19. fejezet

A házban a nappaliban gyűltünk össze, Zoli és Peti tapintatosan bementek a szobájukba, így mi felnőttek nyugodtan beszélhettünk.

Márk és Noel kezdték, elmesélték, hogy hajnalban, amikor leadták a műszakot, épp a szobájuk felé mentek, és akkor kapta meg Rico az üzenetet.

- Először megállt, és csak pislogott – mondta Márk. – Alig láttunk már, annyira álmosak voltunk, de ő egyszer csak felkiáltott, hogy: „Istenem, apa leszek! Halljátok? Apa leszek!” megmutatta a képet, de én nem igazán tudtam, hogy mit nézzek, aztán elmagyarázta. Erről jut eszembe, gratulálok! Bár tudom, most erre nem igazán vagy vevő.

- Nem érdekes – suttogtam. – Köszönöm.

- Már éppen írni akart neked, amikor megszólalt a riasztó, és a kapitány a hangosbemondóban bemondta, hogy vészhelyzet van. – folytatta. – Nekünk azonnal az utasok mentéséhez kellett fognunk, ilyenkor őket mentik először. Akkor még minden rendben lévőnek tűnt, az utasokat a mentőcsónakokhoz tereltük, feladtuk rájuk a mentőmellényeket, meg mi is felvettük. Aztán lementünk a kaszinó szintjére, mert az egyik tiszt mondta, hogy onnan nem jött fel senki.

Amikor leértünk, akkor derült ki, hogy valamiért ott nem szólalt meg a riasztó, és nem is tudnak semmiről. Elkezdtük irányítani őket, de pont akkor borult a hajó. Utána már nem tudtunk mit csinálni, csak próbáltuk kiterelni az utasokat, de sok volt a sérült. Nehéz volt kezelni őket, főleg, hogy pánikba estek, és elszabadult a pokol.

Végül nagy nehezen sikerült elég sok embert kijuttatnunk, de aztán az egyik utas kiabálni kezdett Riconak, hogy a gyereke elkavarodott, mert megijedt, és mivel a hajó az oldalán feküdt, biztosan nem tudta, merre menjen. Rico keresni kezdte, de én láttam, hogy amerre… amerre elindult…

Abbahagyta, és nyelt egy nagyot.

- Mondd tovább! – suttogtam rémülten.

- Amerre elindult, ott az egyik tartógerenda meglazult. Kiabáltam, hogy jöjjön vissza, de azt mondta, hogy hallja a gyereket, és ment tovább. Akkor el kellett fordulnom, mert egy utas kérdezett valamit. A robajt utána hallottam. Mire visszanéztem a gerenda lezuhant, és Rico eltűnt.

Potyogtak a könnyeim, ahogy Esperanzának is.

- Miért mondod ennyire biztosra, hogy túlélte? – kérdeztem remegő hangon.

- Mert, amint kisegítettem az utasokat, visszamentem, és keresni kezdtem. Nem volt ott, és akkor még nem volt víz alatt az a rész, csak később. Tehát, ha meg is sérült, valaki elvitte onnan, de én abban bízom, hogy a saját lábán jutott el valamelyik mentőcsónakhoz.

- De akkor hol lehet? – kérdezte Esperanza.

- Nem tudom, Espi. Tényleg nem tudom. A héten folyamatosan kerestük.

- Én végigjártam az össze kórházat, ahova sérülteket vittek, de sehol sem volt – mondta halkan Noel, közben csak szétesve bámult maga elé.

- Én pedig a mentőcsapatokkal voltam. Bejártuk a hajót, már ahova lejutottunk, mert rengeteg rész víz alá került.

- Istenem – suttogtam. – És ha ott…

- Nincs ott! – mondta határozottan Márk. – Azokra a részekre nem juthatott el. Az biztos, hogy nincs a hajón.

- És miért adtátok fel? – kérdeztem. Nem akartam vádaskodni, de éreztem, hogy a kérdés ilyenre sikerült. – Bocs, nem így akartam kérdezni.

- Semmi gond – mondta Márk, és idegesen dörzsölte a homlokát. – Hidd el, még maradtunk volna, de befejezték a keresést, senkit nem engednek a hajó közelébe. Már csak a műszaki mentés folyik.

- Jaj, nekem! – nyögtem – Hol lehetsz, Édes?

Az asztalra hajtottam a fejem, és mélyeket lélegeztem. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, Domingo érkezett meg, azonnal kérdezni kezdte Márkot, aki neki is elmondott mindent. Közben kimentek a konyhába, hogy ne zaklassanak fel megint.

- Elnézést – szólalt meg ekkor Tibor. – Kérdezhetnék pár dolgot?

- Miért? – förmedt rá hirtelen Noel.

- Mert megígértem Emesének, hogy segítek neki.

- Ugyan miben?

- Vannak kapcsolataim. Messzire elér a kezem

- Értem – csitult el Noel, de halottam a hangjában a kétkedést. – Nem tudom, mit mondhatnék. Én a hajónak teljesen más részén voltam beosztva a mentésnél, már csak akkor tudtam beszélni Márkkal, amikor kihozták a hajóról. Teljesen ki volt borulva, vissza akart menni Ricoért.

- És miben tudna segíteni nekünk? – kérdezte Mira.

- Az az igazság, hogy nekem a taxizás csak mellékállás. Tulajdonképpen van egy vállalkozásom. Magánnyomozó vagyok. Elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, de az egyik orvosi vizsgálaton elbuktam, ezért nem lehettem rendőr. Viszont a vállalkozásnak nem volt akadálya.

- És mégis mi után nyomoz? – nézett rá Jess gúnyosan. – Megkeresi az elkóborolt kutyusokat? Lenyomozza, hogy melyik férfi csalja a nejét?

