17. fejezet

A folyóparton sétáltak Rica-val. Amióta visszatértek a birtokról, szinte mindennap kijöttek, és rengeteget beszélgettek. Rica rengeteget mesélt az életükről, és a szokásaikról. Tansy pedig a fehérek közt töltött éveit mesélte el. Rica is sok mindenre emlékezett, és rengeteget nevettek, amikor megosztották az élményeiket.

Egy alkalommal egészen közel sétáltak ahhoz a sziklacsoporthoz, ahonnan egykor elrabolták a lányt. Tansy odanézett, és megremegett.

- Ez az a hely, ahol…? – kérdezte elsápadva.

- Igen, kicsim. – ölelte át a lányát. – De ez már elmúlt. Próbáljuk meg elfelejteni, és boldogok lenni.

- Úgy érzem, muszáj szembenéznem ezzel. Egyedül. Nem baj, ha odamegyek?

- Tényleg ezt akarod? – kérdezte nyugtalanul az asszony.

- Végig kell csinálnom, hogy le tudjam zárni. Úgy érzem, ez segíthet.

- Rendben, de ne maradj soká, sok a dolog!

- Persze, sietek – mosolygott Tansy.

Figyelte, ahogy az anyja eltűnik a faluhoz vezető ösvényen, aztán a sziklák felé fordult. Lassan haladt, ismeretlen félelem járta át, minden porcikája remegett, ahogy lépkedett.

Amikor beért a sziklák ölelte kis térségbe, gyerekzsivaj távoli hangja ütötte meg a fülét. Körülnézett, de nem látott senkit.

- Tansy! – kiabált egy kislány. – Itt van a babád.

A lány ijedten kapkodta a fejét. Nem értette, ki szól hozzá.

- Köszönöm, Eyota! Akarsz játszani vele?

Végre megértette, a múltja beszélt hozzá. Letérdelt, behunyta a szemét, és várta mit mond neki. Hamarosan megindultak a képek, és végigélte az elrablását. Emlékezett, amikor a mocskos, büdös férfiak rájuk törtek, és megragadták őket, ahogy durván befogták a száját, hogy ne tudjon kiabálni. Ő csak sírt, és dobálta magát, őt Hunter fogta le, és amikor magához akarta szorítani a babáját, kitépte a kezéből, és eldobta. Tansy beleharapott a férfi kezébe, és kiabálni kezdett:

- Anyám! Segíts! – Hunter pofon vágta, amitől elkábult.

A többi dologra már emlékezett. Reszketve, sírva ringatta magát, ahogy ott guggolt, és végre tudta, hogy felszabadult. Az utolsó gát is átszakadt benne, most már minden részlet kitisztult. Az érzelmi sokk megviselte, ki akarta sírni magából, mielőtt visszaindult. Nem akarta, hogy a szülei így lássák. Meg kell nyugodnia, mielőtt visszatér a faluba.

 Valaki hátulról megérintette, ijedten nézett oda, aztán megnyugodott.

- Szervusz! – motyogta kásás hangon. – Hogy kerülsz ide?

Megsimogatta a farkas fejét. Az állat nyugtalan volt, de látszott, hogy próbál segíteni a lánynak.

- Mi a baj, kicsim? – kérdezte Tansy. Látta a fájdalmat a szemében.

Óvatosan simogatta, és ahogy a hasához ért, az állat megrándult, és felé kapott. De nem akarta bántani, csak a kölykeit védte.

- Ne félj, nem bántalak – mondta kedvesen.

A farkas ránézett, aztán behúzódott egy sziklahasadékba, ahol fészkelődni kezdett.

- Értem, lassan itt az időd. – mosolygott Tansy. – Szeretnéd, hogy segítsek neked? – lassan felé nyúlt, és a farkas megnyalta a kezét.

A lány mosolyogni kezdett.

- Lassan mennem kell, de ígérem, visszajövök hozzád.

Felállt, és indulni készült, amikor meghallotta a sikoltozást, és a lovak patáit. A falu felől éles harci üvöltés hangjai szűrődtek felé. Rémülten akart elindulni, amikor Tasunke berohant mellé:

- Nővérem, de jó, hogy megtaláltalak! Anyánk küldött, gyere, el kell bújnod! – nyújtotta a karját, és sürgetően intett.

- Mégis mi történt? – kérdezte rettegve.

- Megtámadtak a kiowák. Gyere, mennünk kell!

Megfogta a lány kezét, és húzni kezdte, de ekkor egy festett arcú kiowa harcos jelent meg előttük, és elállta az utat. Tasunke azonnal maga mögé lökte a lányt, így védve volt a másik elől.

- Menj, nővérem! – sziszegte Tasunke.

A kiowa ádáz tekintettel a fiúnak rontott, előrántotta a tőrét, és támadott. Tansy hanyatt esett, és rémülten figyelte, hogy a felnőtt harcos az ő öccsének esik, a fiú hősiesen védekezett, de hamarosan vesztésre állt. A harcos fölébe került, és a tőrét a fiú torkának szegezte. A keze megremegett, és bizonytalanná vált. A lány látta, hogy Tasunke próbálja elrejteni a félelmét, de már nem sokáig képes rá. Nem tudott tovább várni, előreugrott, és ellökte a férfi karját:

- NEEE! – sikoltotta. – Nem bánthatod, az öcsémet!

A fiú fölé vetette magát, és elszántan a férfi szemébe nézett… és ekkor mindketten megdöbbentek:

- Hope?

- Weayaya? – nyögte a lány.

A férfi azonnal felemelkedett, és döbbenten nézett.

- Hope? Te vagy az? Hogy kerülsz ide?

- Én itt élek. De ti… hát mégis olyan vagy, mint…?

A harcos megragadta a lány arcát:

- Soha! Nem akartam megölni az… az öcsédet! Én… Teremtőm, Hope, hát megtaláltalak!

Magához akarta ölelni, de a lány ellökte, és ridegen nézett rá.

- Te sem vagy más! Ha az lennél, most nem támadtál volna meg minket!

- Nem! Hope, kérlek! Én nem…

- Mi történik? – kérdezte Tasunke.

Tansy már válaszolni akart, amikor a hátuk mögött zajt hallottak, és a következő pillanatban újabb harcosok érkeztek a tisztásra.

- Micsoda virágszál! – hallotta meg Weayaya, és az ereiben megfagyott a vér. – Végeztél már vele? Vagy megint könyörületes akarsz lenni?

Chu’a félrelökte a fiatal harcost, és elindult Tansy felé.

