicsinállak.

Anyatigris, pontosan úgy reagált, ahogy én is, amikor láttam, hogy az a lány, azt hiszem Kristie a neve, átölelte Chris vállát. Mély levegőt vettem, és félrenéztem. Nem hazugságot kerestem, pont az ellenkezőjét.

- Az lenne a legegyszerűbb, ha azt hazudnám, hogy szerelmes vagyok – kezdtem. – De nem fogok hazudni. Nem tudom, mit érzek, Margaret. Olyan rég ismerem, hogy az életem részévé vált. Kicsinek imádtam benne a vagányságát, és a komiszságát, és ahogy egyre nőtt, ragaszkodni kezdtem hozzá. Azt hittem, olyan lesz, mintha a testvérem lenne, de nem. Jordan iránt egészen másképp érzek, ő tényleg az öcsém, Ryley ennél sokkal több.

- Miért feküdtél le vele?

Újabb rémülethullám.

- Tudsz róla? – suttogtam.

- Igen, tegnap elmondta.

- Nem tudom, nem terveztem, de amikor ott voltunk a szobájában, és elmondtam neki, hogy elköltözöm, megvadult. Könyörögni kezdett, hogy maradjak, ne költözzem el, és valahogy egymásba gabalyodtunk. Nem volt elég erőm leállítani.

- Le akartad egyáltalán?

Felidéztem azt a napot, lehajtottam a fejem, és megráztam.

- Annyira sajnálom. – motyogtam, rosszabbul éreztem magam, mint ovis koromban, amikor szidást kaptam. Megértettem volna Margaretet, ha most feláll, és felpofoz, ez a legkevesebb, amit érdemlek.

- Még nem mondtad, hogy mit érzel iránta.

Felnéztem, és könnyes szemmel könyörögtem, de nem segített.

- Szeretem – suttogtam. – De nem lesz folytatása, Margaret, esküszöm. Pár nap, és visszamegyünk Rochesterbe. El fog felejteni, és én is találok majd valakit…

Margaret most a vállam fölött mögém nézett, nem kellett mondania, tudtam, kire számítsak.

- Megint elfutsz? – kérdezte Ryley mély hangon, szomorúan.

Lehunytam a szemem, és megadóan felsóhajtottam.

- Mindig elfutsz.

- Ryley? – már csak ez hiányzott, Kristie is vele volt. – Mi ez az egész?

- Semmi közöd hozzá – felelte kimérten.

- Azt hiszem, jobb, ha én most elmegyek – mondtam csendesen, és fel akartam állni, de Ryley hatalmas tenyere a vállamra nehezedett, és visszanyomott.

- Nem mész sehová! Van pár dolog, amit meg kell beszélnünk.

Döbbenten fordultam hátra, képes a barátnője előtt így beszélni velem?

- Ezt nem mondod komolyan! – sziszegte a lány. – Ezzel a dagadt, vén picsával kavarsz? Ezért nem vagy hajlandó szexelni velem, amióta itt van?

- Kristie, csak annak köszönheted, hogy nem pofozlak fel, hogy nő vagy, és a szüleim nem neveltek erőszakosnak. Azt hiszem, ideje ezt a dolgot lezárnunk. Van egy busz Los Angelesbe két óra múlva, szeretném, ha rajta ülnél. Ha összepakoltál, kiviszlek az állomásra.

A lány hápogva meredt Ryleyra, de aztán végül kinyögte, ami a szívét nyomta.

- Tegnap azért küldtetek moziba a fiaival, hogy ti ketten dughassatok?

- Ebből elég, Kristie! Lehet, hogy a fiam nem üt meg, de ha még egyszer bántod Laneyt, én megteszem. Ryley megkért valamire, kérlek, pakolj össze, hogy elvihessen a buszhoz.

A lány szó nélkül felcsörtetett, Ryley pedig leült mellém.

- Szóval? – nézett a szemembe. – Megint elmenekülsz?

- Ismersz – vontam meg a vállam.

