9. fejezet

Hétfőn a lányokkal alaposan kibeszéltük a hétvégét. Először persze Mirát faggattuk, a többi ráért.

- Mit mond a rendőrség? – kérdeztem.

- Egyelőre semmit. – mondta. – Lehelyszíneltek mindent, de nem találtak ujjlenyomatokat, biztos kesztyű volt rajtuk. Úgyhogy nem sok reménnyel kecsegtetnek.

- Istenem! – suttogtam elszörnyedve. – Mit vittek el?

- A DVD-lejátszót, azért mondjuk nem kár. De sajnos megtalálták az ékszeres dobozomat. Mondjuk, a legtöbb dolog csak bizsu volt benne, de ott tartottam a nagymamám eljegyzési gyűrűjét is, és azt elvitték. Hát az megviselt, órákig sírtam, Noel alig tudott megvigasztalni. Még tegnap is, amikor visszamentünk, hogy rendet rakjunk, ott pityeregtem.

- Azt a szép brill gyűrűt? – kérdezte Jess.

- Igen – sóhajtott, és megint könnyes lett a szeme.

Megsimogattam a karját.

- Reméljük, hogy megtalálják – mondtam csendesen.

- Én nem hiszem, ezeket gyorsan továbbadják, vagy orgazdához kerül, ott meg tuti nem találják meg. Az a legrosszabb, hogy emlék volt.

- Igen, megértelek – mondtam. – A családi emlék megfizethetetlen. Hiába fizet a biztosító is, az nem kárpótol.

- Hát igen – sóhajtott. – De ezen már nem segíthetek, valahogy majd túljutok rajta. Igazából az a rossz, hogy azóta nem szívesen megyek a lakásba. Mi van, ha ott vagyok, amikor jönnek?

- Erre ne is gondolj! – mondtuk egyszerre Jess-el. – Biztosan nem fognak visszamenni – folytatta a barátnőnk. – De ha ez megnyugtat, akkor alhatsz nálam.

- Azzal nincs gond. Noelnél elvagyok. – miközben ezt mondta, elpirult, mi pedig nem akartuk faggatni, miért.

Sajnos abba kellett hagynunk a beszélgetést, mert kezdődött a munkaidőnk, és rengeteg hívásunk volt. Aztán az egyik szünetben Mira, aki már jobban érezte magát, rákérdezett a hétvégére.

- Mesélj csak! Mi volt Ricardoval?

- Semmi különös, ott volt szombaton, és átnézték Petivel a felvételi feladatsort – vigyorogtam idétlenül.

- Miről maradtam le? – gurult mellénk a székével Jess.

- Semmiről – mosolyogtam rá. – Most fogom elmesélni.

- Szóval, mi volt szombaton? – tért vissza a tárgyhoz Mira.

- Tényleg semmi különös. Pénteken ugye együtt biliárdoztunk, de előtte még Rico felajánlotta, hogy elvisz Petit és engem a felvételire, hogy ne kelljen buszoznunk.

- Húúú! – mormolta Jess. – Ezek szerint már be is mutattad őket neki.

- Az már szerdán megtörtént. Miután végzett a dolgával, eljött, mert nem bírta ki – a lányok sejtelmesen vigyorogva hallgattak. – És akkor, amikor feljött bemutattam őt a fiúknak. De mindegy, a lényeg, hogy mire mentünk pénteken, már lebeszéltük a szombatot. Aztán amikor hazavitt, volt néhány fura alak a ház előtt, és Rico nem engedte, hogy egyedül menjek be. Bekísért a kapun, én meg felajánlottam, hogy jöjjön fel, mert tök felesleges hazamennie arra a pár órára, mikor reggel úgyis jön.

- ÁÁÁÁÁ – a két lány most már egyértelműen várta a folytatást. – Gyerünk már! Mi volt?

- Semmi – közöltem egyszerűen. – A kanapén aludt, mert a fiaim elfoglalták az ágyamat.

- Ezt nem mondod komolyan?! – döbbent le Jess. – Nem is próbálkozott?

- Azt nem mondtam – vontam meg a vállam. – A liftben olyan volt, mint egy ragadozó, de sajnos…

- A csudába! De ez legalább jó jel.

- Az – vigyorogtam.

- Oké – türelmetlenkedett Mira. – És a szombat?

- Elvitt minket a felvételire, vett nekünk ebédet, hogy ne kelljen főznöm, aztán elvitt minket moziba.

- Várj, várj, várj! – Jess felemelte a kezét. – Ebédet vett? Moziba vitt?

- Igen, este pedig átnézték a feladatsort Petivel, mert megkérte Ricot, hogy segítsen neki. Akkor ment haza, amikor hívtál – néztem Mirára.

- Mesi, ez a pasi eszméletlen. Tisztában vagy vele, hogy mit művelt? Behízelegte magát a fiaidhoz.

- Igen, tudom – mondtam. – Remélem, ezek után nem ejt pofára.

- Nem hiszem – gondolkodott Jess. – Márk azt mondta, hogy olyan pasikat szervez be, akik nem égetik be őt. Tudja, hogy ha titeket átvernek, akkor átmegyek anyatigrisbe, és tuti kikaparom a szemét.

Mosolyogni kezdtem.

- És vasárnap mi volt? – kérdezte Mira, aki teljesen felpörgött a történtek hatására.

- Semmi – néztem rá, aztán nevetve folytattam. – Tényleg semmi. Beszéltünk telefonon, de Rico az álláshirdetéseket bújta.

- Még mindig nem talált semmit? – kérdezte.

- Nem, de nem nyugszik. Azt mondta, ha csak alkalmi munka is, de vállalja, mert nem akar lézengeni.

- Megértem. Noel is tökre felvillanyozódott, amikor szerdán összejött neki a meló.

- Igen, Rico mondta, hogy neki sikerült. Csak ő nem kellett.

- Persze, mert csak pár hónapig vannak itthon – helyeselt Mira. – A csudába, igazán úgy gondolhatnák, hogy itthon maradnak.

- Hát az jó lenne – szólalt meg Jess is. – de ez az életük, és jól keresnek vele. Itthon a tizedét sem kapják, és ha ez teszi boldoggá őket…

- Ne mondd, hogy te könnyen el fogod engedni Márkot – fordultam felé.

- Egyáltalán nem lesz könnyű, de ha lebeszélem őt, akkor később joggal vetheti majd a szememre, hogy megfosztottam az álmaitól.

- Igazad van – sóhajtottam. – Eddig mondjuk még nem gondoltam bele a dologba, mert még fel sem fogtam, hogy Rico, és köztem lehet valami, de most, hogy mondod, ha lesz, akkor bele fogok őrülni, amikor elmegy.

- Pedig, ha rám hallgatsz, elengeded. Ha fontos leszel neki, akkor úgyis visszajön hozzád. De ne akard visszatartani.

- Tudom – mosolyogtam szomorkásan. – Nem korlátozhatom.

Mira felé fordultam, ő is szomorúan nézett maga elé.

- Na, szépen leszünk, ha ezek lelépnek – nevettem el magam.

- Majd tartjuk egymásban a lelket – vigyorgott Jess. – Bulizunk, meg minden, mert ha visszajönnek, akkor majd ők próbálnak rövid pórázon tartani.

- Mintha te azt engednéd bárkinek is – nem tudtam abbahagyni a nevetést, és végre Mira is mosolyogni kezdett.

- Szerintem akkor is mi leszünk az urak – mormolta.

- Na, dolgozzunk is kicsit, mielőtt ránk szólnak – mondtam, és visszatettem a fülest a fejemre.

Délután meg sem lepett, hogy Ricot a bejárat előtt találtam. Vigyorogva lépett hozzám, és azonnal szorosan átölelt.

- Szia, apuci! – köszönt kötekedve Jess, de Rico nem vette rossz néven. Kacagva köszönt vissza, de nem húzta az időt beszélgetéssel. Megfogta a kezem, és már húzott is maga után.

- Hova sietünk? – kérdeztem.

- Gondoltam, hamar haza szeretnél érni.

- Rico? – megálltam, és gyanakodva néztem rá.

- Csak arra gondoltam, elmehetnénk vacsorázni, a fiúk biztos élveznék.

- Na, most állj le!

Megdöbbent, és a tekintete csalódottá vált.

- Figyelj! – folytattam. – Ne csináld ezt! Nem kell, hogy ennyit költs ránk. Te sem találod a pénzt, hát ne szórd!

- De én csak azt szeretném, ha a srácok elfogadnának.

- Rico – közelebb léptem, és a tenyeremet az arcára simítottam. – Adhatok egy tanácsot?

- Igen?

- Ne pénzzel akard megnyerni őket! Látom, hogy komolyan szeretnél a közelükbe jutni, és el sem hiszed, mennyire örülök ennek, de a pénzzel csak… csak felületes… hogy fejezzem ki magam?… Attól nem fognak megkedvelni, ha elhalmozod őket mindennel, csak kihasználnak majd. Ők már elég nagyok, hogy észrevegyék. Gondolod, az apjukat tisztelik, vagy szeretik? Nem, csak hagyják, hogy néha, amikor eszébe jutnak, megvegye nekik, amiért kinyitják a szájukat. Sokkal többet érsz el, ha a barátságukat próbálod megnyerni. Ahhoz pedig nem kell költened.

- Értem – biccentett, és elmosolyodott. – De azért hazavihetlek, ugye?

- Viccelsz? – nevettem el magam. – És ma este pizzát sütök, elvárom, hogy velünk vacsorázz! Zoli isteníti a Hawaii pizzámat.

- Rendben – ölelt magához. – Menjünk, farkaséhes vagyok.

A következő két hétben megszokottá vált, hogy Rico nálunk tölti az estéket. A srácok hamar hozzászoktak, hogy vacsora után még kártyázunk, társasozunk, vagy épp valamelyikükkel versenyez a PS2-n.

Túlságosan szép volt minden, nem akartam belegondolni, hogy vége lehet. Egyetlen dolog nem volt még tökéletes, esténként, miután a fiúk lefeküdtek, Rico kedvesen elköszönt, és hazament.

Az üres ágy egyre jobban kínzott, nyomasztott a magány, vágytam arra, hogy mellettem legyen, és átöleljen. Néhány nap elteltével már alig tudtam aludni, éjszakánként csak vergődtem, és kimerülten ébredtem. Egyik nap Rico észre is vette. Amikor kiléptem az irodából, a lányok gyorsan elsiettek, részben, mert találkozójuk volt a fiúkkal, részben, mert, ahogy mondták, nehezen viselték a kitöréseimet, és a hisztimet. Bár Jess elmondta, hogy megérti.

Amikor a fiúk lefeküdtek, Rico felállt, hogy induljon.

- Várj! – suttogtam feszülten. – Maradj még, kérlek!

Visszaült mellém:

- Mi a baj Mesi?

- Szeretném, ha maradnál. Ha velem töltenéd az éjszakát.

- Mesi…

- Nem kell, hogy… hogy… Csak azt szeretném, ha hozzád bújhatnék, ha ölelnél. Szeretetre vágyom, gyengédségre. – könyörögve néztem rá. – Kérlek!

Halványan elmosolyodott, és magához ölelt.

- De ha maradok, akkor is el kell mennem, mielőtt a srácok felébrednek. Nem biztos, hogy értékelnék, ha reggel az ágyadban találnának.

