Újabb pillanatok, villanások… az élet… nélküle

A szülei nem mondtak semmit, a telefonját lecserélte, az egyetlen, amit nem tudott megtiltani, hogy Chris felhívjon néha, de valamivel sakkban tartotta a gyereket, mert nem mondta meg hova költöztek. Csak annyira jöttem rá, hogy valamelyik déli államba, amikor chateltünk, sose láttam, hogy havas lenne kint a táj. Ő sosem beszélt velem, teljesen elzárkózott. Akkor egyszer még felhívott, elmondta az érveit, amik meg kell hagyjam, totálisan megállták a helyüket… bizonyos szempontból. Tényleg akartam gyereket. De azt miért nem értette meg, hogy én vele akartam? És ha vele nem lehetett, akkor azt is elfogadtam volna. Ő helyettem is döntött az ügyben, az az érve pedig, hogy öreg, már az agyamra ment, de képtelen voltam változtatni rajta, ez is az egyik mondata volt sokszor: "Nem tudod eltörölni a tizenöt évet, és jön majd egy hozzád illő." Miért kellett nekem a leglelkisebb nőbe beleszeretnem? Tudom, hogy irracionális – beteges – érzés volt, de nem tudtam, és főleg nem akartam elfelejteni, az én drága paranoid, néha eszelős Laneymet. Fél év is eltelt, mire randizni kezdtem, addig még reménykedtem, aztán végül belenyugodtam. A csajok jöttek, mentek, de egy sem talált igazán utat hozzám.

Akkor jött Robin Chrisp (Igen, pont úgy hívják, mint az öcsémet) helyes, kedves, riporter, és persze férjezett. Eleinte nem akartam tőle semmit, de nyomult a maga finoman ellenállhatatlan módján. Mire észbe kaptam, már viszonyunk volt. Nem izgatott, hogy a férj lelkébe gázolok, mivel nem tettem. Már válófélben voltak.

A következő pillanat, amit igazán felfogtam, hogy Robin a házam nappalijában áll, és a földre dobja a csomagjait. Mikor döntöttük el, hogy hozzám költözik?

A fociszezon alatt általában ritkán jutottam haza, Kaliforniába, de az idei kivétel volt. Az ötödik játékhéten sikerült eltörnöm a hüvelykujjamat. Mennyire szánalmas már? Egy nyavalyás hüvelykujj miatt kell kihagynom a játékokat. De persze nem hagytam, hogy az orvosok mondják meg, mikor térhetek vissza. Közöltem velük, hogy amint javul, azonnal játszani FOGOK, nem szeretnék, én fogok, ha kell, szétszedem a stadion kerítését, és abból húzok rá védősínt.

Így történt, hogy hazalátogattunk, többes számban, igen. Eldöntöttem, hogy hivatalosan is bemutatom Robint a családnak. Napokig azon ment a tréfálkozás, hogy nem lesz nehéz megjegyeznem a nevét, csak ne csapjam le, mint néha az öcsémet.

Egy reggel történt, épp kimentem a ház elé az újságért, amikor megláttam a kocsiját a garázsukban. Általában csukva volt az ajtó, így jó szomszédként azonnal feltűnt a mozgás. Laney apja egy csomagot cipelt befelé.

- Jó reggelt, Mr. Anderson!

- Ryley, édes fiam, jó reggelt!

- Csak nem Laney látogatott haza?

- Nem, csak a fiúk jöttek.

Összevontam a szemöldököm, akkor ki vezeti a kocsit?

Hamar választ kaptam, amikor Jordan lépett ki a garázsból, és becsukta az ajtót.

- Hé, szia Ryley!

- Hello!

Odalépett a sövényhez, és kezet nyújtott, a következő pillanatban kivágódott a ház ajtaja, és Chris robbant ki rajta, úgy ölelt át, mintha az én fiam lenne. Nyelnem kellett, hogy a gombóc eltűnjön a torkomból.

- Hé, kölyök! – akartam a hajába túrni, de elhúzta a fejét.

- Hé, a hajam!

- Vigyázz! – nevetett Jordan. – Két órába tel, mire belőtte.

- Laneyvel minden rendben? Ő nincs itt?

- Anya valami továbbképzésre ment, most itt leszünk két hétig – vigyorgott rám Chris. – Te is itt vagy? Láttam a kéztörésedet, hogy van? Mikor fogsz újra játszani?

- Nyugi, már gyógyul. Robinék ellen (Philadelphia Eagles) már pályán leszek, kapok valami spéci gipszet.

- Ryleybébi? Visszajössz, fázom, hideg nélküled az ágy.

- Máris, drága – felnéztem az ablakba, aztán vissza Chrisre, és ledöbbentem. Úgy éreztem, tükörbe bámulok, egy olyanba, ami a múltamat mutatja vissza. Ez a tizenhárom éves srác én voltam.

Már azt hittem, sikerült túljutnom Laneyn, és talán boldog lehetek. Aztán elég egy reggeli találkozás, néhány ártatlan szó, egy pillantás az ablakomra, és a mozzanat, ami az elmémbe égett, most lávaként tódult előre:

"- Ryley – felsóhajtott, és leült a földre. – Ne csináld ezt! Tudod, hogy te meg én olyanok vagyunk, mint a testvérek.

- Nem! – nyögtem fel, és megemeltem a fejem, de a vállamra tette a kezét.

- Ryley, te még kisfiú vagy…

- NEM!

- Az vagy, Ryley. Egy nagyon kedves, már majdnem férfi, de hozzám képest még kisfiú.

- Egyszer azt mondtad, hogy lennél a feleségem – duzzogtam, ő pedig mosolyogni kezdett.

- Akkor játszottunk, Ryley. Játékból nagyon szívesen lettem a feleséged. De igaziból ezt nem lehet."

Az egészséges kezemmel a hajamba túrtam, és lenéztem Chrisre, akinek már könnyek marták a szemét.

- Kölyök…

- Fogd be! – sziszegte. – Gyűlöllek!

Megfordult, és berohant a házba.

- Chris…

- Hagyd csak – fogta meg a karom Jordan. – Majd belenyugszik.

- Biztos? – néztem rá. – Laney is továbbl… úgy értem van valaki… – képtelen voltam kinyögni összefüggően, annyira rettegtem a választól, pedig semmi jogom nem volt hozzá.

Jordan megrázta a fejét, de amikor látta, hogy megvillan a szemem, hozzátette.

- Nem fogja újrakezdeni veled. Azt mondta, hogy épp eleget kínzott már téged, örül, hogy Robin mellett talán boldog leszel.

Lehajtottam a fejem.

- Azért elmondanád neki, hogy…

- Nem mondok neki semmit Ryley. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha továbbra is kerülitek egymást.

- Ja, lehet – sóhajtottam. – Viszlát, Jordan!

Elcsesztük a szezont, ilyen távol még sosem voltunk a bajnoki címtől, amióta a csapatban vagyok, és úgy érzem, ez az én hibám is, bár senki nem hibáztat, de mégis…

A nappaliban ültem, kibontottam egy üveg sört, és csak hallgattam a híreket, ma végre azon ritka pillanatokban volt részem, hogy sehova nem hívtak interjúra, reprezentálni, fotózni, az edzésen túl voltam, és most pihenhetek.

- Ryley, elmegyünk anyámékhoz?

- Robin, kérlek! – nyögtem fel. – Muszáj?

- Ne csináld, olyan rég voltunk már.

