21. fejezet

Úgy éreztem, leszakad a karom, mintha sosem csináltam volna ilyet. Hátranéztem, a sógorom kárörvendően figyelte, ahogy küszködök.

- Nem segítenél? – szóltam neki. – Tele van a háló.

- Azt egy ember könnyedén felhúzhatja, ha nem olyan puhány, mint te.

- Carlos! Ricardo fél évig nem dolgozott, pár hét, és újra belejön. Csak össze kell szednie magát.

 Az apósomra vigyorogtam, és rántottam egyet a kötélen, amitől a háló reccsenve szétnyílt, és a tartalma a csónak fenekére ömlött. A halak mindent beterítettek, alig tudtam elhátrálni, mielőtt elsodortak volna. A kezem hirtelen megrándult, ösztönösen megmasszíroztam a másikkal, mire Carlos felhorkant: „puhány”. Szerettem volna az arcába mászni, fura érzés volt, valahogy tudtam, hogy sosem voltam agresszív típus, most mégis forrt bennem a düh. Harmadik hete jöttem ki velük a vízre. Végre véget ért a rehab, és újra dolgozhattam. Most mégis azt éreztem, hogy ez nem az én világom. Tényleg puhány, és esetlen voltam, mindent az apósomnak kellett elmagyaráznia, mintha először csinálnám… „Hát nem vagy egy nagy horgász.” Felkaptam a fejem, és körbenéztem. Ez mi volt? Figyeltem a többieket, ahogy a kikötéshez készültek, egyikük sem foglalkozott velem, ráadásul ezt mintha egy nő mondta volna… magyarul. És én értettem. Azt sem tudtam, hogy honnan tudom, milyen nyelven volt. Megráztam a fejem, és odaléptem Carlos mellé, hogy segítsek.

- Hagyd csak! Menj inkább a feleségedhez, ő talán a hasznodat veszi valamiben, bár kétlem.

Leugrottam a mólóra, és még búcsúzóul visszaintettem nekik, nem hiányzott a társaságuk. Nem akartam megvárni őket, de nem is marasztaltak, a móló végéről még visszanéztem, láttam, hogy az apósom Carlossal vitázik valamin, és többször felém mutogat. Tény, hogy semmire sem emlékeztem, de ezek az emberek most nagyon idegennek tűntek a számomra, pedig velük élek, nagyjából. Az apósom háza mellettünk volt.

Melankolikusan lépkedtem a ház felé, és most megint eszembe jutott az a nő, Emese. Valamiért nem tudtam kiverni a fejemből, amikor megmutatta azt a fényképet, annyira kétségbeesettnek tűnt, mintha tényleg igazat mondott volna, de nem tudtam hova tenni. Mi közöm lehetne nekem, egy magyar nőhöz? De akkor miért mentem vissza a képért, miért hallom a hangját a legkülönbözőbb időpontokban? És egyáltalán, hogy érthetem, amit mond, mikor csak magyarul beszél?

Nem szabad erre gondolnom, hamarosan apa leszek, Rosie és én boldogok vagyunk. Legalábbis reméltem. Ahogy azt is, hogy Rosario készített valami finomat vacsorára. Mostanában nem erőltette meg magát, sokszor csak valami félkész, vagy mirelit kaját dobott elém. Oké, most épp nem kellett főznie Carlanak, amióta a lányom elköltözött – bár hogy mikor, arra nem emlékszem – egyáltalán nem foglalkozott a háztartással.

Próbáltam meggyőzni, hogy ha megszületik a kicsi, össze kell szednie magát, de mintha a falnak beszéltem volna.

Valami nem stimmelt. Egyre inkább éreztem, hogy nem erre vágyom, és hogy talán ez mégsem az én életem, és csak áltatom magam ezzel a boldogság maszlaggal. Az a nő, Emese, - lehet, hogy tényleg igazat mondott? De hogy kerültem volna én Magyarországra? Még ha turistaként egyszer el is vetődtem volna oda… de ez lehetetlen, hisz a havi megélhetésre is alig elég a pénzünk, nem hogy egy utazásra a világ másik végére.

Miért foglalkozom most ilyen dolgokkal? Mi van velem? Széthasad a fejem. Dühösen megdörzsöltem az arcom, a forradás még mindig fájdalmasan megfeszült, de most ez is jól esett. A ház mellé érve megszédültem, és az ablak mellett a falnak tántorodtam. Képtelen voltam továbbmenni, ezért nekitámasztottam a hátam, és mélyeket lélegezve álltam.

„- Mikor jön haza az a félnótás? – Alejandro? Mit keres ő nálunk ilyenkor?

- Hamarosan – Rosario hangja dühösnek tűnt. – Muszáj folyton emlegetned?

- Nekem? A te ágyadba fekszik be minden este.

- Féltékeny vagy? – Rosario felnevetett. – Soha nem ér hozzám. Annyira ostoba, hogy elhitte, árt vele a babának. Mondjuk az orvos is azt mondta neki, még jó, hogy ismerem, és megbeszéltem vele.

- De akkor is ott van veled. És mi van, ha egyszer bekattan, és nem foglalkozik az orvosi utasítással?

- Akkor az erőszak, közveszélyessé nyilvánítják, és elviszik. De ezt már átrágtuk párszor.

- Nagyon biztos vagy a dolgodban.

- Naná, amilyen zápult az agya, azt csinálok vele, amit csak akarok. Azt sem veszi észre, hogy kerülöm, amikor a közelembe akar jönni. Megígértem neked, hogy soha nem fog hozzám érni. Jobban undorodom tőle, mint amikor elváltunk. Doktor Juarez azt mondja, hogy már csak néhány vizsgálatot kell elvégezni, aztán megírja a szakértői véleményt. Tartósan elmekárosultnak nyilvánítják, gyámság alá kerül, és bezárják. Akkor a teljes vagyona az enyém, és végre megszabadulok tőle.

- De mikor lesz már! Annyira hiányzol, és nem akarom, hogy a gyerekem ennek a kreténnek a kezébe kerüljön.

- Nyugodj meg, addigra elintéződik a dolog.

- És ha előkerül a válási végzés?

- Az nem fog – nevetett Rosario. – az én példányomat jó helyre rejtettem, az övé meg gondolom, a szüleinél lehet. A hatóságok meg nem hiszem, hogy megőriznének húsz évvel ezelőtti iratokat, de minek is keresné. Tehát nincs veszély, senki sem tudja meg, hogy elváltunk.”

