3. fejezet

A nap nehezen döcögött, de ugyanakkor remek hangulatban telt. Izgatott voltam, ahogy a másik két lány is, folyamatosan csacsogtak, már amikor nem a mobiljukkal voltak elfoglalva a hívások közt. Egész nap ment az SMS parti, csak én ültem úgy, mint egy kuka.

- Mi a baj? – kérdezte Mira. – Mégsem jön össze?

- Nem tudom, talán csak nem szeret SMS-ezni, mondjuk azt én sem.

- De egyáltalán semmi üzenet? – nézett rám most Jess is.

- Tegnap este felhívott, megígérte, hogy ma elém jön.

- Akkor nincs gond – mosolygott. – Márk mondta, hogy Ricardo nem az a nyomulós fajta, de megbízható. Ha megbeszéltétek, itt lesz.

- Ettől nem is félek – sóhajtottam.

- Akkor mitől félsz?

- Ettől az egésztől, hogy elrontom, hogy a fiúknak nem fog tetszeni.

- Majd mi kezelésbe vesszük a srácokat, ha kell – mondta Mira. – Ne izgulj, elmagyarázzuk nekik, hogy neked is szükséged van valakire.

- Kösz – nevettem el magam.

Mira átölelt, és a szemembe nézett:

- Nyugi csajszi! Tudom, hogy minden oké lesz. – aztán suttogva folytatta. – Noel megírta, de el ne mondd, hogy szóltam, hogy miután elváltunk, Ricardo úgy áradozott, mint egy kölyök, és folyamatosan vigyorgott.

- Komoly?

- Ja – kapcsolódott be Jess is. – Márk is mondta, hogy már legalább egy éve nem volt senkije, és most nagyon felpörgött. Szeretnék, ha összejönne nektek.

- Ti mit mondtatok rólam? – kérdeztem gyanakodva.

- Csak annyit, hogy neked is bejön Ricardo, és benne vagy a dologban. Ugye nem baj?

- Nem – nyeltem. Kicsit rossz volt, hogy ennyire pátyolgatnak, de tudtam, hogy egyedül nem biztos, hogy lenne bátorságom meglépni a dolgokat.

Ebédszünetben aztán jelzett a telefonom:

„Ugye áll még a délután? Rico”

Mosolyogva olvastam el, nem akartam az üzenet mögé látni, de úgy éreztem, izgul a találkozás miatt, ezért gyorsan válaszoltam:

„Persze, alig várom! Mesi”

Nem tudom, mit szólt hozzá, és féltem kicsit, hogy túl lelkes vagyok, de abból, amit a lányok mondtak, nem éreztem túl nyomulósnak a választ.

Még kaptam válaszul egy smiley-t, aztán megint semmi. De már nem zavart, mosolyogva hallgattam a telefonálókat, nem tudtak kizökkenteni a kellemes hangulatból.

Végül délután kapkodva vettem a kabátomat, a lányok nem is siettek, látták, hogy nem fogom megvárni őket. Úgy tűnt, a lift direkt velem szórakozik, nem akart jönni, végül, amikor már elindultam a lépcsőház felé, megérkezett. Idegesen toporogtam, míg leért, az aulában aztán megálltam, vettem néhány mély lélegzetet:

- Nyugi! – motyogtam halkan. – Csak egy találkozó, hazavisz, semmi egyéb, beszélgettek, és ennyi.

Elindultam a kijárat felé, és hatalmasat dobbant a szívem, amikor megláttam őt. Nyelnem kellett, most talán még jobban nézett ki, mint szombaton, kedvesen mosolygott, és folyamatosan nézett. A haját most hátrafogta. A szövetkabát annyira jól állt rajta, nem tudtam szavakba foglalni. Lassan lépkedtem felé, és próbáltam nem elbotlani a bejárat előtti lépcsőn.

Elém jött, és két puszival köszöntött:

- Szia! Minden rendben? Kicsit feszültnek tűnsz? – kérdezte.

- Persze – feleltem, és igyekeztem megnyugtatni magam.

- A parkolóban álltam meg, mert itt nem tudtam, hol lehet. Gyere!

Felém nyúlt, de aztán zavartan zsebre tette a kezét, és elindult. A kocsinál felém fordult, ahogy kinyitotta nekem az ajtót:

- Sietsz haza a fiadhoz, vagy megihatunk valahol egy kávét?

- Hát igazából… lenne kedvem, csak…

- Rendben, semmi gond – mosolygott. – Megértem, most ő az első, hazaviszlek, közben is tudunk beszélgetni, a kávézást meg áttesszük máskorra.

- Kösz – néztem rá hálásan, és közben éreztem, hogy a szívem vadul kalapál. Találkozni akar velem.

Beültem, és figyeltem, ahogy megkerüli a kocsit. Mire az ajtajához ért kinyitottam neki, ő pedig mélyen a szemembe nézett, nem tudom, mit akart jelezni, de melegség járt át.

- Oké, merre laksz? – kérdezte.

Megadtam a címet, biccentett, és már indult is.

Az első pár perc zavart csendben telt, aztán egy piros lámpánál egymásra néztünk, és elnevettük magunkat.

- Mint két elsőrandis – mondta Rico.

- Hát én már annak számítok – feleltem. – Szerintem már vagy tizennyolc éve nem randiztam.

- Atyám! – nyögött megjátszott ijedtséggel. – Akkor egy szűzzel van dolgom?

