1. fejezet

- Ne kapkodj! – próbáltam nyugtatni Mirát. – Jess nem szedi le a fejünket, csak ha nem nézünk ki jól.

- Utálom amikor vakrandit szervez. – morgolódott, az orra alatt, de láttam, hogy izgatott. – Ráadásul, az a kép, amit mutatott… hát nem tudom.

- Miért? Szerintem egész jól néz ki a tag.

- Igen, de nem hiszem, hogy pont ő kell nekem.

- Hé! Talizunk, beszélgetünk egy ital mellett, táncolunk, aztán majd meglátjuk. Azzal még nem ígérsz örök hűséget neki.

- Nem – nevetett fel. – Igazad van, induljunk.

Ahogy a villamoshoz sétáltunk, egy kicsit elgondolkodtam. Amikor Jess bejelentette, hogy összejött Márkkal, annyira örültünk neki. Már ráfért a boldogság, túl rég nem volt senkije, az önbizalma romokban hevert. Bár ez rám is igaz volt. A férjem, a volt férjem, rendesen megtiporta az önbecsülésemet. Ahányszor lepocskondiázott, az sokaknak egy életre elég lett volna. Mellette úgy éreztem magam, mint egy szakadt cseléd, és egy idő után ez a külsőmön is meglátszott, elhagytam magam, de végül is kinek lettem volna csinos? Szerencse, hogy a válás után, azonnal jó messzire költöztek a szeretőjével, így nem kell sűrűn találkoznunk, még a fiúkat sem látogatja gyakran. Ők már nem is úgy tekintenek rá úgy, mint apjukra.

Legalább megszabadultam az árnyékomtól, és nem kísértett folyamatosan. Nem kellett attól félnem, hogy mikor jön haza részegen, és mikor kezdi el, hogy egy trehány, lepukkant szutykot vett feleségül, és már bánja a napot, amikor megismert. Pedig szépen indult a dolog, igazi lányszerelem. Amikor befejeztem a középiskolát, ő akkor másodéves egyetemista volt, mindenki minket csodált, „az álompár”, csak így hívtak minket. Együtt jártunk, aztán, miután lediplomázott, feleségül vett, én már úgy fejeztem be a főiskolát, hogy az első fiúnkat vártam, csak azt nem tudtam, hogy amíg én tündérmeséket dédelgettem, ő a csinibabákat.

A szülések megviselték az alakomat, és nem voltam a régi, de egy idő után ez már nem zavarta Kareszt, ha épp valami csini husihoz volt gusztusa, megkereste valamelyik szeretőjét. Eleinte még fájt, de aztán eltompultam, és örültem, hogy lassan megfeledkezik rólam, ahogy arról is, hogy szapuljon. Aztán az egyik szeretője terhes maradt, és lépnie kellett.

Ő adta be a válókeresetet, de amikor kötözködni kezdett, bekeményítettem. Na, nem kopasztottam meg, az nem az én műfajom, de az ügyvédem alaposan megizzasztotta, és tisztességes gyerektartást harcolt ki a könyöradomány helyett, amit felajánlott. Lehet, hogy gonosz dolog, hogy a másik gyerek elől vettem el, de nem érdekelt. Azóta a nő megszült, és én elégedetten láttam a közösségi oldalon, hogy az ő bomba alakja is oda. Karesz cseberből vederbe esett. Ráadásul, ahogy a volt anyósomtól hallottam, az exem igen rövid pórázon van. Visszasírja az én engedékeny természetemet. De ez a múlt, szerencsére magam mögött hagytam. Nem is hiányzik, csak a magány az, ami sokszor felőrli az idegeimet.

Aztán a lányok felkaroltak. A barátságunknak köszönhetem, hogy kezdek újra magamra találni, és még sokat kell dolgoznom a magabiztosságomon, meg az egészséges önképemen, de talán jó úton haladok.

Jess is rég egyedül volt már, de most szerencsére megkapta a megfelelő löketet Márk személyében, remélem, összejön neki. És amilyen imádnivaló, Mirának, és nekem is beszervezett két pasit, mivel mi is épp facérként tévelyegtünk. Mondjuk, én már vagy négy éve, a válás óta nem néztem pasira. Nem volt kedvem még egyszer a megaláztatáshoz, és Mira sem vadászott eszeveszetten, de egyikünk sem akart kihagyni egy ilyen lehetőséget.

Akit Jess most beszervezett, attól felpezsdült a vérem. Mivel Márk pincér, és mixer volt, tengerjáró luxushajókon dolgozott, és itt rengeteg emberrel ismerkedett meg. Noel, akit Mirának talált, és Ricardo, akit nekem, szintén azon a hajón dolgoztak, amelyiken ő is a legutolsó útján, és szoros barátságban voltak már évek óta. Most, a téli szezonban itthon voltak, és ők sem idegenkedtek egy kis ismerkedéstől.

Úgy voltam vele, miért ne? Végül is megérdemlek egy kis szórakozást.

És Mira? Mit is mondhatnék róla, a legjobb barátnőm, és bár ő és Jess jó pár évvel fiatalabbak nálam, nem hagyják, hogy ezt érezzem, és ami a legfontosabb, nem engedik, hogy magányos legyek, ezt soha nem tudom eléggé megköszönni nekik. Most is, amikor Jess a vakrandit szervezte, rám is gondolt. Eleinte idegenkedtem a dologtól, de Mira kijelentette, hogy csak akkor megy bele, ha én is, így hát hagytam magam rábeszélni.

A srác, akit Mirának talált, szerintem aranyos volt, de a barátnőm nem kifejezetten az a pasifaló típus, így megértettem, hogy ideges.

Oldalra néztem, és elképzeltem mellette a fiút, mosolyognom kellett. Szerintem tuti aranyosak lennének együtt, de hát ezt nem én döntöm el. Remélem, kipattan köztük a szikra, és végre Mira is boldogságra talál.

- Mit nézel? – kérdezte kíváncsian.

