13. fejezet

- Reggeli után indulunk – mondta William. – A fatelep vezetője, Mr. Weber azt mondta, elvisz minket a birtokra, hogy felmérhessük, mennyi munka lesz vele. Margaret, ti is jöttök?

- Nem, én itt maradok Kelvin mellett, de ti menjetek nyugodtan. Hope, te is apáddal tartasz?

- Igen, kíváncsi vagyok, hol fogunk élni. – mosolygott szomorkásan a lány.

Hamarosan a kocsiban ültek, és a birtok felé zötykölődtek. Hope nézte a sivár tájat, és megint átjárta az érzés, hogy itthon van. A sivatag ismerősként köszönt rá, a kaktuszok, az ördögszekerek, és a köves, száraz táj kellemes melegséggel töltötték meg a lelkét. Önkéntelenül is mosolyogni kezdett.

- Tetszeni fog önnek a birtok, Miss Eastern, már amikor elkészül. Az előző tulajdonosa nagyon szerette, csak amikor leégett, inkább elköltözött az egész család. Túl sok emlék kötötte ide őket, és nagy volt a fájdalom.

- Mi történt pontosan? Erről senki sem beszélt nekünk.

- Hosszú történet. Az előző tulajdonos sok mindenen ment keresztül, én nem is tudok mindent, mert csak pár éve jöttem a városba, de azt mondják a népek, hogy Miss Cassidy férje indián volt, és ebből adódtak problémák. Az egyik szolgálójuk elárulta őket, és ő gyújtotta fel a birtokot.

- És hogy fogadták a városban, hogy indián volt? – Hope szeme izgatottan csillant fel.

- Sokáig nem is tudták, aztán pedig olyan gyorsan történtek a dolgok, az árulás, és az, hogy a férje vissza akart térni a törzséhez, hogy mire felfogták volna, már túl is voltak mindenen. Tukayoo, így hívták a férjét, a tűz után azonnal elköltöztette az egész családot.

- Tukayoo? – nyögött fel Hope.

Ő vajon ugyanaz lenne, mint akiről Weayaya beszélt, az apacs törzsfőnök, Tokalah apja, az ő nagyapja? Remegni kezdett, és egyre növekvő kíváncsisággal hallgatta a férfi szavait.

- Meséljen még, Mr. Weber! Kérem! – mondta, és előreült mellé a bakra.

- Mit mesélhetnék? Mondtam, hogy nem sok mindent tudok.

- Én biztos vagyok benne, hogy sok érdekességet tud még. – nógatta a lány. – Mi végképp semmit nem tudunk róluk, és engem érdekel, hogy milyenek voltak, akik előttünk éltek a birtokon.

- A szatócsbolt tulajdonosának az unokahúga, Miss Erica. Róla aztán ódákat zengtek, állítólag gyönyörű szép kisasszonyka volt. Ő, és Miss Cassidy fia, Tokalah, egymásba szerettek. Aztán a kisasszonyt elrabolták a kiowák, és a fiú mentette meg. Akkor szegény lány majdnem meghalt. Azt mondják, az udvarlója, aki vissza akarta hódítani az indiántól, lelőtte őt. Szerencsére a kisasszony túlélte. Aztán összeházasodtak Tokalah-val, vagy nem is tudom, hogy van ez az indiánoknál.

- Milyen szép történet – sóhajtott Hope. – Gondolom, azóta boldogan élnek.

- A körülményekhez képest.

- Miért? Talán nem boldogok? – nézett rá a lány.

Félelem járta át, kezdte érezni, hogy a válasz megdöbbentő lesz a számára.

- Eleinte nagyon boldogok voltak. Tudja kisasszony, Miss Elsa és ők a mai napig találkoznak. Miss Erica nagyon szereti a nagynénjét. És hát, amikor a kisasszony hozzáment Tokalah-hoz a városiak megbékéltek az apacsokkal. Szóval sokáig minden rendben volt, de aztán egyszer rablók törtek a falujukra, és elrabolták Miss Erica és Tokalah kislányát. Azóta sem nyugodtak bele, Tokalah folyamatosan a lányát keresi, de sajnos egyre kevesebb a remény, azóta eltelt tíz év. Sőt, ha jól tudom pont holnap lesz tíz éve. Elsa beszélt róla, ilyenkor Miss Erica mindig eljön hozzá, azt mondja, képtelen ilyenkor a faluban maradni.

Hope-ot az ájulás kerülgette, minden kitisztult benne. Szinte maga előtt látta a megtört asszonyt, az anyját, aki képtelen volt belenyugodni a lánya elvesztésébe. Remegni kezdett.

- Miss Eastern? Jól van, kisasszony? Mr. Eastern, azt hiszem, a lánya rosszul lett.

- Hope! – hajolt előre a férfi, és gyengéden behúzta az árnyékba a lányt.

Wyatt azonnal elővette a vizes tömlőt, és egy benedvesített kendővel törölgette a lány arcát.

- Hope! – szólongatta ő is.

A lány lassan kinyitotta a szemét.

- Jól vagyok – motyogta halkan. – Biztosan csak a meleg.

- Egész biztos jól vagy, kicsim? – kérdezte nyugtalanul William. – Talán vissza kellene fordulnunk.

- Nem, nem kell. Máris jobb, csak a meleg, és az elmúlt napok eseményei. Mindjárt összeszedem magam. Menjünk tovább!

- Biztos?

- Igen. Szeretném látni az otthonomat – suttogta, és most érezte át a szó valódi jelentőségét.

Az apja folyamatosan őt figyelte, amíg megérkeztek. Akkor a lány szinte leugrott a kocsiról, és futva ment be az udvarra. Nézte a romos épületeket, és szinte maga előtt látta az egykori pompájában ragyogó Casa de Sol-t. Sírva fakadt, ahogy elé tárultak a kormos falak, az ajtók, és ablakok fekete szemekként meredtek rá, de nem nyújtottak félelmetes látványt. Sőt hívták őt, és ő késedelem nélkül belépett az egykori bejáraton.

