A baleset

A nyomozók már elköszöntek tőlem, most mentősök vettek körül. Hutchins nyomozó azt mondta, holnap, vagy holnapután megkeres, hogy felvegye a vallomásomat. De én semmire sem emlékszem, csak a veszekedésre…

Veszekedtünk. Aztán Ed kirohant.

Megittam a nyugtató teámat, és már csak arra tértem magamhoz, hogy a rendőrök dörömbölnek az ajtómon.

- Miss Taylor, velünk kell jönnie.

- Mi… mi történt? – kérdeztem kábán, és persze kissé rémülten.

- Ismer ön egy bizonyos Edward Cordellt?

- Igen, a vőlegényem – dörgöltem meg az arcomat. – Mi történt? Csinált valamit?

A düh, és a rettegés megint átjárt. Hát ennyi? Eddig bírta? Amikor megkapta a felfüggesztett ítéletet, megfogadta, hogy soha többet.

- Kocsit lopott? – néztem a járőrre.

- Nem, kisasszony. Azt hiszem, jobb lenne, ha most velünk jönne. Baleset történt.

- Baleset? – a rémület átjárta a csontjaimat. Mélyen belül éreztem, hogy egyszer így lesz vége, tudtam, hogy nem baleset volt. De akkor mégis mi? – Mondjon már valamit! – üvöltöttem rá.

Szerencsétlen fiatal járőr megszeppenve nézett rám.

- Miss Taylor, azt hiszem, jobb lenne, ha velem jönne, és beszélne Hutchins nyomozóval.

Idegesen bólintottam, és magamra kaptam a dzsekimet.

- Meghalt? – kérdeztem, miközben az ajtót zártam, felnéztem a járőrre, aki zavartan félrenézett a társára. – Istenem – suttogtam, és a lábaim megroggyantak.

Éreztem a gyengéd, de mégis erős karokat, ahogy megtartanak.

- Kisasszony… üljön le! Hozzak vizet?

- Nem, jól vagyok, csak… adna egy percet, hogy összeszedjem magam?

- Persze – a derekamnál fogva tartott, és együtt érzőn nézett rám.

- Mi történt? – néztem a szemébe.

- Jobb lenne, ha ezt a nyomozó mondaná el.

- Értem – motyogtam, és felegyenesedtem – menjünk.

A járőr végig támogatott, ahogy lementünk a hátsó kapuhoz, ahol a tűzlépcső simult a falhoz.

A hullazsák még a földön volt, és láttam a hatalmas vértócsát is, de nem fogtam fel.

- Ed… – suttogtam.

 Este volt. Csak a lámpák fénye mindenütt, de az is egyre távolabbi…

- …Miss Taylor? Jobban van? – a férfi szenvtelenül figyelte az arcomat.

- Hutchins nyomozó, azt hiszem, ezzel várnia kell, bevisszük a kisasszonyt megfigyelésre. Sokkot kapott, holnap már talán kihallgatható állapotban lesz.

- Értem – biccentett a férfi. Mondott még valamit arról, hogy majd megkeres, de én csak kábultan pislogtam.

Most a mentő hátuljában ültem, az orvos, és az ápoló, körülöttem sürgölődtek. Az utolsó pillanatban vettem észre az injekciós tűt.

- Ne! – rántottam el a karom.

- Ez nyugtató hölgyem – nézett rám az orvos. - Segít…

- Terhes vagyok, nem akarok gyógyszert.

- Értem. Biztos benne?

- Igen.

- Derek, indulhatunk…

Másnap reggel a kórházban elvégeztek pár vizsgálatot, értesítették a nőgyógyászomat, aki már úton volt.

Egyedül voltam a kórteremben, és bambán meredtem magam elé.

Egyedül voltam.

Teljesen egyedül.

New York nem az én városom. Sosem volt az, de most még inkább éreztem. Ed volt az egyetlen, aki idekötött. A múltam elől menekültem. Ahogy ő is. Charleston túl forró lett miután Edet letartóztatták. Persze nem adott fel senkit a bandából, de nem volt biztonságos ott maradnunk.

Itt végre úgy éreztem, új életet kezdhetünk. Tizennyolc voltam, és elveszett.