Elkerekedett szemmel álltam, és meredtem magam elé. Tényleg ennyire eszement lennék? Nem vettem észre, hogy a bolondját járatják velem. El kell tűnnöm innen, mielőtt ez a nő bezárat. Zavarodottan körülnéztem, teljesen egyedül voltam itt. Senkit nem ismertem, már megértettem Carlos viselkedését. De mi ez az egész, a képek, amiket mutatott, nem tűntek hamisítványnak. Carla, aki tényleg hasonlít rám. Kik ők, mi ez az egész? Miért csinálják ezt? Rosario említett valamiféle vagyont, de nekem nincs pénzem. Vagy mégis? De honnan? Ki vagyok én, ha nem Ricardo Santos? Az a másik nő is így hívott. Emese, ő honnan ismer? Magyarország, a szüleim? MIÉRT NEM EMLÉKSZEM?

Üvölteni szerettem volna, de hirtelen valami bevillant. Vigyorogni kezdtem, és hangosan felcsattogtam a verandára. Bevágtam az ajtót, és megjátszott értetlenséggel néztem Alejandrora.

- Asszony! Mit keres itt ilyenkor Alejandro?

- Neked is szervusz, Ricardo – mosolygott rám negédesen. – Alejandro téged keresett, igaz? – nézett a férfira.

- I-igen, gondoltam, megihatnánk valamit, és beszélgethetnénk – vigyorgott kényszeredetten Alejandro. – Minél többet beszélünk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy eszedbe jut valami emlék.

- Nem is tudom, jó nekem ez az állapot. Ki tudja, mik derülnének ki.

- Tessék? – nézett rám rémülten Rosario.

- Semmi, édes. Főztél valamit, farkaséhes vagyok? Apádék ma kizsigereltek, úgy érzem, mintha még soha nem halásztam volna életemben.

Idegesen egymásra néztek, nekem pedig nevethetnékem támadt. Vigyorogva odamentem az asztalhoz, Rosario óvatosan arrébb akart lépni, de megragadtam a kezét, és ahogy leültem, az ölembe húztam.

- Miért menekülsz előlem folyton? Kezdem azt érezni, hogy undorodsz tőlem, vagy mi.

- Nem, dehogy! – suttogta rekedten.

- Akkor csókold meg az uradat asszony!

Felé hajoltam, de ő elfordult.

- Ne Alejandro előtt, kérlek!

- Miért? Ő jó barátunk, szerintem látta már, hogy megcsókollak, igaz Alejandro?

Mélyen a szemébe néztem, és láttam, hogy megremeg. Hirtelen felálltam, és ellöktem magamtól Rosariot:

- Nehéz vagy – mondtam, és elsétáltam mellette.

- Mi bajod van Ricardo? – kérdezte sírós hangon.

- Semmi, csak pár dologra fény derült.

- Eszedbe jutott valami? – most már kimondottan rémült volt a hangja.

- Nem, valószínűleg soha nem is fog. Csak rájöttem, hogy bizonyos dolgok nem úgy vannak, ahogy azt eddig hittem. Vagy ahogy te elmondtad nekem. A bátyád egyáltalán nem kedvel, pedig te azt mondtad, hogy elválaszthatatlan barátok voltunk. És úgy érzem, én soha nem halásztam. Mi volt a munkám?

Rosario szeme ijedten villant, ahogy próbált kitalálni valamit.

- Nem volt munkád – nyögte ki végül. – Soha nem akartál a családdal dolgozni. Alkalmi állásokat vállaltál, és csak tengődtünk. A baleset után, apám felajánlotta, hogy segít, és talán végre rá tudunk venni, hogy normálisan élj. De úgy látom, eddig tartott, de figyelmeztetlek, ennek a gyereknek biztos háttérre van szüksége, és nem hagyom, hogy azt csináld, amit a baleset előtt.

- Egyáltalán nem biztos, hogy én akarom felnevelni ezt a kölyköt – sziszegtem. – Annyira nem emlékszem semmire, lehet, hogy nem is az enyém.

- Hogy gondolhatsz ilyet? – Rosario tényleg jól játssza a szerepét, de nem eléggé.

- Úgy veszem észre, hogy undorodsz tőlem. Nehéz elhinnem, hogy ágyba bújtál velem.

- Ez nem így van! Én csak… meg kell szoknom a sebhelyedet, az annyira furcsa, és…

- Mindketten tudjuk, hogy nem így van. De mindegy. Hol van a pipám?

- A mid?

- A pipám. – megálltam, és meglepve néztem körbe. Beugrott. „Imádom, hogy pipadohány illatod van.” – Én régen pipáztam.

- Te sosem pipáztál – válaszolt Rosario.

- De igen, emlékszem rá.

- Miért ellenkezel velem? Direkt nehezíted meg a dolgot? Doktor Juarez megmondta, hogy ne próbálj képzeteket táplálni, mert csak…

- Nem érdekel doktor Juarez! – csattantam föl. – Most elmegyek, és egy ideig ne várj vissza! Gondolkodnom kell.

Felkaptam a tárcámat, és kivágtattam az ajtón, azzal sem törődtem, hogy becsukjam magam mögött. Beültem a kocsiba, és meg sem álltam a fővárosig. Nem volt nálam sok pénz, de arra elég, hogy egy külvárosi panzióban kivegyek egy szobát. Miután alaposan megfürödtem, hogy lemossam magamról a halszagot, lementem az étterembe, és rendeltem magamnak vacsorát.

A pincérnő – egy kedves húszas éveiben járó kislány – elég fáradtnak tűnt, ahogy a tányérokkal egyensúlyozva közlekedett az asztalok közt.

Körülnéztem, az étterem elég lepukkant volt, az asztalok némelyikén még az előző vendégek maradéka is ott volt, és a friss vendégek se voltak épp üzletemberek. Ugyanolyan melósok, mint én. Fáradtak, lestrapáltak, és nem kifejezetten jólfésültek. Némelyik belecsípett a pincérlány fenekébe, ahogy elhaladt mellettük, amire a lány megpróbált nem reagálni, de láttam, hogy a szeme elfátyolosodik.

Az egyik fazon durvább volt a többieknél, és alaposan belemarkolt a lány hátsójába, szegény ijedtében eldobta a tányérokat, amik hangos csörömpöléssel landoltak a földön. A főnök azonnal kiszaladt, és ordítozni kezdett a lánnyal, aki meg sem mert szólalni.