- Nem! Még nem végeztem. És mivel én találtam rá, jogot formálok az elsőségre – felelt feszülten, és könyörgő pillantást vetett a lányra.

- Reméltem, hogy végre férfiként viselkedsz. Nem akarnám megszégyeníteni az unokaöcsémet a harcosaim előtt.

A többi harcos közben elállta Tansy és Tasunke elől a menekülési útvonalat. Két harcos lefogta a hevesen hadakozó Tasunke-t.

- Eresszetek! – sziszegte. – Ne merj a nővéremhez nyúlni! Küzdj meg velem!

- Arra is sor kerül, ifjú – vetette oda Chu’a – igaz Weayaya?

Az egyik harcos befogta a fiú száját, nehogy a kiabálása odacsalja a még küzdő apacsokat, két másik pedig Tansy-t fogta le, és lerántották a földre. A lány annyira döbbent, és rémült volt, hogy egy hang se jött ki a torkán, amikor a két férfi a térdénél megragadta, és szétfeszítették a lábait.

Weayaya lassan leereszkedett, megoldotta az ágyékkötőt. Látta szerelme rémült tekintetét, és könnybe lábadt a szeme. Hallotta, ahogy a társai hangos örömteli kiabálásba kezdenek. Nem akarta, de a helyzet felajzotta, férfiassága követelve ágaskodott. Tansy fölé hajolt, és behatolt.  A lány megdermedt, de nem sikoltott, csak fájó szemekkel nézte őt.

A fiú a füléhez hajolt, és úgy hogy a többiek ne halják, belesúgott:

- Bocsáss meg! Szeretlek. – angolul beszélt, hogy ne is értsék a szavait. Vadul mozogni kezdett, érezte a lány feszülő testét. – Sikíts! – suttogta. – Könyörgöm, sikíts az életedért.

És Tansy sikított. Felszakadt belőle minden, a múlt, a szenvedések, a szerelem, az elszakadás. Minden fájdalma kitört belőle, úgy szakadtak fel a sebei, mintha sosem akartak volna begyógyulni. Menekülni akart, de erős karok tartották, rettegő szemmel nézett Weayaya arcába. A fiú felemelte a fejét, megszűntek a hangok, csak a sikolyt hallotta, amit soha nem akart hallani, és a könnyek utat találtak, lecsöppentek Tansy arcára.

- Bocsáss meg! – hörögte továbbra is angolul, mintha átkozná.

Hallotta Chu’a élvezettel teli nevetését.

- Ez az fiú, folytasd!

- Bocsáss meg, szerelmem! – hörögte újra, és újra.

Tansy már nem sikoltott, belenézett a fiú könnyes szemébe:

- Szeretlek – tátogta. Kitépte a karját a szorításból, és megragadta Weayaya arcát, és magához rántotta:

- Ne engedj át nekik! Csak ennyit kérek.

Weayaya magához tért, belenézett a lány szemeibe, és újra meglátta benne a szenvedélyt.

- Soha! – súgta a fülébe. – Soha, szerelmem.

Felemelte a fejét:

- Engedjétek el! – üvöltött a többiekre.

Hangosan nyögött, amikor megtették, hátranyúlt, a derekára fonta a lány lábait, és már nem törődött a többiekkel:

- Hunyd be a szemed, Kedves! – zihálta. – Akkor nem kell látnod őket.

Tansy megtette, és már csak Weayaya-t hallotta. Átadta magát neki, és már nem érdekelte semmi. Hallotta gyötrődő, szerelmes suttogását, ahogy folyamatosan bocsánatot kér.

- Csak szeress! – zihálta a lány. Nem jutott el a tudatáig, hogy indián nyelven beszélt.

A kiabálás abbamaradt, a kiowák döbbenten nézték, ahogy szeretkeznek. Chu’a döbbenete haragba csapott át, amikor élvezettől nyögve a csúcsra értek.

Felrántotta, és vadul arrébb lökte a fiút:

- Elég volt! Most én jövök!

Tansy rémülten figyelte, amint kioldja az ágyékkötőt, ám ekkor megtántorodott, a farkas a semmiből rontott elő, és morogva, vicsorogva ugrott a kiowa főnökre. A harcos dühödten, félreugrott, és rúgott. Az állat fájdalmasan felvinnyogott, és támolyogva vonszolta arrébb magát.

Tansy látta, ahogy az állat hasa megfeszül. Chu’a hasba rúgta, és a lány rettegve figyelte, hogy nincs-e baja.

Oda akart kúszni hozzá, de valaki megragadta a tarkójánál, és visszarántotta. Hanyatt esett, és a következő pillanatban Chu’a már rajta feküdt. Érezte a pofont, de az ütés erejétől elkábult.

Aztán a törzsfőnök megrándult, a szeme zavarossá vált, és valaki lerántotta róla.

- Soha nem nyúlhatsz hozzá! – sziszegte Weayaya, ahogy leeresztette a karját. – Én találtam rá, az enyém. Jogot formáltam rá. Ezt még te sem vonhatod kétségbe! A lány az enyém.

- Hát, mégis igazam volt. – mondta Chu’a. – Nem vagy igazi harcos, csak egy dacos kölyök. Úgy ragaszkodsz ehhez a szajhához, mintha ismernéd, és… – elhallgatott egy pillanatra, aztán folytatta – Hiszen te ismered!

- Hallgass! – üvöltött rá Weayaya. – Igen, ismerem, és megvédem tőled! Soha nem érhetsz hozzá! Ő hozzám tartozik!

- Talán ki akarsz hívni? A főnöködet? Egy asszony miatt? Elárulnál miatta?

- Nem árulom el a törzsemet. De nem hagyom, hogy meggyalázd az asszonyomat.

- Az asszonyodat? Egy apacs szukát nevezel az asszonyodnak? Öljétek meg őket! – intett a harcosainak.

- NEEEE! – Weayaya, felkapta a tőrt a földről, és a legközelebbi harcosra vetette magát.

Tudta, hogy esélye sincs hatukkal szemben, de meg kellett próbálnia.

Ekkor zaj támadt, és egy csapat apacs tört rájuk, a harcosok villámgyorsan végeztek a meglepett kiowákkal, egyedül Chu’a-t hagyták érintetlenül, és Weayaya-t, aki megragadta Tansy-t és Tasunke-t, és a sziklahasadékhoz szorította őket. Amikor vissza akart rohanni, négy kéz fonódott a karjára.

