15. fejezet

Másnap reggel aztán megértettem, miért vigyorogtak a srácok egész este. Rico reggelivel várt minket, és olyan kakaót készített nekünk, hogy egyöntetűen közöltük vele, ezt többször meg kell ismételnie.

Nevetve nézett rám, miközben a fiúk folyamatosan dicsérték.

- Szerintem anyutok finomabbat főz. De majd egyszer eljöttök hozzánk, és megkóstoljátok, ahogy az én anyukám főzi. Az is isteni.

Peti vigyorogva nézett maga elé, de Zoli szeme felcsillant.

- Tényleg?

- Igen, szeretne megismerni benneteket – megsimogatta Zoli feje búbját, aki most felém fordult.

- Ugye elmegyünk?

- Persze, majd egyeztetünk, és igen.

- Szuper!

- Viszont azt hiszem, indulnunk kell, ha nem akartok elkésni – állt fel Rico. – Amíg fogat mostok, mi anyával rendet rakunk.

A két srác kirohant a fürdőszoba felé, én pedig döbbenten néztem rá.

- Mondtam, hogy hosszútávra tervezek – mosolygott.

- De nem is ismersz. Mi lesz, ha egy hónap múlva besokallsz tőlünk?

- Ebben ne bízz! – vigyorgott.

Közben a fiúk visszaértek, és várakozva néztek ránk.

- Rendben mehetünk – tapsolt Rico, és már húzott is maga után.

Döbbenten lépkedtem.

- Ne vigyelek el? – kérdezte. – Szerintem késésben vagy. – mutatott az órájára.

Most kapcsoltam, hogy már tényleg húsz perccel korábban el kellett volna indulnom.

- Direkt húztad az időt igaz? – kérdeztem, de ő csak vigyorgott, és ment előttem.

Sietve kaptam fel a kabátomat, és már robogtam is a többiek után, gyorsan bezártam az ajtót. Lent a földszinten értem utol őket, Rico épp leporolt magáról egy hógolyó maradékot, amit a fiúk dobtak hozzá. Nevetve csatlakoztam, de inkább azért, hogy induljunk:

- Álljatok le! El fogunk késni, máskor lesz még alkalmatok játszadozni.

- Igaza van anyátoknak. Induljunk!

Az iskolához érve, Peti ránézett:

- Ma is nálunk alszol?

- Nem tudom, még megbeszéljük anyával. – nézett rám.

- Engem nem zavar, ahogy gondolod. – mosolyogtam. – De ha otthon akarsz aludni…

- Még majd alakul. Lehet, hogy otthon szükség lesz a segítségemre, de mindenképpen telefonálok, hogy mi van, rendben?

- Persze. – feleltem, és ahogy egymásra néztünk, melegség járt át, ahogy már sokszor. Elmúltak a félelmeim, az egyetlen, amire figyelnem kell, hogy ne akaszkodjak rá, és ne várjam el, hogy alárendelje magát nekünk, nekem. Nem volt könnyű, mert legszívesebben állandóan vele lettem volna.

Kiraktuk a fiúkat, aztán engem is elvitt, és egy gyors csókkal köszönt el tőlem, de még megfogta a kezem, mielőtt kiszállhattam volna.

- Majd hívlak, Édes. Vigyázz magadra!

- Úgy lesz – nevettem el magam. – Te is légy óvatos!

- Szia!

- Szia! – mondtam, és adtam neki még egy puszit.

Figyeltem, ahogy elhajt, aztán éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállam. Megfordultam, és szembe találtam magam a lányok kajánul vigyorgó arcával.

- Ő hozott reggel? – kérdezte Jess.

- Nálam aludt - hebegtem, mire még kajánabb vigyort kaptam válaszul. – Na, jó fejezzétek be!

- Annyira örülök, hogy összejött – ölelt át Jess. – Márk eleinte félt, hogy valami nem oké. Ricardo állandóan feszült volt.

- Meg volt rá az oka, de már megoldódott. Minden rendben.

- Nem fogsz róla beszélni, igaz?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Megígértem neki.

- Oké, nem nyaggatlak.

- És, van tervetek estére? – kérdezte Mira.

- Nekem semmi – mondtam. – Talán, ha úgy végez, átjön, de nem biztos. Tudod, tízig dolgozik.

- Pont ezért kérdezem. Noel is szolgálatban lesz. Jess? Márkkal leszel?

- Igen, értem jön, és elmegyünk a szüleihez. Itt az ideje a nagy bemutatkozásnak.

- Izgulsz? – kérdeztem, mert átéreztem a helyzetét.

- Még szép! De csak nem szedik le a fejem.

- Én is túléltem – nevettem fel.

Közben felértünk az irodába, és leültünk az asztalunkhoz.

- Még nem válaszoltál – nézett rám Mira.

- Ja, tényleg. Figyelj, ha van kedved, gyere át munka után, akkor sincs gond, ha Rico ott alszik. Elférünk, és amúgy is, ha jön, akkor tizenegy körül ér oda.

- De nem zavarok?

- Dehogy zavarsz – néztem rá döbbenten. Hirtelen megértettem, miért kérdezi. – Figyelj, ha nem akarsz egyedül maradni, rám mindig számíthatsz.

- És rám is – tette hozzá Jess, és megfogta Mira karját.

- Nem merek visszamenni a lakásba egyedül, és Noel nincs otthon, én pedig még nem szoktam meg azt a lakást…

- Megértem, hogy nem szeretnél egyedül maradni. Ne butáskodj, jössz hozzánk. – mondtam határozottan.

- Köszönöm – sóhajtott megkönnyebbülten.

Napközben aztán átbeszéltük, hogy mit főzzünk, és mit csináljunk este, és végre Mira is megnyugodott. Rico is hívott, hogy ma otthon aludna, ha nem okoz gondot, de amikor elmondtam, mi a helyzet, ő sem izgult tovább.

- Miért? – kérdeztem. – Zavarna, hogy egyedül vagyok?

