7. fejezet

Izgatottan ültem a nappaliban, Jolika, és a fiúk meg nevettek rajtam, hogy mennyire kikészültem egy sima randitól.

- Anya, nyugi, dögös vagy. Szerintem Rico odáig lesz, ha meglát.

Döbbenten néztem Petire:

- Te most dögösnek neveztél?

- Aha, ha az vagy? – vonta meg a vállát.

Elnevettem magam, Zoli pedig hozzám bújt.

- Biztos jó lesz minden – mondta.

- Na, persze! – mosolyogtam. – Ha már rábeszéltél erre a göncre.

- De neked is tetszik – dorgált.

- Naná! Nagyon szép.

Felálltam, és kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Valahogy csillapítani akartam a gyomrom remegését.

Amikor hazafelé jöttünk az orvostól Zolival – szerencsére minden rendben volt vele, és hétfőn már mehet iskolába - az egyik butik kirakatában láttam meg a felsőt, és azonnal megtetszett. Bár ott egy sárga darab volt, de még az is megragadta a figyelmemet, odabent aztán az eladó megmutatta a választékot, és láttam, hogy van drapp, zöld, bordó, türkiz és lila színben is.

A zöldre esett a választásom, és ahogy kiléptem a próbafülkéből, Zoli szája tátva maradt:

- Anya, ebben kell menned este! Nagyon szép vagy!

Zavartan elnevettem magam, és az eladó bólogatásától kísérve, a pénztárhoz indultam. Végül is nem tudtam ellenállni, és vettem egy bordó, és türkiz színűt is. Tudtam, hogy hülyeség, de képtelen voltam otthagyni. A felső szabása pont olyan volt, amilyet már régen kerestem. Bő volt, és takarta a számomra kényes részeket, de a csípőrészét széles passzé szegélyezte, és így finoman kiemelte, amit kellett. Az ujja bő szabású, így szabad mozgást hagyott.

Otthon aztán még gondolkoztam, hogy melyiket válasszam estére, de mindenki a zödlre voksolt, így az maradt.  Az indigókék csőszárú farmeremet vettem fel hozzá, és a hosszúszárú fekete csizmámat.

Most türelmetlenül toporogtam, pedig még csak negyed hét volt, de én már szerettem volna elindulni.

Amikor meghallottam a halk kopogást, elbotlottam a saját lábamban, annyira siettem az ajtóhoz. Mielőtt kinyitottam, vettem két mély lélegzetet.

- Szia! – tártam ki az ajtót.

Most fekete bőrdzsekiben volt, a nadrágja barna hasított bőr, elképesztően festett. A haja kibontva omlott a vállára, és megint pimaszul mosolygott rám.

- Szia! – köszönt ő is.

A tekintetétől elolvadtam, de nem hagytam figyelmen kívül az elismerést a pillantásában. Mosolyogva hívtam be:

- Gyere, egy perc, és elkészülök. Addig ismerkedj meg a szomszédasszonyommal. Jolika, ő itt Ricardo.

Hallottam, ahogy bemutatkoznak, aztán Rico köszönt a fiúknak is, de a vér annyira dobolt a fülemben, hogy csak alig hallottam a hangjukat. A dzsekimért nyúltam, Rico azonnal felém fordult, és segített felvenni, közben óvatosan végigsimított a karomon.

Igyekeztem lazán fogadni, de remegni kezdtem. Nyeltem egyet, és fiúk felé fordultam:

- Oké, srácok! Akkor szót fogadni Jolika néninek! Nem maradtok fent sokáig. Én meg hamarosan jövök haza. Jolika, ha van valami, hívjon!

- Menj már, és érezd jól magad! – állt fel Jolika néni, és az ajtó felé tuszkolt. – Vigye már – nézett Ricora. – mert a végén képes itthon maradni.

- Azt nem hagyom – mosolygott le rá Ricardo, és láttam, hogy a szomszédasszonyomat teljesen megvette.

Kiléptünk az ajtón, és egyenesen a lépcső felé indultam.

- Mehetünk lifttel, ha nem akarsz sokat gyalogolni.

- Ugyan! – megfogtam a kezét, és húzni kezdtem lefelé.

- Csini a dzsekid! – mondta.

- Kösz, de már elég régi.

- Attól még nagyon jól áll – végigsimított a derekamon.

A dzseki alja alá azonban nem siklott le a keze. Épp a derekam alá ért, egy kicsit ki is lógott a felsőm alja. A prémszegélyű kapucnitól meg olyannak éreztem magam benne, mint egy csitri. Igazából nem sokat hordtam, mert öregnek éreztem magam hozzá, de a mai szerelésemhez nem illett volna a hosszú télikabát, és mivel kocsival mentünk, nem kellett attól félnem, hogy fázni fogok. Igazam volt, bár leállította a motort, de még nem hűlt ki az utastér.

Gyorsan odaértünk a szalonhoz, és amikor beléptünk, már láttuk, hogy Jess, és Márk épp elveszik a golyókat a recepcióstól. Odaintettünk, és elindultunk feléjük. Mira és Noel, már az asztalunknál állt, és amikor odaértünk, Mira szinte a nyakamba borult:

- Szia! Már azt hittem, mégsem jöttök.

- Megígértük – mosolyogtam, és közben válogatni kezdtem a dákók közt.

Kiválasztottam egyet, ami megfelelőnek tűnt, és várakozva néztem a fiúkra.