- Ne menj! – mondta a fiú.

- Mennem kell!

- És kinek az oldalán akarsz küzdeni? – nézett rá Tansy.

- Én…

- Weayaya! – sikoltott fel a lány.

A fiú megfordult, épp időben, hogy hárítsa Chu’a támadását. A férfi annyira magabiztos volt, hogy nem számított ellentámadásra. Weayaya felemelte a jobbját, és döfött.

Chu’a szeme elkerekedett.

- Áruló – sziszegte.

Weayaya kegyetlenül nézett a szemébe.

- Csak megvédem, ami az enyém.

Chu’a élettelenül rogyott össze.

Tokalah feléjük indult, de amikor meglátta, mit tesz a kiowa, megtorpant. Lassan lépett oda hozzájuk, felemelte a tőrét, és tétován Weayaya torkának szegezte.

- Apám, ne! – sikoltott fel Tansy. – Ő mentett meg.

- Nézz magadra! Mit tettek veled?

A sziklához lökte a fiút.

- Kényszerítették őt, apám – mondta most Tasunke. – Ha nem teszi meg, mindkettőnket megölnek.

- Igaz ez? – nézett a harcosra, de az nem válaszolt.

- Apám, kérlek ne! Szeretem őt. – suttogta rémülten Tansy, és eltolta Tokalah kezét.

- Tansy, maradj ki ebből! – Weayaya gyengéden arrébb tolta a lányt. – Ne szállj szembe az apáddal miattam!

A fiú a férfi szemébe nézett. Feszesen állt, nem hátrált a fegyver elől.

- Vállalom, amit tettem. – mondta büszkén. – Elismerem, meggyaláztam a lányodat. Elvettem az ártatlanságát, nincs rá mentségem, csak annyi, hogy szeretem. Végy elégtételt, ölj meg!

- Ne! Apám, ne! – kapkodta a fejét rémülten Tansy.

Tokalah döbbenten állt, a többi harcos felsorakozott mögötte, és hallgatagon álltak. Az egyik idősebb férfi ekkor lépett a sziklák közé.

- Főnök, győzelmet arattunk. Visszavertük őket.

- Vannak foglyok? – kérdezte hátra sem nézve.

- Néhány. Mit tegyünk velük?

- Megyek. – fordult el. – Lansa, hozd a fiút! Tasunke, vidd vissza a nővéredet!

A lány már szólni akart, de az öccse megragadta a karját, és megrázta a fejét. Szótlanul nézte, ahogy Lansa maga után húzta Weayaya-t. Rémülten nyúlt utána, de senki nem figyelt rá.

Tasunke belökte a sátorba a zokogó Tansy-t. Rica ekkor ért vissza, döbbenten figyelte a jelenetet. Amikor meglátta lánya megtépázott öltözékét, felsebzett arcát, aggódva lépett hozzá.

- Mit tettek veled? – kérdezte rémülten.

- Semmit, anyám.

- De hát…

- Anyám, higgy nekem! Ha nincs Weayaya, akkor megerőszakolnak.

- Ő is azt tette veled – szólalt meg Tasunke csendesen.

- Te semmit sem tudsz, öcsém. Ne mondj olyat, amiről fogalmad sincs!

- Megerőszakolt? – kérdezte döbbenten Rica.

- Nem! – kiáltott a lány. – Nem, meg kellett tennie, hogy a többiek ne…

- Akkor még is megtette? – kérdezte az anyja.

- Nem! – zokogta Tansy, és leroskadt az ágyra. – Nem.

Rica mellé ült, átölelte a vállát, és simogatni kezdte.

- Apám bántani fogja. Anyám, kérlek, segíts! Beszélj vele! Nem bánthatja, szeretem őt!

- Nyugodj meg, kicsim!

Weayaya némán tűrte, hogy az apacsok a kínzócölöphöz kötözzék. Büszkén felszegte a fejét, látta, hogy a többi kiowa, is ott van a falu közepén elterülő nagyobb térség közepén összekötözve. Az egyik, aki vele volt a sziklák közt már elmondta a többieknek, hogy mit tett Weayaya. A fiú tudta, hogy most sok múlik azon, hogy viselkedik. Azzal tisztában volt, hogy nem kaphat menedéket az apacsok közt, de ha valami csoda folytán elengedik őket, és vissza kell térnie a többiekkel, akkor attól függ az élete, ahogy most viselkedik. Sahale ott volt a többiek közt, és büszkén nézett a fiára.

Tokalah odalépett elé.

- Meg kellene, hogy öljelek. Meggyaláztad a lányomat. De láttam, mit tettél Chu’a-val. Miért?

- Mert elvette apámtól azt, ami jog szerint őt illette volna. Ő a törzsünk jog szerinti főnöke. Chu’a elorozta tőle.

Fél szemmel látta, hogy a kiowák az apjára néznek, és a szemükben megjelenik a tisztelet. Weayaya mosolyogni kezdett.

- Most visszavonulok, megbeszélem a harcosaimmal, hogy mit tegyünk veled, és az embereiddel. – mondta Tokalah.

Megfordult, Lansa, Muraco, és még néhány harcos követte őt. Bementek a tanács sátrába, és hosszan beszéltek. Tansy egy idő után nem bírta tovább, kilépett a sátorból, Rica sietve követte, és figyelte, ahogy a lánya szó nélkül felemel egy vizes tálat, egy kendőt, és amíg a többi asszony a sérült apacsokat látta el, ő büszkén odasétált a megkötözött kiowákhoz, és ellátta a sebesülteket. A többi nő döbbenten nézte, és megrökönyödve fordultak Rica felé. Az asszony azonban semmit sem tett.

Miután Tansy végzett, visszament a sátorhoz, és leakasztotta a bejárat mellől a vizes tömlőt, odavitte a cölöphöz, és megitatta Weayaya-t.

- Beszélek apámmal – suttogta, és közben a fiú szemét kereste.

- Ezért löktél el magadtól akkor? – kérdezte a férfi. – Mert rájöttél ki vagy?

Tansy csak bólintani tudott.

- Nem érdemellek meg, képes voltam megerőszakolni téged, hogy…

- Nem erőszakoltál meg. – nézett rá. – Megmentettél tőlük. Szeretlek.

- Hope…

- Tansy. A nevem Tansy. És semmit sem kell mondanod. Nem hagyom, hogy bántsanak.

- A farkas mentett meg téged, nem én.

- Ha te nem vagy ott, akkor már halott lennék. A farkas nem tudott megvédeni, elérkezett az ideje, hamarosan szülni fog.