- Laney – szólalt meg Margaret. – nem volt könnyű, de tegnap sokat beszéltünk Ryleyval, és látom, hogy őszinték az érzéseitek. Én nem fogok közétek állni, viszont azt tudnod kell, hogy a fiamért bármire képes vagyok. Most dönts, mert ha összetöröd a szívét, én…

- Tudom, kicsinálsz. Akár kezdheted is, mert most összetöröm a szívét. – mondtam, és próbáltam határozott lenni.

Döbbenten bámultak rám mind a ketten.

- Miről beszélsz már megint? – förmedt rám Ryley. – Együtt lehetünk, nem kell eltitkolnunk, amit érzünk, felvállalhatjuk egymást.

- De én nem akarom megkötni a kezed. Főleg nem tehetem tönkre az életedet. Neked ott az egyetem, a foci. Lefogadom, hogy diploma után valamelyik profi csapat szerződtet, nem húzhatlak vissza az én egyszerű, hétköznapi életemmel.

- Menj a csudába! Hülyeségeket beszélsz. Nézz rá anyáékra! Ők is boldogok.

Megráztam a fejem, és Margaretre néztem segítségért, de néma maradt.

- Ryley, nem köthetlek magamhoz – folytattam. – Neked ott az egyetem, és már akkor is tudtam, amikor én jártam oda, hogy ez alatt a pár év alatt rengeteg minden megváltozik. Találkozhatsz életed szerelmével, és…

- Már találkoztam, itt ül mellettem. Más nő engem már nem fog érdekelni.

- Ne mondd ezt, nem tudhatod!

- Laney, tudom.

- Adj időt magadnak – suttogtam, és a szemébe néztem.

- Nem magadnak akarsz inkább kibúvót? – kérdezte.

Mély levegőt vettem, és kimondtam.

- Szeretlek, Ryley, de félek, hogy engedek neked, aztán te fogsz faképnél hagyni, egy fiatal, csinos lányért.

- Én nem vagyok Noel. – csattant fel.

- Tudom, de lásd be, van realitása!

A tenyerével az asztalra csapott, amitől Margaret is és én is megugrottunk.

- Van egy ajánlatom – kezdte. – Még két évem van az egyetemből… addig szabad vagy, csinálsz, amit akarsz, ahogy én is. De diploma után megkereslek, ha szabadok leszünk, akkor vége a játszadozásnak, és felvállaljuk egymást.

- Addigra harmincnyolc éves leszek, Ryley – nyögtem.

- Én meg huszonhárom – vonta meg a vállát. – Látom, jó vagy matekból.

Döbbenten bámultam a kezem.

- Nos? – kérdezte.

- Oké – sóhajtottam.

Végszóra megjelent Kristie, és szikrákat szóró szemmel bámulta a kettősünket.

- Összepakoltam, Ryley. Mehetünk.

Felállt, megfogta a lány bőröndjét, és szó nélkül kisétált az ajtón.

Egyetem, játék, minek?

Kezdtem utálni a mostani szemesztert. Persze nem a tanulás miatt, azzal nem volt gondom. Ahogy azzal sem, hogy találkozzam a családommal, mivel elég sűrűn hazajártam.  Csakhogy ilyenkor mindig láttam a szobám ablakából a házát, nélküle. Megint nagyon ritkán járt haza, az anyja szerint, sok a munkája, mert előléptették, de könyörgöm, van telefon, skype, meg minden szarság. Soha nem válaszolt, ha kerestem. Piszkosul hiányzott, és félni kezdtem, hogy hiba volt megtennem azt az ajánlatot.

