13. fejezet

Fél órával később izzadtan, zihálva feküdtünk egymás mellett. A fejemet a mellkasán pihentettem, és hallgattam a szívverését, most lassú, megnyugtató volt. Gyengéden simogatott, és ahogy ránéztem, láttam, hogy mosolyog.

Felemeltem a fejem, és megsimogattam a mellkasát, most vettem észre az apró, halvány heget a bal melle fölött:

- Ez mi? Naptáncot jártál valamikor? – kérdeztem mosolyogva.

- Azt a dakoták csinálják, én navajo vagyok – válaszolt.

- Upsz! – a szám elé kaptam a kezem, mire nevetni kezdett.

- Upsz?

- Jól van, na! – morogtam.

- Aranyos vagy – sóhajtott.

Még szorosabban bújtam hozzá.

- Annyira féltem, hogy igazából nem kellek neked, és csak próbálsz valami indokot találni, hogy finoman építs le – suttogtam.

- Sejtettem, hogy nem tudtalak meggyőzni, de hidd el, hogy sokkal fontosabb vagy nekem, mint bárki más. Csak féltem elmondani neked, hogy van ez a bajom, meg az indokait. Az nagyon kemény – sóhajtott. – Még mindig félek, hogy elriasztalak vele.

- Akkor is mondd el, kérlek!

Belenézett a szemembe, aztán felült. A hátát a fejtámlának támasztotta, és ahogy beszélni kezdett, lehajtotta a fejét.

- Meséltem már, hogy Rosario miket csinált.

- Igen.

- Nem csak egyszer próbálkozott, de mindig sikerült bebizonyítani, hogy nincs igaza. De végül rájött, hogy mivel tehet igazán keresztbe.

Felnézett rám, a tekintete elgyötört volt, és rémült. Odahúzódtam hozzá, és átöleltem.

- Nyugodj meg, Édesem! – mondtam halkan. – Mondd el, mi volt!

- Mivel egy ideig ő is dolgozott hajón, ismert jó pár embert, meg persze amíg kint éltem, ott is voltak, akikkel kapcsolatba kerültem.

Kissé zavaros volt, amit mondott, de nem szóltam, mert nem akartam megzavarni, így is láttam, mekkora kín neki beszélni erről.

- Pár évvel azután történt, hogy elváltunk, Rosario megkeresett egy csomó pincérlányt, meg az ottani ismerőseinket, és valahogy rábeszélte őket, hogy vallják azt, hogy többjüket is megerőszakoltam. Ja, és persze Carlaval is úgy maradt terhes.

- Tessék? – döbbentem meg, és elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek.

Utánam nyúlt, aztán leejtette a kezét, és egy ideig csak nézett.

- Soha nem bántottam egyetlen nőt sem. Elhiszed? – könnyes lett a szeme. – Soha!

- Nyugodj meg! – simogattam meg az arcát.

- Nem megy, mert látom a szemedben…

Hirtelen egészen közel hajoltam hozzá, és bár megdöbbentem attól, amit mondott, tudtam, hogy igazat mond.

- Tudom. Tudom, hogy nem lennél képes ilyesmire – megcsókoltam, és ekkor olyat láttam, amit nem akartam, de megértettem. Elsírta magát, letöröltem a könnyeit – Nyugodj meg! – suttogtam újra.

- Nem könnyű, még mindig nagyon felkavar. Amikor a feljelentés érkezett, már rég hazaköltöztem, és épp akkor akartam meghosszabbítani a szerződésemet a hajótársasággal. Persze rögtön visszakoztak. A Brazil hatóságok meg vizsgálatot indítottak, mert azt mondták, még nem évült el a dolog. Kérték a kiadatásomat is, hogy ott tárgyalják az ügyet. Szerencsére az ügyvédem nagyon jó, de így is megviselt. Egy csomó kihallgatáson kellett részt vennem, és csak úgy mehettem ki Brazíliába, hogy védőőrizet alatt voltam, meg a magyar hatóságok adtak valami dokumentumot, hogy nem tartóztathatnak le, de rettegtem.

- Istenem.

- Rosario családja a fejemet akarta, és a nők, akik ellenem vallottak… nem is tudom, miért tették? Rosario nem tudott fizetni nekik, más érdekük meg nem fűződött hozzá. Pont ezért volt nehéz bebizonyítani az igazamat. Az én szavam állt az övékkel szemben. Mivel már több év is eltelt az állítólagos erőszaktól, semmilyen bizonyíték nem volt. Még a főnökeimet is meghallgatták, meg a kapitányt, akinél dolgoztam, de nem sokat ért. És az egyik nő azt mondta, hogy én vagyok a gyereke apja. Ez segített, mert az ügyvédem, azonnal DNS-tesztet kért, meg egyeztettük az időpontot, és kiderült, hogy amikor megfogant, én már nem voltam a hajón. Akkor az ügyvédem elkezdte megpiszkálni a dolgokat, és a többiek is lassan megtörtek. Kiderült, hogy Rosario arra utazott, hogy engem elítélnek, és akkor a vagyonomat megkapja ő kártérítésként, abból meg kifizetheti a nőket. Csak aztán, amikor szorult a hurok, és a „tanúk”, meg az „áldozatok” látták, hogy vesztésre áll az ügy, akkor azt mondták, hogy összekevertek valakivel, akire hasonlítok.