- Hol van most?

- Elment. Fájdalmat okoztunk neki.

- Elhagyott minket – suttogta fájdalmas arccal a férfi. – A védelmezőnk elhagyott minket.

- Ez nem… én nem hiszem…

- Tansy! Mit művelsz? – Tokalah hangjától a lány összerezzent. – Azonnal gyere ide!

A lány fájdalommal telt pillantással búcsúzott a fiútól, és az apja után indult.

A sátorban a férfi felé fordult:

- Mégis mit képzelsz? – dörrent a lányára. – Én ennek a törzsnek a főnöke vagyok, te pedig az ellenségeinket ápolod.

- Ők csak sebesült emberek – vágott vissza a lány. – fájdalmaik vannak, segítettem nekik.

- De ezt nem teheted! – emelte fel a hangját Tokalah.

- Pedig jobb, ha hozzászoksz apám, mert én nem fogom tétlenül nézni a szenvedésüket.

- Az apád vagyok, azt kell tenned, amit mondok. Látom a fehérek közt nagyon felvágták a nyelved.

Rica döbbenten nézett a férjére, az utolsó mondata mellbe vágta az asszonyt.

- Tokalah! – megbántott hangja észhez térítette a férfit.

- Tansy, ők az ellenségeink. – mondta halkabban. – Nem bánhatsz így velük.

- Apám, ők egy kegyetlen törzsfőnök parancsait követték, akit Weayaya megölt. Nem hiszel benne, hogy talán ők is békére vágynak?

- Amíg nem szerzik meg a földünket, addig nem nyugszanak.

- Nem tudhatod. – válaszolt a lány dacosan.

- Ahogy te sem.

- Mi a szándékod a foglyokkal? – kérdezte most Tansy.

- Nem engedhetem el őket, apám egyszer már megtette, és ez lett a vége. Újra támadtak.

- De már nem Chu’a a vezetőjük, talán az új törzsfőnök, Sahale lesz, vagy a fia…

- A fia? Az, aki alig néhány órája megerőszakolt? Szerinted ő más?

- Nem erőszakolt meg! Csak így tudott megvédeni Chu’a-tól.

- Miért véded azt a fattyút?

- Szeretem őt.

- Hogy szeretheted, hisz ő maga mondta, hogy meggyalázott, úgy bánt veled, mint egy szajhával.

- Csak úgy bánt velem, ahogy annakidején te bántál az anyámmal – kiáltotta Tansy felhevülten.

Tokalah szája tátva maradt, hirtelen nem tudott válaszolni a lányának, Ricára nézett, aki keményen állta a pillantását. Végül halkan megszólalt:

- Honnan tudsz erről?

- Én meséltem a lányunknak a múltunkról – mondta Rica.

- És azt mondtad neki, hogy úgy bántam veled, mint egy szajhával? – kérdezte döbbenten a férfi.

- Csak annyit mondott, hogy eleinte kegyetlen voltál vele, mert mindkettőtöket a bosszú vezérelt, és bántottátok egymást. – kelt az anyja védelmére.

- Sosem bántam szajhaként az édesanyáddal. – mondta megtörten a férfi.

- Ahogy Weayaya sem bánt velem szajhaként.

- Meggyalázott – próbálkozott Tokalah.

- Szeret engem. Feleségül akar venni.

- Tansy, nem hagyom, hogy egy kiowa asszonya legyél! Amíg én élek, ez a házasság nem jöhet létre.

- Apám, könyörgök! Ne légy olyan, mint William Eastern! Ha Weayaya nincs, én mostanra halott vagyok. Megmentette az életemet, segített abban, hogy hazataláljak, ő ébresztette fel az emlékeimet, neki köszönhetem, hogy tudom, ki vagyok.

- Nem engedem, hogy az asszonya légy! De látom, mennyit jelent neked az élete, ezért elengedem.

Kifordult a sátorból, nem törődve a nőkkel, akik döbbenten bámultak utána.

- Anyám…

- Nem szegülhetünk ellen a szavának. Azzal megcsorbítanánk a tekintélyét a törzs előtt.

- Weayaya nélkül én… Nem tudok élni nélküle. – kétségbeesve nézett az anyjára, de Rica tanácstalanul állt mellette.

- Jaj, kicsim! – suttogta.

Tokalah büszke tartással a harcos elé lépett:

- Weayaya! Döntést hoztam.

A férfi felemelte a fejét, az arca rezzenéstelen volt, ahogy a törzsfőnökre nézett, de legbelül félelem markolt a lelkébe, remélte, hogy Tokalah nem büntette meg Tansy-t az engedetlenségéért.

- A lányom elmondta, mit tettél érte, és állítja, hogy nem gyaláztad meg. Én hiszek neki. És ezért, csak ezért döntöttem úgy, hogy büntetlenül távozhatsz az embereiddel, ha megesküszöl, hogy többé nem támadjátok meg a törzsemet. Ellenkező esetben kíméletlenül lemészároljuk a népedet.

- Én nem nyilatkozhatom a többi harcos nevében. Nem vagyok a vezérük, de a magam nevében esküt teszek neked.

- Te végeztél Chu’a-val, jelenleg a te jogod nyilatkozni.

Weayaya a kiowa harcosokra nézett, akik beleegyezően bólintottak.

- Rendben – mondta a férfi. – esküt teszünk neked Tokalah.

Az apacs főnök megfordult:

- Lansa, engedjétek szabadon a foglyokat! Szabadon távozhatnak, de ha bármelyikük csak egy ellenséges mozdulatot tesz, öljétek meg mindet!

Miután az összes kiowa szabad volt, felültek a lovaikra, és lassan elindultak. Weayaya óvatos pillantásokat vetett a főnöki sátorra, de Tansy nem jött ki. Tudta, hogy az apja nem engedi, de fájt a szíve, hogy nem láthatja még egyszer utoljára. Belovagoltak az erdőbe, és a harcosok azonnal felsorakoztak mögötte, némán jelezve neki, hogy elfogadták főnöküknek. A férfi felemelte a fejét, és büszke tartással megindult. Szerencsére senki sem látta a szemében gyűlő könnyeket.

Tíz perce lehettek úton, amikor a fák rejtekéből előugrott egy ló. Weayaya rögtön felismerte a lovast, mellé lépett, és forrón átölelte:

- Apám nem tudja, hogy itt vagyok – suttogta sírva Tansy. – de el kellett búcsúznom tőled.