- Kezdhetjük?

- Máris? – kérdezte Márk. – Ne hozzunk előbb valami italt?

- Ti menjetek italért, mi addig lejátszunk egy játszmát – mondta határozottan Jess, mire a fiúkból kitört a nevetés.

- Azt megnézem – ölelte át Márk.

- Kicsit alábecsülsz minket – ez Mira volt, és már az asztalhoz lépett, hogy elhelyezze a golyókat. – Noel, hoznál nekem egy pohár pezsgőt?

- Rendben. Jess, neked is jöhet a pezsgő?

- Igen – mosolygott a barátjára.

- Te pedig egy vodkás koktélt kérsz, igaz? – hajolt a fülemhez Rico.

- Igen, kösz. – ahogy ránéztem, folyékonnyá váltak a végtagjaim.

A három fiú eltűnt, mi pedig elkezdtünk játszani. Mire a srácok visszaértek, már csak három golyó volt fent, és Mira nyerésre állt, én pedig az asztal mellett állva figyeltem őket. Mindketten remekül játszottak, ezt Márk is megjegyezte, amikor átadta Jessnek az italát.

- És te? – áll mellém Rico.

- Majd kihívom a győztest, aki, ha jól látom, mégis csak Jess. – vigyorogtam, és felálltam.

- Nem játszunk inkább párban? – szorosan mellettem jött, és a kezemet figyelte. – Nehogy csúnyán kikapj.

- Csak figyelj! – néztem rá.

- Szét tudod lőni a golyókat? – kérdezte, és még mindig nem tágított, de aztán elhallgatott, és elkerekedett a szeme. – Hú!

Ahogy lehajoltam a lökéshez, aztán szétbombáztam a kezdőállást, az azt hiszem, meggyőzte őt arról, hogy nem szorulok segítségre. Arrébb lépett, és kíváncsian, vigyorogva figyelt. Csak későn jöttem rá, hogy okosabb is lehettem volna, de késő bánat, már nem kérhetem, hogy mutassa meg a fogásokat. Ahogy céloztam, rápillantottam, és megremegett a kezem. Persze a lökést elvétettem, ő pedig még szélesebben vigyorgott, és az italáért nyúlt.

- Mi van anyus? Kijöttél a gyakorlatból? – kérdezte Jess, és látványosan elpakolt két golyót. A harmadik visszapattant az asztal széléről, végre megint én következtem, és hirtelen felindulásból lepucoltam az asztalt, mire a többiek észbe kaptak, már csak a fekete golyó volt fent. Azt is könnyedén a helyére küldtem, aztán kihúztam magam, és az asztalhoz léptem az italomért.

- Ezt hol tanultad? – kérdezte Rico döbbenten.

- Eurosport, Steven Hendry. – vigyorogtam, és belekortyoltam a koktélba. – Finom – mosolyogtam rá. – köszi.

- Szívesen. Most ki jön? – nézett mögém.

- Játsszunk párban! – mondta Márk. – Azt hiszem, Noel, és Mira most más elfoglaltságot talált. – A Darts-tábla felé nézett, ahol Noel épp tanítgatta Mirát.

- Oké, ti kezdtek – mondta Rico.

Játék közben többször éreztem valamiféle vibrálást, ilyenkor, ha felpillantottam, Rico kutató pillantásával találkoztam. Próbáltam mosollyal elütni a zavaromat, de közben ismerős vágyakozás ébredt bennem, olyan, amit már nagyon rég nem éreztem, és most fájdalmasan követelve akarta a jussát.

Végül már csak nehezen tudtam a játékra koncentrálni, de összeszedtem magam, megittam az italom maradékát, és visszafordultam.

- Kérsz még egy koktélt? – hajolt egészen közel hozzám.

- Inkább egy baracklevet, kérek.

- Rendben, máris hozom.

Én következtem, elgondolkodva jártam körbe az asztalt, hogy megtaláljam a megfelelő szöget, aztán lehajoltam, és céloztam. Ekkor éreztem meg a finom simítást a fenekemen. Kissé megemelkedtem, és hátrafordultam, azért ezt nem engedem nyilvános helyen, de nem Rico próbálkozott. A férfi szemtelen vigyorral mért végig, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megelőztem:

- Talán vak, hogy tapogatással tájékozódik?

- Tessék? – lepődött meg.

- Megengedtem, hogy fogdosson? Talán előbb kérdezzen, mielőtt bunkó módon fogdosni kezd.

- Hé, de felvágták a nyelvét, kislány!

- Valami baj van? – kérdezte Rico, aki ekkor ért vissza az üdítővel.

Letette az asztalra, mellém lépett, és a derekamnál fogva szorosan magához húzott.

- Ez a fickó úgy gondolta, hogy terepszemlét tart rajtam. – mondtam, és visszaöleltem.

- Azt hiszem, az úr most már tudja, hogy ez a terep már foglalt. Keresgéljen máshol!

- Bocsánat – motyogta a férfi, láttam, hogy megdöbbenti a tetőtől talpig bőrbe öltözött indián megjelenése. – Nem hittem, hogy a hölgynek partnere van.

- Most már tudja – mondta szigorú hangon. – A barátnőm nem örül a közeledésének.

- Bocs – motyogta megint, és elsomfordált.

- A barátnőd? – fordultam felé.