- Is, de van, hogy besegítek a hatóságoknak eltűnt személyek felkutatásában. Tavaly is sikerült felgöngyölítenem annak a tizenöt éves lánynak az eltűnési ügyét, akit a drogos haverja rá akart venni, hogy álljon ki a sarokra, hogy pénzt szerezzen neki.

- Az maga volt? – kerekedett el Mira szeme. – Hallottam róla a híradóban.

- Igen, én voltam. De nem ez a lényeg, amikor meghallottam, mi történt, megígértem Emesének, hogy segítek. Ráadásul van egy ismerősöm, aki Brazíliába költözött tavaly.

- És ő mit segíthet? – faggatta most Jess.

- Gondolom, lehetnek odakint kapcsolatai. Egy próbát megér, de ha kell, én is kiutazom.

- Mire van szüksége? – kérdezte Domingo, aki most jött vissza.

- Egy friss fényképre, az adataira, és mindenre, ami segíthet.

Hirtelen úgy éreztem, semmit sem tudok Ricoról. Kétségbeesve felálltam, és hátraszaladtam a szobába, ami eddig az övé volt, de most én fogom használni. Zokogva vetettem magam az ágyra, direkt nem néztem körül, mert mindenhol az ő holmija volt, olyan dolgok, amikről semmit sem tudtam.

Jess, és Mira utánam jöttek, és próbáltak vigasztalni:

- Mesi, nyugodj meg! Meg fogja találni.

- Mégis mit várok? – sírtam. – Az égvilágon semmit sem tudok róla. SEMMIT! Csak egy idegen, együtt voltunk pár hetet, és sikerült bekapnom a legyet. Ennyi!

- Ezt nem mondod komolyan! Nem gondolhatod, hogy ez így van. – rázott meg Jess. – Láttam, hogy néztél rá. Láttam, mennyire vártad, hogy felhívjon, és még azt is milyen örömmel küldted el azt az üzenetet. Lehet, hogy még nem ismered olyan nagyon, de szereted. Ne dobd be a törölközőt!

Szipogva néztem rá, aztán a nyakába borulva zokogni kezdtem.

- Nem akarom elveszíteni őt! Annyira félek!

- Minden rendben lesz, anyus. Higgy benne!

Tibor megkapott minden szükséges információt Rico szüleitől, és hatalmas erőket vetett be. Tényleg volt kapcsolata Brazíliában, és mindent megmozgattak.

Két hete kezdett el nyomozni, de még mindig csak azt a hírt hozta, hogy nem találják egyik kórházban sem. Jó persze, elhiszem, hogy Brazíliában rengeteg kórház van, de könyörgöm, a hajóbaleset sérültjei nagy felhajtást kaptak, olyan nincs, hogy nem találják meg. Akiket kihoztak a hajóról, azokat már mind azonosították, ha nincs köztük, akkor…

Megráztam magam, mint mindig, ha ez jutott az eszembe, erre még gondolnom sem szabad.

Egy szerdai napon épp az orvoshoz készültem, és a lányokkal megbeszéltem, hogy elkísérnek, mert senki nem mert egyedül elengedni sehova. Megértettem, miért, de utáltam, hogy úgy őriznek, mint egy hatalmasságot.

Ezen a reggelen Mira a ház előtt várt, és amikor beültem a kocsiba, mosolyogva mutatott a biztonsági övre.

- Ez mi? – kérdeztem, miközben becsatoltam magam, és nézegettem a bigyót a szíjon.

- Kismamáknak. Az eladó megmutatta, hogy kell eligazítani, hogy ne zavarja a pocakodat.

Odanyúlt, és együtt próbáltuk eligazgatni, de sehogy se sikerült, végül elnevettem magam.

- Amúgy minek ez? Még nincs is hasam.

- De lesz, addig meg majd rájövünk, hogy működik.

- Oké – becsatoltam magam, és elindultunk.

- És hogy vagytok ma? – kérdezte Mira egy piros lámpánál.

- Már nem émelyegtem, és nem kell állandóan a mosdóba rohannom. Azt hiszem, megtalálta a helyét.

- És a hangulatod? Hogy érzed magad?

- Változó. Napközben mama eltereli a figyelmemet. Nagyon erős asszony, nem tudom, hogyan csinálja. Meg persze a srácok is segítenek.

- És este?

- Ha a fürdőszoba mesélni tudna. Lassan úgy érzem, eláztatnám a házat, ha nem lenne lefolyó. – zavartan felnevettem.

- Szegénykém. – suttogta.

- Legalább Tibor mondana valamit. Hogy hány kórházban keresték, és mennyi van még hátra, vagy, hogy az újsághirdetésnek volt-e eredménye, de hallgat. Idegőrlő.

- Kérdezted őt erről?

- Persze, de csak annyit mond, hogy amíg nincs biztos információja, nem mond semmit, nehogy hiú ábrándokat kergessek.

- Talán igaza van. Figyelj, ha lesz valami, úgyis elmondja, és akkor megnyugodhatsz.

- Igen, de addig mi lesz? Félek, hogy ez az állandó idegeskedés árt a kicsinek.

Lenéztem a hasamra, és óvatosan megsimogattam az enyhe domborulatot.

- Már látszik egy picit – mondtam halkan.

- Azért ez vigasztal kicsit, ugye? – pillantott oldalra.

- Nem is kicsit. Ő legalább itt lesz nekem.

- Rico is visszajön.

- Remélem.

- Mesi… – kezdte, de aztán gondterhelten elhallgatott.

- Mi bánt? – néztem rá. Láttam, hogy valamit nagyon szeretne mondani, csak nem meri. – Gyerünk, bökd ki, nem harapom le a fejed.

- Ugye te most ott laksz Rico szüleinél…

- Igen?

- Vissza akarsz költözni valamikor?

- Nem tudom. Nem hiszem, a srácok imádnak ott lenni, és Esperanza kitekerné a nyakam, ha szóba hoznám.