- Elnézést – szóltam közbe. – Nem a kisasszony tehet róla, véletlenül kinyújtottam a lábam, és megbotlott benne. Ne hibáztassa őt! Megtérítem a kárt. Mennyi?

Kinyitottam a pénztárcámat, és belenéztem, a tulaj is, és felröhögött:

- Hát az nem lesz elég uram. De majd én elintézem a lánnyal.

- Ne, kérem, tényleg ne őt hibáztassa! Valahogy megtérítem a kárt.

- Rendben – sóhajtott a férfi. – Épp most rúgtam ki a mosogatófiúmat. Amíg találok másikat, maga helyettesítheti, és kvittek vagyunk. Akkor a szállás is ingyen van.

- Benne vagyok. – nyeltem.

- Ha befejezte a vacsorát, kezdhet is, a műszak este fél tizenegyig tart. És délután hatkor kezdünk.

- Nem lesz gond – bólintottam.

Gyorsan befejeztem a vacsorát, és már be is álltam. Nem tudom, mit miért csináltam, de most jól esett, hogy esztelenül cselekszem.

A lány behozta a következő adag mosatlant, és letette mellém a pultra.

- Szeretném megköszönni, hogy segített – mosolygott rám. – Igazán nem kellett volna.

- Ugyan, nem hagyhattam, hogy magát rúgja ki amiatt a bunkó miatt. Ricardo vagyok. – nyújtottam kezet, miután megtöröltem a köténybe.

- Esme. Esmeralda, csak azt nem szeretem – felelt félénken. – Ha segítségre lenne szüksége, csak szóljon.

- Kösz, észben tartom.

Visszafordultam, és már épp felemeltem a következő tányért, amikor hirtelen eszembe jutott valami.

- Esme, hol van itt a legközelebb valami olcsó internet kávézó?

- Az út mentén a város felé, úgy két kilométerre, de az csak napközben van nyitva.

- Az tökéletes lesz nekem, kösz.

Esme kilépett a konyhából, én pedig a munkámra figyeltem. Tizenegykor kábultan dőltem az ágyba, és másnap reggelig nem is tudtam magamról.

Délelőtt úgy határoztam, hogy kinyomozom, ki is vagyok valójában, ezért az első utam a kórházba vezetett, ahova a baleset után vittek. Megkerestem a neurológust, aki a fizikai felépülésem után kezelt. Doktor Martinez segítőkésznek bizonyult, és minden kérdésemre megpróbált válaszolni.

- Szóval azt mondja, hogy nem autóbalesetem volt?

- Nem! Ki mondta magának ezt a sületlenséget?

- A feleségem – nyeltem. – Azt hiszem, sok mindent elhallgatott előlem, csak tudnám, miért.

- Hát ezt nem tudom, de az biztos, hogy magát a luxushajó, a Southern Star balesete után hozták be, de semmilyen papír nem volt magánál. Biztos információnk nem volt arról, hogy hogyan történt az eset, de abban biztos vagyok, hogy nem autóbaleset, akkor a rendőrség megkeresett volna minket. Mivel az arca megsérült, nehéz volt az azonosítás, és maga semmire sem emlékezett, ezért köröztetni kezdtük a tévében. Mást első körben nem tehettünk, de szerencsére – legalábbis akkor így tűnt – a felesége jelentkezett.

- És miért nem kerestettek a hajó listája alapján? – kérdeztem.

- Mondtam, a felesége jelentkezett, és azt mondta, hogy maga a férje, és néhány nappal ezelőtt eltűnt, elvitte a családi autót, de nem mondta, hogy milyen balesete lehetett. Nem volt okunk kételkedni a szavában, mivel a házasságlevéllel, és fényképekkel igazolta, hogy valóban ismeri magát, így nem kerestünk tovább. De úgy látom, hibát követtünk el.

- Lehetséges, nem tudom – sóhajtottam.

- Történt valami?

- Néhány hete megjelent egy nő Magyarországról, és azt mondta, hogy ott élek, a szüleim is ott vannak, és hogy ismer. Meg hogy azon a hajón voltam. Southern Star?

- Igen. Annak volt balesete.

- De aztán ő pár nap után feladta, és visszautazott Magyarországra.

- Gondolja, hogy köze lehet a múltjához?

- Talán. Mindenesetre azt tudom, hogy az állítólagos feleségem nem kifejezetten a szeretet mintaképe, és doktor Juarezzel arra készülnek, hogy gyámság alá helyeztessenek.

- Ugyan miért? És ki az a doktor Juarez?

- A feleségem szerint valami specialista.

- Én nem ismerem, de azt tudom, hogy maga egyáltalán nem szorul gyámságra. Ha gondolja, én segíthetek.

- Köszönöm. Először szeretném kideríteni, hogy ki is vagyok, addig nem megyek vissza a feleségemhez. Talán sikerül elbújnom előle.

- Értem, rám mindenben számíthat.

- Köszönöm – álltam fel. – Most mennem kell, sok dolgom van még.

- Jelentkezzen, ha kell valami.

- Úgy lesz. Viszlát!

Útban a panzió felé, megálltam a kávézónál, és lefoglaltam az egyik gépet. Először csak ültem, és néztem magam elé. Hol kezdjem? Aztán beírtam a keresőbe: Southern Star.

Először persze a hajóról szóló reklámanyagok jelentek meg, és a rengeteg fotó. Pár perce nézegettem, amikor hirtelen képek kezdtek bevillanni. Ott állok egy színpadon, és a közönség tapsol, ahogy a mexikói zenét nyomjuk a bandával. Nevetünk, és Márk felém int. Márk? Ki az? Honnan ismerem? Megráztam a fejem, és kerestem tovább. Márk. Egy cikk linkje:

A Southern Star katasztrófája 47 halott, 117 eltűnt személy.

Márk.

A hajó a karibi partok mentén zátonyra futott… a kapitány a baleset során életét vesztette… rengeteg az eltűnt személy… a mentés akadályokba ütközik a térség viharai miatt…

Márk. Megláttam egy képet, az étteremben állt, és épp kihordta a vacsorát. Ő az.

Fazekas Márk, a barátom. Ismerem. Magyarországról. Meg kell keresnem, ő segíthet.

