5. fejezet
Mosolyogva léptem
be a lakásba, anyám az előszobában állt összefont karokkal, és a nézéséből
tudtam, hogy mire készül:
- Tudod te hány óra
van?
- Igen, és szia! –
feleltem, miközben levettem a kabátomat.
- Mégis hogy
képzeled, hogy itt hagyod a beteg fiadat? Milyen anya vagy te?
- Hazaszóltam, és
megkérdeztem, hogy jól van-e. Nem mentem volna el, ha valami gond van.
Elindultam a
konyhába, de anyám nem tágított:
- Úgy viselkedsz,
mint egy útszéli. Fontosabb neked az a férfi, mint a gyerekeid.
- Ez nem igaz. Ha
így lenne, nem jöttem volna haza, de megtettem.
- És hogy gondolod,
ez a pasas majd jó lesz? Pont olyan felelőtlen vagy, mint amikor Karesszel
jártál. Ugyanazt csinálod, ő is majd ugyanúgy fog bánni veled, de megérdemled,
ha ennyire hülye vagy.
- Te nem tudod,
miről beszélsz – nyögtem döbbenten. – Nem is tudod, kiről beszélsz, még csak
nem is láttad, honnan tudhatnád, hogy milyen. Még én sem tudom, csak most
ismerkedünk egymással. Lehet, hogy semmi sem lesz, de ha nem ismerkedem, akkor
sose találok senkit.
- Ismerkedj, de ne
a gyerekeid rovására! Most ismerted meg, kedd van, de a héten már kétszer ő
hozott haza.
- Pontosan!
Hazahozott, és beszélgettünk. Mi ebben a rossz? Ráadásul tegnap még korábban is
értem haza, pont azért, mert ő hozott kocsival. És egy szót sem szólt, amikor
megmondtam neki, hogy nem megyek vele sehova, mert beteg a gyerek.
- Éljen! Akkor most
istenítsük, mert tett egy kedves gesztust!
- Anya, miért vagy
ilyen?
- Mert féltelek.
- Érdekesen fejezed
ki, kösz.
- Nagyi! – szólalt
meg Peti az ajtóban. – Most már hazamehetsz, anyával elleszünk.
- Igen – tette
hozzá Zoli. – És holnaptól nem kell jönnöd, már jól vagyok. Majd átmegyek
Jolika nénihez.
- Látom,
megnevelted a fiúkat. Gratulálok!
Felállt, és
kirobogott az előszobába.
- Anya! – szóltam
utána.
- Ne hívj, csak ha
tisztelettel tudsz viselkedni! Sziasztok!
Úgy csapta be az
ajtót, hogy a kulcstartóról leestek a kulcsok.
Leültem az
asztalhoz, és a kezembe temettem az arcom. Éreztem, ahogy fiúk két oldalról
mellém támaszkodnak:
- Ne foglalkozz
vele, anya! – mondta Peti, és átölelte a vállamat. – Mi örülünk neki, hogy
találtál valakit.
Elnevettem magam.
- Köszi, de még nem
biztos, csak most ismertem meg.
- Nem baj, hátha –
mondta Zoli. – Szeretnék már egy új apát.
- Jaj, kicsim! Hidd
el, én is szeretném, ha lenne valaki, aki mellettünk van, de nem fogok úgy
választani, hogy előtte ne ismerjem meg.
- Akkor a taxis
ugye nincs képben? – kérdezte Peti.
- Nem hiszem –
nevettem.
- Akkor jó –
sóhajtott.
- Az, aki
hazahozott vasárnap? – nézett ránk Zoli.
- Aha.
- Miért, szerintem
jó fej?
- Na, ácsi! Nehogy
már ti döntsétek el – álltam fel. – Vacsoráztatok már?
- Igen, de maradt
neked is – vigyorgott Zoli.
- Ne beszélj
másról! Ez a másik, akivel ma találkoztál. Ő milyen? – Peti az asztalra
könyökölve nézett, és közben pacsiztak az öccsével.
- Mi ez?
Kihallgatás?
- Aha – vigyorogtak
mindketten. – Halljuk, milyen a tag?
- A „tag”? – néztem
hátra, miközben szedtem magamnak. – Lássuk csak? Ki fogsz borulni, Peti.
- Miért?
- Indián.
- Neeee! – nyögte.
Hallottam a koppanást, majd a fájdalmas nyögést.
- Lefejelte az
asztalt? – kérdeztem nevetve.
- Talált –
válaszolt Zoli.
- Komolyan anya?
Honnan szedtél össze egy indiánt?
- Jess barátjával
dolgozik együtt egy hajón.
- Hajón?
- Igen. Egy
Karib-tengeri luxushajón zenél.
- Akkor hogy kerül
ide?
- Hosszú történet,
itt élnek a szüleivel, és fél évet itthon van, felet meg a hajón.
- Az király! –
kiáltott fel Zoli. – Mindenképpen össze kell jönnöd vele, és akkor majd
kimehetünk vele a hajóra.
- Egy: nem hiszem,
hogy ez így működne. Kettő: téged csak ez érdekel?
- Naná! – nevetett,
de aztán odalépett mellém, és átölelt. – Dehogy! Csak eszembe jutott. Az a
lényeg, hogy boldog legyél… nekünk meg legyen apukánk. Ha ő lesz az, az csak
külön jó. Képzeld el, hátha ki tud vinni minket.
- Fejezd be, Zoli!
