Betty Forester
Apacsszív
1. fejezet
Bármerre
nézett sötét volt, csak a távolban remegő halvány fényfolt mutatott némi
útjelzést. A hasadék sziklafalai fekete óriásként tornyosultak fölébe. Jordan
Cassidy rettegve rohant a másfél méter széles szurdokban.
Nem
mert hátranézni, üldözőinek hangja egyre közelebbről hallatszott. Az egyetlen
reményt a hasadék túlsó végén pislákoló fény jelentette. Tábortűz fénye volt.
És ahol tábortűz van, ott emberek is vannak. Csak remélhette, hogy nem
ugyanolyan haramiák várnak rá a túloldalon, mint akik üldözték, de már ez sem
számított. Csak jusson ki ebből a halálcsapdából.
Szerencsére
követői is gyalogosan voltak, lovaikat a hasadék bejáratánál hagyták. Azt
persze nem tudhatták, hogy Jordan remek futó, amikor kisgyermek volt, az apja
arra nevelte a ranchon, hogy fiútestvér híján, mindent magának kell megoldania.
Remekül bánt a lovakkal, és naponta hosszú mérföldeket futott, hogy az erőnléte
rendben legyen.
Még
jó, hogy amikor kilovagolt a csordákhoz nadrágot és inget vett föl, így most
nem kellett a súlyos szoknyával bajlódnia. Az lényegesen lelassította volna, de
a fűző már így is fojtogatta. A tüdeje sípolt a megerőltetéstől, és az izmai is
kezdtek begörcsölni. A félelem jócskán rontotta az esélyeit.
Végre
kiszabadult a fojtogatóan szűk járatból, a csillagos ég szinte olyan érzést
nyújtott, mintha mély vízből merült volna fel, hogy levegőhöz jusson. De a
reményei abban a pillanatban elszálltak, amint körülnézett.
Valóban
volt tábortűz, és valóban ültek körülötte… apacsok. És a tűz a sziklaperem alatt
meghúzódó kis völgyben volt, amit képtelen lett volna időben elérni.
Kétségbeesve
próbált kiutat keresni, de nem vette észre a kaktuszok és cserjék közt megbújó
szűk ösvényt. A lábai remegni kezdtek, és reszketve rogyott térdre. Megadta
magát a sorsnak. A vállai előrebuktak, ahogy zokogva összeroskadt.
A
kábulat előtti pillanatban még úgy érezte, erős karok ragadják meg, és emelik
fel: hát utolérték…
Tukayoo
lassan sétált fel az ösvényen. Derűsen hallgatta, ahogy harcosai vidáman
ünneplik azt a bejelentését, hogy hazatérnek. Már két hete távol voltak a
falutól, de szerencsére jó hírekkel mennek vissza. Az aggasztó szóbeszédek a
mexikói portyázó haramiákról alaptalannak bizonyultak. Ha voltak is ilyen
bandák, nem merészkedtek át a szurdokon. Az ifjú harcos remélte, hogy betartják
a határokat. Most végre megnyugodva térhettek haza. Az élelmiszer tartalékaik
megcsappantak, és ez a környék csak kígyókkal, és apróvaddal szolgált. A
harcosai tartalmasabb ételre vágytak.
Shadi
is biztosan nagyon várja már. Ő is várta a viszontlátást. Remélte, hogy még a
szülés előtt hazaérnek. Ott akart lenni az asszonya mellett, amikor a fia a
világra jön. Shadi hiába mondogatta, hogy ő úgy érzi lányuk lesz, Tukayoo
biztos volt benne, hogy első gyermeke fiú.
Jól
titkolta, de kisfiús izgalommal várta már. Nagyon fiatal volt még, ahogy az
asszonya is, de már gyermekkorukban tudták, hogy összetartoznak.
Amikor
a fiú megkérte az lányt az apjától, az egész törzs örömmel fogadta. Tukayoo
zsenge kora ellenére kimagaslott a társai közül, és kivívta az idősebb harcosok
tiszteletét bátorságával, és ügyességével. Ő pedig tudta, hogy a főnök fiaként
milyen kötelességei vannak a népével szemben.
Mosolyogva
áll meg a sziklafal mellett, hogy könnyítsen magán, amikor a lány szinte
kiesett a hasadék sziklái közül. Zihálva állt meg, az égre nézett, aztán térdre
rogyott. A fiú meghallotta az üldözők kiabálását. Gondolkodás nélkül a lányhoz
ugrott, a karjába kapta, és elindult vele a tűzhöz.