Ed talált rám az utcasarkon, épp egy Chevy ablakán hajoltam be, hogy a kéjsóvár vénemberrel egyezkedjem, amikor odalépett mellém, és közölte a taggal, hogy ha akar, akkor másnap licitálhat rám, merthogy szűz vagyok még, és ez volt a próbám. 

Adott neki egy névjegyet, és megbeszéltek egy találkozót.

Amikor a kocsi elhajtott, dühösen fordultam felé.

- Mégis mit képzelsz magadról? – üvöltöttem rá.

- Cicamica, ez a terület foglalt, és te új vagy a terepen. – megragadta a karomat, és megfordított.

Akkor láttam meg a felém tartó – igen zord kinézetű – lányokat, és a stricijeiket.

- Nyugi, Steve! – kiabált oda nekik. – Leállítottam, csak egy tapasztalatlan csitri.

- Tüntesd el innen! – morgott a férfi.

Dacosan meredtem rá, csodáltam, hogy nem fáj a nyaka a rengeteg aranytól.

- Viszem már. – a srác karomnál fogva húzott maga után. – Gyere, ha élni akarsz! – sziszegte a fülembe.

Botladozva követtem a platformos szandálomban, és közben éreztem, hogy a falatnyi szoknyám felcsúszik a fenekemen.

- Hé, várj! – kiáltott utánunk Steve.

Megfordultunk, a méricskélő pillantás, és az elismerő biccentés, nem nyugtatott meg.

- Ki neked a kicsike?

- Csak egy csaj…

- A-hha – a benga állat elindult felém.

- Mi a neved? – kérdezte suttogva.

- Mandy – motyogtam halkan.

- Maradj csendben, majd én beszélek.

Elengedte a kezem.

- Ő Mandy, egy régi haverom húga – fordult most Steve felé, és átölelte a derekamat.

- Értem – nézett végig rajtam a fickó. Odalépett, és megragadta az államat, hogy alaposan megvizsgálja az arcomat. – Finom falat, fiatalka. Hány éves vagy?

- Tizenhat múltam.

- Kicsit öregecske kezdő létére, de nem rossz.

A keze lesiklott, és megmarkolta a mellemet, alaposan meggyúrta, majd elvigyorodott.

- Természetes? Semmi szilikon? Eddie, hol rejtegetted ezt a gyöngyszemet?

 Felszisszentem, ahogy erősebben megcsípte a mellbimbómat.

- Mi a baj, cicamica? Valami nem tetszik?

- Nézd Steve, mondtam, hogy Mandy még tapasztalatlan…

- Nem téged kérdeztelek! – csattant fel a férfi, de közben nem vette le rólam a tekintetét. – Mennyire vagy tapasztalatlan?

- Én még nem… – suttogtam, és remegni kezdtem.

- Szűz vagy? – kérdezte elámulva. – Egy tizenhat éves szűz – fordult hátra a haverjaihoz. – Karácsony van, fiúk!

Elismerő moraj futott végig a csoporton, ezzel egy időben pedig rajtam a hányinger.

- Steve! Mandy nem az a fajta…

Felnéztem rá, és azonnal tudtam, hogy ő kell nekem.

- Eddie, ne te mondd meg nekem, hogy kivel dolgoztatok!

- Nem akarok kavarni, de emlékezz CJ-re. Megmondtam, hogy nem neki való ez a szakma, de nem hittél nekem, és mi lett a vége? Két hét után felvágta az ereit. Nem volt hozzá gyomra. Nézz rá Mandy-re, szerinted?

A férfi megint megragadta az államat, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.

- Mondd csak kislány, képes lennél összebújni, egy ötvenes, kopasz, kövér, nyálas képű fickóval?

Megrándult az arcom.

- Vidd innen ezt a szűzikét! – mordult fel Steve. – Ne lássalak meg még egyszer az utcán, különben a barátaim fognak felavatni.

- Gyere! – ragadta meg a kezem Ed, és elrángatott.

Percekig némán ültem mellette a kocsiban. Néztem az ismerős utcákat, és nem értettem, mi történik velem. Amikor megállt az elhagyott parkolóban, és felém fordult, azonnal tudtam, mit akar.

Szó nélkül kezdtem felrángatni a szoknyámat, és ezzel egy időben a bugyim alá toltam az ujjamat.

