A találkozás
Kinyitottam a szemem, és oldalra
fordultam. A vörös bombázó, békésen aludt mellettem. ’Hogy is hívják?’ Nem jut
eszembe a neve, de mindegy is. Jó numera volt, de szerintem egyikünk sem akart
mást. A klubból hazafelé jövet, a csaj elég egyértelműen fogalmazott:
- Dugj meg, rézbőrű! Még sosem
csináltam indiánnal!
Végignéztem a testén, jó választás
volt. Formás idomai úgy simultak a kezembe, mintha oda teremtették volna őket.
A csuklóján még mindig ott volt a selyemszalag. Mosolyogni kezdtem, mennyire
élvezte, hogy kikötöttem. Igazi kis vadmacska volt, a karmolások a vállamon még
mindig látszottak.
Lassan felkeltem, gondoltam, amíg
lefürdök, addig hadd aludjon, ráér utána lelépni. Gyorsan végeztem, kimentem a
konyhába, és feltettem főni a kávét.
Utána ledobtam magam a kanapéra. Nem
akartam visszabújni mellé, ennyi elég volt belőle.
Hallottam, hogy felébred, és elindul
kifelé. A rövid időből rögtön tudtam, hogy nem vett magára semmit. Ránéztem,
ahogy a nappaliba lépett, formás idomaitól megint megéheztem, de nem akartam őt
igazán. Fogtam az egyik díszpárnát, és az ölembe raktam.
- Hogy aludtál? – kérdeztem.
- Pompásan – nyújtózkodott, amitől
nyelnem kellett. – Rég volt ilyen jó éjszakám. A fajtádban mindenki ennyire jó,
mert akkor többet nem is kezdek fehérekkel.
Ez épp elég volt, hogy elmenjen az
étvágyam.
- Még nem próbáltam fajtámbeli pasikkal
– mondtam ridegen, felálltam, és kiléptem a konyhába a kávéért.
- Kaphatok én is? – kérdezte, ahogy
mosolyogva leült az egyik bárszékre.
- Persze – motyogtam. – De nem gond, ha
utána menned kell? Dolgom lenne.
- Nem lenne kedved még egy hancúrhoz?
- Csábító a gondolat, de késésben
vagyok.
Le akartam rázni. Soha nem repetáztam
gyors egymásutánban. Persze volt néhány kivétel, akikkel többször összejöttem,
mert jók voltak, de csak ezért. Tudtam, hogy a csajok szerettek az ágyban,
eddig mindig dicsértek, és nem csak a szemembe. Az egyetemen egymásnak adták a
számomat.
Nem akartam kapcsolatot, senkivel,
fiatal voltam, és csak tombolni akartam. Gyűjtöttem a skalpokat, ahogy a
haverom, Tom mondta.
Néztem a lányt, szép volt, és a vörös
haja mellé nem volt szeplős, pedig rögtön láttam, hogy nem festett. De csak egy dolgot mozgatott meg bennem,
ahogy a többiek is.
Elfordultam, és besiettem a
hálószobába. Mire utánam jött, már felöltöztem, és nagyjából összedobáltam az
ágyat. Toporogva figyeltem, ahogy elkészül.
Már a liftnél álltunk, amikor végre
kibökte, ami a bögyét nyomta:
- Esetleg megismételhetnénk ezt máskor
is?
Aranyos volt, ahogy elpirult, mintha
annyira szégyenletes lenne feltenni egy ilyen kérdést. Éjjel bezzeg nem
érdekelte, mennyire viselkedik szégyenletesen. Kifejezetten tetszett.
- Ja – mondtam nagylelkűen. – a telefon
mentette a számodat, majd felhívlak.
Odalent aztán taxit hívott, még kaptam
tőle egy búcsúcsókot, aztán végre eltűnt. Ásítva mentem vissza a lakásba, és
tárcsáztam Tom számát.
- Reggelt, Tesó! – vigyorogtam a
telefonba, leültem fotelbe, és felraktam a lábam a dohányzóasztalra.
- Üdv, Sonny! Úgy hallom, jól sikerült
az éjszaka.
- Ja, mondhatjuk! Virgonc kis boszi
volt! Ember! Lehet, hogy még felhívom.
- Ezt hallottam már párszor – nevetett
a vonal másik végén.
- Neked sem ártana néha kicsit
változtatni. Már totál olyan vagy, mint egy kivénhedt papucsférj.
- Ne kezdd újra! – morgolódott.
- Nem kezdem – nevettem – de muszáj
mondanom, annyira beszűkültél Maggie-re.
- Nevess csak! Lesz még olyan lány, aki
után zokogva fogsz kaparni.
- Ezen a féltekén biztos nem él ilyen.
– mosolyogtam továbbra is. – Még jó darabig nem akarok megállapodni. Nincs
olyan csaj, aki miatt megérné.
- Én azért várom, hogy megtörténjen,
akkor majd az orrod alá dörgölöm.
- Oké. Na, figyelj! Mikor érkezik a
húgod?
- Háromnegyed ötkor száll le a gép.
Szerintem, ha ötre kimegyünk, úgy jó lesz.
- Aha, fél négy és négy közt ott
vagyok. Nem gond, ha a furgonnal megyek? A Barracudát nem akarom kivinni a
reptérre.
- Persze, jó lesz.
- Rendben, akkor délután megyek. Szia!
- Szia.
Letettem a telefont, és körülnéztem.
Ideje lenne rendet raknom. A félévnek vége, de a jegyzeteim még mindig a lakás
különböző pontjain hevertek szétszórva.
Nagyot sóhajtottam, és nekiláttam.
Rendszereztem a papírokat, és bepakoltam a polcra. Közben mosolyogva néztem a
pipát. A nagyapám még mennyit használta, a másik polcon pedig ott pihent az
ükapám tomahawkja. Ez még igazi csatában is részt vett. Igazi családi ereklye
volt, emlékszem, apám úgy tervezte, hogy odaadományozza a múzeumnak, de addig
könyörögtem neki, míg végül nekem adta. Olyan kevés tárgyi emlék maradt meg a
családomtól, azokhoz viszont foggal, körömmel ragaszkodtam.
Igen, huron voltam. És büszke voltam
rá. Bár az apám néha kételkedett benne, azt mondta, fehér akarok lenni. De én
csak el akartam érni valamit, hogy a családom, és a törzsem büszke lehessen
rám. Azt reméltem, ha elvégzem az egyetemet, és utána jó állást kapok, akkor
apám büszke lesz, hogy sikeres vagyok.
Elfordultam, és végignéztem a lakáson.
Végre rend volt, kimentem a konyhába, és elővettem az ételt, amit Mai, a
nevelőanyám küldött fel a múlt héten, amikor otthon voltam.
Bár nem okozott gondot, hogy néhány
könnyebb kaját összedobjak, de nem szerettem főzni. Az a nők dolga. Csak azért
csináltam meg, mert egyedül laktam. Inkább az egyetem menzáján, vagy olcsó
éttermekben ettem. De Mai főztjét semmi sem múlhatta felül. Most is szinte
habzsoltam.
Aztán eszembe jutott, hogy felhívom
őket. Ebéd után gyorsan elmostam az edényt, és a telefonhoz léptem.