- De te mit szeretnél?

- Egyelőre biztos maradok, bár fura. Viszont most nagyon rossz lenne egyedül. Miért kérdezed?

- Mert… nem könnyű. Nem akarok rád akaszkodni még én is a gondommal.

- Milyen gonddal? – kérdeztem, és aggódni kezdtem.

- Amióta a fiúk hazajöttek, Noel annyira furcsa, alig beszélünk, meg ilyesmi. Azt hiszem, talán elege van belőlem, hogy ott lógok.

- Nem mersz visszamenni a lakásba?

Megrázta a fejét.

- Figyelj, ha gondolod, odamehetsz a lakásomba. Én jó ideig nem fogok, és még úgysem adtam fel hirdetést. Nem visz rá a lélek, hogy valami idegennek adjam oda, még ha csak albérletbe is. Így viszont neked is segíthetek, és tudom, hogy nem kell félnem. Jolika meg biztosan örülne, ha lenne a közelében valaki, nem mondja, de szerintem fél kicsit. A másik szomszéddal nem szoktak beszélgetni, és nagyon egyedül érzi magát.

- Komolyan odamehetnék? – nézett rám csillogó szemmel.

- Persze – nevettem el magam.

- Oké, de szerződést írunk, és nézzük meg, hogy mennyi egy ilyen lakás albérleti díja…

- Na, ezt most azonnal felejtsd el! – vágtam közbe. – Nekem az bőven elég, meg persze neked is, ha fizeted a rezsit.

- Jaj, Mesi! Ezt nem kérhetem…

- Akkor vissza az egész! – mondtam határozottan.

- Oké – emelte fel a kezét, én pedig elkerekedett szemmel meredtem rá.

- Kormány! – mondtam hangosan.

Nevetve megfogta, és besorolt a szélső sávba, ahol felvettük Jesst.

A vizsgálattal gyorsan végeztünk, szerencsére a picivel minden rendben volt, aztán a lányok közölték velem, hogy nem mehetek haza, mert elrabolnak, és csajos napot tartunk. Szükségem van arra, hogy kikapcsolódjak, és megfeledkezzem a gondokról. Órákon át vásároltunk, és szerintem sok felesleges dologgal gyarapítottuk a készleteinket, de tényleg ez kellett. Délben már egészen feldobódva léptem be a Meki ajtaján. Igen, rávettek egy hatalmas adag egészségtelen kaja elfogyasztására.

Délután még elcsaltak moziba, és valami vígjátékot néztünk meg, de a végére már kezdtem elfáradni, úgyhogy utána Mira hazavitt. Még beszélgettünk egy keveset, közben Zoli is megérkezett a napközis táborból, és Peti is az edzésről, aztán a lányok vacsora után elmentek.

Miután a srácok lefeküdtek, és Esperanza is leült, hogy megnézze a kedvenc filmjét, én megint a fürdőben kötöttem ki. Próbáltam arra összpontosítani, hogy felidézzem az elmúlt nap eseményeit, a vizsgálatot, hogy a baba egészséges, de amikor bementem a szobába, és megláttam Rico pipáját, a szekrényben a ruháit, a polcon a parfümjét, nem tudtam ellenállni a könnyeimnek. A szokásos esti kiborulásom után kimerülten feküdtem le, és szinte kómás álomba zuhantam.

Öt hónappal később:

Az ultrahangképet nézegettem, és mosolyogva ittam be a kislányom arcvonásait. Ez a 4D-s felvétel nem is olyan rossz. Még jó, hogy nekem már kötelező volt megcsinálni, így legalább biztosan tudtam, hogy minden rendben van.

Mira hívott, hogy hétvégére szerveztek egy kis összejövetelt, de semmi nagy bulizás, csak amolyan, összeülős, beszélgetős Jessnél. Természetesen igent mondtam, nem akartam még jobban befordulni, már így is teljesen ki voltak borulva, hogy olyan vagyok, mint egy élőhalott.

Alig értem haza, Esperanza elém sietett:

- Szia, kicsim! Tibi hívott, fél óra és itt van. Találtak valamit.

- Szi-szia! – hebegtem, miközben levettem a kabátomat, és letettem a csomagokat az asztalra.

- Ez mi? – kérdezte Esperanza.

- Megláttam egy boltban, és nem tudtam ott hagyni. Jó lesz a srácoknak karácsonyra.

- Nem korai még? Még csak november van – nevette el magát.

- De legalább nem hagyom az utolsó pillanatra.

- Ez igaz.

- De mondd már, mit talált Tibi?

- Azt nem mondta, csak, hogy fontos, és talán…

- Talán? Megtalálták? – lerogytam a székre, és mélyet sóhajtottam.

- Nem tudom. Bár így lenne! – sóhajtott.

Remegve töröltem meg a homlokomat, a hideg veríték olyan hirtelen ütött ki, azt hiszem a vérnyomásom az egekben volt. Meg kell nyugodnom, mielőtt megint kiborulok. Végre összeszedtem magam, nem roppanhatok össze megint. Idegesen Esperanzára néztem:

- Minden rendben lesz – suttogtam. – Ugye?

- Igen, kicsim. – megfogta a kezem, és simogatni kezdte. – Igen.

- Jaj, mama. Annyira félek.

- Én is, de ne gondoljunk a legrosszabbra. Tibi hangja bizakodónak tűnt, ha baj lenne, akkor biztosan elmondta volna.

Végre csöngettek, szinte rohantam az ajtóhoz.

- Tibi! – nyögtem: - Mondd, mit tudtál meg?

- Menjünk be, Mesi! – került ki.

- Ne csináld ezt! – siettem utána, a konyhában aztán leültem, és türelmetlenül néztem rá.

- Oké – sóhajtott fel.

