A baleset

A nyomozók már elköszöntek tőlem, most mentősök vettek körül. Hutchins nyomozó azt mondta, holnap, vagy holnapután megkeres, hogy felvegye a vallomásomat. De én semmire sem emlékszem, csak a veszekedésre…

A baleset

A nyomozók már elköszöntek tőlem, most mentősök vettek körül. Hutchins nyomozó azt mondta, holnap, vagy holnapután megkeres, hogy felvegye a vallomásomat. De én semmire sem emlékszem, csak a veszekedésre…

Veszekedtünk. Aztán Ed kirohant.

Megittam a nyugtató teámat, és már csak arra tértem magamhoz, hogy a rendőrök dörömbölnek az ajtómon.

- Miss Taylor, velünk kell jönnie.

- Mi… mi történt? – kérdeztem kábán, és persze kissé rémülten.

- Ismer ön egy bizonyos Edward Cordellt?

- Igen, a vőlegényem – dörgöltem meg az arcomat. – Mi történt? Csinált valamit?

A düh, és a rettegés megint átjárt. Hát ennyi? Eddig bírta? Amikor megkapta a felfüggesztett ítéletet, megfogadta, hogy soha többet.

- Kocsit lopott? – néztem a járőrre.

- Nem, kisasszony. Azt hiszem, jobb lenne, ha most velünk jönne. Baleset történt.

- Baleset? – a rémület átjárta a csontjaimat. Mélyen belül éreztem, hogy egyszer így lesz vége, tudtam, hogy nem baleset volt. De akkor mégis mi? – Mondjon már valamit! – üvöltöttem rá.

Szerencsétlen fiatal járőr megszeppenve nézett rám.

- Miss Taylor, azt hiszem, jobb lenne, ha velem jönne, és beszélne Hutchins nyomozóval.

Idegesen bólintottam, és magamra kaptam a dzsekimet.

- Meghalt? – kérdeztem, miközben az ajtót zártam, felnéztem a járőrre, aki zavartan félrenézett a társára. – Istenem – suttogtam, és a lábaim megroggyantak.

Éreztem a gyengéd, de mégis erős karokat, ahogy megtartanak.

- Kisasszony… üljön le! Hozzak vizet?

- Nem, jól vagyok, csak… adna egy percet, hogy összeszedjem magam?

- Persze – a derekamnál fogva tartott, és együtt érzőn nézett rám.

- Mi történt? – néztem a szemébe.

- Jobb lenne, ha ezt a nyomozó mondaná el.

- Értem – motyogtam, és felegyenesedtem – menjünk.

A járőr végig támogatott, ahogy lementünk a hátsó kapuhoz, ahol a tűzlépcső simult a falhoz.

A hullazsák még a földön volt, és láttam a hatalmas vértócsát is, de nem fogtam fel.

- Ed… – suttogtam.

 Este volt. Csak a lámpák fénye mindenütt, de az is egyre távolabbi…

- …Miss Taylor? Jobban van? – a férfi szenvtelenül figyelte az arcomat.

- Hutchins nyomozó, azt hiszem, ezzel várnia kell, bevisszük a kisasszonyt megfigyelésre. Sokkot kapott, holnap már talán kihallgatható állapotban lesz.

- Értem – biccentett a férfi. Mondott még valamit arról, hogy majd megkeres, de én csak kábultan pislogtam.

Most a mentő hátuljában ültem, az orvos, és az ápoló, körülöttem sürgölődtek. Az utolsó pillanatban vettem észre az injekciós tűt.

- Ne! – rántottam el a karom.

- Ez nyugtató hölgyem – nézett rám az orvos. - Segít…

- Terhes vagyok, nem akarok gyógyszert.

- Értem. Biztos benne?

- Igen.

- Derek, indulhatunk…

Másnap reggel a kórházban elvégeztek pár vizsgálatot, értesítették a nőgyógyászomat, aki már úton volt.

Egyedül voltam a kórteremben, és bambán meredtem magam elé.

Egyedül voltam.

Teljesen egyedül.

New York nem az én városom. Sosem volt az, de most még inkább éreztem. Ed volt az egyetlen, aki idekötött. A múltam elől menekültem. Ahogy ő is. Charleston túl forró lett miután Edet letartóztatták. Persze nem adott fel senkit a bandából, de nem volt biztonságos ott maradnunk.

Itt végre úgy éreztem, új életet kezdhetünk. Tizennyolc voltam, és elveszett.

Ed talált rám az utcasarkon, épp egy Chevy ablakán hajoltam be, hogy a kéjsóvár vénemberrel egyezkedjem, amikor odalépett mellém, és közölte a taggal, hogy ha akar, akkor másnap licitálhat rám, merthogy szűz vagyok még, és ez volt a próbám. 

Adott neki egy névjegyet, és megbeszéltek egy találkozót.

Amikor a kocsi elhajtott, dühösen fordultam felé.

- Mégis mit képzelsz magadról? – üvöltöttem rá.

- Cicamica, ez a terület foglalt, és te új vagy a terepen. – megragadta a karomat, és megfordított.

Akkor láttam meg a felém tartó – igen zord kinézetű – lányokat, és a stricijeiket.

- Nyugi, Steve! – kiabált oda nekik. – Leállítottam, csak egy tapasztalatlan csitri.

- Tüntesd el innen! – morgott a férfi.

Dacosan meredtem rá, csodáltam, hogy nem fáj a nyaka a rengeteg aranytól.

- Viszem már. – a srác karomnál fogva húzott maga után. – Gyere, ha élni akarsz! – sziszegte a fülembe.

Botladozva követtem a platformos szandálomban, és közben éreztem, hogy a falatnyi szoknyám felcsúszik a fenekemen.

- Hé, várj! – kiáltott utánunk Steve.

Megfordultunk, a méricskélő pillantás, és az elismerő biccentés, nem nyugtatott meg.

- Ki neked a kicsike?

- Csak egy csaj…

- A-hha – a benga állat elindult felém.

- Mi a neved? – kérdezte suttogva.

- Mandy – motyogtam halkan.

- Maradj csendben, majd én beszélek.

Elengedte a kezem.

- Ő Mandy, egy régi haverom húga – fordult most Steve felé, és átölelte a derekamat.

- Értem – nézett végig rajtam a fickó. Odalépett, és megragadta az államat, hogy alaposan megvizsgálja az arcomat. – Finom falat, fiatalka. Hány éves vagy?

- Tizenhat múltam.

- Kicsit öregecske kezdő létére, de nem rossz.

A keze lesiklott, és megmarkolta a mellemet, alaposan meggyúrta, majd elvigyorodott.

- Természetes? Semmi szilikon? Eddie, hol rejtegetted ezt a gyöngyszemet?

 Felszisszentem, ahogy erősebben megcsípte a mellbimbómat.

- Mi a baj, cicamica? Valami nem tetszik?

- Nézd Steve, mondtam, hogy Mandy még tapasztalatlan…

- Nem téged kérdeztelek! – csattant fel a férfi, de közben nem vette le rólam a tekintetét. – Mennyire vagy tapasztalatlan?

- Én még nem… – suttogtam, és remegni kezdtem.

- Szűz vagy? – kérdezte elámulva. – Egy tizenhat éves szűz – fordult hátra a haverjaihoz. – Karácsony van, fiúk!

Elismerő moraj futott végig a csoporton, ezzel egy időben pedig rajtam a hányinger.

- Steve! Mandy nem az a fajta…

Felnéztem rá, és azonnal tudtam, hogy ő kell nekem.

- Eddie, ne te mondd meg nekem, hogy kivel dolgoztatok!

- Nem akarok kavarni, de emlékezz CJ-re. Megmondtam, hogy nem neki való ez a szakma, de nem hittél nekem, és mi lett a vége? Két hét után felvágta az ereit. Nem volt hozzá gyomra. Nézz rá Mandy-re, szerinted?

A férfi megint megragadta az államat, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.

- Mondd csak kislány, képes lennél összebújni, egy ötvenes, kopasz, kövér, nyálas képű fickóval?

Megrándult az arcom.

- Vidd innen ezt a szűzikét! – mordult fel Steve. – Ne lássalak meg még egyszer az utcán, különben a barátaim fognak felavatni.

- Gyere! – ragadta meg a kezem Ed, és elrángatott.

Percekig némán ültem mellette a kocsiban. Néztem az ismerős utcákat, és nem értettem, mi történik velem. Amikor megállt az elhagyott parkolóban, és felém fordult, azonnal tudtam, mit akar.

Szó nélkül kezdtem felrángatni a szoknyámat, és ezzel egy időben a bugyim alá toltam az ujjamat.

- Mit csinálsz? – kérdezte meglepve.

- Ezt akarod, nem?

- Azt se tudom, hogy ki vagy? Csak annyit, hogy még szűz.

Keserűen felnevettem.

- Te elhitted? Csak le akartam szerelni azt a fazont.

- Steve-t? Kislány, őt ezzel csak felhergelted. Ostoba húzás volt. Ha nem áll le, és kezelésbe vesz, aztán rájön, hogy hazudtál neki, biztos, hogy helyben felismerhetetlenné ver.

- Az se lett volna rosszabb annál, ami most van – motyogtam, és belenéztem a szemébe. Valami nem stimmelt. Ezek nem egy strici szemei.

- Mióta vagy a szakmában?

- Milyen szakmában?