Az impozáns lépcső maradványai kormosan emelkedtek, az emeletre lehetetlen lett volna feljutni, de nem is volt értelme, ahogy körülnézett, látta, hogy a mennyezet több helyen is leszakadt. Jobbra fordult, és belépett a szalonba, ahol egykor annyi bált rendeztek. Itt sem maradt meg szinte semmi, de Hope felfedezte egy zongora maradványait. Odalépett, megérintette a szenes maradványokat, és úgy érezte, villám cikázik át a testén, egy angyali hangot hallott, amint egy altatódalt énekel. Azt, amit az édesanyja énekelt neki gyermekkorában.

- Anyám – zokogott fel a lány. Térdre rogyott, és simogatta a hangszer romjait. – Anyám, merre vagy? Hazajöttem.

- Rica, szerelmem, ne sírj! – simogatta meg Tokalah az asszony hátát.

- Sosem találjuk meg. – zokogta a nő. – Tíz év után már nincs remény. Csak abban bízom, hogy él, és boldog.

- Rica, anyám öt évig nem tudta, mi lehet velem, de aztán a Szellemek visszavezettek minket egymáshoz. Ne add fel a reményt!

- Te az apáddal éltél, de Tansy? Ki tudja, mi történt vele? Mit tehettek vele azok a haramiák? Lehet, hogy bántották, hogy megöl…

- Erre ne is gondolj! – mondta a férfi gyorsan. – Tansy él, és semmi baja. Te magad mondtad, hogy érzed. Nem adhatod fel! Ha mi is elveszítjük a reményt, akkor mi lesz? Megesküdtem neked, hogy nem nyugszom, míg meg nem találom, és így is lesz.

- De minden álmom megcsalt. Hiába hittem, hogy visszatér, sosem vált valóra. Én már nem tudom hinni, hogy látjuk még.

- Drága Rica! – ölelte magához Tokalah, kétségbeesetten keresett egy okot, amivel megnyugtathatná a feleségét, de ő sem látott reményt. Elgyötörten ringatta az asszonyt. Az évnek ez a pár napja mindig sokkal nehezebb volt mindnyájuk számára. A következő nap lesz az, amikor elrabolták Tansy-t. Rica ilyenkor mindig összeroppant. Még mindig saját magát hibáztatta, úgy érezte, nem vigyázott eléggé a kislányra, és nem volt senki, aki meggyőzhette arról, hogy nem ő tehet az egészről.

Tasunke ilyenkor inkább a nagyszüleihez ment, és bár ők is szomorúak voltak, de igyekeztek a fiú előtt tartani magukat.

- Szeretnél holnap elmenni Elsához? – kérdezte Tokalah. – Vagy inkább itthon maradnál?

- Úgy érzem, nincs erőm semmihez – suttogta bágyadtan az asszony. – Nem akarok kimozdulni.

- Rendben, akkor szólok Lansa-nak, hogy lovagoljon be a városba, és mondja meg a nénédnek, hogy most nem látogatjuk meg. De ha gondolod, ő talán eljöhetne, biztosan jobb lenne neki köztünk, mint egyedül.

- Ott van mellette John bácsi – mondta Erica.

- Ahogy gondolod, szerelmem. – Tokalah gyengéden megcsókolta a feleségét, és mellette maradt, amíg visszaaludt.

Akkor csendesen kiment a sátorból, és meglátogatta az apjáék sátrát.

- Fiam – köszöntötte Jordan. – Hogy van Rica?

- Nagyon rosszul. – sóhajtott nehézkesen. – Most alszik, de úgy látom, hogy most sokkal jobban megviseli a dolog, mint máskor. Még sosem volt ennyire kétségbeesve. Félek, hogy elveszti az eszét.

Jordan a fia mellé lépett, és átölelte:

- Talán beszélj Muraco-val. Ő segíthet neki, biztosan van gyógyszere, ami könnyít Rica szenvedésén.

- Igen, talán. De most hagyom, hadd pihenjen.

Leült az egyik fekhelyre, és a kezét az arcába temette. Tasunke az apja mellé ült:

- Bár segíthetnék – mondta. Tizenhárom éves volt, néhány hete avatták harcossá, de még mindig nem érezte, hogy felnőtt lenne. – Van valami, amit tehetnék? – nézett az apjára.

Tokalah megrázta a fejét:

- A legtöbb, amit tehetsz, hogy támogatod anyádat ezekben a napokban. Tudom, te nem emlékszel a nővéredre, de számunkra ugyanolyan fontos, mint te. És anyád majdnem az életét adta azért, hogy megszülethessen, ezért visel meg minket ennyire.

- Értem – mondta a fiú, és felállt.

Visszament a sátrukba, lekuporodott az anyja mellé, és könnyes szemmel figyelte a nő nyugtalan álmát.

„Rica! Gyere, látogass meg! Feltétlenül jönnötök kell! Mindnyájatoknak!” – Elsa hangja távoli volt, de valahogy vidámnak tűnt.

Erica nem értette, hisz a nagynénje is tudja, milyen nap lesz holnap, ez nem ok a vigalomra.

„Elsa néni, nincs erőm. Hiányzik Tansy, és már tudom, hogy nem kaphatom vissza.”

„Pedig jönnöd kell, valami fontos vár itt rád!”

„Mégis mi? Mi lehetne fontosabb, minthogy visszakapjam a lányomat?”

Elsa néni mosolyogni kezdett:

„Csak gyere, és megtudod!”

Hirtelen ébredt, a sötétség körbevette. A csillagok, és a hold fénye alig hatolt át a vastag bölénybőrön. Érezte magán Tokalah karját, és érezte, hogy valaki a karján pihenteti a kezét. Felemelte a fejét, és megpillantotta Tasunke-t, aki a fekhelyük mellett aludt, és szorosan fogta őt. Halványan elmosolyodott, lefejtette a fia kezét, és megpróbált felülni.