- Csak elképzeltelek Noel oldalán.

- Jaj, már! Ne kombinálj, még nem is ismerem. Lehet, hogy sikítva menekülök el.

- Nyugi! Minden rendben lesz – nevettem, aztán szedni kezdtük a lábunkat, mert láttuk, hogy jön a villamos, és túl hideg volt ahhoz, hogy húsz percet várjunk a következőre.

A rövid út a szokásos módon telt, végignevettük, az sem zavart, hogy a többi utas furcsán méreget minket. Néhány jól sikerült mondattal hamar ráhangolódtunk az estére, és mire a találkozóhelyre értünk, már a könnyeink is kicsordultak. Jess nem is lepődött meg rajtunk, csak mosolyogva bekapcsolódott.

- Csajok, ha így jelenünk meg, minimum bolondnak néznek minket – kacagott, amikor Mira valami vicces dolgot mondott, és én kétrét görnyedve nevettem. – Próbáljunk disztingválni, különben lőttek a randinak.

- Akkor majd keresünk másokat – vigyorogtam.

- Na, neeem! – tiltakozott Jess. – Márkot meg akarom tartani.

- Húúúúú! – mondtuk egyszerre Mirával. – Csak nem? Szerelem van kilátásban?

- Nem tudom, lehet – pirult el Jess.

Még jobban nevettünk, miközben Jess duzzogva elindult a szórakozóhely felé. A bejárathoz közeledve aztán erőt vettünk magunkon, mert észrevettük a három férfit, akik érdeklődve figyeltek minket.

- Ők azok? – kérdeztem halkan, és furán éreztem magam.

- Aha – biccentett Jess.

Hirtelen remegni kezdett a lábam. Azonnal tudtam, hogy melyiküket „szánta” nekem. Ketten a húszas éveik vége felé jártak, de a harmadik inkább volt túl a negyvenen, bár ez egyáltalán nem rontotta az összképet. Vállig érő fekete haja volt, markáns arca, és kedves mosolya. Nem volt túl magas, a másik két férfi jó fél fejjel fölé magasodott, de a teste arányosnak tűnt. A szövetkabát, amit viselt, ugyan nem sokat mutatott, de elegáns volt, és ez nekem sokat számított.

- Huh! – sóhajtottam reszketegen.

- Mi a baj? – nézett rám Jess.

- Kit szerveztél nekem?

- Nem tetszik? – kérdezte aggódva.

- Viccelsz? – suttogtam. – Veszett jól néz ki.

- Akkor jó. Amikor Márk mondta, hogy izgul, mert a pasi indián…

- ÁÁÁ! Valahogy éreztem, csak nem mertem remélni.

Jess felkuncogott:

- Tudtam, hogy betalálunk vele nálad. De azért hagytam, hogy kicsit izguljanak, nem mondtam, hogy az indiánok a gyengéid.

- És beszél magyarul? – néztem rá, ahogy lassan közeledtünk.

- Aha, itt él, de majd ő elmesél neked mindent, nem az én dolgom.

- Mira? Jól vagy? Annyira elcsendesedtél. – ránéztem a barátnőmre, aki kábultan sétált mellettünk. – Hahó, csajszi!

- Mi? Tessék? – bambán felénk nézett, aztán óvatosan vissza a leendő társaságunk felé.

- Azt hiszem, nála is telibe találtál – mondtam nevetve.

- Amikor Márkkal beszélgettünk, és szóba került, hogy milyen pasikra buktok, akkor rögtön rájuk gondolt.

- De hogy kerülnek ilyen fazonok egy luxushajóra?

- Ricardo szinte kötelezően a karibi járatokra jelentkezik, mivel zenész, és van egy latin bandájuk. Imádják őket. Noel pedig a biztonsági személyzet tagja, és mivel ők hárman elválaszthatatlanok, mindig egy helyre jelentkeznek.

- Aha – motyogtam, és megint a srácok felé néztem.

Egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltek minket, és ahogy közeledtünk, elindultak felénk. A bejárat előtt találkoztunk.

- Sziasztok! – köszöntek szinte egyszerre mosolyogva.

- Sziasztok – én csak motyogni tudtam, de hallottam, hogy Mira is hasonlóan zavarban van.

- Fiúk! – kezdte Jess. – Ők itt a barátnőim, Mira, és Emese. Lányok, ők itt Noel, és Ricardo.

Ricardo azonnal felém villantott egy kedves mosolyt, a bejárat fényében megláttam, hogy a szeme borostyánszínű. Teljesen végem volt, még sosem láttam ilyen szemszínt.

- Szia! – ismételtem magam. – Kardos Emese.

- Szia! Ricardo Santos – egy laza mozdulattal a füle mögé simított egy kósza tincset, és fogadta a kéznyújtásomat.

Aztán sorban bemutatkoztunk egymásnak.

- Bemegyünk? – kérdezte Márk, amikor már kellően zavarban volt mindenki.

- Persze, nem szeretnék idefagyni – ragadta meg a karunkat Jess.

Mire felocsúdtam, már a pénztárnál álltunk, és a fiúk megvették a belépőket, majd lesegítették a kabátjainkat, és beadták a ruhatárba. Lementünk a bárba, ahol a tánctér is volt, és a fiúk azonnal egy foglalt asztalhoz vezettek minket.

Miután elhelyezkedtünk, pár percig kínos csendben méregettük egymást, végül Ricardo megtörte a csendet:

- Mit kértek inni?

- Vegyünk egy üveg pezsgőt energiaitallal, és Emesének valami vodkás koktélt – előzött meg minket Jess, és közben felém kacsintott.

- Hoppá – mosolygott rám Ricardo. – Nem aprózod a dolgot.

- Ne hidd! Csak a pezsgőtől rosszul leszek, nekem egy vodkakoktél bőven elég lesz egész estére – hebegtem, és közben gyilkos pillantást vetettem Jessre.

- Elkísérsz? – kérdezte nevetve Ricardo, és ahogy felállt, felém nyújtotta a kezét.