- Ne sírj, szerelmem! Megtalálom a módját, hogy együtt legyünk. Senki nem választhat el tőled. Esküszöm, hogy nem nyugszom, amíg az asszonyom nem leszel a Szellemek és a törzsek előtt. Szeretlek.

- Szeretlek. Várok rád halálig.

Gyengéden megölelték egymást, és a férfi forrón megcsókolta.

Aztán intett az embereinek, még egy fájdalmas pillantást vetett a lányra, és elvágtattak. Tansy zokogva nézte az egyre távolodó lovakat, és a lelke darabokra hullott.

18. fejezet

A következő napokban senki nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Tansy egyre levertebb, alig beszélt, szinte semmit sem evett, és folyton szomorkodott. Rica és Jordan aggódva figyelték őt, de nem tehettek semmit.

Az asszony többször próbált beszélni Tokalah-val, de a férfi eleinte makacs volt.

- Tokah, a lányunk szenved. – mondta egy este, amikor jóleső fáradtsággal bújtak össze. – Nézz rá! Hát nem látod, hogy mennyire szereti azt a harcost? Te mit tettél volna, ha minket erőszakkal elszakítottak volna?

- Harcoltam volna érted, ahogy meg is tettem.

- Pontosan, most a lányod is ezt tenné, de fél tőled.

- Rica, ő egy kiowa, az ellenségünk.

- Aki az életénél jobban szereti a lányunkat. Megvédte őt, kockáztatta az életét. Kérlek, ne szakítsd el őket egymástól! Talán ez jelentheti a békét a törzseink közt.

Tokalah belenézett Rica szemébe, ezzel az érvvel nem tudott szembeszállni:

- Reggel beszélek Tansy-val. Ha még mindig úgy szeretné…

- Köszönöm, szerelmem, Tansy miatt is.

A férfi magához ölelte a nőt, és megcsókolta.

Másnap reggel Rica mosolyogva kelt, és azonnal Tansy ágyához lépett:

- Kicsim! Ébredj, beszéltem apáddal, ha akarod, Weayaya a férjed lehet. Tansy, ébredj édesem! – a lány nem reagált, és Rica kezdett aggódni. – Tansy? Tansy! TANSY! – szólította hangosan Rica.

Megfogta a lány kezét, de az meglepően hideg volt, és ahogy megemelte, ernyedten hullott vissza.

- Tokalah! Szentséges Teremtő! Tokalah, Tansy meghalt! – zokogta a belépő férfi karjába omolva.

Muraco felnézett:

- Tansy él, de alig!

Rica az ágy mellé roskadt:

- Mi van vele? Muraco, mi a baja?

- Semmi – sóhajtott a sámán.

- Valaminek lennie kell! Gyógyító, segíts rajta! – nézett fel sírva Muracora. – Könyörgöm, kérd a Szellemeket, hogy segítsenek!

- Már megtettem, Rica. Tansy egyszerűen nem akar élni. Percről percre száll el belőle az élet. Mindent megpróbáltam, most legalább nem olyan, mint egy halott, de nem tudom, meddig marad így.

- Nem, az nem lehet. – suttogta kétségbeesve. – Hisz tele volt élettel, és olyan boldog volt, hogy hazatalált.

- Igaz, de gondold át, mi mindenen ment keresztül az utóbbi időkben. Felborult az élete, átutazta az országot, megtámadták, visszatértek az emlékei, amit fel kellett dolgoznia, és talált valakit, aki mindvégig mellette volt. Most pedig le kellett mondania róla, és ezt a szíve nem viselte el. – mondta Muraco, és közben Tokalah felé nézett.

- Weayaya – motyogta ekkor a lány. – Weayaya várok rád.

Rica megsimogatta az arcát:

- Teremtőm, most meg milyen lázas!

- Arra adhatok valamit, de mást nem tudok tenni.

- Tokah! – emelte fel a fejét Rica, de a férfi nem volt sehol.

Tasunke belépett a sátorba:

- Apám azt üzeni, hogy elhozza a kiowát, csak tartsátok életben Tansy-t.

Tokalah belovagolt a faluba, nem szállt le a lóról, úgy haladt a sátrak közt. A harcosok döbbenten figyelték, ahogy közeledett a falu közepe felé. Weayaya épp kilépett a főnöki sátorból, és az apja otthona felé indult volna, amikor megpillantotta őt. Megállt, és rezzenéstelen arccal figyelte a közeledő apacsot.

Tokalah néhány lépéssel előtte megállt:

- Üdvözöllek, Weayaya!

- Üdvözöllek a falumban! Mi járatban az ellenséged földjén?

- Kéréssel jöttem hozzád.

- Mit kérhet az apacsok büszke törzsfőnöke a kiowa-k törzsfőnökétől? – kérdezte a férfi.

- Tehát jól sejtettem. Téged választottak.

- Így van – mondta kimérten Weayaya. – Milyen segítséget kér tőlem a büszke apacs törzsfőnök?

- Nem beszélhetnénk meg ezt csak magunk közt?

- Dehogynem. A sátram nyitva áll előtted – emelte fel a karját, és egy mozdulattal beinvitálta Tokalah-t.

Amikor beléptek a férfi azonnal körülnézett. A külső pompához képest a főnöki sátor belseje meglehetősen szerényen volt berendezve. Semmiben nem különbözött egy harcos sátrától, és ami azonnal feltűnt Tokalah-nak, csak egy ember számára volt kialakítva.

Az egyetlen szokatlan dolog az ágy végénél elhelyezett csomag volt. Ajándéknak tűnt. És a férfi fegyverei is oda voltak készítve, mint aki útra készül.

- Áthúztam valami tervet? – kérdezte.

- Hozzád indultam volna – mondta Weayaya. – Arra gondoltam, ha biztosítalak a békéről, talán meggondolod magad Tansy-t illetően. Szeretem őt, és ha kell, lemondok a főnökségről is, ha ezzel jobb belátásra…

- Mentsd meg a lányom életét! – vágott közbe Tokalah. – Tansy haldoklik. Tudom, az én makacs önzőségem vezetett mindehhez, de Tansy belehal, ha elszakítalak tőle. Beleegyezem a házasságba, bár nem örülök.

- Tansy a halálán van? – sápadt el Weayaya. – Induljunk máris! – Megfordult, és megragadta Tokalah karját. – Mire várunk? Nem halhat meg!

Tokalah megdöbbent a férfi reakcióján, nem számított ilyen heves érzelmekre. Belenézett Weayaya rettegő szemeibe, és látta, hogy nem hibáztatja, csak Tansy-ért aggódik.