- Olyasmi. – motyogtam, és kinéztem az ablakon.

- Jól hangzik. – nyugtatott meg. – Még nem volt dolgom szűzzel.

- Tapasztalt szűzzel – kezdtem visszanyerni a bátorságomat.

- Még inkább! – megint a szemembe nézett, és pimaszul mosolyogni kezdett. – Mesélsz magadról? Márk elmondta, hogy elváltál. Nagyon rossz volt a házasságod?

- Eleinte nem, de aztán az exférjem úgy gondolta, hogy elege van belőlem, és inkább friss husi után nézett. Egy ideig tűrtem, a gyerekek miatt, de aztán az egyik szeretőjét sikerült felkoppintania. – megvontam a vállam.

- Egész nyugodtan tudsz beszélni róla. Mikor váltatok el?

- Négy éve. És hála istennek, nem erőlteti, hogy tartsuk a kapcsolatot. Csak a fiúkat sajnálom. Velük se törődik, bár talán így a jó. Nem tudom.

- Nem is hiányzik nekik?

- Eleinte hiányzott, most már, ha szóba kerül, csak fintorognak. Igazából úgy vettem észre, hogy már nem érdekli őket. Peti, a nagyobbik fiam azt mondja, ha ő nem szereti őket, akkor minek törjék magukat.

- Azért egy apát nehéz pótolni. Gyerektartást fizet?

- Persze, próbálna csak ne fizetni.

- Ez durván hangzik. – pillantott felém.

- Ő volt durva. Úgy értem, fűvel-fával csalt, még szép, hogy nem hagytam magam a válásnál.

- Értem – mondta csendesen.

- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem.

- Nem, semmit, csak… tudod, én is voltam nős, és én is fizettem a lányom után gyerektartást.

- Oh! – nyeltem. – Sajnálom. Mesélsz róla?

- Nem annyira érdekes. Tizennyolc voltam, hajón dolgoztam már akkor is. Megismerkedtünk, ő pincér volt ugyanazon a hajón. Teherbeesett, elvettem, aztán egy év múlva rájöttünk, hogy nem illünk össze. Ennyi.

- De sosem csaltad meg, igaz? – nem számonkérés volt, inkább őt akartam igazolni.

- Nem, persze, hogy nem.

- A két eset egész más. Tartjátok a kapcsolatot?

- Nem igazán. Ő Brazíliában él a lányunkkal. Carlát igazából csak fényképekről ismerem, meg néha beszélünk Skype-on, de idegenek vagyunk egymás számára. Az utaláson kívül nem sokat jelentettem neki. Most meg már nagykorú, néha beszélünk, de csak udvariasságból.

- Értem – mondtam halkan, nem akartam felzaklatni. – Itt kell befordulni – mutattam a következő sarokra.

Szó nélkül kanyarodott, és megállt a ház előtt. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy mégis felhívom, de akkor az órájára nézett, és meggondoltam magam.

- Hát… nekem azt hiszem, mennem kell – mondtam, és a kilincs felé nyúltam. – Kösz, hogy hazahoztál.

- Nincs mit – mosolygott megint, de a hangja most hidegen csengett. – Felhívhatlak valamikor? Megbeszélhetnénk, hogy mikor kávézzunk. Ha a fiad már jobban lesz.

- Persze – mondtam gyorsan. – Rico?

- Igen?

- Nem érdekes – visszakoztam. – Várom, hogy hívj!

Próbáltam kedvesen mosolyogni, de éreztem, hogy szomorkásra sikerült. Kinyitottam az ajtót, és már kiléptem, amikor utánam szólt.

- Mesi! Nem mindenki olyan, mint a volt férjed.

- Tudom. – most már sikerült a mosoly. Visszahajoltam, és adtam neki egy puszit. – Te egészen más vagy.

Kiszálltam, és figyeltem, ahogy elhajt. A kanyar előtt fékezett, én pedig utána intettem. Nem tudom látta-e, de reméltem.

A lakásban aztán egészen más kötötte le a figyelmemet, a nappaliban anyám ült, és Zolival társasozott.

- Hát te? – kérdeztem.

- Neked is szia! – nézett rám.

- Szia! – morogtam.

- Szia, anyu! – ugrott fel Zoli, és a nyakamba ugrott. – Korán hazaértél.

- Igen, egy ismerősöm hazahozott kocsival. Jobban vagy?

- Igen, már nincs lázam. A doktor néni adott igazolást, pénteken kell visszamenni, és ha jól leszek, hétfőn mehetek suliba.

- Oké – nevettem el magam. – Örülök, hogy jobban vagy, de ne ugrálj, mert megint felmegy a lázad. Pihenj inkább!

- Jó – mondta, és beszaladt a szobájába.

- Minek jöttél? – néztem anyámra.

- Aggódtam Zoliért. – válaszolt epésen. – De látom, hogy nem látsz szívesen.

- Nem, nem erről van szó. Csak néha annyira ki tudsz borítani.

- Tudom, ne haragudj! Nem vettem észre, hogy Zoli rosszul van, ő meg nem mondta. Ha tudom, kihívom hozzá az orvost. Nagyon bánt a dolog.

- Semmi baj. Hála istennek nincs komoly baj, én is túlreagáltam a dolgot. Fáradt voltam, és izgatott, és…

- Igen, megértem, és tényleg ne haragudj rám!