- Mai? Szia!
- Szia, szívem! Hogy vagy? Ugye nincs
baj?
- Nem, dehogy! Csak azért hívlak, hogy
akkor jó, ha hétfőn megyünk?
- Persze, már megbeszéltük.
- Bubbával mi van? Hazaért már? –
kérdeztem.
- Igen, már nagyon vár.
- Mondott valamit a suliról? Hogy
sikerültek a vizsgái?
- Nekem nem mondott semmit, de nagyon
vidám. Szerintem minden vizsgája sikerült.
- Ja, majd hétfőn kifaggatom –
nevettem.
- Jól van, kicsim. Várunk titeket.
Szia!
- Szia, Mai!
Bubba. Jó öreg Bubba Tyler, gyerekkori
barátom, és fegyvertársam, mosolyogtam magamban. Mennyi csínyben voltunk benne,
de mostanra felnőttünk. Úgy is kéne viselkednünk, de amikor hazajutok, mindig a
hülyeségen jár az eszünk. Ezért szerettem őt, nem voltak elvárásai. Ő nem egyetemre
ment tovább, hanem egy kétéves főiskolára. Most végzett. Őt a tervei a
rezervátumhoz kötötték, nem akart elköltözni. Feleséget akart, családot, és
munkát a múzeumban.
Jó lesz már hazamenni hosszabb időre.
Hiába mentem le minden hétvégén, az más volt. Akkor csak arra volt időm, hogy a
családommal legyek. Most végre lesz időm a barátaimra is. Kimegyünk a múzeumba,
és végigbulizzuk a nyarat. Már alig vártam. És persze Tom is velem jön, Maggie
nélkül, ami külön jó pont volt. Nem csíptem a barátnőjét. Tipikus plazacica, a
rosszabbik fajtából. Igazi nyafogós, papa kedvence. Annyi pénze volt, mint az
egész törzsünknek együtt. Amit ő egy-két nap alatt elköltött, abból a családom
majdnem egy hónapig élt.
Mondjuk hozzátartozott a dologhoz, hogy
Tom apja is kőgazdag volt, de Tom sosem élt vissza ezzel, sőt. Egyszer sem
hivalkodott a pénzével. Ha elmentünk valahova, nem akart mindenáron ő fizetni,
de azt sosem hagyta, hogy bajba kerüljek. Szerencsére erre még egyszer sem
került sor, nem akartam, hogy azt higgye, a pénze miatt barátkozom vele. Ő volt
az egyetlen fehér barátom, az igazat megvallva, ő volt itt az egyetlen barátom.
Gyerekkorom óta sok időt töltöttem New
Yorkban. A szüleim válása után, anyám visszaköltözött a nagyszüleimhez. Én
apámmal a rezervátumban maradtam, és csak hétvégenként látogattam meg.
Emlékszem, eleinte nem akartam jönni, mert haragudtam rá, amiért elhagyott
minket, de végül győzött a szeretet, amit iránta éreztem. Ő volt, aki végül
rávett az egyetemre. De sajnos már nem érhette meg, hogy felvegyenek. Igazából
először csak azért jelentkeztem, mert úgy éreztem, tartozom az emlékének ezzel.
Aztán már az apámmal szembeni dac is dolgozott bennem. Ő nagyon ellene volt.
Azt szerette volna, ha valahol a közelben választok egy főiskolát, olyat, ahova
főként indiánok járnak, de én makacs voltam. Azóta mondogatja, hogy anyám vére
dolgozik bennem, és fehér akarok lenni. Megtagadom a származásomat. Ezek után
végképp úgy éreztem, hogy jönnöm kell. Meg akartam mutatni neki, hogy
indiánként is viheti valamire az ember. Mennyit veszekedtünk emiatt!
Aztán végül csak felvettek, és most itt
vagyok. Nem vagyok ugyan évfolyamelső, de jók az eredményeim. Még élénken élt
bennem az első nap emléke. Amikor beléptem a kampusz területére, olyan nyüzsgés
fogadott, hogy megijedtem. Anyám anyja kísért el, mert apámnak esze ágában sem
volt elhagyni a rezervátumot. Nem én voltam az egyetlen indián, de az egyetlen,
aki nem akart fehérnek látszani. A többiek beolvadtak, én viszont büszke voltam
arra, aki vagyok. Hosszú fekete hajam és hasított bőr tunikám azonnal feltűnést
keltett. Rögtön kinéztek. A többi fajtámbeli meghúzta magát, bennem viszont
dolgozott a dac. Felszegett fejjel mentem a tanulmányi iroda felé. Akkor
találkoztam Tommal. Először furán méregetett, de amikor kiderült, hogy egy
szakra fogunk járni, beszélgetni kezdett velem. Eleinte elutasító voltam vele,
talán félelemből, nem tudom. Apám belém nevelte, hogy a fehérekben nem bízhatok
meg. Legalább fél év volt, mire rájöttem, hogy Tom önzetlenül barátkozna velem,
és nincsenek hátsó gondolatai. Akkor nyitottam felé, és azóta elválaszthatatlan
barátok voltunk. Tűzbe mentünk volna a másikért.
Még ő volt az, aki belevitt az éjszakai
életbe. Emlékszem, mennyire meglepte, hogy még nem voltam nővel. Hát azóta
pótoltam a lemaradásomat. Hamar rájöttem, hogy a lányoknak tetszenek az
egzotikus srácok, ha másra nem is kellettem nekik, csak szexre, nekem úgy is jó
volt.
Nem voltam az a szerelembeesős fajta.
Nem is igen jártam senkivel a középiskolában. Persze otthon akadtak lányok,
akik szívesen lettek volna a barátnőim, de egyik sem izgatott érzelmileg. Talán
én nem is vagyok olyan, aki kapcsolatot akar.
Eleinte még bátortalan voltam, de
néhány tapasztaltabb csaj szívesen tanított, még ők élvezték a helyzet
pikantériáját. Aztán idővel megtanultam jó pár huncut húzást, amitől a lányok
totál begerjedtek. Az első év végére Tom és én voltunk az egyetem két Don
Juan-ja. A csajok versengtek értünk. Aztán Tom összejött Maggie-vel, és én
„egyedül” maradtam. Nem bántam különösebben, legalább nem kellett osztoznom. A
gyógyszertárak, és higiénaboltok jól kerestek rajtam. Vagyonokat költöttem
óvszerre. Azt sem tudom, hány lány járt már az ágyamban, apám biztosan megölne,
ha tudná, milyen életet élek, de nem tudja. Otthon egyedül Bubbának, és a fogadott
húgomnak, Taimának meséltem róla, és még ők is kiakadtak.
Tom, amióta együtt volt Maggie-vel,
többször megkérdezte, hogy miért nem keresek egy tartós kapcsolatot, de
elmondtam neki, hogy ezek a lányok, nem látnak mást bennem, csak olyasvalakit,
aki más. Volt, hogy egy-kettőnél próbálkoztam a randizással, de rövid úton
leráztak, akkor minek.
Ez az állapot jó volt nekem, nem
akartam mást.
Hirtelen megcsörrent a mobilom.