- Nem vagy az? – nézett a szemembe, és a keze a derekamról a blúz ujjához siklott, majd óvatosan, a karom vonalát követve a felkaromra, és gyengéden cirógatta a bőrömet.

- De… azt hiszem, most már mondhatjuk, hogy az vagyok – suttogtam, a hangom megremegett.

- Akkor ezt megbeszéltük – mosolygott.

- Hé, ítéletnapig várjunk, amíg enyelegtek, vagy lökni is fog valamelyikőtök? – Márk a dákóra támaszkodva dobolt az ujjával az asztal szélén.

Elpirultam, és gyorsan visszaléptem az asztalhoz, becéloztam a golyót, és lőttem. Csont nélkül esett a lukba, aztán a következő is, és a következő. Ekkor felegyenesedtem, Márkra néztem, aki már láthatóan megbánta, hogy beszólt.

- Rico, átveszed? – néztem hátra, ő pedig vigyorogva felváltott.

Legyaláztuk Jesséket, de a többi játszmában rendesen megizzasztottuk egymást, mivel a barátnőm legalább olyan jó játékos volt, mint én, csak a szerencsén múlt, hogy ki nyer. Mira és Noel közben tökéletesen elvoltak kettesben a Darts-táblával, nagyon jól szórakoztak, így nem akartuk megzavarni őket.

Tizenegy óra körül aztán szóltam a többieknek, hogy indulnom kell. Jess először meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy Petit másnap hova kell vinnem, így csak bólintott.

- Hívok taxit – mondtam, és már a tárcámhoz nyúltam, hogy elővegyem a névjegykártyát, amikor eszembe jutott Rico arca, amikor szóba került Tibor. – Jess, tudod annak a cégnek a számát, akikkel a múltkor mentünk a Soho-ba?

- Nem, de hívd azt, aki hazavitt minket!

- Kidobtam a kártyát – mondtam.

- Miért? Az a fazon tök jó fej volt.

Megvontam a vállam, és nem mertem felnézni, amikor Rico hozzám lépett.

- Most komolyan ezt akarod? Gondolod, hogy ha én hoztalak, akkor nem viszlek haza?

- Csak azt hittem, talán még maradnál.

- Nélküled? – súgta a fülembe. – Minek?

Hálásan néztem rá.

- Mehetünk? – kérdezte.

- Aha – motyogtam.

Elköszöntünk a többiektől, és már mentünk is a kocsihoz. Rico bekapcsolta a fűtést, és várt, hogy kicsit felmelegedjen az utastér, meg a motor, mielőtt elindultunk.

- Hallgassunk zenét? – kérdezte.

- Ha akarod.

Bekapcsolta a rádiót valami zenecsatornára, és halkra állította, inkább csak azért szólt, hogy ne aludjunk el.

- Fáradt vagy? – kérdezte, miközben elindultunk.

- Nem különösebben – feleltem. – Ha holnap nem kellene mennünk Petivel, akkor még maradhattunk volna. Nem baj, hogy elrángattalak?

- Dehogy – mosolygott. – Az igazat megvallva, kissé megalázó volt, ahogy Jess és te oktattatok minket.

- Bocsi. Az az igazság, hogy én nem csak a tévéből tanultam, egy ideig jártam biliárdozni, voltam egy-két országos versenyen is. Csak aztán jött Karesz, és minden megváltozott.

- Nem hagyta, hogy játssz?

- Hagyta volna, de engem semmi más nem érdekelt akkoriban, csak ő. Elhanyagoltam, aztán abbahagytam.

- Megbántad?

- Igazából nem. Van két gyönyörű fiam, az apjukat meg igyekszem elfelejteni. Úgyseem voltam annyira jó, hogy ebből meg is tudjak élni.

- Értem. De azért fáj kicsit, igaz?

- Igen, egy kicsit. De végül is az én döntésem volt. És ki tudja, hogy alakul az életem, ha a versenyzést választom.

- Lehet, hogy most nem beszélgetnénk így. – nézett rám.

- Akkor valószínűleg nem is ismernélek. – sóhajtottam.

- Azért bizony nagy kár lenne – mosolyogni kezdett, és megint elengedte a sebváltót, hogy megfoghassa a combomat.

- Nem mondták még, hogy ez balesetveszélyes? – kérdeztem, és közben megfogtam a kezét, de valahogy nem akaródzott visszatolni a sebváltóra.

- Mintha valaki említette volna, de eddig nem volt gondom ezzel – vonta meg a vállát.

Elnevettem magam.

Most vettem észre, hogy megérkeztünk, Rico befordult az utcánkba, és már közeledett a kapunkhoz, de nem volt parkolóhely.

- Ilyenkor már nehéz megállni – magyaráztam. – Mindenki hazaért már. Tegyél csak ki a kapu előtt, és onnan felmegyek.

- Ahogy gondolod – nézett rám. – De szerintem jobb, ha felkísérlek.

A park felé biccentett, ahol néhány részeg alak hangoskodott. Továbbhajtott, és a sarok után talált egy helyet, ahova azonnal beállt. Miután kiszálltunk, és bezárta a kocsit, átölelt, és a fejemre húzta a kapucnit.

Aztán nevetve nézett.

- Te kis szexi eszkimó.

Hozzábújtam, és nem mondtam ki, mit gondolok, mert akkor elárultam volna, hogy milyen érzések ébredeznek bennem. Túl gyors volt, nem érezhettem ezt, de közben ez történt.