Ránéztem, és bólogatni kezdtem. Gyengéden megcsókolt, a karjába emelt, és elindult velem a hálószoba felé.

Nem is emlékszem, mikor aludtam ennyire jól. Egész éjjel a karjában tartott. Nem kértem tőle többet, a csókjai tökéletesen megnyugtattak, bár éreztem, hogy többet is engednék neki, de nem akartam én nyomulni. Azt éreztem, hogy kezd kialakulni köztünk egy kapocs, de még nem volt elég erős ahhoz, hogy az erősködéssel kockáztassam. Szorosan hozzásimultam, és hagytam, hogy a simogatásával lecsitítsa az idegeimet. A csókok lágyak voltak, nem izgattak, inkább simogattak. Már félálomban voltam, amikor hallottam, hogy valamit a fülembe súg, nem értettem, ezért kómásan rákérdeztem, mit mondott.

- Csak jó éjt kívántam – suttogta.

- Milyen nyelven? Nem értettem.

- Navajo. Szeretem anyám nyelvét.

Kinyitottam a szemem, és ránéztem.

- Beszélj nekem navajo nyelven! – suttogtam.

Elmosolyodott, és beszélni kezdett. Furcsa volt, még a hangszíne is egészen más lett. Keményebb, de ugyanakkor sokkal kedvesebb, lágyabb, és engem melegség járt át.

- Gyönyörű nyelv – motyogtam, aztán elmosódott a világ.

Reggel nagyon korán ébredtem, valaki finoman simogatta az arcomat.

- Jó reggelt! – mosolygott, amikor kinyitottam a szemem.

- Szia! – nyújtózkodás közben megöleltem.

- Ne haragudj, de mennem kell.

- Igen, tudom. Mondtad.

Lassan felültem, és figyeltem, ahogy felveszi a farmerét. Nem beszélt, és feszültnek tűnt. A fésülködőasztalomhoz nyúltam, levettem a fésűmet, aztán Rico háta mögé húzódtam, és fésülni kezdtem a haját. Felkapta a fejét, és lefogta a kezem. Megszeppentem, de amikor megfordult, és mosolyogva a szemembe nézett, megnyugodtam.

- Kislány, ne kényeztess, még hozzászokom!

- Ne idegeskedj! Majd alkalomadtán visszaadod.

Halkan felnevetett.

- Sietnem kell. Ma állásinterjúra megyek kilencre.

- Komoly? Miért nem mondtad eddig?

- Nem akartam előre szólni, nehogy elkiabáljam.

- Milyen munka? – térdeltem mellé, ő meg elvette a fésűt, és gyors mozdulatokkal kibontotta a haját.

- Egy kis étteremben keresnek zongoristát.

- Zongorán is játszol? – lepődtem meg.

- Nem túl jól, de tanultam. Oda talán elég lesz. Addig jól jön, amíg itthon vagyok. Legalább keresek egy kis pénzt.

- Szurkolok neked. Hívj fel, ha végeztél, rendben?

- Persze. – felállt, és mielőtt felvette volna a kabátját, még egyszer átölelt. – Megnyugodtál kicsit?

- Igen, köszönöm – ránéztem. – Ma is jössz, ugye?

- Nem hagynám ki, de nem ígérem, hogy megint itt alszom.

- Oké – biccentettem, és igyekeztem leplezni a csalódottságomat.

- Félek elhinni, hogy ez velem történik – súgta a fülembe. – Túl szép, hogy igaz legyen. Még szoknom kell, hogy valaki velem akar lenni.

- Istenem, Rico! Ne butáskodj! – átöleltem a nyakát. – Ki mással akarnék lenni?

- Köszönöm. De most már tényleg indulnom kell, különben elkések.

- Rendben – engedtem el.

Megvártam, amíg eltűnik a lépcsőfordulóban, aztán az ablakhoz szaladtam, és néztem, ahogy fázósan összehúzza magán a szövetkabátot, és a hóesésben a kocsijához siet.

A srácok élvezni fogják a reggelt. Az éjszaka folyamán tetemes mennyiségű hó hullott, én pedig a gardrób felé néztem, ahol a két bob megbújt. Riconak időbe telt, míg lesöpörte a szélvédőt, aztán kinyitotta az ajtót, és mielőtt beszállt, felnézett. Bizonytalanul intettem, elnevette magát, aztán beült, és indított.

Megfordultam, ránéztem az órára, még csak épp elmúlt fél hat. Gyorsan a fürdőbe siettem, lezuhanyoztam, és rendbe szedtem magam. Hatkor felkeltettem a fiúkat, és amíg öltöztek, elkészítettem az uzsonnájukat. Együtt indultunk, ahogy mindig, aztán a srácok úgy ugráltak, mint az ovisok, és már arról beszéltek, hogy délután kimennek a játszótéri dombhoz bobozni.

- Ugye mehetünk? – néztek rám.

- Először legyen kész a lecke, utána igen.

- Ez az! – csapott a levegőbe Zoli.

A sulinál aztán lemaradtak, én pedig mentem tovább.

Az irodában szó nélkül fogadtam a hívásokat. Se Mira, se Jess nem kérdeztek semmit, de láttam, hogy megöli őket a kíváncsiság. Végül nem bírtam tovább:

- Állásinterjúra ment.

- Tudtam! – csapott az asztalra Jess. – Márk mondott valamit, de csak célozgatott.

- Mikorra ment? – kérdezte Mira.

- Kilencre. Tiszta ideg vagyok.

- Megértem. Reméljük sikerülni fog.

- Én is. Nem mondja ugyan, de látom, hogy mennyire zavarja ez a tétlenség.

- Milyen állás? – kérdezte Mira.

- Zenész valami étteremben.

- Azt tudod, hogy ha összejön, akkor kevesebbet tudtok majd találkozni.  – nézett rám Jess. – Ott este kell dolgozni.

- Igen, elgondolkoztam rajta, ahogy jöttem be, de most az a fontos, hogy neki sikerüljön. A többit majd megoldjuk.

Feszülten fordultam vissza a géphez, és szinte percenként figyeltem az órát. Végre tíz órakor csipogott a mobilom. Megnéztem, csak egy mosolygó smiley volt, de ez mindent elmondott. Pár perc múlva szünetem volt, azonnal felhívtam:

- Szia! – leheltem a telefonba. – Gratulálok!

- Szia! Köszi – hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Mit szólnál, ha este megünnepelnénk. Mondjuk egy vacsorával. Nem fogadok el nemleges választ.

- Rendben – nevettem el magam. – Hogy készüljek?

- Legyél csinos! Nem Mekibe megyünk. De érted megyek, és hazaviszlek előtte.

- Oké.

- És nem lenne gond, ha ma csak ketten mennénk?

- Persze, hogy nem. Megkérem Jolikát, hogy vigyázzon a fiúkra, már úgyis kérdezte, hogy miért kerüljük.

- Akkor jó, nem akarom, hogy megsértődjenek.

- Meg fogják érteni.

- Rendben, akkor délután találkozunk.

- Nem is mondasz semmit? – lepődtem meg.

- Majd személyesen, még nekem is fel kell fognom. De nagyon örülök.

- Elhiszem.

- Most mennem kell, el akarom mondani a szüleimnek is a jó hírt.

- Rendben, délután várlak.

- Szia, Édes! – köszönt el, és nekem megremegett a kezem.

- Szia! – suttogtam.

A lányok legalább annyira örültek, hogy Riconak sikerült, mint én, és Jess már szervezkedni kezdett, hogy csapjunk egy kis ünneplést. Nem állítottam le, sőt, én is benne voltam.

- Hétvégére kitalálok valamit – mondta. – és bulizunk.

- Rendben – nevettem, aztán próbáltam újra a munkámra figyelni, de nehezen ment.

Már kezdtem kiborulni attól, hogy a hangulatom hullámvasútként működött. A beszélgetés után olyan voltam, mint akibe boldogságszirupot töltöttek intravénásan. Éreztem, hogy totál megvisel ez a hullámzás, de képtelen voltam tenni ellene. Viszont tudtam, hogy lassan ideje lenne tisztázni a dolgokat Ricoval, ha hamarosan nem történik meg, robbanni fogok. Alig pár hete ismertük egymást, de olyan volt, mintha ezeréves barátom lenne, nem sokat tudtam róla, de amit igen, azért odavoltam. Lehet, hogy csak azért, mert évek óta nem volt senki, akit szerethettem, és most tomboltak bennem az érzelmek, de szerettem őt. Ki akartam deríteni, mennyire igazak az érzések, féltem, hogy csalódni fogok, de akkor is tudnom kellett.

Éppen végeztünk, és már elpakoltam a holmimat, amikor a mobilom csörögni kezdett. A szám ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani:

- Hallo? – szóltam bele.

- Jó napot, Emese! Tibor vagyok, a taxis.

- Jó napot! – húztam el a számat. – Miben segíthetek?

- Hű, de hivatalos – nevette el magát. – Csak gondoltam, felhívom. Kíváncsi voltam, hogy van, és hogy a kisfia meggyógyult-e.

- Igen, minden rendben – feleltem, és közben már a kabátomért nyúltam.

- Nem lenne kedve meginni egy kávét? – kérdezte hirtelen. – Beszélgethetnénk.

- Ne haragudjon, de programom van. Amúgy pedig foglalt vagyok, de úgy emlékszem, a múltkor már mondtam.

- Igen, de próbálkozni lehet.

- Nézze, én…

- Emese, nagyon szimpatikus nekem, és szeretném megismerni.

- Én viszont nem – mondtam nyersen, Jess és Mira is felkapták a fejüket a hangomra. – Nézze, ne kelljen megint elmondanom, hogy hagyjon békén. Kérem, van barátom, és nem akarok másikat, rendben?

- Értem – sóhajtotta beletörődve. – Bocsásson meg, hogy zavartam.

Bontotta a vonalat, én pedig döbbenten meredtem a készülékre.

- Ki volt az? – kérdezte Mira.

- A taxis, még mindig próbálkozik.

- ÚÚÚ, az gáz! – nyögte Jess. – De most elég egyértelműen leépítetted.

- Hát nagyon remélem.

- Szólj Ricardonak, hogy tegye helyre!

- Nem akarom belekeverni, így is látom, hogy zavarja őt a dolog.

- De ezzel pont megmutatnád neki, hogy téged nem érdekel.

- Majd megoldom, ha sokáig piszkálódik, akkor komolyabb lépéseket teszek. De most nem ezzel akarok foglalkozni. Rico vacsorázni visz, ünneplünk.

- Remélem, most már végre összeszedi a bátorságát. – heccelt Jess.

- Nem tudom – sóhajtottam. – Tegnap nálam aludt, de semmi. Kezdek aggódni.

- Oh – mormolta. – Csak nincs semmi baj.

- Bízom benne,  azt mondja, nem akarja elsietni a dolgot.

- Hát végül is… de ez nagyon nem jellemző a férfiakra.

- Szerinted én miért aggódom? – néztem rá, ahogy kikapcsoltam a gépemet. – De annyira nem akarom, hogy vége legyen, és a fiúkkal is olyan jól megvan. Pár hét alatt többet foglalkozott velük, mint Karesz a válás óta összesen. A srácok tökre megszerették.

- Nyugi, biztos minden rendben lesz. – mosolygott rám bátorítóan.