- Viccelsz? Épp most dobod oda magad nekem, az előbb ott egyezkedtél azzal a fazonnal…

- Ő lett volna az első.

- Na, jó. Akkor ezt most nem teljesen értem.

Elhúztam a számat, és kinéztem az ablakon.

- Éhes vagy?

Meglepve fordultam vissza.

- Öltözz fel! Elviszlek vacsorázni. Amúgy Edward vagyok. Edward Cordell.

- Amanda Taylor.

Kezet fogtunk, a szikra azonnal felvillant. Zavartan rángattam vissza a szoknyámat, és nem is mertem Edwardra nézni az egész vacsora alatt.

Alaposan kifaggatott, a kérdései szívből jövőnek tűntek, nem tudtam eltitkolni semmit.

- Szóval megszöktél otthonról? – kérdezte. – Miért?

- A nevelőapám szerint dögösebb vagyok anyámnál. Csak egyszer nyúlt hozzám, de utána megfenyegetett, hogy ha elárulom, megöl. Anya meg amúgy se hitt volna nekem, vakon imádja azt a szarkupacot. Inkább eljöttem.

- Mikor szöktél el?

- Hat hónapja.

- És miből éltél?

- Mondtam, hogy már nem vagyok szűz – vontam meg a vállam. – Bár eddig nem pénzért csináltam. Általában családoknál voltam. Újsághirdetésekre jelentkeztem. Gyerekfelvigyázást vállaltam, és párszor az apukák megkértek néhány szívességre.

- Jézusom. Ez rosszabb, mintha az utcán lettél volna. És mégis, ezt hogy gondolták?

- Gondolom, unták az asszonyt, nekem meg mindegy volt. Az első pasi mondjuk még tetszett is, nálunk majdnem egy hónapig voltam, aztán a felesége rájött, és ő persze kirúgott. Megpróbáltam rávenni Greget, hogy jöjjön velem, de kinevetett, és azt mondta, hogy csak azért kellettem neki, mert szűz voltam.

- A felesége mit szólt, hozzá? – kérdezte Edward.

- Asszem elhajtotta – vontam meg megint a vállam, és közben a számba tömtem a hot dogot.

Felnéztem, és láttam, hogy Edward nagyot nyel.

- Mi van?

- Rendesen benyelted – vigyorgott féloldalasan.

- Benyelhetem a tiedet is, ha akarod – feleltem kihívóan.

- Nem kezdek szakmabelivel, bocs.

- Értem – mondtam halkan, és lehajtottam a fejem. – Kösz a kaját, kifizetném, de nincs pénzem, azt meg nem akarod…

- Nyugi, meghívtalak.

- Még egyszer kösz – sóhajtottam, és felálltam.

- Hé, kislány! Túl fiatal vagy még. Nem élhetsz az utcán.

Ránéztem, felém nyújtotta a kezét.

- Lakhatsz nálam. Ha kint maradsz, és Steve megtalál, neked annyi.

- Miért tennéd meg értem? – kérdeztem értetlenül.

- Egyszer majd elmondom – sóhajtotta. – Elfogadod a segítségemet?

Gyanakodva néztem rá.

- Mit vársz cserébe?

- Tartsd rendben a lakásomat!

- Ennyi?

- Kezdetnek. – mosolyodott el.

Két évig éltünk Charlestonban. Szerencsére Steve-t sikerült távol tartani, és egész jól megéltünk Ed melóiból. Jó, persze ő sem volt angyal, sőt, a betörések, és a kocsilopások mindennaposak voltak, de nem érdekelt. Volt kinek leadni a szajrét, és elég is volt nekünk.

Ed eleinte olyan volt, mint egy kedves báty, nem engedett ki az utcára, pontosan, ahogy megígérte. Vezettem a háztartást, és minden szomszédnak beadtuk, hogy a húga vagyok, a szüleink meghaltak, és ő vett magához, hogy ne kelljen intézetbe mennem.

Aztán persze csak összejöttünk, nem érdekelt, hogy majdnem tíz évvel idősebb nálam, szerettem. És ő is szeretett engem. Igazából boldogok voltunk. Egészen addig, amíg lebukott. Akkor minden a feje tetejére állt. A kapcsolatai beszartak, hogy beköpi őket, és fenyegetőzni kezdtek.

Persze nem köpött, de az ítélet után jobbnak láttuk, ha engedélyt kérünk Ed felügyelő tisztjétől, és átköltözünk New Yorkba. Itt is felügyelet alatt volt persze, de mindketten találtunk munkát, és Ed arra is rávett, hogy estin fejezzem be a gimit.

Tényleg úgy tűnt, rendeződik az életünk, egészen a múlt hétig.

Ed furán kezdett viselkedni. Nem tudtam, mi az oka, és nem is tudtam kiszedni belőle, de tegnap este, csúnyán összevesztünk miatta. Aztán elrohant…

Kopogtatásra tértem magamhoz.

- Tessék? – mondtam, rekedtebb voltam, mint szerettem volna, de meghallották.

- Jó reggelt, Miss Taylor! Bejöhetünk?

Hárman voltak, két öltönyös, és a járőr tegnapról. A nyomozó és a társa szigorúan méregetett, de a járőr együtt érzőn mosolygott.

- Jó reggelt! – mondtam, és próbáltam összeszedni magam.

- Jó reggelt – ismételte meg a nyomozó. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam.  Hutchins nyomozó vagyok, ő itt a társam Nailforce nyomozó, és Dan Crisp-et már ismerheti tegnapról.

Csendben biccentettem, de nem szóltam semmit.

- Csak pár kérdéssel zavarnánk, Miss Taylor. Nem szeretnénk fárasztani az ön állapotában.

- Kösz.

- Elmondaná, mi történt tegnap este, mielőtt a barátja magára hagyta önt?

- Semmi különös, csak egy kicsit összekaptunk. Kaptam egy állásajánlatot, és Ed nem szerette volna, ha elfogadom.

- Milyen állásról volt szó?

- Pincérnői. Ed azt mondta, hogy az állapotomban nem dolgozhatok ilyen helyen, de szükségünk van a pénzre, hogy befejezhessem az iskolát. Nyáron el akarunk menni… akartunk menni – javítottam ki magam. – a Grand Canyon-hoz.

- Értem, tehát semmi komoly ok nem volt. Úgy értem, nem akarta elhagyni, vagy ő magát?

- Dehogy – kaptam fel a fejem. – minden rendben volt köztünk.

- Rendben. Nyugodjon meg, kérem!

- Nekem lenne még egy kérdésem – szólalt meg Nailforce. – A biztosító embere elmondta, hogy Mr. Cordell-nek magas összegű életbiztosítása volt, aminek ön a kedvezményezettje…

- Tessék? – csattantam föl, és dühösen meredtem a férfira. – Csak nem azt akarja mondani, hogy én öltem meg?

- Nem, azt tudjuk, hogy nem ön tette, de megbízhatott valakit.

- Nailforce, ezt már megbeszéltük – szólt rá Hutchins. – Senki sem gyanúsítja önt kisasszony. Csak utána kell néznünk ennek is, mivel jelentős összegről van szó.

- Tudom. – mondtam ridegen. – Ahogy én is kötöttem egy biztosítást, ugyanilyen összegről, aminek ő volt a kedvezményezettje. Szerettük volna, ha mindketten biztonságban érezzük magunkat.

- Értem – biccentett Hiutchins. – Köszönjük a türelmét, Miss Taylor. Ha esetleg lenne még kérdésünk, akkor megkeressük, de itt a névjegyem, ha bármi eszébe jutna…

- Hívom, ha van valami – mondtam türelmetlenül, és az asztalkához fordultam, de a teás kancsó üres volt.

- Máris hozok önnek inni, Miss Taylor – lépett hozzám Crisp járőr, és kedvesen mosolygott rám.

- Köszönöm.

A következő hetekben a nyomozók mindennek utánajártak, és végül kiderítették, hogy Edet nem ölték meg, és nem is lett öngyilkos. A veszekedés után felment a tetőre, hogy kitisztítsa a fejét, igaz magával vitt egy üveg Jack Daniels-et is. Valószínűleg ez volt a baj. A szemben lévő házban egyetemisták buliztak, és páran épp az erkélyen voltak, amikor Ed átkiabált nekik, hogy mennyire boldog, és megkéri a szerelme kezét, amikor megszédült. A többit pedig már tudtam.

Ahogy Dan Crisp is. A baleset után kerültünk közel egymáshoz, legalábbis Hutchins erre a következtetésre jutott, amikor azt látta, hogy Dan egyre sűrűbben látogat, és támogat mindenben. Nem is szólt érte, sokkal melegszívűbb volt, mint amilyennek látszott.

- Szia – lépett be a lakásba.

Épp befejeztem a csomagolást, és figyeltem, ahogy leteszi a pizzát az asztalra.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi – mosolyogtam. – Csak nézlek.

Odaléptem hozzá, és átöleltem. Megsimogatta a hasamat, és lágyan megcsókolt.

- Köszönettel tartozunk Ednek – vigyorgott. – Sosem hittem, hogy ennyire balek.

- Hé, ne beszélj így róla! – csaptam a vállára. – Neki köszönhetjük, hogy nincsenek anyagi gondjaink.

- Oké, de még mindig nehezen hiszem, hogy el akart venni. Azok után, hogy elmondtad neki.