- Kísérj haza! – suttogtam.

Összeölelkezve lépkedtünk a ház felé, és próbáltuk figyelmen kívül hagyni a részegeket. Szerencsére nem vettek észre, így bejutottunk a kapun, akkor megállt, és figyelte, ahogy felkapcsolom a folyosói lámpát.

- Nem maradsz itt? – kérdeztem, és megfogtam a karját, mielőtt kiléphetett volna a kapun.

- Mesi, biztos, hogy ez jó ötlet?

- Figyelj, elmúlt éjfél. Mire hazaérsz, már indulhatnál is vissza. Már ha áll még, hogy elviszel minket – tudtam, hogy ezzel betalálok, de ha már elhatároztam magam, akkor nem fogok leállni.

- Miért gondolnám meg magam? – átlátott rajtam, látszott a tekintetében, de nem mondott nemet. – Komolyan nem okoz problémát? Nem akarom, hogy a srácok…

- Először is, a srácok alszanak, másodszor alhatsz a kanapén, ha akarsz, nem az ágyamba csallak. Ezt már mondtam a múltkor is.

- Oké – egyezett bele, és kinyitotta a liftajtót.

Nem várta meg, hogy kérdezzek, behúzott, és megnyomta a gombot. Aztán az ajkamnak esett, éreztem, hogy küzd a vággyal, de nem érdekelt, vadul ragadtam magamhoz, és viszonoztam a csókját. Aztán már nyílt az ajtó, megérkeztünk. Zihálva kerestem a kulcsomat, és amikor beléptünk az előszobába, alig tudtuk visszafogni magunkat. Még szerencse, hogy eszembe jutott Jolika néni, és lefogtam Rico kezét, ami már a dzsekim alá siklott.

- Jó estét, Jolika néni! – suttogtam fojtott hangon. – Megjöttünk.

- Oh, szervusz! Jó estét! – nézett Ricora, és kicsit feszültté vált.

- Gond volt a srácokkal? – kérdeztem nyugtalanul.

- Nem, nagyon aranyosak voltak, csak… annyira szerettek volna az ágyadban aludni, én meg nem tudtam, hogy nem egyedül jössz haza…

- Értem – motyogtam. – Semmi gond.

Hátranéztem, és bocsánatkérő grimaszt vágtam, Rico felém biccentett, aztán Jolikához fordult.

- Tényleg minden oké – mondta alig hallhatóan. – Én úgyis a kanapén alszom.

- Hozok ágyneműt – motyogtam.

Elfordultam, és sóhajtva levettem a kabátomat. A gardróbszekrényhez nyúltam, de Rico észrevétlenül lefogott. Megvárta, míg Jolika elköszönt, és elment, akkor megfogta az arcomat, és hevesen megcsókolt. Halkan nyögdécselve viszonoztam, és nem akartam abbahagyni, de Rico megálljt parancsolt magának.

- Jobb is ez így – suttogta, de közben folyamatosan simogatta az arcomat. – Várjunk még!

- Nem akarsz, igaz?

- Ne kezdd ezt megint! – ölelt át. – Akarlak. Nagyon akarlak. - Szorosan ölelt, és gyengéden csókolgatott. – Bárcsak elmondhatnám…

Elhallgatott, és a szemembe nézett. Lassan elhúzódott, és abbahagyta a simogatást is.

- Adok ágyneműt – motyogtam.

Nem néztem rá többet, gyorsan megágyaztam neki, aztán bementem Zoli szobájába, és csak miután becsuktam az ajtót, akkor szakadt ki belőlem a sírás. Nem értettem, mi ez az egész. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy akar, és velem akar lenni, de abban a pillanatban, hogy közel kerülhetnénk egymáshoz, visszakozik. Talán ő nem azt akarja, amit én, de akkor miért megy el addig, hogy én az őrület közelébe kerüljek?

Nem tudtam aludni, legalább félórán át csak dobáltam magam az ágyban. Végül felkeltem, és kimentem a konyhába. Ittam egy pohár vizet, és elindultam vissza. Benéztem a nappaliba, már mélyen aludt. Odaléptem mellé, és leültem a földre. Néztem őt, és rájöttem, hogy mennyire kedvelem. De meg is rémültem ettől. Féltem megint kiadni magam, és ennek ellenére képtelen voltam elrejteni az érzelmeimet, miközben sejtettem, hogy ezzel megrémítem őt. Erőt kell vennem magamon, nem szabad ennyire nyomulnom. Ha igazán akarom őt, akkor most vissza kell lépnem. Csak reméltem, hogy még nem késő. Annyira ostobán viselkedtem.

Hátravetettem a fejem, és néztem a plafont. Az utcai lámpák fénye megtört, ahogy a szél megmozgatta a fákat. Árnyakat rajzolt, ijesztő képeket alkotva. Megrázkódtam, és gyorsan felálltam. Mielőtt visszamentem a szobába, megsimogattam Rico arcát, végigcirógattam az álla vonalát. Aztán felegyenesedtem, és kiléptem az előszobába.

8. fejezet

Reggel korán keltem, és gyorsan elkészítettem a reggelit, megfőztem egy nagy adag kávét, és mire a többieknek kelnie kellett, már meg is terítettem az asztalt. Nem tudtam, hogy Rico szokott-e ilyenkor enni, de neki is tettem ki terítéket, aztán bementem a szobába, és ébresztőt fújtam.