– néztem rá, de nem tudtam megállni, és elnevettem magam. – Az se biztos, hogy
lesz valami köztünk.
- Hát dolgozz
rajta! – mondta Peti.
- Nem zavarna?
- Ha neked tetszik
– vonta meg a vállát.
- Oké, figyeljetek
rám. Ti vagytok az elsők, ha nem jöttök ki vele, akkor nem érdekel.
- Mutasd be, és
majd meglátjuk! – biccentett Zoli komolyan.
- Jó, majd ha úgy
adódik. Egyelőre még nem tudom, mi lesz. Viszont pénteken elmennék vele
biliárdozni. Megbeszélem Jolika nénivel, hogy elvállalja-e, mert a
nagyanyátokra azt hiszem, nem számíthatunk.
- Figyelj, ha nem
jó neki, akkor is menj el nyugodtan. Nagyok vagyunk, kibírjuk – mondta Peti. –
De ugye hazajössz, mert szombaton felvételizek.
- Persze, ne
butáskodj! De nem hagylak egyedül benneteket, ha Jolika néni nem tud átjönni,
nem megyek.
- Biztos átjön,
szeret velünk lenni – mondta Zoli. – Azt mondja, utál egyedül lenni a lakásban.
- Oké – simogattam
meg a fejét. – Majd meglátjuk! Viszont, nektek ideje lefeküdni, Peti neked
holnap suli, Zoli te meg még beteg vagy.
- Jó. – mondták, és
szó nélkül elindultak.
- Anya! – szólt
vissza Peti az ajtóból. – Remélem, összejön.
- Köszönöm –
mosolyogtam rá, és figyeltem, ahogy bemegy a szobájába.
Elbambulva ettem a
rakott krumplit, igazából csak kotorásztam benne. Az járt a fejemben, hogy
mennyire aranyosak a fiaim. Féltem, ha előjövök a dologgal, majd ellenkezni
kezdenek, hisztizni, hogy nem akarnak senkit, és most nagyon jól esett, hogy
nem ez történt. Hiába voltak még gyerekek, de már felfogták azt, hogy milyen
életünk volt Karesz mellett, és most jöttem rá, hogy mennyire látták a
boldogtalanságomat. Reméltem, hogy tényleg sikerül Ricoval, és a fiúk is
elfogadják őt.
Aztán eszembe
jutottak anyám szavai, és keserű mosolyra húzódott a szám. Hát igen, anyám. A
szeretet mintaképe. Negatív előjellel. Nem tehetett róla, de soha nem szeretett
senkit úgy igazán, és ha valaki boldog volt mellette, azt próbálta szétzúzni,
hogy utána sajnálkozhasson. De én már rég eldöntöttem, hogy nem foglalkozom
vele, csak a saját érdekeimet nézem, és amit ő mond, azt csak kicsit, vagy
egyáltalán nem veszem figyelembe. Az irigység vezérli, minek törődnék vele.
Gyorsan
lezuhanyoztam, és lefeküdtem, a tévét be se kapcsoltam, minek, semmi normális
műsor nem volt, olvasni nem volt energiám, ráadásul a fejem tele volt
mindenféle gondolatokkal. Főleg azzal, hogy holnap nem látom Ricot, és ettől
szomorú lettem. Nagyot sóhajtottam, oldalra fordultam, és perceken belül
aludtam, így legalább elűztem a szomorú gondolatokat.
Másnap igyekeztem
nem arra gondolni, hogy nem találkozunk, helyette sokkal jobban koncentráltam a
hívásokra, és a lányokra. A szünetekben folyamatosan csacsogtunk. Mira
elmesélte, hogy a mozi remekül sikerült, és elcsattant az első csók is. Annyira
fel volt pörögve, hogy én is felvidultam tőle.
Aztán rám szálltak,
addig kérdezősködtek, míg végül elmeséltem, mi történt Rico, és köztem. A
beszélgetést, és a végén a csókot. Próbáltam kevésbé érzékletes lenni, mint
Mira, de nem ment.
- Úgy ragyogsz,
mint egy csillag – nevetett Jess. – Szerelem a láthatáron?
- Nem, dehogy! Még
biztosan nem. Csípem őt, de ez még…
- Pedig ilyennek
még nem is láttalak – fűzte tovább Mira. – Tényleg egészen megváltoztál.
- Oké, lehet
leszállni rólam. – motyogtam, és visszafordultam a gépemhez, amikor csörögni
kezdett az asztali telefonom.
Kíváncsian vettem
föl:
- Jó napot! Kardos
Emesét keresem, a recepcióról vagyok Zsuzsa.
- Szia! –
mosolyogtam. – Én vagyok az. Miben segíthetek.
- Szia! Jött hozzád
valaki, le tudsz most jönni?
- Persze, szünetem
van. Máris megyek.
Letettem a
telefont, és a lányok pillantásától kísérve az ajtóhoz siettem.
Az aulában aztán a
mosolyom csak szélesebbé vált, amikor megláttam Ricot az egyik oszlopnál.
- Szia! – köszöntem
rá, mert épp kibámult az ablakon. – Hát te?
- Szia! – fordult
felém. – Csak arra gondoltam, ha ma már nem találkozhatunk, hozok neked egy kis
apróságot.
Átnyújtott egy
dobozt, amin a kávézó emblémája volt.
- Köszi, de nem
kellett volna – nevettem, és belenéztem.