- Három hete, a saját anyámat azóta nem láttam, hogy kijöttem a kórházból.

- Jövő héten elmegyünk hozzájuk.

- Nem lehetne, hogy én most kihagyjam? – néztem fel rá.

Dühös volt, de nem érdekelt. Szó nélkül megfordult és csak az ajtóból kiabált vissza:

- Lehet, hogy egész hétvégére maradok – és már csapódott is az ajtó.

- Érezd jól magad, ne siess vissza! – sóhajtottam.

Miért van az, hogy amikor már azt hiszem, minden rendben, akkor valami mindig jön, és emlékeztet arra, hogy ki is az, aki elragadta a szívem, aki nélkül még mindig képtelen vagyok normálisan levegőt venni. El kellene engednem, de képtelen vagyok rá. Azóta, hogy otthon találkoztam Chrissel, nem nyugszom. Újra látni akarom, főleg, hogy Jordan elmondása szerint nincs senkije. Évek óta nem gondoltam rá, próbáltam normális életet élni, és csak a jelennel foglalkozni, de elég volt egy találkozás, és rinyáló ribanc lett belőlem. Még jó, hogy ezt kívülről nem látta rajtam senki, más se hiányzott, minthogy ezzel húzzanak a srácok. Így is kaptam eleget Robin miatt, amiért hagytam, hogy ennyire a nyakamra másszon.

A homlokomhoz nyomtam az üveget, amikor megszólalt a telefonom. A klasszikus Packers-csengőhangom, így tudtam, hogy valamelyik srác a csapatból – Igen?

- Üdv, Játékmester! Láttuk, lelépett a börtönőr, mit szólnál egy kis lógáshoz?

Az irányítónk hangja felvidított, azonnal igent mondtam.

Az este végére tudtam, hogy a kapcsolatom Robinnal halálra van ítélve. Még adok neki egy kis kifutási időt, hogy ne sokkoljam a nőt, de legkésőbb május végén véget vetek neki, úgyis akkor megy a szokásos éves banzájra a kollégáival. Lesz min témázni, talán meg is vigasztalódik valakivel.

Nem hittem, hogy a május ilyen gyorsan megérkezik. Robin jobban fogadta a dolgot, mint vártam, szó nélkül csomagolt össze, nem csinált műsort, kaptam egy csókot, aztán már csak a kocsija féklámpáit figyeltem, ahogy a kocsifelhajtón egy pár pillanatra megállt, mielőtt besorolt a gyér forgalomba.

Felsóhajtottam, felkaptam a hátizsákomat, a többi cucc már az új Range Rover csomagtartójában pihent. Áramtalanítottam, bezártam mindent, bekapcsoltam a riasztórendszert, és elindultam haza. Valami azt súgta, ez a nyár végre úgy alakítja az életemet, ahogy azt szeretném.

Kényes helyzetek

Anyáék nagyon örültek, amikor mondtam nekik, hogy pár hetet itthon töltök a srácokkal. Amióta három évvel ezelőtt visszaköltöztünk – igaz a város másik végébe – madarat lehetett fogatni velük. Most meg már ez is kevés nekik, a szomszédoktól érdeklődnek, hogy van-e eladó ház a környéken, hiába mondtam nekik, hogy annál közelebb, mint most vagyok, nem költözöm. Így is nehéz a tudat, hogy a szomszéd házban bármikor felbukkanhat. Már régen el kellett volna felejtenem, elengednem, de lehet egy ilyen köteléket elszakítani, elfelejteni? Amikor ráadásul bárhová nézek, ő köszön vissza. A város büszke rá, ahogy az öccsére is, de Ryley a favorit. Mindig csodáltam, hogy ez mégsem ment a testvéri szeretet rovására, bár a szüleiket ismerve, rájöttem, hogy náluk ez természetes, nem ismerték az irigységet, minden családtagot egyformán támogattak.

Ahogy kipakoltam a csomagomat, átnéztem a sövény fölött. Úgy tűnik, megint családi banzáj lesz Jenningséknél, már minden "gyerek" itthon volt, kivéve Ryleyt. Mély levegőt vettem, tudtam, hogy erősnek kell maradnom, és nem összeroppanni, ha meglátom őket. Jó lett volna, ha én is bemutathatnék valakit, aki betölti az űrt, amit Ryley hiánya hagyott, de nekem nem ment olyan könnyen a kapcsolatteremtés.

Anya odalépett mellém, és átölelte a vállam.

- Ne emészd magad, szívem!

- Tudom. Jobb így mindenkinek. Csak tudod, az a legrosszabb, amikor eszembe jut, hogy én voltam, aki folyton elmenekült tőle, én nem akartam, hogy bármi is legyen, és amikor mégis megkaptam…

- Ne felejtsd el, hogy te vetettél véget neki.

Bólintottam, és pislogva próbáltam nem sírni.

- A szerelem tényleg ennyire fáj, anya?

- Jaj, kicsim, gyere be!

Behúzott a házba.

- Ez annyira beteg – fakadtam ki – hogy szerethetek egy ilyen kölyköt?

- A szív nem kérdez, csak rátalál a párjára.

- Kösz, ez jó vigasz – morogtam. Ledobtam a táskát, pont, mint régen, kiérdemelve anya rosszalló pillantását. – Behozom a többit, aztán felviszem – adtam választ, és kifordultam.

Épp akkor értem a csomagtartóhoz, amikor egy vadi új sötétített ablakú Range Rover kanyarodott Jenningsék feljárójára. A sofőrülés ablaka le volt engedve, és megláttam. Ahogy megállt, azonnal felém nézett, és mosolyogni kezdett.

- Szíjja, Laney!

- Szia! – válaszoltam, a vállamra dobtam a sporttáskát, a másikat pedig Chris kezébe adtam, aki pár pillanattal előbb csatlakozott hozzám. Elnézett a szomszédba, majd elhúzta a száját, mielőtt öles léptekkel visszarobogott a házba. Nekem is így kéne tennem, miért olyan nehéz? Hisz látni sem akarom Robint, ahogy boldog mosollyal bevonul Ryley mellett.

- Laney, várj! – szólt utánam, de nem fordultam meg.

- Nehéz a csomagom, Ryley, felviszem. Majd összefutunk.

Még hallottam, hogy a Rover ajtaja túl hangosan csapódik be, de aztán már csak az örömteli üdvözléseket. Remegő kézzel dörzsöltem a halántékomat, nem lesz könnyű a pihenés.

- Te anya? – kiabált az étkező felől Andy. – Láttad, hogy egyedül van?

- Kicsoda?

- Ryley. Nincs vele az a nő.

- Biztos dolga van, és majd jön utána – sóhajtottam, de a gyomrom megremegett.

Benéztem, és láttam, hogy a fiam vigyorogva integet.

- Mit csinálsz? – kérdeztem.

- Visszaintegettem neki.

- Gyere onnan!

- Anyaaaa!

- Csak gyere! Nem kell, hogy idecsald.

Duzzogva felállt a párkányról, és felszegett állal elcsattogott mellettem, csupasz talpa olyan hangot adott a járólapon, hogy nevetnem kellett.

- Flop-flop, Kacsatádé, vegyél valamit a lábadra!

Visszanézett, és kacagva nyelvet öltött rám. Futni kezdtem utána, úgyhogy pillanatok alatt körbekergetőztünk a lakásban, anya háborogva igyekezett megmenteni a porcelánt, amivel épp teríteni készült.

- Hé, kint fogócskázzatok! – ránevettem. – Még jó, hogy ilyen érett felnőtt lányom van.

