15. fejezet

- Tansy? Hogy kerülsz ide, Teremtőm? Lányom, édesem! – olyan szorosan ölelte magához, hogy szinte összeroppantotta. – Hát itt vagy?

- Itt vagyok apám. Vigyél haza, kérlek! – simult a lány a férfihoz.

Mindketten sírtak, de a könnyeik mosollyal keveredtek, és a férfi ott csókolta a lányát, ahol érte.

- Nem tudom elhinni, hogy itt vagy! – mondta. – Annyira hihetetlen, hogy visszakaptalak.

- Itt vagyok apám, tényleg itt vagyok.

- Tokalah – szólt csendesen a hátuk mögül Elsa. – Tudom, hogy most nagyon örültök, de indulnotok kellene, mielőtt Mr. Eastern észreveszi, hogy Tansy eltűnt.

- Igazad van, Elsa – motyogta a harcos, de a szemét nem vette le a lányáról – Máris indulunk. – elmosolyodott. – Olyan gyönyörű vagy, egy igazi szépség, mint édesanyád.

Tansy zavartan lehajtotta a fejét.

John közben szintén felébredt, és azonnal átlátta a helyzetet.

- Így van, sietnetek kell. Van egy ló az istállóban, egy halott mexikói hagyta rám – vigyorgott. – Azt oda tudom adni.

- Tudsz lovagolni? – nézett Tansy-ra Tokalah.

- Úgy rémlik, az apám jól megtanított kislány koromban – mosolygott, mire a férfi elnevette magát.

- Rendben – ölelte át. – Akkor induljunk. Elsa ugye számíthatunk rátok?

- Persze, senki sem fogja megtudni.

- Miről beszéltek? – nézett rájuk Tansy.

- Elsa-n és Johnon kívül a városban senki sem tudja, hol van a falu – mondta Tokalah. – Így ha elmentünk, senki nem talál rád. Most kell döntened, biztosan ezt akarod?

- Tíz évet vártam arra, hogy visszakapjam az igazi családomat – mondta Tansy.

- Easternék neveltek fel, kész vagy rá, hogy hátat fordíts nekik?

- Az, ahogy ma viselkedtek, egyszerűen elfogadhatatlan volt. Hatalmasat csalódtam az… az ap…

- Az apádban. Mondd ki nyugodtan! – simogatta meg Tokalah. – Fáj kimondanom, de valahol ő is az apád.

- Tudom, de amit most tett… Én mindig azt hittem, ha megtalállak titeket, ő elfogadja, és megérti, hogy veletek akarok maradni.

- Egy szülő sem mond le önként a gyermekéről. De most menjünk!

Elindultak lefelé, és a hátsó kijáraton távoztak a boltból. Az istállónál aztán John elővezette a lovat. Tansy szó nélkül felült, és feszülten nézett a főtér felé. Szerencsére minden csendes volt. Tokalah felé fordult, és mosolyogni kezdett.

- Induljunk apám!

- Rendben. Elsa, John, hamarosan találkozunk. Addig is ég veletek!

- Legyetek óvatosak, és érjetek haza épségben – köszönt el Elsa, és könnyes szemmel figyelte, ahogy távolodnak.

Senki nem látta őket távozni, csak a hold, és a csillagok kísérték útjukat, de Tansy szíve verőfényes napsütésben ragyogott. Izgult, hogy mi vár rá régi-új otthonában, de nem félt, hisz a családjához tér haza.

Mosolyogva lovagolt az apja mellett, és néha kinyúlt, és megsimogatta a karját, mintha bizonyosságot akarna szerezni arról, hogy nem álmodik. A férfi nem ellenkezett, pedig nem volt hozzászokva az ilyen közeledéshez. De most annyira boldog volt ő is, hogy legszívesebben maga elé húzta volna a lányt, hogy érezze, mennyire valóságos.

Gyorsan haladtak, és bár Tansy-nak fogalma sem volt merre mennek, egyre inkább érezte, hogy közelednek. A gyomrában pillangók táncoltak, és a szíve szaporán vert. Annyira szeretett volna nevetni, de tudta, most még nem fejezheti ki, mennyire boldog. Várt hát, és csendben követte Tokalah-t.

Margaret reggel a férje üvöltésére ébredt.

- Hol van Hope? – rázta a nőt.

- Will, kérlek!

- Odaadtad nekik? Engedted, hogy elvigyék? Hogy tehetted?

- Nem láttad az arcát? – rántotta el magát az asszony. – Ennyire nem figyeltél rá? Tansy nem hozzánk tartozik. Minden porcikája visszavágyott a népéhez.

- De ez akkor is…

- William Eastern! – kiáltott rá haragosan. – Ki vagy te? Mert nem az a férfi, akihez egykor hozzámentem. Akit én szerettem, az sosem viselkedett volna így.

- Igazán? Hogy voltál képes lemondani a lányodról, ezek miatt?! Hát ennyit sem jelentett neked?

- De, úgy szerettem, mint Madisont. És pont ezért voltam képes lemondani róla. Hogy ő boldog lehessen.

- De ezek csak mocskos indiánok, hogy engedhetted…?

- Ők a szülei. Tansy is közéjük való. Tudtuk, hogy előbb-utóbb rájön, és ez lesz a vége. Miért nem fogadod el, hogy megtörtént?

- Mert Hope a lányom, és kínoz a gondolat, hogy egy nyavalyás indián faluban kell tengetnie az életét, nyomorogva. – William kezdett lehiggadni, és Margaret látta, hogy beletörődött a helyzetbe.

- Will, Tansy tudja, hol van a birtok. Megígérte nekem, hogy meglátogat. Ha úgy érzi majd, hogy nem boldog, a kapunk nyitva lesz. De engednünk kell, hogy ő döntsön. És eszedbe se jusson, hogy nem engeded visszatérni, ha menni akar – tette hozzá gyorsan, ahogy meglátta a férfi szemében felcsillanó fényt. – Tansy felnőtt, és saját akarata van, nem korlátozhatod őt.