Az
emberei meglepve néztek fel, ahogy a tűz mellé lépett, némán figyelmeztette a
többieket, adott néhány utasítást, és a harcosok késedelem nélkül
teljesítették. Felkapták a fegyvereiket, és hangtalanul eltűntek az ösvényen.
Tukayoo
bevitte a lányt a sátorba, intett a legfiatalabb harcosnak, hogy maradjon vele,
aztán az emberei után sietett.
Pont
akkor ért fel, amikor az üldözők kirontottak a sziklák közül. Öten voltak, mint
a harcosok. Részegek, és az indián azonnal tudta, hogy könnyű dolguk lesz.
Néhány perc alatt felülkerekedtek rajtuk.
Tukayoo
térdre kényszerítette a vezetőjüket. Agyát elborította a harcosok vérszomja.
Megragadta a férfi haját, hátrafeszítette a fejét, és szinte öntudatlanul
ragadta meg a kést. Üvöltve vágta el a torkát, és mielőtt ellenfele meghalt
volna, végighúzta a fejtetőn, és csak akkor tisztult ki az agya, amikor a férfi
összeroskadt előtte, és a véres hajcsomó ott maradt a kezében.
Zihálva
próbált lehiggadni. Máskor tudta, hogy az áldozata egyben az ellensége is. Ez a
férfi nem őt fenyegette, nem kellett volna tennie semmit, de ahogy felidézte a
rettegő lány tekintetét, a reménytelen megadást, képtelen volt másként
cselekedni.
Lassan
körbenézett, látta, hogy az emberei is hasonló állapotban vannak. Térdre esett,
és imádkozni kezdett a szellemekhez. A többiek csatlakoztak hozzá. Csak miután
teljesen megnyugodtak, akkor tértek vissza a sátorhoz. A holttesteket úgy
hagyták ott, ahogy összeestek.
Fáradtan
ülték körül a tüzet, de Tukayoo azonnal bement, hogy megnézze, mi van a
lánnyal.
Még
mindig eszméletlen volt.
-
Hogy van? – kérdezte az ifjút.
-
Nem mozdul. – felelt a másik.
-
Menj ki nyugodtan, Hok’ee! Pihenjetek le! Mondd meg a többieknek, hogy amint a
lány magához tér, elindulunk.
-
Haza akarod hozni, Tukayoo?
-
Nem.
-
Akkor?
-
Elvisszük egy fehér város közelébe, ott elengedjük, hogy hazamehessen az
övéihez.
-
Komolyan gondolod? Nézz rá! Miért nem tartjuk magunknál? Biztosan lenne, aki
szívesen az asszonyává tenné – mondta a fiú.
-
Gusztust kaptál rá? – kérdezte Tukayoo.
-
Nézd meg, milyen hamvas a bőre! – nyögte. – És a haja… Még sosem láttam ilyen
hajszínt.
-
Nem bántjuk! – jelentette ki a csapat fiatal vezére. – Nem azért mentettük meg.
Ifjú vagy, és heves. Tanulj meg uralkodni az ösztöneiden!
-
Értem. Bocsáss meg!
-
Rendben. Most menj!
Amint
kettesben maradt a lánnyal, végignézett a törékenynek tűnő testen. Az őzbőr
nadrág szorosan feszült a lány csípőjére, kiemelve a kerekded formát. A világos
ing se arra volt hivatott, hogy elrejtse a lány formálódó kebleit. Fiatal volt,
szinte még gyermek. Évekkel fiatalabbnak tűnt Shadinál is. Aranyszín haja
részben kibomlott, és huncut tincsek lógtak az arcába. Tukayoo sem látott még
ilyen hajat, sőt még sosem látott közelről fehér lányt. Nem tudta megállni,
megérintette az arcát, és kisimította a lágy, selymes tincseket.
A
lány ijedten összerezzent, és kinyílt a szeme. Amint meglátta, hogy ki guggol
vele szemben, rémülten felugrott, és felsikított.
-
Sss! – emelte fel a kezét Tukayoo. – Senki sem fog bántani. – szólalt meg
angolul.
Véres
tenyere ellentmondott békés szándékainak, ezért gyorsan leengedte.
-
Nem bántalak – ismételte meg. – Ez az üldözőid vére. Többé nem kell félned
tőlük.
A
lány még mindig némán, rémült szemmel nézte őt. A rettegés elnémította, tágra
nyílt szemmel mérte végig a fiút.