Persze a fiaim nem tagadták meg magukat, egy ideig kómásan ültek az ágyban, Rico viszont szinte pillanatok alatt elkészült. Amikor Peti meglátta őt az előszobában, kiugrott az ágyból, és kiszaladt hozzám, a konyhába:

- Itt aludt veled? – kérdezte döbbenten.

- Majdnem, itt aludt, a kanapén. Én pedig az öcséd szobájában, mert kitúrtatok a helyemről.

- És? Mi volt?

- Semmi – vágtam rá. – De ehhez egyáltalán nincs közöd.

Talán túl keményen válaszoltam, mert Peti szó nélkül leült az asztalhoz, és a zsemléért nyúlt.

Zoli is megjelent, és hasonló döbbenettel figyelte a mögötte érkező Ricot.

- Te anyával aludtál? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal.

- Nem, a kanapén aludtam – mosolygott, és közben rám nézett. – És nagyon jól, kényelmes a kanapétok.

Viszonoztam a mosolyát:

- Kávét? – kérdeztem.

- Igen, kösz. Feketén.

Biccentettem, és kitöltöttem neki.

- Egyél valamit! – nyújtottam felé a kenyeres kosarat.

- Kösz.

A feszültség szinte tapintható volt, de senki nem hozta szóba, egészen a reggeli végéig, akkor Zoliból kiszakadt a kérdés:

- Akkor te most anya pasija vagy?

- Inkább a barátjának nevezném magam – felelt a fiamnak.

- Barát, barát, vagy csak haver?

Rico felegyenesedett, és rám nézett, de nem segítettem neki, én is a válaszát vártam.

- Alakul a dolog, lehet, hogy barát, barát, most próbáljuk kideríteni.

Ez a válasz nem nyugtatott meg teljesen, de nem tettem szóvá. Peti kérdőn nézett rám.

Rico is érezte, hogy ez a válasz kissé döcögősre sikerült, ezért folytatta:

- Nagyon kedvelem anyukátokat, és szeretném megismerni, de idő kell, hogy az ember eldönthesse, mennyire fontos neki a másik. És én nem szeretném megbántani anyutokat azzal, hogy olyasmit mondok neki, ami még nem biztos.

- Nem biztos, hogy szereted? – faggatta tovább Zoli.

- A szerelem nem mindig olyan dolog, hogy rögtön kialakul, tudod. Van, hogy idő kell hozzá. De én eddig úgy tapasztaltam, hogy a „szerelem első látásra” sokszor nem működik hosszú távon. Ha az érzések lassabban alakulnak ki, akkor mélyebbek, és igazabbak lehetnek. De ez csak az én véleményem.

A fiam biccentett, és beleharapott a zsömlébe, Rico pedig mélyen a szemembe nézett. A pillantásától melegség járt át.

Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és Jolika jelent meg.

- Jó reggelt! Itt vagyok, Emese. Készen vagytok?

- Jó reggelt, Jolika! Igen, pár perc, és indulhatunk. Csak beágyazok. Zoli, elmosogatnál?

- Segítek – állt fel Rico, és Zoli mellé lépett.

Beszaladtam a szobába, és gyorsan rendet teremtettem, nem tűnt fel, csak amikor megjelentek a szobában, hogy mind együtt voltak a konyhában. Nevetve jöttek be, és Rico lehajolt, hogy segítsen letakarni az ágyat.

- Min szövetkeztetek? – kérdeztem.

- Semmin – mosolygott. – Csak megkérdeztem Petit, hogy izgul-e. És adtam neki pár tanácsot. – rákacsintott a fiamra, aki mosolyogva visszakacsintott.

- Ja, persze – morogtam. – Látom én, hogy titkolóztok.

- Férfidolog – nevetett Peti, és felvette a táskáját. – Induljunk!

Zoli odalépett hozzá, és sok szerencsét kívánt, aztán elköszöntünk, és elindultunk.

- Hogy érzed, menni fog? – kérdeztem Petit a kocsiban.

- Persze. Ne izgulj már! Te idegesebb vagy, mint én.

- Naná, engem érdekel, hogy sikerüljön. Talán nem ártana, ha téged is izgatna kicsit.

- Izgat, de menni fog, nyugi. Rengeteget gyakoroltam Gáborral, megcsináltunk egy csomó feladatsort.

Rico egy pillanatra felénk nézett, aztán megint az utat figyelte, de észrevettem, hogy az ujjai egy pillanatra megfeszülnek.

- Még jó, hogy gyakoroltatok, amennyit fizettem neki – mondtam, és ránéztem Ricora. – Zita anyja a legdrágább magántanárt találta meg, még szép, hogy a pénzemért tanított téged.

Rico halványan elmosolyodott, és tovább figyelte a forgalmat.

Amikor megérkeztünk a gimnáziumhoz, alig találtunk parkolót, végül elég sokat kellett gyalogolnunk, de időben érkeztünk.

Ott aztán találkoztunk Peti néhány osztálytársával, és a szüleikkel. Mind feszültek voltunk, főleg az anyukák, a srácok viháncoltak, és lazán vették az akadályt, egészen addig, amíg a gimnázium igazgatója meg nem jelent, és elkezdte felsorolni a terembeosztást.

Rico félrehúzódva állt, nem akart betolakodni a szülők közé. Távolról figyelt minket, aztán amikor Peti nevét mondták, és elindultunk a terem felé, csatlakozott hozzánk, és az ajtóban még velem együtt sok szerencsét kívánt.