- Dan… Ed nem leszédült, hanem leugrott. Amikor elmondtam neki, hogy a tiéd a gyerek, azt mondta, hogy neki már semmije sem maradt, csalódott bennem, de még mindig szeret, és nem hagyja, hogy nélkülözzek, azok után, amiken átmentem.

- Tehát mégis igaz volt?

- Igen, de így megkapjuk a pénzt, és boldogan élhetünk.

Dan mosolyogva átölelt.

- Pontosan, csak előbb ki kell fizetnem Steve-t. – mondta.

- Tudom.

- Nem akarom, hogy célpont legyél, és csak így szabadulhatok meg a múltamtól.

- Talán, ha mindenen túl leszünk, elköltözhetnénk.

- Jó ötlet, mondjuk Kaliforniába. Ott messze leszünk ettől az őrülettől.

- Szeretlek – sóhajtottam, és hozzábújtam.

Valaki kopogtatott az ajtón. Meglepve néztünk egymásra.

Dan ajtót nyitott a futárnak, adott neki némi borravalót, aztán kíváncsian forgatta a borítékot.

- Kettőnknek szól – nézett rám, mire odaléptem mellé, és együtt bontottuk fel.

A rántás hatására a por azonnal felszállt, és mindketten prüszkölni kezdtünk.

- Mi volt ez? – kérdeztem.

- Nem tudom, talán valami vicc. Olvassuk el a levelet. Aztán beviszem a laborba, és megnézetem.

Drága Mandy, és Dan!

Talán meglep Titeket ez a levél, de el kell mondanom, hogy nem ért váratlanul a dolog. Mandy, egy ideje figyeltettelek, hallottam, hogy Dan és Steve közt akadt egy kis nézeteltérés. Azt nem hittem, hogy pont annak a stricinek az öccsével kezdesz, de az évek során rájöttem, hogy tényleg akkora ribanc vagy, mint amilyennek először láttalak. Sajnálom. Én tényleg szerettelek.

Ha ezt a levelet olvassátok, akkor már biztos halott vagyok, és ti megnyugodtatok. De ne hidd, hogy bosszú nélkül megyek el. Annyira nem vagyok balek.

Nem húzom tovább, semmi értelme.

Sok boldogságot, amíg tart J

                                                               Edward

Ui: Míg el nem felejtem, a por Anthrax.

A találkozás

Kinyitottam a szemem, és oldalra fordultam. A vörös bombázó, békésen aludt mellettem. ’Hogy is hívják?’ Nem jut eszembe a neve, de mindegy is. Jó numera volt, de szerintem egyikünk sem akart mást. A klubból hazafelé jövet, a csaj elég egyértelműen fogalmazott:

- Dugj meg, rézbőrű! Még sosem csináltam indiánnal!

Végignéztem a testén, jó választás volt. Formás idomai úgy simultak a kezembe, mintha oda teremtették volna őket. A csuklóján még mindig ott volt a selyemszalag. Mosolyogni kezdtem, mennyire élvezte, hogy kikötöttem. Igazi kis vadmacska volt, a karmolások a vállamon még mindig látszottak.

Lassan felkeltem, gondoltam, amíg lefürdök, addig hadd aludjon, ráér utána lelépni. Gyorsan végeztem, kimentem a konyhába, és feltettem főni a kávét.

Utána ledobtam magam a kanapéra. Nem akartam visszabújni mellé, ennyi elég volt belőle.

Hallottam, hogy felébred, és elindul kifelé. A rövid időből rögtön tudtam, hogy nem vett magára semmit. Ránéztem, ahogy a nappaliba lépett, formás idomaitól megint megéheztem, de nem akartam őt igazán. Fogtam az egyik díszpárnát, és az ölembe raktam.

- Hogy aludtál? – kérdeztem.

- Pompásan – nyújtózkodott, amitől nyelnem kellett. – Rég volt ilyen jó éjszakám. A fajtádban mindenki ennyire jó, mert akkor többet nem is kezdek fehérekkel.

Ez épp elég volt, hogy elmenjen az étvágyam.

- Még nem próbáltam fajtámbeli pasikkal – mondtam ridegen, felálltam, és kiléptem a konyhába a kávéért.

- Kaphatok én is? – kérdezte, ahogy mosolyogva leült az egyik bárszékre.

- Persze – motyogtam. – De nem gond, ha utána menned kell? Dolgom lenne.

- Nem lenne kedved még egy hancúrhoz?

- Csábító a gondolat, de késésben vagyok.

Le akartam rázni. Soha nem repetáztam gyors egymásutánban. Persze volt néhány kivétel, akikkel többször összejöttem, mert jók voltak, de csak ezért. Tudtam, hogy a csajok szerettek az ágyban, eddig mindig dicsértek, és nem csak a szemembe. Az egyetemen egymásnak adták a számomat.

Nem akartam kapcsolatot, senkivel, fiatal voltam, és csak tombolni akartam. Gyűjtöttem a skalpokat, ahogy a haverom, Tom mondta.

Néztem a lányt, szép volt, és a vörös haja mellé nem volt szeplős, pedig rögtön láttam, hogy nem festett.  De csak egy dolgot mozgatott meg bennem, ahogy a többiek is.

Elfordultam, és besiettem a hálószobába. Mire utánam jött, már felöltöztem, és nagyjából összedobáltam az ágyat. Toporogva figyeltem, ahogy elkészül.

Már a liftnél álltunk, amikor végre kibökte, ami a bögyét nyomta:

- Esetleg megismételhetnénk ezt máskor is?

Aranyos volt, ahogy elpirult, mintha annyira szégyenletes lenne feltenni egy ilyen kérdést. Éjjel bezzeg nem érdekelte, mennyire viselkedik szégyenletesen. Kifejezetten tetszett.

- Ja – mondtam nagylelkűen. – a telefon mentette a számodat, majd felhívlak.

Odalent aztán taxit hívott, még kaptam tőle egy búcsúcsókot, aztán végre eltűnt. Ásítva mentem vissza a lakásba, és tárcsáztam Tom számát.

- Reggelt, Tesó! – vigyorogtam a telefonba, leültem fotelbe, és felraktam a lábam a dohányzóasztalra.

- Üdv, Sonny! Úgy hallom, jól sikerült az éjszaka.

- Ja, mondhatjuk! Virgonc kis boszi volt! Ember! Lehet, hogy még felhívom.

- Ezt hallottam már párszor – nevetett a vonal másik végén.

- Neked sem ártana néha kicsit változtatni. Már totál olyan vagy, mint egy kivénhedt papucsférj.

- Ne kezdd újra! – morgolódott.

- Nem kezdem – nevettem – de muszáj mondanom, annyira beszűkültél Maggie-re.

- Nevess csak! Lesz még olyan lány, aki után zokogva fogsz kaparni.

- Ezen a féltekén biztos nem él ilyen. – mosolyogtam továbbra is. – Még jó darabig nem akarok megállapodni. Nincs olyan csaj, aki miatt megérné.

- Én azért várom, hogy megtörténjen, akkor majd az orrod alá dörgölöm.

- Oké. Na, figyelj! Mikor érkezik a húgod?

- Háromnegyed ötkor száll le a gép. Szerintem, ha ötre kimegyünk, úgy jó lesz.

- Aha, fél négy és négy közt ott vagyok. Nem gond, ha a furgonnal megyek? A Barracudát nem akarom kivinni a reptérre.

- Persze, jó lesz.

- Rendben, akkor délután megyek. Szia!

- Szia.

Letettem a telefont, és körülnéztem. Ideje lenne rendet raknom. A félévnek vége, de a jegyzeteim még mindig a lakás különböző pontjain hevertek szétszórva.

Nagyot sóhajtottam, és nekiláttam. Rendszereztem a papírokat, és bepakoltam a polcra. Közben mosolyogva néztem a pipát. A nagyapám még mennyit használta, a másik polcon pedig ott pihent az ükapám tomahawkja. Ez még igazi csatában is részt vett. Igazi családi ereklye volt, emlékszem, apám úgy tervezte, hogy odaadományozza a múzeumnak, de addig könyörögtem neki, míg végül nekem adta. Olyan kevés tárgyi emlék maradt meg a családomtól, azokhoz viszont foggal, körömmel ragaszkodtam.

Igen, huron voltam. És büszke voltam rá. Bár az apám néha kételkedett benne, azt mondta, fehér akarok lenni. De én csak el akartam érni valamit, hogy a családom, és a törzsem büszke lehessen rám. Azt reméltem, ha elvégzem az egyetemet, és utána jó állást kapok, akkor apám büszke lesz, hogy sikeres vagyok.

Elfordultam, és végignéztem a lakáson. Végre rend volt, kimentem a konyhába, és elővettem az ételt, amit Mai, a nevelőanyám küldött fel a múlt héten, amikor otthon voltam.

Bár nem okozott gondot, hogy néhány könnyebb kaját összedobjak, de nem szerettem főzni. Az a nők dolga. Csak azért csináltam meg, mert egyedül laktam. Inkább az egyetem menzáján, vagy olcsó éttermekben ettem. De Mai főztjét semmi sem múlhatta felül. Most is szinte habzsoltam.

Aztán eszembe jutott, hogy felhívom őket. Ebéd után gyorsan elmostam az edényt, és a telefonhoz léptem.

- Mai? Szia!

- Szia, szívem! Hogy vagy? Ugye nincs baj?

- Nem, dehogy! Csak azért hívlak, hogy akkor jó, ha hétfőn megyünk?