Leültem a kanapéra, hátrahajtottam a fejem, és felsóhajtottam.

- Nincs harag. Peti hazaért már?

- Nem. Még az edzésen van.

- És Jolika?

- Amikor megjöttem beszélgettünk egy keveset, aztán hazament.

- De minden rendben van vele, ugye?

- Igen, miért ne lenne?

Megvontam a vállam.

- Nem is mesélsz arról, hogy milyen volt a hétvége? Jolika mondta, hogy egy jóképű taxis hozott haza benneteket, és segített felhozni Zolit.

- Igen, jó fej volt. – hirtelen kábultnak éreztem magam. – De Jolika túlkombinálja.

- Fáradtnak tűnsz.

- Nem, csak kicsit rossz a kedvem, de majd elmúlik. Megyek, készítek vacsorát a srácoknak. Maradsz?

- Nem, mennem kell. Azért szeretném megismerni ezt a taxist, ha már feljárkál hozzád.

- Nem járkál fel, csak segített felhozni Zolit. Különben sem érdekel. Megismerkedtem valakivel szombaton, aki tényleg jó fejnek tűnik, de nem tudom.

- Miért, mi a baj vele?

- Nem tudom… semmi, csak… attól félek, elszúrtam, amikor a válásról beszéltünk.

- Hogy beszélhettél neki máris a válásról? – döbbent meg anya.

- Ő hozta szóba, csak aztán kiderült, hogy ő is elvált, én meg beletrafáltam, amikor elmondtam, hogy kisajtoltam Kareszből a gyerektartást. Azt hitte, hogy minden pasitól csak a pénzét akarom elszedni. Jaj, istenem, annyira szánalmas vagyok.

- Figyelj ide, ha ő hozta szóba, és te elmondtad a saját esetedet, az egy dolog, ha ő ebből rossz következtetést vont le, az egy másik. Ne legyen rossz érzésed. Karesz egy kretén volt.

- Igen, emlékszem, te már az elején megmondtad.

- Hát igen, de ez most nem számít. A lényeg, hogy ha ez a férfi azt hiszi, hogy te csak a férfiak pénzére hajtasz, akkor nem jobb Karesznél.

- Ő más, szerintem megbántottam. Talán fel kéne hívnom, hogy megbeszéljük.

- Nem, ha két találkozás után, egy ilyenen megsértődik, akkor hagyd a csudába.

- Igen, azt hiszem, igazad van, de… annyira tetszik – sóhajtottam.

- Milyen? – kérdezte anyám.

- Nem a te eseted. Indián.

- Jaj, istenem! Ezt nem mondod komolyan!

- De – kezdtem vigyorogni. – és nem érdekel, hogy mit mondasz.

- Ezt valahogy sejtettem. Mikor hallgattál rám, ha a férfiakról volt szó?

- Soha.

- Na, én indulok, te meg készítsd el a vacsorát! Holnap hívlak.

- Nem jössz át?

- Délelőtt megnézek egy munkahelyet. Jolikával megbeszéltük, hogy neki nem gond, de délután itt leszek.

- Oké, szia!

- Szia kicsim, jó éjszakát!

Nekiláttam a rakott krumplinak, bár igazából másnapra főztem, mert Zoli kiszólt, hogy nem kér, csak egy szelet vajas kenyeret. Peti pedig az edzés után biztosan meglátogat egy gyorsbüfét a haverjaival. Nem szerettem, ha ilyen helyen eszik, de havonta egyszer engedtem neki.

Már feltettem a krumplit, és a tojást, felszeleteltem a kolbászt, és épp a tejfölt, meg a sajtot készítettem elő, amikor csörgött a mobilom.

- Hello, anyus! – Jess hangja kíváncsian csengett. – Mi volt, hamar hazaértél.

- Zoli beteg, és ő sem akarta, hogy egyedül hagyjam. Csak hazahozott.

- Bemutattad a fiúknak?

- Nem, dehogy! Még én sem ismerem – feleltem megrökönyödve.

- Jaj, máár! De azért volt valami, igaz?

- Semmi – sóhajtottam. – Sőt lehet, hogy sikerült megbántanom. Korai volt még tudnia a fiúkról. A válásról kezdtünk beszélni, és kiderült, hogy ő is elvált, én meg azt hiszem, belegyalogoltam a lelkébe.

- Én megütlek, ha elszúrod! Én a lelkemet kiteszem, te meg belerondítasz!

- Hidd el, nem így akartam, de nem tudtam, hogy elvált, én meg elkezdtem mondani, hogy milyen jó, hogy megszabadultam Karesztől. Talán, ha tudom, akkor…

- Oké, figyelj, ha gondolod, beszélek Márkkal, hogy…

- Ne! – vágtam közbe. – Este felhívom, és beszélek vele. Nekem kell helyrehozni.

- Hát hozd is helyre, te lány, mert legközelebb nem segítek!

- Hidd el, nem szeretném, ha Rico-val elúszna a dolog.

- Akkor jó. Most mennem kell, Márk vár.

- Szia – motyogtam.

Feszülten raktam a sütőbe a krumplit, aztán megnéztem Zolit, épp játszott.

- Na, gyerünk te nagybeteg, irány fürdeni, bevenni a gyógyszert, aztán lefekvés.

- Anyaaaaa! Még neeee!

- De igen. Vagy ha ennyire jól vagy, akkor mehetsz suliba.

- Jól van – morogta.