- Mondd már! – kiabáltam rá.

- Mesi, nyugodj meg! – fogta meg a karomat Esperanza. – Tibi, mondja, mit tudott meg? Megtalálták?

- Valószínűleg igen, de nem vagyunk biztosak benne.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem.

- Egy kicsit bonyolult az ügy.

- Tibi, könyörgöm, ne csigázz már!

- Rendben, szóval úgy néz ki a dolog, hogy ő az, csak van egy kis probléma, ami miatt még nem mertünk lépni.

- Milyen probléma?

- A kapcsolatom még nem azonosította teljes bizonyossággal.

- Istenem, te most direkt csinálod ezt? – nyögtem.

- Nem. Itt van egy kép róla, de egy kicsit megváltozott, ezért mielőtt Viktor beszél vele, szerettük volna, ha megnézitek.

- Mutasd! – mondtuk egyszerre Esperanzával.

Egyértelmű volt, hogy Rico az, bár tényleg megváltozott kissé, soványabbnak tűnt, a haja hosszabb volt, és nagyon fáradtnak látszott. Csak profilból lehetett látni, de azonnal felismertem.

- Ő az – mosolyogtam. – Mondd meg az emberednek, hogy beszéljen vele. Mondja meg, hogy várjuk őt haza.

- Rendben – biccentett. – Akkor én megyek is, és intézkedem. Amint van valami újság, jelentkezem.

- Kérem, siessen! – állt fel Esperanza. – Szeretném már itthon tudni.

- Megértem, és természetesen mindent elkövetek, hogy minél hamarabb visszahozzam.

- Köszönöm – sóhajtotta mama.

- Nincs mit, de most indulok.

- Kikísérlek – álltam fel. – Mi a gond? – kérdeztem, amikor Esperanza már nem hallhatta.

- Még nem tudom, de valami nem klappol – felelte. – Ezt kell kiderítenem.

- De mégis mi van? – erősködtem.

- Mesi, hidd el, mindent megteszek, és jelentkezem.

- Oké – sóhajtottam belenyugodva.

Két nappal később jött újra, az arca gondterhelt volt, és láttam, hogy nehezére esik beszélni.

- Tibi, mi van?

- Viktor beszélt vele, de…

- De?

- Nem hiszem, hogy vissza akarna jönni – sóhajtott.

- TESSÉK? – kérdeztem hisztérikusan.

- Azt mondta Viktornak, hogy hagyja békén.

- Mi történt vele? – kérdeztem, és közben Esperanzát támogattam, aki, közel járt az ájuláshoz. Domingo is berohant a konyhából, és átvette tőlem. – Mi az, hogy nem akar visszajönni? – zokogtam. – Mi történt vele?

- Mesi, én…

- Megrokkant? Levágták a karját, vagy a lábát? – nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nem mer a szemem elé kerülni, mert valami történt vele.

- Én, nem is tudom, hogy mondjam…

- Nem is kell! – álltam fel. – Mikor megy gép Brazíliába?

- Tessék? – kérdezte most Tibi.

- Odamegyek, és beszélek vele. Ha meglát, biztosan meghallgat. Hazahozom őt.

- Mesi, ez szerintem nem túl jó ötlet. A te állapotodban repülni… – próbálkozott Tibi.

- Kibírom – mondtam keményen. – Mama, papa? Rátok bízhatom a fiúkat?

- Persze, kicsim! – suttogta Esperanza.

- Mesi…

- Felhívom az orvosomat, és megbeszélem vele – direkt figyelmen kívül hagytam Tibit. – Máris intézem, utána foglalhatjuk a repülőjegyet.

Bár az orvosom erősen aggályoskodott, hogy hét hónapos terhesen repülőre üljek, de semmi konkrét ellenérvet nem hozott fel, így két nap múlva – sürgősségi engedéllyel, amiben nagy része volt Noelnek, és a kapcsolatainak – a Brazíliába tartó gépen ültünk Tibivel, aki még mindig nem örült ennek a fejleménynek.

- Ne aggályoskodj! – mondtam. – Beszélek vele, és meggyőzöm, hogy nincs semmi olyan fogyatékossága, amiért akár a szülei, akár én eldobnánk magunktól, és szükségünk van rá.

- Én még mindig azt mondom, hogy talán nem kellene beszélned vele. Csak magadat fogod kínozni. Hidd el nekem, ezzel nem fogsz megbirkózni.

- Ezt bízd rám! – mondtam, és kinéztem az ablakon. – Szeretem, és ez elég lesz.

Morgott valamit az orra alatt, de nem értettem. Nem is foglalkoztam vele, csak az járt az eszemben, hogy újra láthatom, és megérinthetem. Hozzábújok, megmutatom neki a kislányunk képét, és rájön, hogy nincs olyan indok, ami miatt távol maradjon tőlünk. Bár féltem kicsit, de tudtam, hogy a szerelmünk elég lesz, hogy legyőzzük a problémákat.

A reptéren Viktor már várt minket. Ő is ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint Tibi, de én vakon mentem utána. Nem akartam tudomást venni a viselkedéséről, pedig talán jó lett volna. Utólag visszagondolva, ott vissza kellett volna fordulnom, és mindent magam mögött hagyva hazafutni.

20. fejezet

Folyamatosan reszkettem, amíg Tibi a szállodai bejelentkezést intézte. Viktornak el kellett mennie valami papírért, addig nem mehettünk tovább.

- Mesi, szerintem frissítsd fel magad! Amíg Viktor visszaér, elkészülhetsz, és akkor indulhatunk.

- Igen, igazad van – suttogtam, de közben megszédültem, és ha nincs ott, akkor a komódnak esem.

- Vagy talán lepihenhetnél kicsit.

- Nem!