Andy kivágódott a hátsó ajtón, én meg ész nélkül rohantam utána, így nem volt időm, hogy reagáljak a fiam kiáltására:

- Szia, Margaret néni! – és már a medence másik oldalán volt.

Épphogy meg tudtam állni, mielőtt nekiütköztem volna Margaret-nek, aki készült bekopogni.

- Hú, látom, itt is remek a hangulat.

- Jaj, istenem! – lihegtem. – Szia, Margaret! Bocs, nem akartalak fellökni, csak…

A fiam felé mutattam, aki most fintorogva incselkedett a kert végéből.

-  Szia! Nem történt semmi – nevetett.

- Miben segíthetek? – kérdeztem, sikerült kellően elengednem magam, és ezt Andynek köszönhettem, de nem tartott sokáig.

- Nem segítségért jöttem, hanem hogy áthívjunk titeket délutánra. Most, hogy itt az egész család, tartunk egy grillpartit, és szívesen látunk benneteket is.

- Jó, szólok a többieknek, majd átmennek.

- Te is gyere!

- Margaret, fáradt vagyok, és feszült, nem lennék jó társaság. És Robint se szeretném megismerni.

Tudom, hogy ezzel elárultam magam, de nem érdekelt. Ha valaki előtt, akkor Margaret előtt sosem viseltem álarcot, főleg ha Ryleyról volt szó.

- Miért hagytad el, ha még mindig szereted?

- Képtelen voltam tartani vele a tempót, Margaret. Ha több erőm lett volna… de nem volt, és nem akartam visszahúzni.

- Értem – bólintott. – Azért én mégis arra kérlek, hogy gyere át te is. Különben ő fog átjönni érted, mondta.

- Szép lesz! – horkantam föl. – elképzelem, milyen szemeket mereszt majd Robin, ha meglátja.

- Jót röhög azon, hogy a bátyjából kibújt az ősember.

- Tudod, hogy én nem rá…

- Ja, arra a Robinra gondolsz? – játszotta az ártatlant – Ő nem lesz itt, nem láttad, hogy Ryley egyedül jött?

- De, csak azt hittem, később…

- Ryley szakított vele.

Kapkodni kezdtem a levegőt, meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, csak akkor fogtam fel, mit csinálok, amikor erős kéz szorította meg a karomat, felnéztem, Margaret bátorítóan mosolygott rám.

- Gyere át, beszéljetek! Úgy látom, van miről, ha még ennyi idő után is így reagálsz egy ilyen hírre.

- Át-átmegyek – suttogtam.

Akarlak

Az ebéd jó hangulatban telt, bár amikor Laney megjelent, belém szorult a levegő egy pillanatra. Semmit sem változott, ugyanolyan gyönyörű volt, csak sokkal megtörtebb. Percekig került, rám se nézett. Hagytam neki némi időt, de tudtam, hogy csak addig, amíg túl nem leszünk az evésen, utána támadok.

Chris már nehezebb falatnak tűnt, tüntetően átnézett rajtam, és amikor odaléptem, hogy köszönjek neki, elfordult, és az öcsémhez szaladt.

- Kaja után dobálunk párat? – kérdezte tőle, ő pedig vigyorogva bólintott, majd rám nézett, és bátorítón kacsintott.

- Megbékél, nyugi! – tátogta felém.

Miután anyáék megterítettek, mindenki leült, úgy festettünk, mint egy lakodalmi sokadalom, annyian jöttünk össze, pedig az unkatesóim közül, csak Kevin volt ott a családjával. Az egész hátsó teraszt elfoglalták az összetolt asztalok, meg a köréjük hordott székek.

Hálásan figyeltem, ahogy a családom előkészíti nekem a terepet, mintha arra készültek volna, hogy újra összehoznak minket. Mire észbe kaptunk, és az asztalhoz jutottunk, már csak négy, egymás melletti szék maradt üresen. Laney már készült leülni az anyja mellé, de Andy nyafogni kezdett.

- Anya, hadd üljek a nagyi mellé, olyan keveset vagyunk együtt.

Laney zavart mosollyal arrébb húzódott, amikor Chris is odacsapott. Halkan, hogy ne hallja a családom, morogni kezdett.

- Én nem ülök a kretén mellé – és levágódott az anyja kiszemelt helyére.

Laney nagyot sóhajtott, és rám nézett, én pedig mosolyogva kihúztam neki a széket. Miután elhelyezkedtünk, odahajoltam a füléhez:

- Segíts, kérlek, szeretném megbékíteni Christ.

- Nem lesz könnyű dolgod. Ha valakit kreténnek minősít, onnan ritkán van visszaút.

- Jó kilátások – belenéztem Laney szemébe, nem mondtam, de valahol őt okoltam ezért.

- Ne haragudj! – mondta halkan. – Érzelem kivetítés, gondolom. Először engem utált, de azt mégse tehette. Jó ürügy volt, hogy látott Robinnal.

Az asztal körül mindenki elcsendesedett, és apám elmondta az asztali áldást. Miután végzett a család hím tagjai lecsaptak az ételre. Mosolyogva figyeltem, ahogy Laney várakozva kutat valami finom falat után.

- Mit mentsek meg neked? – hajoltam oda hozzá.

Felém fordult, és zavartan mosolyogni kezdett.

- Jaj, srácok – szólalt meg Robert. – Kibírjátok ebéd utánig? Utána szobára mehettek.

- Robert! – dörrent fel apa. – Ne legyél közönséges, főleg ne a gyerekek előtt.

- Bocs, apa! Csak annyira jó látni, hogy megint egymásra hangolódtak.

- Én… mi nem…! – hebegett Laney, de én nevetni kezdtem.

- Robert, foglalkozz a magad dolgával, és gyűjtsd az erőt, ebéd után a földbe döngölünk Robinnal, igaz öcskös? – segítettem ki.

- Csak ahogy mindig – emelte fel a kezét, és úgy tettünk, mintha az asztal fölött pacsiznánk.

Végre megláttam egy felszabadult mosolyt Laney arcán, rögtön lecsaptam.

- Steaket, vagy hot dogot kérsz?

- Ami azt illeti, kinéztem azt a szelet húst – mutatott egy szelet szaftos darabra, amit már én is kiszúrtam magamnak, de ezen nem fogok összeveszni vele.

Elvettem a tányérját, és a húsért nyúltam, egyszerre Roberttel, de amikor ránéztem, tudta, hogy ezért most ölnék. Felemelt kézzel visszakozott, és mindentudón vigyorgott rám. Biccentettem, és feltálaltam Laneynek a húst. Közben nevetni kezdtem.

- Min nevetsz? – kérdezte.

- Az életben nem tudtál legyűrni ekkora steaket, Lilmama. Nem félsz, hogy megüli a gyomrod?

- Te csak ne aggódj az én gyomromért, van segítségem. – oldalba bökte Christ, aki csorgó nyállal leste a húst – ketten megbirkózunk vele, igaz?

- Az biztos – nyelt egy hatalmasat a srác, mire felkacagtam.

Felnézett rám, és a jókedve eltűnt, de áthatóan nézni kezdtem, és azt hiszem megértett valamit, mert megszólalt.

- Azt hiszem, nekem jó lesz hot dog is, ezen osztozzatok csak ti. – mielőtt elfordult, úgy láttam, halvány mosoly suhan át az arcán.