- Még szép, hogy zavarna! Hiányzol. És nem akarom, hogy szomorkodj egyedül.

- Köszi – nevettem el magam. – Te is hiányzol nekem.

- Oké, ne legyünk szentimentálisak! Holnap találkozunk. Addig is, szia, Kicsim!

- Szia!

Bár szerettem volna, de nem sikerült elrejtenem a lehangoltságomat, de szerencsére a lányok megértették, és próbálták elterelni a figyelmemet. Végül is mindhárman ezt tettük, amikor a fiúk nem voltak velünk.

A következő hetem elég vegyes volt, és zsúfolt. Ha nem lett volna elég, hogy esténként izgatottan vártam a kedvesemet, anyám is megtalált, és persze a fiúk azonnal elújságolták neki Ricot. Mondjuk nem bántam, csak nem feltétlenül így akartam a tudtára adni. Oh, és természetesen megkaptam, hogy hülye vagyok, ha hagyom, hogy nálam aludjon, mert majd jól kirabol, amikor nem számítok rá, ebből persze hatalmas veszekedés kerekedett, aminek pont Rico vetett véget. Aznap zártkörű rendezvény volt az étteremben, és a társaság nem igényelt élő zenét, így hamar hazajött.

Hát igen, a bemutatkozás olyanra sikerült, amilyennek vártam. Viharos volt, és nem túl barátságos, Rico és anyám nem lesznek puszipajtások. Még most is csak azt hajtogatta, hogy megint találtam magamnak egy olyan férfit, aki majd a földbe döngöl, erre persze Peti a védelmemre kelt, és amikor Rico is beleszólt, hogy nem is ismeri őt, és neki egyáltalán nem áll szándékában bántani engem, mert annál sokkal jobban szeret, anyám dühöngve otthagyott minket.

Pár percnyi sírás után – miközben Rico gyengéden próbált megvigasztalni – lenyugodtam, és végül összebújva aludtunk el, de most már ő is megértette, miért ilyen a viszonyom anyámmal.

Ezen az afféron végül sikerült túljutnom, és vidámabban teltek a napjaink, a fiúknak a készülniük kellett a farsangra, amire meghívták a többieket is. Jess és Mira megbeszélték a fiúkkal, hogy jönnek, Rico pedig úgy kérte a szabadnapját, hogy ott lehessen velünk.

Amikor elérkezett a napja, Zoli izgatottan készült, az osztály közösen öltözött be, és egy táncot adtak elő. A jelmezötleteket a Shrekből merítették. Hatalmas sikerük volt, Rico felvette videóra. Petiék pedig igazi nagymenők voltak, nem volt különösebb kelmezük, de a lányok „dögös” cicababák voltak, a fiúk pedig vagány macsók. Készítettek papírból, és fából egy „autót”, amivel a műsor után folyamatosan menniük kellett, mivel minden kicsi élvezte, hogy velük mehet.

Az este remekül telt, a srácok tombolán is nyertek néhány apróságot, aztán lassan feloszlott a társaság. Rico hazavitt minket, és amikor beléptünk a lakásba, a fiúk azonnal lecsaptak rá:

- Ugye itt alszol?

- Úgy terveztem – mosolygott, és levette a kabátját.

- Szuper – vigyorgott Zoli. – Kölcsön kaptam egy filmet, megnézzük?

- Én benne vagyok. Mesi?

- Én is, de előtte fürdés fiúk. Addig készítek vacsorát.

- Én pedig hoztam pattogtatni való kukoricát, megcsináljuk a filmhez? – kérdezte Rico, és elővette a kis tasakokat.

- Naná! Sajtosat is hoztál, apa? – kérdezte Zoli, mi pedig döbbenten néztünk egymásra.

- Zoli! – szólt rá Peti.

- Mi van?

- Rico nem az apánk.

- Tudom.

- De apának szólítottad.

- Tényleg? – nézett fel rám.

- Igen – mondtam lassan.

- Bocs – nézett Zoli a kedvesemre. – Nem haragszol, ugye?

- Nem – kezdett mosolyogni. – Ha szeretnél apának hívni, engem nem zavar.

Nagyot nyeltem, és zavarodottan kitessékeltem a fiúkat, hogy menjenek fürdeni.

- Tényleg nem baj, hogy apának hívott? – kérdeztem.

- Ha téged nem zavar? – ölelt át hátulról.

- Engem nem zavar, de ez komoly dolog. Tisztában vagy vele, hogy milyen hatással vagy Zolira?

- Azt hiszem, igen. – lágyan a nyakamba csókolt. – Mesi, hidd már el, hogy én tényleg komolyan gondolom.

- Én is – sóhajtottam.

- Akkor? Ne görcsölj, Kicsim! Lazíts már, boldogok lehetünk, csak hagynod kell.

- Igazad van – mondtam. Felé fordultam, és futó csókot leheltem az ajkára, aztán kikaptam a kezéből a pattogatott kukoricát, és beraktam a mikroba.

Mosolyogva figyelt, aztán elővett két hatalmas tálat, és amikor a kukorica elkészült, beleborította.

Filmnézés közben Rico a srácokra nézett.

- Mit szólnátok, ha holnap elmennénk hozzánk? A szüleim már nagyon szeretnének megismerni titeket.

- Menjünk – ült fel Peti. És álmos szemei felcsillantak. – Anya?

- Felőlem – mosolyogtam.

- És ott is alhatunk – nézett rám Rico. – Megcsináltam a két szobát a srácoknak.

- Tök jó! Van nálad külön szobánk?

- Igen, gondoltam, így bármikor jöhettek, és van elég hely.

- Kösz, Rico – vigyorgott Peti.

- Nincs mit.

Átölelte a vállam, és mélyen beletúrt a tálba, jókora adag kukoricát szórva ezzel a földre.

Csúnyán nézhettem rá, mert azonnal lehajolt, és összeszedte. A fiúk halkan kacarásztak.

- Na, most megtudod, milyen anya, ha haragszik – mormota Zoli.