- És Rosario ezt megúszta? – kérdeztem megrökönyödve.

- Mivel nem azt mondták, hogy hazudtak, csak tévedésből rágalmaztak engem, így nem volt szó hamis tanúzásról. Rosario pedig nyilvánosan bocsánatot kért. Akkor emeltek volna vádat ellene, ha feljelentést teszek, de én akkor már csak meg akartam szabadulni tőle.

- Azért lehet, hogy én feljelentettem volna. Bár nem biztos – meditáltam. – Gondolom, örültél, hogy lezárult.

- Igen. Nem akartam én akkor már semmit – mondta elgyötörten. – csak hazajönni, és elfelejteni az egészet. Ami persze nem ment könnyen. Annyi mindent kellett igazolnom a hajótársaság felé, bevinni a hivatalos végzéseket, meg minden, és még a leendő kollégáimat is végigkérdezték, hogy milyennek ismernek. Annyira megalázó volt.

- De ők igazolták, hogy ártatlan vagy, nem igaz?

- De igen – sóhajtott. – De szerintem te is tudod, milyenek az emberek. Ha egyszer felmerül egy ilyen vád, utána az isten sem mossa le rólad.

- Sajnos ez igaz – mondtam halkan.

- De te hiszel nekem? – kérdezte remegő hangon. Megint könnyes lett a szeme. – Elhiszed, hogy én soha…

- Tudom, Rico! – az ölébe ültem, és az arcát a kezeim közé fogtam, ahogy mélyen a szemébe néztem. – Tudom.

- Nem csak mondod? Alig ismersz, megérteném, ha ezután látni sem akarnál…

- Rico! Édes! Nem mindig kellenek évek, hogy megismerj valakit.  Ha olyan lennél, amilyennek Rosario akart beállítani, akkor nem hiszem, hogy eddig húztad volna a dolgot, sőt. És ha valakire igazak az ilyen vádak, akkor nem kerül olyan állapotba, amilyenbe te kerültél emiatt. Te összeroppantál, ha valaki tényleg ilyen, az fel sem veszi a dolgot.

- Köszönöm – suttogta. Előredőlt, magához húzott, az arcát a mellembe temette. – Milyen gyorsan ver a szíved.

Beletúrtam a hajába a tarkóján, lehajoltam, és megpusziltam a feje búbját, mint egy kisfiúnak.

- Mert aggódom érted.

Felnézett rám, és halványan elmosolyodott.

- Azt hiszem, mégsem lesz szükségem a potencianövelőre.

Felkacagtam, és ledöntöttem az ágyra:

- Bizonyíts!

Már sötétedett, amikor kinyitottam a szemem. Rico mellettem feküdt, és úgy aludt, mint egy kisfiú, az arca kisimult, nyugodt volt. Lágyan megpusziltam, aztán csendesen felöltöztem, és kimentem a szobából.

A konyha felől hangokat hallottam, ezért odamentem, Márk épp a húst kockázta fel.

Ahogy beléptem rám nézett, és kedvesen mosolyogni kezdett:

- Jól aludtál?

- Igen – feleltem, de a kaján pillantástól elpirultam.

Elnevette magát.

- Segítsek valamit? – kérdeztem.

- Felvágod a hagymát? – vigyorgott.

- Visszakapom a reggelit?

- Naná!

Magam elé húztam a tálat, és a vágódeszkát, és nekiláttam a pucolásnak.

- Minden oké? – kérdezte Márk.

- Persze. Ne haragudj, hogy így kipateroltunk titeket.

- Ne butáskodj! Ha ezen múlik, az egész hétvégét az erdőben töltjük, csak mondd, hogy összejött!

Zavartan vigyorogni kezdtem, és biccentettem.

- Hála istennek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Te tudsz róla?

- És Noel is, Rick olyan nekünk, mint a bátyánk. És amit az a vipera művelt vele…

- Te ismered Rosario-t?

- Amikor a tárgyalás volt, és minket is behívtak tanúnak, akkor láttam.

- Mikor volt a tárgyalás? – lepődtem meg. Márk még fiatalnak tűnt.

- Három éve. De előtte legalább fél évig folyt a nyomozás. Szinte minden kollégáját, és ismerősét beidézték. Szegény Rick totál kiborult, főleg amikor a kollégáit kezdték kihallgatni. Nem volt félnivalója, de akkor is. Bár mondjuk egy embert sem találtak, aki rossz véleménnyel lett volna róla. Úgyhogy az ügyészség rendesen befürdött. De ez az egész baromság, padlóra küldte. Hiába kértek aztán bocsánatot tőle, meg mondták, hogy kérhet kártérítést, de ő inkább csak menekülni akart. Azt mondta, hogy soha többé Brazília közelébe sem akar menni.

- Istenem! – suttogtam, és felemeltem a fejem. Most örültem a hagymapucolásnak, de láttam, hogy Márkot nem tévesztik meg a könnyeim.

- De most már kezdi összeszedni magát. Egyre inkább visszatér a régi énje, főleg azóta, hogy ismer.

Nem tudtam megszólalni, de Márk pillantásából tudtam, hogy tökéletesen megért.

- Te meggyógyíthatod a lelkét – mondta kedvesen.

- Azon vagyok – suttogtam.

Biccentett, és tovább darabolta a húst.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem.

- Mira és Noel elvitték a motoros szánt, Jess pedig alszik.