- Mesi, most már itt vagyunk, néhány óra nem oszt, nem szoroz. Nagyon kimerített az utazás, a végén még rosszul leszel, vagy a kicsinek lesz baja. Jobb lenne, ha most lefeküdnél, és holnap reggel elmegyünk Ricohoz.

- Beszélni akarok vele, látni akarom, és nem akarok várni. – könyörögve néztem rá. – Lezuhanyozom, az felfrissít, és jobb lesz.

- Ahogy gondolod, de szerintem…

- Én döntök, igaz? – kérdeztem.

- Igaz.

- Akkor, ha Viktor visszaér, indulunk.

Bementem a fürdőbe, és gyorsan lefürödtem. A meleg víz jót tett, tényleg felébredtem. Mire Viktor megérkezett, már elkészültem, és toporogva vártam rá. Amikor kiléptem a fürdőből, Tibi elkerekedő szemmel meredt rám. Zavartan álltam, és próbáltam nem a szemébe nézni. Most kissé merésznek éreztem a kék, mellben húzott miniruhát, ami valamivel a térdem fölé ért. Az ujja bő szabású volt, és úgy éreztem nagyon sokat mutat meg.

- Azt hiszem, átveszek valami kényelmesebbet – motyogtam, és vissza akartam fordulni.

- Ne, nagyon csinos vagy! – mosolygott Tibi. – Nem is gondoltam volna, hogy egy várandós nő ennyire dögös lehet.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten.

- Bocs, csak tényleg varázslatosan nézel ki.

- Tibi, szerintem ezen már régen túl vagyunk. Ne kezdd el újra! Főleg most ne.

- Ne haragudj, nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni.

Szerencsére ekkor megérkezett Viktor, így témát válthattunk.

- Indulhatunk. Megvan a kocsi, de siessünk, mert hamarosan beesteledik, és nem szeretek sötétben vezetni.

- Persze – mosolyogtam rá, és már kint is voltam a folyosón.

Miközben mentünk, a két férfi folyamatosan beszélgetett, tőlem is kérdeztek dolgokat, de nem voltam épp beszédes kedvemben, egyre feszültebb voltam. Lassan elhagytuk a várost, és letértünk a tengerpartra. Kinéztem az ablakon, és gyönyörködtem a tájban. Ahogy a tenger a partot nyaldosta, a fehér habok olyanok voltak, mint a tejszín a kávé tetején. A pálmafák lágyan ringtak, alattuk vidám emberek sétáltak. Ahogy továbbhaladtunk, a vidámság egyre csökkent, és helyét fáradt munkásemberek fásult tekintete vette át. A halászok a part mentén dolgoztak, az asszonyok mostak, vagy épp a gyerekeikkel veszekedtek.

Végül Viktor az egyik homokos bekötőútnál lefordult, és lelassított az egyik fából épült kunyhó mellett.

- Miért jöttünk ide? Itt van? – kérdeztem, és nyugtalanul.

- Igen – sóhajtott Viktor, én pedig azonnal kiugrottam a kocsiból.

Futni kezdtem, de éreztem, hogy Tibi megfogja a karomat.

- Ne siess! Menjünk inkább együtt.

- Miért? Mit titkoltok? – kérdeztem most már hisztérikusan. – Miért akartok távol tartani tőle?

- Csak szeretnénk megkímélni magát – mondta Viktor.

- Mégis mitől?

Kirántottam a karomat, és elindultam. Tibi utánam lépett, és megfogott:

- Akkor együtt megyünk.

Értetlenül néztem rá, de inkább nem szóltam semmit. Annál is inkább, mert amikor befordultunk a ház mögé a döbbenettől ledermedtem.

Ott állt. Láthatóan egészségesen. Félmeztelen volt, a haja szabadon lengedezett a szellőben, tényleg megnőtt, a bőrnadrág feszesen simult a csípőjére, és a combjára, a hátizmai megfeszültek, ahogy a hatalmas hálót feszítette ki a farúdra. Háttal állt, így nem vett észre minket, de úgy tűnt megérezte, hogy közeledünk, mert a mozdulatai lelassultak, és végül megállt.

Két méterre tőle mi is megálltunk:

- Rico? – szólaltam meg félénken.

Megfordult, és ekkor ért életem legnagyobb megrázkódtatása:

- Segíthetek? – szólalt meg közömbös hangon portugálul, és alaposan végigmért. Még jó, hogy Domingo a fiúkat, és engem is tanítgatott a nyelvre.

- Rico? Mi van veled? – kérdeztem magyarul, és hirtelen óriási gombóc keletkezett a torkomban.

- Ne haragudjon, de nem értem, amit mond – nézett rám értetlenül.

- Mesi, Rico nem beszél magyarul. – súgta halkan Tibi.

- Megmondanák, hogy kik maguk, és mit akarnak? – nézett ránk szúrós szemmel Rico, és szemmel láthatóan kezdett bemérgesedni.

- Beszélhetnénk angolul, uram? – kérdezte Tibi. – Akkor mind értenénk egymást.

- Persze, de elmondanák végre, hogy mit akarnak? – váltott Rico.

- Elnézést, hogy így magára törtünk. A nevem Polgár Tibor, ő pedig itt Kardos Emese.

- Ricardo Santos – nyújtott kezet.

Remegve fogtam meg, és egyre mélyebbre süllyedtem, úgy éreztem a világ elúszik, és csak lebegek.

- Asszonyom, jól van? – hallottam távolról a hangját, és sikítani kezdtem.

- Ne! Ne! NEEEEEE!

Sötét volt körülöttem, egy dohos lukban feküdtem, az ágy kényelmetlen volt, és nyirkos. Lassan kinyitottam a szemem:

- H-h-hol vagyok? – krákogtam.

- Ricardo házában – mondta megnyugtató hangon Tibi.

- Magához tért? – kérdezte egy nő. – Hozok egy pohár vizet.

