2016. július 29., péntek

Jó reggelt kedves Mindenki!

Aki a mai csodás idő ellenére szán rám időt, annak remélem, nem okoz csalódást a mai rész sem. Köszönöm, hogy ennyien olvastok, számomra ez pozitív visszajelzés.
Bízom benne, hogy most jó szórakozást nyújt a történet.

Köszönöm:
B. F.
5. fejezet



Mosolyogva léptem be a lakásba, anyám az előszobában állt összefont karokkal, és a nézéséből tudtam, hogy mire készül:
- Tudod te hány óra van?
- Igen, és szia! – feleltem, miközben levettem a kabátomat.
- Mégis hogy képzeled, hogy itt hagyod a beteg fiadat? Milyen anya vagy te?
- Hazaszóltam, és megkérdeztem, hogy jól van-e. Nem mentem volna el, ha valami gond van.
Elindultam a konyhába, de anyám nem tágított:
- Úgy viselkedsz, mint egy útszéli. Fontosabb neked az a férfi, mint a gyerekeid.
- Ez nem igaz. Ha így lenne, nem jöttem volna haza, de megtettem.
- És hogy gondolod, ez a pasas majd jó lesz? Pont olyan felelőtlen vagy, mint amikor Karesszel jártál. Ugyanazt csinálod, ő is majd ugyanúgy fog bánni veled, de megérdemled, ha ennyire hülye vagy.
- Te nem tudod, miről beszélsz – nyögtem döbbenten. – Nem is tudod, kiről beszélsz, még csak nem is láttad, honnan tudhatnád, hogy milyen. Még én sem tudom, csak most ismerkedünk egymással. Lehet, hogy semmi sem lesz, de ha nem ismerkedem, akkor sose találok senkit.
- Ismerkedj, de ne a gyerekeid rovására! Most ismerted meg, kedd van, de a héten már kétszer ő hozott haza.
- Pontosan! Hazahozott, és beszélgettünk. Mi ebben a rossz? Ráadásul tegnap még korábban is értem haza, pont azért, mert ő hozott kocsival. És egy szót sem szólt, amikor megmondtam neki, hogy nem megyek vele sehova, mert beteg a gyerek.
- Éljen! Akkor most istenítsük, mert tett egy kedves gesztust!
- Anya, miért vagy ilyen?
- Mert féltelek.
- Érdekesen fejezed ki, kösz.
- Nagyi! – szólalt meg Peti az ajtóban. – Most már hazamehetsz, anyával elleszünk.
- Igen – tette hozzá Zoli. – És holnaptól nem kell jönnöd, már jól vagyok. Majd átmegyek Jolika nénihez.
- Látom, megnevelted a fiúkat. Gratulálok!
Felállt, és kirobogott az előszobába.
- Anya! – szóltam utána.
- Ne hívj, csak ha tisztelettel tudsz viselkedni! Sziasztok!
Úgy csapta be az ajtót, hogy a kulcstartóról leestek a kulcsok.
Leültem az asztalhoz, és a kezembe temettem az arcom. Éreztem, ahogy fiúk két oldalról mellém támaszkodnak:
- Ne foglalkozz vele, anya! – mondta Peti, és átölelte a vállamat. – Mi örülünk neki, hogy találtál valakit.
Elnevettem magam.
- Köszi, de még nem biztos, csak most ismertem meg.
- Nem baj, hátha – mondta Zoli. – Szeretnék már egy új apát.
- Jaj, kicsim! Hidd el, én is szeretném, ha lenne valaki, aki mellettünk van, de nem fogok úgy választani, hogy előtte ne ismerjem meg.
- Akkor a taxis ugye nincs képben? – kérdezte Peti.
- Nem hiszem – nevettem.
- Akkor jó – sóhajtott.
- Az, aki hazahozott vasárnap? – nézett ránk Zoli.
- Aha.
- Miért, szerintem jó fej?
- Na, ácsi! Nehogy már ti döntsétek el – álltam fel. – Vacsoráztatok már?
- Igen, de maradt neked is – vigyorgott Zoli.
- Ne beszélj másról! Ez a másik, akivel ma találkoztál. Ő milyen? – Peti az asztalra könyökölve nézett, és közben pacsiztak az öccsével.
- Mi ez? Kihallgatás?
- Aha – vigyorogtak mindketten. – Halljuk, milyen a tag?
- A „tag”? – néztem hátra, miközben szedtem magamnak. – Lássuk csak? Ki fogsz borulni, Peti.
- Miért?
- Indián.
- Neeee! – nyögte. Hallottam a koppanást, majd a fájdalmas nyögést.
- Lefejelte az asztalt? – kérdeztem nevetve.
- Talált – válaszolt Zoli.
- Komolyan anya? Honnan szedtél össze egy indiánt?
- Jess barátjával dolgozik együtt egy hajón.
- Hajón?
- Igen. Egy Karib-tengeri luxushajón zenél.
- Akkor hogy kerül ide?
- Hosszú történet, itt élnek a szüleivel, és fél évet itthon van, felet meg a hajón.
- Az király! – kiáltott fel Zoli. – Mindenképpen össze kell jönnöd vele, és akkor majd kimehetünk vele a hajóra.
- Egy: nem hiszem, hogy ez így működne. Kettő: téged csak ez érdekel?