Abból a csokitortából
volt benne három szelet, amit tegnap is rendelt nekem.
- Lehet – felelte.
– de láttam, mennyire ízlik, úgyhogy gondoltam, megleplek. Ja, és hoztam a
lányoknak is, nehogy kimaradjanak.
- Mi ez a
kényeztetés? – néztem a szemébe.
- Baj? Ha nem akarod,
én…
- Dehogy, jól esik!
– vágtam közbe, és felnyújtóztam, hogy megcsókoljam, de most csak feszengve
fogadta. – Köszönöm.
Figyeltem a szemét,
és nem értettem, mi lehet a baj. Talán túlságosan heves voltam tegnap?
- Szívesen – mondta
csendesen. – Figyelj, meddig hívhatlak este? Ha úgy végzek anyámnál, talán
felhívlak.
- Hívj nyugodtan! A
telefon mellettem van, nem zavarsz.
- Oké, kösz. –
sóhajtott, és végre elmosolyodott.
- Mi a baj?
Zaklatottnak tűnsz. – kérdeztem.
- Semmi baj, csak…
még furcsa nekem ez az egész – nevetett fel. – Rég nem randiztam, és öregnek
érzem magam hozzá.
- Ez butaság –
mondtam. – Nem vagy öreg. Mi bánt?
- Mindegy. Semmi
bajom. Sietnem kell, anyám már vár. Szia, majd hívlak! – lehajolt, adott egy
puszit, és már el is tűnt.
Döbbenten néztem
utána, aztán lassan visszamentem az irodába. Öntudatlanul tettem le a dobozt az
asztalomra, és felvettem a fülest.
- Hé, csajszi, még
van öt perced a szünetből – fogta le a kezem Jess, amikor be akartam lépni a
rendszerbe.
- Tessék? – néztem
rá.
- Még nem járt le
az edédszüneted – mutatott a monitorra.
- Ja – néztem, és
végre magamhoz tértem. Megdörzsöltem az arcomat, és a dobozért nyúltam. – Ezt
Rico küldi.
- Húú! Ez finomnak
tűnik – nyelt Mira.
- Az is.
- Na, oké! – ült az
asztalom sarkára. – Most mi van? Az előbb még tök jó kedved volt, most meg
totál kész vagy.
- Nem tudom. Olyan,
mintha Rico meggondolta volna magát. Olyan rideg volt.
- Mit mondott? –
kérdezte Jess.
- Hogy este
felhívna, ha végzett az anyjánál.
- Akkor? – nézett
értetlenül.
- Annyira furcsa
volt. Azt mondta, hogy már öreg a randizáshoz… nem tudom. Félek, hogy
belelovallom magam, aztán pofára esek.
- Ne parázz!
Szerintem ő is csak fél. Márk mondta, hogy régen nem volt már senkije, és a
volt felesége se könnyítette meg az életét. Upsz! Beszélt neked a volt
feleségéről?
- Igen –
bólintottam. – Gondolod, hogy csak erről van szó?
- Azt mondta,
felhív. Tényleg ne parázz! Csak túl kell jutnotok az első pánikon.
- Pánik? – néztem
fel.
- Aha, egy rémült
nyuszi vagy. Nyugi már!
- Jó, megpróbálom.
Hülye vagyok, igaz? – nevettem idegesen.
- Nem, csak
izgulsz, ami természetes, főleg, hogy látszik, mennyire tetszik neked Ricardo.
– mondta Mira. – Viszont lépj be, mielőtt elkésnél – mutatott a monitorra.
A délelőtti jó
hangulatom elszállt, és a lányok hiába próbálkoztak, nem tudtak lelket önteni
belém.
Mielőtt indultunk
volna haza, Jess kapott egy telefont, aztán hozzánk fordult:
- Rendben, akkor a
péntek mindenkinek áll, ugye? – kérdezte, és közben rám nézett.
- Még beszélnem
kell Jolikával, hogy vállalja-e a fiúkat. Ha igen, akkor megyek – sóhajtottam.
- Hé, Márk mondta,
hogy Ricardo úgy izgul, mint egy kisfiú. Hidd el, minden rendben lesz. Inkább
mondd meg, mit veszel fel!
- Nem tudom –
nyúltam a kabátomért. – Biliárdozunk, úgyhogy gondolom, valami egyszerűt.
Farmer, pulcsi.
- Ugye, most nem
beszélsz komolyan! – förmedt rám, mire elnevettem magam.
- A szűk farmert
veszem fel, a fekete pántos toppal, és a „V” nyakú lila pulcsit.
- De tegyél rá
övet, mert túl hosszú.
- Minek, legalább
nem látszik benne a hasam.
- Te beteg vagy! –
mondta. – Nincs is hasad, annyit fogytál.
- Jó, majd meglátom
– ráztam meg a fejem. – Kiborítasz, mondtam már?
- Aha – nevetett. –
Na, gyere, menjünk! Mira, jössz te is?
- Persze, de
sietek.
- Noel? – néztem
rá.
- Azt mondta, dolga
van, de ki akarok takarítani, mert hétvégén nem biztos, hogy lesz időm. Noel
totál betáblázta. Kirándulni akar.
- Rendesen
belehúztatok – nevettem el magam.