- Persze, már megbeszéltük.

- Bubbával mi van? Hazaért már? – kérdeztem.

- Igen, már nagyon vár.

- Mondott valamit a suliról? Hogy sikerültek a vizsgái?

- Nekem nem mondott semmit, de nagyon vidám. Szerintem minden vizsgája sikerült.

- Ja, majd hétfőn kifaggatom – nevettem.

- Jól van, kicsim. Várunk titeket. Szia!

- Szia, Mai!

Bubba. Jó öreg Bubba Tyler, gyerekkori barátom, és fegyvertársam, mosolyogtam magamban. Mennyi csínyben voltunk benne, de mostanra felnőttünk. Úgy is kéne viselkednünk, de amikor hazajutok, mindig a hülyeségen jár az eszünk. Ezért szerettem őt, nem voltak elvárásai. Ő nem egyetemre ment tovább, hanem egy kétéves főiskolára. Most végzett. Őt a tervei a rezervátumhoz kötötték, nem akart elköltözni. Feleséget akart, családot, és munkát a múzeumban.

Jó lesz már hazamenni hosszabb időre. Hiába mentem le minden hétvégén, az más volt. Akkor csak arra volt időm, hogy a családommal legyek. Most végre lesz időm a barátaimra is. Kimegyünk a múzeumba, és végigbulizzuk a nyarat. Már alig vártam. És persze Tom is velem jön, Maggie nélkül, ami külön jó pont volt. Nem csíptem a barátnőjét. Tipikus plazacica, a rosszabbik fajtából. Igazi nyafogós, papa kedvence. Annyi pénze volt, mint az egész törzsünknek együtt. Amit ő egy-két nap alatt elköltött, abból a családom majdnem egy hónapig élt.

Mondjuk hozzátartozott a dologhoz, hogy Tom apja is kőgazdag volt, de Tom sosem élt vissza ezzel, sőt. Egyszer sem hivalkodott a pénzével. Ha elmentünk valahova, nem akart mindenáron ő fizetni, de azt sosem hagyta, hogy bajba kerüljek. Szerencsére erre még egyszer sem került sor, nem akartam, hogy azt higgye, a pénze miatt barátkozom vele. Ő volt az egyetlen fehér barátom, az igazat megvallva, ő volt itt az egyetlen barátom.

Gyerekkorom óta sok időt töltöttem New Yorkban. A szüleim válása után, anyám visszaköltözött a nagyszüleimhez. Én apámmal a rezervátumban maradtam, és csak hétvégenként látogattam meg. Emlékszem, eleinte nem akartam jönni, mert haragudtam rá, amiért elhagyott minket, de végül győzött a szeretet, amit iránta éreztem. Ő volt, aki végül rávett az egyetemre. De sajnos már nem érhette meg, hogy felvegyenek. Igazából először csak azért jelentkeztem, mert úgy éreztem, tartozom az emlékének ezzel. Aztán már az apámmal szembeni dac is dolgozott bennem. Ő nagyon ellene volt. Azt szerette volna, ha valahol a közelben választok egy főiskolát, olyat, ahova főként indiánok járnak, de én makacs voltam. Azóta mondogatja, hogy anyám vére dolgozik bennem, és fehér akarok lenni. Megtagadom a származásomat. Ezek után végképp úgy éreztem, hogy jönnöm kell. Meg akartam mutatni neki, hogy indiánként is viheti valamire az ember. Mennyit veszekedtünk emiatt!

Aztán végül csak felvettek, és most itt vagyok. Nem vagyok ugyan évfolyamelső, de jók az eredményeim. Még élénken élt bennem az első nap emléke. Amikor beléptem a kampusz területére, olyan nyüzsgés fogadott, hogy megijedtem. Anyám anyja kísért el, mert apámnak esze ágában sem volt elhagyni a rezervátumot. Nem én voltam az egyetlen indián, de az egyetlen, aki nem akart fehérnek látszani. A többiek beolvadtak, én viszont büszke voltam arra, aki vagyok. Hosszú fekete hajam és hasított bőr tunikám azonnal feltűnést keltett. Rögtön kinéztek. A többi fajtámbeli meghúzta magát, bennem viszont dolgozott a dac. Felszegett fejjel mentem a tanulmányi iroda felé. Akkor találkoztam Tommal. Először furán méregetett, de amikor kiderült, hogy egy szakra fogunk járni, beszélgetni kezdett velem. Eleinte elutasító voltam vele, talán félelemből, nem tudom. Apám belém nevelte, hogy a fehérekben nem bízhatok meg. Legalább fél év volt, mire rájöttem, hogy Tom önzetlenül barátkozna velem, és nincsenek hátsó gondolatai. Akkor nyitottam felé, és azóta elválaszthatatlan barátok voltunk. Tűzbe mentünk volna a másikért.

Még ő volt az, aki belevitt az éjszakai életbe. Emlékszem, mennyire meglepte, hogy még nem voltam nővel. Hát azóta pótoltam a lemaradásomat. Hamar rájöttem, hogy a lányoknak tetszenek az egzotikus srácok, ha másra nem is kellettem nekik, csak szexre, nekem úgy is jó volt.

Nem voltam az a szerelembeesős fajta. Nem is igen jártam senkivel a középiskolában. Persze otthon akadtak lányok, akik szívesen lettek volna a barátnőim, de egyik sem izgatott érzelmileg. Talán én nem is vagyok olyan, aki kapcsolatot akar.

Eleinte még bátortalan voltam, de néhány tapasztaltabb csaj szívesen tanított, még ők élvezték a helyzet pikantériáját. Aztán idővel megtanultam jó pár huncut húzást, amitől a lányok totál begerjedtek. Az első év végére Tom és én voltunk az egyetem két Don Juan-ja. A csajok versengtek értünk. Aztán Tom összejött Maggie-vel, és én „egyedül” maradtam. Nem bántam különösebben, legalább nem kellett osztoznom. A gyógyszertárak, és higiénaboltok jól kerestek rajtam. Vagyonokat költöttem óvszerre. Azt sem tudom, hány lány járt már az ágyamban, apám biztosan megölne, ha tudná, milyen életet élek, de nem tudja. Otthon egyedül Bubbának, és a fogadott húgomnak, Taimának meséltem róla, és még ők is kiakadtak.

Tom, amióta együtt volt Maggie-vel, többször megkérdezte, hogy miért nem keresek egy tartós kapcsolatot, de elmondtam neki, hogy ezek a lányok, nem látnak mást bennem, csak olyasvalakit, aki más. Volt, hogy egy-kettőnél próbálkoztam a randizással, de rövid úton leráztak, akkor minek.

Ez az állapot jó volt nekem, nem akartam mást.

Hirtelen megcsörrent a mobilom. Zavartan pislogtam, elnyomott az álom. Az órára néztem, fél négy.

- A franc! – nyögtem, ahogy fogadtam a hívást.

- Mi van, öreg? – hallottam Tom hangját.

- Bocs, elaludtam. Máris indulok.

- Oké, siess! Várlak.

Berobogtam a hálószobába, és már útközben levettem a pólót, és a szabadidőnadrágot. Felrángattam a kedvenc fekete farmeromat, és egy inget. Ekkor a gardróbszekrény tükrében megláttam magam. A kis vadmacska! Nem csak a vállamat karmolta össze, hanem a mellkasomat is, eddig nem is figyeltem rá. Kénytelen voltam a szokásommal ellentétben teljesen begombolni az inget.

Aztán már siettem az ajtóhoz. Felkaptam a kulcsokat, a kocsi papírjait, és már kint is voltam a folyosón.

Húsz perc alatt Tomnál voltam, aki már az előszobában toporgott.

- Gyerünk már! Nem akarom, hogy várnia kelljen.

- Itt vagyok, nyugi. Nincs nagy forgalom, kiérünk.

- Oké, máris jövök, csak még el kell intéznem egy apróságot – mondta, ledobta a tárcáját a tükör polcára, és eltűnt a fürdőben.

A tárca leesett a földre, és szétnyílt. Lehajoltam, hogy felvegyem, amikor megláttam benne a fényképet. Egy kedvesen mosolygó, de szomorú tekintetű kislányt ábrázolt.

- Mehetünk – hallottam Tomot.

- Ő itt a húgod? – kérdeztem.

- Kicsoda? – fordult felém.

- Ez a kis napszőke, itt a tárcádban. – nyújtottam felé. – Leesett, és kinyílt.

- Ja, igen – nézte meg. – De már régi a kép, nem sokkal a válás, meg a költözésünk után készült. Azért ilyen szomorú. A haja azóta besötétedett, most olyan középbarna. Itt úgy tizenhárom éves lehet.

- Már akkor is dögös volt – jegyeztem meg.

- Eszedbe se jusson! – förmedt rám.

- Micsoda?

- Kikezdeni vele.

- Miért tenném? Nekem ő túl fiatal.

Vetettem még egy pillantást a képre. Kedves, meleg, barna szemei voltak, de mintha könny csillogott volna bennük. A mosolya nem tűnt őszintének.

Tom mesélte, hogy mennyire megviselte a húgát a válás, évekbe telt, mire igazán összeszedte magát.

- Hát remélem is – morgott Tom, és már nyitotta az ajtót.

A forgalom tényleg gyér volt… egészen a reptér bekötőútjáig, onnan viszont csak lépésben tudtunk haladni. Tom idegesen támaszkodott a műszerfalon, és az ujjával dobolt.