- Persze – mosolyogtam vissza.

Beletelt pár percbe, mire elvergődtünk a pultig, és közben Ricardo végig fogta a kezemet. Aztán a sorban állás alatt is esetlennek éreztem magam, így végül megszánt:

- Jess mesélte, hogy együtt dolgoztok.

- Igen, egy telemarketinges cégnél.

- Huh, az unalmas lehet – nevetett.

- Hát nem járjuk be a világ minden táját, az már igaz. És az ügyfelek néha szörnyen idegesítőek tudnak lenni, főleg, amikor ránk rakják a telefont, de ne beszéljünk erről.

- Nem szereted a munkádat?

- Azt nem mondtam, csak néha felőrli az ember idegeit. És milyen a te munkád? Gondolom, tök jó lehet, hogy bejárod a világot, látsz egy csomó szép helyet, rengeteg emberrel ismerkedhetsz meg.

- Igen, ez a része nem rossz, de az, hogy szinte alig vagyok itthon, hát azt senkinek nem kívánom. Alig látom a családomat, a barátaimat, bár azokból nem sok van, főleg a munkám miatt.

- Azt hiszem, értem. – mondtam, és közben az arcát figyeltem. - Milyen gyakran mész ki?

- Általában fél évet vagyok itthon, a többit meg kint a hajón.

- És mindig ugyanarra a hajóra mész?

- Általában igen. A hajótársaság, akikkel szerződésem van, nem szereti cserélgetni az embereket. A megszokott csapat váltja egymást féléves turnusban. Főleg a Karib-tengeri járatokon. A kapitány szereti az embereit.

- De akkor ott legalább ismerős csapat fogad. Nem kell új embereket megszoknod.

- Igaz – nevette el magát. – Csak mivel így felemásan élek, nemigen van lehetőségem kapcsolatot kialakítani, a személyzetből nincs senki, az utasokkal nem lehet, és itthon…

Lenézett rám, és bizonytalanul vállat vont. Ha kezdetben voltak reményeim, azok most kezdtek elszállni. Tehát nem akar kapcsolatot, na, mindegy, akkor nem erőltetem. De nem tudtam annyiban hagyni.

- Azért ez rossz lehet. Úgy értem, egyedül… hogy nincs senki, akivel megoszd a gondjaidat. Tudom, milyen érzés, és nem irigyellek érte.

- Ott van anyám, akivel sok mindent meg tudok beszélni, de igazad van. Az nem az igazi. De már belenyugodtam.

- És eszedbe sem jut, hogy keress valakit? – kérdeztem, és most már szerettem volna eltűnni mellőle.

- Néha igen, amikor olyasvalakivel találkozom, aki… aki kedves, érdeklődő… tudod. De amikor megtudják, hogy hogyan élek, általában visszavonulót fújnak. Senkinek nem kell egy olyan pasi, aki az élete felét a világ másik végén tölti. Ráadásul a legtöbben nem bíznak a hűségben.

- Hát mondjuk, az már igaz, hogy elég sok kísértésnek lehetsz kitéve – nevettem el magam.

- Ha tudnád! Amennyi ajánlatot kapunk, mindannyian, istenem! Inkább nem is számolom.

- Van, hogy elfogadod?

- Nem. Na, jó volt idő, amikor elfogadtam, de annak már vége.

- Miért? – néztem a szemébe.

- Mert rájöttem, hogy azok a nők csak kihasználnak, és igazi kapcsolatot úgysem kaphatok. Mondjuk, amikor itthon vagyok, akkor próbálkozom, de pár randi után azok is zátonyra futnak.

- Nem lehet könnyű.

- Nem, de most már elég a kihallgatásból. Szerepcsere, most én kérdezek.

- Oh, nem hiszem, hogy én annyira érdekes lennék – motyogtam zavartan. – Az én életem egy üres könyv, vagy inkább csak egy füzet.

- Miért mondod ezt? Márk mondta, hogy van két fiad, ők biztosan érdekessé teszik az életedet.

- Annyira nem. Teljesen unalmas hétköznapi életet élek.

- És a férjed? Ő nem kavar be az életedbe?

- A volt férjem.

- Bocs, nem akartalak megbántani.

- Semmi gond, csak nem szeretek emlékezni rá, hogy valaha összetartoztunk. Szóval igen, a volt férjem. Hát ő szerencsére szinte teljesen kiszállt az életemből, még a fiúkéból is. Nem is tudom, mikor látta őket utoljára. Új családja van, és az asszony nem nézi jó szemmel a volt feleséget. – nevettem idegesen.

- Te akartál válni, vagy ő?

- Igazából… – elgondolkodtam. – Igazából én. Csak nem voltam elég bátor, hogy belekezdjek, így megvártam, hogy ő lépjen. De azt hiszem, ha a szeretője nem marad terhes, akkor még most is vele lennék. Túl gyáva vagyok hozzá, hogy éljek.

- Én nem hiszem. Egyedül nevelni két gyereket a mai világban, igenis bátorságra vall.

- Inkább úgy nevezném, hogy belesodródtam egy kényszerhelyzetbe.

- Megállíthattad volna, ha nagyon akarod.

- De nem akartam.

- Ezért vagy bátor. Inkább vállaltad az egyedüllétet, minthogy egy ilyen házasságban maradj.

- Nem tudom – vontam meg a vállam.

- Tudja, hogy mit veszített? A volt férjed? Én biztosan nem hagytam volna magára egy ilyen csinos feleséget.

Döbbenten néztem rá, nem tudtam, mit mondjak. Csak hápogni tudtam.

- Hé, amíg ti itt jól elfecserésztek, mi szomjan halunk – lépett mellénk Márk. – Kikértétek már a piát?

- Ööö, máris – fordult a pult felé Ricardo, és intett a pincérnek.