- Ki ez? – néztem kábán Tibire.

- Rosario Santos.

- Ki?

- Ricardo felesége.

- Neki nincs felesége… – kezdtem, de Tibi befogta a számat.

- Ne most!

- De…

- Mesi, amnéziája van. Semmire sem emlékszik. Rád sem. Neki most Rosario a felesége, elmondok mindent, de ne csinálj jelenetet, mert azzal csak rontasz a helyzeten, oké?

- Én nem tudom… – motyogtam, és felültem. – Ha elmondom neki, hogy mi a helyzet…

- Rosario is ezt csinálta. Emlékeket adott neki, most azt hiszi, ez a valóság. Mit gondolsz, ha te előállsz egy másik variációval, mit fog szólni?

Elgondolkodtam, és be kellett látnom, hogy igaza van.

- De nem hagyhatom ennyiben! – suttogtam.

Közben visszaért a nő, és felém nyújtott egy pohár vizet. Felnéztem rá, és újabb döbbenet ért, a nő várandós volt. Pár hónappal későbbre várta a babát, de már látható volt, legalábbis számomra.

- Jobban van? – kérdezte. A mosolya nem volt őszinte. Alaposan végigmért, aztán elfordult. Rico belépett a házba, és megtörölte a kezét a nadrágjában.

- Magához tért a felesége? – kérdezte Tibit.

- Igen, úgy tűnik, biztosan a meleg. – válaszolt mosolyogva. – Köszönjük a segítséget.

Rico biccentett, aztán odalépett Rosariohoz, átölelte, és szájon csókolta. Mélyeket lélegeztem, mert hirtelen hányingerem lett, és megint éreztem a görcsöt a hasamban.

- Rico – suttogtam magam elé, és könnybe lábadt a szemem.

- Gyere, Édes – mondta Tibi, és felsegített.

- Mit művelsz? – sziszegtem.

- Azt hiszem, jobb, ha megyünk. Ez volt az utolsó esély.

- Mi? Hogy úgy néz rám, mint egy idegenre? – kérdeztem, miközben felálltam.

- Hogy amikor meglát, eszébe jutnak a dolgok, de semmi. Még te sem mozgattál meg benne semmit.

- Tulajdonképpen miért jöttek? – nézett ránk Rico.

- Nem lényeges, csak a feleségem valamit ellenőrizni szeretett volna.

- Nem vagyok a feleséged – sziszegtem haragosan.

- De majdnem – mondta Tibi, és mélyen a szemembe nézett.

Kinyitottam a számat, de keményen megrándult az arca, így inkább csendben maradtam.

- És mit akart ellenőrizni? – kérdezte Rico, és közben végig engem nézett. Volt valami furcsa a pillantásában, amit nem tudtam behatárolni, de semmi jelét nem adta, hogy ismerős lennék neki.

- Egy ismerősünk eltűnt néhány hónapja, és a menyasszonyom azt hitte, azt remélte, hogy ön esetleg tudhat valamit.

- Én? Mégis mit tudhatnék?

Kihúzta a széket, és intett, hogy üljek le. Elhelyezkedtem mellette, és némán figyeltem őt, ittam a vonásait. Nem tudom, hogyan kerülte el eddig a figyelmemet, de az arcának a bal oldalán mély sebhely éktelenkedett. A füle tövétől az álláig húzódott. Még kissé rózsaszínes volt, de már szépen gyógyult.

Észrevette, hogy a heget nézem, és zavartan végigsimogatta.

- Hol szerezte a heget? – kérdeztem.

- Fél éve történt, autóbaleset.

- Autóbaleset? – elfordultam, és találkozott a tekintetem Rosario-éval. A nő most egyértelműen ellenségesen méregetett.

- Nem nagyon emlékszem rá, de Rosie mindent elmondott. Szerencsére megtalált a kórházban.

- Autóbaleset – suttogtam, és megint émelyegni kezdtem.

Ránéztem, és az arcába akartam kiabálni, de a szemét látva néma maradtam.

- Jól van? – kérdezte aggódva.

- Nem – feleltem, és megsimogattam a hasamat.

- Talán jobb lenne, ha mennének – mondta Rosario. – Nem ártana, ha lepihenne. A férjemnek emlékezetkiesése van. Neki sem árt, ha pihen. Nincs szüksége arra, hogy felesleges kérdésekkel zaklassák.

- Igen, szerintem is jobb, ha megyünk. – fogta meg a kezem Tibi.

- Nem, én ezt nem hagyom! – mondtam, és felegyenesedtem. – Ricardo!

Felém nézett, és igyekezett érdeklődőnek tűnni.

- Igen?

- Neked nem autóbaleseted volt. A Southern Star-on dolgoztál, és amikor a baleset volt…

- Fejezze be! – kiabált rám Rosario. – Mit képzel magáról? Idejön, és megpróbálja összezavarni a férjemet? Épp most kezd kilábalni a betegségéből, erre maga ideállít, és fel akarja zaklatni!

- Nem! Én csak szeretném, ha tisztán látna – mondtam feszülten. A szememet marták a könnyek, de próbáltam higgadtnak tűnni. – Rico a vőlegényem, és a baba az övé…

- Miféle szemenszedett hazugság ez? – üvöltött rám a nő. – Ricardo a férjem, és a gyermekünket várom, maga meg idepofátlankodik, egy mondvacsinált indokkal, és kitalálja ezt a mesét! Takarodjon a házamból.

- Rico – néztem könyörögve rá. – Szeretjük egymást. Te nem ide tartozol. Magyarországon élsz, a szüleid hazavárnak. Nem maradhatsz itt.

- Azt hiszem, most elárulta magát – nézett hidegen a szemembe. – Az apám három évvel ezelőtt halt meg, az anyám pedig még régebben. Nem tudom, mi volt a céljuk azzal, hogy idejöttek, de hagyják el a házamat, vagy rendőrt hívok.