- Nyugi! Ha elég közel érünk, kiszállhatsz, és előremehetsz. Addig is abbahagynád a dobolást, csak felhúzol vele?

- Bocs – mormolta. – Csak félek, hogy nem érünk oda, és eljön taxival.

- Képes megtenni? Egyáltalán, tudja, hogy hol laktok?

- Nem. Eddig mindig mi mentünk haza.

- Csak nem annyira bolond, hogy elinduljon egyedül. Tudja, hogy érte jössz, nem?

- De persze, csak időnként kissé önérzetes. Ráadásul ez még önállósággal is párosul. Hamar rájön, hogy mire való a taxi.

Az utolsó mondaton nevetnem kellett.

- Náluk nincs taxi? – kérdeztem.

- Hülye, – mosolyodott el Tom. – tudod, hogy viccelek.

- Oké, szerintem itt kiszállhatsz, én addig keresek parkolóhelyet.

- Jó, maradj a négyes terminál közelében, hogy megtaláljunk.

- Rendben.

Kipattant a kocsiból, én pedig döcögtem tovább. A négyes terminál volt az egyik legforgalmasabb, ide érkeztek a tengerentúli járatok. Itt mindig hatalmas tömeg volt. Normális helyet nem is találtam, de láttam, hogy az egyik kocsiból most száll ki egy srác. Beálltam mögé, és amikor odaért mellém, megszólítottam:

- Ne haragudj, sokáig maradsz?

- Eléggé, miért? – nézett rám morcosan.

- Nem gond, ha megállok itt mögötted, az ismerősöm gépe már leszállt, nemsokára kijön, és itt könnyen megtalál.

- Persze – mondta megenyhülve. – Én még legalább egy órát leszek itt.

- Kösz szépen – mosolyogtam, aztán kiszálltam, megkerültem a furgont, és hanyagul nekidőlten az oldalának.

A kijáratot figyeltem, nem akartam, hogy Tomék elkerüljenek. Innen nézve reménytelennek tűnt, annyi ember rohangált, hogy egy idő után csak elmosódott színes maszatokat láttam. Megráztam a fejem, és igyekeztem újrafókuszálni.

Aztán megláttam őket. Még jó, hogy Tom ennyire magas, egy fejjel a többiek fölé magasodott. Szinte rohanva jött, de szélesen vigyorgott. Amikor kijutottak a tömegből, megláttam őt. Hát a fénykép alapján nem ismertem volna föl.

A Tom mellett közeledő lány egy kis alakulóban lévő bombázó volt. Alig ért Tom válláig, de mindene a helyén volt. Formás, telt mellek, karcsú derék, gömbölyű csípő, és bár csak szemből láttam, de abból, ahogy ruganyosan lépkedett, sejtettem, hogy a feneke milyen feszes lehet. A haja tényleg sötétebb volt, mint a képen, de messze volt a középbarnától, inkább aranyszínű volt. A tarkóján csat fogta össze lazán, és a hosszú út miatt kissé csapzott volt. Halványzöld, pántos topot, és fekete, szűk pamut, csípőnadrágot viselt. Igazi plazacica, mosolyogtam magamban. Felemelte a fejét, ahogy Tom átrángatta a parkolón, és kíváncsian figyelt.

Amikor odaértek, ellöktem magam a kocsitól.

- Dee, ő itt a haverom, Sonny! Sonny ő a húgom, Dee. – mutatott be minket Tom.

- Szia! – mondtam egyszerűen.

- Szia! – a hangja kellemes, de bátortalan volt.

- Dee? – kérdeztem meglepve. Megint egy idétlen név, pont, ahogy egy cicababától elvárhatja az ember.

- Sandra. – magyarázta dacosan.

- Ja, értem.

Végignéztem rajta, elég beképzeltnek tűnt, ahogy felsőbbrendűen kihúzta magát. Szuper, Tom beszerzett még egy Maggie-t a nyárra.

Szó nélkül szálltunk be, szerencsére Tom ült középre, nem akartam, hogy a kiscsaj hozzám érjen. Őt nem kezelhetem úgy, mint a többi hozzá hasonló libát, és nem akarok közel kerülni hozzá.

- És, milyen terveid vannak, kislány? – kérdeztem, azért bunkó sem akartam lenni.

- Nem tudom, arra gondoltam, hogy talán Tom majd a párfogásába vesz.

- Tom, nem mondtad el neki, hogy nekünk milyen programunk van?

- Még nem volt rá időm, de szerintem Dee is jöhet velünk, biztosan tud segíteni valamiben.

- Aha, persze – morogtam, mintha Tom nem tudná, mi vár ránk odakint.

- Már bocs, de mégis miről beszéltek? – csattant fel a kiscsaj dühösen.

- Sonny-val nyári munkát vállaltunk, néhány nap, és utazunk a huron rezervátumba. Segítünk az újjáépítésében.

- És velem mi lesz? – kezdett hisztérikussá válni.

- Szerintem velünk jöhetsz, mit gondolsz Sonny?

- Nem tudom, ő túl cicababa oda. Ott keményen kell majd dolgozni, az nem ilyen kislányoknak való.

- Lehet, de apa állandóan dolgozik. Mihez kezdene itt egyedül? – kérdezte a haverom.

Haragudtam Tomra, sejtettem, hogy az egészet előre kitervelte, csak azt nem tudtam, miért.

- Felőlem jöhet, de senki sem lesz vevő a nyafogására. – nyugodtam bele.

- Nem vagyok egy elkényeztetett cicababa! – a hangja már kifejezetten dühös volt. – Jó fej haverod van Tom! – tévedtem, süt belőle, hogy lenéz.

- Hé, nyugi! Minden rendben lesz.

- Persze, csak tudnám, akkor minek hívtatok, ha nincs rám időtök?

- Ugye most nem fogsz kiborulni? – kérdezte a húgát Tom.

Nem adok neki három napot, és zokogva fog könyörögni a bátyjának, hogy hozza vissza, vigyorogtam magamban.

Aztán már a forgalomra figyeltem, megindult a délutáni csúcs, a sugárutak kezdtek beállni, óvatosan lavíroztam a kocsik közt, és igyekeztem megtalálni a kerülőutakat. Amikor egyszer félrenéztem, hogy jobbról tiszta-e az út, láttam, hogy Dee elmorzsol az ujjával egy könnycseppet. Egy pillanatra megsajnáltam, bár nem tudtam, miért.

Dühös voltam, végre idén sikerült elérnünk, hogy ne jöjjenek egyetemista libák, erre pont én viszek magammal egyet. Apám dühös lesz, de nem mondhatom Tomnak, hogy hagyja itthon. Majd valahogy megpuhítom apámat. Talán Mai tud neki olyan feladatot adni, ami nem töri le a körmeit.

Vetettem egy pillantást a kezére, és meglepődtem. Semmi műköröm, igaz szépen manikűrözött, de nem túl hosszú körmök, és csak szolid, halvány színnel lakkozva.

Szép, formás keze volt, hirtelen arra gondoltam, milyen lenne, ha megsimogatna vele.

Megráztam a fejem, le kell állnom, beindult nálam a macsó.

Megint a forgalomra koncentráltam, és csak fél füllel hallottam, hogy Tom felhívja a barátnőjét.

- Persze, Maggie, gyere nyugodtan! Legalább megismeritek egymást. Dee-nek úgyis jól jön, ha lesz egy csaj, aki pátyolgatja.

Hirtelen felszisszent, mire odakaptam a fejem. Dee rúgta bokán. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Most megint olyan volt a szeme, mint a fényképen, mosolyognom kellett, aztán már el is fordultam.

Sokáig tartott az út, de végre megérkeztünk. Kiszálltam, aztán Tom is kikecmergett, és már lépett, hogy segít a húgának, ám Dee fáradt, dacos mozdulattal megragadta a hátizsákját, és a táskát, aztán elindult a lépcső felé.

- Hagyd csak, Dee, majd én beviszem! – szólt Tom, de nem hallgatott rá.

- Megoldom, nem kell, hogy babusgass! Nagylány vagyok már! – morgott.

Látványosan büszkének szánt mozgással elindult a lépcsőn, mire Tom és én kuncogni kezdtünk.

- Rossz kapu – mondta Tom.

Pipacspirosan fordult vissza, nem tudom, mi ütött belém, talán csak látni akartam, hogy duzzog, de gyorsan utána léptem, kivettem a kezéből a csomagokat.

- Higgadj le! – szerettem volna, ha végre abbahagyja a műsort, és lenyugszik. – Fáradt vagy, aludd ki magad! Holnap jobb színben látsz majd mindent.

Átmentem Tomék kapujához és vártam, hogy odaérjenek.

- Bocs, hugi! Ne duzzogj, kérlek! – gügyögött neki Tom. – Tudod, hogy mennyire vártalak.

- Aha, ezért utazol el.

- Te is jössz. És hidd el, élvezni fogod. Régen szeretted az indiános dolgokat.

- Még most is szeretem.

Ez meglepett, a csaj szereti az ilyesmit?

- Na, látod! Most testközelből találkozhatsz velük. Nem lesz csodás?

- De, biztos! – morogta fáradtan.

Nagy nehezen bejutottunk a lakásba, ledobáltam a csomagokat, és Tomra néztem:

- Akkor én lépek. Holnap? – a kérdés közben vetettem egy pillantást Dee felé, aki mogorván elfordult.