- Tessék? – fordultam felé. – Ti most összefogtok ellenem?

- Végre van kivel – vigyorgott rám szemtelenül.

- Hé, kisöreg! Engem nem használhatsz fel anyád ellen – mondta Rico.

- Csöndben tudtok maradni? – nézett hátra Peti. – Nem hallom a filmet.

Inkább csendben maradtunk, és megint a filmre figyeltünk. Rico közben feltűnés nélkül simogatott. Még jó, hogy a fiúkat nagyon érdekelte a film. De végül gyorsan kidőltek, a farsang kellően lefárasztotta őket, Peti kóvályogva ment a szobájába, Zolit viszont már Rico vitte be.

Kikapcsoltam a tévét, és gyorsan elmentem lezuhanyozni. Amikor beléptem a szobába, Rico az ágyon ülve várt, törökülésben, a kezeit a térdén pihentette, a szemét behunyta. Csendesen becsuktam az ajtót, és leültem az ágy szélére. Rico kinyitotta a szemét:

- Hát itt vagy – sóhajtott mosolyogva.

- Nem akartalak megzavarni az imád közben…

- Nem imádkoztam – nevette el magát. – Mi reggel szoktunk imát mondani, köszöntjük az új napot. De én nem követem már ezt a szokást. Csak pihentem, amíg vártalak.

- Értem – mondtam halkan.

Felém nyújtotta a kezét, és maga mellé húzott. Finoman lefejtette rólam a köntöst, aztán hagyta, hogy az ölébe üljek, és lassan megcsókoljam. Hagytam, hogy ő irányítson, a nyelve finoman simított végig az ajkamon, aztán beljebb. Halkan sóhajtva simultam közelebb hozzá, és simogatni kezdtem a hátát. Tökéletes volt köztünk az összhang, nem siettünk. Gyengéden végigcsókolta a testemet, és közben halkan becéző szavakat mormolt, amikor az ajka újra rátalált az enyémre, szenvedélyesen lecsapott, és addig csókolt, míg végül szédülni kezdtem.

- Szeretlek – ziháltam a fülébe.

Felemelte a fejét, és mosolyogva a szemembe nézett:

- Eu te amo – suttogta.

Sejtettem, mit mond, de rákérdeztem:

- Ez mit jelent?

- Szeretlek, portugálul.

Halkan, vágyakozva felsóhajtottam, és megnyíltam neki. Fölém gördült, és lassan belém ereszkedett, és először, csak lassan mozgott, annyira bensőséges volt, most a testem is érezte a szerelmét, nem akartam, hogy abbahagyja. Aztán gyorsítani kezdett, és végül az extázis elragadott minket, és a beteljesülés után zihálva, kimerülten simultunk egymáshoz.

- Rossz lesz, ha el kell mennem – mondta halkan.

- Mondhatnám, hogy ne menj, de nem fogom. Nem fogok én dönteni.

- Tudom. De piszok nehéz, kezdem úgy érezni, hogy lassan egy család leszünk, és én most lelépek. Mintha elhagynálak, cserbenhagynálak benneteket.

- Hé, ez nem így van – emelkedtem meg kissé, hogy a szemébe nézzek. – Előttem is volt életed, és még csak rövid ideje vagyunk együtt – közbe akart szólni, de befogtam a száját az ujjammal. – nekem is hiányozni fogsz, de ne borítsd fel az életed miattunk. Te mondtad, hogy már csak ez az egy szezonod van hátra. Ígérem, utána teljesítem apád kérését, és mindent elkövetek, hogy itthon maradj, de most menj el! Fejezd be azt, amit egyszer elkezdtél.

- Annyira jó, hogy rád találtam – suttogta. – Ugye megvársz? Én már biztos vagyok abban, hogy te kellesz nekem, senki más.

- Már akkor megesküdtem erre, mielőtt megkérdezted – simogattam meg a mellkasát. – Persze, hogy megvárlak. Szeretlek.

Megcsókolt, és magához húzott. Pár pillanattal később mélyen aludtunk.

A hétvége csodásan telt, Rico szülei úgy fogadták a fiúkat, mintha a saját unokáik lettek volna, amit ők természetesen örömmel fogadtak, hisz nekik nem igazán jutott ki a nagyszülők kényeztetéséből. Anyám nem volt az a szívből szerető fajta, Karesz szüleivel pedig csak nagyon ritkán találkoztak. Mondjuk ebben is nagy része volt az új asszonynak, mert nem csak Kareszt tiltotta tőlünk, hanem a szüleit is igyekezett távol tartani. Jolika persze igyekezett pótolni ezt a hiányt, de nem volt az igazi.

Amikor beléptünk a házba, Esperanza azonnal átölelte a fiúkat, aminek Peti annyira nem örült, de nem is ellenkezett. Utána azonnal elterelte őket, hogy megmutassa a szobáikat.

Amikor meghallottam, döbbenten meredtem Ricora:

- Szobáik?

- Igen – vigyorgott pimaszul. – Mondtam, hogy megcsináltam a szobákat, így ha jöttök, nem kell nyomorognunk.

- Rico, mégis mire készülsz? – kérdeztem kissé keményen, de nem hatotta meg.

- Csak szeretném, ha kényelmesen éreznék itt magukat.

- Mondtam már, hogy elképesztő vagy? – néztem a szemébe.

- Úgy rémlik. Gyere, nézd meg te is! Hátha valami nem tetszik, akkor kijavítom.

- Bolond vagy – motyogtam, és közben beléptem Peti után az egyik szobába, és földbe gyökerezett a lábam. - Rico… ezek teljesen új bútorok!

- Még szép, nem hagyhattam, hogy a nővérem ócska ágyában aludjon valamelyik fiú.

- Az én leszek – szólt közbe hirtelen Peti, aztán észbe kapott. – Ugye lehet? Lehet ez az én szobám?

- Persze – nevetett Esperanza. – Ha Zolinak is megfelel.