Bement a fürdőszobába, én pedig megpróbáltam hívni Petit, de nem vette föl, helyette benyitott az ajtón.

- Szia, anya! Itt vagyok.

- Szia!

- Késtem? – nézte az óráját.

- Nem, csak kíváncsi voltam, merre jársz.

Odaléptem hozzá, és adtam neki egy futó puszit, többet már nem engedett.

- Gondolom, jóllaktál. De ha akarod, most készül a rakott krumpli.

- Nem kösz, az jó lesz holnapra.

- Rendben, ha az öcséd végzett a fürdéssel, mehetsz te is.

- Zuhanyoztam edzés után, inkább tanulok a felvételire. Kaptam pár feladatsort.

- Rendben – mosolyogtam.

Miután a fiúk elaludtak, elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Ricot, de valaki megelőzött.

A szám ismeretlen volt, nem szívesen vettem föl, de kitartóan csengett.

- Igen, tessék?

- Jó estét, Polgár Tibor vagyok. Emese, maga az?

- Igen, én vagyok. Tibor? A taxis?

- Pontosan – nevette el magát. – Csak kíváncsi voltam, hogy van a fia? Minden rendben?

- Persze, már látta az orvos, kapott gyógyszert, és már ugrál. Köszönöm az érdeklődést.

- Ez természetes, aggódtam a kölyökért.

- Honnan tudja a számomat? Nem rémlik, hogy megadtam volna.

- Tudakozó. Ne haragudjon, csak tudni szerettem volna, hogy minden oké.

- Semmi gond – nevettem.

- És a szombati partnerével összejött a dolog? – váltott hirtelen témát.

- Tessék?

- Mert arra gondoltam, ha mégsem sikerülne, én szívesen találkoznék magával.

- Ez… ez most kicsit… meglepett – nyögtem.

- Sejtettem. Jó vagy rossz értelemben?

- Nem tudom – feleltem. – De most mennem kell, bocsásson meg, meg kell néznem a fiamat.

Gyorsan bontottam a vonalat, és megfordultam. Peti az ajtóban állt, a kezében egy hatalmas pohárral:

- Kivel beszéltél? – kérdezte kedvesen.

- Nem érdekes, csak a taxis, aki hazahozott tegnap. Kérdezte, hogy mi van Zolival.

- Honnan tudja a számodat? Te nem szoktad megadni senkinek.

- Gondolom, a cím alapján. Megkérdezte a tudakozót.

- Akar tőled valamit?

- Mi van? Csak nem számon kérsz? Mégis hogy képzeled?

- Sehogy, csak nem akarom, hogy köze legyen hozzád.

- De miért?

- Valamiért nem tetszik – vonta meg a vállát.

- Peti, neked senki sem fog tetszeni, igaz? De nekem is kell valaki. Neked lassan jönnek a barátnők, meg itt vannak a barátaid. Nem várhatod el, hogy egyedül maradjak!

- Nem is, anya! Jaj, ne sírj! – odaszaladt hozzám, és átölelt. Nem vettem észre a könnyeimet. – Én csak nem szeretném, ha kifognál még egy olyat, mint apa.

- Tessék? – szipogtam.

- Az a pasi annyira hasonlít rá. Észre sem vetted?

- Nem. Ő nem érdekel. Egy kicsit sem.

- De van valaki, aki igen.

- Honnan veszed?

- Mert most más vagy. Vidámabb. De ha nem ő az, akkor ki?

- Még nem tudom, csak ismerkedünk, lehet, hogy nem is lesz belőle semmi.

- Ő ugye nem hasonlít apára?

- Nem – nevettem el magam. – De még semmi sem biztos. Ha igen, akkor bemutatom nektek, rendben?

- Rendben. Na, elég az ölelgetésből. – elhúzódott. – Megyek tanulni.

- Jó. – néztem utána.

Tibor tényleg olyan, mint a volt férjem? Most hogy belegondoltam, Petinek igaza volt. Nem mintha érdekelne, de ez a beszélgetés megerősített benne. Viszont tisztáznom kell a dolgot Ricoval, mielőtt végleg elrontom az esélyemet.

De nem volt szerencsém, a mobilja ki volt kapcsolva.

4. fejezet

Reggel szomorúan mentem dolgozni, nem tudtam, hogy merjem-e újra hívni, talán sikerült elriasztanom, és ha zaklatom, csak magamra haragítom őt. De az ujjaim folyamatosan a kijelző felé vándoroltak. Végül Jess segített ki, amikor kikapta a kezemből a készüléket.

- Nehogy már fuss utána! Te megpróbáltad. A hívásnaplóban látta, hogy kerested, ha nem hív vissza, akkor egy seggfej. De te ne keresd megint!

- Most akkor mi van? – kérdeztem. – Tegnap te mondtad, hogy tisztázzam vele.

- De ne mindenáron. Ha most alárendeled magad, akkor meghúzod a frontvonalat, és ő lesz az uralkodó fél.

- Nagyon mennek neked ezek a játékok.

 - Meg kellett tanulnom, ha nem akartam alárendelt lenni.

- Azt hiszem, értelek – sóhajtottam.

- Karesz nagyon kicsinált – nézett rám, ahogy a lifthez közeledtünk. – Még mindig nem heverted ki.

- De, túl vagyok rajta, csak az önbizalmamat tiporta a porba.