Végszóra kinyílt az egyik szobaajtó, majd pár pillanattal később megjelent Rico, kissé kómásan, de boldogan. Aztán meglátta az arcomat, és rögtön elkomorodott.

- Csak a hagymát pucolom – próbáltam őszintén nevetni.

- Biztos? – lépett mellém, lenézett az asztalra, és az ő szeme is könnyes lett. – Oké. De tényleg nincs baj?

- De igen – sóhajtottam. – Nem tudom, meddig bírom még ki. Felébresztetted bennem a nimfó démont.

Elnevette magát, aztán Márkra nézett.

- Próbáljuk meg visszafogni magunkat estig. Utána kárpótollak.

- Jó, igyekezni fogok.

A kezébe nyomtam a tálat, a hagymával, és megtöröltem a szemem. Utána kinyitottam a szekrényt:

- Milyen fűszereket kér a séf? – kérdeztem, és hátrafordultam.

A nevetés úgy szakadt fel belőlem, hogy megint kicsordultak a könnyeim. Márk is elfordult a tűzhelytől, hogy elvegye a hagymát, és velem együtt nevetett. Rico esetlenül állt, ahol hagytam, és a tálra meredt.

- Ezzel most mihez kezdjek? – nézett rám reménytelenül kétségbeesve.

- Add oda Márknak! – nevettem. – Még sosem segítettél a konyhában?

- Nem nagyon, anyám sosem hagyta – vonogatta a vállát.

- Te elkényeztetett kisfiú – öleltem át. – Mellettem rossz világ jön rád. Én elvárom, hogy segíts.

- Miben? – kérdezte.

- Lássuk csak! Egy dologban már bizonyítottál. Vagyis rosszul mondtam, kettőben. Megetted reggelire a fiúkat, és persze megnyerted Jolikát. Ezzel a két dologgal jó úton haladsz.

- És amit ma mutattam? – kérdezte sértetten.

- Ma? Arra gondolsz, amikor leborultunk a szánkóról? – már vigyorogtam, és végre ő is vette a lapot.

- Pontosan, megmutattam, milyen erős vagyok.

- Igaz, és ez nagyon jó, mert így már tudom, hogy számíthatok rád a vásárlásnál, ha cipekedni kell, a takarításnál, ha el kell húzni a bútorokat…

- Elég! – felkapott a vállára, és elindult velem a szobába. – Bocs Márk, azt hiszem, helyre kell tennem az asszonyt.

- Menjetek csak! – nevetett utánunk.

- Segítenem kell Márknak – sikoltottam nevetve, amivel sikerült felébresztenem Jesst. – Bocsi! – néztem rá, de ő is csak mosolygott. – Rico, tegyél le, kérlek! Tényleg segítsünk!

Végre engedett, és visszamentünk a konyhába, de közben még gyorsan megcsókolt.

Mire Noel és Mira visszaértek, a vacsora is elkészült, jóízűen megettük, és a hideg ellenére kiültünk kicsit a teraszra. Sötét volt már, de mind gyönyörködtünk a tájban.

Végül, amikor fázósan megremegtem, Rico szólt, hogy menjünk be. Az esti mozizás most sem maradt el, bár a végén már elegem volt Max – ből, a végére tényleg teljesen megőrült. A srácok viszont élvezték. Éjfél körül ért véget, Noel feldobta, hogy Activity-zzünk, de leszavaztuk.

- Lehet, hogy te még friss vagy – morogtam. – de én szeretném megtalálni az ágyat.

- Jó, azt megértem – vigyorgott ránk, mire Rico hozzávágta a díszpárnát. Ebből kisebb párnacsata keletkezett, aminek végül az vetett véget, hogy Márk az egyik párnát kiszakította, és a nappalit belepte a toll.

- Ezt te fogod összeszedni, de csak reggel – szólt rá Jess, és bevonult a szobájukba.

Halkan kacarászva követtük őket, és mi is bevonultunk a szobáinkba.

Ezen az éjjelen egyáltalán nem fáztam, bár évek óta először aludtam meztelenül, de Rico felforrósította az érzékeimet, és csodás élményeket nyújtott nekem. Végül szorosan összebújva aludtunk, és a kintről behallatszódó szél hangja sem zavart minket.

Annál inkább rosszkedvűek lettünk reggel, amikor megláttuk a vihar következményeit. Eredetileg úgy terveztük, hogy ebéd után indulunk, de a kitartó hóesés, és a szél áthúzta a számításunkat.

Amíg mi a lányokkal elkészítettük a reggelit, és összepakoltunk magunk után, a fiúk megint havat lapátoltak, és a kocsit szabadították ki, majd Márk felrakta a hóláncokat is, mert mint mondta, hiába terepjáró a Hummer, ha megcsúszik, nincs olyan erő, ami megállítsa.

Így tehát már tíz óra körül elindultunk, és lassan araszoltunk lefelé a hegyi úton.

Gyöngyös után aztán már könnyebben haladtunk, de a hóátfúvások miatt Márk itt sem bravúroskodott, aminek kimondottan örültem. Azt már észrevettem, hogy ő is, és Rico is az óvatos vezetés hívei voltak. Volt már balesetem, pont ilyen körülmények közt, és emiatt volt bennem egy félelem.