- Naná! – nevetett, de aztán odalépett mellém, és átölelt. – Dehogy! Csak eszembe jutott. Az a lényeg, hogy boldog legyél… nekünk meg legyen apukánk. Ha ő lesz az, az csak külön jó. Képzeld el, hátha ki tud vinni minket.
- Fejezd be, Zoli! – néztem rá, de nem tudtam megállni, és elnevettem magam. – Az se biztos, hogy lesz valami köztünk.
- Hát dolgozz rajta! – mondta Peti.
- Nem zavarna?
- Ha neked tetszik – vonta meg a vállát.
- Oké, figyeljetek rám. Ti vagytok az elsők, ha nem jöttök ki vele, akkor nem érdekel.
- Mutasd be, és majd meglátjuk! – biccentett Zoli komolyan.
- Jó, majd ha úgy adódik. Egyelőre még nem tudom, mi lesz. Viszont pénteken elmennék vele biliárdozni. Megbeszélem Jolika nénivel, hogy elvállalja-e, mert a nagyanyátokra azt hiszem, nem számíthatunk.
- Figyelj, ha nem jó neki, akkor is menj el nyugodtan. Nagyok vagyunk, kibírjuk – mondta Peti. – De ugye hazajössz, mert szombaton felvételizek.
- Persze, ne butáskodj! De nem hagylak egyedül benneteket, ha Jolika néni nem tud átjönni, nem megyek.
- Biztos átjön, szeret velünk lenni – mondta Zoli. – Azt mondja, utál egyedül lenni a lakásban.
- Oké – simogattam meg a fejét. – Majd meglátjuk! Viszont, nektek ideje lefeküdni, Peti neked holnap suli, Zoli te meg még beteg vagy.
- Jó. – mondták, és szó nélkül elindultak.
- Anya! – szólt vissza Peti az ajtóból. – Remélem, összejön.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, és figyeltem, ahogy bemegy a szobájába.
Elbambulva ettem a rakott krumplit, igazából csak kotorásztam benne. Az járt a fejemben, hogy mennyire aranyosak a fiaim. Féltem, ha előjövök a dologgal, majd ellenkezni kezdenek, hisztizni, hogy nem akarnak senkit, és most nagyon jól esett, hogy nem ez történt. Hiába voltak még gyerekek, de már felfogták azt, hogy milyen életünk volt Karesz mellett, és most jöttem rá, hogy mennyire látták a boldogtalanságomat. Reméltem, hogy tényleg sikerül Ricoval, és a fiúk is elfogadják őt.
Aztán eszembe jutottak anyám szavai, és keserű mosolyra húzódott a szám. Hát igen, anyám. A szeretet mintaképe. Negatív előjellel. Nem tehetett róla, de soha nem szeretett senkit úgy igazán, és ha valaki boldog volt mellette, azt próbálta szétzúzni, hogy utána sajnálkozhasson. De én már rég eldöntöttem, hogy nem foglalkozom vele, csak a saját érdekeimet nézem, és amit ő mond, azt csak kicsit, vagy egyáltalán nem veszem figyelembe. Az irigység vezérli, minek törődnék vele.
Gyorsan lezuhanyoztam, és lefeküdtem, a tévét be se kapcsoltam, minek, semmi normális műsor nem volt, olvasni nem volt energiám, ráadásul a fejem tele volt mindenféle gondolatokkal. Főleg azzal, hogy holnap nem látom Ricot, és ettől szomorú lettem. Nagyot sóhajtottam, oldalra fordultam, és perceken belül aludtam, így legalább elűztem a szomorú gondolatokat.


Másnap igyekeztem nem arra gondolni, hogy nem találkozunk, helyette sokkal jobban koncentráltam a hívásokra, és a lányokra. A szünetekben folyamatosan csacsogtunk. Mira elmesélte, hogy a mozi remekül sikerült, és elcsattant az első csók is. Annyira fel volt pörögve, hogy én is felvidultam tőle.
Aztán rám szálltak, addig kérdezősködtek, míg végül elmeséltem, mi történt Rico, és köztem. A beszélgetést, és a végén a csókot. Próbáltam kevésbé érzékletes lenni, mint Mira, de nem ment.
- Úgy ragyogsz, mint egy csillag – nevetett Jess. – Szerelem a láthatáron?
- Nem, dehogy! Még biztosan nem. Csípem őt, de ez még…
- Pedig ilyennek még nem is láttalak – fűzte tovább Mira. – Tényleg egészen megváltoztál.
- Oké, lehet leszállni rólam. – motyogtam, és visszafordultam a gépemhez, amikor csörögni kezdett az asztali telefonom.
Kíváncsian vettem föl:
- Jó napot! Kardos Emesét keresem, a recepcióról vagyok Zsuzsa.
- Szia! – mosolyogtam. – Én vagyok az. Miben segíthetek.
- Szia! Jött hozzád valaki, le tudsz most jönni?
- Persze, szünetem van. Máris megyek.
Letettem a telefont, és a lányok pillantásától kísérve az ajtóhoz siettem.
Az aulában aztán a mosolyom csak szélesebbé vált, amikor megláttam Ricot az egyik oszlopnál.
- Szia! – köszöntem rá, mert épp kibámult az ablakon. – Hát te?