- Elviszem ezt a lányt egy kis városnézésre. Velünk jössz?

- Nem is tudom. – tétováztam.

- Gyere, legalább egy kicsit feltöritek a jeget. Úgyis elég döcögősen indultatok – próbált mosolyogni.

- Jó – nem voltam oda a dologért, de ezen már nem múlt semmi.

Elköszöntem tőlük, aztán kifordultam az ajtón. Morcosan sétáltam a furgonhoz. Pont erre volt szükség, egy nyafka kis csitri. Apám dühöngeni fog, sosem szerette a fehéreket, azóta főleg, hogy anyám elhagyta. Egyedül Tomot viselte el, őt is nehezen. Emlékszem, mennyire örült, amikor idén nem kértek föl minket, hogy fogadjunk egyetemistákat a nyárra. Erre most én viszek haza egyet, ráadásul Tom rokona. Féltem, hogy majd szégyenkezhetek miatta.

Beültem, és indítottam. Fura illat csapta meg az orrom, pillanatok alatt rájöttem, hogy Dee parfümjét érzem. Nem mondom, kellemes illat volt, de az egész fülkét átjárta. Gyorsan kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőzzön. Hazahajtottam, átöltöztem, és már indultam is. Most a Barracudát vittem. Lehajtottam az egyetemi klubba, itt nem kértek igazolványt, elég volt, hogy az egyetemre járok.

Az ajtónál álló biztonsági ember már ismerősként üdvözölt:

- Jó estét, Sonny!

- Jó estét, Marc!

- Milyen volt a tegnapi kis vörös? Nagyon forrónak látszott.

- Az is volt – vigyorogtam. – Veszélyes éjszakám volt. Nem tudod, itt van ma este?

- Még nem láttam, de ma is vannak forró pipik.

- Kösz – nevettem.

- Egy-két csajnak beajánlhatnál.

- Majd meglátom, mit tehetek.

Besétáltam, és egyenesen a bárpulthoz léptem.

- Üdv, Simon! Egy gyömbérsört, légyszi!

- Hello, Sonny! Máris adom.

Körülnéztem, és megláttam Nadine-t. Ő is azok közé tartozott, akikkel szívesen összejöttem többször is. Most is kihívóan mosolygott rám. Felálltam, és elindultam felé.

- Szia, csibém! – köszöntem neki, és leültem mellé.

- Szia, nagyfiú! Jó, hogy látlak.

- Van terved estére? – kérdeztem. Csíptem Nadine-t, vele nem kellett fölösleges köröket járnom.

- Nálad, vagy nálam? – kérdezte, és megsimogatta a combomat.

Azonnal harcra kész voltam.

- Nálam – mondtam, megragadtam a kezét, és már húztam kifelé.

A szétválás

- Ideje indulnunk – hallottam Michael hangját. – Gyere, fiam!

A vállamra tette a kezét, és elhúzott az ablaktól.

- Elment – suttogtam, és még mindig a kifutót bámultam.

- Gyere, fiam! Itt már nincs dolgunk.

- Elment – ismételtem meg.

- Igen, de nem végleg – lépett mellém Tom is. – Apával már beszéltünk róla, amikor jövő nyáron meglátogatjuk, addigra végez a sulival, és akkor hazajöhet velünk.

- Az majdnem egy év – nyögtem. – addig elfelejt. Megvigasztalja a barátja, és én csak egy nyári kaland leszek neki.

- Ezt te sem gondolod komolyan! – nézett rám Tom megrökönyödve. – Láttad az arcát? Érezted a fájdalmát? Nem fog elfelejteni. Szeret téged, és jövőre megint együtt lehettek.

- Nem fogom kibírni nélküle.

- Dehogynem, majd beszéltek Chaten, és telefonon. Meg maileztek. Ne légy már ennyire letörve!

- Nem megy, ha arra gondolok, hogy otthon várják a barátai, akik a közelében lesznek…

- Higgadj le, Testvér! – ölelt magához. – Ismerem a húgomat annyira, hogy tudjam, ő nem az a fajta, aki könnyen túllép egy ilyen kapcsolaton. És gondolj bele, hogy milyen volt az utolsó héten. Ugyanúgy szenvedett, ahogy te is.

Erőtlenül bólintottam, és hagytam, hogy kivezessenek az utcára. Beültünk a kocsiba, aztán Michael felénk fordult:

- Sonny, átjöttök hozzánk, vagy inkább hazamennétek?

- Hazamegyek. Úgy értem, haza, haza. Csak a kocsiért kell elmennem. Taima, te maradsz?

A húgom megrázta a fejét.

- Nem engedlek egyedül vezetni.

- Figyu, Tesó! – nézett rám Tom. – Én is lemegyek veletek. Apa úgyis dolgozik, én meg nem akarok egyedül maradni. Majd én vezetek, te most nem vagy abban az állapotban.

Hálásan néztem rá, nem mondtam ki, de igaza volt.

Michael bólintott, aztán elindultunk. Megálltunk a lakásomnál, de csak addig, amíg felvettük a kocsit. Utána Tomékhoz mentünk, hogy összekapjon néhány dolgot, és már indultunk is.

Kértem Tomot, hogy egyenesen menjünk ki a múzeumba, bár tudtam, hogy csak kínzom magam, de a többiek még kint voltak. Otthon csak az üres ház várt volna. Eszembe jutott, amikor visszajöttünk New Yorkból, és majdnem megcsókoltam, akkor még azt hittem, ez az egész csak fizikai vonzalom. Mekkorát tévedtem! Akkor azt hittem, megbántódott valamiért, pedig csak megijedt. Talán már ő is érzett valamit, csak még nem merte szabadjára engedni.

Lehajtottam a fejem, hogy a húgomék ne lássák a könnyeimet. Úgy éreztem, sosem leszek képes abbahagyni a sírást.

- Nyugodj meg, Tesó! Kitalálunk valamit – mondta halkan Tom. – Nem fogom hagyni, hogy elfelejtsen, és tudom, hogy szeret.

Szótlanul ültem, nem tudtam válaszolni neki, de úgy tűnt, megértette. Csak bámultam ki a kocsi ablakán, végre elapadtak a könnyeim, de csak addig, amíg el nem értük a tavat. Akkor újult erővel támadtak. Keményen küzdenem kellett, hogy visszatartsam őket.

Amikor megálltunk a kocsival a múzeumnál, és besétáltunk, Bubba odarohant hozzánk.

- Hé, srácok – kezdte, de ahogy meglátta az arcom, azonnal elkomorodott. – Hogy vagy, Tesó?

Szótlanul megráztam a fejem, és elfordultam tőle.

Mai a ház ajtajában állt, és amikor odaértem mellé, átölelt.

- Elment – suttogtam, kásás hangon.

- Jaj, kicsim! Nyugodj meg! Rendbe jönnek a dolgok. Gyere be!

Behúzott, hogy ne legyünk a kíváncsiskodók szeme előtt. Egyenesen Napfény ágyához mentem, és leültem. Mai töltött egy bögre teát, és a kezembe nyomta. Szótlanul ittam meg, és azonnal éreztem a gyógynövény jótékony hatását. Letettem a bögrét, és hanyatt dobtam magam a fekhelyen. A könnyeim megállíthatatlanul folytak.

- Anya, szerinted visszakaphatom valahogyan? – kérdeztem.

- Ha ezt szeretnéd, akkor megtalálod majd a módját.

- Ez most nagy segítség volt, kösz. – morogtam.

- Rendben, nem szóltam. – éreztem, hogy megbántódott.

- Ne haragudj, én csak…

- Semmi baj szívem, megértelek.

- Anya… – kezdtem, de nem tudtam folytatni.

Felültem, és az arcomat a kezembe temettem. Odajött mellém, leült, és átölelt.

- Normális, hogy ez ennyire fáj? – kérdeztem elgyötörten, és ránéztem.

- Ez bizonyítja, hogy szereted.

- Úgy érzem, szétszakadok, itt bent – mutattam a mellkasomra zokogva. – mintha tőrt vágtak volna belém.

- Teremtőm – szorított magához.

- Nem fogom kibírni – nyögtem.

- Mai! Holló kérte, hogy gyere ki – szaladt be Apony, de az ajtóban megtorpant.

Gyorsan hátat fordítottam neki. Nem akartam, hogy sírni lásson.

- Rendben, mondd meg neki, hogy pár perc, és megyek – felelt Mai.

Én közben a fekhelyet néztem, szinte láttam, ahogy itt fekszik, és én betakarom az őzbőr takaróval. Odanyúltam, hogy végigsimítsam. Valami furát éreztem alatta. Azonnal felrántottam a takarót, és hangosan felnyögtem.

- Mi az, szívem? – nézett rám ijedten Mai.

- A… a… a karkötője. Itt felejtette – ziháltam, és óvatosan a tenyerembe fogtam. Attól féltem, csak illúzió, és mindjárt eltűnik. De itt volt, a kezemben, valami Tőle, ami örökre megmarad nekem.

Felhúztam a csuklómra, és zaklatottan simogattam.

Taima bejött a házba, és egyenesen mellém ült.

- Beszéltem a többiekkel, hogy most hagyjanak békén – mondta.

- Kösz – mormoltam, és a karkötőt bámultam.

- Ez honnan van? – nyúlt felé, de elhúztam a kezem.

- Napfényé. Itt felejtette, a takaró alá csúszott.