Zavartan pislogtam, elnyomott az álom. Az órára néztem, fél négy.
- A franc! – nyögtem, ahogy fogadtam a
hívást.
- Mi van, öreg? – hallottam Tom
hangját.
- Bocs, elaludtam. Máris indulok.
- Oké, siess! Várlak.
Berobogtam a hálószobába, és már
útközben levettem a pólót, és a szabadidőnadrágot. Felrángattam a kedvenc
fekete farmeromat, és egy inget. Ekkor a gardróbszekrény tükrében megláttam
magam. A kis vadmacska! Nem csak a vállamat karmolta össze, hanem a mellkasomat
is, eddig nem is figyeltem rá. Kénytelen voltam a szokásommal ellentétben
teljesen begombolni az inget.
Aztán már siettem az ajtóhoz. Felkaptam
a kulcsokat, a kocsi papírjait, és már kint is voltam a folyosón.
Húsz perc alatt Tomnál voltam, aki már
az előszobában toporgott.
- Gyerünk már! Nem akarom, hogy várnia
kelljen.
- Itt vagyok, nyugi. Nincs nagy
forgalom, kiérünk.
- Oké, máris jövök, csak még el kell
intéznem egy apróságot – mondta, ledobta a tárcáját a tükör polcára, és eltűnt
a fürdőben.
A tárca leesett a földre, és szétnyílt.
Lehajoltam, hogy felvegyem, amikor megláttam benne a fényképet. Egy kedvesen
mosolygó, de szomorú tekintetű kislányt ábrázolt.
- Mehetünk – hallottam Tomot.
- Ő itt a húgod? – kérdeztem.
- Kicsoda? – fordult felém.
- Ez a kis napszőke, itt a tárcádban. –
nyújtottam felé. – Leesett, és kinyílt.
- Ja, igen – nézte meg. – De már régi a
kép, nem sokkal a válás, meg a költözésünk után készült. Azért ilyen szomorú. A
haja azóta besötétedett, most olyan középbarna. Itt úgy tizenhárom éves lehet.
- Már akkor is dögös volt – jegyeztem
meg.
- Eszedbe se jusson! – förmedt rám.
- Micsoda?
- Kikezdeni vele.
- Miért tenném? Nekem ő túl fiatal.
Vetettem még egy pillantást a képre.
Kedves, meleg, barna szemei voltak, de mintha könny csillogott volna bennük. A
mosolya nem tűnt őszintének.
Tom mesélte, hogy mennyire megviselte a
húgát a válás, évekbe telt, mire igazán összeszedte magát.
- Hát remélem is – morgott Tom, és már
nyitotta az ajtót.
A forgalom tényleg gyér volt… egészen a
reptér bekötőútjáig, onnan viszont csak lépésben tudtunk haladni. Tom idegesen
támaszkodott a műszerfalon, és az ujjával dobolt.
- Nyugi! Ha elég közel érünk,
kiszállhatsz, és előremehetsz. Addig is abbahagynád a dobolást, csak felhúzol
vele?
- Bocs – mormolta. – Csak félek, hogy
nem érünk oda, és eljön taxival.
- Képes megtenni? Egyáltalán, tudja,
hogy hol laktok?
- Nem. Eddig mindig mi mentünk haza.
- Csak nem annyira bolond, hogy
elinduljon egyedül. Tudja, hogy érte jössz, nem?
- De persze, csak időnként kissé
önérzetes. Ráadásul ez még önállósággal is párosul. Hamar rájön, hogy mire való
a taxi.
Az utolsó mondaton nevetnem kellett.
- Náluk nincs taxi? – kérdeztem.
- Hülye, – mosolyodott el Tom. – tudod,
hogy viccelek.
- Oké, szerintem itt kiszállhatsz, én
addig keresek parkolóhelyet.
- Jó, maradj a négyes terminál
közelében, hogy megtaláljunk.
- Rendben.
Kipattant a kocsiból, én pedig döcögtem
tovább. A négyes terminál volt az egyik legforgalmasabb, ide érkeztek a
tengerentúli járatok. Itt mindig hatalmas tömeg volt. Normális helyet nem is
találtam, de láttam, hogy az egyik kocsiból most száll ki egy srác. Beálltam
mögé, és amikor odaért mellém, megszólítottam:
- Ne haragudj, sokáig maradsz?
- Eléggé, miért? – nézett rám morcosan.
- Nem gond, ha megállok itt mögötted,
az ismerősöm gépe már leszállt, nemsokára kijön, és itt könnyen megtalál.
- Persze – mondta megenyhülve. – Én még
legalább egy órát leszek itt.
- Kösz szépen – mosolyogtam, aztán
kiszálltam, megkerültem a furgont, és hanyagul nekidőlten az oldalának.
A kijáratot figyeltem, nem akartam,
hogy Tomék elkerüljenek. Innen nézve reménytelennek tűnt, annyi ember
rohangált, hogy egy idő után csak elmosódott színes maszatokat láttam.
Megráztam a fejem, és igyekeztem újrafókuszálni.
Aztán megláttam őket. Még jó, hogy Tom
ennyire magas, egy fejjel a többiek fölé magasodott. Szinte rohanva jött, de
szélesen vigyorgott. Amikor kijutottak a tömegből, megláttam őt. Hát a fénykép
alapján nem ismertem volna föl.
A Tom mellett közeledő lány egy kis
alakulóban lévő bombázó volt. Alig ért Tom válláig, de mindene a helyén volt.
Formás, telt mellek, karcsú derék, gömbölyű csípő, és bár csak szemből láttam,
de abból, ahogy ruganyosan lépkedett, sejtettem, hogy a feneke milyen feszes
lehet. A haja tényleg sötétebb volt, mint a képen, de messze volt a
középbarnától, inkább aranyszínű volt. A tarkóján csat fogta össze lazán, és a
hosszú út miatt kissé csapzott volt. Halványzöld, pántos topot, és fekete, szűk
pamut, csípőnadrágot viselt. Igazi plazacica, mosolyogtam magamban. Felemelte a
fejét, ahogy Tom átrángatta a parkolón, és kíváncsian figyelt.
Amikor odaértek, ellöktem magam a
kocsitól.
- Dee, ő itt a haverom, Sonny! Sonny ő
a húgom, Dee. – mutatott be minket Tom.
- Szia! – mondtam egyszerűen.
- Szia! – a hangja kellemes, de
bátortalan volt.
- Dee? – kérdeztem meglepve. Megint egy
idétlen név, pont, ahogy egy cicababától elvárhatja az ember.
- Sandra. – magyarázta dacosan.
- Ja, értem.
Végignéztem rajta, elég beképzeltnek
tűnt, ahogy felsőbbrendűen kihúzta magát. Szuper, Tom beszerzett még egy
Maggie-t a nyárra.
Szó nélkül szálltunk be, szerencsére Tom
ült középre, nem akartam, hogy a kiscsaj hozzám érjen. Őt nem kezelhetem úgy,
mint a többi hozzá hasonló libát, és nem akarok közel kerülni hozzá.
- És, milyen terveid vannak, kislány? –
kérdeztem, azért bunkó sem akartam lenni.