- Rico – suttogtam remegve. – Szeretlek. Te is szeretsz, itt a gyűrű, amit adtál nekem. – kihúztam a nyakláncot, már nem tudtam az ujjamra húzni, mert megduzzadt, de mindig a nyakamban viseltem. – Feleségül akartál venni.

Szánakozva megrázta a fejét, és már nem mondott semmit, csak átölelte Rosariot, aki kárörvendően vigyorgott.

- Gyere Mesi, itt már nincs keresnivalónk – húzott az ajtó felé Tibi.

- Rico – néztem vissza, de csak fájt, amit láttam.

Kiléptünk a házból, én pedig mélyeket lélegeztem, de így is alig álltam a lábamon.

- Keressünk egy orvost – nyögtem halkan. – Vizsgáltassuk meg, kérjünk szakvéleményt, ha meglesznek a papírok, akkor hazahozhatjuk.

- Mesi, addig, amíg nem nyilvánítják beszámíthatatlannak, addig nem léphetünk. Szabad akaratából maradt itt.

- De Rosario nem szereti, sosem szerette – sírtam.

- Emese! – hátranéztem, Rosario jött utánunk, nem sokkal mögötte Rico is kilépett, és tétován a hálókhoz sétált.

- Mit akar még? – kérdeztem kásás hangon.

- Csak figyelmeztetni. Ha megpróbál keresztbetenni nekem, pokollá teszem az életét.

- Oh, igazán, és mégis hogyan?

- Megvannak a módszereim – vigyorgott.

- Biztos benne? Ha a szülei megtudják az igazat…

- A szülei? – nevetett. – Azt hiszi, nem tudom, hogy Rico nélkül csak nyomorognak? Alig van pénzük, és most, hogy Rico nincs ott, nem férhetnek hozzá a bankszámlájához, csak a nevetséges nyugdíjuk van, abból pedig nem futja utazásra, perre meg pláne nem. Szóval, felejtse el, hogy ismerte őt. – megsimogatta a hasát. – Az én gyerekemet fogja felnevelni, nem a magáét.

Csak néztem, nem tudtam megszólalni, a nő pedig elégedett vigyorral az arcán megfordult, és elsétált.

Kapkodva vettem a levegőt, és amikor a kosihoz értünk, csak arra volt erőm, hogy megtámaszkodjak. Kitört belőlem a zokogás.

- Kisasszony – szólalt meg mögöttem Rico csendesen. – Igazán sajnálom, hogy így alakult. Ne haragudjon, hogy úgy magára förmedtem, én csak… lényegében azt sem tudom, ki vagyok, itt a feleségem. Láttam a házassági papírokat, a képeket az esküvőnkről, meg a kislányunkról, bár ő már nem is annyira kislány – vigyorgott zavartan. – Erre megjelenik maga, és előáll ezzel a történettel, hogy én vagyok a gyereke apja, meg ez az egész hajóbaleset… én soha nem dolgoztam hajón.

- Miről beszélsz? Hisz te magad mondtad, hogy nem emlékszel, akkor…

- Mindig is itt éltem, honnan veszi, hogy ilyen nyomorból én valaha is eljutottam volna egy luxushajóra? Ez nevetséges. Sajnálom, de tényleg jobb, ha most elmegy, és nem is jön vissza többet.

- Lehet – suttogtam. – De adhatok valamit?

- Mire gondol? – nézett a szemembe.

Elővettem a tárcámat, és kivettem egy képet, amin ketten voltunk. Szorosan összebújva, boldogan.

Ránézett, aztán elsötétült az arca:

- Na, most elég! – sziszegte. – Jó kis hamisítvány, de nem etet meg vele.

Eldobta a képet, és megfordult, hogy elmenjen.

- Ayor anosh’ni. – mondtam halkan, mire megtorpant.

- Tessék? – nézett vissza.

- Nem érdekes, a kicsihez beszéltem – nyeltem egyet, és megsimogattam a hasam.

- Ja. – morogta, és elment a ház irányába.

Nem tudom, hogy értem vissza a szállodába, azt sem, hogy hány napig voltunk még ott, a repülőút is homályba veszett. Csak a könnyekre emlékszem. Már azt hittem, nem lehet több, de most megtudtam, hogy mégis.

Tibi végig mellettem volt, fogta a kezem, a vállán kisírhattam magam, nem beszélt, csak ott volt, és ez nekem több mint elég volt.

Amikor hazaértünk, ő mondta el a fejleményeket, én képtelen voltam újra végigélni a dolgot. Bezárkóztam a szobámba, és egy idő után kitört belőlem a fájdalom. Kirángattam a szekrényből a ruháit. A parfümjét a földhöz vágtam, de azonnal megbántam, mert így csak az illatát éreztem. Kinyitottam az ablakot, kihajoltam, és hánytam.

Nem tudom, mennyi idő telt el, a halk kopogás mintha kábulatból hozott volna vissza. Esperanza rémült hangja aztán végleg magamhoz térített. Kinyitottam az ajtót, nem kellett beszélnünk, ők is tudtak már mindent, így csak egymás nyakába borultunk, és zokogtunk.

- Nem lesz semmi baj, kicsim – motyogta. – Nem hagyjuk annyiban, de most az a legfontosabb, hogy nektek ne legyen bajotok. Vigyáznod kell magadra, és a babára.

- Igen tudom, de annyira nehéz tartani magam. Érzem, hogy a vérnyomásom az egekben van, és folyamatosan remegek az idegességtől.

- Nyugodj meg, életem!

- Ha hallottad volna, hogy beszélt velem! Mintha egy szajha lennék, aki rá akar akaszkodni. És a felesége…

- Rosario nem a felesége. Kettőtök közül ő a szajha. Domingo már intézkedik, megpróbál beszélni az ottani hatóságokkal, nem hagyjuk, hogy az a lotyó megint tönkretegye. Hazahozzuk valahogyan.