Kiléptem a keresőből, most nem volt erőm végignézni a katasztrófa képeit, amit láttam, az épp elég felkavaró volt. Arcok villantak be, de nem tudtam személyhez kötni. Néhány sikoltozó utas, egy kisfiú, akinek odaadtam a mentőmellényemet, aztán az anyja a karjába kapta, és hálásan nézett rám. Márk, ahogy besegít egy férfit a mentőcsónakba, aztán kiabál, hogy menjek én is, mert már beszállhatunk, de én még visszamentem egy elveszett kisfiúért, aztán sötétség.

Nagyot nyeltem, és próbáltam legyűrni a rosszullétemet.

Inkább beléptem a Facebookra, még jó, hogy Carla segített regisztrálni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beírtam a nevem, és az országhoz Magyarországot. Nem volt sok találat, rövid keresés után megtaláltam a fényképemet. Beléptem az adataimhoz, és felnyögtem.

Az állapotom: kapcsolatban Kardos Emesével.

Hát ezért keresett meg, ezért jött utánam, minden szava igaz volt. Rákerestem, de az adatai nem voltak publikusak. Azonnal bejelöltem, de hiába ültem egész délután a gép előtt nem jelölt vissza. Idegesen doboltam az asztalon. Hogy léphetnék kapcsolatba vele? Nem reagált.

Helyette inkább megnéztem a képeket, amiket a másik profilomon találtam, ott volt az is, amit nekem adott. És még néhány, ahol együtt voltunk, és boldognak tűntünk, tényleg boldognak. Nem úgy, mint Rosarioval. Emese pillantásából sugárzott a szerelem. Miért nem emlékszem rád?

Össze kell szednem magam, ha ki akarok deríteni valamit, akkor meg kell találnom a kapcsolatot. Inkább továbbkerestem, megtaláltam Márkot is, és amikor megláttam, hogy az elérhetőségei közt ott van a telefonszáma, gondolkodás nélkül hívtam. Sokáig csörgött, mire felvette.

- Hallo! – az álmos morgásból rájöttem, hogy alhatott.

- Bocs! – hebegtem angolul. – Én Fazekas Márkot keresem. Ricardo Santos vagyok.

- Rick! – Márk hangja azonnal felélénkült. – Istenem, haver! Tényleg te vagy az? Azt hittem, már végleg lemondhatunk rólad. Amikor Mesi hazajött… eszméletlenül ki volt borulva. Mi van veled? Hol vagy? Hazajöttél?

- Várjon, én… én nem. Nem is tudom, mi van. Teljesen össze vagyok zavarodva. Csak azt tudom, hogy megtaláltam magam a Facebookon, és maga szerepel az ismerőseim közt…

- Várj! Rick, még mindig nem emlékszel rám?

- Őszintén? Nem. Csak azt tudom, hogy az itteni életem hazugság, és most keresem magam. Ezek szerint ismerjük egymást?

- Naná, hogy! Barátok vagyunk, együtt voltunk a Southern Star-on, de te eltűntél a balesetben, aztán Mesi megkeresett, de te nem ismerted fel, ezért…

Itt elhallgatott, mintha várna valamit. Ő is meg volt zavarodva, de kihallottam a hangjából, hogy ez jó értelemben vett zavarodottság, örült nekem.

- Rá sem emlékszel? – kérdezte halkan.

- Nem – mondtam lassan. – De tudom, hogy kéne. Már tudom. A gyerek? Tényleg az enyém?

- Igen.

Hangosan felsóhajtottam.

- Tudja… tudod, nehéz hinnem most bárkinek. Azok után, amit a feleségem tett velem…

- Rosario nem a feleséged. Vagy húsz éve elváltatok.

- Bízhatok benned? – kérdeztem.

- Csak annyit mondhatok, hogy tíz éve ismerlek, és mindig a barátod voltam. A szüleid úgy szeretnek, mintha a testvéred lennék.

- A szüleim? Hát akkor élnek?

- Igen. És teljesen összeroppantak, amikor Mesi nem tudott hazahozni.

- Gondolod, jó ötlet lenne, ha odautaznék?

- Viccelsz? Indulj azonnal!

- Ha ez ilyen egyszerű lenne, de nincs pénzem, alig pár real van a tárcámban.

- Ne hülyülj! Figyelj, megnézem a járatokat, megveszem a jegyed, aztán itthon majd kifizeted.

- Nem hiszem, hogy lenne…

- Ember, te tényleg amnéziás vagy. – nevetett. – Vaskos bankszámla vár itthon. Elintézem a jegyet, küldök erre a számra egy SMS-t, aztán itthon várlak.

Alig léptem ki a terminál kapuján, valaki máris nekem ugrott.

- Végre! Isten hozott itthon!

- Hello! Te vagy Márk? – néztem a férfira kíváncsian.

- Igen – mosolygott. – Gyere, annyi minden történt, és neked is mesélned kell! De először fontos dolgunk van.

- Hol vannak a szüleim? És Emese? Bocsánatot kell kérnem tőle, amiért annyira bunkó voltam.

- Értem, odaviszlek hozzájuk.

- De tudják, hogy jövök, ugye?

A férfi félrenézett, aztán zavartan válaszolt.

- Most teljesen mással vannak elfoglalva, de hamarosan mindent megértesz.

Beültünk a kocsijába, és indított. Ahogy az utcákon hajtott, lassan kezdtek ismerőssé válni a helyek, de még mindig nem tudtam kötni semmihez. Márk végig beszélt hozzám, de alig reagáltam rá, csak néztem ki az ablakon, és próbáltam felidézni bármit, ami Emeséhez köthetne. Csak azok az emlékek villantak be, amiket Brazíliában szereztem. Azt viszont mélyen legbelül tudtam, hogy szeretem őt, a gyomrom remegése egyértelműen jelezte.

Amikor megálltunk, döbbenten néztem a kórház bejáratát.

- Valaki beteg? – kérdeztem aggódva.

- A baba előbb született – felelt Márk.

- Megszületett a gyereke?

- A ti gyereketek, a kislányotok.

- Kislány – ismételtem.

Remegve szálltam ki, és követtem őt a szülészetre. A folyosón kisebb tömeg fogadott. Volt ott egy idősebb latin pár, két tizenéves fiú, három nő, és Emese. Mind egy ablak előtt álltak, de nem tűntek vidámnak, sőt. Emese úgy festett, mint aki azonnal összeesik.

Az egyik nő felénk nézett:

- Márk! – szólt halkan. – Esperanza, itt vannak!

- Szia, Jess! – suttogta Márk, és félreálltak.

Az idősebb nő felém nézett, hangosan felzokogott, és odaszaladt hozzám.