- Szia! – fordult felém. – Csak arra gondoltam, ha ma már nem találkozhatunk, hozok neked egy kis apróságot.
Átnyújtott egy dobozt, amin a kávézó emblémája volt.
- Köszi, de nem kellett volna – nevettem, és belenéztem.
Abból a csokitortából volt benne három szelet, amit tegnap is rendelt nekem.
- Lehet – felelte. – de láttam, mennyire ízlik, úgyhogy gondoltam, megleplek. Ja, és hoztam a lányoknak is, nehogy kimaradjanak.
- Mi ez a kényeztetés? – néztem a szemébe.
- Baj? Ha nem akarod, én…
- Dehogy, jól esik! – vágtam közbe, és felnyújtóztam, hogy megcsókoljam, de most csak feszengve fogadta. – Köszönöm.
Figyeltem a szemét, és nem értettem, mi lehet a baj. Talán túlságosan heves voltam tegnap?
- Szívesen – mondta csendesen. – Figyelj, meddig hívhatlak este? Ha úgy végzek anyámnál, talán felhívlak.
- Hívj nyugodtan! A telefon mellettem van, nem zavarsz.
- Oké, kösz. – sóhajtott, és végre elmosolyodott.
- Mi a baj? Zaklatottnak tűnsz. – kérdeztem.
- Semmi baj, csak… még furcsa nekem ez az egész – nevetett fel. – Rég nem randiztam, és öregnek érzem magam hozzá.
- Ez butaság – mondtam. – Nem vagy öreg. Mi bánt?
- Mindegy. Semmi bajom. Sietnem kell, anyám már vár. Szia, majd hívlak! – lehajolt, adott egy puszit, és már el is tűnt.
Döbbenten néztem utána, aztán lassan visszamentem az irodába. Öntudatlanul tettem le a dobozt az asztalomra, és felvettem a fülest.
- Hé, csajszi, még van öt perced a szünetből – fogta le a kezem Jess, amikor be akartam lépni a rendszerbe.
- Tessék? – néztem rá.
- Még nem járt le az edédszüneted – mutatott a monitorra.
- Ja – néztem, és végre magamhoz tértem. Megdörzsöltem az arcomat, és a dobozért nyúltam. – Ezt Rico küldi.
- Húú! Ez finomnak tűnik – nyelt Mira.
- Az is.
- Na, oké! – ült az asztalom sarkára. – Most mi van? Az előbb még tök jó kedved volt, most meg totál kész vagy.
- Nem tudom. Olyan, mintha Rico meggondolta volna magát. Olyan rideg volt.
- Mit mondott? – kérdezte Jess.
- Hogy este felhívna, ha végzett az anyjánál.
- Akkor? – nézett értetlenül.
- Annyira furcsa volt. Azt mondta, hogy már öreg a randizáshoz… nem tudom. Félek, hogy belelovallom magam, aztán pofára esek.
- Ne parázz! Szerintem ő is csak fél. Márk mondta, hogy régen nem volt már senkije, és a volt felesége se könnyítette meg az életét. Upsz! Beszélt neked a volt feleségéről?
- Igen – bólintottam. – Gondolod, hogy csak erről van szó?
- Azt mondta, felhív. Tényleg ne parázz! Csak túl kell jutnotok az első pánikon.
- Pánik? – néztem fel.
- Aha, egy rémült nyuszi vagy. Nyugi már!
- Jó, megpróbálom. Hülye vagyok, igaz? – nevettem idegesen.
- Nem, csak izgulsz, ami természetes, főleg, hogy látszik, mennyire tetszik neked Ricardo. – mondta Mira. – Viszont lépj be, mielőtt elkésnél – mutatott a monitorra.
A délelőtti jó hangulatom elszállt, és a lányok hiába próbálkoztak, nem tudtak lelket önteni belém.
Mielőtt indultunk volna haza, Jess kapott egy telefont, aztán hozzánk fordult:
- Rendben, akkor a péntek mindenkinek áll, ugye? – kérdezte, és közben rám nézett.
- Még beszélnem kell Jolikával, hogy vállalja-e a fiúkat. Ha igen, akkor megyek – sóhajtottam.
- Hé, Márk mondta, hogy Ricardo úgy izgul, mint egy kisfiú. Hidd el, minden rendben lesz. Inkább mondd meg, mit veszel fel!
- Nem tudom – nyúltam a kabátomért. – Biliárdozunk, úgyhogy gondolom, valami egyszerűt. Farmer, pulcsi.
- Ugye, most nem beszélsz komolyan! – förmedt rám, mire elnevettem magam.
- A szűk farmert veszem fel, a fekete pántos toppal, és a „V” nyakú lila pulcsit.
- De tegyél rá övet, mert túl hosszú.
- Minek, legalább nem látszik benne a hasam.
- Te beteg vagy! – mondta. – Nincs is hasad, annyit fogytál.
- Jó, majd meglátom – ráztam meg a fejem. – Kiborítasz, mondtam már?
- Aha – nevetett. – Na, gyere, menjünk! Mira, jössz te is?
- Persze, de sietek.
- Noel? – néztem rá.
- Azt mondta, dolga van, de ki akarok takarítani, mert hétvégén nem biztos, hogy lesz időm. Noel totál betáblázta. Kirándulni akar.