- Nem tudom, arra gondoltam, hogy talán
Tom majd a párfogásába vesz.
- Tom, nem mondtad el neki, hogy nekünk
milyen programunk van?
- Még nem volt rá időm, de szerintem
Dee is jöhet velünk, biztosan tud segíteni valamiben.
- Aha, persze – morogtam, mintha Tom
nem tudná, mi vár ránk odakint.
- Már bocs, de mégis miről beszéltek? –
csattant fel a kiscsaj dühösen.
- Sonny-val nyári munkát vállaltunk,
néhány nap, és utazunk a huron rezervátumba. Segítünk az újjáépítésében.
- És velem mi lesz? – kezdett
hisztérikussá válni.
- Szerintem velünk jöhetsz, mit
gondolsz Sonny?
- Nem tudom, ő túl cicababa oda. Ott
keményen kell majd dolgozni, az nem ilyen kislányoknak való.
- Lehet, de apa állandóan dolgozik.
Mihez kezdene itt egyedül? – kérdezte a haverom.
Haragudtam Tomra, sejtettem, hogy az
egészet előre kitervelte, csak azt nem tudtam, miért.
- Felőlem jöhet, de senki sem lesz vevő
a nyafogására. – nyugodtam bele.
- Nem vagyok egy elkényeztetett
cicababa! – a hangja már kifejezetten dühös volt. – Jó fej haverod van Tom! –
tévedtem, süt belőle, hogy lenéz.
- Hé, nyugi! Minden rendben lesz.
- Persze, csak tudnám, akkor minek
hívtatok, ha nincs rám időtök?
- Ugye most nem fogsz kiborulni? –
kérdezte a húgát Tom.
Nem adok neki három napot, és zokogva
fog könyörögni a bátyjának, hogy hozza vissza, vigyorogtam magamban.
Aztán már a forgalomra figyeltem,
megindult a délutáni csúcs, a sugárutak kezdtek beállni, óvatosan lavíroztam a
kocsik közt, és igyekeztem megtalálni a kerülőutakat. Amikor egyszer
félrenéztem, hogy jobbról tiszta-e az út, láttam, hogy Dee elmorzsol az ujjával
egy könnycseppet. Egy pillanatra megsajnáltam, bár nem tudtam, miért.
Dühös voltam, végre idén sikerült
elérnünk, hogy ne jöjjenek egyetemista libák, erre pont én viszek magammal
egyet. Apám dühös lesz, de nem mondhatom Tomnak, hogy hagyja itthon. Majd
valahogy megpuhítom apámat. Talán Mai tud neki olyan feladatot adni, ami nem
töri le a körmeit.
Vetettem egy pillantást a kezére, és
meglepődtem. Semmi műköröm, igaz szépen manikűrözött, de nem túl hosszú körmök,
és csak szolid, halvány színnel lakkozva.
Szép, formás keze volt, hirtelen arra
gondoltam, milyen lenne, ha megsimogatna vele.
Megráztam a fejem, le kell állnom,
beindult nálam a macsó.
Megint a forgalomra koncentráltam, és
csak fél füllel hallottam, hogy Tom felhívja a barátnőjét.
- Persze, Maggie, gyere nyugodtan!
Legalább megismeritek egymást. Dee-nek úgyis jól jön, ha lesz egy csaj, aki
pátyolgatja.
Hirtelen felszisszent, mire odakaptam a
fejem. Dee rúgta bokán. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Most megint
olyan volt a szeme, mint a fényképen, mosolyognom kellett, aztán már el is
fordultam.
Sokáig tartott az út, de végre
megérkeztünk. Kiszálltam, aztán Tom is kikecmergett, és már lépett, hogy segít
a húgának, ám Dee fáradt, dacos mozdulattal megragadta a hátizsákját, és a
táskát, aztán elindult a lépcső felé.
- Hagyd csak, Dee, majd én beviszem! –
szólt Tom, de nem hallgatott rá.
- Megoldom, nem kell, hogy babusgass!
Nagylány vagyok már! – morgott.
Látványosan büszkének szánt mozgással
elindult a lépcsőn, mire Tom és én kuncogni kezdtünk.
- Rossz kapu – mondta Tom.
Pipacspirosan fordult vissza, nem
tudom, mi ütött belém, talán csak látni akartam, hogy duzzog, de gyorsan utána
léptem, kivettem a kezéből a csomagokat.
- Higgadj le! – szerettem volna, ha végre
abbahagyja a műsort, és lenyugszik. – Fáradt vagy, aludd ki magad! Holnap jobb
színben látsz majd mindent.
Átmentem Tomék kapujához és vártam,
hogy odaérjenek.
- Bocs, hugi! Ne duzzogj, kérlek! –
gügyögött neki Tom. – Tudod, hogy mennyire vártalak.
- Aha, ezért utazol el.
- Te is jössz. És hidd el, élvezni
fogod. Régen szeretted az indiános dolgokat.
- Még most is szeretem.
Ez meglepett, a csaj szereti az
ilyesmit?
- Na, látod! Most testközelből
találkozhatsz velük. Nem lesz csodás?
- De, biztos! – morogta fáradtan.
Nagy nehezen bejutottunk a lakásba,
ledobáltam a csomagokat, és Tomra néztem:
- Akkor én lépek. Holnap? – a kérdés
közben vetettem egy pillantást Dee felé, aki mogorván elfordult.
- Elviszem ezt a lányt egy kis
városnézésre. Velünk jössz?
- Nem is tudom. – tétováztam.
- Gyere, legalább egy kicsit feltöritek
a jeget. Úgyis elég döcögősen indultatok – próbált mosolyogni.
- Jó – nem voltam oda a dologért, de
ezen már nem múlt semmi.
Elköszöntem tőlük, aztán kifordultam az
ajtón. Morcosan sétáltam a furgonhoz. Pont erre volt szükség, egy nyafka kis
csitri. Apám dühöngeni fog, sosem szerette a fehéreket, azóta főleg, hogy anyám
elhagyta. Egyedül Tomot viselte el, őt is nehezen. Emlékszem, mennyire örült,
amikor idén nem kértek föl minket, hogy fogadjunk egyetemistákat a nyárra. Erre
most én viszek haza egyet, ráadásul Tom rokona. Féltem, hogy majd
szégyenkezhetek miatta.
Beültem, és indítottam. Fura illat
csapta meg az orrom, pillanatok alatt rájöttem, hogy Dee parfümjét érzem. Nem
mondom, kellemes illat volt, de az egész fülkét átjárta. Gyorsan kinyitottam az
ablakot, hogy kiszellőzzön. Hazahajtottam, átöltöztem, és már indultam is. Most
a Barracudát vittem. Lehajtottam az egyetemi klubba, itt nem kértek
igazolványt, elég volt, hogy az egyetemre járok.
Az ajtónál álló biztonsági ember már
ismerősként üdvözölt:
- Jó estét, Sonny!
- Jó estét, Marc!
- Milyen volt a tegnapi kis vörös?
Nagyon forrónak látszott.
- Az is volt – vigyorogtam. – Veszélyes
éjszakám volt. Nem tudod, itt van ma este?
- Még nem láttam, de ma is vannak forró
pipik.