Tokalah azonnal kinyitotta a szemét:

- Mi a baj, Egyetlenem? – kérdezte suttogva.

- Minden rendben – válaszolt Erica. – Megint fura álmom volt, Elsa néni hívott. Azt mondta feltétlenül mennünk kell. Mindnyájunknak.

- Akkor holnap mégis meglátogatjuk? – kérdezte a férfi, és most már ő is felült.

- Beszéltél már Lansa-val?

- Még nem. Úgy gondoltam, várok reggelig, hátha változik a véleményed.

Gyengéden megsimogatta Erica arcát.

- Akkor ne is beszélj vele! – bújt hozzá a nő. – Reggel indulunk.

Hope-ot ragyogó napfény ébresztette. Észre sem vette, hogy este nem húzták el a sötétítő függönyöket, de nem bánta. A meleg napsugarak selymesen simogatták az arcát. Valamiért megmagyarázhatatlan jókedv kerítette a hatalmába, úgy érezte, az egész nap az övé, és ma minden jól fog alakulni.

Mosolyogva ment a fürdőszobába, ahol Chada már elkészítette a vizét. Gyorsan megfürdött, és felvette az alsóruháját. Amikor visszalépett a szobába, az anyja már várta.

- Jó reggelt, szívem! – köszönt.

- Jó reggelt, mama! – vidáman Margaret mellé libbent, és megpuszilta.

- Mitől van ilyen jókedved? – nevetett az asszony.

- Nem tudom, de megölelném a világot.

- Értem. Apád kérte, hogy a zöld ruhát vedd fel, és legyél nagyon csinos. Ma be szeretne mutatni néhány embernek. Azt mondta, ha már itt élünk, jobb, ha minél hamarabb megismerkedünk a szomszédokkal.

- Rendben, mama!

Hope pillanatok alatt felöltözött, és már indultak is a szálloda éttermébe reggelizni. Wyatt is csatlakozott hozzájuk, és az étkezés vidám hangulatban telt. Utána a család átvonult a szalonba, ahol megvárták a vendégeiket. William sorra bemutatta az urakat, akik igazából a városi élet elitjéhez tartoztak, de ők voltak azok, akiknek nagy hasznát vehette a birtok újjáépítésénél. Némelyik feltűnően kedves volt, és azonnal meghívták a családot, mondván, hogy Hope-nak minél gyorsabban be kellene illeszkednie a társaságba, hisz már jócskán eladósorban van.

A lány hátán futkosott a hideg, amikor így beszéltek róla, ezért Margarethez fordult segítségért:

- Mama! Nem vonulhatnék vissza? Most annyira nincs kedvem ehhez. Papáék most úgyis csak munkáról fognak beszélgetni.

- De, nyugodtan. Sőt, én is veled tartok. Mit szólnál, ha körülnéznénk a városban? Megnézhetnénk a szabóságot, a szatócsboltot. Illendő lenne megismerkedni az itteniekkel.

Ezzel felállt, és kimentette magukat. Sietve felmentek a szobáikba, Hope kalapot vett, és szólt Chadának, aki gyorsan összeszedelőzködött.

Hamarosan elindultak, és bejárták a város minden zugát. Hope már egyre kevésbé lepődött meg azon, hogy minden kis utca, és bolt, a házak ismerősként köszön vissza rá, és néha úgy érezte, hogy egy-két embert felismert a múltjából. Most már egy újabb dolog aggasztotta: Mit tegyen?

Mostanra teljesen biztos volt a dolgában, és félni kezdett. A sors úgy intézte az életét, hogy hazataláljon. Itt nagyon közel járt ahhoz, hogy találkozhasson az igazi szüleivel. De vajon mi lesz, ha ez megtörténik? És mit szólnának Easternék? Ők saját lányukként nevelték, és ő is úgy szerette őket, de most, hogy felcsillant a remény, valahogy másképpen kezdett rájuk nézni. Vágyott arra, hogy találkozzon az igazi szüleivel. Remélte, hogy megismeri őket, és ők szívesen fogadják, de nem tudta, mi lesz azután. Lehet, hogy ragaszkodnának ahhoz, hogy velük menjen, de Easternék mit szólnának hozzá? És vajon Hope szeretne velük menni? Vagy inkább maradna itt a városban, és gyakran meglátogatná őket? És vajon mit szólnának ahhoz, ha elmondaná, hogy egy kiowa harcosba szerelmes? Lehet, hogy ezzel megoldódna a gondja, mert kitagadnák.

Kétségek gyötörték, most jött rá, hogy lélekben még nem készült fel a találkozásra. Még jó, hogy nem kell most azonnal döntenie.

- Gyere Hope! Nézzük meg a szabóságot! – fogta meg a karját Margaret.

Behúzta a boltba, de a lány nem is érezte, csak kábán követte.

- Nézd! Micsoda választék! – lelkesedett az asszony. – Mintha St. Louis-ban lennénk. Itt nem fogunk szükséget szenvedni. És nézd! A legújabb divat! – emelt fel egy csodás kalapot. – Ez pompásan illik a ruhádhoz. Próbáld fel, az a másik már olyan régimódi!

Hope eleinte ellenkezett, de ismerte az anyját, és tudta, hogy esélye sincs vele szemben, ha eldönt valamit. Kelletlenül levette a kalapját, és felvette a másikat. Megnézte magát a bolt tükrében, és el kellett ismernie, hogy csodásan állt neki. Lehúzta a könnyű fátylat a szeme elé, és mosolyogni kezdett.

- Pompás! – tapsikolt Margaret, mint egy kislány. – Kisasszony, ezt a kalapot megvesszük. Hope, le se vedd!