Körülnéztem, és találtam egy kisebb szeletet, ami még a tálon árválkodott, gyorsan megkaparintottam, és már épp jóízűen nekikezdtem volna, amikor megláttam az apró kezet. Laney megfogta a tányéromat, és kicserélte a sajátjával.

- Igazad van, Vasgyúró – mondta halkan. –, nekem elég lesz ez is.

- Mi a baj?

- Semmi, csak benéztem, túl nagy falat lenne. – szomorúan rám emelte a tekintetét. – Belefutottam már ebbe a hibába.

- Nem volt nagy falat, csak alábecsülted magad – suttogtam, és az asztal alatt megfogtam a kezét.

Megszűnt minden, csak egymást láttuk. Mosolyogni kezdtem, de ő hirtelen elfordult, és hatalmas falatot hasított le a húsból. Egy darabig nézte, aztán leejtette a villát.

- Elnézést – nyögte, felállt, és elszaladt a házuk felé.

Dermedt csendben figyelte mindenki, ahogy távolodott, de Chris volt, aki végül megszólalt:

- Mit mondtál neki? Miért kell még most is kínoznod?

- Én nem…

- Menj utána! – szólalt meg komolyan Robert.

- NE MENJEN utána! - kiáltott fel Chris, aztán felém fordult. – Hagyd békén, menj a nődhöz!

Felálltam, és közben lenéztem rá.

- Oda megyek, kölyök.

A vállára tettem a kezem, hogy a következő pillanatban már rohanjak a szomszéd kertbe.

A kerti hintában ült, a lábát felhúzta, és átölelte a térdét. Csendben ültem le mellé, de rám se nézett.

- Laney – suttogtam.

Megrázta a fejét, és a térdébe temette az arcát.

- Laney, kérlek, beszélj velem!

Végre rám nézett, a szemei könnyben úsztak.

- Miről?

- Hiányzol, hiányoztok! Istenem, ha tudnád mennyire.

- Ne, Ryley, ezt ne csináld megint!

- Vissza akarlak kapni. Téged és a fiúkat.

- Minek? Kell a kirakat?

- Mi? Ez hogy jön ide? Sosem használtalak kirakatnak, Laney.

- Robint annak használtad.

- Dehogy, miért mondod ezt?

- Oké, akkor ezek szerint szeretted.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Ha nem kirakat volt, és azok az ölelések, és mosolyok őszinték voltak, akkor szeretted. Miért szakítottál vele?

Letámasztottam a lábam, hogy ne lengjünk, összefogtam a kezeimet, és térdemen támaszkodva, ráhajtottam a fejem. Néztem a kacsaúsztatójukat, az anyjáék már kitelepítették a koi pontyokat, amik színesen, vidáman csillogtak a napfényben, ellensúlyozva ezt a nyomorúságos hangulatot.

- Szerettem, de nem eléggé. – mormoltam.

Megsimogatta a karomat.

- Sajnálom.

- Ne! Pont TE ne sajnáld! – nyögtem fel. – Miattad nem tudok mást szeretni.

- Szuper, az én hibám! – sziszegte, és fel akart állni, de meglöktem magunkat, így majdnem leesett.

Utána kaptam, és ahogy elvesztettük az egyensúlyunkat, hanyatt a földre zuhantam, Laney pedig a mellkasomon kötött ki, pont úgy, ahogy szerettem volna.

- Igen, minden a te hibád – suttogtam érzékien. – Miért voltál már kiskoromban olyan kedves velem, olyan, aki mindenre képes volt értem?

A haja az arcomba hullott, de heves mozdulatokkal próbáltam a füle mögé tuszkolni.

- Mert te voltál a világ legkedvesebb kisfiúja, és én imádtalak születésedtől fogva – válaszolta elcsukló hangon.

Egy könnycsepp az arcomra hullott, vártam, mit tesz. Figyelte, ahogy legördül a fülemhez, és amikor odaért, lehajolt. A karjával átölelte a fejem, és belecsókolt a fülembe.

- Mert képtelen voltam rá, hogy ne szeresselek, Vasgyúró. – suttogta. – Miért kínozzuk egymást?

- Nem kell, hogy így legyen, Laney. Próbáljuk meg újra, felnőttebb vagyok, érettebb, majd jobban kezelem a vitáinkat. Meg fogjuk oldani. Szeretlek, mondtam már, hiába próbálkozom, mindenkit elsöpörsz az útból. Nekem te kellesz.

Felemelte a fejét, és a szemembe nézett.

- Melletted mindig olyan kislánynak érzem magam – mondta mosolyogva. – Hogy éred el? Hogy tudsz ilyen hatással lenni rám?

Vigyorogni kezdtem.

- Emlékszel, amikor kiskoromban annyit meséltél az aranyhalról, meg a három kívánságról? – bólintott. – Akkor azt hittem az a tó ugyanaz, mint ez itt. Mutattam a kacsaúsztatóra. Volt benne egy nagyon szép aranyhal, és én azt hittem, róla mesélsz. Egyszer egy éjjel átszöktem, olyan hat éves lehettem, te már az egyetemre jártál, leültem a parton, és elmondtam a három kívánságomat.

- És valóra váltak?

- Igen.

- Elmondod, miket kívántál?

- Szeress úgy, ahogy én téged. Legyünk egy pár. És az utolsó, hogy senki se szakíthasson el minket.

- Ez az utolsó elég képlékeny, nem vennék rá mérget a helyedben – pöccintett az orromra, de közben boldogan csillogott a szeme. – Szeretlek.

- Egy pár vagyunk, ugye? – néztem rá. Bólintott, és válaszul megcsókolt.

Rálátás egy 14 éves szemével

- Anya, hol vagytok már? – fordultam a hátsó kertbe, és azt hittem, elhányom magam.

Anya a földön fetrengett Ryleyval, és csókolóztak, fújmár.

- A francba! – nyögtek fel egyszerre, és elhúzódtak egymástól, de ez már nem változtatott semmin, láttam anyámat smárolni egy pasival. Jó, Ryleyval, akivel sokáig együtt voltak, és akkor is láttam őket csókolózni, de az más volt. Most nincsenek együtt, hogy csinálhatnak ilyet? És egyáltalán, milyen szemét dolog már, hogy Ryley anyát csókolja, mikor az a másik nő…

Meg akartam fordulni, hogy visszafussak, de anya megfogta a karomat, és nem engedett.

- Chris, szívem!

- Mi van? – morogtam.

- Ne érts félre minket – kezdte, de leállítottam.

- Vágom, akkor most kibékültetek.

- Így van, kölyök. – tette a vállamra a kezét Ryley de lelöktem.

Felszisszent, mire odakaptam a pillantásomat, a hüvelykujját dörzsölte, de nem szólt semmit.

- Az volt eltörve? – kérdeztem közömbösen.

- Igen, műteni kellett.

- Ja, kérem – nevetett anya. – Aki törött kézzel mindenáron játszani akar, az viseljen el egy kis fájdalmat.

Összenéztek, és Ryley felvonta a szemöldökét.

- Minden meccsedet végigszurkolta – sóhajtottam fel. – Ne hidd, hogy egy percre is megfeledkezett rólad.

- Laney…! – közelebb lépett anyámhoz.

- Megvárnátok, míg elhúzok, mielőtt egymásnak estek? Kiskorú vagyok, az ég áldjon meg benneteket! – már futottam vissza, amikor eszembe jutott, miért kerestem őket. – Robert és Robin mondták, hogy megeszik a részeteket, mert hidegen nem lesz jó.