- Aha. Na, megyek, már biztosan vár. Sziasztok!

- Szia! – köszöntek utánam, és már repültem is lefelé.

Szinte a karjába rohantam, és úgy bújtam hozzá, mintha nem akarnám elengedni.

- Baj van? – kérdezte.

- Nem, nincs – néztem rá. – Örülök, hogy sikerült a munka.

- Én is – mosolygott le rám. – Gyere, induljunk! Foglaltam asztalt, nem szeretnék elkésni.

- Hova megyünk?

- Meglepetés. Remélem, tetszeni fog. Régi hely, gyerekkoromban is mindig ide jártunk a szüleimmel, ha ünnepelni akartunk valamit. Nagyon jó a konyhájuk.

Ahogy elhúzódott, és megfogta a kezem, láttam, hogy a szövetkabát alatt öltönyt visel, nyeltem egyet. Nem számítottam rá, hogy ennyire elegáns helyre visz. Tényleg komolyan gondolta az ünneplést. Mélyet lélegeztem a hideg levegőből, és követtem.

A hóesés közben újra rákezdett, és ahogy mentünk a kocsival, alig láttam ki az ablakon.

- Te látsz valamit? – kérdeztem.

- Persze – nevetett. – Talán félsz?

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Akkor jó.

Bekanyarodott a ház elé, leállította a motort, és rám nézett:

- Vedd fel a kapucnidat, kis eszkimóm!

Mosolyogva megtettem, aztán futva mentünk a kapuig. Ott összetalálkoztunk két miniatűr hóemberrel, akik csurom vizesen, két ismerősnek tűnő bobbal a kezükben, épp a kapu előtt próbálták lerázni magukról a havat.

- Sziasztok! – köszöntek vigyorogva. Peti és Zoli, két ázott veréb módjára állt, de a boldog vigyort nem tudták letörölni az arcukról.

10. fejezet

A fiúk prüszkölve, nevetve szálltak be a liftbe, mi pedig a lépcsőn mentünk fel. Amikor felértünk, meglepve láttam, hogy Zoli épp kijön Jolikától, és egy hatalmas bögre gőzölgő teát iszogat.

- Hát te? – néztem rá.

- Joli mami mondta, hogy ha feljövünk, itt vár teával.

Jolika is kilépett, és hozta a fiúk overallját.

- És miért Jolika cipeli a vizes gönceiteket? Csókolom Jolika!

Kivettem a kezéből a nehéz ruhákat, és próbáltam előkotorni a kulcsomat. Rico kisegített, és megfogta a két overallt, így végre bejutottunk.

Mivel délután beszéltem már kedvenc pótmamámmal, most szó nélkül, mosolyogva jött utánunk, miután bezárta az ajtaját.

- És hova mentek? – nézett végig Ricon elismerően.

- Van egy régi étterem – felelt. – Amolyan családi törzshelyünk. Ha valamit ünneplünk, akkor mindig odamegyünk.

- Fiúk? – kérdeztem. – Lecke kész?

- Igen – felelték kórusban.

- Mi volt a suliban?

- Kaptam egy négyest a töri tz-re – mondta Zoli.

- Én meg egy ötöst informatikából – vigyorgott Peti.

- Szuper! Ügyesek vagytok, gratulálok! – mosolyogtam, és adtam mindkettőnek egy hatalmas puszit.

- Én is gratulálok! – szólt közbe Rico. – De mondjátok meg anyátoknak, hogy szedelőzködjön, mert elkésünk.

- Máris. Van időm lezuhanyozni?

- Ha sietsz – mondta, és leült a fiúk mellé a számítógéphez.

A gardróbhoz léptem, és keresgélni kezdtem:

- Mit vegyek fel? – néztem hátra. – Estélyi, koktélruha…

Rico először elkerekedett szemmel meredt rám, aztán, amikor látta az arckifejezésemet, elnevette magát:

- Egy nadrág, és blúz tökéletes lesz.

Kikaptam a fekete szövetnadrágomat, és a királykék blúzomat – a fehérneműt útközben csempésztem magamhoz – és eltűntem a fürdőszobában.

Rekordidő alatt készültem el, még a sminkkel együtt is fél óra volt. Amikor beléptem a szobába, mind felém néztek.

- Húúú anya! Mikor vetted ezt a blúzt? – kérdezte Zoli. Imádtam, annyira őszinte gyermeki imádattal tudott rákérdezni ezekre a dolgokra, hogy mindig meghatott.

- Ez már nagyon régi – feleltem. – csak nem hordtam.

- Nagy hiba volt – szólalt meg Rico.

Elpirultam, és inkább elfordultam. Gyorsan a szekrényhez léptem, és kivettem egy szolid fülbevalót, a hozzá illő lánccal. Rico segített feltenni, és a tükörben a szemembe nézett. Láttam, hogy már indulna.

- Oké, srácok! A szokásos menetrend. Szót fogadni Jolika néninek, és korán ágyba bújni, holnap suli.

Elköszöntünk, és már mentünk is. Rico a körülményekhez képest gyorsan haladt, és időben értünk az étterembe. Ahogy beléptünk, elámultam. Nem volt egy Gundel, de nagyon elegánsnak tűnt. A teret a sötét barna szín uralta, de ettől egy cseppet sem tűnt nyomasztónak, inkább meleg, kellemes hangulata volt. Az asztalok fölött narancsszín búrák mögé rejtett lámpák ontották a fényüket, a tört fehér abroszok tisztán ragyogtak, ahogy a terítékek is.

Rico az egyik sarokasztalhoz vezetett. Láthatóan ez volt a törzshelye. A pincér is azonnal ismerősként köszöntötte, és amint leültünk, máris megkaptuk az étlapot.

- Jó estét! – mondta udvariasan. – Mit hozhatok inni a hölgynek?

Rico várakozva nézett rám.

- Egy pohár édes fehérbort kérek.

- Milyen fajtát? – kérdezte a pincér. Rémülten néztem fel rá, de ekkor Rico kimentett, és mosolyogva rendelt valamit, amiről nekem fogalmam sem volt.

- Nem vagy borszakértő, igaz? – kérdezte mosolyogva.

- Nagyon ciki lesz, ha nem iszom meg? – kérdeztem vissza.

- Miért rendeltél bort, ha nem szereted?

- Nem tudom. Ehhez a helyhez az illik.

Elnevette magát, és a pincér után szólt, hogy hozzon inkább baracklevet a bor helyett.

Amikor megérkeztek az italok, felemeltem a poharamat:

- Tudom, hogy nem illik ezzel koccintani, de…

- Semmi baj – mosolygott kedvesen.

- Szóval. Emelem poharam arra, hogy munkát kaptál, remélem, örömödet leled benne.

- Köszönöm. Én pedig arra szeretnék koccintani, hogy ezt a jó hírt veled oszthatom meg, és a részese vagy.

Koccintottunk, és ahogy belekortyoltam az üdítőbe, nem vettem le a szemem az arcáról. Annyira jóképű volt most, hogy megnyugodott, a szeme meleg borostyánfényben ragyogott, az ajka pimasz mosolyra húzódott, tudta, mire gondolok. Láttam a pillantásában.

- Mit szeretnél enni? – kérdezte hirtelen, én pedig zavartan egyenesedtem fel. Most vettem csak észre, hogy egészen előrehajoltam.

- Nem tudom. Valami könnyűt. Nincs étvágyam.

- De nem salátát – közölte. – Esetleg egy könnyű előétel?

Felemelte az étlapot, és keresgélni kezdett nekem.

- Rántott camambert, áfonya-mártással? – megráztam a fejem. – Ráksaláta, na, jó, ez saláta.

- Rosszul vagyok a ráktól, meg a tengeri herkentyűktől.

- Hortobágyi húsos palacsinta?

- Az jól hangzik – csillant fel a szemem.

- Akkor rendben – mosolyogva letette az étlapot, és intett a pincérnek. Megrendelte a vacsorát, magának valami steak-et.

- Tényleg, mi volt az állásinterjún? – kérdeztem, amíg vártunk.

- Semmi különös – felelt, és belekortyolt a borba. – Beszéltem a főnökkel, aki elmondta, hogy mik az elvárásai, aztán megkérdezte, hogy én mit szeretnék. Mondtam, hogy május végén utazom ki a hajóra, úgyhogy legfeljebb május 15-ig tudok dolgozni nála. Akkor mondta, hogy az neki tökéletes, mert akit helyettesítenem kell, az májusra valószínűleg meggyógyul. Aztán meghallgatta, hogy mit tudok, és közölte, hogy megfelelek. Ennyi – vigyorgott végül.

- Ez annyira jó – lelkesedtem. – Akkor most már megnyugodtál, igaz? – előrenyúltam, és megfogtam a kezét.

- Igen, nagy kő esett le a szívemről. Ha nem is tud vagyonokat fizetni, de legalább keresek valamit, és a borravaló az enyém.

- Az a lényeg, hogy ne érezd magad haszontalannak, tudom, hogy egy férfit ez mennyire megvisel.

- Tündér vagy – mosolygott.

Hátrahúzódott, mert megérkezett a vacsoránk, én csak nyeltem egy hatalmasat, amikor megláttam, mekkora adag húst kapott.

Csendesen ettünk, ezt már megszoktam a két hét alatt, amióta sűrűn nálunk evett. A végén nagyot sóhajtott, rám nézett, és most gyötrődést láttam a szemében. Átnyúlt az asztalon, most ő fogta meg a kezem, és idegesen simogatta a kézfejemet a hüvelykujjával, és már nyitotta a száját, amikor szinte egyszerre csipogni kezdtek a mobiljaink.

Meglepve néztünk egymásra, aztán kuncogva elővettük:

„Hello, anyus! Pétek délutántól vasárnap estig tedd szabaddá magad! Jössz velünk a Mátrába, hosszúhétvégére! Jess”

Elnevettem magam, és felnéztem Rico-ra, aki szintén vigyorgott:

- Jess? – kérdezte.

- Márk? – biccentettem a mobilja felé.

- Hosszúhétvége a Mátrában? – kérdeztük egyszerre, aztán még hangosabban kezdtünk nevetni.

- Ugye jössz? – nézett kérlelve Rico.

- Nem tudom, a fiúk…

- Ki fogják bírni – győzködött. – Ha Jolika nem tudja vállalni, akkor megkérjük anyámat…

- Várj! Nyugi! Anyud nem is ismeri őket. Nem kérhetem tőle, hogy elvállaljon két kis ördögöt. És nem biztos, hogy Jolika nem vállalja. Istenem, én csak… – a kezembe temettem az arcom.

- Mesi! – Rico átnyúlt az asztal fölött, és megint megfogta a kezem. – Én csak akkor megyek, ha te is. Az előbb mondani akartam valamit.

- Igen?

- Tudom, hogy még csak rövid ideje ismerjük egymást, de nagyon megkedveltelek. Nem véletlenül akartam megismerni a fiaidat. Volt velük egy kis hátsó szándékom.

Elkerekedett a szemem, de némán figyeltem.

- Arra számítottam, ha ők megkedvelnek, akkor te is jobban ragaszkodsz majd hozzám. De rájöttem, hogy hibáztam. Túl közel engedtem őket, és ezzel lehet, hogy fájdalmat okozok nekik is, és neked is.

- Miről beszélsz? – kezdtem megrémülni.