A férfi nagyot sóhajtott, egész házaséletében megszokta, hogy Margaret irányítja. Bár kifelé kemény, határozott ember képét mutatta, legbelül gyenge volt, és szüksége volt a felesége bölcsességére.

- Szóval le kell mondanom róla, hogy megtarthassam – suttogta.

- Igen, ezt kell tennünk, és akkor reménykedhetünk benne, hogy látjuk még.

- Rendben, legyen. – sóhajtott megadóan.

- És amint lehetőséged lesz rá, bocsánatot kell kérned Tansy szüleitől.

- Igen, megteszem. Talán Miss Greyson boltjában vannak még.

- Még az éjjel elindultak haza. De biztosan lesz még rá alkalmad.

- És mit mondunk Wyatt-nek? – nézett a feleségére. – Lehet, hogy az egész szerződésünk dugába dől.

- Istenem, William! Te néha annyira vak vagy. Tényleg nem vetted észre, hogy ők ketten nem illenek össze, és hogy egyikük sem akarta ezt a házasságot?

- De hát, megegyeztünk Wyatt-el…

- Csak, mert nem akart megbántani, de már az úton megbeszélték, hogy lebeszélnek a tervedről. Wyatt nem szereti Tansy-t, ahogy Tansy sem őt. ebből a házasságból amúgy sem lett volna semmi. Tegnap este beszéltem a fiatalemberrel, azt mondta, elvégzi a munkát, mert megegyeztetek, aztán utána visszamegy St. Louis-ba.

- Miért maradok én ki mindenből? – emelte égnek a kezét a férfi.

- Mert egy kissé önző vagy, és csak arra figyelsz, ami közvetlenül a szemed előtt történik – mosolygott Margaret.

- Mi lenne velem nélküled? – simogatta meg az asszony arcát.

- Már régen elvesztél volna – fogta meg a nő a férje kezét.

Lassan, csendben lovagoltak be a faluba, a nap épp kibukkant a látóhatár peremén, és halvány derengésbe vonta a sátrak tengerét. Tansy ámulva gyönyörködött, legalább száz sátor volt elszórva a folyó partján lévő tisztáson, a legtöbb csendes volt még, csak néhány belsejéből hallatszott az ébredező családok motozása. A lány mosolyogni kezdett, hirtelen újabb emlékek rohanták meg. Látta, ahogy a főnöki sátorból kitotyog egy kisfiú, és nevetve szalad felé.

- Tasunke – suttogta. Tokalah felé fordult. – Így hívják az öcsémet, ugye? Eszembe jutott a neve.

- Hamarosan mindenre emlékezni fogsz, lányom.

- Tudom – ezt már indián nyelven mondta, és valóban, ahogy az egyik harcos kilépett, döbbenten nézett rá. – Lansa?

A férfi megállt, és csodálkozva nézett az érkezőkre, aztán hangos örömujjongásba kezdett:

- Tansy! – kiáltotta. – Hazatért a keresztlányom!

Odaszaladt a lóhoz, és szinte lerántotta a meglepett lányt. Szorosan megölelte, és hatalmas csókot nyomott a homlokára.

A kiabálásra mások is felébredtek, Rica előjött a sátorból, még mindig vörös volt a szeme a sok sírástól, de amikor megpillantotta férjét, és Tansy-t, azonnal felderült az arca:

- Tansy! – sikoltotta, és ő is odarohant.

A lány zokogva borult anyja karjába, és percekig csak ölelték egymást sírva, és folyamatosan puszilgatták egymást. Nem foglalkoztak a körülöttük állókkal, és azzal sem, hogy az ilyen érzelemnyilvánítás nem illendő. De most senki nem botránkozott meg, mind boldogok voltak, hogy legalább egy elveszett gyermek hazatalált.

Jordan és Tukayoo is megérkeztek, de mosolyogva várták, hogy anya és lánya átadhassák magukat a viszontlátás örömének. Jordan szeme könnyes volt, és felidézte azt a napot, amikor ő kapta vissza a fiát. Tudta, mit érez most Rica. Tukayoo gyengéden megszorította a derekát, jelezve, hogy ő is ugyanígy érez.

- Végre újra együtt van a családunk – mondta halkan a férfi. – Ennél nagyobb boldogság nem is érhetett minket.

Végül a törzs minden tagja köszöntötte a lányt, aki a végére nagyon kimerült. Rica ekkor határozottan kimentette az ünneplő sokaság gyűrűjéből, és bevezette a sátrukba.

Ahogy belépett, Tansy azonnal felismert minden apró zugot, meglepve látta, hogy a fekhelye még mindig ott várja a sátor jobb oldalán. Bátortalanul odalépett, az anyjára nézett, aki mosolyogva bólintott:

- Az ágyad. Sosem adtuk fel a reményt, hogy hazajössz.

- Igen, valahol a szívem mélyén mindig éreztem. – suttogta, és végigsimított a lágyra dolgozott szarvasbőrön.

Rica mellé ült, és megölelte:

- Nem tudom elmondani, mennyire boldog vagyok. Szeretnélek átölelni, és soha többé el nem engedni.

Tansy szó nélkül hozzábújt, és szorosan ölelte az anyját.

A következő napokban Tansy úgy érezte magát, mintha egy vásárban lenne. Mindenki kérdésekkel ostromolta, kíváncsiak voltak a fehérekkel eltöltött időre, főleg a gyerekek, de a fiatal lányok is élénken érdeklődtek.