Amíg az anyja fizetett, a lány kinézett a bolt kirakatán, és visszahőkölt, amikor meglátta a bolt belseje felé bámészkodó indián fiút.

- Oh, ne ijedjen meg kisasszony! – sietett oda az egyik eladóhölgy. – Nálunk nem ritkaság, ha indiánokat lát. Jó viszonyban vagyunk az apacsokkal, gyakran járnak a városba.

- Nem ijedtem meg – mosolygott Hope. – Csak meglepődtem. Találkoztam már indiánokkal.

- Értem, ha megengedi, az édesanyjának igaza van, ez a kalap mesésen áll önnek.

- Köszönöm. – furcsán érezte magát, majdnem kijavította a lányt, hogy Margaret nem az édesanyja. Még épp időben nyelte vissza, mielőtt megbántotta volna.

- Hope, kicsim, indulhatunk? Még sok mindent szeretnék megnézni.

- Persze mama, mehetünk.

Kényelmesen sétáltak az úton, Margaret mindent alaposan megnézett, míg végül kiértek a főtérre, és az asszony megállt a szatócsbolt bejáratánál.

- Gyertek! – nézett hátra, és belépett.

Hope vegyes érzelmekkel követte, és ahogy belépett elemi erővel törtek rá az emlékek. Érezte a jellegzetes illatot, ami felidézte a gyerekkort, és ahogy körülnézett, azonnal tudta, mit hol talál. Megnézte magának a testes eladónőt, és nagyon ismerősnek találta, de nem tudta, honnan.

Aztán megrázta magát, kézen fogta Chadát, elindultak az egyik polc irányába, és közben felemelte a fátylat.

Elsa Greyson mosolyogva fogadta az érkezőket. Látta, hogy az idősebbik nő azonnal vásárlási lázban ég. Kereskedői vénája rögtön tudta, hogy biztosan nem távozik üres kézzel. Nézte, ahogy a nő után belép a lánya, és egy szolgáló. Azonnal látta, hogy a szolgáló indián, de amikor megpillantotta az asszony lányát, egy percre úgy érezte, szellemet lát, mintha Erica lépett volna be azon a sok-sok évvel azelőtti napon, amikor megismerkedett Tokalah-val. Elsa sosem felejtette el, ahogy az unokahúga megalázta a fiút. Akkor nem is gondolta volna, hogy kettejük közt ilyen elsöprő erejű szerelem szövődhet.

És most ez a lány, pont úgy festett, mint Erica, amikor visszatért New Orleansból.

Figyelte, ahogy megfogja a szolgáló kezét, és az egyik sor felé húzza, felemelte a fátylat az arca elől, de közben elfordult, így Elsa nem látta az arcát.

Aztán már másra figyelt, Tasunke felugrott a pultra, és bambulva játszadozott valamivel.

- Mi az? – nézett rá Elsa.

- Tansy babája. Otthon találtam a régi ládában.

- És hogy kerül hozzád? Miért nem hagytad a helyén?

A fiú megvonta a vállát.

- Kár, hogy nem emlékszem rá. Remélem, apám megtalálja őt, anyám teljesen összeroppant.

- Igen, én is látom – sóhajtott az asszony. – Egyszer sem viselte meg ennyire az évforduló.

- Az utóbbi napokban folyton arról álmodott, hogy visszatér hozzánk.

- Reméljük, így is lesz – simogatta meg Tasunke fejét Elsa. A fiú elhúzódott. – Most nem a táborban vagy, tudod, hogy én nem tudom visszafogni az érzelmeimet.

- Tudom, Elsa néni, de én már férfi vagyok, és nem való, hogy gyerekesen viselkedjek.

Hope hallotta a beszélgetés foszlányait, és egyre inkább remegett. A hajkefe, amit Chadával nézegettek, kiesett a kezéből, és képtelen volt lehajolni érte.

Ekkor kinyílt a bolt hátsó részében lévő ajtó, és belépett rajta egy gyönyörű indián asszony, és egy férfi, akinél fenségesebbet Hope csak egyszer látott. Az indián méltóságteljes volt, mint Weayaya, csak jó pár évvel idősebb, és Hope azonnal felismerte. Meg kellett kapaszkodnia a polcban, hogy ne essen össze.

- Fiam! – hallotta meg a férfi hangját. – Hogy kerül hozzád a nővéred babája?

- Én csak… – nyögte ijedten a fiú.

- Tansy holmija közt turkáltál? – kérdezte elcsukló hangon a nő. A szeme könnybe lábadt.

Hope nem bírta tovább, tudta, hogy most döntenie kell, melyik életet választja. Megmarad Easternékkel, és elfelejt mindent, ami az utóbbi napokban történt, vagy felfedi magát. Nézte a megtört gyönyörű asszonyt, aki a szülőanyja volt, és látta a fájdalmát. Tudta, hogy a mai napig kísérti őt az eltűnése. Hirtelen már nem számított Margaret Eastern.

Hope kilépett a polc mögül, és csendesen az asszonyra bámult.

14. fejezet

Mindenki elhallgatott, és döbbenten néztek a lányra. Ide-oda kapkodták a fejüket a két nő közt. Mind látták a hasonlóságot, olyanok voltak, mint két tojás. Erica remegni kezdett, és már sejtette, miért.

Hope ekkor észrevette, hogy a pulton ülő fiú, aki nem volt más, mint aki a szabóságban is megbámulta, egy babával játszadozik. Úgy sietett oda, hogy a többiek pislantani sem tudtak:

- Nanita! – nyögte a lány. Rica hangosan felnyögött, és felé lépett. – Ez az én babám – mondta Hope, és kikapta a fiú kezéből. – Hogy kerül hozzád? Hol találtad?

Hope szeme könnybe lábadt, ahogy a fiúra nézett. Tasunke döbbenten, elkerekedett szemmel nézett vissza rá, és alig hallhatóan megszólalt:

- Tansy? – suttogta döbbenten.