- Rendben. – nyögte.

- Adj néhány percet, el kell rendeznem a dolgokat, és aztán mehetünk. – Mondta feszülten az ifjú főnök.

Tokalah egyre nagyobb tisztelettel figyelte a férfit, ahogy utasításokat oszt, és végül, amikor elindultak alig tudta tartani vele a lépést.

Weayaya hajszolta a lovát, úgy érezte, már az is késő lenne, ha Tansy mellett lehetne. Rettegett, hogy elkésik, és szerelme távozik, mire odaér. Nem hajtotta a bosszúvágy, de haragudott Tokalah-ra a makacssága miatt. A szíve vadul zakatolt, és csak egy név ütemére vert. Tan-sy, Tan-sy. Még gyorsabb tempóra késztette a lovat.

- Egyetlenem, ne add fel! – motyogta magában. – Jövök hozzád!

A szemét könnyek marták, a keze belesajdult, ahogy szorította a gyeplőt, de nem érdekelte semmi, csak a lányt látta maga előtt.

Végre megérkeztek, Weayaya futtában ugrott le a lóról, nem figyelte, ahogy Tasunke odalép, hogy elvezesse. Mire a fiú megfogta a gyeplőt, a férfi mögött már lehullott a sátor bejáratát védő bölénybőr, és ő az eszméletlenül fekvő lány mellett térdelt:

- Tansy! Egyetlenem, életem! – fölé hajolt, és kétségbeesetten simogatta a gyönyörű arcot. – Hope! Gyere vissza hozzám, könyörgök!

Felnézett, és rettegve nézett végig a többieken:

- Hogy van? Ugye nem…?

- Életben van – mondta csendesen Muraco. – De nincs semmi, amivel visszahozhatnám.

A sámán felállt, és csendesen kiment.

- De mégis mi történt? – kérdezte Weayaya.

- Semmi – térdelt mellé Rica. – Csak nagyon szomorú volt, miután elmentetek, aztán ma reggel nem ébredt fel. Annyira ijesztő volt. Akkor teljesen úgy festett, mint egy…

- Halott – fejezte be Tokalah, aki most lépett be a sátorba. Ő is letérdelt a felesége mellé. – Bocsáss meg Weayaya! Nem hittem abban, hogy te más lehetsz, de már látom, hogy a béke pártján állsz. Meg kellett volna bíznom Tansy ítéletében, de annyira nem ismerem őt. Nem volt időm megismerni a lányomat, és csak a kiowák iránti gyűlölet vezérelt. Bűntudatom van, amiért így viselkedtem. Már látom, hogy őszintén szereted.

- Ez már mind nem számít – válaszolt Weayaya. – Csak az, hogy Tansy meggyógyuljon.

- Igen, mind ezt akarjuk – nézett a szemébe Tokalah, és végre megértette, hogy a férfi nem az ellensége.

Kezdte úgy érezni, hogy kialakulhat köztük egy baráti viszony, feltéve, hogy a lánya életben marad.

Weayaya visszafordult Tansy felé. A lány nagyon sápadt volt, és a férfi érezte, hogy a keze megint lehűlt.

- Tansy, ne add fel! – suttogta, és könnyek lepték el a szemét. – Itt vagyok szerelmem, eljöttem hozzád. Veled maradok.

Muraco belépett, és hozott valami gyógyitalt.

- Ez segít, ha megint felmegy a láza – mondta, és letette Rica mellé.

Nézte a kiowát, aki egyre kétségbeesettebben simogatta Tansy arcát.

- Szerelmem – suttogta. – Gyógyulj meg! Élned kell.

Muraco a vállára tette a kezét.

- Mit tehetnék érte? – nézett fel Weayaya.

- Nem tudom, az előbb, amikor az italt kevertem, volt egy látomásom. Láttam a kis tavat, a folyó forrásánál, és nevetést hallottam. Mintha Tansy kacagott volna.

- A kis tó? – kapta fel a fejét Weayaya, aztán Tansy szüleire nézett. – Ott jött rá, hogy ki is valójában. El kell vinnem oda! Hadd vigyem el, talán az segít! – nézett könnyes szemmel a lány szüleire.

- Biztos vagy a látomásodban Muraco? – kérdezte Tokalah.

- Mikor lehetek biztos benne? A Szellemek jelet küldtek, de ránk bízták, mihez kezdünk vele.

- Tokalah, el kell vinnem oda Tansy-t! – nyögte Weayaya.

- Annál a tónál fogant meg – suttogta Rica. – Ott adtunk életet neki, talán most új esélyt kaphat. Tokah, igaza van Weayaya-nak. Oda kell vinnünk!

- Majd én elviszem – mondta feszülten a férfi.

- Egyedül? – nézett rá Tokalah.

- Adj esélyt, hogy megmentsem, hisz te kérted a segítségemet!

- Legyen – sóhajtott a férfi. – Viheted, de vigyázz rá!

- Az életemnél is jobban – felelt a másik.

Tokalah kisietett a sátorból, Weayaya a karjába emelte Tansy ernyedt testét, és ahogy felemelte, megérezte, mennyire könnyű.

- Teremtőm! – nyögte. – Szerelmem, ne add fel!

A könnyeit nyelve indult el az apacs főnök után. Mire kiért, Tokalah már előhozta a férfi lovát, és a nyereg mögé kötött két vastag takarót. Aztán Weayaya felé fordult, és átvette tőle a lányt, amíg felült a nyeregbe. Utána gyengéden átadta neki Tansy-t, és a férfi olyan óvatosan ölelte magához, mintha porcelánból lett volna.

- Tégy meg mindent, amit lehet – kérte Tokalah.

- Úgy lesz, visszahozom őt, vagy ha nem tudom, akkor…

- Visszahozod – fojtotta belé a szót Rica.

- Ha nem tudom, akkor holnap délben gyere utánunk – nézett Tokalah felé, nem mert belenézni Rica gyötrődő anyai szemébe. – Megtalálsz minket, és hozd vissza a testünket!

- Én biztos vagyok benne, hogy mindketten visszatértek – mondta Tokalah, de közben Weayaya szemébe nézett, és aprót biccentett.

A harcos megfordította a lovat, és elindult. Nem vágtázott, nem akarta, hogy Tansy állapota rosszabbra forduljon. Végül mire odaértek a kis tóhoz, a nap már lemenőben volt, és aranyfénybe vonta a tájat. A férfi óvatosan leszállt, és leemelte a lány testét. Gyengéden lefektette a parton, majd levette a takarókat, és leterítette.