- Biztos az övé? – nézett kétkedve Taima.

- Igen, ezzel fogta össze egyszer a haját a kocsiban, amikor nem volt kéznél hajgumi. – alig lehetett érteni, mit mondok, annyira kásásan, és halkan beszéltem.

- Értem. Feküdj le bátyó, próbálj meg aludni! Az talán segít, hogy kicsit jobban legyél.

Eldőltem az ágyon, és ekkor megcsapott a parfümjének az illata, ami beleivódott a párnába. Mélyen belefúrtam az arcomat, és beszívtam a keserédes zamatot. Nem tudom, meddig tartott, mire zavaros álomba merültem, csak azt érzékeltem, hogy békén hagynak. Mai egyszer bejött, és betakart, de aztán a ház elcsendesedett, sőt talán a környékről is elmentek.

Másnap reggel tértem csak magamhoz, vagy inkább hajnaltájt, még nem kelt fel a nap, és az ágyakon ott szuszogtak a többiek.

Csendben felkeltem, és kimentem a házból. A szemem szúrt, alig bírtam nyitva tartani, a torkom kiszáradt, és kapart. Úgy éreztem magam, mintha piszkosul megfáztam volna. Leültem az egyik farönkre, ami a szertartásos sátor mellett volt, behunytam a szemem, és arcomat kelet felé fordítottam.

- Hiányzol – suttogtam, és megpróbáltam nyelni, de nehezen ment.

Hallottam, hogy valaki közeledik felém.

- Hogy érzed magad, fiam! – kérdezte apám, ahogy leült mellém.

- Pocsékul – krákogtam.

- Jobb lesz… idővel.

- Nem akarom, hogy jobb legyen. Őt akarom.

- Megértelek. Én is átmentem ezen.

- Anyám és te mások voltatok. Ő elhagyott minket. Napfény nem akart menni.

- Tudom, és épp ezért tisztelem az erejét, hogy képes volt felelősséggel dönteni.

Apámra néztem.

- Megtehette volna, hogy marad – magyarázta. – De akkor az anyja léphetett volna, és örökre elveszíted. Így azonban van esélyed. Visszakaphatod.

- Hogyan? – horkantam fel. – A világ másik végén van. Én elmentem volna vele. Képes lettem volna mindent itt hagyni, és új életet kezdeni vele ott. De nem hagyta.

- Mert erős, és bölcs. Bölcsebb, mint te most. Átlátta, hogy ez nem járható út. Egyikőtöknek sem.

- Az a baj, hogy nem tudom, mi lenne járható út.

- Várnod kell! Ha befejezi az iskolát, és úgy dönt, akkor visszajön hozzád.

- Félek, hogy nem fog. – sóhajtottam. – Hogy hazamegy, és a barátai majd feledtetik vele, amit irántam érzett. Ott van a barátja, aki egész nyáron várta, és…

- Barátja van Magyarországon? – döbbent meg az apám.

Csak bólintottam.

- Hát abból, amit én láttam, amennyire én megismertem, az a barát nem lehetett túl fontos neki. – mormolta.

- Egyszer beszéltek telefonon, még az első héten, és akkor is összevesztek – feleltem. – És szinte soha nem hozta szóba, csak amikor még próbált… elutasítani. – ekkor valami bevillant. – Ő nem akart rám akaszkodni. Pedig abból, ahogy a közeledésemre reagált tudtam, hogy szeret. De nem akart fájdalmat okozni. Se nekem, se magának. Emlékszem, az első csókunk után vissza akart lépni, azt mondta, nincs értelme, mert csak fájdalom lesz a vége. Én erősködtem, és nem engedtem.

Megráztam a fejem, és bele akartam túrni a hajamba, de meglepve tapasztaltam, hogy nincs.

Apám is beletúrt.

- Szép gesztus volt tőled. Ő pedig elfogadta. És abból, amit most elmondtál, már tudom, hogy jól választottál, bár nem örülök, hogy fehér lány.

- Anyám is az volt.

- Félvér – javított ki.

- Mintha nem te mondtad volna, hogy az ugyanaz, vagy még rosszabb. – nevettem keserűen.

- Igaz – mosolygott.

Aztán elővett valamit.

- Megkértem Mai-t, hogy készítse el ezt. Reméltem, hogy neked lesz igazad, és visszatér veled, de ahogy mondtam, tisztelem az erejét. Szóval, szeretném, hogy ezt majd add át neki, amikor újra találkoztok. Mert találkozni fogtok, ezt tudom. És mondd el neki, hogy remélem, egyszer valóban a lányomként szerethetem, itt köztünk, az asszonyodként.

A kezembe adta a láncot.

- Ha biztos vagy benne, akkor miért nem adod oda neki te? – kérdeztem.

- Szeretném, ha tőled kapná.

- Tudni fogja, hogy kitől kapja… ha egyszer valaha találkozunk még.

- Fogtok. Lehet, hogy nem egy hét múlva, de fogtok. Érzem, hogy ez a szerelem köztetek széttéphetetlen.

- Remélem, igazad van – suttogtam, és közben megnéztem az ékszert.

Mai gyöngyökből fűzte, fehér, vörös, és kék minták voltak benne, a közepében pedig egy apró csillogó kő bújt meg szolidan. Hirtelen eszembe jutott az Orion csillaga, arra emlékeztetett, ahogy halványan ott csillámlott, és mosolyogni kezdtem.

- Gyönyörű, köszönöm. – suttogtam. – Szép ez a kő.

- Anyádé volt. Emlékszel arra a fülbevalóra? Az esküvőnkön viselte.

- Aha, láttam a képet. Ez abból van?

- Igen, csak az egyik elveszett valamikor, ez a kő pedig kiesett a foglalatból. Gondoltam, így a megfelelő helyre kerül.

- Apám, én…

- Tudom, fiam! – mondta.

Megveregette a vállamat, és felállt.

- Mennem kell. Utána kell néznem néhány dolognak. Te most csak magaddal törődj! Szedd össze magad!

Megfordult, és elsétált a félig kész házak felé. Ahogy utána néztem, valahogy megtörtnek tűnt, mintha újra átélné a fájdalmat, amit annakidején az anyám okozott neki. Mintha ugyanazt érezné, amit én.

Sóhajtva felálltam, és visszamentem a házhoz. Az asszonyok már felkeltek, és elkészítették a reggelit. A srácok az asztaloknál ültek, és kissé kómásan falatoztak.

Amikor megjelentem, mindenki felém fordult. Az első pillanatban nem értettem, de aztán leesett. A hajam. Bár sok srác viselt rövid frizurát a törzsben, de rólam tudták, hogy mennyire kényes vagyok a hajamra. Hányszor hangoztattam, hogy nincs olyan erő, ami rávehet, hogy levágjam. Hát megtaláltam ezt az erőt. Büszkén felszegtem az állam, és végigvonultam az asztalok közt. Egyenesen bementem a házba, és eldőltem az ágyon.

Felemeltem a láncot, és úgy tartottam, hogy a nap álmos fénye átvilágítson rajta, és csak figyeltem, ahogy az apró brill kő szivárványfényben ragyog.

- Oda fogom adni Neked! Esküszöm!

Megint ellepték a szememet a könnyek.

- Mit csinálsz most? Gondolsz rám, vagy már a barátod karjában felejtesz? – Éreztem, hogy a halántékomon nedves csík gördül le. – Ne felejts el, kérlek!

- Sonny! – kiabált be Tom.

Kábán pislogtam, zavart a hang, és az éles fény.

- Mi van?

- Most beszéltem apáddal. Azt mondja, jobb lenne, ha visszamennénk a faluba, mert ez a hely totál kikészít téged.

- Apám – fortyogtam.

- Vagy talán visszamehetnénk New Yorkba. Akkor beszélhetnél vele. Az előbb felhívtam a fényképezőgép miatt, és…

- Te felhívtad, és nem szóltál? – üvöltöttem rá.

- Aludtál, próbáltunk felkelteni, de teljesen ki voltál ütve. – hebegett.

- Addig kellett volna ráznod, amíg felébredek! – dühöngtem. – Tényleg nem látod, mit jelent ez nekem?

- Próbáltalak Sonny. De olyan voltál, mint akit leütöttek.

- Hol a mobilod? Hadd beszéljek vele!

- Itt van, de…

Kikaptam a kezéből, és már nyomtam a gyorstárcsázót, de a telefon kettőt pittyegve, lemerült.

- A jó büdös… – hörögtem, és a földhöz csaptam.

Kettőt pattant, aztán szétesve megállapodott a tűzhely mellett.

Ettől magamhoz tértem.

- Ne haragudj! – nyögtem. – Veszek helyette másikat.

- Tanultál a húgomtól? – kezdett vigyorogni.

- Mi van?

- Ő is előszeretettel rakta el így a mobilját.

Halkan felnevettem.

- Ezzel ne törődj! – mondta, ahogy összeszedte a darabokat. – Már úgyis le akartam cserélni. Gyere vissza, és beszélhettek.

- Dolgom lenne még itt. Apámnak kell a segítség.

- Akkor majd hazajössz. Hétvégén feljössz hozzánk, és beszélhettek. Hét közben meg segíthetsz itthon.

Tetszett ez a lehetőség, bár tudtam, hogy csak a szívemet fogom hasogatni vele. Rettegtem a távkapcsolattól, hiába mondtam neki, hogy megéri. Ha nem érinthetem meg, az csak rosszabb. De legalább láthatom.