- Ki vagy te? És miért hívsz így? – kérdezte a lány, bár tudta a választ. - Te… te vagy…?

- Tansy? Tényleg te vagy az? – szólalt meg Hope mögött az indián asszony.

- Anyám? – nyögte Hope, ahogy felé fordult, és hirtelen úgy érezte, a nyakában lógó medál forrón égetni kezdi a bőrét. Odakapott, és kirántotta a ruha alól.

- Szent Manitu! – nyögött fel Rica. – Hol szerezted azt a követ?

- Ez az enyém, a szüleimtől kaptam. – mondta, és tett egy lépést az asszony felé.

Rica tétován elindult, aztán hirtelen mindketten egymáshoz szaladtak, és bátortalanul megölelték egymást.

- Tansy, tényleg te vagy az? – kérdezte újra, könnyes szemmel.

- Nem tudom, szeretném ezt hinni, de nem vagyok biztos benne.

Tokalah odalépett hozzájuk:

- Valóság lenne? – megérintette a lány haját. – Hasonlítasz Rica-ra, de annyi idő telt el…

- Álmodtam rólatok – suttogta a lány. – Te Tokalah vagy, hallottam, amikor így szólítottak, és téged egy férfi Rica-nak szólított. – nézett az asszonyra.

- Valóban így hívnak minket – mosolyodott el a férfi.

- És te Tansy-nak hívtál engem.

- Ez a neve a lányunknak, akit elraboltak tőlünk.

- Engem örökbe fogadtak tíz évvel ezelőtt.

- Akkor lehetséges lenne? – kérdezte könnyek közt Rica. – Te lennél a kislányom?

- Ezt könnyen eldönthetjük. – mondta Tokalah. – Tansy-nak van egy anyajegye.

- A hátamon a lapockám alatt.

Rica felzokogott, és szorosan magához ölelte a lányt:

- Szentséges Teremtő! Köszönöm! Köszönöm! Hát te vagy az.

- Mi folyik itt? – Margaret eddig semmit sem hallott, most lépett ki az egyik polc mögül. – Hope, gyere ide! Ismered talán ezt az indián asszonyt?

A hangja remegett, és Hope tudta, hogy fél.

- Mama, ő itt az anyám, a szülőanyám.

- Ez badarság. Honnan veszed ezt? Hisz azt sem tudod, ki ő. Gyere, visszamegyünk a szállodába!

- Mama, beszélni akarok vele! Úgy érzem, hogy ő az anyám, és szeretnék bizonyosságot szerezni.

- Nem! Nem hagyom, hogy vadidegenekkel beszélgess!

- Kérem, könyörgöm asszonyom! Hadd beszéljünk – Rica sírva emelte fel a kezét. – Tíz éve rabolták el tőlem a lányomat, és ő annyira hasonlít rá. Tudnom kell az igazat.

- Ő nem a maga lánya! Én neveltem, én voltam mellette, amikor beteg volt, nekem mondta el, ha baja volt. Maga egyáltalán nem hasonlít rá, és miből gondolja, hogy Hope-nak bármi köze lenne magához?

- A medál, ami a nyakában lóg, születésekor kapta az apjától, és az anyajegye. Ugyanott van, ahol az én sebhelyem.

Tokalah közben odalépett, és gyengéden megfogta Rica, és Hope derekát.

- Én pedig érzem, hogy ő a lányom, és nem fogom elengedni, most, hogy visszakaptuk.

- Ő nem a maguk lánya – sikította Margaret, odalépett, megragadta Hope kezét, és elrántotta.

- Mama, kérlek ne!

- Gyere!

- Tansy! – zokogta Rica. – Tokalah, tégy valamit, kérlek!

Időközben megérkezett William is, aki csak a vita végét hallotta:

- Drágám, valami gond van? Talán ezek a rézbőrűek molesztálnak benneteket?

- Azt állítják, hogy Hope az ő lányuk, akit elraboltak. – mondta sietve az asszony.

- Hogy merészelik? – nézett rájuk. – Miféle népek élnek itt? Idejövünk, és azonnal el akarják rabolni a lányunkat.

- Tansy elmondta, hogy örökbe fogadták őt. Ő nem a maguk lánya – csattant fel Tokalah.

- Mit képzelsz magadról, rézbőrű? Nem hagyom, hogy ilyen hangon beszélj velem! Hol a békebíró, azonnal intézkedem, hogy ezek itt többé ne kellemetlenkedjenek.

- A békebíró a férjem – szólalt meg Elsa. – Tansy nagybátyja.

- Ah, már értem, összefogtak! Találtak egy lányt, aki hasonlít a maguk elrabolt gyermekére, és most azt hiszik, hogy vele pótolhatják. Hát nem! Hope nem a maguk lánya, és nem hagyom, hogy elszakítsák tőlünk.

- De papa, én tudom… – kezdte Hope.

- Nem tudsz te semmit! Lányos képzelgéseidben arról álmodtál, hogy az indiánok közé tartozol, de ideje felnőnöd! Felejtsd el ezeket az ábrándokat! Az én lányom vagy, azt teszed, amit mondok neked!

- Nem! Papa, ez nem képzelgés, és ezt te is jól tudod. Tudom, hogy Chaves elmondta neked, ki vagyok.

- Chaves? – suttogta Tokalah, és egymásra néztek Rica-val.

- Nem érdekel, mit hazudozott az a haramia. Te hozzánk tartozol, és Wyatt-hez.

- Wyatt-hez? Hogy jön ide most Wyatt? – kérdezte meglepve Hope.

- Már beszéltem a pappal. Mielőtt belekezdünk az építkezésbe, összeházasodtok.

- Nem! – sikoltott fel Hope. – Wyatt nem mondta el, hogy egyikünk sem akarja ezt a házasságot?

- Oh, dehogynem akarja. Ezt már azelőtt eldöntöttük, hogy te beleélted magad mindenféle ostobaságba.