Majdnem fellöktek, amikor kézen fogva elrohantak mellettem a terasz felé, de én csak vigyorogva néztem utánuk. Oké, anya megint boldog, remélem, az is marad.

MIÉRT???

Már megtanultam, hogy az élet kegyetlen, de ma úgy éreztem, velem különösen szemét tréfákat űz. Azt hittem, most már minden rendben lesz, Ryleyval délelőtt Seattle-ben sétáltunk, bár nem lett volna szabad, de kilógott a szállodából.

Útközben, bár ügyesen titkolta, észrevettem, hogy ahány ékszerbolt előtt elhaladtunk, mindenhol elidőzik a pillantása, és igen a jegygyűrűket nézegette. Nem tettem szóvá, nem akartam tönkretenni a meglepetést.

A meccset az egyik páholyból néztük végig a családdal, amit a Seahawks csapata biztosított a játékosok hozzátartozóinak. Sajnos elvesztettük a szezonnyitó meccset, de ez a pillanatnyi rosszkedven kívül nem okozott csalódást senkinek, hisz csak most kezdünk bele az évadba.

A sokk akkor ért minket, mindnyájunkat, beleértve a teljes Jennings családot, amikor hazatérve Green Baybe, a ház előtt egy vendég várakozott.

Nevetve szálltunk ki a kocsiból, és összeölelkezve figyeltük, ahogy srácok előreszaladnak, de amikor dermedten megtorpantak. Mindenki odanézett, amerre ők is.

Azonnal felismertem a nőt, nem kellett bemutatás. Végignézett rajtam, majd lenézően felhorkant.

- Ryley drágám, beszélhetnénk? – semmi köszönés, még a családnak sem, Robin Chrisp egyenesen odalépett a páromhoz, és határozott mozdulattal szétválasztott minket - Négyszemközt… egyelőre.

Letaglózva álltam, és hallgattam, ahogy a többiek sugdolóznak. Margaret odajött mellém, és megfogta a kezem.

- Van ötleted, mit akar tőle?

Megráztam a fejem, de amikor a nő elővett egy kis borítékot, és Ryley kezébe nyomta, szörnyű gyanú ébredt bennem. Ránéztem Margaretre, és azt hiszem, egyszerre jöttünk rá a szörnyű tényre.

Átölelt, és a vállára húzta a fejem, hogy a feltörő kiáltásomat más ne hallhassa meg.

- Nem lehet – motyogtam tompán. – Mondd, hogy nem az, amire gondolok. Nem veszíthetem el megint.

- Nem fogod elveszíteni. – suttogta.

Margaret válla fölött a nőre néztem, aki most engem figyelt, és végigsimított a hasán. Lehunytam a szemem, de a könnyeket nem tudtam visszafogni.

Green Bay kis város ahhoz, hogy az ember ne ütközzön úton útfélen az ismerősébe, főleg, ha az olyan ismert, mint a Packers játékosa. Nekem mégis sikerült, hogy ezt vajon Robin közreműködésének köszönhettem-e, nem tudom, de a csapatból többekkel is összefutottam az utóbbi pár hétben, Ryleyval viszont soha.

Fájt, sokkal jobban, mint eddig bármikor, de erős maradtam. Nem jártam ki a meccsekre, pedig kaptunk külön bérletet. Inkább mindig odaadtam egy barátnak, kollégának, vagy a fiam ment ki a barátaival. Viszont, amikor hazaért, mindig csak a meccsről beszélt, és a játékosokról, általánosságban. Sosem tért ki arra az egyre. Pedig bármennyire fájt, szívesen hallottam volna róla. A médiát szinte teljesen kizárták az életükből, persze ez nem volt új, rólam se sokat tudott a média, amíg együtt voltunk. Jó párszor megkérdőjelezték a létezésemet.

Csak néhány kép szivárgott ki, az is nagyrészt a bulvársajtón keresztül, de ezek a lelkembe martak, így hamar felhagytam azzal, hogy a játékán kívül mást is figyelemmel kísérjek.

Nagyon vártam már, hogy hazamenjek kicsit, és elszabaduljak innen. Úgy időzítettünk, hogy azon a héten megyünk, amikor a csapatnak pihenőhete lesz, ami ráadásul egybeesik Halloweennel, amikor a fiúk imádtak a nagyszülőknél lenni, mert hajnalig bulizhattak. Hogy miért nem féltem, hogy akkor összefuthatok velük? Egyszerű, beszéltem Margarettel, ő mondta, hogy a nő családját látogatják meg. Így jó messze lesznek tőlem, és nyugodtan dagonyázhatok kicsit a fájdalmamban.

Szív, vagy kötelesség?

Ezt a szeptembert senkinek nem kívántam volna. Robin berobbant az életembe a "bombahírrel", és minden tervem romba döntötte. Amikor Laney eltűnt Robin megjelenésének másnapján, azt hittem, összetörök mindent. Megszokhattam volna, hogy mindig menekül, de most egy szó nélkül tette. Semmi üzenet, hogy gondoljuk át, és beszéljünk, vagy higgadjunk le, és minden rendben lesz. Pedig én nem akartam, elhagyni.

Megint ő volt, aki kihátrált.

Részegen feküdtem az ágyban, amikor anya rám nyitott.

- Kelj fel, Ryley, ezzel semmit sem oldasz meg! És az isten szerelmére legalább egy alsót vegyél fel! Jó, hogy az anyád vagyok, de huszonnyolc évesen már nem vagyok kíváncsi a pucér seggedre.

- Jól van már – morogtam a párnába.

- Menj, zuhanyozz le, addig készítek reggelit, aztán beszélünk, és kitalálunk valamit.

- Nem vagyok éhes – emeltem fel a fejem, de nem láttam semmit a hajamtól, szétesett mozdulattal kikotortam az arcomból, hogy a pillantásom az éjjeliszekrényen lévő képre essen. Szerettem ezt a képet, és minden reggel úgy ébredni, hogy Laneyt látom, akkor is, ha ő már a konyhában serénykedett a reggeli készítéssel, számomra ez volt a boldogság. Most viszont nem volt lent, és csak ez a kép jutott belőle, amitől csak jobban fájt.

Egy hét telt el, és minden reggel így keltem. Minden reggel lefordítottam a képet, hogy aztán zuhanyozás után újra visszategyem a helyére. Nem tudom, mi lesz, ha Robin beköltözik, rohadt szemét húzás lenne itt tartani, de el sem tudtam képzelni, hogy elpakoljam.

Úgy ahogy felfrissülve ültem le az asztalhoz, és már felvettem a pléhpofát. Anya volt az egyetlen, aki tudta, mi játszódik le bennem. Letette elém a kedvencemet, de most csak turkáltam benne.

- Ryley, enned kell.

- Tudom – sóhajtottam, és nekiláttam.

- Mikor jön?

- Azt mondta, holnap, ha túl vagyunk a meccsen. – nem mondta ki a nevét, ezen mosolyognom kellett.

- Jó ötlet hagyni, hogy ideköltözzön? Laney alig egy hete…

Gyilkos szemmel meredtem rá, mire elhallgatott.

- A gyerekemet várja, nem fogom az utcára tenni.

- Van hol laknia.

- Anya!

- Jó, nem szólok bele.

- Kösz.

- De talán jó lenne, ha Laney itt maradt holmijait összeszednéd, hogy elvigyem. Nem hiányzik, hogy ő találja meg, és esetleg kidobálja.

Némán bólintottam, és továbblapátoltam magamba az ételt.