Utána sietve fát gyűjtött a tűzhöz, meggyújtotta, és letérdelt Tansy mellé. Lágyan simogatta a lány sápadt arcát:

- Szerelmem, nem hagyhatsz itt! Mi összetartozunk, nem dobhatod el mindezt! Ránk még vár a boldogság.

Hagyta, hogy a könnyei az arcát áztassák. Tehetetlenül nézte, hogy a lány élettelenül fekszik, egyetlen apró jelet sem adott, és ő egyre jobban kétségbeesett. Fölé térdelt, és nagyon óvatosan megcsókolta a lány ajkát.

- Ticihila!

Végül felállt, és táncolni kezdett a tűz körül, remélte, hogy a Szellemek most is segítenek neki. Órákon át táncolt, és próbálta kiüríteni az elméjét, de képtelen volt rá, mert Tansy arca minduntalan a szeme elé kúszott. Végül zokogva a lány mellé lépett, felemelte, és a hold felé fordult:

- MIT AKARTOK? – üvöltötte. – Mit kértek az életéért? Engem? Hát itt vagyok, vegyétek az életemet, csak adjátok őt vissza! Ha ez az ára megfizetem. Csak mondjátok meg! Megteszek bármit!

Zokogva térdre rogyott, magához húzta Tansy testét, és ráborult:

- Ne vegyétek el az életét! Könyörgöm! Engedjétek élni! – suttogta elgyötörten.

Ő nem akar élni. – Weayaya felkapta a fejét, és a víz felé nézett. – Nélküled nem.

A tó túlsó partján egy furcsa jelenést látott. Mintha köd ereszkedett volna a tó fölé. Halványan reszketett, és farkasformát öltött.

Miért bántottad?

- Nem bántottam, ha én nem teszem meg, akkor Chu’a…

Bízott benned, de te elhagytad. Ezért akar meghalni.

- De én akarom, hogy éljen! – kiáltotta. – Mellette akarok lenni.

Miért vártál? Miért nem harcoltál érte?

- Megtettem! Megteszem! Most is itt vagyok. Mit akarsz még? Vedd el az életemet, ha ez az ára.

Azzal őt is megölöm.

- Segíts! – zokogta a férfi. – Nem halhat meg!

Aludj! – a hang halk suttogássá vált, majd elhalt.

Weayaya eszméletlenül hanyatlott a lány mellé.

Tansy bágyadtan nyitotta ki a szemét, kábán pislogott. Nem értette, hogy került a tópartra. Érezte, hogy valaki a karjában tartja, felemelte a fejét:

- Weayaya? – a hangja rekedt volt.

Feljebb emelkedett, és belekapaszkodott a férfi karjába.

Weayaya feje hátrahanyatlott, Tansy most felült, és körülnézett. Egy fának dőlve aludtak, a vállukra borított takaró védte őket az éjszaka hidegétől.

- Weayaya? Ébredj! – suttogta.

- Tansy – motyogta a férfi. – Ne hagyj el! Élned kell!

- Itt vagyok Weayaya. Ébredj!

A harcos kinyitotta a szemét, és a lányra pislogott:

- Tansy? Tansy jól vagy? Felébredtél? Teremtőm! – nyögte, és magához ölelte. – Köszönöm! Köszönöm!

Zokogva szorította a lányt.

- Weayaya, mi a baj?

- Hope… bocsáss meg! Tansy! Teremtőm, azt hittem, elveszítelek.

- Nem akartam nélküled élni – suttogta a lány.

- De hát megmondtam, hogy nem mondok le rólad, szerelmem. Nem bíztál bennem?

- De. Csak azt hittem, apám nem fogja engedni.

- Lehet, hogy így volt, de már másképp hiszi.

- Ezt hogy érted?

- Ő hívott, hogy segítsek. Azt mondta áldását adja ránk.

- Ez azt jelenti, hogy összeházasodhatunk?

- Igen, szerelmem – simogatta meg a lány arcát. – Hogy érzed magad? Vissza kellene mennünk. Mondtam apádnak, hogy ha nem érünk vissza délig, akkor jöjjön utánunk, mert akkor…

- Akkor…? Ugye nem gondoltál arra, hogy…

- Ha meghaltál volna, akkor nem lett volna értelme az életemnek.

- Ne mondd ezt! Még hallani is fáj.

- De most már nem számít, hisz élsz. Menjünk haza, ne ijesszük halálra a szüleidet!

Felálltak, és Tansy összehajtotta a takarót.

- Ki takart be minket? – nézett rá Weayaya.

- Nem te voltál? – kérdezte Tansy.

- Elájultam. – suttogta, aztán a tó túlsó partja felé nézett. – Nem tudom, ki volt az.

Tansy odalépett a lóhoz, és felkötötte a takarót. Weayaya mögé lépett:

- Hagyd csak! Megcsinálom én. Te pihenj! Kimeríthetett az utóbbi pár nap.

Átölelte Tansy derekát, és lendületes mozdulattal felültette a lóra, majd befejezte a takaró rögzítését, és ő is felült mögé.

Gyorsan visszaértek, és amikor belovagoltak a faluba, mindenki örömujjongásban tört ki. Tansy bágyadt mosollyal nézte, ahogy a szülei felé rohannak. Tokalah, és Rica odaszaladtak hozzájuk, és úgy ölelték Tansy-t, mintha soha nem akarnák elengedni.

A nap további része az ünnepléssel telt, bár Tansy látta, hogy az apja egy időre eltűnt Weayaya-val, aztán később egyedül tér vissza.

- Hol van? Apám, elzavartad?

- Nem, Tansy. Nyugodj meg! Csak haza kellett mennie, mert mint törzsfőnöknek, kötelezettségei vannak, és tudatnia kell a törzsével a döntését.

- Visszajön, ugye? – kérdezte aggódva Tansy.

- Természetesen. Hisz itt van, aki számít neki – simogatta meg a lánya arcát.

- Hope, kicsim? Tényleg ezt akarod? – kérdezte Margaret.

- Igen, mama, ez minden vágyam. Tudod, hogy mindig álmodtam valamiről, ami más. Sosem éreztem, hogy igazán abba a világba tartozom. Most már megtaláltam magam, és boldog vagyok.