- Rendesen belehúztatok – nevettem el magam.
Közben leértünk a lifttel, fintorogva néztem ki az ablakon, olyan erős szél fújt, hogy az emberek alig tudtak haladni. Összehúztam magamon a kabátot, a kapucnit a fejembe húztam, és kiléptem. A lányok hőbörögve követtek, és már siettünk a metróhoz, amikor valaki rám kiabált:
- Emese! Várjon!
Döbbenten fordultam a hang irányába, Tibor, a taxis állt a fal mellett.
- Ez mit keres itt? – kérdezte Jess.
Megráztam a fejem, és elindultam felé.
- Jó napot! Mit keres itt?
- Csak gondoltam, mivel ilyen pocsék idő van, talán szívesen venne egy fuvart.
- Kösz, de nem kell. Egyáltalán honnan tudja, hogy hol dolgozom?
- Hát… kinyomoztam. – hebegte.
- Nyomoz utánam? – kérdeztem megrökönyödve.
- Nem, én csak…
- Nézze! Ne csinálja ezt! Ez engem nagyon zavar.
- Én azt hittem, hogy azért hívott engem vasárnap, mert…
- Mert a maga száma volt meg, és sürgősen kellett egy kocsi. Kérem, ne zaklasson!
- Nem állt szándékomban, csak…
- Mesi, gyere már! Ricardo vár! – kiabált Jess, és dühösen toporgott.
- Megyek! Bocsásson meg, de mennem kell.
- Ricardo, az a férfi?
- Igen – mondtam. – Viszlát!
- Viszlát, és ne haragudjon! Nem akartam, hogy félreértsen.
- Semmi gond – mosolyogtam még rá, aztán már siettem a lányokhoz.
- Mit akart? – kérdezte Jess, és szúrós szemmel nézett a férfi felé.
- Hazavinni. – mondtam egyszerűen.
Rám meredtek, aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés.
- Most mi van? – néztem értetlenül.
- Valaki nagyon kapós lett – vigyorgott Mira.
- Jaj, már! – sziszegtem. – Hagyjál békén! Majd pont egy ilyen bájgúnár kell nekem, nem?
- Jól van már! – nevetett. – Különben is, itt van neked Ricardo, igaz?
- Igen – sóhajtottam. – Remélem.
- Biztosan.
Végül gyorsan hazaértem, Mira sietett haza, Jess pedig találkozott Márkkal. A lakásba érve nem találtam senkit, csak egy cetlit, hogy Jolikánál vannak. Átmentem, és becsöngettem, de már így is hallottam a nevetést bentről.
Peti nyitott ajtót, és azonnal berángatott. Valami vígjátékot néztek, és teljesen belemerültek, csak odaintettek nekem.
Aztán Jolika felállt, és intett, hogy kísérjem ki a konyhába.
- Megnézhetik a végét, már csak pár perc? – kérdezte.
- Rendben, a leckéjük készen van?
- Persze, addig nem engedtem nekik bekapcsolni a tévét. Ja, és megkérdeztek a péntekről. Természetesen átmegyek, menj csak nyugodtan szórakozni. Peti mondta, hogy talán most sikerül találni valakit.
- A kis pletykafészek – mormoltam az orrom alatt, mire mindketten nevetni kezdtünk.
- Vacsoráztál már? – kérdezte Jolika.
- Nem, de nem is vagyok éhes.
- Enned kell. Van egy kis pörkölt, galuskával. Szedek neked, gyere.
- Jaj, Jolika igazán nem kell! Komolyan, ha nem tetszik elfogadni, hogy besegítsek a háztartásba, akkor nem engedem át többet a fiúkat.
- Nekem ez nem teher – tiltakozott.
- Dehogynem, Jolika néninek is pénzből kell megélnie, és ha minket etet, akkor magának nem marad. Úgyhogy nem tűrök ellenvetést, beszállok a vásárlásba.
- Jó rendben, de csak mert ennyire erősködsz – adta meg magát, de láttam, hogy a szíve mélyén jól esik neki.
- Most viszont indulunk, hogy Jolika néni is pihenhessen. És nagyon köszönöm, hogy elvállalta a pénteket. Lekötelezett.
- Ugyan már! – intett, és átölelt. – Olyan vagy nekem, mint a kislányom.
- Köszönöm – mondtam hálásan. – Fiúk, indulunk – szóltam be a szobába.
- Máris? – kérdezte Zoli.
- Igen, szívem. Jolika néninek is pihennie kell. Rendesen lefárasztjátok ti ketten, kis szélhámosok.
- Én nem vagyok szélhámos – mordult fel Peti.
- Nem, nem vagy az. Na, gyerünk! Csókolom Jolika!
- Csókolom!
Kitessékeltem a fiúkat az ajtón, és gyorsan hazamentünk.
- Na, szedjük össze magunkat. Fürdés, és lefekvés!
- Anyaaaa!
- Semmi anya, gyerünk!
Zúgolódva elindultak a dolgukra, én pedig lerogytam a nappaliban.
- Fáradt vagy? – szólt be Peti.
- Egy kicsit. Miért?
- Ezért nem hallod a telefonodat? Itt csörög a táskádban.
Odaugrottam, és kivettem, de mire megnyomtam a hívásfogadást, Rico kinyomta.