De amire Tansy nem számított, és nagyon nehezen viselte, az a hirtelen előtörő emlékek rohama volt. Néhány nap alatt szinte minden visszatért, de ettől teljesen kikészült, volt, hogy egy beszélgetés közepén sírógörcs tört rá, és menekülnie kellett a többiek elől, hogy ne lássák a könnyeit. Máskor a feje fájdult meg olyan elviselhetetlenül, hogy úgy érezte belepusztul. De végül ezek az érzések egyre ritkábban jelentkeztek, és Tansy kezdett megnyugodni. A szülei, és a nagyszülei rengeteget segítettek neki a visszailleszkedésnél. Mindent elmagyaráztak neki, és a lány nem érezte magát idegennek.

De esténként, amikor már mindenki elaludt, eszébe jutottak a nevelőszülei, érdekelte, hogy vajon mi lehet velük, és Wyatt-el, remélte, hogy megfogadta a tanácsát, és közeledett Chada felé. A legnagyobb szomorúságot azonban Weayaya hiánya okozta. Senkinek nem beszélhetett arról, hogy beleszeretett egy kiowa harcosba, arról pedig még kevésbé, hogy ez a szerelem be is teljesedett. Tudta, hogy azzal megbántaná a szüleit, és szégyent hozna rájuk.

Tansy most, hogy megnyugodhatott volna, egyre inkább szenvedett. Éjszakákon át sírt, de csak ha a szülei nem láthatták, bár azt nem tudta, hogy Tasunke néha ébren volt, és hallotta őt.

Egy nap, amikor a folyónál mosott, az öccse odament hozzá:

- Nővérem, mi bánt? Visszavágysz a fehérek közé?

- Honnan veszed, Tasunke?

- Hallottalak sírni az éjjel.

- Ne mondd el apámnak, nem szeretném, ha aggódna emiatt.

- Ezek szerint szeretnél visszamenni hozzájuk? – kérdezte csalódottan a fiú. – Anyánk belehalna.

- Jaj, dehogy vágyom vissza! Boldog vagyok itt, csak néha hiányoznak. Talán beszélnem kellene apámmal, hogy meglátogatnám őket.

- De nem akarsz velük maradni, ugye?

- Nem, dehogyis – mosolygott a lány, és megölelte az öccsét, aki hirtelen elhúzódott.

- Itt ne ölelgess! – szólt rá.

- Bocsáss meg, ezt még meg kell szoknom.

- Gyere, anyánk azért küldött, hogy hazahívjalak.

- Rendben – felelt Tansy, felállt, összeszedte a ruhákat, és követte az öccsét.

Weayaya beszáguldott a kapun, látta a rengeteg munkást, akik a téglákat hordták. A legtöbben rémülten álltak meg, és a szerszámokért nyúltak, de Wyatt rájuk szólt.

- Weayaya, jó napot! Mi járatban erre? Egyáltalán, honnan tudtad, hogy itt vagyunk?– kérdezte szívélyesen a fiút.

- Hope-ot keresem, apám mondta, hogy megvették a birtokot, ezért jöttem ide.

- És miért keresed a kisasszonyt?

- Az az én dolgom – válaszolt keményen. – Hol van?

- Nincs itt – nézett a szemébe Wyatt. – Feleslegesen jöttél ide.

- A városban maradt?

- Nem.

- Mit keresel itt? – csattant fel William hangja a távolból.

- Jó napot, Mr. Eastern! – köszöntötte Weayaya a férfit. – A lányát keresem.

- Nekem nincs lányom, meghalt.

A fiú megremegett a ló hátán.

- Hogy mondja? – nyögte alig hallhatóan.

- Ha Hope-ra gondolsz, ő megtalálta a családját, és elment velük. A lányom, Madison, meghalt.

Wyatt látta a fiú rettegő szemeit, és gyorsan magyarázni kezdett:

- Hope él. Megtalálta a családját, egy indián családot, és úgy döntött, velük megy, és elhagyja Easternéket.

- De mégis hogyan? Mi történt? Milyen indián családról beszéltek?

- Hope-nak a támadás után előtörtek az emlékei, és amikor megérkeztünk, találkozott egy indián családdal, és felismerte bennük a saját családját. Nem tudom, melyik törzshöz tartoznak, én nem tudok különbséget tenni köztetek. A lényeg, hogy őket választotta.

- De te minek jöttél ide? – kérdezte William, aki időközben melléjük ért.

- Erre volt dolgom, és amikor láttam a mozgolódást, arra gondoltam, meglátogatom őt. Jó barátok lettünk az úton.

- Most már megértem, miért – morgolódott William. – Ő is a ti fajtátok. – egyértelműen kiérződött a keserű csalódottság a hangjából. – De így döntött, és én nem akadályozhattam meg. Nos, segíthetünk még valamiben? – kérdezte hirtelen, és megrázta magát.

- Nem uram, nekem akkor nincs keresnivalóm itt. Ég önökkel! – mondta gyorsan, megfordította a lovát, és elvágtatott.

Tehát az álmai igaznak bizonyultak, és Hope valóban indián. Vajon melyik törzsről beszélhetett Wyatt? – gondolta magában a fiú. Rajtuk, és az apacsokon kívül nem messze élt még néhány navajo törzs, és hallotta, hogy a comanche-ok néhány törzse is erre él. Vajon nézze végig őket? Reménytelen. Elkeseredve jött rá, hogy amint megjelenne, azonnal végeznének vele, esélye sem lenne érdeklődni, és Hope legfeljebb a holttestét látná viszont. Ki kell találnia, hogyan találkozhassanak.

- Nem adom fel, szerelmem! – morogta magának, és elindult a faluja felé.

Elkeseredve ért vissza a faluba, és ami fogadta, az sem derítette jobb kedvre:

- Hol voltál? – szegezte neki a kérdést Chu’a.

- Vadászni – felelt kurtán.

- Ahhoz képest, hogy napokig odavoltál, meglep, hogy nem hoztál zsákmányt.

- A Szellemek nem kísértek el. Nem volt szerencsém.