Közben leértünk a
lifttel, fintorogva néztem ki az ablakon, olyan erős szél fújt, hogy az emberek
alig tudtak haladni. Összehúztam magamon a kabátot, a kapucnit a fejembe
húztam, és kiléptem. A lányok hőbörögve követtek, és már siettünk a metróhoz,
amikor valaki rám kiabált:
- Emese! Várjon!
Döbbenten fordultam
a hang irányába, Tibor, a taxis állt a fal mellett.
- Ez mit keres itt?
– kérdezte Jess.
Megráztam a fejem,
és elindultam felé.
- Jó napot! Mit
keres itt?
- Csak gondoltam,
mivel ilyen pocsék idő van, talán szívesen venne egy fuvart.
- Kösz, de nem
kell. Egyáltalán honnan tudja, hogy hol dolgozom?
- Hát… kinyomoztam.
– hebegte.
- Nyomoz utánam? –
kérdeztem megrökönyödve.
- Nem, én csak…
- Nézze! Ne
csinálja ezt! Ez engem nagyon zavar.
- Én azt hittem,
hogy azért hívott engem vasárnap, mert…
- Mert a maga száma
volt meg, és sürgősen kellett egy kocsi. Kérem, ne zaklasson!
- Nem állt
szándékomban, csak…
- Mesi, gyere már!
Ricardo vár! – kiabált Jess, és dühösen toporgott.
- Megyek! Bocsásson
meg, de mennem kell.
- Ricardo, az a
férfi?
- Igen – mondtam. –
Viszlát!
- Viszlát, és ne
haragudjon! Nem akartam, hogy félreértsen.
- Semmi gond –
mosolyogtam még rá, aztán már siettem a lányokhoz.
- Mit akart? –
kérdezte Jess, és szúrós szemmel nézett a férfi felé.
- Hazavinni. –
mondtam egyszerűen.
Rám meredtek, aztán
egyszerre tört ki belőlük a nevetés.
- Most mi van? –
néztem értetlenül.
- Valaki nagyon
kapós lett – vigyorgott Mira.
- Jaj, már! –
sziszegtem. – Hagyjál békén! Majd pont egy ilyen bájgúnár kell nekem, nem?
- Jól van már! –
nevetett. – Különben is, itt van neked Ricardo, igaz?
- Igen –
sóhajtottam. – Remélem.
- Biztosan.
Végül gyorsan
hazaértem, Mira sietett haza, Jess pedig találkozott Márkkal. A lakásba érve
nem találtam senkit, csak egy cetlit, hogy Jolikánál vannak. Átmentem, és
becsöngettem, de már így is hallottam a nevetést bentről.
Peti nyitott ajtót,
és azonnal berángatott. Valami vígjátékot néztek, és teljesen belemerültek,
csak odaintettek nekem.
Aztán Jolika
felállt, és intett, hogy kísérjem ki a konyhába.
- Megnézhetik a
végét, már csak pár perc? – kérdezte.
- Rendben, a leckéjük
készen van?
- Persze, addig nem
engedtem nekik bekapcsolni a tévét. Ja, és megkérdeztek a péntekről.
Természetesen átmegyek, menj csak nyugodtan szórakozni. Peti mondta, hogy talán
most sikerül találni valakit.
- A kis
pletykafészek – mormoltam az orrom alatt, mire mindketten nevetni kezdtünk.
- Vacsoráztál már?
– kérdezte Jolika.
- Nem, de nem is
vagyok éhes.
- Enned kell. Van
egy kis pörkölt, galuskával. Szedek neked, gyere.
- Jaj, Jolika
igazán nem kell! Komolyan, ha nem tetszik elfogadni, hogy besegítsek a
háztartásba, akkor nem engedem át többet a fiúkat.
- Nekem ez nem
teher – tiltakozott.
- Dehogynem, Jolika
néninek is pénzből kell megélnie, és ha minket etet, akkor magának nem marad.
Úgyhogy nem tűrök ellenvetést, beszállok a vásárlásba.
- Jó rendben, de
csak mert ennyire erősködsz – adta meg magát, de láttam, hogy a szíve mélyén
jól esik neki.
- Most viszont
indulunk, hogy Jolika néni is pihenhessen. És nagyon köszönöm, hogy elvállalta
a pénteket. Lekötelezett.
- Ugyan már! –
intett, és átölelt. – Olyan vagy nekem, mint a kislányom.
- Köszönöm –
mondtam hálásan. – Fiúk, indulunk – szóltam be a szobába.
- Máris? – kérdezte
Zoli.
- Igen, szívem.
Jolika néninek is pihennie kell. Rendesen lefárasztjátok ti ketten, kis
szélhámosok.
- Én nem vagyok
szélhámos – mordult fel Peti.
- Nem, nem vagy az.
Na, gyerünk! Csókolom Jolika!
- Csókolom!
Kitessékeltem a
fiúkat az ajtón, és gyorsan hazamentünk.
- Na, szedjük össze
magunkat. Fürdés, és lefekvés!
- Anyaaaa!
- Semmi anya,
gyerünk!
Zúgolódva
elindultak a dolgukra, én pedig lerogytam a nappaliban.
- Fáradt vagy? –
szólt be Peti.
- Egy kicsit.
Miért?
- Ezért nem hallod
a telefonodat? Itt csörög a táskádban.
Odaugrottam, és
kivettem, de mire megnyomtam a hívásfogadást, Rico kinyomta.
6. fejezet
Azonnal
visszahívtam, és szerencsére a második csörgésre felvette:
- Szia! – nyögtem
bele. – Bocsi, csak a táskámban maradt a mobil.