Fél szemmel rám nézett, és mosolyogni kezdett. Félénken viszonoztam, és amikor elindultunk vissza az asztalunkhoz, gyorsan előresiettem. Leültem Mira mellé, aki épp valamin nevetett. Noel pedig csillogó szemmel figyelte. Megnéztem magamnak a srácot, nem mertem Ricardo felé fordulni, ahogy letette elém a poharat. Noel elég határozott egyéniségnek tűnt, kicsit talán feszesnek is, markáns arcát sötét haj keretezte, és szúrós tekintete is szinte fekete volt, de valahogy mégis volt benne valami megnyugtató. Megértettem, miért varázsolta el első látásra Mirát. A három srác közül ő volt a legizmosabb, mint aki nap, mint nap gyúr. Az ing megfeszült a karján, és a mellkasán.

Zavartan félrenéztem, nem akartam, hogy valamelyikük félreértse a pillantásomat, de amikor a tekintetem találkozott Ricardo borostyánszemeivel, éreztem, hogy bajban vagyok. Hiába nem akar tőlem semmit, ez a pillantás kikészített.

- Valami baj van? – kérdezte halkan. – Rosszat mondtam az előbb?

- Nem dehogy – mosolyogtam. – Csak rég kaptam már bókot.

- Pedig megérdemled – folytatta a finom ostromot.

Miért csinálja, ha nem akar semmit? Vagy talán csak egy könnyed kalandra vágyik? Végül is miért ne? Senkinek nem tartozom számadással, és néha lehetek egy kicsit rossz.

Ránéztem Jessre, aki a szeme sarkából minket figyelt. Most bátorítóan rám mosolygott, aztán újra Márknak szentelte magát. Igen, ő még könnyebben ismerkedett, nekem két gyerekkel a hátam mögött, közel a negyvenhez sokkal nehezebb, de úgy döntöttem, nem hagyom ki az alkalmat. Ricardo szemébe néztem:

- Márk azt mondta, indián vagy, igaz?

- Igen – felelt óvatosan.

- Észak- vagy Dél-amerikai?

- Apám inka származású, de Brazíliában nőtt fel. Anyám navajo.

- Azta, jó kis párosítás – kacagtam fel. – Mióta éltek Magyarországon? Nagyon jól beszéled a nyelvünket, egy csöppnyi akcentusod sincs.

- Hát igen. Igazából, én majdnem itt születtem. Na, jó, két éves voltam, amikor ideköltöztünk, szóval, amikor beszélni kezdtem, természetes volt, hogy az óvodában megtanultam magyarul.

- És gondolom, portugálul is beszélsz.

- Igen, és navajo nyelven, meg persze angolul.

- De jó – sóhajtottam. – Én csak angolul gagyogok valamennyire, de azt is csak kicsit.

- Ha akarod, én segíthetek gyakorolni – vigyorgott.

Most aztán totál összezavarodtam.

- És mit csinálsz a hajón? – kérdeztem hirtelen.

- Mi szolgáltatjuk a zenét – mondta hivatalosan, de a szeme továbbra is mosolygott. – Általában este, meg a rendezvényeken mi játszunk. Igazi latin, meg indián zenéket.

- Te milyen hangszeren játszol?

- Dobon, pánsípon, és furulyán.

- Azon az igazi indián furulyán?

- Aha – nevette el magát. – Ismered?

- Szeretem az indián zenét. – mondtam.

- Ha akarod, egyszer majd játszom neked.

Ahogy kimondta, megfogta a kezem, és megszorította.

- Van kedved táncolni? – kérdezte hirtelen.

Válasz helyett felálltam, és követtem őt a parkettre. Hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzánk, és szinte az egész éjszakát végigtáncoltuk.

Hajnali négy óra felé kipirulva lehuppantam az asztalunkhoz, már jártányi erőm sem maradt, Ricardo mellém ült, és lazán a hátam mögé ejtette a karját.

- Lenne kedved még találkozni? – kérdezte. – Szívesen megismernélek jobban.

- Jól hangzik – a szemébe néztem, ha most meg szeretne csókolni, biztosan hagynám.

De nem tette, inkább elővette a mobilját, és rám nézett:

- Megadod a számod, akkor tudunk egyeztetni?

- Persze.

Láttam, hogy kezdi beírni a nevem: „Emese”.

- Mesi, oké? Az Emese annyira hivatalos.

- Rendben, én a Rico-t szeretem, vagy a Rick-et. A srácok így hívnak.

- Rico, ez jól hangzik.

Amíg számot cseréltünk, a szemem sarkából láttam, hogy a többiek is visszatérnek az asztalhoz, és leülnek. Mira és Noel szorosan egymás mellé bújt. Jess, és Márk pedig szinte összeolvadtak, na, nem úgy, csak látszott, hogy ők már együtt vannak. Mi még csak ismerkedtünk, és eltekintve a fura érzéseimtől, reménykedni kezdtem, hogy Rico esetleg komolyan érdeklődik irántam.

Végül Jess robbantotta a társaságot, amikor felállt, hogy lassan indulnunk kellene, mielőtt a személyzet tessékel ki minket. Az utcán aztán taxit rendeltünk, és amíg vártuk csendesen elbúcsúztunk egymástól. A fáradtság ellenére pörögtem, amikor Ricardo felém fordult, és könnyedén átölelte a derekamat. Nem volt tolakodó, inkább úgy tűnt, óvni akar a hidegtől, finoman megdörzsölte a hátamat a kabáton keresztül, amikor megborzongtam.

- Ha holnap nem is, de holnapután tuti felhívlak, oké? – súgta a fülembe. – Kitalálhatnánk valami programot.

- Benne vagyok – néztem rá.

Szívesen maradtam volna még így, de megérkezett a taxi, a fiúk még egy futó puszival elköszöntek, aztán mosolyogva nézték, amint beülünk, és elindulunk.

Mira és én hátul ültünk, és kiintettünk, de amikor megfordultunk volna, Jess ránk szólt:

- Semmi forgolódás lányok! Arra még várniuk kell.

Meglepve néztünk rá.