- Nekem nagyon bejön a másik szoba – lépett be a kisebbik fiam szélesen vigyorogva.

Csak kapkodtam a fejem, végül Rico nevetve megmutatta a másik szobát, ami nagyon hasonlított az elsőhöz. Minden bútor vadonatúj volt, egyszerű bükkfából készült heverő, és gardróbszekrény, no meg egy halom polc, ami még üresen várakozott, hogy megtöltsék valamivel. Az ablaknál egy íróasztal, a padlót pedig egy semleges színű szőnyeg fedte. Semmi extra, de engem nagyon meghatott, bár egy kis félelemmel töltött el. Jó lesz az nekünk, ha ennyire magához köt? Nem mertem belegondolni sem, de szerettem volna hinni, hogy Rico szándékai valóban ennyire komolyak, és nem csak játszadozik velünk.

- Tetszik? – kérdezte Rico halkan a fülembe súgva.

- Nagyon – leheltem. – De miért Rico?

- Nem tudod?

- Nem merem elhinni.

- A párom vagy, és nem áll szándékomban elhagyni téged. Ennyi elég?

- Igen – nevettem el magam. – Köszönöm.

- Nincs mit – kuncogott a fülembe, és a lehelete megcsiklandozta a fülem tövét.

- Gyertek, a srácok szeretnék megnézni a kertet – szólt közbe Domingo, mire Esperanza finoman oldalba bökte.

- Hagyd már őket, Mesi gondolom, lepakolná a holmiját. Majd utánunk jönnek, ha végeztek.

- Máris megyünk – mondtam, és lazán leraktam a táskát az ajtó mellé.

A fiúk megragadták a kezem, és már húztak is kifelé. Most nappali fényben, és hogy a hó nagy része már elolvadt sokkal jobban láttam a kertet. Amikor először jártam itt, csak a bejárat felőli rész látszott, az is sötétben. Most láttam, hogy mekkora a diófa. Hatalmas volt, derékvastagságú ágak futottak szerteszét a törzsből, stabil fészket alkotva a lombkorona mélyén tákolt kis kunyhónak.

- Húúú! – kiabált Zoli. – Felmehetek? – és elindult.

- Majd ha jobb idő lesz, most nagyon csúsznak az ágak. – fogta vissza Rico. – És előbb szeretném átnézni. Már rég nem használta senki, biztos van egy-két korhadt deszka, amit ki kell cserélni. Nem szeretném, ha bajotok esne.

- Én nem megyek fel oda – nézett fel Peti fintorogva.

- Tudod, én meddig feljártam a haverokkal? – nevetett Rico, és lehajolt Peti füléhez.

Belesúgott valamit, amitől a fiam arca felderült, és széles vigyorra húzódott.

- Vagy talán majd néha mégis – mondta végül, és gyorsan másfelé nézett.

Összenéztünk a kedvesemmel, de ő csak aprót rázott a fején, jelezve, hogy majd elmondja később.

Továbbnézelődtünk a kertben, a gyümölcsfák, és a kerítést alkotó sövény közt néhány egres, és ribizke bokor árválkodott, a kert hátsó részében pedig egy kis mesterséges tó, apró fahíddal, és három paddal a partján.

- Nincs benne víz? – nézett bele a mélyedésbe Zoli.

- Télen nincs, szétfagyna – mosolygott Esperanza. – Majd tavasszal feltöltjük. Akkor majd megnézheted milyen.

- Halak nincsenek benne? – kérdezett tovább.

- De, ők most a nappaliban vannak, akváriumban.

- Hűűű! Megnézhetem?

- Zoli! Nyugi, ne ugráltasd Esperanza nénit! – szóltam rá.

- Ezt meg ne halljam még egyszer! – nézett rám Rico anyja. – Esperanza, vagy mama, de nem néni.

- Jaj, anya, te néha annyira hivatalos vagy – korholt a fiam, és megfogta az asszony kezét.

- Gyertek – nevetett a nő, és elindult a fiúkkal.

- Végre, megint tele van a ház gyerekzsivajjal – mondta csendesen Domingo.

- Ne haragudj, hogy ilyen zajosak – néztem rá.

- Dehogy haragszom, élvezem. Rég csacsogtak már ennyien – nevetett.

- Miért, Linda és Juan gyerekei nem szoktak meglátogatni benneteket?

- Nem sűrűn – sóhajtott, és elindult ő is befelé.

- Rosszat mondtam? – néztem fel Ricora.

- Nem. Nem tudhattad, de a testvéreim tényleg nem sűrűn jönnek.

- De miért? Haragszanak a szüleidre?

- Nem – mosolygott. – Csak Lindáéknak ott a panzió, a srácok tanítási időben nemigen tudnak jönni, nyáron meg próbáld kirobbantani őket a Balaton mellől.

- Ja, tényleg – biccentettem.

- Juan pedig Ausztriából nehezebben jut haza. Jól élnek, de a srácok már nagyok, és „ciki” ideutazni nekik a nyári szünetben, amikor a haverokkal is mehetnek.

- Értem – sóhajtottam. – Ettől én is tartok kicsit. Peti lassan már szintén ebben a korban jár.

- Nem fog lepattintani, nagyon ragaszkodik hozzád – simogatta meg a karomat Rico. – Titeket nagyon összehozott a válás.

- Gondolod?

- Tudom. Látom, ahogy rád néz, és amikor nem hallod, olyan tisztelettel beszél rólad, hogy sok anya megirigyelhetné.

- Kösz – motyogtam zavartan. – Tényleg, mit súgtál neki az előbb a kunyhónál? – váltottam témát hirtelen, mert nagyon elérzékenyültem.

- Á, az titok! – vigyorgott.

- Ne mááár! – böktem oldalba.

- Jól van! – kacagott, és próbált elhúzódni. – Azt mondtam neki, hogy én sokszor odavittem a barátnőimet, ha nem akartam, hogy apámék lássák őket.

- Mire neveled te a fiamat? – kérdeztem megjátszott rosszallással.