- Fiam! Hát hazajöttél végre!

Ahogy átölelt, azonnal tudtam, hogy ő az anyám. Nem emlékeztem rá, de tudtam. Viszonoztam az ölelést, és amikor nehezen elengedett, és rám nézett, képtelen voltam megszólalni. A pillantásából tudtam, hogy megért.

- Mi történt? – kérdeztem, és közben hagytam, hogy az ablakhoz vezessen.

Megálltam Emese mellett, és benéztem. Ott feküdt. Apró volt, és törékeny, az inkubátor csövei ijesztően lógtak ki kicsiny testéből. A mellkasa szakadozva emelkedett, és süllyedt, ahogy pihegve vette a levegőt.

- Szia! – suttogtam bizonytalanul. – Ő az? A kisbabád? – a hangom elakadt, és a könnyeimmel küszködtem.

- Szia! Igen, ő Elora.

- Elora. – ismételtem. Aztán beugrott. – A Willow-ból?

- Igen.

- Köszönöm.

- Emlékszel? – nézett rám.

- Csak villanások ugranak be – ráztam a fejem.

- Értem.

- Mi a baja?

- Besárgult – suttogta elhaló hangon. – Valami gond lehet a májával.

- Remélem, meggyógyul – nyögtem.

- Én is. – elhallgatott kicsit, aztán megszólalt. – Örülök, hogy itt vagy.

- Azt már tudom, hogy Rosario nem a feleségem. És azt is, hogy sosem szerettem. De rád sem emlékszem. Ne haragudj!

- Nem haragszom – mondta színtelenül.

Lenéztem rá, hogy mondjam el neki, hogy mi van velem? Hogy lehetnék biztos abban, mit érzek, amikor önmagammal sem vagyok tisztában? Valami vonzott hozzá, de nem rohanhattam le. Időt kell adnom magunknak, talán újra, igazán beleszerethetek.

Kinyílt egy ajtó, és kijött egy orvos.

- Kardos kisasszony!

- Mi a helyzet? – Emese felélénkült egy kicsit, de fájdalmasan intenzív aggodalom csendült a hangjában.

- Sajnos nincs szerencsénk. A kicsi és az ön vére nem azonos csoportú. Ön nem adhat neki. Talán a nagyszülők valamelyike…

- Mihez kell vér? – kérdeztem.

- Ön kicsoda? – nézett rám az orvos.

Egy pillanatra halálos csend lett, suttogva válaszoltam, de mindenki hallhatta:

- Én vagyok a kicsi apja.

- Ez remek, jöjjön velem. Ne húzzuk az időt, máris megnézem a vércsoportját.

Emese döbbenten nézett utánam, ahogy beléptem az ajtón. Bizonytalanul visszanéztem rá, aztán követtem a férfit.

- Mihez kell vér? – kérdeztem megint.

- A lánya besárgult Santos úr. Sajnos csak a vérátömlesztés segíthet. A barátnője nem mondta el, mi a helyzet?

- Honnan tudja a nevem? – kérdeztem válasz helyett.

- A szüleitől, ők mondták, hogy hosszabb ideig külföldön tartózkodott. Remélték, hogy hazaér a szülésre.

- Hogy van a lányom?

Leültem a székre, és feltűrtem az ingujjamat. Alig éreztem a szúrást.

- Nem szépítem a helyzetet, a lánya életveszélyes állapotban van. Ha az ön vére nem megfelelő, akkor marad a készleten lévő, de újszülötteknél jobban szeretjük ezt elkerülni. Az ilyen drasztikus beavatkozás mindig kockázatos, ha lehet, minimálisra szeretnénk csökkenteni a veszélyt. Lássuk!

Egy ideig vizsgálódott, aztán mosolyogva rám nézett:

- Tökéletes! Fogyasztott az elmúlt tizenkét órában alkoholt?

- Nem. – feleltem.

- Akkor? Kezdhetjük?

- Máris? – nyeltem.

- Minél tovább húzzuk az időt, a baba annál nagyobb veszélybe kerül.

- Először nem veszik le tőlem? Nem kell valamiféle kezelés…?

- A közvetlen áramoltatás a legjobb. Nem biztos, hogy elég lesz, mert csak fél litert vehetünk le öntől, de az első adaghoz elég, és talán ez beindítja a kicsi májműködését. Akkor nem lesz szükség további transzplantra. Mehetünk?

Felálltam, és követtem őt. A nővérek pillanatok alatt segítettek, hogy bemosakodjak, aztán már ott ültem az inkubátor mellett, és figyeltem, ahogy a vérem egy csövön keresztül áramlik át a kicsiny testbe.

Most fogtam föl, hogy mi is történik. Hazajöttem. Hazajöttem? Márkot szinte alig ismerem, és a többiek is idegenek. Az egyetlen, aki valami kis emléket kelt bennem, az Emese, aki most épp idegösszeroppanással küzd. Itt ez a kislány, aki a dolgok állása szerint az enyém – ránéztem, a sötét haja, a vonásai – igen, az én kislányom, és beteg, a halálán van. Csak én menthetem meg.

Ha most nem roppanok össze, akkor soha. Szabad kezemmel megdörzsöltem az arcom. Végighúztam az ujjam a vágáson, még mindig nem szoktam meg. Vajon Emese is undorodna tőle, mint Rosario? Szerettem volna, ha nem. Szükségem volt a családomra, még akkor is, ha nem emlékszem rájuk. A szüleim biztosan nem fordulnak el tőlem, de Emesében nem voltam biztos. Talán ahogy Brazíliában viselkedtem vele, azzal végképp elrontottam mindent. Pedig éreztem, hogy összetartozunk, dühített, hogy nem emlékszem, de az érzéseim tomboltak, és azt üvöltötték, hogy szeretem ezt a nőt. A lányom felé fordultam, és könnyes lett a szemem.

- Ne halj meg! Hallod, kicsim?

Lassan telt az idő, de végül az orvos odalépett mellém.

- Végeztünk – mondta csendesen.

Nem siettem otthagyni az inkubátort, de senki nem küldött ki. Csak néztem a kislányomat, még mindig nem mertem kimondani a nevét, a fejemben sem. Benyúltam a kesztyűbe, és finoman megsimogattam a hasát. Valaki bejött, és csendesen megkerült.

- Az orvos azt mondja, hogy rengeteget segítettél. Köszönöm – Emese az inkubátor másik oldalára állt, és benyúlt a másik kesztyűbe.