- Mit csinálsz? – kérdezte meglepve.

- Ezt akarod, nem?

- Azt se tudom, hogy ki vagy? Csak annyit, hogy még szűz.

Keserűen felnevettem.

- Te elhitted? Csak le akartam szerelni azt a fazont.

- Steve-t? Kislány, őt ezzel csak felhergelted. Ostoba húzás volt. Ha nem áll le, és kezelésbe vesz, aztán rájön, hogy hazudtál neki, biztos, hogy helyben felismerhetetlenné ver.

- Az se lett volna rosszabb annál, ami most van – motyogtam, és belenéztem a szemébe. Valami nem stimmelt. Ezek nem egy strici szemei.

- Mióta vagy a szakmában?

- Milyen szakmában?

- Viccelsz? Épp most dobod oda magad nekem, az előbb ott egyezkedtél azzal a fazonnal…

- Ő lett volna az első.

- Na, jó. Akkor ezt most nem teljesen értem.

Elhúztam a számat, és kinéztem az ablakon.

- Éhes vagy?

Meglepve fordultam vissza.

- Öltözz fel! Elviszlek vacsorázni. Amúgy Edward vagyok. Edward Cordell.

- Amanda Taylor.

Kezet fogtunk, a szikra azonnal felvillant. Zavartan rángattam vissza a szoknyámat, és nem is mertem Edwardra nézni az egész vacsora alatt.

Alaposan kifaggatott, a kérdései szívből jövőnek tűntek, nem tudtam eltitkolni semmit.

- Szóval megszöktél otthonról? – kérdezte. – Miért?

- A nevelőapám szerint dögösebb vagyok anyámnál. Csak egyszer nyúlt hozzám, de utána megfenyegetett, hogy ha elárulom, megöl. Anya meg amúgy se hitt volna nekem, vakon imádja azt a szarkupacot. Inkább eljöttem.

- Mikor szöktél el?

- Hat hónapja.

- És miből éltél?

- Mondtam, hogy már nem vagyok szűz – vontam meg a vállam. – Bár eddig nem pénzért csináltam. Általában családoknál voltam. Újsághirdetésekre jelentkeztem. Gyerekfelvigyázást vállaltam, és párszor az apukák megkértek néhány szívességre.

- Jézusom. Ez rosszabb, mintha az utcán lettél volna. És mégis, ezt hogy gondolták?

- Gondolom, unták az asszonyt, nekem meg mindegy volt. Az első pasi mondjuk még tetszett is, nálunk majdnem egy hónapig voltam, aztán a felesége rájött, és ő persze kirúgott. Megpróbáltam rávenni Greget, hogy jöjjön velem, de kinevetett, és azt mondta, hogy csak azért kellettem neki, mert szűz voltam.

- A felesége mit szólt, hozzá? – kérdezte Edward.

- Asszem elhajtotta – vontam meg megint a vállam, és közben a számba tömtem a hot dogot.

Felnéztem, és láttam, hogy Edward nagyot nyel.

- Mi van?

- Rendesen benyelted – vigyorgott féloldalasan.

- Benyelhetem a tiedet is, ha akarod – feleltem kihívóan.

- Nem kezdek szakmabelivel, bocs.

- Értem – mondtam halkan, és lehajtottam a fejem. – Kösz a kaját, kifizetném, de nincs pénzem, azt meg nem akarod…

- Nyugi, meghívtalak.

- Még egyszer kösz – sóhajtottam, és felálltam.

- Hé, kislány! Túl fiatal vagy még. Nem élhetsz az utcán.

Ránéztem, felém nyújtotta a kezét.

- Lakhatsz nálam. Ha kint maradsz, és Steve megtalál, neked annyi.

- Miért tennéd meg értem? – kérdeztem értetlenül.

- Egyszer majd elmondom – sóhajtotta. – Elfogadod a segítségemet?

Gyanakodva néztem rá.

- Mit vársz cserébe?

- Tartsd rendben a lakásomat!

- Ennyi?

- Kezdetnek. – mosolyodott el.