- Mégis, mi ez az egész? – szólalt meg Tokalah látszólag higgadtan. –  Tansy feje fölött döntene a sorsáról? Úgy, hogy semmi joga nincs hozzá? Ő nem a maga lánya, nem dönthet helyette.

- Te talán azt hiszed, dönthetsz helyette? Megjelensz, kitalálod, hogy az állítólagos lányod, és máris jogokat formálsz. Milyen alapon?

- Talán le kellene ülnünk, és megbeszélni mindezt. És talán megkérdezhetnénk Tansy véleményét is.

- Miért hívja Tansy-nak a lányomat? Az ő neve Hope.

- Papa, kérlek! Muszáj beszélnem ezekkel az emberekkel! Tudnom kell, hogy valóban ők-e a szüleim.

- Nem hihetsz néhány kétségbeesett indiánnak, Hope! Gyere, mennünk kell!

- Tansy – mondta elcsukló hangon Rica. – Kérem, ne vigyék el! Ne vegyék el újra!

- Fogja már fel jóasszony, ő nem a maga lánya! – förmedt rá William, mire Tokalah megindult.

- Nem beszélhet így az asszonyommal!

- Nekem erre nincs időm – mondta türelmetlenül William. – Hope, indulunk!

Megragadta a lány kezét, és húzni kezdte.

- Papa, kérlek! Legalább hadd köszönjek el illendően.

- Hope!

- Papa, könyörgöm, legalább ennyit engedj!

- Rendben.

Elengedte a lány kezét, ő pedig odaszaladt Rica-hoz:

- Érzem, tudom – súgta a nő fülébe. – Nem veszítesz el újra.

Szorosan összeölelkeztek.

- Vigyázz magadra, kicsim! – mondta sírva az asszony.

- Már tudom, hol keresselek, megtalállak benneteket… anyám. Hamarosan.

Elengedték egymást, és Hope bátorítóan rámosolygott.

- Szeretlek, anyám – mondta indián nyelven.

Rica hangosan felzokogott.

- Én is szeretlek, kicsim.

Hope megfordult, és csendben követte Williamet.

Tokalah őrjöngve indult meg utánuk, de Elsa elé állt:

- Most ne szítsd a tüzet, fiam!

- De elvitte a lányomat! – hörögte.

- Biztosak vagytok benne, hogy ő az? – kérdezte az asszony, bár ő is biztos volt a dologban.

- Nem láttad őt? – nézett rá a férfi. – Pont úgy nézett ki, mint Rica. És a kő, meg az anyajegy.

- És azonnal felismerte a babát – szólt közbe Tasunke.

- Igaz – mondta Elsa. – de akkor is gondolkodj higgadtan! Ha most utánuk rohansz, akkor csak azt éred el, hogy szétzúzod ezt a törékeny békét, ami a városiakkal van. Ők nem mennek sehová. Megvették Casa de Sol-t.

- Tessék? – döbbent meg Tokalah.

- Így van. Most már nem kell attól félnetek, hogy elveszítitek Tansy-t. tudjátok, hol fog élni, és…

- És vissza tudjuk kapni – fejezte be Tokalah. – Mert ezek után nem hagyom ennyiben. Láttátok Tansy szemét, velünk akart jönni.

- Igen, de most sokkal célravezetőbb a megfontoltság – fogta meg a férfi karját Elsa.

- Igaza van Elsa néninek, Tokah. Én is majd’ beleőrülök, hogy láttam, és mégis elvitték, de legalább tudjuk, hogy él, és még mindig szeret minket. Vissza fogjuk kapni. – Rica nehezen beszélt, a hangját elnyomták az öröm, és kétségbeesés könnyei. – Nem mondunk le róla.

Az indián megölelte a feleségét, és belenyugvóan felsóhajtott:

- Végre megnyugodhatunk – suttogta, és az ő szeméből is kibuggyantak a könnyek.

Hope szinte sikított, amikor William belökte a szobába:

- Hogy képzelted ezt? – ordított rá. – Képes lennél ezek miatt feladni mindent?

- Papa, ők a szüleim!

- Mi vagyunk a szüleid! Nem dobhatsz félre minket néhány koszos indián miatt.

- Papa! – döbbent meg Hope. Soha nem hallotta még így beszélni a férfit, ennyi ellenségességgel a hangjában. – Tudtad, hogy mindig is tudni akartam, kik a szüleim.

- Nem fogom engedni, hogy indiánok közt élj! Ezek csak aljanép, arra valók, hogy szolgáljanak minket.

- Miért mondasz ilyeneket? Hisz én is közéjük tartozom. – sírta el magát a lány.

- Nem, te közénk tartozol.

- Indián vagyok! Apacs, és ha ez nem felel meg az értékrendednek, akkor bánj úgy velem, mint Chadával! Vagy nem, inkább kergess el!

- Persze! Te pontosan ezt szeretnéd, hogy visszamehess közéjük. Nem adom meg neked ezt az örömöt. Az én lányom nem lesz indiánok fattya.

- Papa…

- Elég! És ha még egy szót szólsz, visszaküldelek St. Louis-ba!

- Azt nem teheted meg! – kiáltott fel Hope felháborodva. – Úgysem mennék vissza.

- Ne tegyél próbára, Hope! – mondta fenyegetően a férfi. – És mostantól nem mozdulhatsz ki a szobából mindaddig, amíg el nem intézem az esküvő részleteit.

- Neee! – sikoltott a lány, de mire az ajtóhoz ért, a férfi kifordult, és kívülről bezárta. – Papa, ezt nem teheted! – zokogta Hope.

Hiába dörömbölt az ajtón, hallotta, ahogy az apja átsétál a folyosón, és becsukja a szobája ajtaját.

A lány elkeseredetten roskadt a földre. Órákon át meg sem mozdult, szemei előtt képek peregtek. Az anyja arca, ahogy felismerte, az apjáé, amikor megpróbálta védeni, és az öccse szemei, ahogy rácsodálkoztak.