- Emlékszel, beszéltem arról, hogy vannak problémáim, és félelmeim, amiket nem mertem megosztani veled?

- Igen.

- Úgy érzem, hogy ideje lenne tisztáznom ezeket a dolgokat, mert látom, hogy szenvedsz, és bármennyire félek is attól, hogy ezzel elveszítelek, meg kell tennem.

- Rico, miről beszélsz? Miért veszítenél el?

- Ne most, kérlek! Ezt szeretném úgy megbeszélni veled, hogy utána a lányok melletted legyenek.

- De…

- Ők jobb társaság lesznek, mint a fiaid, és Jolika. Mondtam, lehet, hogy emiatt elveszítelek.

- Nős vagy, vagy mi? – most már igazán megrémültem.

- Nem – vágta rá, és megcsókolta a kezem. – Csak te vagy nekem, és egyre jobban akarlak.

- De akkor miért beszélsz nekem ilyenekről? – elsírtam magam.

- Mert el kell mondanom, de nem itt, és nem most, és nem úgy, hogy ne legyenek melletted a lányok, hogy támogassanak, ha szükséged lenne rá. És talán, kell majd valaki, aki kitekeri a nyakam.

- Rico! – néztem rá, remegve.

Megfogta a székét, és mellém húzódott. Szorosan átölelt:

- Egyre fontosabb vagy nekem, Mesi. – suttogta. – Nem akarlak elveszíteni, de nem építhetek hazugságra.

- Hazudtál nekem? – néztem rá döbbenten.

- Nem, Kicsim! Nem, dehogy is! Csak elhallgattam valamit, mert… mert én magam is rettegek tőle. Elmondom neked, megígérem, csak annyit kérek tőled, hogy hallgass meg, és ne utálj majd nagyon.

- Én már nem tudlak utálni. Nem tudsz olyat tenni.

- Hát tenni nem is – sóhajtotta. – Bocsáss meg, hogy tönkretettem az estét! Hazaviszlek, rendben?

Némán bólintottam, és hagytam, hogy miután fizetett, a karomnál fogva kivezessen. Csendesen mentünk haza, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Amikor megállt a ház előtt, nem mozdult, a kezét a kormányon tartotta, és mereven nézett előre.

- Azt hiszem, jobb, ha felmegyek – suttogtam, és a kilincs felé nyúltam.

- Mesi! – szólalt meg remegő hangon.

- Igen?

- Félek. Tudom, hogy most nagyon kiborítottalak, és megértem, ha ezek után elküldesz, de… – felém fordult. – megengednéd, hogy itt maradjak éjszakára? Persze kizárólag a kanapén – mondta gyorsan. – Csak szeretnék a közeledben lenni.

- Nem értelek – mondtam halkan. – Az előbb még azt mondtad, hogy amit mondani akarsz, amiatt elveszíthetsz. Pont úgy, mint aki egy szakítást készít elő…

- Nem, én…

- Most meg itt akarsz aludni?

- Mesi, kérlek!

- Most ne, Rico! Most ne!

Lenyúltam a kilincshez, de utánam nyúlt, és visszahúzott magához:

- Várj még! – nyögte rémülten, és megcsókolt.

Annyira vágyakozva, hogy éreztem a gyötrődését, és talán a fájdalmát. Hevesen simogatta a hátamat, és közben egyre közelebb húzott magához.

- Mesi, kérlek! – zihálta a fülembe. – Kérlek!

Újra lecsapott a számra, és nem engedett. Erős akartam lenni, de elgyengültem, és a karjába omlottam. Éreztem, hogy a könnyeim az arcomat áztatják. Elhúzódtam, és a szemébe néztem:

- Mondd el, miről van szó! – követeltem.

- Megígérem, hogy hétvégén mindent elmondok, mindent. De ne akard, hogy most tegyem.

- De addig megőrülök – suttogtam.

- Csak két nap, és hidd el, hogy nem akarok szakítani. Hosszú idő óta te vagy az első, aki ilyen érzelmeket ébreszt bennem, eszem ágában sincs lemondani rólad.

- Kikészítesz – suttogtam, miközben próbáltam visszaülni az ülésbe, mert közben áthúzott az ölébe, és szorosan tartott.

- Holnapután mindent megtudsz, Kicsim! Esküszöm.

Erőtlenül biccentettem.

- Megengeded, hogy maradjak? – kérdezte megint. – Nem akarlak magadra hagyni. Tudom, hogy most még jobban szenvedsz, és szeretnélek megnyugtatni.

- Istenem, Rico! Miért csinálod ezt?

- Mert akár hiszed, akár nem, én is szenvedek.

- Rendben, maradj! – suttogtam, lehajtottam a fejem. – De a kanapén.

- Igen – sóhajtott.

Elengedett, kiszálltunk, és ahogy befelé sétáltunk nem engedtem, hogy megfogja a kezem.

A lakásban aztán szó nélkül vittem ki neki az ágyneműt, Jolika aggódva figyelt, és amikor Rico bement a fürdőbe, odalépett hozzám:

- Veszekedtetek?

Megvontam a vállam.

- Jó ötlet, ha itt marad?

- Nem tudom. Nagyon ostoba vagyok, igaz?

- Féltelek kicsikém.

- Tudom, Jolika, és köszönöm. De nem lesz gond. Menjen csak nyugodtan.

- Ahogy gondolod.

Biccentettem, és finoman kitessékeltem az ajtón. Alig csuktam be az ajtót, a fürdőszoba ajtó kinyílt. Rico elgyötört tekintettel kilépett, és rám nézett, aztán odalépett mellém, és megpróbált átölelni, de elhúzódtam.

- Megágyaztam neked a kanapén – mondtam halkan, és bementem a szobámba. Becsuktam az ajtót, és csak azután hagytam, hogy a könnyeim újra kiszakadjanak. Némán sírtam, nem akartam, hogy hallja. Talán nem lett volna szabad hagynom, hogy itt maradjon, de végképp összezavarodtam.

Kinyitottam az ajtót, hogy megnézzem, mi van vele, és ijedten a számhoz kaptam a kezem, mielőtt felsikoltottam volna. Majdnem rám esett. Az ajtóban állt, a homlokát nekitámasztotta, és most megszédült.

- Bújj hozzám! – suttogta. – Ölelj át, kérlek! Szükségem van a gyengédségedre.

Behúztam a szobába, és összebújva aludtunk el. Szorosan tartott a karjában, annyira, hogy mozdulni sem tudtam, de mégsem zavart.

Reggel próbáltam nem engedni a gyengeségemnek. Nehezen ment, de sikerült. Most nem sietett, csak ült a konyhában, amíg a fiúk uzsonnáját készítettem.

- Nem fogsz elkésni? – kérdeztem, miközben az üvegekbe töltöttem a teát.

- Csak a jövő héten kezdek – suttogta. Felnézett rám – Azt akarod, hogy menjek el?

Elfordultam, nem mertem a szemébe nézni.

- Mesi, kérlek! Legalább válaszolj!

- Menj el!

- A hétvége…?

- Nem tudom. Egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen kapcsolatra vágyom.

A szék megcsúszott a linóleumon, ahogy felugrott. Pár pillanattal később hallottam, hogy becsapódik a bejárati ajtó.

Egész nap a hívásokra figyeltem, alig válaszoltam a két lány kérdéseire. Csak az ügyfelekkel beszéltem. Délután halkan elköszöntem tőlük, és egyenesen hazamentem. Szótlanul elvégeztem a dolgomat, aztán leültem a tévé elé, és csak bámultam.

- Anya, összevesztél Ricoval? – kérdezte Peti, és leült mellém.

- Azt hiszem – suttogtam. – Azt hiszem, még várnom kell arra, aki igazán akar.

- De miért? Rico jó fej.

- Tudom, de talán mégsem ő az, aki megfelel nekem.

- Pedig ő téged akar.

- Honnan tudhatnád? – kérdeztem, és szomorúan mosolyogtam.

- Mert elmondta.

- Mikor? – néztem rá.

- Ma felhívott.

- Tessék?

- Felhívott, és…

Felugrottam, felkaptam a mobilomat, és miközben tárcsáztam a számát, hátraszóltam:

- Menjetek fürdeni! Szólj Zolinak is!

Bementem a szobámba, és amikor felvette, nekiestem:

- Hogy képzelted? A hátam mögött? Petin keresztül próbálsz manipulálni?

- Elnézést, azt hiszem, maga Ricardot keresi, én az apja vagyok, Domingo.

- Oh, elnézést, én… – hebegtem zavarodottan. – Bocsásson meg, Kardos Emese vagyok, és igen, Ricot kerestem. Oda tudná adni neki a telefont?

- Most nem, épp bent van a kezelésen, de szólok neki, hogy kereste.

- Várjon, milyen kezelésen? Talán beteg?

- Ezek szerint még nem beszélt erről magának? Nem hiszem, hogy…

A mobil majdnem kiesett a kezemből.

- Mi a baja? – kérdeztem.

- Nem hiszem, hogy ezt nekem kellene elmondanom. Szólok neki, hogy hívja vissza.

- Köszönöm – motyogtam, és bontottam a vonalat.

Kimentem, és azonnal odaléptem Petihez:

- Mit mondott neked?

- Csak annyit, hogy nagyon fontos vagy neki, és szeretné, ha meghallgatnád. Szerintem komolyan gondolja.

- Értem. – mormoltam. – Zoli?

- Már fürdik.

- Akkor jó – sóhajtottam.

- Anya – Peti átölelt. – Ne hagyd, hogy lelépjen, oké?

- Nem mondta, hogy mit akar mondani?

- Nem hiszem, hogy rám tartozik – vonta meg a vállát.

- Sokszor alig tudom elhinni, hogy csak tizennégy éves vagy – mondtam.

- Tudod anya, sokszor alig tudom elhinni, hogy az anyám vagy, annyira gyerekesen viselkedsz.

- Kösz – horkantam fel döbbenten.

- Hallgasd meg őt!

- Igazad van – sóhajtottam.

Zoli berobogott a szobába, és lehuppant mellém:

- Akkor holnap Joli mamival alszunk?

- Tessék? – kérdeztem.

- Jess felhívta, mert tudta, hogy te elfelejted. Joli mami azt mondta, hogy vigyáz ránk hétvégén. Akkor te el tudsz menni a lányokkal pihenni.

Hátrahajtottam a fejem a támlára, és nevetni kezdtem.

- Menj, kicsim, feküdj le! – simogattam meg Zoli fejét.

- Jó éjszakát, anya!

- Szép álmokat!

Peti bevonult a fürdőbe, pont, amikor a mobilom megrezdült.

- Kerestél – szólt bele Rico.

- Milyen kezelésen voltál? Mi a bajod? – szegeztem neki a kérdést.

- Ne izgulj, semmi komoly. – mondta. – Eljössz holnap? Akkor elmondok mindent.

- Legyél ott te is a munkahelyemnél! Úgysem férünk be egy kocsiba. A többit leegyeztetem Jess-el.

- Köszönöm – sóhajtotta megkönnyebbülten.

- De mindent el kell mondanod, érted? Mindent.

- Ebben biztos lehetsz.

11. fejezet

Végül mégis egy autóval mentünk. Márk szerzett valahonnan egy átalakított Hummert, amibe mind befértünk.

- Ezzel könnyebben feljutunk – magyarázta, amikor bepakoltuk a csomagokat. – Rick Opelje tuti elakadna.