Elkísértem a vizsgálatokra, és hallgattam, amiket az orvosa mondott, nem sokat értettem belőle, csak annyit, hogy a baba egészséges, a korának megfelelően fejődik, és fiú. Az egyik ultrahang vizsgálaton meg is mutatta magát, amin elnevettem magam. Ez volt az első pillanat, amikor éreztem a kötődést iránta, az én fiam, én alkottam, és hamarosan világra jön.

Robin megszorította a kezem, mire ránéztem.

Kedvesen mosolygott, bár szomorú volt a szeme, ő is tudta, hogy hiába mutatjuk kifelé, kettőnk közt ez nem egy boldog kapcsolat.

Most elcsukló hangon megszólalt:

- Rendben lesz minden Ryleybébi. Nézd a fiad! Boldogok leszünk! Dolgozni fogok rajta.

Csak bólintani tudtam, és újra a monitorra függesztettem a szemem. Amikor megcsókolta a heget a kezemen, megborzongtam, és elhúztam. Laney csókolta mindig. Most is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ő feküdne mellettem. Akkor boldogan nevetve ölelném, és együtt gyönyörködnénk az alkotásunkban. Most csak némán figyeltem, ahogy a kicsi a karjával csap egyet.

- Focistának készül, mint az apja – jegyezte meg az orvos.

- Ja, igazi kis irányító – suttogtam.

Robin úgy tervezte, hogy a pihenőhetünk néhány napját a szüleinél töltjük, de ők bejelentették, hogy elutaznak. Így beszéltem anyával, és hazautaztunk. Tényleg csak egy-két napra, mert a mester kitalálta, hogy újítanunk kell, a megfelelő helyeken már jelezte, hogy posztot váltok. Amolyan hibrid csapatkapitányi helyem lesz. Túlságosan rám szálltak az ellenfelek támadói, sokszor csak azt vettük észre, hogy két-három ember a támadófalból arra utazik, hogy feltartson, (egy ember nem bírt el velem) ki kellett védenünk ezt a dolgot, így ezentúl oda kell beállnom, ahol szükség lesz rám, persze idővel ezt is kitapasztalják, de egyelőre még nálunk lesz az előny. Az új stratégiát majd a Chicago ellen teszteljük, remélem, sikerrel.

De most még van pár napom, hogy pihenjek kicsit.

A régi szobámban aludtunk. Robin próbálkozott, de képtelen voltam szexelni vele. Jó ürügy volt, hogy anyámék a házban vannak, de igazából Laney jutott az eszembe, mint oly sokszor.

Hatalmasat nyújtóztam, ahogy felkeltem, és megropogtattam a nyakam. A szóváltás, csak ezután jutott el az agyamig. Kinyitottam az ablakot, és kinéztem, hogy mi lehet, és ledermedtem. Robin, és Laney az előkertünkben álltak, és szinte megölték egymást a pillantásukkal. Chris az anyja mögött állt, és próbálta elhúzni, de képtelen volt, végül lemondóan legyintett, és elfordult, akkor vett észre:

- Gyere már le! – sziszegte felém. – Mindjárt egymásnak esnek.

"Ne merj közénk állni, ribanc!"

Épp a kertben gyomláltam, és vártam, hogy Chris visszaérjen a futásból, amikor megláttam, hogy Robin kilép a házból, és a postaládához megy. Mit keres itt? És ha ő itt van, akkor… Rémülten kushadtam le a sövény mögé, és levegő után kapkodtam. Nem voltam felkészülve rá, hogy találkozunk. De győzött a kíváncsiságom. Óvatosan kilestem, Robin gyönyörű kismama volt, már látható volt a pocakja, de semmit sem veszített az alakjából, nem úgy, mint annak idején én. És az arca… kiegyensúlyozott, boldog. Ahogy a levelesládához nyúlt, a másik kezével gyengéden végigsimított a hasán, amitől könnybe lábadt a szemem. Visszaültem a sövény mögé, és mélyeket lélegeztem. Pár pillanat múlva viszont mosolyra húzódott a szám. Végre apuka lesz, egy saját gyerkőccel, akire mindig vágyott. Boldog lehet, én ezt nem tudtam megadni neki, már nem.

Már folytatni akartam a dolgom, amikor hallottam, hogy Robin felháborodva rákiabál valakire:

- Nem tudsz vigyázni, te kis köcsög? Csupa mocsok lettem.

- Upsz, bocsi, véletlenül beleléptem a pocsolyába – vihogott Chris.

- Szemtelen tapló!

Erre már felálltam.

- Christopher Francis! – szóltam rá. – Kérj bocsánatot!

- Már bocsánatot kértem – morogta, és befordult a kertünkbe – Nehogy már, anya! Ryley nője – sziszegte, hogy csak én halljam.

- Chris, akkor sem viselkedhetsz így!

Megvonta a vállát, és már ment volna tovább, amikor Robin átkiabált.

- Olcsó kis bosszú, nem gondolod?

- Megbocsátasz? – kérdeztem vissza.

- A kölyköddel állsz bosszút?

- Nem értem, miről beszélsz, de a terhes-hormonjaidra fogom. Szia.

Elfordultam, és megfogtam Chris karját, hogy bemenjünk.

- Ezzel nem szerzed vissza. És melegen ajánlom, hogy meg se próbáld!

Megtorpantam, az elevenembe talált. Nagyot nyeltem aztán visszaléptem a sövényhez.

- Miből gondolod, hogy ez a szándékom?

- Azt hiszed, nem láttam, hogy itt bujkáltál, és figyeltél?

- Csak nem akartam egy ilyen kellemetlen szituációba keveredni, amikor megláttalak. Nézd, nem akarok vitát, menjünk be mind, és felejtsük el, ami történt.

- A nadrágomat ugye kitisztíttatod? Drága darab, nem elég egyszerűen kimosni.

- Robin, nem veszed észre, mennyire szánalmas vagy? De mindegy, add csak ide, elviszem, és holnapra visszakapod.

Elnevette magát, de nem volt őszinte.

- Csak azt tudnám, mit evett rajtad, semmi különleges nincs benned.

- Ne beszélj így az anyámról…

- Chris, ebből maradj ki, inkább menj be, és nézd meg, hogy Andy felébredt-e már, mennünk kell a könyvtárba. – visszanéztem Robinra – Nézd, eltűröm, hogy sértegess, bár nem értem magam, hogy miért, de mindegy. De a kapcsolatomról Ryleyval semmit sem tudsz, úgyhogy ne minősítsd. – Megrázta a fejét, de én folytattam. – Születése óta ismerem Ryleyt, mellettem nőtt fel, velem ugyanúgy megosztotta a titkait, mint az anyjával. Ez olyan kapocs, amit nem fogsz tudni széttépni, amíg élsz, csak meglazítani, de Ryley sosem fogja elfelejteni, hogy mennyit jelentünk egymásnak. Szeretni fog, és a babátokat imádni fogja, ne kételkedj benne. Viszont ha jót akarsz magadnak, akkor megfogadod a tanácsomat, és nem tiltod el attól, hogy tartsuk a kapcsolatot. Nem most, mert még nagyon fáj, de idővel.

Láttam, ahogy a fölényes mosoly elhal, és döbbenet veszi át a helyét.

- Tudod, amikor az előbb úgy utánam kiabáltál, arra készültem, hogy elküldelek melegebb éghajlatra, de rájöttem, hogy nem éri meg. Csak annyit mondok neked, hogy tedd boldoggá, mert ha megtudom, hogy nem az, akkor megkereslek.