A koleszszobában ültem, és a gépemre meredtem. Megint egy hétvége, amikor azt hiszem, még a pálya közelébe sem jutok majd. A foci sem úgy alakult, ahogy szerettem volna, pedig edzettem, mint valami őrült. Az edző szerint lassú, tohonya vagyok, ja, és túlsúlyos is, pedig mindenki más szerint csupa izom vagyok. Azt hiszem, apa miatt pikkel rám. Talán egy régi focisérelem miatt lehet, bár apa soha nem említette úgy az edzőm nevét, hogy rosszat mondott volna róla. És az edző sem jött elő soha apával, pedig tudta, ki ő. Focilegenda, a nagyapámmal együtt. Nos, mindegy, a lényegen ez nem változtatott, nem voltam bent a kezdőcsapatban. Csak azt nem tudtam, hogy fognak így lecsapni rám a fejvadászok. Lehet, úgy járok, mint Robert, bár nála sokkal jobb játékos vagyok, de nem láttam esélyt, ha ő rajta is simán átnéztek. Még csak ajánlatot sem kapott a ligától, amikor befejezte az egyetemet. Neki ott véget ért a karrierje. Hát az enyém nem fog, ezt már az elején megfogadtam. És küzdöttem is érte keményen, csak reménykedni tudtam, hogy kapok játékidőt, apa annyit mondott, hogy beszél pár ismerősével, ahogy anno Robert esetében is tette, ha igazán ezt akarom. Még szép, hogy ezt akarom! Persze nem apám segítségével akarok előrejutni, saját nevet akarok, és bejutni a Hírességek csarnokába. Úgyhogy nem adom fel.

Aztán megint eszembe jutott ő. Megnyitottam a levelezőt, és beírtam a szokásos első üzenetemet:

"Szíjja, Laney! Fel?"

A percek teltek, ahogy szoktak, de válasz nem jött. Helyette kicsapódott a szobaajtóm, és berontott rajta Jeff:

- Ember, hol vagy már? Tíz perc van az edzésig, gyere, mielőtt Petee leharapja a fejed. (A háta mögött Peteenek hívtuk az edzőt). Van rá esély, hogy hétvégén játszhatsz. Alan olyan részeg, hogy ha a mester meglátja, páros lábbal rugdalja vissza a szobájába.

- Remek – álltam fel vigyorogva. Sokkal jobb voltam Alannél, és ezt a csapatban mindenki tudta, csak a mester nem.

Jeff a hátam mögé lesett. A franc, nem kapcsoltam ki a gépet, a monitor háttér képe pedig Laney volt, ki más. Egy három éves kép, még mielőtt elkezdtem az egyetemet, pár nappal azelőtt készült, hogy lefeküdtünk egymással.

- Még mindig a kis MILF után sóvárogsz?

- Közöd? – vágtam vissza, ahogy felkaptam a felszerelésemet – Indíts kifelé!

Utáltam, amikor így nevezték őt, erre ugrottam. Ha tudnák! Ha ismernék! De nem ismerik, csak annyit tudnak, amit az a ribanc Kristie kürtölt szét, amikor visszajöttünk. Ő pedig mindent mondott, csak jót nem. Az évfolyamtársaim női fele egyszerre irigykedett Laneyre, és fújt rám. Kígyót-békát kiabáltak rá ismeretlenül, némelyik odáig merészkedett, hogy engem selyemfiúnak nevezett. Inkább nem reagáltam rá, csak olaj lett volna a tűzre, pedig szívem szerint Laney védelmére keltem volna. Az, aki nem kiabált rá semmit, arra hajtott, hogy feledtesse velem. Nem mondom, hogy szerzetes voltam, de tényleg csak szexeltem, sosem randiztam. Reméltem, hogy Laney meg fogja bocsátani, amikor újra együtt leszünk. A srácok? Nos, ők irigykedtek főképp, többen felajánlották, hogy segítenek nekem, "ha nem bírnék a nővel egyedül". Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne húzzak be egy-kettőnek, de nem akartam, hogy emiatt felfüggesszenek, ne adj' isten kirúgjanak. Így elviseltem a piszkálódásokat. És nem adtam fel a reményt, hogy Laney egyszer mégiscsak válaszol nekem.

Merre tovább?