- Úgy érzem, nem mondasz igazat. Mi az igazi indok? Amióta visszatértetek, te folyton napokra eltűnsz, és nem adsz elfogadható magyarázatot.

- Talán elszámolással tartozom neked, bátyám? – csattant fel a fiú.

- Ha elhanyagolod a törzzsel szembeni kötelességeidet, akkor igen.

- Mire gondolsz? Miféle kötelezettségről feledkeztem meg? – nézett döbbenten a fiú.

- Törzsi tanácsot hívtam össze. Elérkezett az idő, hogy bosszút álljak apám haláláért. A felderítők szerint Tokalah az utóbbi időben nem volt régi önmaga, ha most támadunk, sikerrel járhatunk. Egy óra múlva várlak a tanácssátorban, addig odahívatom a többi harcost is.

Ezzel megfordult, és elvonult a sátrába. Weayaya átadta a gyeplőt az egyik várakozó fiúnak, és az apjához ment.

- Apám, mi ütött az öcsédbe? Megint háborút akar? Végre csatározás nélkül élünk.

- Ismered Chu’a-t. Soha nem fog megnyugodni, amíg Tokalah és a fia él.

- De Tokalah fia alig nőtt ki a gyerekkorból – ült le a fiú a fekhelyére, és lepakolta a fegyvereit. – A nagybátyám csak a gyilkolásnak él. Nem értem, mire jó mindez.

- Téged nem hajt a bosszú, hogy megöld a nagyapád gyilkosát? – kérdezte Sahale keményen.

- Nem Tokalah ölte meg a nagyapámat, hanem Tukayoo. Ha bosszút akar, miért nem őt hívja ki?

- Mert Tukayoo már öreg. Egy vénember, aki már a tőrt sem képes megfogni. Az nem lenne dicső tett. És jobb lenne, ha nem beszélnél erről a nagybátyád előtt, csak felbőszítenéd. Itt van, Adsila készített vacsorát, egyél, aztán induljunk a tanácsra.

A férfi gyorsan megette az ételt, aztán szó nélkül követte az apját. Amikor beléptek a tanács sátrába, a legnagyobb harcosok, már ott voltak, Sahale és Weayaya leültek a főnök jobbjára, ahogy azt a rangjuk diktálta.

Chu’a először beleszívott a pipába, aztán halkan imát mondott, végül belekezdett a mondandójába:

- Testvéreim, a felderítők jó híreket hoztak. Tokalah ereje meggyengült, a Szellemek elpártoltak tőle, és ő most nem tudja úgy irányítani a népét, ahogy egy jó vezérnek kellene. Itt az idő, hogy visszafizessünk neki, és a törzsének. Leszámolhatunk az ellenségünkkel. Elpusztíthatjuk a mescalero-kat.

- Ezek nagyszerű hírek, Chu’a.  – szólalt meg lelkesen az egyik harcos. – A tomahawkomat már rég festette az ellenség vére, haszontalanul lógott a sátramban. Ideje, hogy újra dicső vörösre fessem.

- Jól beszélsz, Patwin – csatlakozott egy másik is. – Ideje, hogy a mescalerok megfizessenek. Kangee halála még mindig kísérti népünket.

- Így van, testvéreim – mosolygott keményen Chu’a. – de most itt a lehetőség, hogy megnyissam az utat apám számára az örök vadászmezők felé, és a szelleme csatlakozhat az őseihez.

- És ennek az az ára, hogy kiírtunk egy egész falut? – kérdezte csendesen Weayaya.

- Hogyan? – nézett rá Chu’a. – Öcsémet talán nem hajtja a bosszú nagyapja gyilkosa után?

- Csak azt nem értem, miért kell ezért elpusztítanunk egy egész falut? Hívd ki a gyilkos Tukayoo-t. Küzdj meg vele, és akkor nem lesz szükség arra, hogy ártatlan asszonyokat, és gyerekeket gyilkoljunk.

- Bátyám fia gyáva talán? Fél attól, hogy az ereje megmérettessen? – kérdezte hirtelen éledő haraggal a főnök. – Megmondtam neked bátyám, hogy az apacs feleséged vére felhígítja a fiadét.

- A fiam nem gyáva, kiáll bárkivel, bármikor. – vágott vissza a férfi.

- Akkor neveld meg! Lehet, hogy felnőtt harcosnak hiszi magát, de ezek a szavak, egy dacos, engedetlen gyermek szavai.

- Igazad van, a fiam már felnőtt, és bátor harcos. Nem szabhatom meg, mi legyen a véleménye.

- Netán azt akarod, hogy kikötessem? Talán akkor jobb belátásra tér. Mondd Weayaya, kikösselek? Továbbra is ellenszegülsz az akaratomnak?

- Ha az akaratod a mészárlás, akkor igen – vágott vissza a fiú. – Soha nem fogok ártatlanokat gyilkolni.

- Ne játssz a türelmemmel fiú! – emelte fel a hangját Chu’a. – Adok még egy lehetőséget. Ha most mellettem harcolsz, akkor elfelejtem az engedetlenségedet. De ha továbbra is ellenszegülsz, meg kell, hogy öljelek, hogy az apacsok utolsó vérét is kiirtsam a népem embereiből.

- Öcsém – szólalt meg Sahale. – a fiam készséggel követ téged. Most csak a veszteség fájdalma beszél belőle. Nemrégen elvesztett valakit, aki fontos volt a számára. A hazaúton elrabolta a szívét egy asszony, akit elveszített, és most ennek a fájdalma zavarja meg a szavait.

- Valóban? – nézett Weayaya-ra a főnök. – Ha így van, akkor talán ki kellene űzni belőled ezeket a gondolatokat, mielőtt csatába indulunk. Ez volt az oka, hogy ilyen sokszor mentél el?