- Nehogy már rögtön nyeregben érezzék magukat. – magyarázta. – Telefonszámok megvannak?

- Igen – nevettük el magunkat.

- És? Vélemény? Komolyan harapófogóval kell kihúznom belőletek?

Mira kezdte, csak áradozott, és áradozott, én pedig a visszapillantó tükörből láttam, hogy a sofőr milyen jól szórakozik rajtunk, de nem zavart.

- Istenem, ez a pasi egy félisten! – sóhajtott Mira. – A haja, a szeme, és láttad, milyen izmos?

- Én megmondtam – vigyorgott Jess.

- És van tetkója. A bal vállán valami sasszerű, az alkarján meg nonfiguratív. Mutatta tánc közben, és kommandós volt. Nem is értem, hogy került hajóra.

- Márk azt mondta, hogy volt valami balesete, és emiatt leszerelték. De nem komoly – tette hozzá gyorsan Jess, amikor Mira szeme ijedten megvillant. – Csak nem szolgálhatott tovább a testületnél.

- Ja, értem – sóhajtott Mira. – Akkor jó.

Halkan kuncogni kezdtem.

- És te, anyus. Hallgatsz, mint nyuszi a fűben. Neked hogy tetszett az indián? – hátrafordult hozzám, és kaján pillantással méregetett.

- Akarom őt! – mondtam egyszerűen.

- Ennyi? – döbbent meg.

- Szerintem ebben minden benne van – sóhajtottam ábrándosan, és kinéztem az ablakon.

A sofőr megállt egy piros lámpánál, és hátrafordult.

- Úgy látom, a hölgyeknek igazán jó estéjük volt.

Elkerekedett szemmel néztünk rá, de aztán Jess feltalálta magát, és mire észbe kaptunk, már kellemesen csevegtünk a sofőrrel. Elmondta, hogy mivel hallotta a beszélgetésünket, szívesen adna tanácsot, főleg abban, hogy miként kezeljük a srácokat, ha nem akarjuk, hogy kihasználjanak minket. Csak kapkodtuk a fejünket, és a végén úgy nevettünk, hogy a könnyeink is kicsordultak.

- Jól hallottam, hogy az ön partnere indián? – nézett rám a tükrön keresztül.

- Igen – lihegtem kifulladva. – Miért?

- Velük jobb, ha vigyáz. Volt egy ismerősöm, aki indiánnal kezdett, az illető azóta börtönben van, az ismerősöm pedig elköltözött, hogy még véletlenül se találja meg, amikor szabadul.

- Kösz a jó tanácsot, majd vigyázok.

Mirával lopva egymásra néztünk, és igyekeztünk komoly arcot vágni. Közben megérkeztünk, kifizettük a fuvart, de amikor kiszálltam, a sofőr utánam szólt:

- Kisasszony! Itt a névjegyem, ha esetleg máskor is szükségük lenne fuvarra, kérjenek a diszpécsertől név szerint. Szívesen fuvarozom önöket.

- Kösz, észben tartjuk – hebegtem.

- Rendben, jó éjszakát! – mondta, és elhajtott.

Bambán elvettem, és csak vakon meredtem a papírra, miközben a lányok a távolodó kocsi után néztek.

- Anyus, ma este nagy sikered van – lépett mellém Jess, és a vállam fölött áthajolva, elolvasta a cetlit:

                      Polgár Tibor

                          Egyéni Vállalkozó

Alatta a taxicég neve, telefonszáma, és a kártya alján a férfi saját mobilja, és e-mail címe.

- Menj már! – nevettem fel zavartan. – Csak plusz vendégekre vadászik.

- Ja, persze – kacarászott, ahogy követtük Mirát a lakásba.

2. fejezet

Nem akartunk aludni, mert Jess és én reggel indultunk haza, ráadásul nekem még a fiúkért is el kellett mennem anyámhoz, ezért inkább beszélgettünk.

- És mi a véleményed Márkról? – kérdezte Jess.

Láttam, hogy tényleg érdekli a véleményem.

- Aranyos srác – mosolyogtam.

Felidéztem az arcát, kedves vonásai voltak, állandóan nevető szeme, a haja huncutul kócos, és az elmaradhatatlan Ray Ban napszemüveg a fejetetejére tolva. Igazi szívdöglesztő pasi, Jess mellé való. Annyira aranyosak voltak együtt.

- Ennyi? – nézett rám Jess csalódottan.

- Bocs, én mással voltam elfoglalva – mormoltam.

- ÁÁÁ, szóval Ricardo bejön neked? – nevettek mindketten, én meg pirulva hajtottam le a fejem.

- Lehet leszállni rólam.

- De most komolyan! Tényleg bejön?

- A taxiban már mondtam.

- Szupi! Akkor majd beszélek Márkkal, hogy szervezhet közös programokat.

Mosolyogni kezdtem, de nem volt energiám válaszolni. Ilyenkorra mindig elkókadtunk, és csak próbáltuk egymást ébren tartani az indulásig, de most nem tudtam nyitva tartani a szemem. Már valahol az álmok határán járhattam, mert megjelent előttem Ricardo, és mosolyogva közeledett felém…

Nem örültem, amikor a telefonom pityegni kezdett. Kábán néztem meg a kijelzőt: SMS-t kaptam.

Megnyitottam, és azonnal elmúlt a rosszkedvem:

„Jó reggelt! Tudom, korán van még, de nem tudtam megállni. Majd hívlak: Rico”

Vigyorogva raktam zsebre a mobilt, a lányok pedig kíváncsian figyeltek.

- Csak jó reggelt kívánt – vontam meg a vállam.

- Egy laza este után? Máris? Megnyerted őt csajszi! – tapsikolt Jess.

Mira helyeslően bólintott, közben bekapcsolta a tévét, mert tényleg kezdtünk kidőlni. Épp híreket mondtak, és a képernyő sarkában megjelent egy embléma, ahogy a bemondó csaj a kommandóakcióról beszélt.

- TE JÓ ÉG! – sikkantott fel Mira. – Ez van Noel karjára varrva.