Végül szerencsésen megérkeztünk Pestre, és Márk egyenesen Rico lakásához hajtott. Először meglepődtem, de aztán Rico elmagyarázta, hogy majd ő hazavisz a saját kocsijával, de előtte szeretne bemutatni a szüleinek. Ettől hatalmasat nyeltem.

- Szerinted készen állok én már erre? – néztem rá kissé ijedten.

- Nyugi, nem harapják le a fejed – nevette el magát. – Már beszéltem nekik rólad, és szeretnének megismerni.

- Jaj, nekem! – nyögtem.

- Én is túléltem a fiaidat – mosolygott.

- Az más – motyogtam.

- Oh, persze! – vigyorgott. – Gondolod, könnyű volt szembenéznem Peti gyanakvó tekintetével? Láttam, ahogy vizsgál, és tudtam, ha ő azt mondja, hogy nem kedvel, akkor nekem esélyem sincs. Anyáméknak nincs ilyen beleszólásuk.

- Ez igaz, de ha nem kedvelnek, az senkinek nem jó.

- Miért ne kedvelnének? – kérdezte. – Egy angyal vagy!

- Te meg elfogult – nevettem fel, mire a többiek felénk néztek.

A hazaúton mi ültünk leghátul, így eddig semmit sem hallottak a beszélgetésünkből, de most kíváncsian néztek ránk.

Én csak sejtelmesen mosolyogtam, de nem mondtam semmit, viszont amikor megálltunk Rico háza előtt, a két lány szeme elkerekedett.

- Máris bemutat a szüleinek? – kérdezte Mira.

- Úgy fest – vontam meg a vállam. – Végül is mire várjunk. Nem vagyunk már húszévesek.

- Huszonkettő – vigyorgott közbe Jess.

- Így van – néztem rá, és közben megfogtam a táskám, hogy Rico a saját holmiját is kivehesse a kocsiból.

- Mi van lányok? Féltitek tőlem? – kérdezte.

- Nem, szurkolunk nektek. – mondta Mira. – Na, menjetek! Holnap találkozunk, anyus.

- Jaja! Sziasztok, pihenjetek jól!

A srácok is elköszöntek, még megvártuk, amíg elhajtanak, aztán Rico a táskámért nyúlt, de én inkább a kezemet nyújtottam felé. Mosolyogva megfogta, és elindultunk befelé.

- Ne izgulj! A szüleim nagyon kedvesek.

- Elhiszem, de akkor is… nem sűrűn volt részem ilyen találkozásokban.

Mosolyogva átölelte a vállam, és magához húzott.

- Remélem, többen nem is lesz – duruzsolta halkan a fülembe.

Meglepve néztem rá, aztán összeszedtem magam, mert odaértünk a bejárathoz.

A háza az egyik külvárosi kerületben volt, csendes környéken, ahol alig volt forgalom. Nem volt nagy ház, de barátságos, és a hozzá tartozó kis kerten látszott, hogy folyamatosan gondozva van. Mosolyogva néztem körbe, láttam néhány csupasz gyümölcsfát, egy hatalmas diófát, a kerítés mentén pedig végig gondozott sövény takarta a belátást.

- Anyám annakidején kertépítést tanult – magyarázta.

- Nagyon szép – mondtam ámulattal. – El tudom képzelni, milyen gyönyörű lehet ez nyáron.

- Igen, csodás, és jó itt pihenni. Majd eljöttök a srácokkal, és megnézitek.

Feszülten felnevettem, és szorosabban bújtam hozzá.

- Komolyan azt hiszed, hogy ha nem leszel itt, mi akkor…

- A párom, és a gyerekei itt mindig szívesen látott… remélem nem vendégek, hanem többek. Vagy nem akarod?

- Rico, én még azt sem tudom, hogy a szüleid mit szólnak hozzám…

- Ne görcsölj! Imádni fognak, tudom.

Odaértünk a bejárathoz, és kedvesem határozottan benyitott.

- Sziasztok! Megjöttünk!

Az előszobában lepakoltam a csomagomat, és levetkőztem. Pár pillanattal később megjelent egy hatvan év körüli, mosolygós arcú, telt asszony.

- Szervusz, fiam! Jó napot, kisasszony!

- Jó napot kívánok! – köszöntem vissza megszeppenve.

- Anya, hadd mutassam be neked Emesét! Mesi, ő pedig itt az édesanyám, Esperanza.

- Szervusz, kedvesem. – azonnal átölelt. – Tegezz nyugodtan! Ricardo már nagyon sokat mesélt rólad.

- Remélem, nem rosszakat! – nevettem még mindig kissé idegesen.

- Csupa szépet, és jót! Kértek enni valamit, éhesek lehettek?

- Miattam nem kell, otthon biztosan meleg étellel várnak – mondtam.

- Soha ne utasítsd vissza a feleségemet! Még nem ismered, de nagyon makacs asszony. – lépett mellém egy férfi. Azonnal tudtam – ha nem mondja, akkor is –, hogy Rico apja. Olyanok voltak, mint két tojás, ugyanaz a karakteres arc, a kissé szúrós, de ugyanakkor meleg borostyánszemek. Még a mosolyuk is egyforma volt. Kedvesen kezet nyújtott. – Domingo vagyok, Ricardo apja. Ugye veled beszéltem a minap telefonon.

- Igen – hebegtem elvörösödve. – Kardos Emese vagyok.

- Ugye nem baj, ha tegezlek, ez a családban mindenkire vonatkozik.