- Igen – sziszegte Weayaya, és közben dühösen meredt az apjára. – próbálok megszabadulni ennek az érzésnek a szellemétől.

- Akkor talán még segíteni is fog, ha harcolsz. A csata eltereli az ilyen ártó gondolatokat. Néhány napon belül indulunk, és te mellettem fogsz lovagolni.

Weayaya érezte a fenyegető élt a nagybátyja hangjában, látta a többi harcos szánakozó pillantásait, és megszégyenülten ült, de a tekintete kemény maradt. Ha most nem követi a parancsot, Chu’a megalázza, és azután megöli, csak hogy megmutassa, mennyire kegyetlen harcos, és még a saját vérét sem kíméli. Ha esélyt akar, hogy megtalálhassa Hope-ot, akkor élnie kell. És ennek csak az a módja, hogy követi Chu’a-t, és kegyetlenül lemészárolja azokat az asszonyokat, és gyerekeket.

- Követni foglak, bátyám – mondta keserűen.

- Tudtam, hogy helyesen döntesz. – felelt elégedetten a főnök. – Hamarosan indulunk, ideje, hogy mind felkészüljetek.

Chu’a felállt, jelezve a harcosoknak, hogy befejezettnek tekinti a tanácskozást. Miután távoztak a sátorból, Patwin odalépett Weayaya mellé:

- Nem volt bölcs dolog, szembeszállnod vele.

- Én így gondolom. Most sem tartom bölcs dolognak, hogy ártatlanokat öljünk. Ezzel csak tovább szítjuk a haragot – eszébe jutott, hogy valamikor rég pontosan ezt mondta Hope is. Mosolyogni kezdett, ahogy rá gondolt, de aztán lehervadt a mosolya. Nagyot sóhajtva elindult.

- Weayaya? Az az asszony valóban ennyire megzavart?

- Nem – mondta hirtelen. – És próbálom elfelejteni, hogy ne zavarjon össze jobban.

- Helyesen gondolkodsz. Nem hagyhatod, hogy egy asszony irányítsa a tetteidet. Én tudom, hogy képes vagy rá. Most menj, készülj a csatára! Ne okozz csalódást Chu’a-nak, ha élni akarsz!

- Úgy lesz. – felelt a férfi, és büszke tartással elindult az apja után a sátor felé.

16. fejezet

A folyótól sétáltak visszafelé, és közben hangosan kacagtak. Tansy mosolyogva követte őket. Mostanra megnyugodott, és beilleszkedett, bár a felhőtlen jókedv még nem talált rá, de már kezdett felengedni. A lányok is teljesen elfogadták, nem zavarta őket, hogy nem ismeri a szokásaikat, mert látták, hogy mindent megtesz.

- Tansy, gyere már! – kiáltott hátra Chepi.

A lány megszaporázta a lépteit, és beérte a lányokat.

- Olyan szomorúnak tűnsz. Még mindig hiányzik a fehér családod?

- Egy kicsit hiányoznak, de igazából nem zavar. Boldog vagyok, hazaértem, és ez elég, csak…

- Csak néha hiányoznak.

- Olyasmi – motyogta Tansy zavartan.

- Nem szeretnél találkozni velük? – kérdezte a lány.

- De igen, csak nem szeretném, ha apám és anyám megbántódna. Nem akarom, hogy azt higgyék, vissza akarok menni.

- Nem akarsz?

- Jaj, dehogy! – mondta Tansy gyorsan. – Itt van az otthonom, eszem ágában sincs újra elhagyni.

- Szerintem Rica és Tokalah megértenék, beszélj velük!

- Megpróbálom – mosolygott a lány.

Elnézett a folyó partjára, és kellemes érzések járták át, közben eszébe jutott az a tóparti nap, amit kettesben töltött Weayaya-val. Hiányzott neki a fiú, szerette volna újra látni, ölelni, és csókolni. Megremegett, lelassította a lépteit, és a karját összefonta a mellkasán.

- Tansy? – fordult felé Chepi.

- Megyek – mondta gyorsan, és utánuk szaladt.

Weayaya dühösen rontott be a sátorba:

- Megölöm – sziszegte.

- Mi a baj, fiam?

- Chu’a. Folyton azt érezteti velem, hogy nem érek annyit, mint a többi harcos.

- Megszégyenített?

- Nem, de minden mondata, minden gesztusa… azt érezteti, hogyha nem teszem meg, amit akar, akkor megbánom.

- Erre számíthattál.

- Tudom, apám, de ő a fivéred! Hogy veheti ennyire semmibe?

- Weayaya, ő sosem fogja megbocsátani, hogy félig apacs vagy. Ezt vagy elfogadod, vagy előbb-utóbb meg kell küzdened vele.

- Chu’a egy zsarnok. – morogta.

- Ahogy apánk is az volt. Valójában ő örökölte a kegyetlenségét. Én is próbáltam olyan lenni, mint Kangee, de nem tudtam olyanná válni.

- Tudom, apám. Büszkévé tesz, hogy a te fiad vagyok, és nem az övé.

- Én is büszke vagyok rád, fiam. De neked óvatosnak kell lenned, tudom, hogy Hope még mindig a gondolataidban van, és tudom, hogy őt keresed. De ha rájön…

- Akkor testvérgyilkosság lesz a vége, mert megölöm, ha az utamba áll.

- Fiam…

- Fogadd el apám! Hope az életem. Senkiért nem mondok le róla. Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom.

- Értem, de ne tégy meggondolatlanságot!

- Vigyázni fogok, megesküszöm.

Nagyot sóhajtott, és leült a fekhelyére.

- Köszönöm, apám! – mondta hálásan Tansy.

- Megígértem a nevelőszüleidnek, hogy akkor láthatod őket, amikor kedved tartja, ezt nem másítom meg. Csak arra kérlek, ne egyedül menj!

- Félsz, hogy ott maradnék? Végül is igazad van, ha nem bízol bennem, alig ismersz.