- Miből gondolod? – kérdeztem.

- Ha itt van húsz centi hó, a Mátrában tuti duplaennyi van. – nézett rám. – Tudsz síelni?

- Még nem próbáltam, de szánkón már ültem.

- Az jó, mert lehet, hogy azzal jövünk haza – nevette el magát Noel, aki Mirának segített beszállni hátra.

- Ha-ha – morogta Márk. – Azért remélem, ez a dög kibírja az utat. A haverom nagyon dicséri.

Rico felé néztem, egyáltalán nem volt feldobódva attól, hogy együtt töltjük a hétvégét, bár én sem repdestem túlzottan.

Egész úton feszülten ültünk egymás mellett, hallgattuk a többiek beszélgetését, a terveket, hogy mit csináljunk a hétvégén, és becsületünkre szólt, senki nem vett észre semmit, mert igyekeztünk vidáman bekapcsolódni, de amikor egymásra néztünk, a pillantásunk mindent elárult. Hatvan mellett megálltunk egy hipermarketnél, és alaposan felszerelkeztünk, nem akartuk, hogy fent a hegyen jöjjünk rá, hogy hiányzik valami. Jess-el és Mirával még napközben megírtuk a bevásárlólistát, amit induláskor a fiúk kipótoltak. És most, amíg ők tankoltak, mi besiettünk. Szerencsére egyikünk sem akarta húzni az időt nézelődéssel, így viszonylag gyorsan végeztünk, bár a srácok nem így gondolták. Többször ránk csörögtek, hogy siessünk már. A végén már nem vettük fel a telefont.

- Beszéltetek már azóta? – kérdezte Jess a tejes pultnál.

- Nem, azt mondta, majd fönt a házban – sóhajtottam.

- Ne idegeskedj! Biztosan nem lesz baj.

- Nem tudom, tegnap orvosnál volt, és azt mondta, hogy emiatt lehet, hogy elhagyom.

- Te őt? – döbbent meg Mira. – Mégis mit akar? Szakítani?

- Nem, legalábbis ezt mondja. Nem tudom.

- De most végre kiderül. – simogatta meg a karom.

- Igen, de nagyon félek.

- Megértelek.

Kitoltuk a kocsit a pénztárhoz, beálltunk a sorba, és vártunk. Péntek délután volt, hatalmas tömeg, a sorban állás tovább tartott, mint maga a vásárlás, a végén már szinte őrjöngtünk, amiért nem nyitottak meg több pénztárat. De végre kijutottunk. A fiúk a parkolóban már toporogtak:

- Gyerünk már, így reggelre se érünk fel – morgolódott Márk.

- Talán hagynod kéne, hogy Noel vezessen – vigyorgott Rico.

- Miért? – néztem rá.

- A terrorelhárítóknál kaptam kiképzést – magyarázta Noel.

- Senki más nem vezetheti a Hummert, csak én. Nem az én kocsim, nem kockáztatok.

- Jogos – értettem egyet vele. – Induljunk!

Ahogy a kocsi felé léptem, megcsúsztam, Rico azonnal utánam kapott, hogy ne essek el, és amikor ránéztem, elfelejtettem minden addigi dühömet, és félelmemet.

- Kösz – suttogtam.

Végig fogtam a kezét, amíg beszálltunk, és most nem szóltam rá, amikor közelebb húzódott hozzám.

Elég későn értünk fel a nyaralóhoz, már sötét volt, így nem sokat láttam a tájból, sőt az udvarból se, mert a hideg, és a szakadó hó miatt siettünk bejutni. Márk azonnal lement a kazánhoz, és begyújtott, addig mi körülnéztünk.

A kis nyaraló, nem volt annyira kicsi, mint ahogy Márk mondta. Az előszobából nyílt jobbra a konyha, ami bár nem volt a legmodernebben felszerelt, de minden megvolt, amire szükségünk lehetett. A nappali felé nem volt fala, hanem egy széles lépcsősor vezetett le, folytatásaként annak, ami az előszobában kezdődött. Egy erős oszlop választotta el a két helységet egymástól. Amikor beléptünk a hatalmas szobába, akkor vettem észre, hogy a ház a meredek hegyoldalba van építve, így ha kinéztünk az ablakon, teljes egészében láthattuk a völgyet, bár erre reggelig várnom kellett. Az egyik ablak szemben volt a bejárattal, és innen nyílt a teraszajtó is. jobbra hatalmas kandalló állt, először csak néztem, de megértettem, hogy miért építették ide. Az egész háznak ez adta meg a hangulatát, és a terméskő burkolat, ami az egész nappalira jellemző volt. A padlót téglaszínű járólap fedte, középen tejeskávészínű ülőgarnitúra volt, sötétbarna dohányzóasztallal, és meleg cirmosmintás szőnyeggel.                                          

A törtfehér takaró, ami hanyag eleganciával volt a kanapéra dobva, szinte hívogatott, hogy terítsem magamra, de egyelőre ellenálltam a csábításának.

Inkább elindultunk balra, ahol egy folyosó vezetett a hálószobákhoz elől volt a fürdő, ami szintén egyszerű volt, de mindennel felszerelt. A három szoba sem volt hivalkodó, egy-egy komód, és franciaágy volt bennük.

- Jess, te voltál már itt? – kérdeztem kíváncsian, bár szerintem a kérdésben benne volt a válasz.

Nem is felelt, csak sejtelmesen mosolygott, aztán megmutatta, kinek melyik szoba jut. Ricot és engem a leghátsó szobába tessékelt, és amikor ránéztem, csak kacsintott egyet.

Aztán hirtelen kettesben maradtunk. Zavartan néztünk egymásra, végül megszólalt:

- Behozom a táskákat.

- Kösz, én meg megnézem, mit segíthetek Jessnek.

- Jó – motyogta.

Ahogy az ajtóhoz léptem, arrébb húzódott, de én megálltam egy pillanatra, és felnéztem rá. Nem tudtam, mit akarok, éreztem a köztünk vibráló feszültséget. Megtorpantam, és vártam valamire.

Rico lehajolt, és végtelenül lágyan megcsókolt, az ajtófélfához nyomott, de nem volt durva, vagy erőszakos, bármikor leállíthattam volna. Nem tettem. Belülről átjárt egy furcsa bizsergés, mintha ki akartam volna szakadni a testemből, hogy bekebelezzem őt. Szorosan hozzásimultam, és gyötrődve belenyögtem a csókjába. Felemelte a fejét, és rám nézett, annyi félelem volt a tekintetében, hogy képtelen voltam megállni, és megsimogattam az arcát.

- Minden rendben lesz – suttogtam.

Aztán elengedtem, és kisiettem a lányokhoz.

Még mindig kapkodtam a levegőt, amikor beléptem a konyhába. A két lány rám nézett, de nem szóltak semmit, csak a szatyrokból pakoltak kifelé. Azonnal a hűtőhöz léptem, és berámoltam a felvágottat, meg a tejet, és a másnapi ebédnek valót, amikor Mira odalépett mellém, és átölelt.

- Jól vagy?

- Azt hiszem – sóhajtottam, és mosolyogni próbáltam. – De ne én legyek már a téma. Mit csinálunk este?

- Várjuk meg, amíg a fiúk is beérnek, és kitaláljuk – felelt Jess. – De szerintem, ma már csak vacsora meg filmezés marad. Ki kell pihenniük magukat, mert reggel hólapátolással kezdenek.

Nevetni kezdtünk, és amikor a fiúk bejöttek a konyhába, csak még jobban kacagtunk. Igyekeztem elengedni magam, ezért odaléptem Ricohoz, és könnyed puszit leheltem az ajkára.

- Gyere hóember! Segítek kiengedni.

Ő is nevetni kezdett, levette a kabátját, meg a bakancsát, és követett a nappaliba, ahol én már a kandallót méregettem.

- Be lehet gyújtani? – néztem Márkra.

- Persze, de a kazán teljes üzemben működik, pillanatok alatt szauna lesz idebent.

- Arra még szerintem várhatunk – dörzsölte meg a karját fázósan Jess. – Gyújtsunk be a kandallóba is.

Rico szó nélkül kilépett a teraszra, és pár pillanat múlva visszatért egy jókora ölnyi fahasábbal. Lekuporodtunk a kandalló elé, és kissé ügyetlenül ugyan, de végül életre hívtuk a lángokat.

- Este mozizás? – kérdezte Noel.

- De előbb vacsora – mondta határozottan Mira, Jess és én pedig összenéztünk, és felkacagtunk. – Mi van? – kérdezte sértődötten.

- Semmi – kacarásztam.

- Lányok, szerintem ma már hagyjátok a főzést, elég, ha összedobtok pár szendvicset.

- Vettük a rendelést – mondtam, és beletöröltem a kezem a nadrágomba. Rico próbálta elkapni, de elkésett.

- Ugye hoztál másik farmert? – nézett fel.

Lepillantottam, és megláttam a combomon a kormos ujjnyomokat.

- A csudába! – nyögtem fel. – Persze, készültem, de nem erre.

- Nyugi valószínűleg kijön belőle. – vigyorgott Jess. – Menj, öltözz át, aztán Ricoval keressetek valami filmet! Addig mi megoldjuk a kaját. Pattogatott kukoricát is csináljunk?

- Naná! – felelték kórusban a srácok.

Mosolyogva hátramentem, és előkerestem a szabadidőnadrágomat. Mire visszamentem a fiúk már hozták az italokat a lányok pedig javában szorgoskodtak a konyhában, de amikor elindultam, Jess szigorú pillantással a nappaliba parancsolt. Megálltam a szekrény előtt, ahol a DVD-k sorakoztak, és nézegetni kezdtem őket. Meglepődtem, csupa régebbi film volt, de jók. És nem csak egyféle, akadt akció – mint a Die Hard sorozat, scfi-fi – Mad Max, vígjátékok – Oscar, Kaszakő, fantazy – Willow. Ezen megakadt a szemem, nagyon rég láttam már ezt a filmet, bár gondoltam, hogy a többiek nem értékelnék, ezért nem hoztam szóba.

Egyszer csak melegséget éreztem a hátam mögött, aztán egy sötétbarna kéz előrenyúlt mellettem, és levette az egyik lemezt:

- Willow, az egyik kedvenc filmem.

- Nekem is – válaszoltam gondolkodás nélkül.

- Elora Dannen volt a kedvencem – nevette el magát.

- A csecsemő? – néztem hátra.

- Aha, mindig úgy gondoltam, ha egyszer lesz egy lányom, akkor így fogják hívni.

- De a lányodat, nem…

- Carlanak hívják. Rosario hallani sem akart róla, hogy Elora legyen. – vonta meg a vállát.

- Sajnálom.

- Én nem. – lenézett rám, és vigyorogni kezdett. – Sokkoljuk őket?

- Aha – cinkos pillantást váltottunk, és Rico a lejátszóhoz lépett.

- Megvan a film? – kérdezte Márk, aztán elkerekedett a szeme. – Na, neem!

- Na, de! – mondtuk egyszerre. – Rátok fér egy kis kultúra – folytattam.

- Az egy idétlen mese!

- Ti mondtátok, hogy válasszunk – érvelt Rico. Elindította a lejátszást, leült a kanapéra, és maga mellé húzott. Közben pedig rám terítette a takarót, amit már előzőleg is kinéztem magamnak. – Hogy ne fázz, amíg átmelegszik a ház.