- Értem, köszönöm.

- Na, akkor gyertek, és egyetek velünk, mielőtt hazaviszed a kislányt!

- Apa, Mesi már nem kislány! – morgolódott Rico.

- Bocsáss meg, Emese – kért elnézést tőlem, figyelmen kívül hagyva a fia megjegyzését. – Nekem te kislány leszel, ahogy Ricardo is örökre a fiam marad.

- Semmi gond – mosolyogtam.  – De kérhetném, hogy szólítson inkább Mesinek?

- Igen, de csak ha te sem magázol – karolt belém, és a konyha felé húzott magunk mögött hagyva Ricot.

14. fejezet

Ahogy az asztalnál ültünk, körülnéztem, a konyha berendezése modern volt, de érezhető volt benne Esperanza jelenléte. Persze nem lógtak indián jelképek a falon, és látható volt, hogy ő a konyha „úrnője”. Megvoltak a konyhagépek, de semmi hiperszuper kütyü, csak az egyszerűbb konyhagépek robotgép, pirító, egy egyszerű kávéfőző. Az én konyhám modernebben volt felszerelve. A falak halványbarack színűek voltak, és a bútorok színe ehhez igazodott. Összességében kellemes hangulatú helység volt. az étkező az ablak előtt volt a sarokban. Most itt ültünk, és miközben ettünk, Esperanza folyamatosan mesélt. Elmondta, milyen csínyeket követett el a fiacskája, a testvéreivel, amikor még gyerekek voltak.

- Eddig nem is mondtad, hogy vannak testvéreid – néztem rá.

- Igen, van egy öcsém, és egy húgom. Juan ugyanúgy hajón dolgozik, mint én, csak ő a feleségével Ausztriában él. Linda pedig Kenesén él a családjával. Ott vezetnek a férjével egy panziót.

- Az jó üzlet lehet – merengtem el.

- Igen, de csak a nyári szezonban, és ha rosszabb az idő, akkor nem feltétlenül megy jól a bolt. Amúgy apa nyáron ott szokott zenélni a bandával, járják a partot.

- És hányszor mondtam már Ricardonak, hogy hagyja abba a hajózást, és tartson inkább velünk, akkor nem lenne annyit távol tőlünk.

- Apa, ezt már megbeszéltük párszor. Szeretem a munkámat.

- Igen, de így sosem alapíthatsz családot. Mesi segíts! Beszéld rá, hogy maradjon itthon! Rád talán hallgat.

- Nem hinném, hogy jogom lenne hozzá – feleltem halkan. – Nem mondhatom meg Riconak, hogyan élje az életét.

- De ha ti ketten…

- Domingo, fejezd be! – szólt rá a felesége. – Ne rontsd el a vendégünk kedvét. Ne használd fel Rico ellen!

- Köszönöm – néztem rá hálásan.

- Látod, mondtam, hogy elfogadnak – vigyorgott Rico. – Ha apám máris megpróbál maga mellé állítani, akkor neked itt már esélyed sincs a menekülésre.

Elnevettem magam, és visszafordultam a tányéromhoz.

- Milyen gyerek volt Rico? – kérdeztem. – Mert az én fiaim néha olyanok, mint az ördögök.

- Nem is, szerintem jó fejek – ellenkezett Rico.

- Persze, mert még nem merik megmutatni magukat igazán, adj nekik pár hetet, és látni fogod. Szóval, eleven voltál, vagy angyalka?

- Ördög a javából – nevetett Esperanza. – állandóan a szívbajt hozta rám. Van egy szép heg a mellkasán…

- Igen, azt láttam – csúszott ki a számon, és azonnal elpirultam.

- Azt biciklizés közben szerezte – mosolygott a közbeszólásomon Esperanza. – Amikor kétkerekűzni tanult, hatalmasat borult. Még a mentőket is ki kellett hívni, mert az csak a kisebbik seb volt, betörte a fejét is.

- Jézus! – nyögtem fel.

- És hányszor estem le a diófáról – nevetett.

- Az biztos, a végén már nem is számoltam. – tette hozzá az anyja. – De azért voltak aranyos dolgai is, például, amikor anyák napján énekelt nekem az óvodai műsorban, belesült, és elsírta magát. Akkor annyira tündéri volt.

- Anya, kérlek! – sziszegte Rico.

Ránéztem, és megfogtam a kezét.

- Mi a baj? Ez annyira megható. Peti is elfelejtette egyszer a verset, Zolit pedig rá sem tudjuk venni, hogy szerepeljen. Egyszer próbáltuk, és akkor is belebetegedett. Minden gyerek ilyen, ettől csak aranyosabbnak tűnsz nekem.

Rico mosolyogni kezdett.

- Megnézed a házat? – kérdezte hirtelen.

- Persze, de… – a szülei felé fordultam, és még pont elkaptam egy pillanatot, ahogy ketten egymásra néznek, és a szeretet mellett megkönnyebbülést láttam.

- Menjetek nyugodtan – mosolygott Esperanza.

- Akkor? Megnézed a házat?

- Mehetünk.

Elindultunk az előszobába, és Rico mutogatni kezdett.

- Ez itt a nappali – álltunk meg a konyhával szemben. – Nem túl nagy, de otthonos. És ott szemközt van a szüleim hálószobája.