- Nem, Tansy. Azok után, hogy minket választottál, és saját akaratodból jöttél haza, tudom, hogy teljesen megbízhatok benned. Abban nem bízom, hogy ők visszaengednek.

- Értem. Nem is akartam egyedül menni. Nem ismerem a környéket, és nem érezném biztonságban magam. Szeretném, ha te, és anyám velem jönnétek.

- Én nem hiszem, hogy mehetek, a felderítők jelentették, hogy a kiowák mozgolódnak, de a nagyszüleid, és anyád elmennek veled, és mellétek adok néhány vadászt.

- Köszönöm. – mosolygott a lány.

- Reggel indulhattok is, beszélek a többiekkel.

Tansy egészen felvillanyozódott, bár megnyugodott, és boldog volt, hogy megtalálta önmagát, de nem akarta elfelejteni fehér családját sem, hisz annyi mindent köszönhetett nekik. Most már tudta, hogy William, azzal, hogy megvásárolta, a szajhasorstól szabadította meg, és ezt soha nem hálálhatta meg neki kellőképp. Talán, ha sikerül kibékülnie vele, akkor megköszöni neki.

Rica nyugtalanul figyelte, ahogy a lánya készülődött, ő legalább annyira félt, mint Tokalah, hogy újra elveszíti a lányát.

- Anyám, ne félj! Ide tartozom, és nem akarok visszatérni a fehérek közé, de azt sem szeretném, ha teljesen megszakadna köztünk a kapcsolat.

Megölelte az anyját, és boldogan érezte, hogy a nő megnyugszik. Amióta visszatért, minden lehetőséget megragadtak, hogy egymás közelében legyenek, és az asszony nem törődve a többiek véleményével sokszor megölelte, vagy megsimogatta a lányát. Jordan megértette őket, emlékezett, hogy ő is ilyen volt, amikor visszakapta Tokalah-t. Szeretettel nézte őket.

Most, hogy a fia megkérte, örömmel mondott igent, és ő is lázasan készülődött.

- Annyira kíváncsi vagyok – mondta Tukayoo-nak. – Vajon milyen lesz a birtok, miután újjáépítik? Hasonlítani fog a régire?

- Én jobban örülnék, ha nem hasonlítana, akkor nem fájna a szíved.

- Az én szívem akkor fájna, ha innen kellene elmennem. Ez az otthonom, ide tartozom.

- Tansy ugyanezt mondta az anyjának – nevetett az idősödő indián. – Hallottam, amikor eljöttem a sátruk mellett. Bennetek igazi indiánvér folyik, nem is értem, hogy születhettél fehérnek.

Odalépett a felesége mellé, és gyengéden megölelte.

- Te ébresztetted fel bennem Tukayoo. – suttogta szeretettel az asszony.

- Nagyanyám! – zörgette meg a bőrt Tansy.

- Gyere, kicsim!

- Indulhatunk? – kérdezte izgatottan a lány. – Nagyapám! – ölelte meg a férfit.

- Persze mehetünk. – nevettek egyszerre.

Az út egy napig tartott, Tansy nem hitte, hogy a birtok ennyivel messzebb van, mint a város.

- Anyám azt mondta, hogy amikor apám kiszabadította, neki csak néhány órásnak tűnt az út.

- Igen, mert úgy is volt. – magyarázta Tukayoo. – Akkoriban nyugatabbra helyeztük a tábort, mert a Zöld folyó sokszor megáradt. Mostanra a Szellemek visszaparancsolták a helyére, és újra a régi otthonunkban élhetünk.

- Értem – mondta a lány.

- Látod ott azt a dombot? – kérdezte Jordan. – Mögötte már a birtok van.

- Igen, emlékszem, amikor kijöttünk, hogy megnézzük, láttam.

Tukayoo intett a vadászoknak, hogy álljanak meg, és ők négyen továbblovagoltak. Tansy már messziről látta, hogy rengeteget haladtak, amióta itt járt.

A ház falai már majdnem egészen álltak, néhol már a tetőszerkezet alapjai is ott voltak.  Ámulva nézte a gyarmati stílusú építményt. Kétszintes volt, fából épült, az ablakok kelet felé néztek, és a házat körben félig kész tornác ölelte át. Tansy szinte maga előtt látta a kész házat. Festés természetesen még nem volt sehol, így csak a natúr, lekezelt deszkák és gerendák látszottak, de már így is érezhető volt a ház tiszteletet parancsoló hangulata.

Az egyik oldalsó épületből, amit ideiglenesen emeltek, most kilépett Margaret Eastern. Fáradt mosollyal törölte meg a homlokát, aztán elindult a munkások felé, hogy vízzel kínálja őket. Néhány lépéssel mögötte Chada sietett, nála is vizes tömlő volt, de ő először a munkafelügyelőhöz ment.

Felnézett, és megpillantotta az érkezőket, hátrakiáltott Margaret-nek, aztán Wyatt-hez futott.

 A négy indián közben lassan belovagolt a kapun, néhány munkás már a fegyveréért nyúlt, amikor az asszony felkiáltott:

- Hope, kicsim! Hát eljöttél! Ne bántsák őket! Ő a lányom!

Már szaladt is feléjük.

- Mama! – kiáltott fel Tansy, és leszállt a lóról.

- Isten hozott, kicsim! – ölelte magához szorosan az asszony. – Jaj, Istenem! Annyira jó, hogy látlak! Mennyit változtál, egészen máshogy nézel ki, mint egy…

- Indián? Az vagyok. – mosolygott a lány, ahogy viszonozta az ölelést.

- Hogy vagy, Életem? Minden rendben van? Jól érzed magad? Nem hiányzunk?

Tansy nevetve állította le a nőt:

- Egyszerre nem tudok ennyi mindenre válaszolni. Jól vagyok, minden rendben van. Boldog vagyok, és igen, hiányoztok. De nem gondoltam rá, hogy visszatérjek – előzte meg a következő kérdést.