6. fejezet



Azonnal visszahívtam, és szerencsére a második csörgésre felvette:
- Szia! – nyögtem bele. – Bocsi, csak a táskámban maradt a mobil.
- Semmi gond – nevetett. – Szia!
- Ezek szerint végeztetek?
- Igen, vagyis mondhatjuk. – sóhajtott.
- Rico, úgy érzem, valami bajod van. Velem? Ha nem akarod, hogy találkozzunk…
- Istenem, dehogy! Persze, hogy találkozni akarok veled, csak el kellene mondanom valamit, és nem könnyű, félek, hogy elijesztene.
- Én nem hiszem – mondtam. – Mondd el, kérlek!
- Ráérsz most, vagy már késő van?
- A csudába, ha fél órával előbb hívsz, szólok Jolikának, hogy egy kicsit kések.
- Korai lenne megismernem a fiaidat? – kérdezte.
- Tessék? – lepődtem meg.
- Itt vagyok a házatok előtt.
Az ablakhoz szaladtam, és azonnal megláttam az Opelt. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt, mintha tudta volna, mit válaszolok.
- Gyere fel! A kapu kódja: 1569. Harmadik emelet, középső lakás.
- Rendben – hallottam, hogy mosolyog. – Máris fent vagyok.
Még szerencse, hogy annyira elbambultam, hogy nem vetkőztem neki, csak a pulcsit vettem le, így a drapp blúzban maradtam, bár már kihúztam a farmerból, de legalább nem tréningben, vagy félmeztelenül kellett kapkodnom. Mire felért, kinyitottam az ajtót, meglepett, hogy lépcsőzik, de amikor kérdőn ránéztem, megvonta a vállát:
- Egyszer beszorultam, azóta, ha nem muszáj, kerülöm a lifteket.
- Értem, gyere be! – mondtam mosolyogva.
Az ajtónyitásra persze a fiaim azonnal előbújtak a kuckójukból, és kíváncsian várták, hogy ki érkezik.
- Sziasztok! – köszönt mosolyogva Rico.
- Jó estét! – motyogták zavartan, és felém pislogtak.
- Srácok, ő itt Ricardo, akiről beszéltem.
- Hello, Ricardo Santos vagyok, barátoknak Rico – nyújtott kezet Peti felé, aki azonnal fogadta.
- Jó estét, én Tardosi Péter vagyok, ő pedig az öcsém, Zoli.
- Szia – fordult Rico a kisebbik fiam felé, aki vonakodva, lehajtotta a fejét.
- Srácok, örülnék, ha tegeznétek, nem szeretem a magázódást, rendben?
- Rendben – válaszolt Peti, és alaposan megnézte magának a férfit.
- Peti! – szóltam rá. – Ezt nem illik.
- Semmi gond – mosolygott rám Rico. – Idegen vagyok nekik, persze, hogy kíváncsiak.
- Te vagy anya barátja? – kérdezte Zoli.
Ettől mindketten zavarba jöttünk.
- Lehetséges – mondta végül Rico, és közben a szemembe nézett. – Talán.
- Jobb, mint a taxis – mondta a kisebbik fiam, amitől elvörösödtem.
- Na, eleget bámészkodtatok, irány az ágy! – mormoltam, és a szobáik felé tereltem őket. – Gyerünk, reggel korán ébresztelek benneteket.
Végre bevonultak, de még vissza-visszanéztek ránk, én pedig zavartan babráltam a hajamat.
- Gyere! – mondtam, és a nappali felé mutattam.
Ő is zavarban volt, és amikor belépett a szobába, körülnézett, de láttam, hogy nem tud mihez kezdeni magával.
Leültem a kanapéra, és magam mellé mutattam, de ő inkább a fotelt választotta.
- Taxis? – kérdezte.
- Nem érdekes. Csak a taxis, aki hazahozott minket vasárnap, próbálkozott. De nem számít.
Elbambulva nézett, de nem fűzött hozzá semmit.
- És? Sikerült elintézni anyuddal a dolgot? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget.
- Nem – egyenesedett ki. – Erről szerettem volna beszélni. Nem anyámmal találkoztam.
Megfeszültem, ha most azt mondja, hogy talált valaki mást, akkor nagyon pocsékul fogom érezni magam, de igyekeztem nem kimutatni.
- Értem – mondtam halkan.
- Szóval, a helyzet az, hogy valamit el kellett intéznem, csak ez olyan dolog, amit szégyellek, és nem könnyű mások előtt beismerni. Nem akartam hazudni neked, csak… de el kell mondanom az igazat.
Rám nézett. Talán azt várta, hogy mondjak valamit, de én csak figyeltem őt.
- Noel-el állásinterjún voltunk. – mondta ki nagy sóhajjal, és feszülten várta a reakciómat.
- Miért? – kérdeztem. – Van állásod, nem?
- A szerződésem csak félévre szól alkalmanként, a köztes időben, igazából munkanélküli vagyok.
- Oh, és ilyenkor akkor mit szoktál csinálni?
- Általában elvállalok valami alkalmi munkát, de most nemigen találtam semmit.
- Étteremben sem? Ott szoktak zenészeket keresni.
- Igen, de hosszabb távra. Félévre senkinek sem kellek.