- Csak arra, hogy hogyan csajozzon – húzott magához. – De azt is mondtam neki, hogy ha rátalál az igazira, azt feltétlenül mutassa be a szüleinek, ne titkolja, mert ha elszalasztja, utána egy életen át bánni fogja.

- Neked volt ilyen lány? Akit megbántál, hogy nem mutattad be? – néztem a szemébe.

- Nem, őt már bemutattam, a félelmeim ellenére. – simogatta meg az arcom.

- Nincs mitől félned – suttogtam alig hallhatóan.

- Most már tudom – ölelt át.

Bementünk a többiek után, és én csendes mosollyal néztem, ahogy a gyerekeim teljesen feloldódva viccelődnek Domingoval. A lelkem szárnyalt, és olyan békesség járt át, ami az utóbbi tíz évben nem. Úgy éreztem, otthonra találtam.

16. fejezet

Három hónap, ennyi jutott, így visszagondolva boldognak kellene lennem. De nem megy, pedig erősnek kell lennem a gyerekeimért. Most azonban csak a kétségbeesés jut nekem. Tartanom kell magam, csak esténként, amikor a fiúk már alszanak, engedhetek a fájdalomnak. Ilyenkor a fürdőszobában ülök, és zokogok. Esperanza eleinte még beszaladt, de mostanra megszokta, és mindig kivárja, hogy kisírjam magam, utána még elüldögélünk a nappaliban, és egymást vigasztaljuk.

De nem akarok előreszaladni. Miután az első közös hétvége olyan csodásan sikerült, szinte minden hétvégén Rico szüleinél voltunk. Együtt örültünk, amikor Peti megkapta a levelet, amiben értesítették, hogy sikerült a felvételije. Ennek nagyon örült, mert a szóbelit nagyon elpuskázta.

Úgy általában olyanok voltunk, mint egy meghitt család. Hét közben otthon voltunk Ricoval együtt, és esténként áthívtuk Jolika nénit, hogy ne üljön magányosan a lakásában, a hétvégét pedig a szüleinél töltöttük. Csak néha mentünk anyámhoz, de annak többnyire vita volt a vége, ezért nem erőltettük. Ahogy az idő kezdett javulni, a srácok Rico irányításával felújították a kunyhót, és onnantól kezdve Zolit alig lehetett lerobbantani onnan. Volt, hogy Peti is felnézett hozzá, főleg, ha elhívta a haverjait, és akkor Zoli rövid időn belül száműzöttként sompolygott be a házba.

Alapvetően mind boldogok voltunk, csak az elválás árnyéka rontotta el a kedvünket, és ahogy közeledett az időpont, egyre többször kapott el a melankólia. Ilyenkor kedvesem mindig kitalált valami programot, hogy elterelje a figyelmemet.

Így volt ez az utolsó közös hétvégénken is, amikor Márkkal és Noellel kitalálták, hogy menjünk el egy horgásztúrára. Egész oda úton azon nevettünk, hogy ez mekkora rémületet okozott Riconak. A horgászat nagyon távol állt tőle, még talán fenekező sem volt a kezében soha. Peti adta neki kölcsön a spiccbotját, hogy ne tűnjön annyira esetlennek, és mielőtt elindultunk, elmagyarázott neki pár dolgot, de szerintem csak jobban összezavarta vele.

Amikor megérkeztünk a holtághoz egyikünket sem zavarta Rico tapasztalatlansága. Amíg a fiúk felállították a sátrakat, mi leültünk a vízparton, és gyönyörködtünk a tájban.

A víz enyhén fodrozódott a könnyű tavaszi szellőben, néha vízkarikák jelentek meg, jelezve, hogy a mélység bővelkedik halakban.

A hely, amit a fiúk választottak, nagyon szép volt. Május közepén már minden kizöldült, a part menti nádasból kihallatszott a vadkacsák hápogása, és a békák brekegése. Ezt leszámítva csak a fiúk nevetése verte fel a csendet. Rajtunk kívül senki nem volt a környéken, így a meghitt hangulat átjárt mindent.

Hanyatt feküdtem, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a tavaszi nap erős fénye feltöltsön D-vitaminnal. Nem érzékeltem a külvilágot, csak amikor valaki fölém hajolt, és eltűnt a meleg, jöttem rá, hogy mennyire elkalandoztam. Kinyitottam a szemem, és hunyorogva figyeltem, ahogy Rico arca egyre közeledik. A haja most kibontva omlott le arca két oldalán, és lágyan simogatta a nyakamat. Elmosolyodtam, és résnyire nyitottam a szám, így amikor megcsókolt, azonnal éreztem az ismerős édes ízt. Azonnal szorosan hozzátapadtam, átöleltem a nyakát, és élveztem a csókját.

A többiek halkan köhécseltek, mi pedig szúrós szemmel fordultunk feléjük, de nevetnünk kellett, amikor Jess megszólalt:

- Kiskorúak is vannak a társaságban, moderáljátok magatokat!

Gurgulázva kacagtam fel, aminek az lett az eredménye, hogy félrenyeltem, és fullasztó köhögő roham tört rám. Rico ijedten ütögette a hátamat, de ezzel csak rontott a helyzeten, én pedig nem tudtam megszólalni. Végül Mira mentett meg, amikor lefogta Rico kezét:

- Apus, mit művelsz? Megölöd a barátnőnket?

- Csak segítettem neki – mondta felháborodva.

- Ja, eltörni pár bordáját – guggolt mellém Jess, és odaadta az ásványvizes palackot. – Férfiak! – nyögte, és elhúzott mellőle. – Mi nekilátunk, hogy valami ehetőt üssünk össze estére, ti meg tanítsátok meg ezt a félre sikerült indiánt horgászni.

- Mi az, hogy félre sikerült? – hőbörgött Rico széttárt karokkal.

- Hogy nem tud egy indián horgászni? – nézett rá a barátnőm.

- A navajo-k sivatagban éltek – vágott vissza.