- Nem csak neked kell vigyázni rá – suttogtam.

- Nem is emlékszel ránk – nézett a szemembe, közben ő is megsimogatta a kicsit.

- Ez igaz, de érzem, hogy idetartozom. Szeretnék emlékezni. Szeretnélek megint szeretni, mert tudom, hogy szerettelek.

- Ha akarod, én melletted leszek. – mondta halkan.

Megfogtam a kezét a baba fölött:

- El tudod felejteni Brazíliát? – kérdeztem. – Azt, ahogy ott viselkedtem?

- Az nem te voltál – suttogta.

- De sajnos igen. Az nem mentség, hogy nem emlékszem.

- Az tökéletes mentség. Rosario sok olyasmit hitetett el veled, ami hazugság volt, te pedig nem tudhattad. Mellette esélyed sem volt, hogy rátalálj magadra. – elhúzta a kezét, és kivette az inkubátorból.

- Mesélj rólunk! – kértem. – Mesélj arról, hogy milyen volt együtt!

- Nem. Ha magadtól nem jössz rá, kár erőltetni.

- De akkor hogy emlékezzek? Szeretném visszakapni az emlékeimet! – nyögtem kétségbeesve.

- Rico! Én nem adhatom vissza az emlékeidet. Nem fogom azt tenni, amit Rosario tett, hogy aztán azt hidd, hamis emlékeket kaptál.

- Akkor hogyan találjak vissza hozzád?

Mellé léptem, és átöleltem, éreztem, hogy meg kell tennem, és ez a gesztus jó volt, tudtam, hogy ettől mindketten megnyugszunk.

- Mit adhatsz nekem, Mesi, ami segít visszatalálni?

Halványan elmosolyodott, megsimogatta az arcomat, és megcsókolta a sebhelyemet. Ránézett a kicsire, és csendesen megszólalt:

- Elorát, magamat. És a jövőt.

Utószó

A házasságkötő terem zsúfolásig telt. Ahogy ott álltam, izgatottan várakoztam. Rico mosolyogva fogta meg a kezem:

- Ügyes lesz, ne izgulj! – súgta a fülembe.

- Tudom – feleltem. – de azért izgulhatok érte, ugye?

- Persze – nevette el magát.

Peti és Zoli unottan álltak mögöttünk, a barátnőik pedig izgultak, ők már csokordobást várták. Én nem annyira.

Aztán végre felcsendült a nászinduló. Márk felállt, és csillogó szemmel fordult hátra. Én tudtam, mire számítsak, de csak egy pillanatig néztem őt, még láttam, ahogy elkerekedik a szeme a csodálattól. Aztán már a menyasszonyt, és a koszorúslányokat néztem, ahogy mindenki. Jess olyan volt, mint Bell… a ruhája egyszerű vonalú, finoman szabott, kiemelte az alakját. Fátylat nem akart, ezért a csodás kontyba gyémántberakásos hajtűt tűzött. A két koszorúslány a húga, és az unokahúga volt, ők sem festettek kevésbé szépen, a ruhájuk halványlevendula színű volt, és hasonlóan könnyed, finom szabású. Előttük pedig a mi kis angyalkánk botladozott a kis Noel-el az oldalán. A kosár, amiből a fehér rózsaszirmokat szórták, nagyobb volt, mint a kislányom, de nagyon ügyesen megoldották. Noel tartotta, és Elora szórta a szirmokat. És bár én végig attól féltem, hogy elesik, ő kihúzta magát, felszegte a fejét, és egyenesen lépkedett. Hosszú, sűrű fekete, enyhén hullámos haja kibontva omlott le a hátán. A vékony szaténszalag, ami kordában tartotta, megegyező levendulaszínű volt a ruhájával. Könnybe lábadt a szemem, ahogy néztem. Éreztem, hogy Rico hátulról átölel, és a fülembe súgott:

- Ayor anosh’ni!

Hátranyúltam, s megsimogattam az arcát.

- Én is szeretlek – feleltem.

Peti és Zoli vigyorogva fordultak el, nehezen viselték, hogy „öreg” anyjuk, még mindig ennyire szerelmes, de nem foglalkoztunk velük.

Két év telt el, azóta, hogy Rico hazatért, de az emlékei sajnos nemigen tértek vissza. Voltak emlékképei, de csak homályosan, és azt sem tudta hova tenni. De amiben biztos volt már az első pillanattól kezdve, az a szerelem. Tudta, hogy szeret, én pedig minden pillanatban azon igyekeztem, hogy bizonyítsam, nem tévedett, amikor visszatért hozzám.

Miután megvizsgálta egy specialista, egy kissé elkeserített minket, mert azt mondta, hogy a sérülése, ami az agyának a memóriaközpontját érte, elég kiterjedt, a vérömleny valamiért nem szívódott fel, de szerencsére nem okozott több kárt. Viszont így kicsi volt az esély rá, hogy teljesen felépüljön, de nem kizárt.

Két éve minden nap úgy keltem fel, hogy reménykedtem, és két éve minden nap csalódtam kicsit. De nem törtem le. Új emlékeket festettünk magunknak, és egy új világot építettünk fel. Rico igyekezett nyitottan fogadni mindent, és amikor látta, hogy akik körülveszik, mind szeretik, és az ő érdekeit nézik, nem zárkózott be.

Mivel a baleset után Márk is, és Noel is itthon vállaltak munkát, amikor Rico hazajött, segítettek neki a keresésben. Végül abban az étteremben kapott zenészállást, ahol Márk volt a konyhafőnök, és mostanra annyi pénzt sikerült félretenniük, hogy saját étterem nyitásán gondolkodtak.

Jess közben odaért az anyakönyvvezetőhöz, Elora pedig odaszaladt hozzánk. Kicsi Noel pedig büszkén odalépkedett az anyukájához, és leült mellé. Leültünk, és csendesen hallgattuk a szertartást. Jess annyira izgult, hogy attól féltem elrontja, de szerencsére nem így történt. Gyorsan vége lett az egésznek, alig tizenöt perc volt, de a barátnőm számára ez volt a legboldogabb tizenöt perc, ahogy nekem is egy évvel ezelőtt. Bár akkor Márk és Noel végig azzal poénkodott, hogy érvénytelen, mert a vőlegény épelméjűsége kétségbe vonható.

Rico már három hete azon tanakodott, hogyan vágjon vissza Márknak.

A szertartás után átmentünk az étterembe, és az ünnepélyes hangulat feloldódott.