- Kösz – mosolyogtam rá, és felkuporodtam, úgy, hogy szorosan hozzábújhassak.

Végül a „fiatalok” is élvezték a filmet, a legvégén Mira még izgult is, hogy sikerüljön elpusztítani a gonosz királynőt, Rico és én csak nevettünk rajta, de persze csak halkan, nehogy rossz néven vegye.

A szendvicseket, és a nasit persze mondanom sem kell, hogy elpusztítottuk, és most jóllakottan ültünk, mozdulni sem tudtunk.

- Mit szólnátok még egy filmhez? – kérdezte Noel. – De most mi választunk – nézett ránk szúrósan, neki annyira nem tetszett a mese.

Végül úgy döntöttünk, hogy engedve a többségnek a következő film a Mad Max első része legyen, és tudtam, hogy ennek következtében szombaton várható lesz a második, és a harmadik rész is. Nem zavart különösebben, de most nem ezt szerettem volna. Valahogy módot kéne találnom, hogy kettesben beszéljek Ricoval, láttam, hogy ő is szeretné, ezért megpróbáltam valamit. Felálltam, és bementem a szobánkba, magamra vettem a vastag nadrágot, meg egy pulcsit, és visszafelé a kabátot is lekaptam a fogasról. A többiek meglepve néztek rám:

- Kimegyek kicsit a teraszra – magyaráztam.

- Ilyenkor? – döbbent meg Jess.

- Igen, miért? – rákacsintottam, aztán Rico felé néztem, aki azonnal megértette, és felállt.

- Ha megvársz, kimegyek veled. Szeretnék elszívni egy pipát, de nem akarom zavarni a többieket.

- Mondtam, hogy ne hozd azt a vacakot! – hőbörgött Márk.

- Kint szívom, nem fogjátok megérezni – mordult vissza rá.

- Oké – szóltam közbe. – kint várlak.

Kiléptem a teraszra, az éjszakai hideg levegő megcsapott, de jólesett, mostanra tényleg olyan volt odabent, mint egy szaunában. Mélyeket szívtam a tiszta levegőből, és közben körülnéztem. A bentről kiszűrődő fényben a kert, és a lentebb elterülő erdő sejtelmes, varázslatos homályban derengett, a csillagok, és a hold fénye visszaverődött a hóról. Kedvem lett volna meghemperegni benne. Odaléptem a korláthoz, és egy darabon lesöpörtem a havat, és rátámaszkodtam.

Pár perc múlva nyílt az ajtó, aztán megéreztem, ahogy Rico szorosan mellém áll. Azonnal éreztem az édes pipadohány illatát, megremegtem, és mosolyogva közelebb húzódtam hozzá.

- Fázol? – kérdezte, és átölelt.

- Nem, csak borzongok. Annyira szép itt minden, olyan nyugodt.

- Igen, én is szeretek idejönni – mondta halkan, és kissé elfordulva kifújta a füstöt.

Utána fordultam, és beleszimatoltam a levegőbe. Elnevette magát, és ahogy visszafordult, kivette a pipát a szájából, és az orrom elé tette. Odakaptam, és mélyen beszívtam az illatát, aztán persze köhögni kezdtem a füsttől, ettől csak még jobban nevetett.

- Örülök, hogy eljöttél – sóhajtotta.

- Én is – a hátamat a mellkasához támasztottam, és lenéztem a kertbe. Lent a távolban valami furát láttam – Mi van ott?

- Egy patak – mosolygott.

- Itt a kertben? – lepődtem meg.

- Aha, és Márk mesélte, hogy nyaranta nagy ritkán még viperák is vannak az erdőben.

- ÁÁÁ, ne máár! Komoly?

- Igen, de tényleg csak nagyon ritkán.

- Szép itt nyáron, igaz?

- Nem tudom, akkor általában én a világ másik végén vagyok.

- Oh, ja persze. Könnyen elfeledkezem róla.

- Én nem. – mondta csendesen, és átölelte a derekamat.

- Mit akarsz tőlem, Rico? – kérdeztem hirtelen.

- Mindent – vágta rá, és ahogy szembe fordultam vele, megint láttam a gyötrődést a szemében. – Mindent, Mesi!

Megsimogatta az arcomat, egy pillanatig nézett, aztán mély levegőt vett:

- Csak attól félek, hogy én képtelen leszek megadni neked ugyanezt.

- Miért? Miért voltál orvosnál? Beteg vagy? – kérdeztem aggódva.

- Igen, vagyis nem. Nem fizikailag. Tegnap pszichiáternél voltam.

Döbbenten néztem rá, ő pedig folytatta:

- A félelmeim, és a problémám. Mind pszichés eredetűek.

- Mi történt veled?

- Nem könnyű erről beszélnem, a családomon kívül más nem is tudja, csak Márk. Benne megbízom.

- Bennem nem? – néztem fel rá.

- Dehogynem. Ezért mondom el neked. Csak lehet, hogy ez túl sok lesz. Megérteném, még nekem is sok.

- Bízz bennem, Édes! – mondtam halkan. – Hidd el, hogy erősebb vagyok, mint hinnéd.

- Tudod, meséltem, hogy elváltam Rosariotól, és hazaköltöztem.

- Igen. – biccentettem.

- Egy ideig minden normális volt, jó pár évig, és addig nem is volt semmi gondom. De aztán az a dög rájött, hogy Carla hamarosan nagykorú lesz, és akkor elesik a gyerektartástól. Akkor kezdett el szemétkedni. Először azzal perelt, hogy miattam esett el a jól fizető állásától, persze ezt az ügyvédem hamar lezárta, de Rosario nem nyugodott, minden lehetőséget megragadott, hogy kikészítsen. A kaput az tette be, amikor…

- Hé, nem fagytatok még a korláthoz? – lépett ki Márk. – Gyertek már be, rossz nézni, ahogy itt reszkettek.

Rico elfordult, vágott egy dühös grimaszt, aztán félrebillentett fejjel Márkra nézett:

- Kösz haver! – sziszegte.

Márk először értetlenül nézett, aztán leesett neki:

- A francba, bocs! – hebegte, és ott hagyott minket, de láttam, hogy Rico most már nem fog beszélni.

Elhúzódott, kiverte a dohányt a pipából a korláton, és lehajtott fejjel elindult befelé. Utánakaptam:

- Várj!

Visszanézett rám, én pedig hozzábújtam.

- Bízhatsz bennem – ismételtem meg.

- Tudom, Kicsim – mosolygott, és mintha megkönnyebbülést láttam volna megcsillanni a szemében. – Gyere, menjünk be. Most már úgyse hagynak beszélgetni.

- Sejtem – sóhajtottam, de tudtam, hogy most már biztosan megtudok mindent. Átszakadt benne a gát, ledöntötte a falat, nekem csak végig kell hallgatnom. Reméltem, hogy amit mondani fog, az nem annyira sokkoló, mint amennyire ő gondolta.

Odabent aztán gyorsan ledobáltam a ruháimat, annyira meleg volt, hogy izzadtunk. Csak egy vékony póló, és a rövidnadrágom maradt rajtam, ahogy a többieken is, de senki nem bánta, mert tudtuk, hogy éjszaka nagyon hideg lesz.

Márk előszedett valahonnan egy Monopoly-t, és éjszakába nyúlóan játszottunk. A végén már alig láttuk a táblát, és a kártyákat, sokszor félreolvastuk az utasításokat, és ezen hatalmasakat nevettünk. Aztán Rico és én lesöpörtük a zöldfülűeket. Persze dühöngtek, és csalásról beszéltek, de mi ketten csak mosolyogtunk, és győzedelmesen kihúztuk magunkat.

Hajnali kettőkor aztán úgy döntöttünk, hogy ideje ágyba bújni, mert Márk másnapra kirándulást akart szervezni. Kételkedtem benne, hogy képesek leszünk rá. Kezdve azzal, hogy a fiúk valószínűleg kitikkadnak, mire ellapátolják ezt a rengeteg havat, és ahogy a lányokra, meg magamra néztem, egyikünknek se volt sok kedve a térdig érő hóban botladozni egy erdő közepén.

De ez most nem érdekelt különösebben, elköszöntünk a többiektől, és próbáltam nyitott szemmel eljutni a szobánkig, majd megtalálni az ágyat.

Már majdnem eldőltem, amikor Rico átölelt, és maga felé fordított. Nem szólt semmit, csak a karjában tartott, és mosolygott, majd az egyik kezével elengedett, és becsukta az ajtót. Utána a karjába emelt, és óvatosan lefektetett az ágyra. Betakart, és mellém bújt, még kaptam egy gyengéd csókot, és megint hallgathattam a navajo szavakat.

- Mit mondasz nekem? – kérdeztem akadozó nyelvvel.

- Csak jó éjszakát kívánok – kuncogott.

- Mondhatnád inkább, hogy letéped rólam a ruhát, és szeretkezel velem.

- Mire megtenném, te már aludnál, ahhoz pedig nincs kedvem – suttogta. – Aludj jól, szerelmem.

Átölelt, szorosan magához húzott, és miközben lágyan simogatott, megint duruzsolni kezdett a fülembe.

12. fejezet

Reggel arra ébredtem, hogy kicsit fázom, azonnal rájöttem, miért. Egyedül voltam. Kótyagosan ültem fel, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, aztán rájöttem, hol vagyok. Körülnéztem, és Ricot kerestem, pár pillanattal később kinyílt a szoba ajtaja, és belépett. Megint szomorúnak tűnt, de igyekeztem felvidítani:

- Jó reggelt! – kiugrottam az ágyból, és átöleltem, de nem viszonozta. – Rico?

- Jó reggelt! – motyogta, és megrázta magát, mintha kábulatból térne magához.

- Miért van rossz kedved?

- Nem érdekes – mondta, és igyekezett mosolyt csalni az arcára, de nem volt őszinte.

- Idefigyelj Ricardo Santos! Szedd össze magad, mert nem szeretném egész hétvégén a savanyú ábrázatodat nézni. Azt akarom, hogy nevess velem!

- Mesi, most ne! Inkább gyere! A többiek is hamarosan felkelnek, remélem, és Noel olyan lesz, mint egy kiképzőtiszt. Márkkal megbeszélték, hogy felvisznek minket a hegytetőre, mert látnotok kell a tájat.

- Ez most komoly? – nyafogtam, miközben kihúzott a konyhába. Tudtam, hogy terel, de nem akartam erőltetni a dolgot. – Jézus, nagyon hideg van. Hadd menjek vissza, felvenni valami ruhát.

- Oké, addig felteszem a kávét, de siess! Lepjük meg őket a reggelivel.

- Jó-jó – motyogtam.

Leültem az ágy szélére, és kotorászni kezdtem a táskámban a vastag tréningem után. Felvettem, aztán felhúztam a sízoknit is, legalább ennyi közöm volt a síeléshez.

Eszembe jutott, hogy beszélnem kéne a fiúkkal, ezért gyorsan felhívtam őket:

- Szia, Peti! Hogy vagytok? Minden rendben?

- Szia, anya! – válaszolt. – Persze, minden oké, most megyünk Joli mamival vásárolni. Ti jól érzitek magatokat?

- Igen, szívem. Nagyon szép helyen vagyunk, majd csinálok képeket.