Margaret most a lány mögött állókra nézett. Jordan már leszállt a lóról, csakúgy, mint Tukayoo és Rica. Most mind az épülő házat nézték.

- Mama, ő itt az édesanyám, Rica! Ők pedig a nagyszüleim Tukayoo, és Jordan. Valaha az ő családjáé volt Casa de Sol.

- Valóban? – lepődött meg Margaret, és Jordanra nézett. – Igen, most látom, hogy ön nem született indián.

- Fehérnek születtem, de most már apacs vagyok – mondta büszkén, és a férjére nézett.

Margaret mosolyogva bólintott.

- Értem. Kerüljenek beljebb!  Szívesen látjuk magukat.

A kis ház felé mutatott, kedves volt a hangja, de Tansy érezte benne a burkolt félelmet. Ahogy a kis csapat elindult, odafordult hozzá:

- Mi a baj, mama? Papa még mindig haragszik rám? Vagy valami más aggaszt?

- Apád már megbékélt, nem kell tartanod tőle. Én csak nem tudom… úgy hallottam, hogy Jordan Cassidy nem adta el hivatalosan a birtokot a városnak. Mi lesz, ha visszaköveteli?

- Emiatt ne aggódj mama! Jordannak esze ágában sincs visszajönni ide. Ő nagyon boldog a faluban. Amikor a birtok leégett, kötött egy szerződést a polgármesterrel, hogy lemond a birtokról, és a város azt tehet vele, amit csak akar. Nem akarja visszaszerezni. Casa de Sol a tiétek.

- Akkor jó – sóhajtott a nő megkönnyebbülten.

Közben beértek a házba, Chada már feltett egy kannában vizet a teának, és várta, hogy mit kér tőle az asszonya.

A házikó belseje egy légtérből állt, jobbra, a sarokban volt a tűzhely, középen állt egy durván faragott asztal, és néhány szék. A bejárattal szemben volt az egyik ablak, a másik a bejárattól balra. A szemközti ablak alatt egy széles ágy helyezkedett el, és mellette volt a durva lépcső, ami a tetőtérbe vezetett.

Tansy pislogva nézte a szegényesen berendezett kunyhót.

- Amíg nem készül el a ház, addig így élünk – mentegetőzött Margaret. – Will nem akar fölöslegesen sokat fáradni. Itt lent alszik Chada és Wyatt, apád és én pedig fent a padláson.

- Értem – nézett bizonytalanul a lány.

Figyelte, ahogy az anyja, és Jordan körülnéznek. A szemük megtelt könnyel.

- Mi a baj? – kérdezte tőlük.

- Fáj látnom, hogy mivé lett a birtok – suttogta Jordan. – Én itt nőttem fel, és akkor annyira meseszép volt minden. Persze ha elkészül, biztosan csodás lesz – tette hozzá gyorsan. – De már nem lesz a régi.

Margaret közben hellyel kínálta a vendégeit, majd ő is leült melléjük.

- Hát igen, megértem. Nekem az is megrázó volt, amikor ott hagytuk a St- Louis-i házat. De most új otthonra leltünk, és hiszem, hogy boldogok leszünk.

- Én szívből ezt kívánom – mosolygott Jordan. – Leljék annyi örömüket a birtokban, amennyi boldogságot adott nekünk is!

Tansy most látta, hogy Margaret végre igazán megkönnyebbül. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett William, és Wyatt. Egyikük sem lepődött meg a vendégek láttán, tehát Wyatt szólt Williamnek.

- Papa! – ugrott fel Tansy, de azonnal meg is állt.

Félt közelebb lépni, ám a férfi odasietett, és melegen átölelte:

- Isten hozott, kicsikém! Örülök, hogy látlak! Bocsáss meg nekem! Én csak féltem, hogy elveszítelek!

Egy szuszra mondta mindezt, és a végén könnyes szemmel húzódott vissza.

- Gyönyörű vagy! – suttogta áhítattal. – Mennyit változtál! Boldognak tűnsz.

- Az is vagyok, papa – mondta kissé nyugodtabban a lány.

- Csak ez számít. Én már rég megbántam minden kimondott sértést. Hol van apád? Szeretném megkövetni.

- Ő nem jött, csak anyám, és a nagyszüleim. Papa, ők itt Rica, Tukayoo, és Jordan. Anyám, ő itt a nevelőapám – mutatta be egymásnak a felnőtteket a lány.

William a vendégek felé fordult, és sorban bocsánatot kért mindenkitől, végül az egész család mosolyogva ült asztalhoz. Chada és Margaret a tűzhelynél sürgölődtek, és az ebédet kezdték tálalni. Tansy sietve felállt, és segített nekik.

Amikor asztalhoz ültek, a lány rögtön észrevette, hogy Chada is csatlakozik, és Wyatt mellé ül. Kíváncsi mosollyal figyelte őket, Chada pedig pironkodva sütötte le a szemét.

- Mi a baj? – kérdezte tőle a férfi, és közben felnézett. – Ah, értem – nevetett fel. – Hope… bocsáss meg… Tansy, engedd meg, hogy bemutassam a menyasszonyomat! – átölelte Chada vállát, aki még inkább zavarba jött.

- Ez igaz? – kiáltott fel lelkesen Tansy. – Eljegyeztétek egymást? Teremtőm! Gratulálok! Legyetek boldogok! Annyit imádkoztam értetek.

Felugrott, megkerülte az asztalt, és melegen átölelte őket.

Hirtelen mindenkinek jó lett a kedve, és percekig csak vidám dolgokról beszéltek, amikor Tansy-nak feltűnt, hogy Kelvin nincs sehol.

- Papa, hol van Kelvin? – kérdezte.