Megfordított, és előretolt a folyosón:

- Balra van a fürdő, utána van egy szoba, az volt az öcsémé, és mellette a húgomé, amit ma már igazából nem használunk, csak lomtárnak. Ott vannak a régi cuccaink – nevetett.

- Megnézhetem? – néztem rá.

- Még szép, hogy nem! Sőt, ki is fogom takarítani.

- Miért, azok a ti dolgaitok.

- De már nem kellenek. Anyám megtartotta még a régi játékainkat is. Azt mondta, jó lesz az unokáinak, de a többieknek se kellett, nekem meg már valószínűleg soha nem lesz még egy gyerekem.

- Soha ne mondd, hogy soha! – mondtam csendesen.

- Mesi, rád találtam, és nem rövidtávra tervezek veled, de én már negyven éves vagyok, neked ott a két kamasz fiad. Nekik már nem kellenek ezek a vackok…

- Ezek szerint te már nem szeretnél gyereket?

- Miért, te igen? – nézett a szemembe.

- Nem tudom, talán – vontam meg a vállam. – Ha úgy alakul?

- Hajlandó lennél bevállalni egy babát közel a negyvenhez? – kérdezte meglepve.

- Ha működik köztünk a dolog, miért ne? Más nők ilyenkor vállalják az első gyereküket. De nem akarom, hogy azt hidd, hogy rá akarlak beszélni, bármi…

Hirtelen csókolt meg. De csak egy pillanatra, aztán már vezetett tovább, és betuszkolt az egyik hátsó szobába.

- Ez a szobám – suttogta feszülten, és várakozva nézett rám.

Körülnéztem, a berendezés egyszerű volt, egy franciaágy, egy modern gardróbszekrény, és egy íróasztal, tele papírokkal. Semmi különleges, de én azonnal beleszerettem. Igazi legényszoba volt, és valahogy mégis hívogató. Előreléptem, és óvatosan leültem az ágyra. Rico behajtotta az ajtót, és a szemembe nézett.

- Maradjunk egy kicsit? – kérdezte kaján vigyorral.

- Szeretnéd, mi? – kérdeztem vissza, de közben nyeltem.

Letérdelt elém, és átkarolta a lábamat.

- Anyám máris imád – suttogta. – Láttam a szemében. Ugye most már nem félsz tőlük?

- Nem – mosolyogtam.

Felsóhajtott.

- A következő lépés, hogy összeeresztjük őket a fiaiddal.

- Komolyan ennyire szeretnéd? – simogattam meg az arcát.

- Téged akarlak. – mondta gyengéden. – Úgy ahogy vagy, a fiúkkal, a fájdalmaiddal, a múltaddal, mindenestől. Kellesz nekem. És most már remélem, hogy megadhatom neked, amit szeretnél.

- Én biztos vagyok benne.

Felemelkedett, hogy megcsókoljon, amikor megcsörrent a mobilom, ránéztem:

- Ez Peti – mondtam. – Istenem, már biztos izgulnak.

- Mondd neki, hogy nemsokára hazaérsz, behozom a holmimat, aztán indulhatunk.

- Oké – ráztam meg magam.

Gyorsan elintéztem a beszélgetést – megnyugtattam Petit, és Zolit, hogy minden rendben, csak a hóesés lassított le minket – aztán felálltam, és még egyszer körülnéztem a szobában, és végül kiléptem, épp akkor, amikor Rico visszaért a táskájával. Csak könnyedén bedobta, utána visszamentünk a szüleihez.

- Indulnunk kell anya – mondta Rico.

- Oh, értem. – mosolygott rám az asszony. – Örülök, hogy megismertelek, remélem, legközelebb a fiaidat is elhozod. Szeretném őket is megismerni.

- Igen, majd megpróbálom – feleltem zavartan.

Esperanza átölelt, és úgy, hogy Rico ne hallja, a fülembe súgta:

- Elvarázsoltad a fiamat. Jó ételemben. Végre magára talált. Köszönöm.

Zavart mosollyal engedtem el, aztán elköszöntem Domingotól is, és máris indultunk haza.

A kocsiban Rico feszült várakozással pillantott rám, miközben a sötétedő utcán hajtott.

- Nos? Mit gondolsz? – kérdezte. – Ijesztőek voltak?

- Nem – nevettem el magam. – Nagyon kedvesek, tényleg.

- Akkor megnyugodtál?

- Tökéletesen.

- És neked hogy tetszettek?

- Bár ilyen anyám lenne.

- Ennyire rossz a viszonyotok? – nézett oldalra.

- Nem mondanám felhőtlennek – vontam meg a vállam. – Sok köztünk a súrlódás, most is tuti ki fog akadni, hogy egész hétvégére Jolikára hagytam a fiúkat.

- Tényleg, miért nem őt kérted meg?

- Még nem ismered, de addig jó. Ha őt kérem, akkor már az út előtt megkaptam volna, hogy egy kurva vagyok, akinek inkább a pasizáson jár az esze, és nem törődik a gyerekeivel.

- De hát alig jársz el. Teljesen a fiúknak rendeled alá magad. Néha neked is jár egy kis kikapcsolódás.

- Na, pontosan ez az, amit ő nem képes megérteni. Ezért kérem meg inkább a szomszédomat. Nagy szerencsém van Jolikával.

- Igen, én is úgy látom. És édesapád? Róla eddig még nem is beszéltél, vele is rossz a viszonyod?