- És mi lesz? Most fenyegetőzöl?

- Nem, csak figyelmeztetlek, hogy milyen érték van a birtokodban, ha nem becsülöd, akkor nem érdemled meg, és én küzdeni fogok érte.

Ekkor kivágódott a szomszéd ház ajtaja, és Ryley rohant ki. Odajött hozzánk, megállt köztünk, és a tekintete ide-oda cikázott köztünk:

- Mi folyik itt? – kérdezte.

- Semmi – mosolyogtam rá. – Elbeszélgettünk Robinnal, sok boldogságot kívántam. Sziasztok, mennem kell.

Megfordultam, és nem néztem vissza, az ablakból láttam, ahogy a nő odabújik hozzá, és átöleli, miközben nagyon magyaráz neki, de ő végig engem nézett.

- Felejts el, Ryley! – suttogtam magam elé.

Ég veled!

Minden ízében remegett, ahogy a kávézóba lépett. Először nemet akartam mondani neki, amikor felhívott, hogy találkozzunk, de annyira könyörgött, hogy nem ment. Most itt ültem, és néztem, ahogy szétesve közeledik felém. Keménynek kell maradnom, megtettem az első lépéseket, megnyugtattam Robint, hogy nem állok közéjük, az, hogy ettől az életem véget ér, senkire sem tartozott. Így volt rendjén, én mindig is csak egy mellékvágány voltam Ryleynak, számoltam is vele, de most mégis úgy éreztem, kiszakad a szívem, a porba hullik, és ezernyi apró darabra törik. Ryleyt nézve, ő is így érezhette magát, most azonban megint nekem kell az erős felnőttnek lennem.

Lerogyott mellém a székre, és amikor a pincérnő megjelent a kis füzetével, elhessegette.

- Mit csináljunk, Laney? – csapott a közepébe.

- Nincs mit csinálnunk. És mielőtt belekezdesz, nem fogok a közeledben maradni, csak véletlen, hogy összefutottunk.

- Ezt nem teheted! – emelte fel a hangját, de aztán körülnézett, és visszahajolt hozzám – Nem hagyhatsz el, Laney!

- Már megtettem, Ryley. Gyereketek lesz Robinnal – vágtam közbe.

- Én nem akartam – sziszegte. – Nem azért szakítottam vele, hogy most hagyjam, hogy magához láncoljon.

- Robin és te több mint egy éve együtt vagytok…

- Voltunk, Laney. Már nem vagyunk együtt. Veled vagyok, és veled akarok maradni.

- Nem vagy velem Ryley. Ne viselkedj megint úgy, mint egy nyakas kölyök. Gyereked lesz, és Robin kedves nő, szeret téged, és láttam, mennyire szereti a babát. Nem hagyhatod magukra őket.

Elkerekedett a szeme, és rémülten nézett rám.

- Nem foglak elszakítani a gyerekedtől. – folytattam. – Szüksége lesz az apjára.

- Úgy is az apja lehetek, hogy nem vagyok együtt Robinnal.

- Ryley, ezt a nevelést kaptad? Nézz rá a szüleidre!

- De ők imádják egymást.

- Ismerlek, Ryley, jobban, mint bárki mást a világon, ismerem a családodat, és tudom, hogy úgy neveltek, hogy vállalj felelősséget a családodért. Robin és a pici a családod. Nem hagyhatod cserben őket, és tudom, hogy nem is lennél képes rá. Sokkal fontosabbak neked, mint ahogy most érzed. Ha majd megszületik a pici, ő lesz a világod közepe.

Pislogva rázta a fejét.

- Te vagy a világom közepe. – suttogta.

- Most, amíg a gyereked meg nem születik, onnantól kezdve mindenki más háttérbe szorul. Nem fogok közétek állni, mellettük a helyed. Támogatnod kell Robint, és a gyerekedet. Lehet, hogy még nem fogod fel, de jobban fogsz ragaszkodni hozzájuk, mint hinnéd.

- Nem tudlak elveszíteni. Még egyszer nem – nyögte, és szorosan magához húzott a székkel. – Csak te számítasz nekem, nem érted? A gyereket majd támogatom, és ott leszek neki, de téged szeretlek, Robin mellett nem leszek boldog.

Eltoltam magamtól, és a könnyeimet nyelve elfordultam. Ha így folytatja, képtelen leszek végigcsinálni. Igaz, hogy ő hívott ide, de én leszek az, aki most végleg búcsút mond, akkor is, ha belehalok.

- Ryley, mindig is tudtad, hogy mi ketten nem lehetünk együtt. Az élet néha egymás mellé sodort minket, de mindig szétszakított valahogyan. Mi csak ennyit kaphattunk egymástól. Fogadd el, neked ott lesz Robin, és én is fogok találni valakit, aki mellett boldog leszek. Ennyi jutott nekünk, néhány boldog hónap, felhőtlen szenvedély, aztán a fájdalom.

Felálltam, és búcsúzóul megpusziltam a homlokát.

- Jó apja leszel a gyerekednek, és jó párja Robinnak, tudom. Ha csak feleannyira leszel odaadó, mint velem, boldogok lesztek együtt.

- Laney, ne! Kérlek, könyörgöm, ne tedd ezt! Nem kell vele lennem.

- De igen, Ryley. Nem leszek a ribanc, aki elszakít a családodtól.

- Ki mondta, hogy az lennél?

- Én. Sosem tudnék tiszta lelkiismerettel a tükörbe nézni, és hidd el, ez megölné köztünk azt, ami eddig volt.

- Én téged szeretlek – most már sírt, mint egy kisfiú. – Ne csináld ezt, kérlek!

- Én is szeretlek, sosem fogok mást jobban szeretni, de el kell engednünk egymást.

Lehajoltam, gyors csókot leheltem az ajkára, és a feltörő zokogást magamba fojtva kirohantam a kávézóból.

Bár nem akartam, képtelen voltam nem figyelemmel kísérni a sorsát, megrögzötten néztem a meccseit, és csodáltam, mennyire zseniálisan játszik, csak néha láttam sokkoló híreket arról, hogy Robin mennyire megtalálta a helyét a családban, de igyekeztem nem összetörni.

Akkor sem, amikor olyan képsorozatot láttam róluk, ahol egy bababoltban vásárolnak. El kell fogadnom, hogy ez az élet rendje. Gyönyörű páros ők együtt, és elképzeltem, milyen gyönyörű lesz a kisfiúk, ha majd megszületik.

Ez adott vigaszt, talán egyszer majd megismerem a kiskölyköt, és láthatom őt is felnőni.

Már csak egy dolog van, amit még nem mondtam el neki:

Légy boldog, Ryley!

Túlélni, túllépni… Boldogság… az micsoda?

Robin mindent megpróbált, és én is igyekeztem, de nehezen ment. Ő teljesen eltűnt az életemből, vagyis szinte teljesen. Eli, az irányítónk néha csepegtetett híreket. Egy ismerőse volt az edző a suliban, ahova Chris járt, és így néha ő is ellátogatott az edzésekre. Mesélte, hogy a kölyök zseniálisan játszik, és szerinte már most jobb, mint amilyen ő ennyi idősen volt. Rengeteget segített neki, és mindig dicsérte. Az anyját is látta párszor, amikor érte jött, sőt, volt, hogy beszéltek is pár szót, de sosem mondta el, miről. Viszont innen tudtam, hogy Laney azóta is egyedül volt, persze sosem ugrált egyik ágyból a másikba, kivéve egyszer, de az már olyan rég volt, mintha nem is ebben az életben lett volna, de reménykedtem benne, hogy ő legalább túljut ezen a poklon, és megtalálja a boldogságát.