- Semmi gond –
nevetett. – Szia!
- Ezek szerint
végeztetek?
- Igen, vagyis
mondhatjuk. – sóhajtott.
- Rico, úgy érzem,
valami bajod van. Velem? Ha nem akarod, hogy találkozzunk…
- Istenem, dehogy!
Persze, hogy találkozni akarok veled, csak el kellene mondanom valamit, és nem
könnyű, félek, hogy elijesztene.
- Én nem hiszem –
mondtam. – Mondd el, kérlek!
- Ráérsz most, vagy
már késő van?
- A csudába, ha fél
órával előbb hívsz, szólok Jolikának, hogy egy kicsit kések.
- Korai lenne
megismernem a fiaidat? – kérdezte.
- Tessék? –
lepődtem meg.
- Itt vagyok a
házatok előtt.
Az ablakhoz
szaladtam, és azonnal megláttam az Opelt. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt,
mintha tudta volna, mit válaszolok.
- Gyere fel! A kapu
kódja: 1569. Harmadik emelet, középső lakás.
- Rendben –
hallottam, hogy mosolyog. – Máris fent vagyok.
Még szerencse, hogy
annyira elbambultam, hogy nem vetkőztem neki, csak a pulcsit vettem le, így a
drapp blúzban maradtam, bár már kihúztam a farmerból, de legalább nem
tréningben, vagy félmeztelenül kellett kapkodnom. Mire felért, kinyitottam az
ajtót, meglepett, hogy lépcsőzik, de amikor kérdőn ránéztem, megvonta a vállát:
- Egyszer
beszorultam, azóta, ha nem muszáj, kerülöm a lifteket.
- Értem, gyere be!
– mondtam mosolyogva.
Az ajtónyitásra
persze a fiaim azonnal előbújtak a kuckójukból, és kíváncsian várták, hogy ki
érkezik.
- Sziasztok! –
köszönt mosolyogva Rico.
- Jó estét! –
motyogták zavartan, és felém pislogtak.
- Srácok, ő itt
Ricardo, akiről beszéltem.
- Hello, Ricardo
Santos vagyok, barátoknak Rico – nyújtott kezet Peti felé, aki azonnal fogadta.
- Jó estét, én
Tardosi Péter vagyok, ő pedig az öcsém, Zoli.
- Szia – fordult
Rico a kisebbik fiam felé, aki vonakodva, lehajtotta a fejét.
- Srácok, örülnék,
ha tegeznétek, nem szeretem a magázódást, rendben?
- Rendben –
válaszolt Peti, és alaposan megnézte magának a férfit.
- Peti! – szóltam
rá. – Ezt nem illik.
- Semmi gond –
mosolygott rám Rico. – Idegen vagyok nekik, persze, hogy kíváncsiak.
- Te vagy anya
barátja? – kérdezte Zoli.
Ettől mindketten
zavarba jöttünk.
- Lehetséges –
mondta végül Rico, és közben a szemembe nézett. – Talán.
- Jobb, mint a
taxis – mondta a kisebbik fiam, amitől elvörösödtem.
- Na, eleget
bámészkodtatok, irány az ágy! – mormoltam, és a szobáik felé tereltem őket. –
Gyerünk, reggel korán ébresztelek benneteket.
Végre bevonultak,
de még vissza-visszanéztek ránk, én pedig zavartan babráltam a hajamat.
- Gyere! – mondtam,
és a nappali felé mutattam.
Ő is zavarban volt,
és amikor belépett a szobába, körülnézett, de láttam, hogy nem tud mihez
kezdeni magával.
Leültem a kanapéra,
és magam mellé mutattam, de ő inkább a fotelt választotta.
- Taxis? – kérdezte.
- Nem érdekes. Csak
a taxis, aki hazahozott minket vasárnap, próbálkozott. De nem számít.
Elbambulva nézett,
de nem fűzött hozzá semmit.
- És? Sikerült
elintézni anyuddal a dolgot? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget.
- Nem –
egyenesedett ki. – Erről szerettem volna beszélni. Nem anyámmal találkoztam.
Megfeszültem, ha
most azt mondja, hogy talált valaki mást, akkor nagyon pocsékul fogom érezni
magam, de igyekeztem nem kimutatni.
- Értem – mondtam
halkan.
- Szóval, a helyzet
az, hogy valamit el kellett intéznem, csak ez olyan dolog, amit szégyellek, és
nem könnyű mások előtt beismerni. Nem akartam hazudni neked, csak… de el kell
mondanom az igazat.
Rám nézett. Talán
azt várta, hogy mondjak valamit, de én csak figyeltem őt.
- Noel-el
állásinterjún voltunk. – mondta ki nagy sóhajjal, és feszülten várta a
reakciómat.
- Miért? –
kérdeztem. – Van állásod, nem?
- A szerződésem
csak félévre szól alkalmanként, a köztes időben, igazából munkanélküli vagyok.
- Oh, és ilyenkor
akkor mit szoktál csinálni?
- Általában
elvállalok valami alkalmi munkát, de most nemigen találtam semmit.
- Étteremben sem?
Ott szoktak zenészeket keresni.
- Igen, de hosszabb
távra. Félévre senkinek sem kellek.
- Hát igen, ez nem
könnyű – sóhajtottam. – És ma? Sikerült valami?