A következő három hétben csak a hétvégi beszélgetések tartották bennem a lelket. Mindent elmesélt, hogy amikor hazaért, hogy fogadták, és hogy szakított a barátjával. Ettől olyan boldogság járt át, hogy alig tudtam elviselni. De láttam, hogy valamit eltitkol, hiába kérdeztem, nem mondta el.

Szeptember közepe volt, otthon voltam, és már vártam a délutánt, hogy menjünk New Yorkba.

Apa leült velem szemben, és nekilátott a reggelijének.

- Jó reggelt, fiam!

- Jó reggelt, apa!

- Te nem eszel?

- Nem vagyok éhes – mormoltam.

- Ki fog készülni a gyomrod, ha csak kávét iszol.

- Majd eszem, ha akarok – förmedtem rá.

- Szedd össze magad! A végén beteg leszel. Mennyit fogytál?

- Nem sokat – feleltem.  – Beszélhetnénk másról?

- Ma is mentek? – kérdezte.

- Igen, ebéd után. – motyogtam.

- Szükség lenne rád a hétvégén. Van néhány dolog, amit egyedül nem tudok elintézni.

- Napfény várja, hogy felhívjam.

- Ő ott lesz, holnap reggel is indulhattok.

- Ma megyünk! – fakadtam ki. Dühösen csaptam le a poharat az asztalra. – Nem tarthatsz vissza!

- Értem – motyogta az apám.

Furcsán nézett, aztán eltorzult az arca. Elsápadt, és hirtelen a mellkasához kapott.

- Apám? – néztem rá. – Apám?

A szeme homályossá vált.

- Apa? – kiáltottam ijedten, és felugrottam. Azonnal mellette voltam, és éppen sikerült elkapnom, mielőtt a földre esett volna. – Apa? Mi van veled, Apa? Taima, hívj orvost! Apám rosszul van!

Mai is odaugrott.

- Vigyük be a szobába! – sírta ijedten.

A karomba kaptam, meglepően könnyűnek tűnt. Berohantam a szobába, és a kanapéra fektettem.

- Apa! Apám! Válaszolj, kérlek!

Zihálni kezdett.

- Nem… kapok… levegőt. Szúr… a mell… mellkasom.

Kapkodva téptem le róla a tunikát.

- Apa! – zokogtam. – Tarts ki! Hívtuk az orvost. Mindjárt itt lesz.

Felnéztem, Taima sírva bólogatott.

- Fiam… most… már… te… felelsz… mindenért.

- Miről beszélsz, Apám? Dehogy, mindjárt itt az orvos. Meggyógyulsz.

Erőtlenül megrázta a fejét, nyelt egyet, és folytatta:

- A… törzs… Vezesd… őket!

- Ne! – nyögtem zokogva.

- Itt… az… időm. Hozd… haza… Napfényt!

Vett egy mély levegőt, aztán lassan kieresztette, és a szeme üvegessé vált.

- Apa! – suttogtam. – Apa! APA! – zokogtam. – NEEEE! Manitu, ne! Ne vedd el őt is!

Hallottam, hogy Mai, és Taima is zokognak. Én képtelen voltam megmozdulni, a karomban tartottam apám testét, és hangosan sírtam, mint egy kisgyerek.

Az orvos már csak a halál tényét tudta megállapítani.

Innentől kezdve összemosódott bennem minden. Támogatnom kellett volna Mait és Taimát, de képtelen voltam rá. Mintha dobozban lettem volna. Kábán álltam a temetésen, alig láttam, hogy a család ott van körülöttünk, és ők teszik azt, amit nekem kellett volna. A hagyományos temetés után összegyűltünk a házunkban. Én magamba fordulva ültem a sarokban, az egyik fotelban, nem szóltam senkihez. Tom, és Michael is ott volt, de észre sem vettem őket, csak akkor, amikor Tom lekuporodott mellém:

- Beszélned kéne Dee-vel! Joga van tudni.

- Nem akarom, hogy emiatt is szomorkodjon.

- Már kérdez rólad. Mit mondjak neki?

- Hogy eltűntem.

- Mi van?

- Mondd, hogy senki sem tud rólam semmit. Eltűntem, mondd, hogy találtam egy másik lányt.

- Hülye vagy? – förmedt rám. – Ha szakítani akarsz vele, akkor TE mondd meg neki!

- Nem akarok, de így nem várhatom el, hogy várjon rám.

- Hogy? Sonny, szedd össze magad!

- Abba kell hagynom az egyetemet. Vissza kell jönnöm, ő ennél többre hívatott. Nem lehet egy mocskos, szegény indián barátnője. Én nem tudom megteremteni neki azt, amire vágyik.

- Sonny, Dee szeret téged. Ha azt mondanád neki, hogy mostantól egy sátorban kell élnetek, és neked kell vadásznod, hogy enni tudjatok, akkor is veled akarna lenni.

- Napfény ennél többet érdemel!

- Sonny! Gondold ezt át! Kérdezd meg erről! Ne dönts egyedül! Azzal megölöd.

- Ne túlozz! Majd talál valakit, aki méltó hozzá.

- Te vagy méltó hozzá! – emelte fel a hangját.

Taima odalépett mellénk:

- Csendesebben, fiúk! Muszáj nektek most veszekedni?

- Sonny el akarja hagyni Dee-t… Napfényt!

- Mi van? – guggolt le a húgom is. – Sonny ne legyél hülye! Belepusztulna.

- Mit mondtam? – helyeselt Tom.

- Nem értitek? Én képtelen vagyok megadni neki, amit…

- Neki csak TE kellesz! – sziszegte Tom.

- Emlékszel Holló utolsó mondatára? – kérdezte Taima. – Én igen: „Hozd haza Napfényt!” Ne tagadd meg a kérését! Te sem akarod ezt, akkor miért csinálod?

- Nem köthetem egy csóróhoz – próbálkoztam erőtlenül. – Gondoljátok, hogy ő így is…?

- Mindenhogy! – ölelt meg Taima. – Ne kínozd magad! És őt se!

- Figyelj! Az egyetem dolgot meg ne döntsd el véglegesen! Rendben, kérj halasztást, de ne add fel! Rendezed az itteni dolgokat, addig Napfény is befejezi a sulit. És utána együtt lehettek.

- De most még ne mondjatok neki semmit! – suttogtam. – Ha összeszedtem magam, akkor majd én elmondok neki mindent.

- Ahogy gondolod. De szerinted nem veszi észre rajtad, hogy kikészültél? – kérdezte Tom.

- Mondd neki, amit mondtam! Hogy eltűntem, és nem tudtok rólam semmit, ha rendezem a dolgokat, majd jelentkezem nála, és elmondom, hogy időre volt szükségem.

- Szerintem ez kegyetlen dolog – mondta halkan Taima.

- Nem akarom, hogy még jobban szenvedjen.

- Mert ha eltűnsz, attól nem fog szenvedni?

- Kérlek, Tom! Én akarom elmondani neki, de még nincs hozzá erőm.

- Rendben – sóhajtott.

Felálltunk, és csatlakoztunk a többiekhez. Hotan és Yuma odaléptek hozzám, és elmondták, hogy nem várhatnak tovább, a törzsi tanács elé kell állniuk, és intézkedniük kell a törzsfőnök választással kapcsolatban. Bár már nem követtük szigorúan a hagyományokat, de a tanács engedélye szükséges a hivatalos megválasztásomhoz.

- Hotan, Yuma! Szerintem ti sokkal méltóbbak lennétek erre a feladatra.

- Te vagy a fia! És méltó vagy rá!

- Én nem hiszem, hogy képes vagyok rá.

- Képes vagy rá!

Csak a fejemet ráztam.

- Sonny!… Szárnyaló Sas! Itt az ideje, hogy felnőj! – mondta Hotan. – A felelősség mostantól a tied.

- Én ezt nem akarom.

- Az élet nem mindig adja azt, amit akarunk. Van, hogy rossz lapokat oszt, és nekünk abból kell kihozni a legjobbat. Neked most pocsék leosztás jutott, de talpra kell állnod, és vezetned a törzsünket. Mi itt vagyunk, és mindenben segítünk neked.

Mélyet sóhajtottam, és bólintottam.

A törzsi tanács végül Awan kivételével elfogadott, így egy héttel apám halála után megvolt a szertartás a múzeumban. Gyűlöltem minden pillanatát, de keményen, büszke kifejezéssel az arcomon végigcsináltam. Utána pedig belevetettem magam a munkába. Az egyetem két éve elég alapot nyújtott, hogy átlássam a számlakönyveket, és persze voltak, akik rengeteget segítettek. A munkák rendben folytak, és én is kivettem a részem, ha nem az irodában voltam, akkor kint segítettem az építkezésnél. Kora reggeltől, késő estig kint dolgoztam. A munkaterápia bevált, nem gondolkodtam. De az álmokat nem tudtam elűzni, szinte minden éjjel megjelent előttem Napfény, és szomorúan nézett. Nem szólt, de tudtam, hogy szenved miattam. És mindig úgy ébredtem, hogy tudtam, a nevét zihálom.

Aztán egy héttel a születésnapja előtt Tom felhívott:

- Megyünk Budapestre! – mondta lelkesen.

- Mi van? Mikor? – kérdeztem értetlenül.

- Öt nap múlva, és te is jössz. Hazahozzuk Napfényt!