- Nem, apám két éve halt meg.

- Bocsáss meg! – mondta megrendülten. – Sajnálom, hogy szóba hoztam.

- Semmi baj. Már nem visel meg. Hogy milyen volt a viszonyunk? Érdekes. Gyerekként nem kerültem közel hozzá, de aztán amikor felnőttem, ez megváltozott. Tudod, akkor már másképp tekintettem rá, megláttam olyan dolgokat, amit gyerekként nem, és persze anyám nem tudott már úgy befolyásolni, ahogy előtte. Amikor elváltak, akkor teljesen anyám pártján álltam, csak később jöttem rá, hogy nem minden úgy volt, ahogy azt ő elmondta.

- Gondolom, ez is közrejátszott, hogy most ilyen viszonyban vagytok.

- Hát igen. Ha az ember bizalma megtörik, akkor nagyon sok minden elvész. – sóhajtottam.

- Megígérem, hogy én nem fogok visszaélni a bizalmaddal – mosolygott rám.

- Rendben – viszonoztam.

Egyszer csak leállította a motort, körülnéztem, és csak most vettem észre, hogy hazaértünk.

- Már itthon is vagyunk? – néztem meglepve.

- Igen – nevetett. – Kiszállunk, vagy még szeretnél maradni?

- Menjünk, már biztos tűkön ülnek.

Ahogy beléptünk a lakásba, Peti és Zoli azonnal a nyakamba ugrottak, és hatalmas puszikat nyomtak az arcomra. Berángattak minket a nappaliba, leültünk a kanapéra, és megvártuk, hogy Jolika néni is beérjen minket. Utána pedig kérdésekkel ostromoltak. Részletesen be kellett számolnom a hétvégéről, persze erősen vágott verziót kaptak, de a szomszédasszonyom szemében láttam, ismeri a részleteket.

- Na, és itthon mi a helyzet? – kérdeztem, miután befejeztem. – Lecke kész? Aláírni való?

- Minden kész, és nem kaptunk semmit – mondták szinte egyszerre. – A táskát bepakoltuk.

- Oké – nevettem. – Akkor mi lenne, ha megfürdenétek?

- Maradsz még Rico? – kérdezte Peti.

- Nem, kisöreg – állt fel. – Mennem kell, holnap dolgozom.

- Találtál munkát? – nézett rá vigyorogva.

- Aha, úgyhogy most már nem lesz annyi szabadidőm.

- De azért jössz hozzánk, ugye?

- Igyekszem úgy intézni – felelt, és közben rám nézett. – Lekísérsz a kapuhoz?

- Persze. Srácok addig fürödjetek meg! Jolika, ugye megvár?

- Hogyne, menj csak.

A lépcsőházban Rico megfogta a kezem, és csendesen mentünk le a lépcsőn. Lent aztán megkérdeztem.

- Milyen lesz a beosztásod? Gondolom, este kell dolgoznod.

- Igen, hattól tízig. – sóhajtott. – Akkor van a legnagyobb forgalmuk.

- Értem. Hétvégén is?

- Minden második hétvégém szabad, és amikor dolgozom hétvégén, akkor azért kapok két szabadnapot hétközben.

- Akkor most mindennap dolgozol péntekig, igaz?

- Igen, és szombat vasárnap is, de utána hétfő kedden szabad vagyok. És napközben is.

- Vagyis arra számíthatok, hogy péntekig nem látjuk egymást?

Felém fordult, szomorúan nézett.

- Sajnálom, de mindennap hívlak.

- És ha itt aludnál? – néztem rá. - Ha nem akarsz, nem kell mindig, csak…

- Nem zavarna, ha késő éjjel jönnék?

- Dehogy, csak gyere! – csillant fel a szemem.

- Rendben. – átölelt, és szorosan tartott egy ideig, aztán elengedett. – Most viszont mennem kell, Kicsim.

- Persze – bólintottam. – Vigyázz az úton, nagyon nagy a hó.

- Igenis – nevette el magát. Megcsókolt, és nehézkesen elindult. – Jó éjt, Édes!

- Jó éjt!

Szomorúan néztem utána, sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de meg akartam oldani.

Már megszoktam az egyedüllétet, és most újra igazodnom kell majd valakihez, akinek ráadásul az időbeosztása ütközik az enyémmel, de tudtam, ha nem akarom elveszíteni, sok mindenen változtatnom kell. De Rico-ért megéri. Szeretem őt, jöttem rá. Most éreztem meg, mennyire szükségem volt rá, hogy tartozzak valakihez.

A kocsinál még visszafordult, mosolyogva intett, aztán beült, és elhajtott. Visszamentem a lakásba, Jolika néni az ajtóban várt, és amikor beléptem, mosolyogva átölelt.

- Boldog vagy?

- Jó úton haladok felé – feleltem.

- Ezek szerint jól sült el a beszélgetés.

- Igen, megszabadultunk a félelmeinktől – leginkább Rico, gondoltam. – És most már tényleg tudunk egymásra figyelni.

- Ennek örülök, kellett neked valaki, és Ricardo rendes embernek tűnik.

- Igen, én is így érzem. – sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Azt hiszem, szeretnél már lepihenni. Megyek, jó éjszakát!

- Jó éjszakát, Jolika! És még egyszer nagyon köszönöm.