- Ez a TEK emblémája – mondtam, ahogy odanéztem. – Noel TEK-es volt?

Kérdőn néztünk Jessre, de ő csak a vállát vonogatta.

- WOW! Ez állati! – suttogta izgatottan Mira.

Közben az ébresztő is jelezni kezdett, így készülődni kezdtünk.

Anyám nem hazudtolta meg magát, morgolódva nyitott ajtót:

- A kisebbik fiad megint hisztizett utánad. Többet nem vállalom el őket. Elegem van abból, hogy minden alkalommal itt nyafognak, hogy haza akarnak menni.

- Jó – feleltem. – Nem is kell. Tudod, annyira jó, hogy számíthatok rád. Te nyaggatsz folyton, hogy keressek magamnak valakit, aki mellettem van, de amikor próbálkozom, folyton csak veszekszel. Ne lepődj meg, ha az unokáid nem fognak foglalkozni veled.

- Ha ellenem neveled őket, akkor nem is fognak.

- Nincs rá szükség, megoldod te azt magadnak. Na, mindegy. Srácok, gyertek, indulunk.

- Szia, anya! Végre. Jól érezted magad? – kérdezte a nagyobbik fiam Peti.

- Igen szívem, majd mesélek, de most menjünk. Elég fáradt vagyok.

- Zoli, veled is minden rendben? – néztem a kisebbik fiamra, aki bágyadtan nézett rám. – megfogtam a homlokát, és aztán anyámhoz fordultam. – Tudod, ha vetted volna a fáradtságot, hogy figyelj rá, tudnád, hogy azért „nyafogott”, mert belázasodott. Kösz, hogy számíthatok rád!

Kézen fogtam Zolit, és kiléptünk az ajtón. Sietve mentünk le az utcára, és elindultunk haza, de láttam, hogy így nem érünk haza.

- Hogy érzed magad? – simogattam meg Zoli arcát.

- Nem túl jól, fáj a fejem, kapar a torkom, és nagyon szédülök.

- Hányinger?

- Az nincs – rázta meg lassan a fejét.

- Mindjárt kitalálok valamit, hogy gyorsan hazaérjünk.

Sóhajtottam, és elővettem a névjegykártyát. Nem érdekelt, ha nem a hajnali sofőrt küldik, de taxit kellett hívnom. Szerencsére a diszpécser hölgy nagyon segítőkész volt, amikor rákérdeztem, hogy a hajnali sofőr dolgozik-e még, utánajárt.

- Igen, ő reggel kezdte a műszakot. Őt küldjem?

- Azt megköszönném – mondtam hálásan.

Pár pillanat múlva a hölgy visszaszólt, hogy tíz perc, és itt lesz a kocsi.

Leültünk a játszótér szélén álló padra, és vártunk, Zoli álmatagon bújt hozzám, és próbált fennmaradni. Peti a mobilját nyomkodta. Fél szemmel láttam, hogy chat-el a barátaival, ezért nem zavartam meg.

Pár perccel később az úttesten lefékezett az Opel, és a sofőr két rövid dudálással jelezte, hogy menjünk.

- Gyertek, itt az autó!

Feltámogattam Zolit, beültünk hátra.

- Jó reggelt! – köszönt hátra Tibor. – Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan újrahív.

Hátranézett, de a vidám mosoly azonnal eltűnt az arcáról, amikor meglátta a kisfiam sápadt arcát.

- Valami gond van?

- Igen, úgy tűnik megbetegedett a fiam. Nem gond, ugye? Remélem, nem fog hányni.

- Semmi gond, ha mégis, van nálam zacskó, megoldjuk.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

- Hova lesz a fuvar? – kérdezte.

Megadtam a címet, ő pedig gyorsan indított. Óvatosan vezetett, figyelt rá, hogy ne rázza össze nagyon Zolit, és ennek nagyon örültem. Mire megérkeztünk, a fiam félig elaludt. Csak nagy nehezen tudtam előszedni a pénzemet, de végül sikerült. Ám amikor borravalót szerettem volna adni, Tibor nem fogadta el.

- Ne vicceljen! Nem fogadhatom el. – mondta, és visszanyomta a kezembe.

- De iderángattam…

- Ez a munkám – zárta le a vitát, és segített kiszállni a kocsiból.

Amikor Zoli megszédült, és nekem esett, azonnal odalépett, felnyalábolta, és várakozóan lenézett rám.

- Merre?

Döbbenten figyeltem, szóhoz sem jutottam, de mutattam neki az utat a lakáshoz. Bent aztán segített lefektetni a fiamat.

- Köszönöm – motyogtam.

- Nincs mit. De hívja ki hozzá az ügyeletet, elég lázasnak tűnik.

- Persze máris – hebegtem.

- Nekem mennem kell, de ha segítségre lenne szüksége, tudja a számomat. Nyugodtan hívjon.

Hálásan néztem rá, most vettem csak észre, hogy milyen kedves arca van. Kellemes vonások, világosbarna haj, zöldeskék szem. Őszintén megvallva, jóképűbb volt, mint Ricardo, az ő arca keményebb volt, talán kicsit zordabb is, de…

Jesszus! Miken jár az eszem, amikor a fiam betegen fekszik a szobában? Térj észhez Mesi, most nem ilyenekkel kéne foglalkoznod!

- Rendben – feleltem. Nem marasztaltam, ő pedig megfordult, és már az ajtóban állt, amikor hirtelen megfordult.

- Jut eszembe! Maga előnyben van, tudja a nevemet, de én nem az önét – pajkos mosoly bujkált a szája szegletében.

- Kardos Emese vagyok – mosolyogtam. – És kösz mindent.

Ezen elnevette magát:

- Oké, nem zavarom tovább, de tényleg hívjon, ha segíthetek.

Kilépett az ajtón, én pedig már csuktam volna be, amikor Joli néni a szomszédunk, épp kilépett a liftből.

- Csókolom Jolika! – köszöntem.