- Erről beszélek. Még mindig a sebeidet nyalogatod, és ha esélyed van, akkor jó érzékkel elrontod, mert félsz.

- Nem szeretném elrontani. Ricoval nem.

- Igen, láttam, hogy nagyon bejön neked. Tegnap Mirával láttuk, ahogy odamentél hozzá. Aranyosak voltatok, mindketten olyan zavarban voltatok, hogy elnevettük magunkat.

- Elég lesz – morogtam.

- Nem hiszem, hogy Ricardo annyiban hagyja a dolgot. – vigyorgott.

Az irodába érve, Mira mosolygós arca fogadott.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Noel elhívott moziba. Ma este.

- Gratulálok! – ültem le mellé.

- Mi van, citromba haraptál?

- Inkább Ricardo lelkébe – csatlakozott hozzánk Jess. – Kitaláljuk, hogy hozd helyre, hacsak…

Vigyorogva adta vissza a mobilomat, ami rezgett.

- Ricardo – tátogta.

Villámgyorsan nyomtam meg a hívásfogadást, és felálltam:

- Szia! – köszöntem, és próbáltam elrejteni a hangom remegését.

- Szia! Kerestél tegnap, csak ki voltam kapcsolva.

- Igen, észrevettem.

- Éjszakára ki szoktam kapcsolni. Rossz szokás. Miért kerestél?

- Csak szerettem volna tisztázni a tegnapi beszélgetésünket.

- Ugyan mit akarsz tisztázni?

Nyelnem kellett, hát ennyi, elkönyvelt egy pénzéhes szukának.

- Hát… hogy… én nem… nem rád értettem, amit mondtam. Nem tudtam, hogy te is…

- Mesi, mondtam, hogy nem mindenki olyan, mint az exed.

- Igen, de szeretném, ha tudnád, hogy én… Szóval nem szeretném, ha azt hinnéd…

- Figyelj, ezt nem így kellene megbeszélnünk. Most amúgy is dolgom van, mennem kell…

- Értem – suttogtam letörten.

- … de ha ráérsz délután…

- Komolyan? – kérdeztem. – Nem kívánsz a hátad közepére?

- Viccelsz? – nevetett fel. – Ennél több kell, hogy lepattintsalak. Van mit megbeszélnünk. Szóval ráérsz?

- Igen. Zoli ma már sokkal jobban van, úgyhogy nem gond, ha kicsit később érek haza.

- Akkor úgy, mint tegnap? Megejthetnénk a kávézást.

- Rendben – vigyorogtam. – Akkor délután.

- Várlak a munkahelyed előtt. Szia!

- Szia!

Amikor visszamentem az asztalhoz, Mira azonnal látta a változást.

- Na, a citrom már cukrot is kapott?

- Igen – ültem le, és nem akartam letörölni a vigyort az arcomról.

- Tisztáztátok? – kérdezte Jess.

- Nem, de nem haragszik. Délután elmegyünk kávézni.

- Te utálod a kávét – nézett rám Mira vigyorogva.

Megvontam a vállam, és feltettem a fülest.

Alig vártam, hogy véget érjen a munkaidőm, még gyorsan felhívtam anyámat, beszéltem a fiúkkal, aztán már szinte repültem a lifthez, ami persze most sem jött. Nem vártam, inkább leszaladtam a lépcsőn, és csak az aulában lassítottam, amikor megláttam őt a kapu előtt.

- Szia! – köszönt, és láttam a szemében, hogy észrevette rajtam, mennyire izgatott vagyok.

- Szia!

Most megfogta a kezem, és nem is engedte el egészen a kocsiig. Amikor beültünk, odahajolt, és adott egy puszit.

- Van tipped, hogy hova menjünk, vagy válasszak én? – kérdezte.

- Ha van ötleted, mehetünk. Nem sűrűn járok kávézni. Az igazat megvallva soha.

- Miért? – megint az a pimasz nézése.

- Nem kávézom – mondtam halkan, mire felkacagott.

- Miért nem mondtad? Akkor mehetünk másfelé.

- Nem érdekes, iszom egy forró csokit.

- Oké – mosolygott még mindig. – Akkor menjünk a kedvenc helyemre. Isteni a kávéjuk, és a csokijuk. Ja, és mennyei süteményeik vannak.

- Rendben.

Néztem, ahogy vezetett, könnyedén, szinte alig ért a kormányhoz. Látszott, hogy nagyon rutinos sofőr. Sok ember mellett ültem már, de sehol nem éreztem magam nagyobb biztonságban. Nyugodtan szlalomozott a kocsik közt, nem ment bele vad előzésekbe, de pillanatok alatt megtalálta a legkisebb rést is. Nem is figyeltem, merre megyünk, akár a világ végére is elvihetett volna, bíztam benne, ami nem volt jellemző rám.

Figyeltem őt, és alaposan megnéztem magamnak. Karakteres arca volt, a haja fényes, koromfekete, a válláig ért, és most is összefogta. A homloka előreugrott kissé, az orra egyenes, nem túl nagy, de határozott. A tekintete szúrós, de ettől csak férfiasabbnak tűnt. Ahogy előrenézett, és figyelte a forgalmat, kissé hunyorgott, és ettől a szemöldöke sarkában kidagadt egy ér, totál kész voltam tőle. És a szája. Annyira megcsókoltam volna, szinte hívott.

- Mit nézel? – kérdezte, és mosolyogni kezdett.