- Jaj, mama! Nem tudom. Ha erőszakkal hozzuk vissza, lehet, hogy ártunk neki.

- Képes lennél lemondani róla? – nézett a szemembe.

- Ha ő így boldog? – szipogtam. – Olyan szeretettel nézett Rosariora.

- De ez hazugság, és ha rájön, iszonyatosan dühös lesz. Higgy nekem, amennyire gyűlöli Rosariot, amint kiderülnek a dolgok, visszajön.

- Ha kiderülnek. Mama, semmire sem emlékszik. Megmutattam neki a fényképünket, azt mondta, hamisítvány, és eldobta. Azt hittem, ha meglátja a hasamat, akkor… de az sem. Semmi, érted, mama? Semmi!

- Minden rendben lesz – suttogta Esperanza. – Tudom, mindent elkövetünk.

- Istenem, nekem miért nem sikerült?

- Te megtettél mindent, amit tehettél ebben az állapotban, kicsim. Most mi jövünk, Domingo és én, te csak bízz bennünk. Elkövetünk mindent. Most már tudjuk, merre keressük.

- Igen – suttogtam.

Leültem az ágyra, és mélyeket lélegeztem, ahogy az utóbbi napokban már oly sokszor, de most nem segített, a hasam kőkemény volt, és fájt. Ránéztem Esperanzára:

- Hoznál nekem egy nyugtató teát? – kérdeztem.

- Persze, máris. Rosszul vagy?

- Egy kicsit – motyogtam, mire azonban visszaért, már tudtam, hogy baj van.

A kórházban adtak valamit, ami segített, és most ott feküdtem az ágyban, és folyamatosan csöpögött az infúzió. A nővér szerint ez nem árt a babának, viszont leállítja a spontán szülést.

- Még pár hétig vissza kellene tartanunk a kicsit.

- Tudom – motyogtam halkan, nagyon álmosnak éreztem magam, és furcsán szédelegtem. – Mit adtak nekem?

- Ez csak egy koktél – nevette el magát a nővér. – Van benne egy kis alkohol, az segít leállítani a görcsöket.

- Alkohol? Akkor most be vagyok csípve? – vigyorogtam idétlenül.

- Mondhatjuk, de nyugi, ez nem árt a babának.

- Őszintén szólva – kezdtem vihogni – most egyáltalán nem izgat.

- Próbáljon meg aludni, az segít.

- Jó – mormoltam.

Végül a nyolcadik hónap végéig kihúztam, de már rettenetesen utáltam a kórházat. Mellettem mindenki megszült, és boldogan ment haza a babájával. Folyamatosan jöttek a látogatóik, az apukák is, én pedig csak feküdtem, mint egy elhagyott szerető. Persze a családom látogatott, most még anya is megerőltette magát, és bejött, de hozzám nem jött be a kedvesem, hogy együtt izguljon velem. Azt sem tudta, hogy mi van velünk, és nem is izgatta. Tibi is sűrűn bejött, és most megint próbálkozott, arra hivatkozva, hogy ő mellettem marad, és mindig számíthatok rá. Én pedig kellően elkeseredett voltam, hogy elfogadjam az ajánlatát, de aztán megjelent Esperanza, és azonnal rájöttem, hogy kik a családom, ezért végül elutasítottam.

Az orvosom végül úgy döntött, megcsászároz, mert nem mer tovább kockáztatni, kicsit megnyugodtam, mert most már igazán féltem. Aggódtam a kicsiért, és örültem, hogy túl leszünk a szülésen, legalább emiatt nem kell tovább aggódnom.

A szülés előtti napon anya bejött hozzám. Meglepően kedves volt, és őszintének tűnt.

- Drágám, annyira sajnálom – mondta. – Ha tudtam volna, hogy Riconak amnéziája van…

- De nem tudtad, és azonnal elítélted őt. – sóhajtottam. – Végül is igazad lett. Elhagyott. Most a volt feleségével él Brazíliában, és boldog.

- De ez csak egy hazugság. – simogatta meg a karomat. – Előbb-utóbb emlékezni fog, és akkor biztosan visszajön hozzád.

Szomorkásan elmosolyodtam.

- És vajon mikor? Két hét múlva? Vagy egy év múlva? Talán csak tíz év múlva? Szerinted milyen lesz, ha tíz év múlva megjelenik, hogy visszajönne?

Anya átölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam.

- Szeretlek, drágám. Még ha nem is tudom, úgy kimutatni, ahogyan szeretném.

- Tudom, anya, és köszönöm.

A szülés rendben lezajlott, és amikor felébredtem, végre a karomban tarthattam a kislányomat. Sikerült elfeledkeznem a bánatomról. A családom körülöttem állt, anya, és mama egymás mellett, és láthatóan megbékéltek egymással.

- Annyira gyönyörű a kislányod – suttogta megindultan anyám.

- Igen – mosolyogtam le a babára.

- És most hogyan tovább? – kérdezte. – Mira még mindig a lakásodban van.

- Igen, hát nem is tudom – hebegtem.

- Mesi, ha szólhatok – mondta Esperanza. – Eddig is jól megvoltunk, a házban elég hely van. Én nagyon boldog lennék, ha maradnátok. Ugye nem haragszol meg érte? – nézett anyámra. – Így legalább a kicsit is láthatnánk. Nekünk ez megnyugvást jelentene. Nem tudom, hogy visszakapjuk-e valaha Ricot. – A szája elé kapta a kezét – Jaj, nem akartam.

- Semmi gond – mondtam. – És ha nektek nem teher, szívesen ott maradunk.

- Köszönöm – suttogta könnyek közt Esperanza, és megsimogatta a lányomat.