Én csak nevettem rajtuk, de az örömöm megint nem volt felhőtlen. Sajnos most már szinte mindig belopakodott a búcsú a gondolataimba. Jess és Mira látszólag jobban kezelték, vagy csak jobban titkolták, de engem nagyon megviselt.

Délután – miután a bográcsban összeállítottuk a pörköltet – a fiúk mellett ültünk, és figyeltük az ügyetlenkedésüket. Halat egyik sem fogott, viszont nagyokat nevettünk.

Rico is érezte, hogy valami bajom van – gondolom, tudta is mi az – mert egy idő után már nem érdekelte a pecabot, inkább átölelt, és a tüzet figyelve velem együtt hallgatta a többieket.

Vacsora után aztán a szomorú hangulat mindenkire ráragadt, így végül meglepően korán a sátrakba vonultunk. Az éjszaka forró volt, legalábbis, ha valaki a közelünkbe jött, ezt érezhette volna, de most mind bezárkóztunk a külön kis világunkba, és nem hagytuk, hogy más is beférkőzhessen.

Amikor felébredtem, egyedül voltam, egy kicsit fáztam, mert a takaró lecsúszott rólam, és a vékony póló, meg a tangám most kevésnek bizonyult. Gyorsan felkaptam a leggingsemet, és kimásztam a sátorból.

A hajnali hidegtől borzongva ültem le Rico mellé, aki épp azzal foglalkozott, hogy valahogy ráügyeskedje a csalit a horogra.

- Jó reggelt! – pusziltam meg. Könnyedén viszonozta, és máris visszafordult a bot felé.

- Ez micsoda? – néztem hunyorogva, és igyekeztem érdeklődőnek tűnni.

- Műcsali – mondta fel sem nézve. – De ne kérdezd, hogy az pontosan mi. Márk adta, azt mondta, ezzel talán sikerül fognom valamit.

- Lehetne csendesebben – sziszegett oldalra Márk, aki már javában bűvölte a vizet.

- Bocsi – suttogtam, és közelebb húzódtam Ricohoz. – Te, szerintem azt a pöcköt kell beakasztani a horogba.

Megmutattam, mire gondolok, de Rico, finoman a kezemre csapott.

- Nem nyúlka-piszka!

- Még egyszer meg ne üss! – sziszegtem halkan.

- Hol volt ez a megütéstől? – nézett végre rám. – Azt megéreznéd. De olyat sosem teszek.

- Tudom – enyhültem meg. – Na, sikerült?

- Aha – vigyorgott. – Mehet?

- Na, hadd lássam harcos! Hogy szerzel élelmet az asszonyodnak?

Felnevetett, és felállt. Megfogta a botot, és meglendítette úgy, ahogy Márk mutatta neki, vagy legalábbis próbálta. A rémült sikoly, és a Rico kezéből kirepülő bot másról tanúskodott.

- Jézusom – Mira hangja felriasztotta a nádasban pihenő kacsákat, én pedig hangosan kacagva dőltem el a földön, és hemperegve próbáltam nem nagyon kinevetni a kedvesemet.

Nem ment, hamarosan éreztem, hogy rám nehezedik, és lefog.

- Na, most megkapod asszony!

A derekamra ülve igyekezett lefogni, mert erőteljesen kapálóztam, és végül ő nyert. Lihegve feküdtem alatta, de nem adtam meg magam.

- Azt hiszem, lecseréllek – ziháltam.

- Tessék?

- Mégis hogy akarsz gondoskodni rólunk? Még egy valamire való halat sem tudsz megfogni.

- Majd én megmutatom. – morogta játékosan.

- De nem ma, az már biztos. Hát nem vagy egy nagy horgász, még jó, hogy nem szeretem a halat.

- Akkor mit szeretsz?

- Ami sokkal forróbb vérű. – suttogtam vágyakozva.

Megértette a célzást, de szomorkásan mosolyogva a fülemhez hajolt:

- Most keltünk fel. Ne legyél ennyire mohó!

- Szerintem most nem én vagyok mohó – pillantottam le a csípőjéhez.

Nevetve lefordult rólam, és az ölébe húzott:

- Gyere asszony, csókold meg az uradat!

Lehajoltam, és nem törődtem a többiekkel, amikor elmerültem édes ajkának melegében.

Lassan a többiek is előkászálódtak a sátrakból, Rico rendet teremtett a botja körül, és kiszabadította a jobb sorsra érdemes csalit a sátorból, miközben Márk is Noel jókat derült rajta.

A lányokkal elkészítettük a reggelit, aztán magukra hagytuk őket, és lementünk a partra. Valamivel messzebb aztán leültünk, és a lábunkat a vízbe lógatva meredtünk magunk elé.

- Mennyire szánalmasak vagyunk – sóhajtottam. – Hogy találhatunk magunknak három ilyen jó pasit, akik aztán lelépnek.

- Nagyon negatív vagy – fordult felém Mira.

- Naná, hosszú idő után végre megint úgy érzem, hogy tudok szeretni, erre elveszítem.

- Nem veszíted el, csak egy időre lelép – próbált vigasztalni Jess, de az ő szeme is könnybe lábadt.

- Visszajönnek – mondtam határozottan, és kihúztam magam. Átöleltem a lányokat, akik most összeroppantak.

Nem voltak itt a fiúk, akik előtt tartaniuk kellett magukat, és hagyták, hogy kiszakadjon belőlük a fájdalom. Tudtam, hogy most kell kiadniuk, mert erősnek akarnak látszani előttük, és ezt becsültem bennük. Az én könnyeim is potyogtak.

Adtunk magunknak húsz percet, aztán megráztuk magunkat, megmostuk az arcunkat, és szomorkásan nevetve magunkon, visszamentünk a fiúkhoz.

Odaérve Rico vigyorogva közeledett felém, és egy tíz centis keszeget mutatott felém büszkén:

- Na, mit szólsz?

- Te fogtad? – néztem kétkedve.

- Nem hiszed el? – kérdezte sértetten.