- Kösz – nevettem.
- Egy-két csajnak beajánlhatnál.
- Majd meglátom, mit tehetek.
Besétáltam, és egyenesen a bárpulthoz
léptem.
- Üdv, Simon! Egy gyömbérsört, légyszi!
- Hello, Sonny! Máris adom.
Körülnéztem, és megláttam Nadine-t. Ő
is azok közé tartozott, akikkel szívesen összejöttem többször is. Most is
kihívóan mosolygott rám. Felálltam, és elindultam felé.
- Szia, csibém! – köszöntem neki, és
leültem mellé.
- Szia, nagyfiú! Jó, hogy látlak.
- Van terved estére? – kérdeztem.
Csíptem Nadine-t, vele nem kellett fölösleges köröket járnom.
- Nálad, vagy nálam? – kérdezte, és
megsimogatta a combomat.
Azonnal harcra kész voltam.
- Nálam – mondtam, megragadtam a kezét,
és már húztam kifelé.
A szétválás
- Ideje indulnunk – hallottam Michael
hangját. – Gyere, fiam!
A vállamra tette a kezét, és elhúzott
az ablaktól.
- Elment – suttogtam, és még mindig a
kifutót bámultam.
- Gyere, fiam! Itt már nincs dolgunk.
- Elment – ismételtem meg.
- Igen, de nem végleg – lépett mellém
Tom is. – Apával már beszéltünk róla, amikor jövő nyáron meglátogatjuk, addigra
végez a sulival, és akkor hazajöhet velünk.
- Az majdnem egy év – nyögtem. – addig
elfelejt. Megvigasztalja a barátja, és én csak egy nyári kaland leszek neki.
- Ezt te sem gondolod komolyan! –
nézett rám Tom megrökönyödve. – Láttad az arcát? Érezted a fájdalmát? Nem fog
elfelejteni. Szeret téged, és jövőre megint együtt lehettek.
- Nem fogom kibírni nélküle.
- Dehogynem, majd beszéltek Chaten, és
telefonon. Meg maileztek. Ne légy már ennyire letörve!
- Nem megy, ha arra gondolok, hogy
otthon várják a barátai, akik a közelében lesznek…
- Higgadj le, Testvér! – ölelt magához.
– Ismerem a húgomat annyira, hogy tudjam, ő nem az a fajta, aki könnyen túllép
egy ilyen kapcsolaton. És gondolj bele, hogy milyen volt az utolsó héten.
Ugyanúgy szenvedett, ahogy te is.
Erőtlenül bólintottam, és hagytam, hogy
kivezessenek az utcára. Beültünk a kocsiba, aztán Michael felénk fordult:
- Sonny, átjöttök hozzánk, vagy inkább
hazamennétek?
- Hazamegyek. Úgy értem, haza, haza.
Csak a kocsiért kell elmennem. Taima, te maradsz?
A húgom megrázta a fejét.
- Nem engedlek egyedül vezetni.
- Figyu, Tesó! – nézett rám Tom. – Én
is lemegyek veletek. Apa úgyis dolgozik, én meg nem akarok egyedül maradni.
Majd én vezetek, te most nem vagy abban az állapotban.
Hálásan néztem rá, nem mondtam ki, de
igaza volt.
Michael bólintott, aztán elindultunk.
Megálltunk a lakásomnál, de csak addig, amíg felvettük a kocsit. Utána Tomékhoz
mentünk, hogy összekapjon néhány dolgot, és már indultunk is.
Kértem Tomot, hogy egyenesen menjünk ki
a múzeumba, bár tudtam, hogy csak kínzom magam, de a többiek még kint voltak.
Otthon csak az üres ház várt volna. Eszembe jutott, amikor visszajöttünk New
Yorkból, és majdnem megcsókoltam, akkor még azt hittem, ez az egész csak
fizikai vonzalom. Mekkorát tévedtem! Akkor azt hittem, megbántódott valamiért,
pedig csak megijedt. Talán már ő is érzett valamit, csak még nem merte
szabadjára engedni.
Lehajtottam a fejem, hogy a húgomék ne
lássák a könnyeimet. Úgy éreztem, sosem leszek képes abbahagyni a sírást.
- Nyugodj meg, Tesó! Kitalálunk valamit
– mondta halkan Tom. – Nem fogom hagyni, hogy elfelejtsen, és tudom, hogy
szeret.
Szótlanul ültem, nem tudtam válaszolni
neki, de úgy tűnt, megértette. Csak bámultam ki a kocsi ablakán, végre
elapadtak a könnyeim, de csak addig, amíg el nem értük a tavat. Akkor újult
erővel támadtak. Keményen küzdenem kellett, hogy visszatartsam őket.
Amikor megálltunk a kocsival a
múzeumnál, és besétáltunk, Bubba odarohant hozzánk.
- Hé, srácok – kezdte, de ahogy
meglátta az arcom, azonnal elkomorodott. – Hogy vagy, Tesó?
Szótlanul megráztam a fejem, és
elfordultam tőle.
Mai a ház ajtajában állt, és amikor
odaértem mellé, átölelt.
- Elment – suttogtam, kásás hangon.
- Jaj, kicsim! Nyugodj meg! Rendbe
jönnek a dolgok. Gyere be!
Behúzott, hogy ne legyünk a
kíváncsiskodók szeme előtt. Egyenesen Napfény ágyához mentem, és leültem. Mai
töltött egy bögre teát, és a kezembe nyomta. Szótlanul ittam meg, és azonnal
éreztem a gyógynövény jótékony hatását. Letettem a bögrét, és hanyatt dobtam
magam a fekhelyen. A könnyeim megállíthatatlanul folytak.
- Anya, szerinted visszakaphatom
valahogyan? – kérdeztem.
- Ha ezt szeretnéd, akkor megtalálod
majd a módját.
- Ez most nagy segítség volt, kösz. –
morogtam.
- Rendben, nem szóltam. – éreztem, hogy
megbántódott.
- Ne haragudj, én csak…
- Semmi baj szívem, megértelek.
- Anya… – kezdtem, de nem tudtam
folytatni.
Felültem, és az arcomat a kezembe
temettem. Odajött mellém, leült, és átölelt.
- Normális, hogy ez ennyire fáj? –
kérdeztem elgyötörten, és ránéztem.
- Ez bizonyítja, hogy szereted.
- Úgy érzem, szétszakadok, itt bent –
mutattam a mellkasomra zokogva. – mintha tőrt vágtak volna belém.
- Teremtőm – szorított magához.
- Nem fogom kibírni – nyögtem.
- Mai! Holló kérte, hogy gyere ki –
szaladt be Apony, de az ajtóban megtorpant.
Gyorsan hátat fordítottam neki. Nem
akartam, hogy sírni lásson.
- Rendben, mondd meg neki, hogy pár
perc, és megyek – felelt Mai.
Én közben a fekhelyet néztem, szinte
láttam, ahogy itt fekszik, és én betakarom az őzbőr takaróval. Odanyúltam, hogy
végigsimítsam. Valami furát éreztem alatta. Azonnal felrántottam a takarót, és
hangosan felnyögtem.