Az egyetlen, aki könnyíthetett a nyomáson, ami a lelkemben volt, anyám. Ahogy Robin terhessége haladt előre, egyre többször jött, és egyre tovább maradt. Robin szülei is látogattak minket, de én ragaszkodtam hozzá, hogy anyám segítsen, ahogy a bátyámnak, és a nővéremnek is.

Ő volt az, akivel éjszakákon át beszélgettem, nem csak Laneyről, mindenről, ahogy régen, gyerekkoromban. Volt, hogy felébresztettük Robint, annyit nevettünk, de volt, hogy egy forrócsokit tolt elém, ami mindig segített megállítani a sírásomat. Más nem látta, kifelé én voltam a Predator, a vadállat, a támadófal, és az irányítók rémálma, de amit kiadtam magamból a pályán, annak az erőnek a hiánya otthon sokszor megviselt.

Eltelt a karácsony, már a rájátszásban voltunk, és csak az NFC-döntő[1], amit stílusosan Seattle-ben vívtunk, állt az utunkba a Super Bowl győzelem eléréséhez. A szurkolók nagy elvárásokkal néztek a meccs elé. Ahogy mi is, éreztük a súlyát. A rajongók kitartó szeretete, és támogatása mindig is velünk volt, de most nagyon meg akartuk mutatni nekik, hogy képesek vagyunk rá.

Két és fél perc a végéig, 19-7-re vezetünk, ez már a miénk. Az edző lecserélt a végére, mert meghúztam a lábam, de nem számított, mosolyogva figyeltem a játékot a pálya széléről, amikor jött a hidegzuhany. A Seattle Touchdownt szerzett, ez még nem lett volna gond, de a kirúgáskor megszerezték a labdát, és újabb pontokkal előnyhöz jutottak. Ekkor belém villant valami, vége van. Mindennek.

Éreztem a keserű párhuzamot. Akárhogy küzdök is a győzelemért, el fogom veszíteni, ahogy a csapat ezzel a bakival elveszítette a trófeát. Persze nem csak ezen az egy momentumon múlt, sok apró összetevő játszott közre, de a végeredményen nem változtat. Valami nagyon fontosat, az életemet, elveszítettem. Tovább élek, persze, ahogy a csapat pár nap múlva újult erővel kezdi kialakítani a jövő évi stratégiát, de sosem már lesz részem abban az érzésben, amit az az egy ember adott meg nekem.

Apró, de a legszebb remény

Ahogy a karomban tartottam a fiam, nem fogtam vissza a könnyeimet. Örömkönnyek, nem emlékszem, mikor sírtam örömömben. Életemben először szerelmes lettem egy fiúba, a fiamba. Gyönyörű kis prücsök, az összeszorított szemeivel, morcos pofijával, az ökölbe szorított kis kezeivel, mintha csak kiáltani akarna: hagyjatok visszamenni a melegbe.

Alig mertem megpuszilni, nem ártott volna megborotválkoznom, ahogy Robin kérte, de olyan gyorsan kellett jönnünk, hogy nem volt rá időm. A telefonom memóriája már rég megtelt a sok képpel, de még mindig nem akartam letenni a kiskrapekot. Robin kimerült, most mélyen aludt, de nem is bántam. Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam mindezt. Túl sok behatás ért.

Óvatosan a kiságyba tettem a fiam, és kimentem a folyosóra. A szüleim, és Robin szülei ott vártak, és ott állt Eli is. Már nem kellett beszélnem, azon túl voltunk. Robin szülei bementek a lányukhoz, bár mondtam nekik, hogy alszik, nem törődtek vele.

Mély levegőt vettem, amikor anya odajött, és átölelt.

- Gyönyörű kisfiú, drágám.

- Tudom. Fáradt vagyok, felmegyek a tetőre, friss levegőt szívni. Hívjatok, ha Robin felébredt.

- Rendben, légy óvatos!

A kilátás mesés volt, a tóra nézett, bár tél közepén elég fakó volt minden, és még fáztam is, de nem zavart. Csendesen álltam, és próbáltam rendet teremteni magamban.

Hallottam, hogy nyílik a lépcsőház ajtaja, de nem fordultam meg.

- Felébredt? – kérdeztem rekedten.

- Nem, csak gondoltam, megnézlek.

Eli mellém lépett, és háttal a korlátnak támaszkodott.

- Anya küldött fel, igaz? Fél, hogy hülyeséget csinálok.

- Ööö…

Keserűen felnevettem.

- Nyugi, nem tervezek semmit. Csak le kell végre zárnom a múltamat.

Nem szólt, csak figyelt, arra várt, hogy kibeszéljem magamból.

- Mennyire gáz, ha nem tudok teljesen boldog lenni? Megszületett a fiam, a legszebb kis ember a világon, pezsgőt kéne bontanom, whiskey-t vedelnem, és ünnepelni veletek, erre én itt állok egyedül, és olyasmi miatt kesergek, amit már nem kaphatok vissza.

- Laney elengedett, hogy boldog lehess, ne legyen hiába az áldozata.

- Ő boldog? – néztem rá.

- Kiegyensúlyozottnak tűnik. Bár a döntő után odajött, és képen törölt, azt mondta, osszam szét a csapatnak, vagy inkább menjek Seattle-be, és nekik osszam le.

Felnevettem, ez annyira Laney.

- Szóval jól van – sóhajtottam, és megint Eli felé pillantottam, de elfordult. – Oké, mi van vele?

Megrázta a fejét.

- Nem fogok hazudni, de ne várd, hogy róla fogok cseverészni veled, amikor az újszülött fiad anyja pár emelettel lejjebb alszik.

- A francba Robinnal! – csaptam a levegőbe. – Mi van Laneyvel?

- Dolgozik, neveli a srácait.

- Van valakije?

- Nem tudok róla, de ezzel már ne foglalkozz! Ryley, családod van. Laneyt nem kapod vissza, foglalkozz azzal, amid van. Ne keseregj!

Megint nyílt az ajtó:

- Ryley, drágám! Robin felébredt.

- Megyek.

Néztem a fiamat, ahogy az anyja mellkasán szuszogott, halvány mosoly játszott a szája szegletében, és olyan boldognak tűnt. Robin megfogta a kezem, mire ránéztem, fáradtan mosolygott rám, és végre viszonozni tudtam. Néztem a szemeit, a száját, a szeretetet, ami belőle áradt, és ha nem látnám mögötte Laneyt, talán még viszonozni is tudnám.

Lehunytam a szemem, felidéztem a legkedvesebb arcot, és amikor megjelent, magamban elbúcsúztam tőle. Vettem néhány mély levegőt, és figyeltem, ahogy a képzeletemben elmosolyodik, felém int, aztán lassan megfordul, és eltűnik.

Kinyitottam a szemem, lenéztem, és már csak Robint láttam, ahogy a fiam arcát cirógatja, majd felpillant rám.

Ég veled, Laney!

Vége

---

[1] NFC-döntő: Nemzeti Főcsoport (Konferencia) döntő, az amerikai foci bajnokságában két főcsoport van: NFC, és AFC (National Football Conference, Amerikan Football Conference) a két csoport győztese indul a Super Bowl kupáért a szezon végén.