- De – nevettem el magam. – Gratulálok! Most már elhiszem, hogy nagy vadász vagy. De dobd vissza, mert méreten aluli, nehogy megbüntessenek.

- Micsoda szakértő valaki – mosolygott, de közben finomnak épp nem nevezhető lendítéssel visszaküldte a halat a vízbe.

- Ez gonosz dolog volt – mondtam, ahogy utánanéztem. – Szegénynek biztosan fájt.

- Most valahogy nem tud érdekelni egy hal fájdalma – motyogta szomorúan.

- Hé, nagyfiú – böktem oldalba. – Fel a fejjel!

Fanyar félmosolyra húzódott a szája, és átölelt.

- Igen, asszonyom.

- Hé, Rick! Ti mit esztek ebédre? Látom visszadobtad a zsákmányt – Márk szemtelenül röhögött, de most nem tudott érdekelni minket.

- Van kedved elmenni valamerre? – nézett le rám Rico.

- Haza – suttogtam könnyes szemmel.

- Ne szomorkodj, még van időnk! – kezdett mosolyogni, de ekkor a sors közbeszólt.

A három fiú mobilja egyszerre kezdett csipogni. Rico odaszaladt a sátorhoz, és kivette a hátizsákból, de addigra Márk már elolvasta az üzenetet. Minden az arcára volt írva.

- Pénteken indulunk – mondta síri hangon Rico, amikor felé fordultam.

- Istenem! – suttogtam, és a könnyeim elszabadultak.

Rico szorosan átölelt, és éreztem, hogy most nála is elpattant valami. Percekig csak álltunk, és nem szóltunk. Aztán szinte egyszerre néztünk egymásra a többiekkel, majd, mint akikre rákoppintottak egy varázspálcával, pakolni kezdtünk.

Rico egyenesen a lakásomhoz hajtott, és vasárnap délutánig ki sem mozdultunk. Akkor elmentünk a gyerekekért, és amíg én elmondtam a srácoknak, hogy mi van, Rico elkezdte összeszedni a holmiját, a papírjait, és próbálta legyűrni a feszültségét. Az oltásokkal nem volt gondja, azokat minden évben beadatta magának. Miután összeszedte a legfontosabbakat, és előkészített mindent, leültünk a konyhaasztal mellé, és Esperanza elővett egy jegyzetfüzetet.

Némán figyeltem, ahogy összeírják, mire lesz még szüksége kedvesemnek az úton. Ez olyan dolog volt, amiről fogalmam sem volt, így csak ültem, és próbáltam nem sírni. Peti és Zoli szomorúan hallgattak mellettem.

Este aztán a tévé előtt ülve Domingo egy vígjátékot tett a DVD lejátszóba, hogy kicsit javítson a hangulaton. Végignéztük, és nekem azonnal feltűnt, hogy a fiaim milyen szorosan ülnek Rico mellett. A film végén Zoli nagyon kókadt volt, felnézett, és halkan megszólalt:

- Beviszel a szobámba, apa?

Rico a könnyeit nyeldesve emelte fel, és szótlanul bevitte őt. Percekkel később jött csak ki, és Peti szobájának az ajtajánál megállt, elköszönt a másik fiamtól is, csak utána jött oda hozzám.

- Gyere, Kicsim, feküdjünk le mi is!

- Jó éjt, Esperanza, Domingo! – köszöntem el csendesen.

- Jó éjt kislányom! – mosolyogtak vissza.

Szótlanul követtem Ricot.

A hét úgy elrepült, hogy észre se vettem. Csütörtök délután, Rico és a srácok a munkahelyünk előtt vártak minket, a hangulat egy hullaházi parti hangulatával vetekedett. Gyorsan elköszöntünk egymástól, most nem akartunk együtt „bulizni”. Elindultunk haza, se én, se Rico nem tudtunk megszólalni, de nem is volt szükség szavakra. Kedvesem az egyik kezével a kormányt, a másikkal a kezemet fogta, és úgy vezetett hazáig.

Felmentünk a lakásba, a fiúk csendben vártak minket, a táskájuk összepakolva várakozott az ajtóban. Esperanzaval megbeszéltük, hogy ma éjjel náluk alszanak, hogy Rico és én elbúcsúzhassunk. Másnapra pedig nemcsak én vettem ki szabadságot – a lányokkal együtt – hanem a fiúkat is elkértük a suliból. A hétvégét pedig Rico szüleinél töltjük, ők kérték, hogy ezen a szokáson ne változtassunk, mert nagyon megszerettek minket, és fájna nekik, ha most eltűnnénk.

- Oké srácok! Összepakoltatok? – kérdezte Rico, és megsimogatta Zoli fejét.

A fiam bólintott, aztán lehajtotta a fejét, de mindketten láttuk a kibuggyanó könnyeit.

- Hé, kisöreg! – térdelt le elé Rico. – Ne szomorkodj! Nem örökre megyek el, karácsonyra hazajövök. És ajándékot is hozok, megígérem.

- Nekem nem kell ajándék! – fakadt ki sírva. – Te kellesz apa!

Zokogva átölelte Ricot, aki hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Visszaölelte, és tétován simogatta a hátát.

- Nyugodj meg! – suttogta, és segélykérőn nézett rám.

- Zoli – léptem melléjük. – Gyere, szívem! Menjünk, Esperanza mama már vár minket.

Megrázta a fejét, és nem engedte el Ricot.

- Kicsim, próbáld összeszedni magad! Rico vissza fog jönni.

- Így van, és utána örökre veletek maradok.

- Megígéred? – kérdezte szipogva.

- Ha akarod, megesküszöm rá – mosolygott halványan kedvesem.

Még egyszer szorosan magához ölelte Zolit, aztán lassan felálltak, és elindultunk.

Esperanza és Domingo azonnal beterelték a fiúkat:

- Menjetek! – mondta az anyja. – A srácok jól ellesznek, ez az este legyen csak a tiétek. Elkéstek.

- Honnan? – néztem Ricora.