- Noel-nek igen,
biztonsági embert mindig keresnek. Ráadásul határozott időre akarták, neki így
pont jó. De engem hosszú távra szerettek volna, szóval…
Elhallgatott, és az
ablak felé nézett, a lába úgy járt, mintha fel akarna ugrani.
- Ne idegeskedj! –
mondtam halkan, és előrehajoltam, hogy megfogjam a kezét. Először el akarta
rántani, de végül hagyta, és viszonozta a pillantásomat. A másik kezét rátette
az enyémre, és halványan mosolyogni kezdett.
- Apám
felajánlotta, hogy menjek vele. Tudod, ő utcazenész – nevetett halkan. – De
idén neki se megy a bolt. Azon gondolkodik, hogy néhány hónapra kimennek a
zenekarral Olaszba, hívott engem is, de én nem szeretnék kimenni, így is alig
vagyok itthon.
- Majd csak találsz
valamit. Ha gondolod, körbekérdezhetek az ismerőseimnél.
- Kösz. –
sóhajtott. – Fura, csak pár napja ismerlek, de valahogy neked olyan könnyen
megnyílok. Másnak biztosan nem beszélnék ilyenekről.
- Örülök, hogy így
érzel, és megígérem, hogy nem beszélek erről senkinek. Bízhatsz bennem.
- Tudom. Pont erről
beszélek, tudom, hogy bízhatok benned, pedig még nem is ismerlek. Épp ezért nem
akarlak bántani.
- Mivel bántanál? –
kérdeztem meglepve.
- Nem érdekes – rázta meg a fejét, elengedte a
kezem, és felállt.
- Máris mennél? Nem
kérsz egy kávét? Vagy esetleg ennél valamit? Készíthetek neked valami vacsorát.
- Nem szükséges –
mondta, és figyelte, ahogy kisietek a konyhába.
Nem akartam, hogy
máris elmenjen, ostobán viselkedtem, és tudtam, hogy ezzel talán elrontom a
dolgot, de annyira örültem, hogy itt volt. Kinyitottam a hűtőt, és néztem, hogy
mit készíthetnék neki. A kezemmel az ajtón támaszkodtam, amikor megéreztem,
hogy megfogja:
- Mesi – mondta
halkan. – Nem kell fáradnod, már ettem.
- De komolyan, ez
nem fáradtság – felálltam, és a másik kezemben már ott volt a tojás, de ekkor
megszeppentem. Annyira közel állt, csak a hűtőajtó volt köztünk. Arrébbhúzott,
és becsapta, most már teljesen hozzám simult. Nehezen kapott levegőt, ahogy én
is, a szívem zakatolt, és úgy éreztem, valami megakadt a torkomban, talán a vágyakozó
sóhaj. Aztán éreztem, ahogy a karja a derekam köré simul, és lehajolt.
A csókja forró
volt, és édes, az ajka íze emlékeztetett valamire, de nem tudtam, mi az. Csak a
nyelvét éreztem, ahogy előretör, és játszadozni kezd az enyémmel, hevesen
viszonoztam, valami nedves folyt ki az ujjaim közül, de nem érdekelt,
hátratámaszkodtam az asztalon, nehogy elessek. A másik kezemmel átöleltem a
tarkóját, és szorosabban húztam magamhoz.
Aztán amilyen
hirtelen csókolt meg, olyan hirtelen engedett el.
- Azt hiszem, jobb,
ha megyek – motyogta, és nem mert rám nézni.
- Nem muszáj –
suttogtam, és nem engedtem el. – A fiúk már alszanak, és megértenék…
Megrázta a fejét:
- Nem maradhatok,
Mesi! Nem lenne okos dolog. Nem akarok fájdalmat okozni neked.
- Miről beszélsz? –
megfogtam az állát, és magam felé fordítottam az arcát. – Mi az ördögről
beszélsz?
- Kérlek! – nyögte.
– El kell mennem.
Eltolt magától, és
az ajtó felé lépett.
- Rico… Rico, ha
neked túl gyors, vagy ha nagyon nyomulósnak érzed, mondd meg, de kérlek, beszélj.
Én… én tudom, hogy talán túlságosan gyorsan akarom, de már olyan régen nem…
- Nem a te hibád –
fordult vissza, és átölelt. – Én is veled akarok lenni. Jobban, mint hittem.
Olyan pillanatok alatt elvarázsoltál, hogy… csak én még nem… nem merek továbblépni.
Megértesz? Időt szeretnék, mert nem akarok fájdalmat okozni neked. Nem tudom,
hogy mit tegyek? Szeretném, ha ez a dolog kettőnk közt működne, de félek.
- Én is félek –
suttogtam, és hozzábújtam. – De muszáj kilépnünk a biztonsági zónánkból, ha
akarunk valamit.
- Tudom, csak ezt a
lépést nem tudom még megtenni – súgta a fülembe. – Ehhez kell egy kis idő.
- Akkor nem velem
van bajod?
- Istenem, dehogy!
Erre ne is gondolj! Évek óta te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem.
Az, hogy megismertelek, az…
Kereste a szavakat,
zaklatottan nézett a szemembe.
- Oké – suttogtam.
– Nyugodj meg! Rendben? Nem kell elsietnünk. Annyi időnk van, amennyit akarunk.
Megsimogattam az
arcát, és megvártam, hogy lehiggadjon.
- Még nem mondtam,
de a középső nevem a „Türelem” – próbáltam viccelni.