- Csak bambulok – motyogtam zavartan, és elfordultam.

Hallottam, hogy felkuncog.

- Ne nevess ki!

- Nem nevetlek ki. Aranyos vagy.

Annyira egyszerűen mondta, hogy csak még inkább zavarba hozott. Felnyögtem, és próbáltam másfelé figyelni. Most láttam csak meg, hogy egy külvárosi kávéházhoz hozott. Megálltunk a parkolóban, már nyúltam a kilincsért, de rám szólt.

- Várj, segítek, csúszik az út, nehogy eless!

Meglepve néztem, ahogy megkerüli a kocsit, kinyitja az ajtót, és a kezemért nyúl. Rég volt részem ilyen udvarias viselkedésben, és most alig tudtam mosoly nélkül megállni.

- Köszönöm – mondtam, amikor becsukta mögöttem az ajtót.

- Ez természetes.

Ahogy a bejárat felé indultunk, a karját nyújtotta, és ekkor már nem álltam meg, elnevettem magam.

- Mi az? – nézett le rám.

- Ritka az ilyen úriember – feleltem kacarászva, erre ő is elmosolyodott.

- Legyek bunkó?

- Ne, isten ments! – mondtam, és belekaroltam.

Odabent egy csendes asztalhoz vezetett, és miután rendeltünk, rám nézett, és figyelt.

- Mit nézel? – kérdeztem most én.

- Én is csak bambulok – felelt, de közben a pimasz mosoly a szája szegletében bujkált.

Felkönyököltem az asztalra – nem kifejezetten illendő, de nem tudtam, mit kezdeni magammal – a kézfejemre támasztottam az állam, és viszonoztam a pillantását.

Egy ideig csak néztük egymást, végül megszólalt:

- Az exed egy barom volt, hogy megcsalt.

- Most az exemről akarsz beszélni?

- Nem. Rólunk.

- Ezek szerint van olyan, hogy mi?

- Még nincs, de remélem, hogy lesz. – válaszolt, de közben a szeme aggódva villant.

- Én is – csúszott ki a számon.

Előrenyúlt, megfogta a kezem, és odahúzta közénk.

- Tegnap szóba került, hogy nekem is van egy lányom. – sóhajtott.

- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz.

- De, szeretném elmesélni. Te őszinte voltál velem, én is az akarok lenni. Nem titok, vagy ilyesmi, de szeretném, ha tudnál róla, mert előfordulhat, hogy Rosario bekavar az életembe.

- Rosario?

- A volt feleségem – mondta.

Elhúzta a kezét, és mögém nézett, a következő pillanatban a pincér letette elém a forró csokit, és a süteményt, aztán Rico kávéját is.

- Kértem sütit? – néztem a tányérra.

- Nem – nevette el magát. – Csak gondoltam, megleplek vele.

- Sikerült – néztem a csoki tortát. – de felezünk, nekem ez kész kalóriabomba.

- Benne vagyok – mosolygott.

- Hozzak esetleg még egy tányért, és villát? – kérdezte a pincér.

- Nem szükséges – mondtam, és az első falatot Rico felé nyújtottam.

- Előbb te – tolta vissza a kezem, és közben intett a pincérnek, hogy elmehet.

Két falat után ránéztem, láttam, hogy nehezen kezd bele.

- Hogy ismerkedtél meg Rosario-val? – kérdeztem.

- Egy kicsit előbb kezdem, oké? – nézett fel. – Szóval, úgy egy éves lehettem, amikor apám kitalálta, hogy Brazíliában nem fog megélni zenészként, anyám meg mivel „bevándorló” volt, nem kapott normális munkát. Az a környék, ahol éltünk, elég… hogy is mondjam? Prolinegyed volt. Szerették volna, ha nem kell nyomorban felnőnöm. Így aztán kitalálták, hogy összekuporgatják a pénzüket, és Európában próbálnak szerencsét. Megbeszélték apám zenekarával a dolgot, ők pedig benne voltak. Végül itt kötöttek ki, akkor két éves voltam. Itt nőttem fel, ide jártam suliba, meg minden. Egész jól bejött apa számítása, jól éltünk, sikerült venniük egy lakást. Apa és a többiek megtalálták a helyüket, de én nem. Sokszor vitáztunk, hogy én vissza szeretnék menni, nem hittem el nekik, hogy Brazíliában sokkal nehezebb megélni. Aztán érettségi után volt egy lehetőség, hogy kimenjek hajóra. Mivel apám megtanított zenélni, így jó esélyem volt. A karibi járatokra indián zenészeket kerestek, és én jelentkeztem.

Ott aztán megismerkedtem Rosarioval. Dögös volt, és benne volt minden jóban. Én persze élveztem a dolgot, csak épp nem voltam észnél. Nem akartam tőle igazán semmit, de sikerült teherbe ejtenem. Szóval el kellett vennem feleségül.

- Manapság ez már nem ok a házasságra – mondtam.