Az utóbbi hetekben Tansy megerősödött. Ezt az időt arra használta, hogy üzent fehér családjának, akik örömmel jöttek el az esküvőjére. A nevelőapja talán még sosem volt ennyire büszke rá, és a lány tudta, hogy most már teljes a boldogsága.

Rica könnyes szemmel figyelte őket. Sajnálta az asszonyt, hogy újra elveszít egy gyermeket, de a boldogságát ez nem csorbíthatta. Visszakapta a lányát, és boldogan fognak élni. A választottja vigyázni fog rá. Weayaya beszélt a törzsével, aztán Tokalah-val, és döntést hoztak: a két törzs egyesült.

- Tansy, – térdelt a lánya mellé. – engedd, hogy nagyanyád és én felkészítsünk! Margaret, szeretnél segíteni? – nézett a másik asszonyra.

A nő bólintott, és ő is a lány mellé térdelt. A három asszony gyors mozdulatokkal elkészítette Tansy haját, fényesen csillogóra fésülték, és kétoldalt páva-, és fácántollakat tűztek bele. Jordan a fejére helyezte a főnök lányának kijáró főkötőt.

A ruha, amit ráadtak, fenséges volt. Majdnem a földig ért, fehér könnyű vászonból készült, és az egész felületét színes gyöngyökkel díszítették. Amikor készen volt, felálltak, és könnyes szemmel gyönyörködtek benne.

- Te vagy a legszebb menyasszony, akit valaha láttam – suttogta Margaret. – Tudom, hogy nem veszítelek el teljesen, mert boldog leszel. Csak fáj, hogy nagyon ritkán láthatlak. Boldog vagyok, hogy megtaláltad a családodat, de tudnod kell, mi is a családod maradunk.

- Drága mama! Sosem felejtelek el, és ígérem, nem most látsz utoljára – válaszolt könnyes szemmel Tansy, aztán az anyjához fordult. – Anyám! – megölelte az asszonyt.

- A Nagy Szellem mindvégig óvott téged, és ez eztán is így lesz – mondta mosolyogva Rica. – Visszavezetett a népedhez, és bölcsességgel áldott meg, hogy mindkét nép gyermekeként élhess. Békét hoztál közénk. Induljunk! A vőlegényed már vár.

Kiléptek a sátorból, ahol Tokalah már várt rájuk. A büszke apacs főnök díszbe öltözve állt, fejdísze ékesen mutatta nagyságát. Mögötte ott állt Tukayoo, akihez most csatlakozott Jordan. Az idős indián egyenes tartása már megtört kissé a kor súlya alatt, de még mindig látszott, hogy egykor erős, nemes harcos volt, aki méltó volt a törzs tiszteletére. Most az unokája mellé lépett:

- Tansy, kicsi tavaszi virág. Még emlékszem az éjszakára, amikor erre a világra jöttél. Már akkor is erős gyermek voltál, a sámánunk nagy jövőt jósolt Neked, amit most valóra váltottál. Fehér szüleid jól választottak nevet neked, Reményt hoztál népeinknek a békére. Köszönjük az áldást, amit jelentesz nekünk. Légy nagyon boldog! A Teremtő, és a Szellemek áldása kísérjen továbbra is az utadon.

Ezután Tokalah megfogta a lány kezét, és a falu közepén állított hatalmas máglyához vezette a lányát, ahol a kiowák újonnan megválasztott, díszbe öltözött főnöke várta.

Tansy lélegzete elakadt, amikor meglátta Weayaya fátyolos szemeit, melyek boldogságtól sugároztak. A férfi ruhája hasonló volt az övéhez, fehér ing, és lábszárvédő, melyeket rojtok, és gyöngyök díszítettek. Az ő fejdísze ugyanolyan impozáns volt, mint az apjáé. Csak Weayaya fejdísze hátul két szárnyban lelógott a földig.

Lassan lépdeltek felé, amikor odaértek Tokalah fennhangon megszólalt:

- Én, Tokalah, a mescalero-k főnöke a béke, és szeretet jegyében neked adom a lányomat, ha elfogadod.

- Nagyobb tisztesség nem is érhetne – válaszolt Weayaya büszkén. – Kimondhatatlan megtiszteltetés, hogy nekem ajándékozod legdrágább kincsedet, büszke, és nemes Tokalah. Én, Weayaya, a kiowák főnöke áhítattal fogadom el.

Tansy felé nyújtotta a kezét, a lány pedig remegve elfogadta.

- Esküszöm, hogy életem minden percét annak szentelem – mondta most a férfi. – hogy boldoggá tegyelek, drága asszonyom. Halld az eskümet: minden szívdobbanásom a Tiéd, minden erőmmel megvédelek, és kérem a Teremtőt, hogy áldja meg a házasságunkat, gyermekekkel, boldogsággal, egészséggel, és bőséggel. A szívem, a lelkem örökké a Tiéd, hozzád kötöm a sorsom.

- Esküszöm – mondta Tansy könnyes szemmel – hogy életem minden percét annak szentelem, hogy érezd szerelmemet. Boldoggá teszlek, drága férjem. Halld az eskümet: minden lélegzetvételem a Tiéd. Minden erőmmel támogatlak jóban, és rosszban. Melletted leszek, ha örömöd lesz, ha bánatod, és segítek abban, hogy a rosszakat elfeledd. Kérem a Teremtőt, adjon erőt nekem, hogy sok gyermeket adhassak neked, akiket boldogságban, egészségben, és bőségben nevelhetünk, és taníthatunk. A szívem, a lelkem örökké a Tiéd, hozzád kötöm a sorsom.

Tasunke ekkor melléjük lépett, és egy hatalmas fehér takarót borított a vállukra.

Mindenki csendben állt, amíg Muraco a Szellemek áldását kérte a házasságra. Ezután azt várták, hogy az ifjú pár megtörje a csendet, és az ünnepség kezdetét vegye, de ekkor mindenki megdöbbenésére az erdő felől farkasvonyítás hallatszott, aztán megjelent egy nőstény. A lábainál három kölyök ugrándozott.

Tansy és Weayaya mosolyogni kezdtek, mire a farkas felbátorodva átsétált a döbbent emberek közt, a lábukhoz dörgölte a fejét, és leült. A három kölyök követte az anyját, és vékony hangon csaholva körbeugrálták a párt.

Muraco ekkor felkiáltott:

- A farkas nagy jót jelent! Az életeteket mindvégig szerencse, és boldogság kíséri majd.

Tansy és a férje lehajolt, és megsimogatta a farkas fejét, és az ünnepség kezdetét vette.

Vége