Két évig éltünk Charlestonban. Szerencsére Steve-t sikerült távol tartani, és egész jól megéltünk Ed melóiból. Jó, persze ő sem volt angyal, sőt, a betörések, és a kocsilopások mindennaposak voltak, de nem érdekelt. Volt kinek leadni a szajrét, és elég is volt nekünk.

Ed eleinte olyan volt, mint egy kedves báty, nem engedett ki az utcára, pontosan, ahogy megígérte. Vezettem a háztartást, és minden szomszédnak beadtuk, hogy a húga vagyok, a szüleink meghaltak, és ő vett magához, hogy ne kelljen intézetbe mennem.

Aztán persze csak összejöttünk, nem érdekelt, hogy majdnem tíz évvel idősebb nálam, szerettem. És ő is szeretett engem. Igazából boldogok voltunk. Egészen addig, amíg lebukott. Akkor minden a feje tetejére állt. A kapcsolatai beszartak, hogy beköpi őket, és fenyegetőzni kezdtek.

Persze nem köpött, de az ítélet után jobbnak láttuk, ha engedélyt kérünk Ed felügyelő tisztjétől, és átköltözünk New Yorkba. Itt is felügyelet alatt volt persze, de mindketten találtunk munkát, és Ed arra is rávett, hogy estin fejezzem be a gimit.

Tényleg úgy tűnt, rendeződik az életünk, egészen a múlt hétig.

Ed furán kezdett viselkedni. Nem tudtam, mi az oka, és nem is tudtam kiszedni belőle, de tegnap este, csúnyán összevesztünk miatta. Aztán elrohant…

Kopogtatásra tértem magamhoz.

- Tessék? – mondtam, rekedtebb voltam, mint szerettem volna, de meghallották.

- Jó reggelt, Miss Taylor! Bejöhetünk?

Hárman voltak, két öltönyös, és a járőr tegnapról. A nyomozó és a társa szigorúan méregetett, de a járőr együtt érzőn mosolygott.

- Jó reggelt! – mondtam, és próbáltam összeszedni magam.

- Jó reggelt – ismételte meg a nyomozó. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam.  Hutchins nyomozó vagyok, ő itt a társam Nailforce nyomozó, és Dan Crisp-et már ismerheti tegnapról.

Csendben biccentettem, de nem szóltam semmit.

- Csak pár kérdéssel zavarnánk, Miss Taylor. Nem szeretnénk fárasztani az ön állapotában.

- Kösz.

- Elmondaná, mi történt tegnap este, mielőtt a barátja magára hagyta önt?

- Semmi különös, csak egy kicsit összekaptunk. Kaptam egy állásajánlatot, és Ed nem szerette volna, ha elfogadom.

- Milyen állásról volt szó?

- Pincérnői. Ed azt mondta, hogy az állapotomban nem dolgozhatok ilyen helyen, de szükségünk van a pénzre, hogy befejezhessem az iskolát. Nyáron el akarunk menni… akartunk menni – javítottam ki magam. – a Grand Canyon-hoz.

- Értem, tehát semmi komoly ok nem volt. Úgy értem, nem akarta elhagyni, vagy ő magát?

- Dehogy – kaptam fel a fejem. – minden rendben volt köztünk.

- Rendben. Nyugodjon meg, kérem!

- Nekem lenne még egy kérdésem – szólalt meg Nailforce. – A biztosító embere elmondta, hogy Mr. Cordell-nek magas összegű életbiztosítása volt, aminek ön a kedvezményezettje…

- Tessék? – csattantam föl, és dühösen meredtem a férfira. – Csak nem azt akarja mondani, hogy én öltem meg?

- Nem, azt tudjuk, hogy nem ön tette, de megbízhatott valakit.

- Nailforce, ezt már megbeszéltük – szólt rá Hutchins. – Senki sem gyanúsítja önt kisasszony. Csak utána kell néznünk ennek is, mivel jelentős összegről van szó.

- Tudom. – mondtam ridegen. – Ahogy én is kötöttem egy biztosítást, ugyanilyen összegről, aminek ő volt a kedvezményezettje. Szerettük volna, ha mindketten biztonságban érezzük magunkat.