- Az ő családjában igen. Meglincseltek volna, ha nem veszem el. A bökkenő csak az volt, hogy ő Brazíliában élt. Apám őrjöngött, amikor megtudta, hogy mi van, de nem tehetett semmit. Szóval összeházasodtunk, én meg kiköltöztem. Teljesült a vágyam, legalábbis akkor így éreztem. Csak azt nem tudtam, hogy Rosario családja, főleg az apja, meg a bátyja zsarnokok. Kijelentették, hogy Rosario nem folytathatta a munkáját a hajón, otthon kell maradnia a gyerekkel, de persze én sem mehetek hajóra, mert nem hagyhatom magára. Csatlakoznom kellett volna a családi vállalkozáshoz. Az apja tengeri halász volt. Mondjuk hamar rájöttek, hogy nem fekszik nekem az a meló, kábé két hétig próbálkoztak, de nem sikerült nekik. Utána munkát kerestem, de nemigen volt semmiféle lehetőség. Alkalmi állásokat vállaltam, hogy valamennyi pénzt keressek, de az nem volt elég a feleségemnek, meg a családjának.

Végül az apja közölte velem, hogy semmirekellő vagyok, és a lánya beadta a válókeresetet. Ha tudta volna, hogy mekkora terhet vett le rólam.  Carla, a lányom egy éves se volt még, de akkor már tudtam, hogy Rosarionak szeretője van, akit már előttem is ismert, csak én belerondítottam a képbe. Na, mindegy, szóval elváltunk, apám fizette a hazautazásomat, én meg a jókora gyerektartást, amit kisajtoltak belőlem. Persze fizettem becsületesen.

- Megfizetted a felelőtlenséged árát, alaposan. – mondtam halkan.

- Igen, tanultam is belőle. De végre most már megszabadultam tőle. Carla nagykorú, így már nem tartozom semmivel. Hát ennyi, ezért mondtam, hogy nem mindenki akar kibújni a kötelesség alól. De tudom, hogy sokan nem így gondolkodnak.

- Rico. Én nem akartalak megbántani tegnap, nem tudtam, hogy… Karesszel egészen más volt, és én abból indultam ki, amit vele tapasztaltam.

- Milyen volt? Elmeséled?

- Két évvel fölöttem járt a gimiben. Ő volt a menő srác, mindenki őt akarta, de ő engem választott. Gondolhatod, a fellegekben jártam. A lányok persze irigyeltek, és utáltak, ma már nem tennék, azt hiszem. De mindegy. Igazi tündérmese volt. Boldogok voltunk, minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, aztán amikor a főiskolára jártam, terhes maradtam Petivel. Elvett feleségül, aztán jött Zoli is. Én pedig meghíztam, akkor már annyira nem foglalkozott velem, azt mondta, tehén vagyok, és nem érti, mit szeretett bennem. Amikor az első szeretőjéről tudomást szereztem, el akartam válni, de a család lebeszélt. Meggyőztek, hogy a srácok miatt nem tehetjük meg. Őt meg arról, hogy nem csalhat meg. Egy ideig ment is a dolog, de már nem volt a régi. Aztán később megint jöttek a szeretők, de már nem érdekelt, megundorodtam tőle, ahogy ő is tőlem. Végül az egyik liba terhes maradt, és mivel mi már tényleg nem jelentettünk semmit egymásnak, nem hagytuk, hogy a többiek beleszóljanak, és elváltunk. Csak épp Karesz úgy gondolta, hogy pár ezres elég lesz a gyerektartásra. Végül a bíróság és az ügyvédem felvilágosították, hogy téved. Engem nem különösebben érdekelt, csak meg akartam szabadulni tőle.

- De kötelessége gondoskodni a fiúkról. – fogta meg megint a kezem Rico.

- Igen, bár ez akkor nem érdekelt.

- De most már rendben vannak a dolgaitok? Úgy értem, nem vitáztok, meg ilyenek?

- Amennyit beszélünk – nevettem feszülten. – Igazából csak a fiúkkal beszél néha. Elvinni még ritkábban viszi őket, főleg hogy a másik nő nem hagyja. Rendesen kizsigereli, nem sokat enged neki. Most már nincsenek szeretők, meg kurvák. De ő csinálja jól, én túl engedékeny voltam vele.

- Bocs, hogy ezt mondom, de én örülök neki.

Előrehajolt, és az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek.

- Egy mocsok, hogy így bánt veled.

Mosolyogni kezdtem, és megsimogattam a kezét.

- Kösz.

- Oké, beszéljünk másról!

- Rendben, de előbb… hamm! – nyújtottam felé egy falat tortát. – Még bele sem kóstoltál. Ugye nem várod, hogy az egészet én egyem meg.

Nevetve megrázta a fejét, és bekapta a falatot. Lassan ízlelgette, majd miután lenyelte, megszólalt:

- Szomorú vagy?

- Nem, miért? – hőköltem hátra.

- Most épp nem, de látom a szemedben, hogy általában az vagy.

- Minek kéne örülnöm? Egyedül vagyok, elmegy mellettem az élet, és én csak nézem.

- De nem kell, hogy így legyen.

- Te lennél, aki segít ebben?

- Ha akarod – mosolygott, és levágott egy újabb falatot, majd a számhoz emelte. – Hamm!

Bekaptam a tortát, és Rico szemébe néztem.

- Jól hangzik. Részemről, oké.

- Akkor ezt megbeszéltük – megszorította a kezemet. – Kérsz egy italt? Pezsgőt, bort?

- Nem, kösz.

- Ja, tényleg, nem szereted a pezsgőt. – csettintett.

- Olyasmi – motyogtam.

- Akkor egy koktélt? – próbálkozott tovább.

- Hét közben nem iszom, csak ha elmegyünk valahova. Az meg nincs sűrűn – kuncogtam zavartan.