- Mi az, szívem? – nézett rám ijedten
Mai.
- A… a… a karkötője. Itt felejtette –
ziháltam, és óvatosan a tenyerembe fogtam. Attól féltem, csak illúzió, és
mindjárt eltűnik. De itt volt, a kezemben, valami Tőle, ami örökre megmarad
nekem.
Felhúztam a csuklómra, és zaklatottan
simogattam.
Taima bejött a házba, és egyenesen
mellém ült.
- Beszéltem a többiekkel, hogy most
hagyjanak békén – mondta.
- Kösz – mormoltam, és a karkötőt
bámultam.
- Ez honnan van? – nyúlt felé, de
elhúztam a kezem.
- Napfényé. Itt felejtette, a takaró
alá csúszott.
- Biztos az övé? – nézett kétkedve
Taima.
- Igen, ezzel fogta össze egyszer a
haját a kocsiban, amikor nem volt kéznél hajgumi. – alig lehetett érteni, mit
mondok, annyira kásásan, és halkan beszéltem.
- Értem. Feküdj le bátyó, próbálj meg
aludni! Az talán segít, hogy kicsit jobban legyél.
Eldőltem az ágyon, és ekkor megcsapott
a parfümjének az illata, ami beleivódott a párnába. Mélyen belefúrtam az
arcomat, és beszívtam a keserédes zamatot. Nem tudom, meddig tartott, mire
zavaros álomba merültem, csak azt érzékeltem, hogy békén hagynak. Mai egyszer
bejött, és betakart, de aztán a ház elcsendesedett, sőt talán a környékről is
elmentek.
Másnap reggel tértem csak magamhoz,
vagy inkább hajnaltájt, még nem kelt fel a nap, és az ágyakon ott szuszogtak a
többiek.
Csendben felkeltem, és kimentem a
házból. A szemem szúrt, alig bírtam nyitva tartani, a torkom kiszáradt, és
kapart. Úgy éreztem magam, mintha piszkosul megfáztam volna. Leültem az egyik
farönkre, ami a szertartásos sátor mellett volt, behunytam a szemem, és arcomat
kelet felé fordítottam.
- Hiányzol – suttogtam, és megpróbáltam
nyelni, de nehezen ment.
Hallottam, hogy valaki közeledik felém.
- Hogy érzed magad, fiam! – kérdezte
apám, ahogy leült mellém.
- Pocsékul – krákogtam.
- Jobb lesz… idővel.
- Nem akarom, hogy jobb legyen. Őt
akarom.
- Megértelek. Én is átmentem ezen.
- Anyám és te mások voltatok. Ő
elhagyott minket. Napfény nem akart menni.
- Tudom, és épp ezért tisztelem az
erejét, hogy képes volt felelősséggel dönteni.
Apámra néztem.
- Megtehette volna, hogy marad –
magyarázta. – De akkor az anyja léphetett volna, és örökre elveszíted. Így
azonban van esélyed. Visszakaphatod.
- Hogyan? – horkantam fel. – A világ
másik végén van. Én elmentem volna vele. Képes lettem volna mindent itt hagyni,
és új életet kezdeni vele ott. De nem hagyta.
- Mert erős, és bölcs. Bölcsebb, mint
te most. Átlátta, hogy ez nem járható út. Egyikőtöknek sem.
- Az a baj, hogy nem tudom, mi lenne
járható út.
- Várnod kell! Ha befejezi az iskolát,
és úgy dönt, akkor visszajön hozzád.
- Félek, hogy nem fog. – sóhajtottam. –
Hogy hazamegy, és a barátai majd feledtetik vele, amit irántam érzett. Ott van
a barátja, aki egész nyáron várta, és…
- Barátja van Magyarországon? – döbbent
meg az apám.
Csak bólintottam.
- Hát abból, amit én láttam, amennyire
én megismertem, az a barát nem lehetett túl fontos neki. – mormolta.
- Egyszer beszéltek telefonon, még az
első héten, és akkor is összevesztek – feleltem. – És szinte soha nem hozta
szóba, csak amikor még próbált… elutasítani. – ekkor valami bevillant. – Ő nem
akart rám akaszkodni. Pedig abból, ahogy a közeledésemre reagált tudtam, hogy
szeret. De nem akart fájdalmat okozni. Se nekem, se magának. Emlékszem, az első
csókunk után vissza akart lépni, azt mondta, nincs értelme, mert csak fájdalom
lesz a vége. Én erősködtem, és nem engedtem.
Megráztam a fejem, és bele akartam
túrni a hajamba, de meglepve tapasztaltam, hogy nincs.
Apám is beletúrt.
- Szép gesztus volt tőled. Ő pedig
elfogadta. És abból, amit most elmondtál, már tudom, hogy jól választottál, bár
nem örülök, hogy fehér lány.
- Anyám is az volt.
- Félvér – javított ki.
- Mintha nem te mondtad volna, hogy az
ugyanaz, vagy még rosszabb. – nevettem keserűen.
- Igaz – mosolygott.
Aztán elővett valamit.
- Megkértem Mai-t, hogy készítse el
ezt. Reméltem, hogy neked lesz igazad, és visszatér veled, de ahogy mondtam,
tisztelem az erejét. Szóval, szeretném, hogy ezt majd add át neki, amikor újra
találkoztok. Mert találkozni fogtok, ezt tudom. És mondd el neki, hogy remélem,
egyszer valóban a lányomként szerethetem, itt köztünk, az asszonyodként.
A kezembe adta a láncot.
- Ha biztos vagy benne, akkor miért nem
adod oda neki te? – kérdeztem.
- Szeretném, ha tőled kapná.
- Tudni fogja, hogy kitől kapja… ha
egyszer valaha találkozunk még.
- Fogtok. Lehet, hogy nem egy hét
múlva, de fogtok. Érzem, hogy ez a szerelem köztetek széttéphetetlen.
- Remélem, igazad van – suttogtam, és
közben megnéztem az ékszert.
Mai gyöngyökből fűzte, fehér, vörös, és
kék minták voltak benne, a közepében pedig egy apró csillogó kő bújt meg
szolidan. Hirtelen eszembe jutott az Orion csillaga, arra emlékeztetett, ahogy
halványan ott csillámlott, és mosolyogni kezdtem.
- Gyönyörű, köszönöm. – suttogtam. –
Szép ez a kő.
- Anyádé volt. Emlékszel arra a
fülbevalóra? Az esküvőnkön viselte.
- Aha, láttam a képet. Ez abból van?
- Igen, csak az egyik elveszett
valamikor, ez a kő pedig kiesett a foglalatból. Gondoltam, így a megfelelő
helyre kerül.
- Apám, én…
- Tudom, fiam! – mondta.
Megveregette a vállamat, és felállt.
- Mennem kell. Utána kell néznem néhány
dolognak. Te most csak magaddal törődj! Szedd össze magad!
Megfordult, és elsétált a félig kész
házak felé. Ahogy utána néztem, valahogy megtörtnek tűnt, mintha újra átélné a
fájdalmat, amit annakidején az anyám okozott neki. Mintha ugyanazt érezné, amit
én.