- Foglaltam asztalt az éttermünkben.

Nehezen indultunk el, de végül csak odaértünk. Rico a szokásos asztalt foglalta le, de most külön megkérte a pincért, hogy egy kicsit szeparáljanak el minket a többi asztaltól. Így most egy fehér paraván mögé rejtve várt ránk. A teríték is más volt, mint amit az elmúlt három hónapban megszoktam. Az abrosz most vakítóan fehér volt, és a tányérok is elegánsabbnak tűntek, ahogy a poharak is – mintha valódi kristály lett volna, nem sima üveg. Az asztal közepén pedig három talpas borospohár állt lefordítva, mindegyik alatt egy vörös rózsa feje, és a felfordított talpakon egy-egy gyertya égett, ahogy az asztal körül több mécsesben is.

Elakadt a szavam, a szememet könnyek csípték. Próbáltam visszafogni, de amikor Rico a nyakamhoz hajolt, és gyengéden belecsókolt, nem bírtam tovább.

- Istenem, annyira nehéz – szipogtam.

- Tudom, Édes. Hidd el, én is legszívesebben maradnék…

- Nem! Menned kell, köt a szerződés.

- Igen – sóhajtotta. – De ez az utolsó utam, többet nem megyek. Van már elég pénzem, ott a ház. És a legfontosabb, a családom mellettem van, te, a gyerekek, a szüleim. Másra nem vágyom.

- Rico, ne mondj ilyeneket, mert kiborulok!

- Rendben – suttogta elhaló hangon. – Gyere!

Odavezetett az asztalhoz, leültetett, és mivel én teljesen el voltam varázsolva, lebonyolította a rendelést.

A szokásos csendes étkezés után – most valahogy nyomasztott a szótlansága – rám emelte borostyánszín szemeit, amik most olvadtnak tűntek a bennük meggyűlő könnyektől.

- Eu te amo – suttogta.

- Én is szeretlek – feleltem.

- Tudom, hogy ez most mennyire nehéz neked. Végre hosszú idő után találtál valakit, akiben úgy érzed, megbízhatsz, erre cserbenhagy…

- Nem hagysz cserben Rico…

- Pontosan. És azt szeretném, ha ezzel tisztában lennél. Számomra te vagy a legfontosabb.

- Tudom – suttogtam meghatottan. Ekkor vettem észre, hogy a pincér halkan mellénk lép, és letesz két pohár pezsgőt az asztalra, majd amilyen észrevétlenül jött, úgy el is tűnt.

Rico ekkor kissé megemelkedett, aztán letérdelt elém, és már a kezében volt az ékszeres dobozka.

- Tudom, Kedves, hogy még csak rövid ideje ismerjük egymást, de számomra az idő nem fontos, csak az, amit érzek. Szeretlek. Az életem része lettél, ahogy a fiúk is. Úgy szeretem őket, mintha a sajátjaim lennének. Nem várom el, hogy most azonnal adj választ, tudom, hogy nem egyedül kell döntened. Beszéld meg a fiúkkal. Én csak egy esélyt kérek. Kardos Emese, megtisztelnél azzal, hogy átgondolod? Hogy átgondolod, hozzám jössz-e?

Kinyitotta a dobozt, és a szemembe nézve várt. Én csak hápogtam, a tekintetem a gyűrű, és a szeme közt cikázott.

- Rico, én…

A számra tette az ujját.

- Annyit kérek, hogy gondolkodj rajta. Ne hamarkodd el! Odaadom neked a gyűrűt, és legyen az a válaszod, hogy amikor hazajövök, felveszed, vagy nem. Akkor tudni fogom.

- Oh, Ricardo! – sóhajtottam, és forrón megcsókoltam. – Szeretlek.

Innentől kezdve végképp kiborultam, az este hátralévő részében folyamatosan fogtam a kezét, és remegve vártam, hogy hazaérjünk.

A forró esti búcsú után kedvesem kimerülten elaludt, de én képtelen voltam követni őt.

Óvatosan felkeltem mellőle, nehogy a könnyeim felébresszék, és kimentem a nappaliba, ahol az asztalon ott pihent a kis doboz, a brill gyűrűvel. Kivettem, lassan az ujjamra húztam, és nézegetni kezdtem. De a szobában túl sötét volt, és nem akartam lámpát gyújtani, ezért kisétáltam az erkélyre, és az utcai lámpák fényében figyeltem, ahogy ragyog.

- Minden rendben? – kérdezte suttogva a hátam mögött.

Villámgyorsan fordultam felé, és visszanyeltem a könnyeimet.

- Nem kell megvárnod a választ – mondtam alig hallhatóan, és felemeltem a kezem. – A feleséged leszek, amikor csak akarod.

Gyors volt, mire kapcsoltam, már az erkély falához préselve álltam, és vadul viszonoztam a csókját. A csípőm alá nyúlt, és ahogy megemelt, azzal a mozdulattal megszabadított a tangámtól. A dereka köré fontam a lábam, a karommal a nyakába kapaszkodtam, és próbáltam megtartani magam. Halványan érzékeltem, hogy megfordul velem, de csak azért, hogy kis polcra ültessen, ami a fal mellé volt támasztva. A hátamat az erkély falához préselte, és a kezemet lefeszítette a nyakáról. Összekulcsolta az ujjainkat, és nyögve betört, miközben nem hagyta, hogy öleljem, a falhoz feszítette a karomat.

- Bár… ki… meg… láthat! – ziháltam.

- Maradj… csendben! – nyögte, és közben ütemesen lökött.

Képtelen voltam halkan élvezni, úgy tűnt a hangom az egész lakótelepet bejárja, a végén elengedte a kezem, és befogta a számat.

Aztán éreztem, ahogy elönt a forróság.

Kinyitottam a szemem, és belenéztem az övébe, egyszerre higgadtunk le, és egyszerre jutott el a tudatunkig, hogy mi történt.

Mosolyogni kezdtem, és remegő kézzel megsimogattam az arcát.