Sikerült, elnevette
magát.
- Lehet, hogy
szükséged lesz rá, jobban, mint hinnéd – mormolta. – Nehéz eset vagyok.
- Én viszont
erősebb vagyok, mint hinnéd. Volt, aki mellett megedződjek, és most hasznát
fogom venni.
- Akkor holnap hazahozhatlak?
– kérdezte.
- Ezt már el is
várom – húztam ki magam.
- Viszont most már
tényleg mennem kell.
- Rendben – léptem
hátra.
- Hé! Ne
idegeskedj, oké? Minden rendben – megsimogatta az arcomat, aztán felvette a
kabátját, és lágy csókot lehelt az ajkamra. – Holnap a munkahelyednél várlak.
Jó éjszakát!
- Jó éjszakát! –
hebegtem, és némán néztem, ahogy eltűnik a lépcsőfordulóban.
Lassan csuktam be
az ajtót, és nekitámasztottam a homlokomat. A kezemmel végigsimítottam az
ajkamat, és mosolyogni kezdtem.
- Anya? Minden
rendben? – Peti hangja visszahozott a valóságba.
- Persze, szívem –
fordultam felé.
Megláthatta a
szememet, mert vigyorogni kezdett.
- Jó fejnek tűnik –
mondta. – inkább, mint az a bájgúnár taxis.
Elnevettem magam:
- Menj aludni!
Kimentem a konyhába,
és eltakarítottam a tojás maradványait, és közben azon gondolkodtam, hogy mivel
bánthatna engem Rico. Mivel okozna fájdalmat? Hiszen nem is ismerjük egymást.
Megráztam a fejem, és nagyot sóhajtva bementem lefeküdni.
Sajnos van egy
olyan rossz szokásom, hogy sokat rágódom a dolgokon. Ezt másnap a lányok is
tapasztalták, egész nap azon kattogott az agyam, hogy mire célzott Rico. Végül
már közel jártak hozzá, hogy megtaláljanak egy kokival, úgyhogy próbáltam
megnyugodni.
- Ha ennyire
rágörcsölsz, akkor tuti, hogy elcseszed – mondta Jess. – Fogadd el, hogy veled
akar lenni! Lazíts kicsit!
- Csak azt nem
értem, hogy miért visszakozik. Tegnap este is. Először úgy rontott rám, hogy
azt hittem, a konyhában megteszi, aztán hirtelen közölte, hogy mennie kell.
- Nem akarja
elsietni. Mi ebben a rossz?
- Türelmetlen
vagyok, igaz? – nevettem el magam. – Pedig azt mondtam neki, hogy a
legfontosabb tulajdonságom a türelem.
- Nem szép dolog
hazudni – nevette el magát Mira.
- De az leszek –
mondtam határozottan. – Erőt veszek magamon, és kivárom… csak annyira hiányzik
már – nyögtem.
Jess megveregette a
vállam:
- Ha megtörténik,
legalább csodálatos lesz.
- Ámen – mondtam
rá.
- Viszont most
koncentráljunk a holnapra. Mira, jöttök ti is, igaz?
- Ki nem hagynánk.
Mesi?
- Ott a helyünk –
feleltem. – Viszont, míg el nem felejtem, holnap én szabin leszek. Zolit viszem
vissza az orvoshoz.
- Ricardo tudja?
- Még nem, de ma
megbeszélem vele.
- És hogy
találkozunk?
- Odatalálok –
néztem Jessre.
- Oké, hétre
foglaltuk le az asztalt.
- Olyan korán? –
nézett fel Mira a monitortól.
- Persze, de egész
estére – kacsintott Jess – legalább annyit játszunk, amennyit akarunk.
- Jól hangzik.
Akkor hétkor a szalonban találkozunk – mondtam.
Hazafelé menet
megint Ricot néztem, ő pedig mosolyogva tűrte.
- Baj, hogy nézlek?
- Nem, igazából
élvezem. Simogatja az egómat.
Gyorsan
elfordultam, és kinéztem az ablakon, ekkor már elnevette magát, és a keze a
sebváltóról a combomra siklott. Ahogy visszanéztem rá, engem nézett. Pimaszul.
És elképesztően szexin.
- Veszélyes a
pillantásod – mondta halkan.
- Hogy érted?
- Sugárzik belőle
valami, amivel elvarázsolod a férfiakat. Már megértem, hogy a taxis is
próbálkozott nálad.
- Ne gyere a
taxissal! – feleltem duzzogva, de közben mosolyogtam. – különben is, miért
zavar?
- Nem zavar –
mondta, de közben elkapta a tekintetét.
- Ne már! Féltékeny
vagy?
- Nem, miért
lennék? – dobolni kezdett a kormányon, aztán kifakadt. – A francba, persze,
hogy zavar! Tudom, hogy nincs jogom hozzá, de én megkedveltelek, és szeretném
tudni, hogy mennyi esélyem van. Vagy inkább a taxist választanád?
- Nem! De ne
csináld ezt!
Lefékezett a ház
előtt, és felém fordult.
- Bocs, hülye
vagyok, igaz? Én nem akarom, hogy félj tőlem.
- Nem félek –
feleltem, de a hangom remegése ezt cáfolta.
- Nem tudom, mi van
velem – mondta, és mélyeket lélegzett. Beletúrt a hajába, aztán gyengéden
magához húzott. – Ne haragudj! – suttogta. – Ne haragudj! Csak szeretnélek
megismerni, és veled lenni. És félek, hogy ez a fickó…
- Ez a fickó csak
egy taxisofőr, semmi jelentősége. Engem nem érdekel.