- Oké, adom Zolit, mert én öltözöm.

- Rendben – mosolyogtam elnézően.

- Szia, anya! Jól vagyok, Joli mamival megyünk a piacra. Adom őt, szia.

Most már felnevettem, hát, ilyenek a fiaim.

- Szia, kicsim! Jól érzed magad? – kérdezte a pótmamám.

- Egyelőre igen, de még vár rám egy komoly beszélgetés. Remélem, jól fog elsülni.

- Én biztos vagyok benne. Ez a fiatalember odáig van érted.

- Bár igaza lenne, Jolika.

- Na, ne nyavalyogj! Érezd jól magad, és pihenj! Holnap estig ne halljak rólad, mert nem fogom felvenni a telefont.

- De…

- Nincs de! Ez parancs, érezd jól magad!

- Rendben – mosolyogtam.

- Szia!

- Csókolom, és puszilom a fiúkat.

Közben hallottam, hogy Márk is kitámolyog, ezért összeszedtem magam, és kimentem. A közlekedő folyosón azonban megtorpantam, nem volt szép dolog, de hallgatóztam.

- Bocs az éjszaka miatt – mondta Márk. – Nagyon zavartunk?

- Nemigen tudtam aludni – morogta Rico.

- Bocs haver, nem akartam, hogy rosszul érezd magad.

- Azért nem volt annyira rossz, jó volt nézni őt.

- És? – kérdezte Márk kíváncsian.

- Remélem, rendben lesz a dolog – felelt. – Szeretném, ha vele összejönne, de a hétvége mindent eldönt.

- Akkor elmondod neki?

- Őszintének kell lennem, ha azt szeretném, hogy bízzon bennem.

Nem akartam kihallgatni őket, de egy kicsit megnyugtatott, hogy Rico ennyire nem akarja feladni. Végül kissé hangosan csuktam be az ajtót, hogy tudják, jövök.

- Szia, Márk! – köszöntem mosolyogva.

- Szia! Sikerült aludnod?

- Igen, csodásan, kösz. Ez a levegő jót tesz. – A hűtőhöz léptem, és kivettem a tojásokat, meg a szalonnát. – Hova pakoltátok a hagymát?

- Ott van az ajtó mögött – mutatta Márk.

- Akartok sírni, amíg előkészítem a szalonnát, meg a tojást? – mosolyogtam rájuk.

- Ugye viccelsz? – nézett döbbenten Márk, de amikor megráztam a fejem, megvonta a vállát, és a hagymáért nyúlt.

- Nem kell apróra vágni – mondtam. – Elég elnagyolva. A fűszereket hol találom?

- Azt hiszem, a tűzhely melletti szekrényben.

- Kösz – nyitottam ki.

Gyorsan, csendben dolgoztam, és mire elővettem a serpenyőt, a fiúk is elkészültek. Könnyes szemmel meredtek rám, én pedig odaléptem Ricohoz, és adtam neki egy puszit.

- Minimum egy csókot vártam – mormolta durcásan. – Ennyi hagymavágásért.

- Még nem mostam fogat, azt majd utána kapod meg.

- De kamatokkal kérem – kezdett vigyorogni.

- Uzsorás – nevettem, és nekiláttam a sütésnek.

Egyelőre csak nekik akartam elkészíteni, gondoltam, a többieknek is frissen sütöm meg, de az illatok kicsalták őket is. Álmosan, kócosan jelentek meg egymás után. Végül mindenki együtt evett, és én közben pirulva fogadtam a dicséreteket.

- Ugyan! Ez csak rántotta, mindenki tud ilyet.

- Én nem – vonta meg a vállát Noel.

- Szerintem menne, ha megpróbálnád – nevettem.

Reggeli után, gyorsan rendbe szedtem magam, amíg a lányok is felöltöztek. A fiúk addig ellapátolták a havat a járdáról – gyorsabban végeztek, mint hittem, és mire észhez tértem, már bakancsban, vastag overallban, kapucnival a fejemen bandukoltam Rico kezét fogva az erdőben. Kedvesem maga mögött húzta a szánkót. Kissé nevetségesnek éreztem a dolgot, de a többiek megnyugtattak, hogy ez egyáltalán nem az.

Később aztán rá kellett jönnöm, hogy Márknak igaza volt. Ez a kirándulás csodás volt, a friss levegő, a tisztaság, a hó, teljesen elvarázsolt. Mire felértünk a hegyre, már nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. A lányokkal percekig gyönyörködtünk a kilátásban.

- Márk, ide el kell jönnünk nyáron is – áradozott Jess.

- Egyszer majd eljövünk, de még várni kell rá – fogta meg a kezét. – Most viszont irány lefelé… a szánkókkal. Kezdek éhes lenni.

- Máris – nevettünk együtt. – Most reggeliztünk.

- Mesi mindjárt két óra.

- Már? – döbbentem le.

- Mi a baj? – kérdezte Rico, és mellém lépett.

- Úgy repül az idő – sóhajtottam.

- De együtt vagyunk, és jól érezzük magunkat – ölelt át.

- Hé, a turbékolással várjatok, míg visszaérünk – vigyorgott Jess.

Rico és Márk összenéztek, nem vették észre, hogy láttam, de éreztem, hogy a reggeli beszélgetés nagyobb jelentőséggel bírt, mint hittem. Most már csak tudnom kell, mi az a dolog, amit el akar mondani.

- Oké, gyerünk! – futott Márk a lejtő széléhez. – Az utolsó páros főzi a vacsorát.

Felpattantak Jess-el a szánkóra, és már lendületet is vettek. Mi sem akartunk lemaradni, azonnal felpattantunk a szánkókra, és követtük őket. Rico ült hátra, szerencsére felfelé jövet elmagyarázta, hogy kell irányítani a szánkót, mert nekem fogalmam sem volt róla. Gyerekként szánkóztam utoljára, és akkor is csak a játszótéri dombon. De így sem maradtunk le, sőt az egyik kanyar után megelőztük Miráékat, és már megszorongattuk Jesséket is, amikor észrevettem a kiálló hatalmas követ. De szólni már nem volt időm, így a szánkó egyik fele megugrott, és mi oltárit borultunk. Rico időben lerántott, és így egymásba kapaszkodva gurultunk le a hegyoldalon. A szánkó gazdátlanul siklott lefelé, mi pedig utána hemperegtünk, először még mosolyogtam, de aztán, amikor rájöttem, hogy nem nagyon akarunk megállni, kezdtem megijedni. Éreztem, hogy Rico szorosan magához ölel, és a testével próbál védelmezni. Aztán végre sikerült a bakancsa sarkával fékeznie a sebességünket, és lassan megálltunk. Felemelte a fejét, és rémülten kereste a tekintetemet:

- Jól vagy? Nem ütötted meg magad?

- Nem, én jól vagyok. És te?

- Minden oké – kezdett vigyorogni. – Csak a nemesebb felem fáj.

Elnevettem magam. Rico mélyen a szemembe nézett. Láttam, hogy a tekintetébe lázas ragyogás költözik, és megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája. Lehajolt, és megcsókolt, de nem tudtunk belemélyedni, mert a többiek kétségbeesett kiabálás közepette közeledtek.

- Istenem, jól vagytok? – ez Mira volt.

- Mesi, élsz még? – Jess szinte sírt.

- Rick! Jól vagytok?

Felemelkedtünk, és nevetve vártuk őket.

- Minden rendben – kiabált fel Rico lelkesen.

Amikor a többiek is látták, hogy nincs baj, megnyugodtak, de innen inkább már gyalogoltunk lefelé. Na, nem mintha ez sokkal veszélytelenebb lett volna a meredek hegyoldalban. Többször megcsúsztunk, és néha leültünk a hóban. Rico persze kihasználta a helyzetet, és egyszer alaposan megfürdetett, nekem csak prüszkölni volt erőm, de nevettem. Rengeteget, és élveztem a napot, láttam, hogy ő is egészen felszabadult, most végre őszintén nevetett, amikor megtaláltam egy hógolyóval. Csillogó szemmel nézett rám, és átölelt.

Legalább egy órába telt, mire leértünk a házhoz, csurom vizesen léptünk be, és szinte mindent ledobáltunk magunkról, hogy aztán meleg, száraz ruhába bújva, letelepedjünk a nappaliban. Amíg Márk beizzította a kazánt, Rico, és Noel a kandallóba gyújtottak be, sejtettem, hogy megint szaunát akarnak, de nem zavart, szerettem a meleget.

A lányokkal készítettünk pár szendvicset, a fiúk megígérték, hogy vacsorára ők készítenek nekünk valamit.

Evés után, Rico kiment a teraszra, és elszívott egy adag pipadohányt, most nem mentem vele, mert még mindig a csurom vizes volt a hajam – a hajszárítóról mind megfeledkeztünk – és nem akartam felöltözni. De ő sem maradt túl sokáig, gyorsan visszajött, és mellém ült.

- Mit csináljunk? – kérdezte Mira, miután jóllakottan, egymáshoz bújva kuporogtunk. Rico önző volt, és kisajátította kettőnknek a kanapét.

A tévé felé néztünk, de egyikünknek sem volt hangulata hozzá. Ebben szavak nélkül egyetértettünk. Márk felállt, és bekapcsolta a Hi-fi-t, valami kellemes zenét rakott be, amitől azonnal kellemes bódultság járt át, aztán vigyorogva megfordult, és felemelte a kezét. Egy pakli kártya volt benne:

- Póker?

- Vetkőzős póker! – vágta rá Noel.

- Istenem, pasik – nyögte Mira. – Másra se tudtok gondolni?

- Mi másra gondolhatnék? – bújt hozzá Noel. – Itt vagyunk egy gyönyörű helyen, összezárva. Használjuk ki!

Nevetni kezdtem, és közben Ricora néztem, de ő nem is mosolygott. Megsimogattam az arcát:

- Megint szomorú vagy? – kérdeztem.

- Nem – nézett le rám. – Csak elkókadtam.

- Ha akarod, én felébresztelek – súgtam a fülébe. Aprót rándult a szája, talán mosoly akart lenni. Aztán felegyenesedett:

- Na, gyerünk! Ki az osztó? – kérdezte, és kigombolta az inge felső két gombját.

A játék nem tartott túl sokáig, szerintem a fiúk csaltak, alig pár kör után, már imádkoztunk, hogy ne veszítsünk többet, inkább folyton bedobtuk a lapokat, végül Márk azt mondta, hogy akkor is le kell dobni valamit.

- Én nem vetkőzöm tovább – mondtam határozottan, és felugrottam, miután megszabadultam mindkét zoknimtól is. Már csak a melltartó, és a tanga maradt rajtam. Sajnos a srácok sokkal jobbak voltak a blöffölésben. Idegesen próbáltam eltakarni magam.

A lányok helyeslően bólogattak, a fiúk bezzeg jókedvűen legeltették rajtunk a szemüket.

- Persze, nektek könnyű, egy alsónadrágban is jól elvagytok, mi meg feszengünk itt – morogtam tovább.

Rico hirtelen kinyúlt, és lehúzott maga mellé a kanapéra. Rám borította az ingét, és összefogta a mellkasom előtt.

- Ne haragudj! – duruzsolta a fülembe.