A fiúk fürdés után odajöttek hozzám a konyhába, és leültek az asztalhoz. Nem szóltak, csak csendben figyelték, ahogy elpakolom az edényeket:

- Kértek vacsorát?

- Nem, már ettünk.

- Valami baj van? – néztem Petire.

- Anya, szereted Ricot?

- Azt hiszem, miért?

- Jobban szereted, mint minket?

- Nem, dehogy! Ezt honnan veszed?

- Sehonnan, csak kíváncsi vagyok. Ugye nem kell apához költöznünk?

Abbahagytam a pakolást, és leültem velük szemben.

- Soha nem hagynám, hogy bárki elvegyen titeket tőlem – mondtam határozottan. – Se apátok se más. Megértetted?

- Igen – bólintott. – És ha Rico azt mondaná…

- Ha Rico ilyesmit próbálna kérni tőlem, páros lábbal rúgnám ki. Mondott valami olyat, ami miatt ezt hiszed?

- Nem! – vágta rá gyorsan. – Csak apa után nem volt neked senki, és amikor apának lett az a nő, akkor elfeledkezett rólunk.

- Én sosem fogok – ígértem. – Még Rico kedvéért sem.

Felálltak, és szorosan átöleltek.

- Amúgy, Rico tök jó fej – mondta vigyorogva Zoli. – én nagyon csípem.

- Én is – tette hozzá Peti.

- Csak féltetek, hogy őt jobban szeretem, igaz?

- Egy kicsit – motyogta Zoli.

- Jaj, drágáim! Számomra ti ketten vagytok a legfontosabbak. Mindenki más csak utánatok jöhet.

- Anya, szerinted Rico szeret minket?

- Ezt nem tudhatom, de úgy tűnik, hogy nagyon kedvel titeket.

- Szerintem is – ült vissza a helyére Peti. – különben nem segített volna annyit, amikor elakadtam a leckével.

- Tényleg, nekem is szokott segíteni. – gondolkodott komolyan Zoli.

Mosolyogni kezdtem, és kinyitottam a hűtőt, hogy elrakjam a maradékot.

- Anya! Főznél kakaót? – kérdezte Peti.

- Persze. Zoli, te is kérsz?

- Igen – tért vissza közénk a kisebbik fiam.

Pár perccel később már a nappaliban ültünk, és az esti vígjátékot néztük a tévében egymáshoz kuporodva, egy-egy hatalmas bögre forró kakaóval a kezünkben.

Másnap Ricoval folyamatosan SMS-eztünk, és úgy alapjában vidáman telt a napom, négykor a bejáratnál várt, és hazavitt, majd miután váltott pár szót a srácokkal, elment dolgozni. Nem hallottam, miről beszéltek, de mindkét fiam egész este vigyorgott.

Tizenegy óra volt, mire Rico megérkezett, addigra mindennel elkészültem, így gyorsan lezuhanyozott, és máris lefeküdtünk.

- És milyen volt az első napod? – kérdeztem őt, nem sokkal később, ahogy egymáshoz bújva feküdtünk.

- Remek, bár a zongorázástól már nagyon elszoktam, de szerencsére a vendégek nem vették észre. – kuncogott, és közben lágyan cirógatta a hátamat.

- Sokat rontottál?

- Inkább az ütemet tévesztettem el, és egy idő után begörcsöltek az ujjaim.

- Én nem éreztem az előbb.

Felnevetett.

- Hát remélem is.

- Szóval ezek szerint tetszik a munka. – tértem vissza a tárgyhoz.

- Igen, addig megteszi, amíg újra mehetek.

- Ennyire menni akarsz? – kérdeztem szomorúan.

- Ez a munkám Mesi. Amit most csinálok, csak mellékes.

- Értem, csak amikor azt mondtad, hogy az ügy miatt a társaság…

- A tárgyalás után azonnal lecsapott rám a kapitány, és közölte a vezetőséggel, hogy vissza akar kapni. Szóval alá kellett írnom a szerződést, ez volt a feltétel, vagy aláírok három évet, vagy elfelejthetem, hogy valaha újra karibi hajóra kerüljek.

- Azért ez nem volt szép húzás tőlük, hisz nem is a te hibád volt. – háborodtam fel. – Ártatlan voltál… vagy.

- Igen, de mondtam már, ha egyszer összehozzák a neved egy ilyen üggyel… Tavaly a személyzet összes női tagja nagy ívben került, csak a vége felé jöttek rá, hogy nem kell félniük tőlem. És még van egy szezonom.

- De akkor most már nem lesz gond, ugye?

- Nem, de ha szeretnéd, akkor felbontom a szerződést, annyit nem ér az egész.

- Ne, miattam ne! Nem foglak visszatartani. Ez a munkád, szereted, én nem szabhatom meg, hogy mit csinálj. És nem is fogom. Döntsd el, hogy mit szeretnél, és én elfogadom.

- Komolyan? Tényleg nem bántódnál meg, ha elmennék?

Belenéztem a szemébe, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.

- Nem.

- És ha úgy döntök, hogy elmegyek, megvársz? – kérdezte elhaló hangon.

- Ebben biztos lehetsz – suttogtam.

- Szeretlek – mondta könnyes szemmel, és gyengéden megcsókolt.

- Én is szeretlek – feleltem, amikor elengedte a számat.

Újra szeretkeztünk, és utána megnyugodva aludtunk el egymás karjában.