Ezek az emberek azonnal a védelmére keltek azokkal szemben, akik állítólag szeretik őt, akiket a szüleiként tisztelt. Persze értette a rémületüket, hisz hirtelen a semmiből megjelenik egy család, és el akarja ragadni tőlük, de akkor is rosszul esett neki, hogy ennyire támadóan fogadták a dolgot. Meg sem hallgatták Tokalah-t, vagy Rica-t, azonnal eltaszították őket. Pedig nélkülük ő most nem is létezne. De Easternék egy csöppnyi hálát sem mutattak, hanem csak ellenségeskedtek.

Most pedig bezárták, és esélyt sem adnak neki, hogy beszélhessen velük. Hope lassan rádöbbent, hogy az volt álomvilág, amiben eddig élt. Mostanáig volt ő egy hercegkisasszony, és igazából nem erre vágyott. Nem akarta ezt. Az igazi szüleit akarta, akik tíz év után is szinte beleőrültek, amikor elragadták tőlük.

Felemelte a fejét, és elszántan nézett maga elé néhány pillanatig. Aztán felállt, és kiszaladt a teraszra, de látta, hogy arra nem menekülhet. Csalódottan támaszkodott a korlátra.

Látta, hogy a bolt ajtaja kinyílik, és az anyja kilép rajta. Szeretett volna lekiáltani neki, de túl sokan voltak az utcán. Tasunke ott állt a nő mellett, és körbenézett. Észrevette, ahogy Hope kétségbeesve figyeli őket a teraszról. Jelzett az anyjának, aki felnézett. Anya és lánya pillantása találkozott, és az érzelmeik azonnal utat találtak. Hope megpróbált mosolyogni, de ehelyett könnyek csordultak ki a szeméből. Rica szomorúan biccentett, és ő is sírt.

- Hazamegyek, esküszöm – suttogta Hope, senki nem hallhatta, de Rica megértette.

- Tudom kicsim, várlak – tátogott vissza.

Felült a lovára, és várta, hogy a fia, és a férje kövessék. Tasunke gyorsan követte, de Tokalah nem mozdult:

- Menjetek, szerelmem! Nekem még dolgom van – mondta, és közben lopva a terasz felé nézett.

- Vigyázz magadra, és Tansy-ra is! – nyúlt felé Rica.

- Úgy lesz! Hamarosan megyek.

Hosszan figyelte, ahogy a családja távolodik, aztán visszament a boltba:

- Elsa, kérlek, szólj John-nak! Megyek, és beszélek ezzel a…

- Mr. Eastern-nek hívják. De kérlek, légy óvatos, ha felbőszíted…

- Nem áll szándékomban, de azért szeretném, ha John mellettem állna. Nem kell, hogy ott legyen, de tudjon róla. Szeretném megértetni Mr. Eastern-nel, hogy Tansy-nak köztünk a helye.

- Rendben. – sóhajtott Elsa, és aggódva figyelte, ahogy az indián elindul a szálloda felé.

Amint belépett, azonnal meglátta a férfit, és a családját a szalonban. Késedelem nélkül belépett:

- Mr. Eastern! Beszélhetnék önnel?

- Nem hinném, hogy van miről beszélnünk – mordult felé William.

- Én pedig úgy vélem, hogy igenis van. Ön egyértelműen elutasította a lányom kérését, és ez nekem nem tetszik.

- Már megmondtam, Hope nem a te lányod!

- Tansy az én lányom. És akár tetszik önnek, akár nem, ő már egy felnőtt nő, aki önálló akarattal rendelkezik. És ő úgy döntött, hogy szeretne minket megismerni. Ön ezt a kérését semmibe veszi. Maga szerint ilyen az igazi atyai szeretet?

- Hogy mersz kioktatni? Neked semmi közöd hozzá, hogy miként irányítom a családomat. – William felemelte a hangját, egyértelműen jelezve az indiánnak nemtetszését.

- Értem. – Tokalah-ban dúlt a harag, de igyekezett visszafogni magát. – Tehát a fehérek világában csak az számít, mit mond a férfi. És jogában áll zsarnokoskodni a szerettei fölött, ha az érdekei ezt kívánják.

- Mintha a ti világotokban egy asszonynak joga lenne bármihez – vágott vissza William.

- Azért, mert nem mondhatják ki nyíltan, a törzs előtt a véleményüket, még meghallgatjuk őket, és a férfiak képviselik a véleményüket, ha kell. De én most nem ezért jöttem. Csak azt akarom, hogy adja vissza a lányomat.

- Akarod? Te itt nem akarhatsz semmit.

- Azt mondja, Tansy a maga lánya, és ismeri. Ha igazán így lenne, akkor észrevette volna az előbb, mire vágyik. De maga nem figyelt rá.

- Te csak szeretnéd, ha Hope arra vágyna, hogy veletek legyen – sziszegte William, de érezte, hogy Margaret megszorítja a karját. – Sosem akarna ilyen koszos, utolsó rézbőrűekkel élni, mint ti.

- Mr. Eastern, ön nem ismer engem, így nem tudhatja, hogyan reagálnék most, ha maga is indián lenne. Egy ilyen sértést nem hagynék szó nélkül, de félreteszem a saját sérelmemet, mert most a lányom a legfontosabb. Tansy minket választott, de maga elszakítja tőlünk.

- Micsoda úriember! – mondta fennhéjázva William. A háttérben Kelvin hangosan felnevetett – végre képes volt kimozdulni a szobából – de az anyja szúrós szemmel ránézett, és inkább elhallgatott.

- Nézze uram! – folytatta Tokalah rendíthetetlen nyugalommal, bár a keze már a tőrén nyugodott. – Ha továbbra is így viselkedik Tansy-val, akkor elveszíti őt. Lehet, hogy rákényszerítheti erre a házasságra azzal a férfival, de boldogtalan lesz, és meggyűlöli magát.