Lementünk az aulába, a szülők nagy része ott várakozott, de páran elmentek. Zita anyukája odajött hozzánk, és érdeklődve nézett végig a kísérőmön.

Bemutattam őket egymásnak, aztán Rico félrehúzott:

- Mesi, én lelépnék egy kicsit. Hazaugrom, lefürdök, meg elintézek pár dolgot, de mire Peti végez, visszajövök. Nem gond?

- Nem persze – simogattam meg ösztönösen a karját.

- Vagy ha van kedved…

- Nem, én itt maradok. Ha végez a magyarral, biztosan lejön, szeretném, ha itt találna.

- De tényleg nem baj? – ismételte meg a kérdést.

- Nem! Komolyan – nevettem el magam. – Már az is kedves tőled, hogy mostanáig itt maradtál.

- Rendben, mire végez, itt leszek.

Könnyű csókot lehelt a számra, elköszönt Zita anyjától, és már el is tűnt.

- Nocsak? – mosolygott Ildi. – Csak nem találtál végre valakit?

- Talán – mormoltam. – Lehet, hogy lesz belőle valami.

- Jóképű pasi.

- Igen az. – nagyot sóhajtottam, és leültem az egyik asztalhoz a büfé előtt.

Ildivel beszélgetni kezdtünk a gyerekek terveiről, a tanárokról, az iskoláról, és minden olyan dologról, amiről két anyuka beszélgethet. Szerencsére Ildi sem volt az a pletykálós fajta. Szerettem vele beszélgetni, mert tényleg komoly dolgokról tudtunk társalogni. Észre sem vettük, és máris elszállt az első egy óra. A srácok vigyorogva jöttek ki a termekből. Zita és Peti azonnal odaszaladtak hozzánk, és kissé fáradtan, de lelkesen mesélték, hogy milyen könnyű volt a teszt. Odaadtuk nekik az üdítőt, és a csokit. Gyorsan megették, közben Peti körülnézett:

- Hol van Rico?

- El kellett mennie, de siet vissza. – válaszoltam, és meglepett, amikor a fiam megértően biccentett.

- Tudsz valamit? – néztem rá.

- Férfidolog – vigyorgott. – Na, megyek, mielőtt elkezdik. Zita, jössz?

A kislány lenyelte az utolsó falat csokit, és már mentek is vissza.

Félidőnél járhattak, amikor Rico visszaért, a kezében egy hatalmas zacskóval. Leült mellém, és azonnal kérdezni kezdett:

- Mit mondott Peti, milyen volt a magyar?

- Azt mondta, hogy könnyű volt, de majd meglátjuk. Szereti alulbecsülni a teszteket. Nem mindig sikerül neki úgy, ahogy hiszi.

- Reméljük a legjobbakat. Okos kölyöknek tűnik, szerintem nem lesz gond – vigyorgott, és megigazította a zacskót a lábánál.

- Mi az? – kérdeztem, mert nem bírtam a kíváncsiságommal.

- Ja, ez? – nézett le. – Ebéd, gondoltam, most úgy sincs időd, meg ideged főzni.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Mondtam Jolikának, hogy pihenjen nyugodtan, elég, ha Zolira vigyáz, ne kelljen még az ebéddel is törődnie, te meg nem tudsz most főzni…

- Te hoztál nekünk ebédet? – végre ki tudtam nyögni a kérdést.

- Aha. – mosolygott önelégülten. – Megkérdeztem a srácokat, hogy mit szerettek.

- Te ebédet hoztál nekünk?

- Igen. Mi a baj? Nem kellett volna? – elbizonytalanodott.

- Nem – nyögtem ki. - Vagyis… nagyon kedves tőled, de nem kellett volna költekezned, én… – Elkomorodott, és lenézett a zacskóra. – Köszönöm – mondtam elérzékenyülve, és amikor felnézett rám, láthatta a hálát a szememben. – Tényleg köszönöm. Csak nem számítottam rá, és… Mennyivel tartozom érte?

Az ujjával befogta a számat.

- Ne sérts meg! A köszönöm elég – mosolygott. – Amúgy kínai, Zoli azt mondta, hogy imádjátok.

Nem tudtam megszólalni, csak néztem őt. Hogy fogjam vissza az érzéseimet, ha egyszer ilyen gesztusokkal kedveskedik? Mély levegőt vettem, és megint megéreztem azt az édes illatot, amit a múltkor is, most az ujján, és rájöttem:

- Pipadohány? – kérdeztem. – Neked pipadohány illatod van?

Elhúzódott, és a kezét a zsebébe rejtette.

- Hát igen – motyogta. – Ez a rossz szokásom, nem cigizem, nem szivarozom, de néha elszívok egy pipát.

- Imádom a pipadohány illatát – mosolyogtam, és egészen közel hajoltam hozzá, hogy beleszagoljak a hajába. Itt még erősebben éreztem, és szinte öntudatlanul fogtam meg egy tincsét, hogy az orromhoz húzzam.

Elnevette magát, és közelebb húzta a székét.

- Hála istennek! – sóhajtotta. – Sajnáltam volna, ha le kell mondanom róla a kedvedért.

- Megtetted volna? – néztem a szemébe.