- A bátyád? Hát igen, benne csalódtam igazán. Amikor meghallotta, hogy Casa de Sol valamikor a családodé volt, és valójában te vagy az örököse, iszonyú dühös lett.

- De hát én nem tartok igényt rá – kiáltott fel meglepve a lány. – Ha ez a baja, akár írásba is adom.

- Visszament St-Louis-ba, Hope – mondta William. – Azt mondta, a saját lábára áll. A maradék pénzemből kifizettem őt, és ő elment. Őszintén remélem, sikerül neki, bár nagyon megbántott. Még a te elvesztésedet is könnyebben megemésztettem, mint az ő hitszegő viselkedését.

- De akkor most nincs pénzed? – kérdezte aggódva Tansy. – Mégis, hogy fogod újjáépíteni a birtokot?

- Wyatt segített, megvásárolta a birtok felét, így most ketten vagyunk tulajdonosok. Így legalább nem maradunk egyedül, és kaptunk két pótgyermeket. Ha pedig mi már nem leszünk, az övék lehet az egész – beszéd közben Wyatt-re és Chadára mosolygott.

- Annyira sajnálom, hogy így alakult, papa – mondta Tansy. – Reméltem, hogy Kelvin értékelni fogja mindazt, amit teremteni próbáltál neki, ha már én mindent eldobtam magamtól. Meg tudod bocsátani?

- Kicsim, nincs mit megbocsátanom. Mindig is tudtam, hogy egy nap rátalálsz a múltadra, és akkor elveszítelek.

- De hát nem veszítesz el, papa! – tiltakozott a lány. – Nem élünk túl messze, és meg foglak látogatni titeket. Ti legalább annyira a szüleim vagytok, mint az igazi szüleim, és őket nem zavarja a dolog. Találkozunk még, ebben biztos vagyok.

- Így van! – szólalt meg Rica. – A férjem és én el sem tudjuk mondani, mekkora hálával tartozunk magunknak. A legkevesebb, hogy Tansy életének a részesei maradnak. Ez számunkra ugyanolyan fontos, mint az önök számára.

- Köszönöm! – mondta könnyes szemmel William. – Maguk valóban nagylelkűek.

- Elég már! – mondta mosolyogva Jordan. – Még a végén mind sírni kezdünk, ahelyett, hogy nevetnénk, hisz minden, majdnem minden jól alakult – nézett Margaretre. – Remélem, azért a fiával is rendbe jönnek a dolgok.

Megsimogatta az asszony karját, és bátorítóan rámosolygott.

A többiek megfogadták a tanácsát, és innentől kezdve vidám dolgokról beszéltek, és William felajánlotta, hogy ha végeztek az ebéddel, körbevezeti őket a birtokon.

A délután nagy részét lóháton töltötték, bejárták a birtok minden zugát. William megmutatta, hogy a termőföldeket már mind megművelték, és a termésből tudják majd fedezni a későbbi kiadásokat, addig pedig még kitart a meglévő pénzük. Wyatt megmutatta a terveket is, bár sem Tansy, sem a másik két asszony nem értett sokat belőle. Tukayoo sem értett az építészethez, de jobban átlátta a dolgokat, és néhány hasznos tanáccsal még el is látta a férfit. Elmondta, hogy milyen errefelé az időjárás, mert a beszélgetésből kiderült, hogy Wyatt a floridai időhöz szokott. Tukayoo elmondta, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a száraz meleg, és hogy tudják a legegyszerűbben kialakítani a csatornarendszert a folyótól.

Ahogy haladtak, az indián látta a régi csatorna nyomait, és megmutatta Wyatt-nek. Végül megegyeztek, hogy Tukayoo máskor is eljön, és segít az építkezésnél, természetesen William nem hagyta, hogy ingyen tegye, bár a férfi tiltakozott.

- Tukayoo, te feláldozod az idődet, amit a családoddal tölthetnél, ha mással nem is, de élelemmel fizetni fogok. Tudom, hogy a mi pénzünknek számotokra nincs értéke.

- Rendben William. Ezt elfogadom. – mondta férfi.

Miután mindent megnéztek, és megbeszéltek, Tansy és a családja hazaindult. Mosolyogva köszöntek el egymástól, tudva, hogy hamarosan újra találkoznak, és ez örömmel töltötte el mindnyájukat.

A lány végre teljesen megnyugodott, béke költözött a lelkébe. Már csak egyetlen dolog volt, ami a boldogsága útjába állt. Nem tudta, hogy találjon módot arra, hogy visszakaphassa Weayaya-t.

A harcos szemtelen vigyorral figyelte, ahogy Chu’a feltápászkodik:

- Gyors vagy – nyögte – és ügyes. Jó harcos lehetnél, ha nem a galambszíved vezérelne.

- Ha olyan kegyetlen lennék, mint te, már nem élnél – felelte pimaszul Weayaya. – De tisztelem a korodat, bátyám.

Néhányan mosolyogni kezdtek, de senki nem mert hangosan nevetni, annak komoly következményei lettek volna.

Chu’a gyilkos pillantást vetett rá, olyat, amitől a legtöbb harcos ereiben megfagyott volna a vér, de Weayaya továbbra is mosolygott:

- Folytassuk, vagy meggyőztelek, hogy elég felkészült vagyok?

- Végeztünk. – mondta Chu’a.  Próbálta megőrizni maradék méltóságát, ahogy felállt. – Holnap mellettem lovagolsz, mint az unokaöcsém, és első harcosom. – jelentette ki fennhangon, aztán halkan hozzátette – Most esélyt kapsz, hogy bizonyítsd, mennyit érsz. Ha csalódást okozol, nem nézem, hogy a fivérem fia vagy, megöllek.

Weayaya kimérten állta a pillantását, még sosem gyűlölte ennyire a saját vérét. Képtelen volt felfogni, hogy ugyanazon őstől származnak.