- Oké –intett Rico a pincér felé, én pedig kíváncsian néztem rá. – Hozna két kólát, kérem?

- Máris – biccentett a férfi, és eltűnt.

Érdeklődve néztem rá:

- Szeretnék koccintani kettőnkre – adott választ a ki nem mondott kérdésemre.

Megráztam a fejem, és félrenéztem. Pont megláttam a faliórát, nem szóltam, csak az ajkamba haraptam, nagyon késő volt, de nem akartam megbántani azzal, hogy szóbahozzam.

Követte a pillantásomat:

- Menned kell? – kérdezte.

- Ööö. Szívesen maradnék még…

- Semmi gond, megisszuk a kólát, és indulhatunk. Nem akarom, hogy gond legyen otthon. Tényleg, ki vigyáz most a fiúkra?

- Anyám, de nem szívesen hagyom rá őket hosszú időre.

- Miért?

- Hogy is mondjam. Nem kifejezetten felhőtlen a viszonyunk, és szereti az orrom alá dörgölni, ha valami nem tetszik neki. Nem vagyok egyszerű eset, igaz? – nevettem kényszeredetten.

- Ki az? Én még a mai napig rettegek attól, hogy Rosario bekavar.

- Miért? Csinált valamit?

- A válás után egy ideig még zaklatott, meg próbált több pénzt kicsikarni tőlem. Aztán meg fenyegetőzött, hogy tönkretesz.

- De miért?

- Mert a pénzem kell neki. Tudod, én a válás óta megint hajón dolgozom, és azzal tényleg jól keresek. Azóta se nekem, se a szüleimnek nem kell nélkülözni. Rosario engem okol, hogy elesett ettől, és többször is beperelt, hogy több pénzt akar.

- És sikerült neki elérni valamit?

- Nem, pont emiatt dühös. Pontosabban megszállott lett. Minden lehetőséget megragad.

- Sajnálom – mondtam, és megráztam a fejem. – Én erre nem lennék képes. Mi is megállapodtunk egy összegben Karesszel, és azóta sokkal jobb állása van, de sosem gondoltam rá, hogy többet kérjek tőle. Pedig megtehetném, az ügyvédem azt mondta, hogy minden jogom meglenne hozzá, de nem akarom elvenni a másik gyerektől. Mondjuk az is igaz, hogy ő is emelt az összegen valamennyit.

- Mesi, egyezzünk meg valamiben!

- Igen?

- Most, hogy beszéltünk egymásnak a múltról, zárjuk le, és koncentráljunk egymásra, és a jövőre. Rendben? Én nem szeretnélek ezzel terhelni.

- Én sem. Inkább elfelejteném a múltat.

A pincér meghozta az üdítőket, Rico jelezte, hogy kéri a számlát.

- Hát akkor erre igyunk – emelte fel a poharat. – Kettőnkre, és hogy magunk mögött hagyjuk a múltat!

Mosolyogva összekoccintottuk a poharat, és kiittuk. Reméltem, hogy végre tényleg így lesz, és megtalál egy kis boldogság.

Hazafelé menet Rico folyamatosan a hajón átélt élményeit mesélte, sokszor vicces, néha komoly, még ritkábban szomorú dolgokat. Élveztem az utat, aztán amikor megállt a házunk előtt, felém fordult:

- Még nem mondtam, de Márk és Jess szervezkedtek. Péntekre lefoglaltak egy biliárdasztalt abban a szalonban, ahova járni szoktatok. Márk kérdezte, hogy csatlakozunk-e hozzájuk? Benne lennél?

- Persze, miért ne? – feleltem, és kikapcsoltam a biztonsági övet.

- Rendben, akkor szólok Márknak, hogy megyünk. Holnap viszont dolgom van, nem tudok érted menni, nem gond?

- Nem – mondtam, de furcsa szomorúság járt át.

- Anyám megkért, hogy segítsek neki – tette hozzá.

- Nem tartozol elszámolással – reagáltam gyorsan.

- Tudom. Te viszont azt tudd, hogy hiányozni fogsz.

- Máris? – nevettem el magam. – Ez tetszik.

Ő is nevetni kezdett, és közben egy véletlennek szánt mozdulattal megsimogatta az arcomat. Megfogtam a kezét, és nem engedtem el. Belenéztem a szemébe, de ő nem mozdult, csak viszonozta. Nem bírtam tovább, előrehajoltam, és megcsókoltam.

Pár másodpercig meglepve ült, aztán magához tért, hevesen magához húzott, és olyan szenvedéllyel csókolt vissza, hogy néhány pillanattal később úgy éreztem elájulok. A nyelvével támadott, és olyan intenzív ritmust diktált, amilyet még soha senki. Sodródtam vele, nem akartam abbahagyni, megragadtam a tarkóját, és mire észbe kaptam, az ujjaim már kibontották a haját, és vágyakozva túrtam bele. Egy pillanatra elengedett, belenézett a szemembe, aztán újra lecsapott. Mintha a nevemet suttogta volna, de nem jutott el a tudatomig, annyira elbódultam.

Végül remegve elengedett, és reszkető ajkakkal elhúzódott.

- Mennem kell – ziháltam.

- Tu-dom – suttogta, de a karja még mindig körém fonódott, és nézett. Furcsa fény villant a szemében. – Holnap felhívlak.

- Rendben – motyogtam, és mielőtt újra meggondoltam volna magam, gyorsan kiszálltam a kocsiból.