- És ha engedném, hogy veled menjen, akkor nem veszíteném el? – vágott vissza élesen.

- Idetelepedtek, a falunk a közelben van, és Tansy bármikor meglátogathatná önöket. A birtok, amit megvásároltak, egykor az anyámé volt. Így Tansy kétfelől is az örököse. És sosem tiltanám attól, hogy lássa magukat, hisz maguknak köszönhetjük, hogy él, egészséges, és boldog. Maguk ugyanúgy a családja, ahogy mi is.

- Ne hidd, hogy ezzel a szöveggel meglágyítod a szívemet. Hope nem mehet sehová. Ő hozzánk tarozik, nem a te mocskos rézbőrű faludba, ahol minden férfi az élvezetét lelné benne.

Tokalah, ekkor veszítette el a türelmét, fenyegetően megindult a férfi felé, de erős karok ragadták meg:

- Nyugalom, fiam! – suttogta a fülébe John. – Semmi értelme, hogy bántsd, csak magadnak tennél rosszat. Gyere!

Elhúzta a dühtől remegő férfit, és kivezette a szállodából:

- Kitaláljuk, hogy mit tehetünk. Én sem hagyom, hogy a lányod egy ilyen ember zsarnokoskodásának legyen kitéve.

- Will – szólalt meg Margaret. – Azt hiszem, erre nem volt szükség. Ez az ember csak szeretné visszakapni a lányát.

- Te is az ő pártjára állsz? – förmedt rá a férfi. – Szépen vagyunk, a családom ellenem fordul.

- Nem erről van szó, drágám, de túl keményen utasítottad el. Ha lehetőséget adtál volna neki az egyezségre, akkor talán…

- Akkor mi? Osztozhattunk volna rajta? Néhány hetet velünk tölt, néhányat a kutyák közt?

- William!

- Nem! Én nem osztozom senkivel a lányomon.

- Ő nem a te lányod. – suttogta a nő.

- Elég! Wyatt, beszéltem a pappal, négy nap múlva megtarthatjuk az esküvőt. Utána már senki nem szakíthatja el tőlünk Hope-ot. Addig pedig be lesz zárva a szobájába. Döntöttem, többet pedig nem akarok erről a dologról beszélni.

Ezzel felállt, és felment a szobájába, Kelvin elégedetten mosolygott magában, bár az indián elejtett megjegyzése Hope örökségét illetően zavarta kissé, de sokkal jobban örült annak, hogy a lány számításai nem jönnek be, mintsem hogy ez az apró tény aggodalmat okozott volna neki.

Hope csendesen feküdt az ágyon, a könnyei már elapadtak, a szemei bedagadtak, de ez sem érdekelte. Hallotta, amikor William dühösen felrobog, és bevágja maga mögött az ajtót. Látta a teraszról, ahogy az apját a békebíró kíséri ki a szállodából, azonnal tudta, hogy történt köztük valami, de senki nem mondott neki semmit, és ettől kiborult.

Az ajtó felől kulcszörgést hallott, ijedten ugrott fel, és fájós szemeit kimeresztette a sötétben.

Az ajtó kinyílt, és csendesen belépett Margaret, és Wyatt. Hope felugrott, és a nyakukba borulva sírni kezdett. Könnyei már nem voltak, a szeme égett. Görcsösen kapaszkodott az asszonyba.

- Sss, kicsim! Nehogy Will meghallja! Gyere!

Kézen fogta a lányt, és húzni kezdte a lépcső felé. Wyatt folyamatosan figyelt, nehogy valakivel találkozzanak.

A sötétség a segítségükre volt, így gyorsan megérkeztek a szatócsbolthoz. A nő bezörgetett, és türelmetlenül várta, hogy ajtót nyissanak.

- Mama! Miért? – talált a hangjára a lány.

- Azért… Tansy, mert tudom, mit jelent elveszíteni egy gyermeket, és láttam édesanyádat. Neked mellette a helyed.

- Köszönöm – suttogta Tansy, és forrón átölelte a nőt.

- Csak egy dolgot ígérj meg! Néha meglátogatsz.

- Ezt kérned sem kell, mama!

Időközben Elsa leért, és ajtót nyitott. Megdöbbenve nézte, ahogy ők hárman berontanak, és becsukják maguk mögött az ajtót.

- Nem maradhatok, ha Will észreveszi, hogy eltűntem, azonnal gyanút fog. – mondta Margaret. Még egyszer megölelte a lányt, és sietve távozott.

- Meg foglak látogatni mama! – szólt utána Tansy, és figyelte, ahogy a nő eltűnik a sötétben.

Ekkor Wyatt felé fordult:

- Köszönöm – suttogta. – Hogy hálálhatnám meg?

- Csak légy boldog! – mosolygott a férfi, és ő is megölelte. – Légy boldog, kicsi indián húgom!

- Köszönöm – mondta újra Tansy. – Kérhetek én is valamit?

- Persze – nézett le rá a férfi.

- Ne add fel! Küzdj meg Chadáért! Tudom, hogy boldogok lehettek.

Wyatt szeme megtelt könnyel.

- Köszönöm, Tansy! Ég veled!

Megfordult, és Margaret után eredt.

Tansy zavartan fordult az idegen asszony felé, aki mosolyogva tárta szélesre a karját:

- Isten hozott itthon, édes kicsikém! – Forrón magához ölelte. – Gyere, apád annyira boldog lesz!

- Itt van? Nem ment vissza?

- Nem, azt mondta, addig nem megy, amíg vissza nem kap.

Tansy elengedte Elsa karját, és felszaladt a lépcsőn:

- Apám! – kiáltotta. – Apám, itt vagyok!

Kinyílt az egyik szoba ajtaja, és kilépett rajta az indián. Annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott, amikor Tansy zokogva a karjába vetette magát.