Sóhajtva felálltam, és visszamentem a
házhoz. Az asszonyok már felkeltek, és elkészítették a reggelit. A srácok az
asztaloknál ültek, és kissé kómásan falatoztak.
Amikor megjelentem, mindenki felém
fordult. Az első pillanatban nem értettem, de aztán leesett. A hajam. Bár sok
srác viselt rövid frizurát a törzsben, de rólam tudták, hogy mennyire kényes
vagyok a hajamra. Hányszor hangoztattam, hogy nincs olyan erő, ami rávehet,
hogy levágjam. Hát megtaláltam ezt az erőt. Büszkén felszegtem az állam, és
végigvonultam az asztalok közt. Egyenesen bementem a házba, és eldőltem az
ágyon.
Felemeltem a láncot, és úgy tartottam,
hogy a nap álmos fénye átvilágítson rajta, és csak figyeltem, ahogy az apró
brill kő szivárványfényben ragyog.
- Oda fogom adni Neked! Esküszöm!
Megint ellepték a szememet a könnyek.
- Mit csinálsz most? Gondolsz rám, vagy
már a barátod karjában felejtesz? – Éreztem, hogy a halántékomon nedves csík
gördül le. – Ne felejts el, kérlek!
- Sonny! – kiabált be Tom.
Kábán pislogtam, zavart a hang, és az éles
fény.
- Mi van?
- Most beszéltem apáddal. Azt mondja,
jobb lenne, ha visszamennénk a faluba, mert ez a hely totál kikészít téged.
- Apám – fortyogtam.
- Vagy talán visszamehetnénk New
Yorkba. Akkor beszélhetnél vele. Az előbb felhívtam a fényképezőgép miatt, és…
- Te felhívtad, és nem szóltál? –
üvöltöttem rá.
- Aludtál, próbáltunk felkelteni, de
teljesen ki voltál ütve. – hebegett.
- Addig kellett volna ráznod, amíg
felébredek! – dühöngtem. – Tényleg nem látod, mit jelent ez nekem?
- Próbáltalak Sonny. De olyan voltál,
mint akit leütöttek.
- Hol a mobilod? Hadd beszéljek vele!
- Itt van, de…
Kikaptam a kezéből, és már nyomtam a
gyorstárcsázót, de a telefon kettőt pittyegve, lemerült.
- A jó büdös… – hörögtem, és a földhöz
csaptam.
Kettőt pattant, aztán szétesve
megállapodott a tűzhely mellett.
Ettől magamhoz tértem.
- Ne haragudj! – nyögtem. – Veszek
helyette másikat.
- Tanultál a húgomtól? – kezdett
vigyorogni.
- Mi van?
- Ő is előszeretettel rakta el így a
mobilját.
Halkan felnevettem.
- Ezzel ne törődj! – mondta, ahogy
összeszedte a darabokat. – Már úgyis le akartam cserélni. Gyere vissza, és
beszélhettek.
- Dolgom lenne még itt. Apámnak kell a
segítség.
- Akkor majd hazajössz. Hétvégén
feljössz hozzánk, és beszélhettek. Hét közben meg segíthetsz itthon.
Tetszett ez a lehetőség, bár tudtam,
hogy csak a szívemet fogom hasogatni vele. Rettegtem a távkapcsolattól, hiába
mondtam neki, hogy megéri. Ha nem érinthetem meg, az csak rosszabb. De legalább
láthatom.
A következő három hétben csak a hétvégi
beszélgetések tartották bennem a lelket. Mindent elmesélt, hogy amikor hazaért,
hogy fogadták, és hogy szakított a barátjával. Ettől olyan boldogság járt át,
hogy alig tudtam elviselni. De láttam, hogy valamit eltitkol, hiába kérdeztem,
nem mondta el.
Szeptember közepe volt, otthon voltam,
és már vártam a délutánt, hogy menjünk New Yorkba.
Apa leült velem szemben, és nekilátott
a reggelijének.
- Jó reggelt, fiam!
- Jó reggelt, apa!
- Te nem eszel?
- Nem vagyok éhes – mormoltam.
- Ki fog készülni a gyomrod, ha csak
kávét iszol.
- Majd eszem, ha akarok – förmedtem rá.
- Szedd össze magad! A végén beteg
leszel. Mennyit fogytál?
- Nem sokat – feleltem. – Beszélhetnénk másról?
- Ma is mentek? – kérdezte.
- Igen, ebéd után. – motyogtam.
- Szükség lenne rád a hétvégén. Van
néhány dolog, amit egyedül nem tudok elintézni.
- Napfény várja, hogy felhívjam.
- Ő ott lesz, holnap reggel is
indulhattok.
- Ma megyünk! – fakadtam ki. Dühösen
csaptam le a poharat az asztalra. – Nem tarthatsz vissza!
- Értem – motyogta az apám.
Furcsán nézett, aztán eltorzult az
arca. Elsápadt, és hirtelen a mellkasához kapott.
- Apám? – néztem rá. – Apám?
A szeme homályossá vált.
- Apa? – kiáltottam ijedten, és
felugrottam. Azonnal mellette voltam, és éppen sikerült elkapnom, mielőtt a
földre esett volna. – Apa? Mi van veled, Apa? Taima, hívj orvost! Apám rosszul
van!
Mai is odaugrott.
- Vigyük be a szobába! – sírta ijedten.
A karomba kaptam, meglepően könnyűnek
tűnt. Berohantam a szobába, és a kanapéra fektettem.
- Apa! Apám! Válaszolj, kérlek!
Zihálni kezdett.
- Nem… kapok… levegőt. Szúr… a mell…
mellkasom.
Kapkodva téptem le róla a tunikát.
- Apa! – zokogtam. – Tarts ki! Hívtuk
az orvost. Mindjárt itt lesz.
Felnéztem, Taima sírva bólogatott.
- Fiam… most… már… te… felelsz…
mindenért.
- Miről beszélsz, Apám? Dehogy,
mindjárt itt az orvos. Meggyógyulsz.
Erőtlenül megrázta a fejét, nyelt
egyet, és folytatta:
- A… törzs… Vezesd… őket!
- Ne! – nyögtem zokogva.
- Itt… az… időm. Hozd… haza… Napfényt!
Vett egy mély levegőt, aztán lassan
kieresztette, és a szeme üvegessé vált.
- Apa! – suttogtam. – Apa! APA! –
zokogtam. – NEEEE! Manitu, ne! Ne vedd el őt is!
Hallottam, hogy Mai, és Taima is
zokognak. Én képtelen voltam megmozdulni, a karomban tartottam apám testét, és
hangosan sírtam, mint egy kisgyerek.
Az orvos már csak a halál tényét tudta
megállapítani.
Innentől kezdve összemosódott bennem
minden. Támogatnom kellett volna Mait és Taimát, de képtelen voltam rá. Mintha
dobozban lettem volna. Kábán álltam a temetésen, alig láttam, hogy a család ott
van körülöttünk, és ők teszik azt, amit nekem kellett volna. A hagyományos
temetés után összegyűltünk a házunkban. Én magamba fordulva ültem a sarokban,
az egyik fotelban, nem szóltam senkihez. Tom, és Michael is ott volt, de észre
sem vettem őket, csak akkor, amikor Tom lekuporodott mellém:
- Beszélned kéne Dee-vel! Joga van
tudni.