- Hát igen, ez nem könnyű – sóhajtottam. – És ma? Sikerült valami?
- Noel-nek igen, biztonsági embert mindig keresnek. Ráadásul határozott időre akarták, neki így pont jó. De engem hosszú távra szerettek volna, szóval…
Elhallgatott, és az ablak felé nézett, a lába úgy járt, mintha fel akarna ugrani.
- Ne idegeskedj! – mondtam halkan, és előrehajoltam, hogy megfogjam a kezét. Először el akarta rántani, de végül hagyta, és viszonozta a pillantásomat. A másik kezét rátette az enyémre, és halványan mosolyogni kezdett.
- Apám felajánlotta, hogy menjek vele. Tudod, ő utcazenész – nevetett halkan. – De idén neki se megy a bolt. Azon gondolkodik, hogy néhány hónapra kimennek a zenekarral Olaszba, hívott engem is, de én nem szeretnék kimenni, így is alig vagyok itthon.
- Majd csak találsz valamit. Ha gondolod, körbekérdezhetek az ismerőseimnél.
- Kösz. – sóhajtott. – Fura, csak pár napja ismerlek, de valahogy neked olyan könnyen megnyílok. Másnak biztosan nem beszélnék ilyenekről.
- Örülök, hogy így érzel, és megígérem, hogy nem beszélek erről senkinek. Bízhatsz bennem.
- Tudom. Pont erről beszélek, tudom, hogy bízhatok benned, pedig még nem is ismerlek. Épp ezért nem akarlak bántani.
- Mivel bántanál? – kérdeztem meglepve.
-  Nem érdekes – rázta meg a fejét, elengedte a kezem, és felállt.
- Máris mennél? Nem kérsz egy kávét? Vagy esetleg ennél valamit? Készíthetek neked valami vacsorát.
- Nem szükséges – mondta, és figyelte, ahogy kisietek a konyhába.
Nem akartam, hogy máris elmenjen, ostobán viselkedtem, és tudtam, hogy ezzel talán elrontom a dolgot, de annyira örültem, hogy itt volt. Kinyitottam a hűtőt, és néztem, hogy mit készíthetnék neki. A kezemmel az ajtón támaszkodtam, amikor megéreztem, hogy megfogja:
- Mesi – mondta halkan. – Nem kell fáradnod, már ettem.
- De komolyan, ez nem fáradtság – felálltam, és a másik kezemben már ott volt a tojás, de ekkor megszeppentem. Annyira közel állt, csak a hűtőajtó volt köztünk. Arrébbhúzott, és becsapta, most már teljesen hozzám simult. Nehezen kapott levegőt, ahogy én is, a szívem zakatolt, és úgy éreztem, valami megakadt a torkomban, talán a vágyakozó sóhaj. Aztán éreztem, ahogy a karja a derekam köré simul, és lehajolt.
A csókja forró volt, és édes, az ajka íze emlékeztetett valamire, de nem tudtam, mi az. Csak a nyelvét éreztem, ahogy előretör, és játszadozni kezd az enyémmel, hevesen viszonoztam, valami nedves folyt ki az ujjaim közül, de nem érdekelt, hátratámaszkodtam az asztalon, nehogy elessek. A másik kezemmel átöleltem a tarkóját, és szorosabban húztam magamhoz.
Aztán amilyen hirtelen csókolt meg, olyan hirtelen engedett el.
- Azt hiszem, jobb, ha megyek – motyogta, és nem mert rám nézni.
- Nem muszáj – suttogtam, és nem engedtem el. – A fiúk már alszanak, és megértenék…
Megrázta a fejét:
- Nem maradhatok, Mesi! Nem lenne okos dolog. Nem akarok fájdalmat okozni neked.
- Miről beszélsz? – megfogtam az állát, és magam felé fordítottam az arcát. – Mi az ördögről beszélsz?
- Kérlek! – nyögte. – El kell mennem.
Eltolt magától, és az ajtó felé lépett.
- Rico… Rico, ha neked túl gyors, vagy ha nagyon nyomulósnak érzed, mondd meg, de kérlek, beszélj. Én… én tudom, hogy talán túlságosan gyorsan akarom, de már olyan régen nem…
- Nem a te hibád – fordult vissza, és átölelt. – Én is veled akarok lenni. Jobban, mint hittem. Olyan pillanatok alatt elvarázsoltál, hogy… csak én még nem… nem merek továbblépni. Megértesz? Időt szeretnék, mert nem akarok fájdalmat okozni neked. Nem tudom, hogy mit tegyek? Szeretném, ha ez a dolog kettőnk közt működne, de félek.
- Én is félek – suttogtam, és hozzábújtam. – De muszáj kilépnünk a biztonsági zónánkból, ha akarunk valamit.
- Tudom, csak ezt a lépést nem tudom még megtenni – súgta a fülembe. – Ehhez kell egy kis idő.
- Akkor nem velem van bajod?
- Istenem, dehogy! Erre ne is gondolj! Évek óta te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem. Az, hogy megismertelek, az…
Kereste a szavakat, zaklatottan nézett a szemembe.
- Oké – suttogtam. – Nyugodj meg! Rendben? Nem kell elsietnünk. Annyi időnk van, amennyit akarunk.