- Tegnap este óta
ezen agyaltam – mondta, és még szorosabban húzott magához. – Én…
- Rico! –
elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – Nincs taxis, oké? Nem játszom kétfelé.
Az nem én vagyok.
Halványan
mosolyogni kezdett:
- Oké – suttogta,
és megcsókolt, de csak futólag.
- Feljössz kicsit?
– kérdeztem.
- Nem tudom, hogy
jó ötlet-e. – felelt, és elhúzódott.
- Ezt most direkt
csinálod? – kérdeztem, egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. – Az előbb
mondtad, hogy velem akarsz lenni. Most akkor mi van?
- Hogy is van ez a
türelem dolog? – kérdezett vissza.
- Csak annyit
kérdeztem, hogy feljössz-e? Nem az ágyamba akartalak csalni.
- Oké, oké! Nyugodj
meg! – láttam, hogy nem tudja megállni, megsimogatta az arcomat. – Csak azért
nem tartom jó ötletnek, mert… mert korai, és nem akarom sokkolni a fiaidat. Ne
kapkodjunk, oké?
Értetlenül néztem
rá, az én szokásom, hogy ennyire görcsöljek, és bizonytalankodjak, neki
nyomulni kéne, nem?
- Kérdezhetek
valamit?
- Persze – nézett a
szemembe.
- Tudom, hogy
tegnap már mondtad, hogy nem miattam van, de én mégis úgy érzem, hogy
bizonytalan vagy. Nem akarod, hogy…?
- Mesi! Hidd el,
veled semmi baj nincs! Igen, bizonytalan vagyok, de önmagam miatt. Túl sok
olyan dolog van velem, amitől szeretnélek megkímélni, és emiatt talán jobb
lenne, ha nem folytatnánk…
- Rico, kérlek…! –
az ujját a számra tette.
-… de az eszem
vesztésre áll, és akarlak. Érted? Nagyon. Nem szeretnék lemondani rólad, csak
le kell győznöm a félelmeimet. És persze ki kell találnom, hogy hogyan óvjalak
meg a problémáimtól.
- Talán, ha
elmondanád, könnyebb lenne. Ha tudom, mi ellen kell védekeznem, együtt talán…
- Nem tudod, mivel
nézel szembe!
- Hát mondd el!
Megrázta a fejét,
megint átölelt, és finoman megcsókolt. Most nem volt heves, csak kóstolgatta a
számat.
- Megoldom.
Megoldom, mielőtt téged is meggyötörne.
- Nem nyugtattál
meg – suttogtam, és bár nem akartam könnyek lepték el a szemem.
- Neked most csak
egy dolgot kell tudnod: veled akarok
lenni. Nem mondok le rólad. És kérlek, próbálj megnyugodni, különben holnap
szétvernek minket a többiek a biliárdban.
Elnevettem magam,
és szipogva megtöröltem a szemem.
- Tényleg, tudsz
biliárdozni? – kérdezte.
- Egy kicsit –
feleltem.
- Akkor majd adok
órákat.
- Oké.
- Eléd menjek a
munkahelyedre? Vagy idejöjjek érted? – kérdezte.
- Ide gyere,
légyszi! Holnap nem dolgozom, Zolit viszem vissza az orvoshoz, úgyhogy szabit
vettem ki.
- Rosszabbul van? –
aggódott.
- Nem, csak a
szokásos kontroll. Szerintem hétfőn már mehet suliba.
- Akkor jó –
sóhajtott. – Mikorra jöjjek?
- Jess héttől
foglalta le az asztalt, ha fél hétre jössz, az jó, addig én is elrendezek
mindent, és odaérünk.
- Rendben, akkor
holnap fél hétkor találkozunk.
Sóhajtva
bólintottam.
- Hé, nyugi! –
mosolygott.
- Igyekszem.
- Jut eszembe, a
hétvége a fiaidé, vagy esetleg belefér egy mozi?
- A szombat
semmiképp nem jó, tízre megyünk Petivel felvételizni, de vasárnap…
- Most írják a
központit?
- Aha – mormoltam.
- Hova megy írni? –
kérdezte.
- A város másik
végére, ő ott írja, ahova jelentkezett.
- Elvigyelek
benneteket? Akkor nem kell buszozni.
- Aranyos vagy, de
nem okoz gondot?
- Időm, mint a
tenger – tárta szét a karját. – Beszéld meg Petivel is, de szívesen elviszlek
benneteket.
- Kösz, holnapra
megmondom – izgatott lettem, zavartan harapdáltam az ajkamat, és csak néztem
rá.
- Mi az?
- Nem tudlak hova
tenni.
Elnevette magát, és
a mellkasomra simította a tenyerét:
- Talán ide.
- Ki nem akarja
elsietni? – nevettem el magam.
Összeölelkeztünk,
aztán elhúzódtam.
- Mennem kell,
különben a család kitagad – motyogtam. – Holnap várlak.
- Rendben. –
könnyedén megcsókolt, aztán elengedett.
Megvárta, amíg
beléptem a kapun, csak utána indított, figyeltem, ahogy elhajt, és éreztem,
hogy a félelmeim ellenére valahogy megnyugszom. Kezdtem érezni, hogy most
sikerülni fog.