- Lássuk csak? Mesi, pipa. Pipa, Mesi. – miközben ezt mondta felemelte a kezeit, mintha mérleg lenne előrenyújtotta, és mérlegelt. Aztán vigyorogva rám nézett. – Mesi, ez egy pillanatig sem kérdés.

- Bolond! – mormoltam.

Elnézett mellettem:

- Azt hiszem, végeztek – elhúzódott, felállt, és nekem is segített, hogy kikeveredjek az asztal mögül.

Aztán visszalépett, és hagyta, hogy Peti elé menjek.

Fáradtan jöttek kifelé, Zita is és ő is szomorúnak tűnt.

- Mi történt? – kérdeztem, amikor odaértünk Ildivel. – Nehéz volt?

- Nagyon – mondták egyszerre. – Kész szívatás. Gábor szerintem kiborul, ha meglátja. A többi feladatsor sokkal könnyebb volt.

- De azért sikerült valamennyit megoldanod, ugye? – léptem mellé, nem öleltem át a vállát, mert nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni. – Kérsz üdítőt?

- Aha. – halványan elmosolyodott. – Rico visszaért?

- Itt vagyok – hallottuk a hátunk mögül. – Hallom, nehéz volt a matek. Ne izgulj, biztos sikerült.

- Kösz.

- Gyertek, menjünk! – ölelte át Peti vállát az egyik karjával, és a derekamat a másikkal. – Zoli és Jolika már biztosan nagyon izgulnak.

Úgy mentünk ki, mint egy család, és én megint küzdöttem az érzéseimmel. Láttam, hogy Ildi mosolyogva néz utánunk, visszamosolyogtam, és hagytam, hogy Rico a kocsi felé húzzon.

Otthon aztán Zoli és Jolika azonnal letámadták Petit, aki elmesélte, hogy mi volt. Addig én Ricoval kimentem a konyhába, és feltálaltuk az ebédet.

- Honnan tudtad, hogy mit hozz? – néztem rá, mindenkinek a kedvencét vette.

- Megkérdeztem a fiúkat – vigyorgott.

- Elképesztő vagy – néztem rá.

Mondtam volna még valamit, de a többiek csordaként kirontottak:

- Micsoda illatok! – sóhajtotta Peti, és a gyomra hangosan jelezte, hogy képtelen tovább várni.

Leültünk az asztalhoz, kicsit szűkösen voltunk öten, de megoldottuk. Jolika először haza akart menni, de nem engedtük. Jó hangulatban ebédeltünk, közben pedig hallgattuk Petit, aki a feladatokat mesélte, és hogy mennyit szenvedett némelyikkel.

- Délután már fent lesz a neten – mondtam. – majd leellenőrizheted.

- De csak a mozi után – válaszolt, és jókora adag rizst tömött a szájába.

- Milyen mozi? – néztem. – Ki mondta, hogy moziba megyünk?

- Rico. – vigyorgott.

Oldalra fordultam, és kérdőn néztem a férfira.

- Hé, ne csúsztass – védekezett Rico. – Azt mondtam, hogy megkérdezem anyádat, hogy elmehetünk-e moziba.

- És még nem kérdezted meg?

- Mivel a felvételiddel voltunk elfoglalva… de most megkérdezem. Mesi, mit szólnál, ha délután elmennénk moziba. Játszanak egy jó kis filmet.

- Korhatáros? – kérdeztem.

- Dehogy – nevetett. – Na, mit szólsz?

- És mikor kezdődik?

- Négykor. Nem érnénk későn haza.

Elgondolkodva néztem rá. Mit akar bizonyítani ezzel? Alig ismer, és máris a fiúkon keresztül támad, teljesen összezavart. Közben pedig reménykedtem, hogy komolyak a szándékai, nem tudtam elképzelni róla, hogy annyira szemét legyen, hogy felkavarja a fiúkat, és aztán faképnél hagyjon. De akkor miért ennyire visszafogott?

- Rendben – mondtam. – De nincs követelőzés – néztem a srácokra.

- Persze anya – vágták rá egyszerre vigyorogva.

A moziban nagyon sokan voltak, a terem, ahova a jegyünk szólt, teltházas volt. Az animációs filmnek a héten volt a bemutatója, és mindenki ezt akarta megnézni. Csoda, hogy kaptunk jegyet, de végül is egész jó helyünk volt. Rico és én ültünk a két szélén, a fiúk köztünk, és amíg nem kezdődött el a film, folyamatosan viccelődtek. Annyit nevettünk, amennyit már rég nem. Láttam, hogy Rico pillanatok alatt megtalálta a hangot a srácokkal, és ennek egyrészt örültem, másrészt féltem tőle. Ha túl közel engedik magukhoz, és végül mégsem jön össze a dolog, nagyon meg fogja viselni őket. Nem volt még tapasztalatom abban, hogyan kezeljem ezt a helyzetet, és aggódtam, hogy korai volt engedni, hogy megismerjék Ricot. De ugyanakkor örültem, hogy ilyen könnyen elfogadták a választásomat.

Mozi után Rico hazavitt minket, és vacsorára is maradt, közben alaposan átbeszélték a filmet, én nemigen tudtam beleszólni, mert az egészből nem sokra emlékeztem. Végig a fiúkat figyeltem.

Épp befejeztem a mosogatást, amikor csörgött a mobilom. Mira keresett, gondolom kíváncsi volt a felvételire. Rosszul éreztem magam, amiért elfeledkeztem róla, gyorsan fogadtam a hívást:

- Szia, Mira! Ne haragudj, hogy nem hívtalak, csak zsúfolt volt a programunk.