Megsimogattam az arcát, és megvártam, hogy lehiggadjon.
- Még nem mondtam, de a középső nevem a „Türelem” – próbáltam viccelni.
Sikerült, elnevette magát.
- Lehet, hogy szükséged lesz rá, jobban, mint hinnéd – mormolta. – Nehéz eset vagyok.
- Én viszont erősebb vagyok, mint hinnéd. Volt, aki mellett megedződjek, és most hasznát fogom venni.
- Akkor holnap hazahozhatlak? – kérdezte.
- Ezt már el is várom – húztam ki magam.
- Viszont most már tényleg mennem kell.
- Rendben – léptem hátra.
- Hé! Ne idegeskedj, oké? Minden rendben – megsimogatta az arcomat, aztán felvette a kabátját, és lágy csókot lehelt az ajkamra. – Holnap a munkahelyednél várlak. Jó éjszakát!
- Jó éjszakát! – hebegtem, és némán néztem, ahogy eltűnik a lépcsőfordulóban.
Lassan csuktam be az ajtót, és nekitámasztottam a homlokomat. A kezemmel végigsimítottam az ajkamat, és mosolyogni kezdtem.
- Anya? Minden rendben? – Peti hangja visszahozott a valóságba.
- Persze, szívem – fordultam felé.
Megláthatta a szememet, mert vigyorogni kezdett.
- Jó fejnek tűnik – mondta. – inkább, mint az a bájgúnár taxis.
Elnevettem magam:
- Menj aludni!
Kimentem a konyhába, és eltakarítottam a tojás maradványait, és közben azon gondolkodtam, hogy mivel bánthatna engem Rico. Mivel okozna fájdalmat? Hiszen nem is ismerjük egymást. Megráztam a fejem, és nagyot sóhajtva bementem lefeküdni.
Sajnos van egy olyan rossz szokásom, hogy sokat rágódom a dolgokon. Ezt másnap a lányok is tapasztalták, egész nap azon kattogott az agyam, hogy mire célzott Rico. Végül már közel jártak hozzá, hogy megtaláljanak egy kokival, úgyhogy próbáltam megnyugodni.
- Ha ennyire rágörcsölsz, akkor tuti, hogy elcseszed – mondta Jess. – Fogadd el, hogy veled akar lenni! Lazíts kicsit!
- Csak azt nem értem, hogy miért visszakozik. Tegnap este is. Először úgy rontott rám, hogy azt hittem, a konyhában megteszi, aztán hirtelen közölte, hogy mennie kell.
- Nem akarja elsietni. Mi ebben a rossz?
- Türelmetlen vagyok, igaz? – nevettem el magam. – Pedig azt mondtam neki, hogy a legfontosabb tulajdonságom a türelem.
- Nem szép dolog hazudni – nevette el magát Mira.
- De az leszek – mondtam határozottan. – Erőt veszek magamon, és kivárom… csak annyira hiányzik már – nyögtem.
Jess megveregette a vállam:
- Ha megtörténik, legalább csodálatos lesz.
- Ámen – mondtam rá.
- Viszont most koncentráljunk a holnapra. Mira, jöttök ti is, igaz?
- Ki nem hagynánk. Mesi?
- Ott a helyünk – feleltem. – Viszont, míg el nem felejtem, holnap én szabin leszek. Zolit viszem vissza az orvoshoz.
- Ricardo tudja?
- Még nem, de ma megbeszélem vele.
- És hogy találkozunk?
- Odatalálok – néztem Jessre.
- Oké, hétre foglaltuk le az asztalt.
- Olyan korán? – nézett fel Mira a monitortól.
- Persze, de egész estére – kacsintott Jess – legalább annyit játszunk, amennyit akarunk.
- Jól hangzik. Akkor hétkor a szalonban találkozunk – mondtam.
Hazafelé menet megint Ricot néztem, ő pedig mosolyogva tűrte.
- Baj, hogy nézlek?
- Nem, igazából élvezem. Simogatja az egómat.
Gyorsan elfordultam, és kinéztem az ablakon, ekkor már elnevette magát, és a keze a sebváltóról a combomra siklott. Ahogy visszanéztem rá, engem nézett. Pimaszul. És elképesztően szexin.
- Veszélyes a pillantásod – mondta halkan.
- Hogy érted?
- Sugárzik belőle valami, amivel elvarázsolod a férfiakat. Már megértem, hogy a taxis is próbálkozott nálad.
- Ne gyere a taxissal! – feleltem duzzogva, de közben mosolyogtam. – különben is, miért zavar?
- Nem zavar – mondta, de közben elkapta a tekintetét.
- Ne már! Féltékeny vagy?
- Nem, miért lennék? – dobolni kezdett a kormányon, aztán kifakadt. – A francba, persze, hogy zavar! Tudom, hogy nincs jogom hozzá, de én megkedveltelek, és szeretném tudni, hogy mennyi esélyem van. Vagy inkább a taxist választanád?
- Nem! De ne csináld ezt!
Lefékezett a ház előtt, és felém fordult.
- Bocs, hülye vagyok, igaz? Én nem akarom, hogy félj tőlem.
- Nem félek – feleltem, de a hangom remegése ezt cáfolta.