- Nem akarom, hogy emiatt is
szomorkodjon.
- Már kérdez rólad. Mit mondjak neki?
- Hogy eltűntem.
- Mi van?
- Mondd, hogy senki sem tud rólam
semmit. Eltűntem, mondd, hogy találtam egy másik lányt.
- Hülye vagy? – förmedt rám. – Ha
szakítani akarsz vele, akkor TE mondd meg neki!
- Nem akarok, de így nem várhatom el,
hogy várjon rám.
- Hogy? Sonny, szedd össze magad!
- Abba kell hagynom az egyetemet.
Vissza kell jönnöm, ő ennél többre hívatott. Nem lehet egy mocskos, szegény
indián barátnője. Én nem tudom megteremteni neki azt, amire vágyik.
- Sonny, Dee szeret téged. Ha azt
mondanád neki, hogy mostantól egy sátorban kell élnetek, és neked kell
vadásznod, hogy enni tudjatok, akkor is veled akarna lenni.
- Napfény ennél többet érdemel!
- Sonny! Gondold ezt át! Kérdezd meg
erről! Ne dönts egyedül! Azzal megölöd.
- Ne túlozz! Majd talál valakit, aki
méltó hozzá.
- Te vagy méltó hozzá! – emelte fel a
hangját.
Taima odalépett mellénk:
- Csendesebben, fiúk! Muszáj nektek
most veszekedni?
- Sonny el akarja hagyni Dee-t…
Napfényt!
- Mi van? – guggolt le a húgom is. –
Sonny ne legyél hülye! Belepusztulna.
- Mit mondtam? – helyeselt Tom.
- Nem értitek? Én képtelen vagyok
megadni neki, amit…
- Neki csak TE kellesz! – sziszegte
Tom.
- Emlékszel Holló utolsó mondatára? –
kérdezte Taima. – Én igen: „Hozd haza Napfényt!” Ne tagadd meg a kérését! Te
sem akarod ezt, akkor miért csinálod?
- Nem köthetem egy csóróhoz –
próbálkoztam erőtlenül. – Gondoljátok, hogy ő így is…?
- Mindenhogy! – ölelt meg Taima. – Ne
kínozd magad! És őt se!
- Figyelj! Az egyetem dolgot meg ne
döntsd el véglegesen! Rendben, kérj halasztást, de ne add fel! Rendezed az
itteni dolgokat, addig Napfény is befejezi a sulit. És utána együtt lehettek.
- De most még ne mondjatok neki semmit!
– suttogtam. – Ha összeszedtem magam, akkor majd én elmondok neki mindent.
- Ahogy gondolod. De szerinted nem
veszi észre rajtad, hogy kikészültél? – kérdezte Tom.
- Mondd neki, amit mondtam! Hogy eltűntem,
és nem tudtok rólam semmit, ha rendezem a dolgokat, majd jelentkezem nála, és
elmondom, hogy időre volt szükségem.
- Szerintem ez kegyetlen dolog – mondta
halkan Taima.
- Nem akarom, hogy még jobban
szenvedjen.
- Mert ha eltűnsz, attól nem fog szenvedni?
- Kérlek, Tom! Én akarom elmondani
neki, de még nincs hozzá erőm.
- Rendben – sóhajtott.
Felálltunk, és csatlakoztunk a
többiekhez. Hotan és Yuma odaléptek hozzám, és elmondták, hogy nem várhatnak
tovább, a törzsi tanács elé kell állniuk, és intézkedniük kell a törzsfőnök
választással kapcsolatban. Bár már nem követtük szigorúan a hagyományokat, de a
tanács engedélye szükséges a hivatalos megválasztásomhoz.
- Hotan, Yuma! Szerintem ti sokkal
méltóbbak lennétek erre a feladatra.
- Te vagy a fia! És méltó vagy rá!
- Én nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
- Képes vagy rá!
Csak a fejemet ráztam.
- Sonny!… Szárnyaló Sas! Itt az ideje,
hogy felnőj! – mondta Hotan. – A felelősség mostantól a tied.
- Én ezt nem akarom.
- Az élet nem mindig adja azt, amit akarunk.
Van, hogy rossz lapokat oszt, és nekünk abból kell kihozni a legjobbat. Neked
most pocsék leosztás jutott, de talpra kell állnod, és vezetned a törzsünket.
Mi itt vagyunk, és mindenben segítünk neked.
Mélyet sóhajtottam, és bólintottam.
A törzsi tanács végül Awan kivételével
elfogadott, így egy héttel apám halála után megvolt a szertartás a múzeumban.
Gyűlöltem minden pillanatát, de keményen, büszke kifejezéssel az arcomon
végigcsináltam. Utána pedig belevetettem magam a munkába. Az egyetem két éve
elég alapot nyújtott, hogy átlássam a számlakönyveket, és persze voltak, akik
rengeteget segítettek. A munkák rendben folytak, és én is kivettem a részem, ha
nem az irodában voltam, akkor kint segítettem az építkezésnél. Kora reggeltől,
késő estig kint dolgoztam. A munkaterápia bevált, nem gondolkodtam. De az
álmokat nem tudtam elűzni, szinte minden éjjel megjelent előttem Napfény, és
szomorúan nézett. Nem szólt, de tudtam, hogy szenved miattam. És mindig úgy
ébredtem, hogy tudtam, a nevét zihálom.
Aztán egy héttel a születésnapja előtt
Tom felhívott:
- Megyünk Budapestre! – mondta
lelkesen.
- Mi van? Mikor? – kérdeztem
értetlenül.
- Öt nap múlva, és te is jössz.
Hazahozzuk Napfényt!
Kedves Betty!
VálaszTörlésTeljesen véletlenül akadtam az oldaladra, de az egyik kedvencem lett!
Szeretném megkérdezni, hogy az Ébredő Napfény - Sonny szemszögéből csak ez a részlet van, vagy megírtad a teljes történetet? Nagyon szeretem az "eredeti" könyvet is, így bukkantam rá a folytatásra.
Reménykedni szabad, ugye? :-)
Beleolvastam a többi írásodba is, de nekem még mindig ez a kedvencem. További sok sikert!
Üdv.: Móni
Tulajdonképpen egy nagyon nyers változat készült, de az még a legelső (nem a megjelent Napfény ) változatra épült, teljes átírást igényelne, úgyhogy nem reklámozom. Sajnos a kiadásra nem is gondoltam, mert az anyagi lehetőségeim korlátozottak. Talán Sonny szemszögét felteszem ide, ha beéritek a nyers változattal.Elég sok eltérés van benne, legalábbis szerintem.
VálaszTörlésHa egyszer az életben úgy alakul, tervben van a folytatás kiadása, merthogy van olyan is, de egyelőre csak pihennek a gépen.
Üdv:
Betty
Én még annak is nagyon örülnék, szívesen olvasnám!
VálaszTörlésEzek után rendszeres látogató leszek az oldalon!
:) Átgondolom :)
TörlésKöszönöm a bizalmat
Előre is köszönöm!!!
Törlés:D
VálaszTörlés