- Szervusz, kedveském! Jó napot! – végignézett Tiboron, aztán kérdőn fordult felém, én csak mosolyogva intettem, és néztem, ahogy a férfi lerobog a lépcsőn.

- Hát ez a jóképű fiatalember ki volt? – kérdezte Jolika cinkos mosollyal.

- Csak a taxis, aki hazahozott minket – feleltem. – Segített felhozni Zolit, mert nem érzi jól magát.

- Jaj, szegénykém! Mi a baja?

- Nem tudom, belázasodott. Most fogom kihívni az orvost.

- Lepakolok, és átjövök, rendben? – lépett el mellettem.

- Köszönöm, nyitva hagyom az ajtót – szóltam utána.

Jolika néni volt az én pótanyám, sokszor segített, amikor hirtelen segítség kellett. A fiúk is pótmamájukként szerették. Amikor a válás után beköltöztünk a lakásba, ő azonnal felajánlotta, hogy számíthatok rá. Egyedül élt, a férje már rég meghalt, gyerekei nem voltak, így kifejezetten örült, hogy odakerültünk. Nagyon szerette a fiúkat, és sokszor kérés nélkül is felajánlotta, hogy vigyáz rájuk, amikor valahova ki kellett szaladnom. Most is mondta, hogy ne vigyem őket anyámhoz, de nem akartam sértődést.

Már megbántam a döntésemet, főleg, hogy Jolika két percen belül ott volt, és amíg én az orvost hívtam, ő már feltette főni a teát.

- Jaj, nagyon köszönöm – sóhajtottam.

- Ugyan, szívem! Pihenj le nyugodtan!

- Dehogy! Mindjárt jön az orvos, és különben is, hogy nézne már ki.

- De neked holnap menned kell dolgozni. Ne vitázz!

- Akkor is megvárom az orvost.

- Rendben, de utána pihenj!

Zavartan felnevettem, és bementem Zoli szobájába. Leültem mellé az ágyra, és megnéztem a homlokát. A lázcsillapító már kezdett hatni, és most aránylag nyugodtan aludt. Kimentem, és Jolikával a konyhában vártuk az orvost.

- És hogy telt az este? – kérdezte az asszony. – Sikerült megismerkedni, azzal a fiatalemberrel?

- Igen – mosolyogtam. – Tényleg nagyon kedves, és szimpatikus. Jó lenne, ha összejönne valami, de nem tudom. Hajón dolgozik, és rengeteget van külföldön. Nem biztos, hogy ez stabil kapcsolat lehet.

- És ez a taxis? Ő is nagyon szimpatikusnak tűnt.

Nevetni kezdtem.

- Ő csak egy taxisofőr.

- Hát lehet, hogy fáradt vagy, én pedig öreg, de nekem úgy tűnt, alaposan megnézett magának.

- Nem hiszem, csak udvarias volt.

Peti kijött a konyhába, és leült velem szemben.

- Mit szeretnél? – néztem rá, gyanítottam, hogy akar valamit.

- Jani áthívott délutánra PS-ezni.

- Lecke kész?

- Igen.

- Kémia is?

- Igen – felelt unottan. – De az csak szerdán lesz, majd még átnézem addig.

- Ebéd után mehetsz, de ötre itthon vagy.

- Kösz – ugrott fel, és már rohant is, hogy közölje a jó hírt.

- Meg kell szoknom, hogy felnő – sóhajtottam. – Lassan jönnek a barátnők is.

- Az még odébb van. – nevetett Jolika.

- Nyolcadikos, és folyton a haverokkal lóg. A lányok is állandóan a nyakán vannak, jobb, ha felkészülök.

- Értem, de nem kell ennyire tragikusan felfogni.

- Nem is fogom fel úgy, csak próbálok felkészülni.

Megszólalt a kapucsengő, én pedig gyorsan odaugrottam.

Az ügyeletes orvos volt, gyorsan végzett, megvizsgálta Zolit. És felírta a gyógyszereket.

- A héten maradjon itthon, szedje be az antibiotikumot, de azért hétfőn nézze meg a saját orvosa. Igazolást csak ő adhat.

- Rendben, doktor úr. Köszönöm szépen.

Kikísértem, aztán benéztem Zolihoz, aki már újra aludt. Szerencsére, ha beteg volt, nála az alvás sokat segített.

- Jolika, itt tud maradni, amíg elszaladok a gyógyszertárba?

- Ne kérdezz butaságot! Indulj, csak áthozom a tegnapi húsleves maradékát, jó lesz ebédre.

Miután hazaértem, és megebédeltünk, Jolika nem engedett.

- Peti úgyis átmegy a barátjához, Zoli alszik. Pihenj le te is! Holnap pedig mehetsz dolgozni, én majd elintézem az orvost, és itt leszek Zolival.

- Köszönöm.

Eldőltem, és csak valamikor délután tértem magamhoz a telefon csörgésére.

- Hallo? – vettem fel kótyagosan, nem is néztem a kijelzőt.

- Szia! Hogy van Zoli.

- Anyu? Na, mi történt? Érdekel, hogy mi van? Mandulagyulladása van, és magas láza. De már kapott gyógyszert.

- Annyira sajnálom, ha tudtam volna…

- Nem érdekes. A lényeg, hogy most már rendben lesz.

- Átmenjek? Vagy otthon maradsz vele?

- Nem kell. Jolika átjön, és vigyáz rá.

- Jolika – morogta anyám, de nem hatott meg.

- Talán gondolkodj kicsit! Nem ez az első eset, hogy ennyire nem foglalkozol velünk.

- Neked meg nem kellene állandóan eljárnod!

- Na, ezt most ne kezdd! Három hónapja nem voltam sehol, most egy kicsit kikapcsolódtam.

- Ennyi idősen már nem kéne ilyen helyekre járnod.

- Majd én eldöntöm, mi a jó nekem, rendben?

- És? Megérte?

- Igen. De most nem fogok beszélni erről.