- Nem tudom, mi van velem – mondta, és mélyeket lélegzett. Beletúrt a hajába, aztán gyengéden magához húzott. – Ne haragudj! – suttogta. – Ne haragudj! Csak szeretnélek megismerni, és veled lenni. És félek, hogy ez a fickó…
- Ez a fickó csak egy taxisofőr, semmi jelentősége. Engem nem érdekel.
- Tegnap este óta ezen agyaltam – mondta, és még szorosabban húzott magához. – Én…
- Rico! – elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – Nincs taxis, oké? Nem játszom kétfelé. Az nem én vagyok.
Halványan mosolyogni kezdett:
- Oké – suttogta, és megcsókolt, de csak futólag.
- Feljössz kicsit? – kérdeztem.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e. – felelt, és elhúzódott.
- Ezt most direkt csinálod? – kérdeztem, egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. – Az előbb mondtad, hogy velem akarsz lenni. Most akkor mi van?
- Hogy is van ez a türelem dolog? – kérdezett vissza.
- Csak annyit kérdeztem, hogy feljössz-e? Nem az ágyamba akartalak csalni.
- Oké, oké! Nyugodj meg! – láttam, hogy nem tudja megállni, megsimogatta az arcomat. – Csak azért nem tartom jó ötletnek, mert… mert korai, és nem akarom sokkolni a fiaidat. Ne kapkodjunk, oké?
Értetlenül néztem rá, az én szokásom, hogy ennyire görcsöljek, és bizonytalankodjak, neki nyomulni kéne, nem?
- Kérdezhetek valamit?
- Persze – nézett a szemembe.
- Tudom, hogy tegnap már mondtad, hogy nem miattam van, de én mégis úgy érzem, hogy bizonytalan vagy. Nem akarod, hogy…?
- Mesi! Hidd el, veled semmi baj nincs! Igen, bizonytalan vagyok, de önmagam miatt. Túl sok olyan dolog van velem, amitől szeretnélek megkímélni, és emiatt talán jobb lenne, ha nem folytatnánk…
- Rico, kérlek…! – az ujját a számra tette.
-… de az eszem vesztésre áll, és akarlak. Érted? Nagyon. Nem szeretnék lemondani rólad, csak le kell győznöm a félelmeimet. És persze ki kell találnom, hogy hogyan óvjalak meg a problémáimtól.
- Talán, ha elmondanád, könnyebb lenne. Ha tudom, mi ellen kell védekeznem, együtt talán…
- Nem tudod, mivel nézel szembe!
- Hát mondd el!
Megrázta a fejét, megint átölelt, és finoman megcsókolt. Most nem volt heves, csak kóstolgatta a számat.
- Megoldom. Megoldom, mielőtt téged is meggyötörne.
- Nem nyugtattál meg – suttogtam, és bár nem akartam könnyek lepték el a szemem.
- Neked most csak egy dolgot kell tudnod: veled akarok lenni. Nem mondok le rólad. És kérlek, próbálj megnyugodni, különben holnap szétvernek minket a többiek a biliárdban.
Elnevettem magam, és szipogva megtöröltem a szemem.
- Tényleg, tudsz biliárdozni? – kérdezte.
- Egy kicsit – feleltem.
- Akkor majd adok órákat.
- Oké.
- Eléd menjek a munkahelyedre? Vagy idejöjjek érted? – kérdezte.
- Ide gyere, légyszi! Holnap nem dolgozom, Zolit viszem vissza az orvoshoz, úgyhogy szabit vettem ki.
- Rosszabbul van? – aggódott.
- Nem, csak a szokásos kontroll. Szerintem hétfőn már mehet suliba.
- Akkor jó – sóhajtott. – Mikorra jöjjek?
- Jess héttől foglalta le az asztalt, ha fél hétre jössz, az jó, addig én is elrendezek mindent, és odaérünk.
- Rendben, akkor holnap fél hétkor találkozunk.
Sóhajtva bólintottam.
- Hé, nyugi! – mosolygott.
- Igyekszem.
- Jut eszembe, a hétvége a fiaidé, vagy esetleg belefér egy mozi?
- A szombat semmiképp nem jó, tízre megyünk Petivel felvételizni, de vasárnap…
- Most írják a központit?
- Aha – mormoltam.
- Hova megy írni? – kérdezte.
- A város másik végére, ő ott írja, ahova jelentkezett.
- Elvigyelek benneteket? Akkor nem kell buszozni.
- Aranyos vagy, de nem okoz gondot?
- Időm, mint a tenger – tárta szét a karját. – Beszéld meg Petivel is, de szívesen elviszlek benneteket.
- Kösz, holnapra megmondom – izgatott lettem, zavartan harapdáltam az ajkamat, és csak néztem rá.
- Mi az?
- Nem tudlak hova tenni.
Elnevette magát, és a mellkasomra simította a tenyerét:
- Talán ide.
- Ki nem akarja elsietni? – nevettem el magam.
Összeölelkeztünk, aztán elhúzódtam.
- Mennem kell, különben a család kitagad – motyogtam. – Holnap várlak.
- Rendben. – könnyedén megcsókolt, aztán elengedett.
Megvárta, amíg beléptem a kapun, csak utána indított, figyeltem, ahogy elhajt, és éreztem, hogy a félelmeim ellenére valahogy megnyugszom. Kezdtem érezni, hogy most sikerülni fog.