De még előtte Jess eldobta a csokrot, amit az egyik unokatestvére kapott el. A fiaim választottjai még csak a közelében sem voltak, de nem bántam. Nem a lányokkal volt gondom, de mivel én hittem ebben a szertartásban, nem örültem volna, ha már most tizenévesen végleg elköteleznék magukat.

Miután elhelyezkedtünk, Elora felkéredzkedett az apja ölébe, és megint eljátszották a szokásos kis műsorukat, amikor a kislányom végigpuszilgatta Rico arcán a heget. Ez szokásukká vált, és láttam, hogy segít Riconak elfogadnia megváltozott külsejét, Elora pedig így nem idegenkedett attól, ha meglátott egy ilyen embert. Közvetlenül fogadta, és nem bámulta feltűnően.

A vacsora alatt mindenki nevetett, és vidáman gratulált az ifjú párnak, folyamatosan köszöntőket mondtak, és végül Rico nem vágott vissza, csak bőséges gyermekáldást kívánt nekik.

Aztán következett a tánc, és a buli. Egy idő után láttam, hogy Elora nagyon elfáradt, ezért kimentettem magam, és felvittem a panzió szobájába.

- Anyaaaa! Nem akajom, még nem vajok ájmos.

- Rendben, szívem. Egy kicsit pihenünk, mert én álmos vagyok – lódítottam. – Aztán visszamegyünk, rendben?

- Ig-eeen – ásította, és eldőlt mellettem az ágyon.

Persze pár perccel később, már szuszogva aludt, felültem, de nem hagytam még magára.

Simogattam az arcát, és mosolyogtam.

Eszembe jutott a születése, a teljes letargia, a depresszió volt a legrosszabb, amikor kiderült, hogy Elora beteg, akkor úgy éreztem, ennél többet már képtelen vagyok elviselni. Imádkoztam, és rettegtem, tudtam, ha őt elveszítem, abba belebolondulok. Hogy Rico után őt is elveszítsem, az egyenlő lett volna a halálommal. Ahogy ott álltam az újszülött-intenzív ablaka előtt, és őt néztem, a többiek eltűntek, mintha egyedül álltam volna. Csak Elora, és én voltunk ott, és persze Rico, az emlékeimben, és az imáimban. Már nem hittem, hogy visszakaphatom, de az együtt töltött néhány gyönyörű hónapot senki sem vehette el tőlem, és itt volt Elora, meg persze Rico szülei. De ha a kislányom meghal…

Nem akartam még csak belegondolni sem. De kevés remény volt, éreztem, hogy én nem segíthetek neki.

Hallottam a halk beszédet, és azt, hogy Esperanza elsírja magát, de csak akkor tértem magamhoz valamennyire, amikor meghallottam a hangját, akkor is azt hittem, csak álmodom:

- Szia! – annyira vágytam a hangjára, hogy már ideképzeltem. De nem, tényleg itt állt. – Ő az? A kisbabád?

- Szia! – suttogtam. Nem mertem elhinni, hogy itt van. – Igen, ő Elora.

- Elora. A Willow-ból? – felismerés csendült a hangjában.

- Igen.

- Köszönöm.

- Emlékszel? – végre rá mertem nézni.

- Csak villanások ugranak be – rázta a fejét.

- Értem. – nyugodtam bele. Ezek szerint nem miattunk jött vissza.

- Mi a baja?

- Besárgult – suttogtam. – Valami gond lehet a májával.

- Remélem, meggyógyul – nyögtem.

- Én is. – elhallgatott kicsit, aztán megszólalt. – Örülök, hogy itt vagy.

- Azt már tudom, hogy Rosario nem a feleségem. – folytatta. – És azt is, hogy sosem szerettem. De rád sem emlékszem. Ne haragudj!

- Nem haragszom – mondtam. Továbbnéztem Elorát, és a könnyeimmel küzdöttem.

Szerettem volna, ha mond valamit, amitől megértem őt. Hogy mi vezette haza, de nem szólalt meg.

Ekkor kinyílt az intenzívosztály ajtaja, és kijött az orvos.

- Kardos kisasszony!

- Mi a helyzet? – kérdeztem rettegve.

- Sajnos nincs szerencsénk. – úgy omlottam össze, mint egy kártyavár. – A kicsi és az ön vére nem azonos csoportú. Ön nem adhat neki. Talán a nagyszülők valamelyike…

- Mihez kell vér? – kérdezte ekkor Rico döbbenten.

- Ön kicsoda? – nézett rá az orvos.

Várakozva néztem rá, vajon mit mond.

- Én vagyok a kicsi apja.

- Ez remek, jöjjön velem. Ne húzzuk az időt, máris megnézem a vércsoportját.

Csak néztem utána, és nem fogtam fel, mit tesz. Tényleg bemegy, képes megtenni? Komolyan egyetlen kérdés nélkül elhiszi, hogy Elora az ő lánya?

Mira és Jess kétoldalról közrefogtak, amikor látták, hogy megroggyan a lábam.

- Gyere, ülj le! – támogatott Mira.

- Ő az? – néztem föl. – Rico itt van? Eljött?

- Igen, anyus, itt van.

Kitört belőlem a zokogás, Esperanza leült mellém, és átölelt:

- Nyugodj meg kislányom! – suttogta. – Minden rendben lesz. Rico segít Elorán.

- Mama, tényleg itt van? – kérdeztem szipogva.

Rám nézett, és biccentett.

- Hazajött, kicsikém. Márk elmondta, hogy felhívta őt. Már tudja, hogy ide tartozik.

- Emlékszik? Nekem az előbb azt mondta, hogy nem.

- Nem emlékszik – guggolt elém Márk. – De tudja, hogy kik vagyunk, és próbálkozik.

- Honnan tudja, ha…

- Tudja, hogy kik a szülei, a barátai, azt is tudja, hogy te a barátnője vagy… csak nem emlékszik ránk. De akar, mondta nekem az úton idefelé, hogy össze van zavarodva, de mindent megnézett magáról, és rólunk a Facebookon, én pedig elmeséltem mindent, amit tudok, és az nem kevés. Hidd el, emlékezni akar. És visszakapni téged.

Halványan mosolyogni kezdtem.

- Segítünk neki – simogatta meg a karomat Mira.

- Így van, hamarosan pedig visszatérnek az emlékei, és csak nevetünk ezen az egészen – tette hozzá Jess.

- Remélem – suttogtam.