- Oké, akkor fejezzük be! – mondta Márk. – Most játsszuk azt, hogy ki kell váltani a ruhákat, én kiválasztom, Jess pedig kitalálja, hogy mit kell megtenni érte. Rendben?

- Rendben – mormoltuk, de én továbbra is magam elé meredtem.

- Jó, itt van egy – dugdosott valamit a háta mögött. Úgy vette ki a párna alól, hogy nem nézett oda. Tehát nem tudta, kié. – Jess, mit érdemel az a „bűnös”, akinek a ruhája a kezemben van?

- Kezdjük lazán – mosolygott a barátnőm. – Csókolja meg a párját!

Márk előhúzta… Mira topját.

Mira zavart kacarászás közepette Noelhez lépett, és forrón megcsókolta. Mi pedig hangos tapssal jutalmaztuk őket. Ez a játék nem is volt olyan rossz, ennyi bőven belefért. Ahogy a ruhák sorban előkerültek, a feladatok kezdtek kicsit pikánsabbá válni, de nem zavart.

Volt olyan feladat, hogy Márknak simogatnia kellett Jesst. Jókat nevettünk közben.

Aztán jött a következő:

- Jess? – nézett előre Márk.

- Oké, legyünk merészebbek – felelt. – Akié a zálog, az kéz nélkül izgassa fel a partnerét.

Márk pedig elővette a… blúzomat.

- Neeee! – nyögtem.

- Ugyan már anyus! – nézett rám Jess. – Mi is megcsináltunk minden feladatot.

- De ez… annyira…! – Ricora néztem, mintha szomorúság bujkált volna a szemében, és talán félelem. – Nem szeretném ezt… ez annyira intim, nem tartozik másra.

- Mert az, hogy Márk végigsimogatott, az igen?

- Na, gyerünk! – kapcsolódott be Noel is. – Csak pár perc. Jó buli, ne kérdesd magad!

- Öreg vagyok én már ehhez – morogtam.

- Egyáltalán nem vagy öreg – csattant fel hirtelen Noel. Döbbenten néztem rá, még sosem fakadt ki ennyire. – Különben nem lennél itt. Gyerünk! Lássuk a műsort! Mi is megcsináltuk, amit kellett.

Ricora néztem, hogy segítsen, de ő egyértelműen rémülten meredt Márkra. Nem értettem, miért.

Nagyot sóhajtottam, és levettem az inget.

- De maximum két perc, és abbahagyom.

- Öt – mondták egyszerre a többiek.

- Öt – suttogta Rico, és próbált mosolyogni.

Lassan lovaglóülésben az ölébe ültem, és végigsimítottam a mellkasán.

- A kezed nem használhatod – szólt rám Jess.

- Akkor mit csináljak vele? – morogtam hátra. – Megtámaszkodhatok a háttámlán?

- De csak annyi.

Kissé előredőltem, és megtámaszkodtam, közben pedig egyenesen Rico szemébe néztem. Bíztatóan rám mosolygott. Lehajoltam, és lágyan megcsókoltam az orrát, aztán felsiklottam a számmal, és a szemöldökét cirógattam. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy végighaladjak az arcán, le egészen az álláig, aztán az alatta lévő puha részig, a nyelvemmel ízleltem, ő pedig halkan felsóhajtott.

- Jó lesz ez! – hallottam a hátam mögül, mire felemelkedtem, de Rico megragadta a csípőmet, és nem engedett.

- Folytasd! – tátogta.

- Kibonthatom a haját? – néztem hátra a vállam fölött.

- Kézzel semmit.

Ráfintorogtam Jessre, aztán visszafordultam. Megemelkedtem, és Rico válla fölött áthajolva a fogammal megfogtam a szalag végét, de nem engedett, még jobban odahajoltam, közben ő kissé elfordította a fejét, hogy jobban hozzáférjek. A nyelvemet betoltam a csomó alá, és a fogaim segítségével sikerült meglazítanom, majd kihúztam a hajából. Ekkor éreztem meg az első remegést, a kezével erősebben szorította a csípőmet, ahogy hozzásimulva felemeltem a fejem. A mellem az ajkához közel nyomódott az arcához, és most már egyértelműen kapkodta a levegőt. Felemelkedtem, a pillantásunk találkozott, és a kezdeti furcsa érzésem, hogy félelmet látok benne, elmúlt. Lehajoltam, és az orrommal beletúrtam a hajába. Most erősen érezhető volt a pipadohány illata. Mélyen beszívtam, és felsóhajtottam. Aztán lassan elindultam lefelé. Már nem zavartak a többiek, olyan volt, mintha csak ketten lennénk. Finoman végigcsókoltam a mellkasát, és a nyelvemmel haladtam lefelé a köldökéhez. Most már folyamatosan remegett, és zihálni kezdett.

- Kifelé! – hörögte hirtelen reszketeg hangon.

Felemelkedtem, és csak azt láttam, hogy Márk szó nélkül tereli ki a társaságot a szobából.

Rico ekkor a kezei közé fogta az arcom, felhúzott, és vadul megcsókolt.

- Kívánlak. – nyögte, és letolt a földre, hogy aztán fölém gördülhessen.

Mire felocsúdtam, az alsója már nem volt sehol, és kapkodva rángatta rólam a bugyit.

- Várj, ne siess! – suttogtam, de nem hallgatott rám.

- Muszáj – zihálta, és szinte letépte a melltartómat is.

Felvettem a ritmust, élveztem, hogy kissé vad. Amikor végre megszabadultam mindentől, határozottan lenyúltam a csípőjéhez, ráfontam az ujjaimat férfiasságára, és ritmikusan mozgatni kezdtem. Azonnal reagált, az ágyékomhoz nyúlt, és az ujjával betört. Egyszerre mozgattuk a kezünket, míg végül már csak halk hörgésre futotta az erőnkből, akkor megpróbáltam lassítani, elengedtem, és megcsókoltam, közben pedig a hátát simogattam.

- Lassítsunk – suttogtam. – Van… időnk, azt… hiszem, a… többiek… egy ideig nem… nem jönnek… vissza.

- Nincs idő – suttogta rekedten. – Most akarom, vagy…

Felemelkedett, és megint megláttam a szemében a félelmet. Megragadtam az arcát.

- Én nem megyek sehová – mondtam, és megcsókoltam az orrát. – Csak veled. Nyugodj meg!

Éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam, mi az. Megint simogatni kezdtem, és éreztem, hogy az első heves reakció után a lendülete alábbhagyott.

Gyorsan cselekedtem, Jess megmutatta, hol keressem a gumit, most előkaptam egyet, és villámgyorsan felhúztam, majd köré fontam a kezem, és először gyengéden, majd egyre hevesebben ingerelni kezdtem, és elértem a hatást. Végül ellökte a kezem, és nem várt tovább. Határozottan a lábaim közé helyezkedett, és belém hatolt. Éreztem, hogy zaklatott, bár közben próbált figyelni rám. Hallottam, hogy elveszetten nyög.

Szeretném azt mondani, hogy mennyei volt, de magamnak nem hazudhattam. Azt viszont tudtam, hogy erről Rico nem tudhat, és már azt is sejtettem, miért. Miután izzadtan, kimerülten mellém gördült, azonnal hozzábújtam, és finoman simogatni kezdtem a mellkasát. Egymásra néztünk, és szomorúan megszólalt:

- Ne haragudj! Nagyon elszúrtam.

- Miről beszélsz? – felemelkedtem, és a szemébe néztem.

- Mesi, tudom, hogy neked rossz volt.

- Nem – vágtam rá gyorsan.

- Hé, éreztem.

Eltolt magától, és felült. Követtem őt, és nem hagytam, hogy eltávolodjon.

- Rico, mondd el, mi a baj! – megcsókoltam a vállát, és átöleltem. – Itt vagyok neked, beszéljük meg. Csak akkor tudok segíteni.

- Már segítettél – nézett rám, és most kedvesség csillogott a szemében. – Mondták már, hogy gyógyító erőd van?

- Tessék?

Lehajtotta a fejét, mély levegőt vett, és belekezdett, de láttam, hogy mennyire nehéz neki.

- Nekem már több mint egy éve komoly gondjaim vannak… voltak – vonta meg a vállát. – Szóval nem ment a dolog. Soha nem sikerült, és…

Elhallgatott, és rám nézett.

- Ha ez megnyugtat – suttogtam. – Sok mindent éreztem az előbb, de azt, hogy gond lenne nálad, egyáltalán nem. Sőt.

Halkan felnevetett.

- Te vagy hosszú idő óta az első, akinek ez sikerült. Erre én a kapkodásommal elszúrom.

- Nem szúrtál el semmit – bújtam hozzá, és közben finoman simogatni kezdtem. – Érthető, hogy kapkodtál kicsit, de az nem baj.

Hallottam, ahogy a légzése felgyorsul. Feltérdeltem, és hozzásimultam.

- Nincs itt semmi baj – duruzsoltam a fülébe. – ugye te is érzed, hogy minden rendben?

- A-ha. I-gen. – lihegte.

Az ismétlés már fergeteges volt, lenyugodott, és mindketten figyeltünk a másikra. Olyan boldogságban volt részem, amilyenben már régen nem, és végül erőtlenül öleltük egymást a földön fekve.

- Tudod, most úgy érzem magam, mint egy kölyök, aki most van túl az elsőn – mormolta. – Régen éreztem ilyen jól magam. És most már neked is jó volt, igaz? – kérdezte, és közben megcsókolta a homlokomat.

- Mi az hogy! – sóhajtottam. – És nem menekülsz! Nem fogom hagyni, hogy eltűnj!

- Remélem, ez nem csak egyszeri volt – mondta halkan.

- Majd én gondoskodom róla. – felemelkedtem, és a szemébe néztem. – Egy ilyen… férfit nem engedek ki a markomból.

Felnevetett, és átölelt.

- Elmondod, hogy mi volt ez az egész? – néztem rá most komolyan.

- Pontosan az orvos sem tudta meghatározni az okot. Azt mondta, nem fizikai, hanem valószínűleg pszichoszomatikus, és ha megtalálom a megfelelő partnert, magától megoldódik.

- És így lett – mosolyogtam. – Nem lesz itt semmi baj, tudom. Amúgy volt azért valami tippje, hogy mi lehetett az ok?

- Volt, ahogy nekem is, de nem biztos. Beszéltem erről a dokinak is, és egyetértett velem, de azt mondta, ő nem tud segíteni, csak, ha találok valakit, akiben megbízok, és aki bennem is bízik. – belenézett a szemembe.

- Mondd el, lehet, ha kibeszéled, akkor végleg megszabadulsz tőle.

- Rendben, de nem itt. Össze kéne szedni magunkat – motyogta. – Ha visszajönnek, és így találnak minket…

- Tudni fogják, hogy remekül töltöttük az időt – kuncogtam, és közben a lábammal cirógattam az övét.

Felnevetett, és felkelt.

- Folytassuk a szobánkban – mondta, és felhúzott. – Ott elmesélem a dolgot.

Felkaptam a földről az ingét, és felvettem, ő pedig a nadrágját húzta, de amikor egymásra néztünk, megdermedt.

- Baj van? – kérdeztem.

- Mondtam, hogy gyógyító vagy – suttogta. – Kanosabb vagyok, mint tizennyolc évesen.

Elpirultam, és odaléptem mellé:

- Gyere! – leheltem a fülébe. – Élvezni akarlak.