- Értem – biccentett Hiutchins. – Köszönjük a türelmét, Miss Taylor. Ha esetleg lenne még kérdésünk, akkor megkeressük, de itt a névjegyem, ha bármi eszébe jutna…

- Hívom, ha van valami – mondtam türelmetlenül, és az asztalkához fordultam, de a teás kancsó üres volt.

- Máris hozok önnek inni, Miss Taylor – lépett hozzám Crisp járőr, és kedvesen mosolygott rám.

- Köszönöm.

A következő hetekben a nyomozók mindennek utánajártak, és végül kiderítették, hogy Edet nem ölték meg, és nem is lett öngyilkos. A veszekedés után felment a tetőre, hogy kitisztítsa a fejét, igaz magával vitt egy üveg Jack Daniels-et is. Valószínűleg ez volt a baj. A szemben lévő házban egyetemisták buliztak, és páran épp az erkélyen voltak, amikor Ed átkiabált nekik, hogy mennyire boldog, és megkéri a szerelme kezét, amikor megszédült. A többit pedig már tudtam.

Ahogy Dan Crisp is. A baleset után kerültünk közel egymáshoz, legalábbis Hutchins erre a következtetésre jutott, amikor azt látta, hogy Dan egyre sűrűbben látogat, és támogat mindenben. Nem is szólt érte, sokkal melegszívűbb volt, mint amilyennek látszott.

- Szia – lépett be a lakásba.

Épp befejeztem a csomagolást, és figyeltem, ahogy leteszi a pizzát az asztalra.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi – mosolyogtam. – Csak nézlek.

Odaléptem hozzá, és átöleltem. Megsimogatta a hasamat, és lágyan megcsókolt.

- Köszönettel tartozunk Ednek – vigyorgott. – Sosem hittem, hogy ennyire balek.

- Hé, ne beszélj így róla! – csaptam a vállára. – Neki köszönhetjük, hogy nincsenek anyagi gondjaink.

- Oké, de még mindig nehezen hiszem, hogy el akart venni. Azok után, hogy elmondtad neki.

- Dan… Ed nem leszédült, hanem leugrott. Amikor elmondtam neki, hogy a tiéd a gyerek, azt mondta, hogy neki már semmije sem maradt, csalódott bennem, de még mindig szeret, és nem hagyja, hogy nélkülözzek, azok után, amiken átmentem.

- Tehát mégis igaz volt?

- Igen, de így megkapjuk a pénzt, és boldogan élhetünk.

Dan mosolyogva átölelt.

- Pontosan, csak előbb ki kell fizetnem Steve-t. – mondta.

- Tudom.

- Nem akarom, hogy célpont legyél, és csak így szabadulhatok meg a múltamtól.

- Talán, ha mindenen túl leszünk, elköltözhetnénk.

- Jó ötlet, mondjuk Kaliforniába. Ott messze leszünk ettől az őrülettől.

- Szeretlek – sóhajtottam, és hozzábújtam.

Valaki kopogtatott az ajtón. Meglepve néztünk egymásra.

Dan ajtót nyitott a futárnak, adott neki némi borravalót, aztán kíváncsian forgatta a borítékot.

- Kettőnknek szól – nézett rám, mire odaléptem mellé, és együtt bontottuk fel.

A rántás hatására a por azonnal felszállt, és mindketten prüszkölni kezdtünk.

- Mi volt ez? – kérdeztem.

- Nem tudom, talán valami vicc. Olvassuk el a levelet. Aztán beviszem a laborba, és megnézetem.

Drága Mandy, és Dan!

Talán meglep Titeket ez a levél, de el kell mondanom, hogy nem ért váratlanul a dolog. Mandy, egy ideje figyeltettelek, hallottam, hogy Dan és Steve közt akadt egy kis nézeteltérés. Azt nem hittem, hogy pont annak a stricinek az öccsével kezdesz, de az évek során rájöttem, hogy tényleg akkora ribanc vagy, mint amilyennek először láttalak. Sajnálom. Én tényleg szerettelek.

Ha ezt a levelet olvassátok, akkor már biztos halott vagyok, és ti megnyugodtatok. De ne hidd, hogy bosszú nélkül megyek el. Annyira nem vagyok balek.

Nem húzom tovább, semmi értelme.

Sok boldogságot, amíg tart J

                                                               Edward

Ui: Míg el nem felejtem, a por Anthrax.