Az orvos kijött, és hozzám lépett:

- Kisasszony, Santos úr vére megfelelő, már el is kezdtük az átömlesztést.

Most néztem csak az ablak irányába, Elora inkubátorát eltolták.

- És ez nem veszélyes? – kérdeztem.

- Emese – váltott az orvos. – Santos úr vérénél nincs jobb lehetőség. És ezzel sokat segített a kislányán. Természetesen van kockázat, de ha semmit sem teszünk, akkor…

- Igen, tudom. És aláírtam a papírt, csak aggódom.

- Megértem, de én bízom benne, hogy minden rendben lesz. Ha gondolja, bejöhet ön is. Hamarosan végzünk.

- Persze, hogy megyek. – indultam utána.

Gyorsan bemosakodtam, és beléptem a kórterembe. Rico az inkubátornál állt, a kezét bedugta a kesztyűbe, és Elora hasát simogatta. Lassan odamentem, megkerültem az inkubátort.

- Az orvos azt mondja, hogy rengeteget segítettél. Köszönöm – suttogtam, miközben benyúltam a másik oldalról.

- Nem csak neked kell vigyázni rá – felelt.

- Nem is emlékszel ránk – ránéztem, és megsimogattam a kislányomat.

- Ez igaz, de érzem, hogy idetartozom. Szeretnék emlékezni. Szeretnélek megint szeretni, mert tudom, hogy szerettelek.

- Ha akarod, én melletted leszek. – mondtam halkan, és egyszerre kövek gördültek le a mellkasomról.

Megfogta a kezem:

- El tudod felejteni Brazíliát? – kérdezte. – Azt, ahogy ott viselkedtem?

- Az nem te voltál – suttogtam.

- De sajnos igen. Az nem mentség, hogy nem emlékszem.

- Az tökéletes mentség. Rosario sok olyasmit hitetett el veled, ami hazugság volt, te pedig nem tudhattad. Mellette esélyed sem volt, hogy rátalálj magadra. – elhúztam a kezem, és elléptem az inkubátortól. Az érzések vadul törtek rám.

- Mesélj rólunk! – kérte. – Mesélj arról, hogy milyen volt együtt!

- Nem. Ha magadtól nem jössz rá, kár erőltetni. – mondtam.

- De akkor hogy emlékezzek? Szeretném visszakapni az emlékeimet! – nyögte kétségbeesve.

- Rico! Én nem adhatom vissza az emlékeidet. Nem fogom azt tenni, amit Rosario tett, hogy aztán azt hidd, hamis emlékeket kaptál.

- Akkor hogyan találjak vissza hozzád?

Mellém lépett, és átölelt, hozzábújtam, és szerettem volna megmondani, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy itt van. Hogy hálás vagyok azért, amit tett, és amit az előbb mondott. Féltem reménykedni, de nem hagyhattam, hogy elmenjen.

- Mit adhatsz nekem, Mesi, ami segít visszatalálni? – kérdezte.

Halványan mosolyogni kezdtem, most először hívott így, amióta a baleset után találkoztunk. Megsimogattam az arcát, és megcsókoltam a sebhelyét. Fura érzés volt, de egyáltalán nem zavart. Ránéztem a lányunkra, és csendesen megszólaltam:

- Elorát, magamat. És a jövőt.

Kinyílt az ajtó, és Rico lépett be csendesen:

- Elaludt? – kérdezte.

- Igen. Máris megyek. – felálltam, de Rico megfogta a kezem, és a franciaágyhoz húzott.

- Ne siess! Nem akarod kényeztetni egy kicsit az uradat?

- Hé! – kuncogtam. – Nehogy felébresszük, különben reggelig sem alszik vissza.

- Majd csendesek leszünk. Nem kell úgy hangoskodnod, mint annakidején az erkélyen…

- Igen, akkor tényleg nem fogtam vissza mag… te emlékszel az utolsó éjszakánkra?

- Igen, és sok minden másra is. – vigyorgott.

- Mikor, hogyan? Miért nem mondtad eddig?

- Ssss, ne ébreszd fel Elorát, különben reggelig nem lesz nyugtunk! Már úgy két hete elkezdődött. Eleinte csak képek villantak be, aztán nagyon fájt a fejem, és egyre többször azt éreztem, hogy film pereg előttem, és tudom, hogy minden megtörtént. Nagyon furcsa volt.

- Emlékszem, sokszor panaszkodtál mostanában a fejfájásra.

- Pontosan, ezért a múlt héten elmentem Szamosi doktorhoz, ő csinált egy MR-t, ami kimutatta, hogy a vérömleny felszívódott, tudod, a múltkor is mondta, hogy kisebb, mint volt. És mostanra eltűnt.

- Ez most azt jelenti, hogy rám is emlékszel?

- Bizony, asszony, úgyhogy vigyázz, mert mindent tudok. – nevetett halkan.

- Mi mindent?

- Hogy mennyire szeretsz, hogy mit tett veled az első férjed, mindent. Mindent tudok rólad, szerelmem.

Mosolyogva néztem. Ő pedig összeráncolta a szemöldökét:

- Oh, és most ugrott be, elküldted Elora ultrahangos képét MMS-ben –magához szorított. – Annyi minden nem tiszta még.

- Idővel minden emléked visszatér, ez most már biztos – mondtam kicsit hangosabban, és megcsókoltam.

- Apa? Te is fejjöttél? Odabújhatok hozzátok? – motyogta Elora.

- Gyere, hercegnő – nevetett Rico könnyes szemmel, közénk húzta a kislányunkat, és eldőltünk az ágyon.

- Rico?

- Igen?

Féltem feltenni a kérdést, mert még nem voltam biztos magamban, de tudnom kellett, mit gondol.

- Szerinted öreg vagyok már még egy babához?

- Tessék? – nézett rám. – Úgy érted, hogy…?

- Talán. Nem biztos. Tudod, negyven fölött már nem biztos, hogy erről van szó, de… lehet – félénken mosolyogtam.

- Kicsim, ha te vállalod, hogy kihordd, én boldog lennék. Csak az egészségedet ne veszélyeztesse.

Megsimogattam a hasam, ő pedig rásimította a kezét.

- Szeretlek – suttogta.

- Ayor Anosh’ni. – feleltem, és szorosan hozzábújtam.

Már nem féltem attól, hogy bárki közénk állhat, és álemlékekkel elveheti tőlem. A szemében csillogó érzelmek minderről biztosítottak.

Vége