- Jó, ahogy gondolod! – mondta epésen. – Csak tudni akartam, hogy Zoli rendben van.

- Most már tudod, szia.

Bontottam a vonalat, és letettem a mobilt az asztalra. Kimentem a nappaliba, ahol Jolika a tévét nézte, most rám nézett:

- Anyukád volt?

- Igen – ültem le. – Nem csalódtam benne.

- Ne szomorkodj! – simogatta meg a karomat. – Rám számíthatsz.

- Tudom, és nem tudom eléggé megköszönni.

- Kipihented magad? – kérdezte.

- Igen, nagyjából. Mennyi az idő, Petinek nem kéne még jönnie?

Végszóra nyílt az ajtó, és belépett a fiam.

- Szia, csókolom Joli néni.

- Szia! Jól érezted magad?

- Igen, jót játszottunk, megyek a szobámba.

- Rendben, de ne hallgasd hangosan a zenét, Zoli alszik.

- Jó.

- Az a férfi, akivel megismerkedtél, még nem hívott? – kérdezte Jolika, miután Peti mögött becsukódott az ajtó.

- Nem – sóhajtottam. – De még korai lenne.

- Lehet. Nem értek én már ehhez – mosolygott, és felállt. – Na, én hazamegyek, Ha kell valami, csak szólj!

- Jó, köszönöm – álltam fel, és kikísértem.

Talán a fáradtság tette, de este annyira üresnek éreztem magam. Miután Peti is elaludt, én csak ültem a tévé előtt, de nem láttam a műsort. Aztán a mobilom megrezdült.

Fáradtan néztem a kijelzőre: Rico. Mosolyogni kezdtem, és fogadtam a hívást:

- Szia!

- Szia! Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, ugye nem baj? – kérdezte.

- Nem, dehogy, csak meglepődtem.

- Mondtam, hogy hívlak.

- Igen, csak azt hittem, ma már mégsem…

- Délelőtt kicsit túlpörögtek itthon a dolgok, és aztán elaludtam, most ébredtem fel.

- Akkor szerencséd van. Én is így jártam. – nevettem fel halkan.

- Mi történt? – kérdezte, én pedig majdnem elmondtam neki, hogy Zoli beteg. De aztán eszembe jutott, hogy most még nem rohanhatom le ezzel, miért érdekelné, hisz épp csak pár órát töltöttünk együtt.

- Semmi különös – mondtam inkább. – Csak délelőtt nem tudtam aludni.

- De nincs gond otthon, igaz? A fiúkkal sem?

Eltátottam a számat:

- Hogy jöttél rá?

- Ráhibáztam? Csak nem beteg valamelyik?

- Ami azt illeti, igen.

- De semmi komoly, remélem.

- Nem, csak mandulagyulladás. Tényleg érdekel?

- Igen. Baj?

- Nem csak…

- Meglepődtél – nevetett a vonal másik végén.

- Igen – sóhajtottam. – Erre nem számítottam.

- Szóval? Akkor azért nincs túl nagy baj, igaz?

- Nincs. Csak a délelőttöm egy rohanás volt, orvos, gyógyszertár. De nem untatlak vele, most már minden oké. Egy kicsit lóg a suliból.

- Akkor te is otthon maradsz vele?

- Nem, van segítségem – feleltem.

- Az jó. Figyelj, mi lenne, ha eléd mennék holnap, és hazakísérnélek?

- Úgy érted, hogy ide haza?

- Igen, miért van másik is?

- Nem, nincs – nevettem. – Csak nem tudom, hogy… hogy a srácok mit szólnának, ha veled jönnék?

- Korai még?

- Nem is ismerjük egymást. Előbb talán egymást kéne megismernünk, mielőtt a családdal… mármint, ha te is ezt szeretnéd – mondtam egy szuszra.

- Nem félsz te egy kicsit attól, hogy ismerkedj? – kérdezte.

- Elriasztalak?

- Nem, hidd el, én is zavarban vagyok. Évek óta nem ismerkedtem komolyan senkivel, és ez most nekem is furcsa. Lehet, hogy kapkodok, szóval bocs, de… de…

- Oké – vágtam közbe. – Hívj fel holnap, vagyis ne, inkább gyere elém, aztán meglátjuk, rendben?

- Rendben. Mesi?

- Igen?

- Örülök, hogy Márk elhívott tegnap, és megismertelek.

- Én is örülök – mosolyogtam.

- Hagylak aludni. Akkor holnap látjuk egymást. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát! – köszöntem el.

Még percekig ültem a fotelban, és a telefonnal játszadoztam. A beszélgetésünkön gondolkoztam. Meg akar ismerni. Olyan rég volt már ilyen, egészen elszoktam tőle. Vajon mi lesz holnap? Meddig mehetek el az első randin? Egyáltalán ez randi lesz? Nem is emlékeztem, mikor randiztam utoljára. És egyáltalán, hogy adjam be a fiúknak? Van-e mit beadni? Igaza volt Rico-nak, féltem. De ugyanakkor izgatott is voltam. Rögtön első pillantásra megtetszett nekem Rico, és szerettem volna, ha lesz folytatás, de nem voltam egyszerű helyzetben. A legfontosabb, hogy a fiúk, és ő elfogadják egymást, ha ez nem megy, akkor nem számít, hogy mit érezhetek. Féltem szeretni, mert nem akartam megint csalódni.

Végül felálltam, és bementem Zolihoz. Tudtam, hogy nincs jól, csak akkor aludt ennyit. Reméltem, holnapra kicsit összeszedi magát. Megnéztem, hogy lázas-e, aztán gyorsan megfürödtem.

Még lefekvés előtt, újra ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, aztán én is lefeküdtem.

Az üresség érzése elmúlt, nyugodtan aludtam végig az éjszakát, és másnap reggel kipihenten ébredtem.

Szerencsére Zoli is jobban volt, Peti pedig a szokásos pörgéssel indult az iskolába.

Amikor Jolika átjött, megnyugodva indultam dolgozni.