A konyhában ültünk, hol máshol, és most apa faggatott, az utolsó félévemet tapostam, az edző végre kezdte felismerni a képességeimet, egyre többet engedett a pályára, és amikor a játékosfigyelők kint voltak, igyekezett mindenkinek játékidőt adni. Volt némi esélyem. És igen, kaptam ajánlatot.

- Ki keresett már meg eddig? – kérdezte apa.

- A Tenessee – vigyorogtam.

- Mennél az unokabátyád után? – nevette el magát.

- Ha kapok jobb ajánlatot, biztos nem.

- Ki még?

- A Giants, és a Green Bay.

Anya kezében egy pillanatra megállt a fakanál, és felém nézett.

- Mi van? – kérdeztem.

- Semmi – mosolyogva folytatta, amit csinált.

- Hé! Mi van?

- Laney anyja tegnap átjött, és elmondta, hogy Laney a hétvégén költözik Green Baybe.

- MI? És ezt miért nem mondtátok eddig? – förmedtem rájuk. Robin belépett a konyhába, és rám meredt.

- Talán a barátnődet kéne megkérdezni, hogy miért nem mondta el tegnap, amikor hajnalig chateltél vele.

Fújtatva felálltam, és járkálni kezdtem az asztal körül.

- Én mindent elmondtam neki. Mindent! A nőügyeimet is, a csapatokat, azt, hogy a Packers megkeresett. Miért nem mondta, hogy odaköltözik?

Apa tanácstalanul nézett rám, anya elfordult, Robin meg… nos, az öcsém csak a vállát vonogatta.

- Nem akarja, hogy odamenjek – suttogtam, és visszarogytam a székre.

- Vagy csak azt szerette volna, hogy az ő befolyása nélkül dönts. – nézett apa a szemembe.

- Hát az nem fog menni. Megyek, írok a vezetőségnek, hogy ők az elsők a listámon.

- Ryley, nem biztos, hogy ez bölcs döntés – szólt utánam apa, de hallottam, hogy anya utána szól.

- A fiad tudja, mit akar.

"Diploma után"

Nem tudom, miért számítottam rá, hogy ott lesz a diplomaosztómon, de persze nem jött el, pedig küldtem neki meghívót. Megint kínzott, már rég fel kellett volna adnom, a csajok ostromoltak, nem vicc, én voltam a sztár a suliban. A srácok hülyének néztek, amiért nem hagyom a francba, és jövök össze valamelyik lánnyal. De ahogy erre gondoltam, mindig az jutott az eszembe, ahogy csókolt, az a kétségbeesés, hogy próbál ellökni, de nem tud. Így csak akkor csókol az ember, ha igazán szeret.

Nem adhatom fel, most a draftra[2] kell koncentrálnom, de azt hiszem, meglesz a Packers szerződés, annyira nyitottak, és olyan ajánlattal álltak elő, amit hülye lennék visszautasítani. Azt hiszem, látnak bennem lehetőséget, és McCarthy edző híresen jó a játékostoborzásban.

Ha ezen túl leszek, megkeresem Laneyt, Green Bay szerencsére nem olyan nagy város, és a szülei is segíthetnek majd. A szerződéssel a kezemben pedig elé állhatok, és számon kérhetem rajta az egyezségünket. Végre együtt lehetünk.

Igazából nem értettem, miért tűnt el megint. Tök sokszor beszéltünk telefonon, meg maileztünk, végre nem zárkózott el. Erre, amikor nagy örömmel közöltem vele, hogy a Packers szerződtetett, megint nem válaszolt a hívásaimra. Állandóan ezt csinálta, ha kicsit is közelebb kerültünk egymáshoz, ő még mindig visszavonulót fújt, de már nincs sok ideje, ha máskor nem, az első meccsem után megkeresem, addigra lenyugszom én is, és neki lesz ideje felfogni, a helyzetet.

---

[1] USC: University of Southern California

[2] draft: Játékosbörze, ahol az rookie (újonc), és szabadügynök (szerződéssel nem rendelkező) játékosok elkelhetnek egy csapathoz