- Szia!

Azonnal feltűnt, hogy zaklatott.

- Mi történt? – kérdeztem azonnal.

- Tegnap este kiraboltak – mondta, és hallottam, hogy sírva fakad.

- Hogyan? Mikor? És hol volt Noel? És… szóltál a rendőrségnek?

- Igen persze. És Noel velem volt. A lakásomba törtek be, amíg a szalonban voltunk. Nem történt bajom, csak rettenetesen félek.

- Istenem! Még szép, hogy félsz! Tudok valamiben segíteni?

- Nem kell. Maradj csak a fiúkkal. Noel itt van velem. Megengedte, hogy nála alhassak. Amint a rendőrség engedi, visszamegyek pár holmimért, aztán valószínűleg egy ideig itt maradok. Most nem szívesen maradok egyedül.

- Értem, de azonnal szólj, ha szükséged van valamire! Tudod, hogy számíthatsz rám, ugye?

- Persze, és köszönöm. De neked ott vannak a srácok, és Ricardo. Noel vigyáz rám, végül is ez a szakmája – halkan felkuncogott. – Azért annyira nem rossz a helyzet, és van hol aludnom, biztonságban vagyok. Az üveges ma kint volt, és megcsinálta az ablakot. Mást pedig már nem vihetnek el a lakásból, szóval…

- Ablakot? Betörték az ablakot? – kérdeztem elhűlve.

- Hé, ne izgulj már! Most már minden rendben. Kezdek megnyugodni. Tényleg, hogy sikerült a felvételi?

- Egész jól – mondtam. – Bár az eredményt még nem tudjuk. Rico és Peti most nézik át a feladatsorokat.

- Rico? Ott van nálatok?

- Aha.

- Azt hiszem, neked is van mit elmesélned.

- Persze, de most nem ez a fontos.

- Dehogynem, ez is, meg a felvételi is fontos.

- Oké, rendben, de nem telefonon, hétfőn megbeszélünk mindent – kezdtem mosolyogni. – Hallom te egész jól viseled ezt a dolgot, de figyelj, ha bármi van, azonnal jelentkezz, és megyek.

- Jól van, de a családod az első, nekem itt van Noel. És most menj, ne hagyd egyedül a lovagodat.

- Lovagom? – lepődtem meg.

- Láttam, hogy tegnap hogy megvédett attól a nyomulós fazontól, aki egész este téged lesett.

- Mi van? – teljesen ledöbbentem.

- Majd hétfőn megbeszéljük, most menj. Szia!

- Szia! – motyogtam. Aztán már csak a vonal pityegését hallottam.

Besétáltam a szobába, Rico, és Peti a számítógép előtt ültek, Zoli pedig a PS2-n játszott.

- Minden oké? – nézett rám Rico. – Nyugtalannak tűnsz.

- Mirához betörtek tegnap este.

- Mi van? – mind egyszerre kapták fel a fejüket. – És jól van? Nem esett baja?

- Persze, addig történt, míg velünk volt a szalonban. Most ideiglenesen Noelnél lakik. De azt mondta, hogy jól van. Kérdeztem, hogy kell-e segítség, de azt mondta, hogy nem.

- Noel mellett biztonságban van – állt fel Rico. Odalépett mellém, és átölelt. – Nyugodj meg, ha szüksége van valamire, tudja, hogy számíthat rád, és Jessre. Meg persze rám is.

Felnéztem rá, és mosolyogni kezdtem.

- Igen, tudom, csak rossz volt hallani a hangját. Nagyon megijedt.

- El tudom képzelni – mondta Rico, és adott egy puszit.

- Remélem, hamar túljut rajta.

- Biztosan, de mi itt leszünk, és segítünk neki.

- Így van.

- Viszont nekem most már mennem kell – engedett el hirtelen.

- Nem maradsz itt?

A kérdést Zoli tette föl, mind ránéztünk, Rico pedig egy pillanatnyi zavart vigyor után összeszedte magát, és válaszolt:

- Nem kisöreg. Egyrészt nincs nálam váltóruha, másrészt anya és én barátok vagyunk, de még nem ismerjük egymást annyira, hogy megint itt aludjak. A tegnapi dolog csak… csak véletlen volt.

- Pedig ő biztosan örülne.

Most rajtam volt a sor, hogy elpiruljak. Elfordultam, és fintorogva néztem Zolira:

- Zoli, ne nyaggasd Ricot!

- Semmi gond – fogta meg a kezem. – Remélem, hamarosan majd itt alszom, de egyelőre még várunk vele.

- Oké – vonta meg a vállát Zoli, neki ez a válasz elég volt.

- Minden rendben lesz? – kérdezte csendesen Rico, ahogy elindult kifelé.

- Persze – feleltem. – Miért?

- Mert ha esetleg félsz, vagy… szeretnéd, ha mégis maradnék?

Megdermedtem, persze, hogy szeretném! Majdnem kimondtam, de aztán eszembe jutott, hogy mit határoztam el.

- Nem, minden rendben. Menj nyugodtan! Itt semmi bajom nem lehet.

- Rendben – sóhajtotta. – Holnap felhívlak, aztán meglátjuk, mi legyen, oké?

- Oké. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát! – köszönt el ő is, és már ki is lépett az ajtón.