Azonnal
megbizonyosodott róla, hogy tényleg apacs. Elárulta jellegzetes öltözéke, a
térd alatt megkötött bőr mokaszin, a vastag, erős anyagból készült ágyékkötő,
aminek a hátsó fele jóval hosszabb volt, mint az eleje – Jordan nem értette,
miért nem fordítva van – és a dús, fekete hajat kordában tartó vászon pánt,
amit a tarkóján kötött meg.
-
Elviszünk egy fehérek lakta városba – folytatta az idegen harcos – vagy, ha
megmondod, merre laksz, akkor oda. A szavamat adom, hogy sem én, sem az
embereim nem tesznek kárt benned. Épségben és érintetlenül hazaviszünk.
Megesküszöm rá. Megesküszöm a feleségem életére.
A
lány szemében ekkor valami megvillant. Tukayoo most látta, hogy smaragdzöld a
színe. Megemelte a fejét, és döbbenten felnyögött.
Jordan
is észrevette a reakciót, és éledő reménye azonnal elszállt. Ez a vadember
mégsem engedi el. Az apja mindig próbálta tiltani attól, hogy egyedül ilyen
messzire kilovagoljon, de muszáj volt jönnie, az egyik jól tejelő marha
elszökött. Nem tehetett mást, az embereket annyira lekötötte a munkájuk, hogy
mire észrevették, az már késő lett volna. Jordan gyorsan kapcsolt, és
utánaeredt.
És
most itt volt, hatalmas bajba keveredett. Megszabadult ugyan az üldözőitől, de
apacsok kezére került. A hírhedten kegyetlen, barbár vademberek nem arról
voltak híresek, hogy kesztyűs kézzel bánnának a foglyaikkal. És most ez a
harcos látható vágyakozással nézett rá.
Rémülten
nézett körbe, a menekülés útját keresve, de a fiú pontosan a sátornyílás előtt
guggolt. Azt tudta, hogy annyi ideje nincs, hogy átmásszon a bőrök alatt.
Visszanézett
az indiánra, akit láthatóan mulatatott a viselkedése.
-
Szomjas vagy? – kérdezte.
Jordan
dermedten kuporgott.
-
Érted, amit mondok? – a fiú hangja most türelmetlenné vált.
Végre
sikerült bólintania.
-
Szo… szomjas vagyok – suttogta a lány.
Tukayoo
a bejárat mellett felakasztott tömlőért nyúlt, és odanyújtotta neki.
-
Víz.
-
Köszönöm. – bátortalanul érte nyúlt.
Hatalmas
kortyokkal itta a hűs nedűt. Most érezte csak, mennyire kimerítette a futás.
Még sosem menekült az életéért. Majdnem teljesen kiitta a tömlő tartalmát,
bocsánatkérően nézett az indiánra, ahogy visszaadta.
Meglepetésére
a fiú nevetni kezdett.
-
Látom, tényleg szomjas voltál. Jobban érzed magad?
Jordan
megint bólintott.
-
Ha az előbb nem szólaltál volna meg, azt hinném, néma vagy – folytatta könnyed
hangnemben Tukayoo.
Próbált
minél kedvesebben beszélni a lányhoz, hogy csillapítsa a félelmét. Közben pedig
a tenyerébe öntötte a maradék vizet, és lemosta róla a vért. Jordan
összerázkódott.
A
fiú felnézett rá. Szeme pajkosan, melegen csillogott.
-
Hidd már el, hogy nem bántunk! Ha akarod, megmutatom neked, mit tettünk
azokkal, akik üldöztek, de nem hiszem, hogy látni szeretnéd.
A
lány szemében újabb félelemszikra lobbant, Tukayoo azonnal tudta, hogy
hibázott.
Gyorsan
megtörölte a kezét az ágyékkötőben, ami így belátást engedett alá, a lány
zavartan elfordult. A harcos leült Jordannal szemben, és melegen a szemébe
nézett.
-
Tukayoo vagyok. Téged hogy hívnak?
-
Jo… Jordan.
-
Üdvözöllek, Jordan! – mosolygott.
A
lány szemében a rémületet lassan értetlenség váltotta fel. Kezdte elhinni, hogy
az indián tényleg nem fogja bántani, de nem értette a viselkedését.
-
Miért? – kérdezte halkan.
-
Mit miért? – kérdezett vissza a fiú.
-
Miért vagy ilyen kedves?
-
Azt szeretnéd, ha bántanálak?
-
Nem! – húzódott megint hátrébb a lány.
-
Nyugodj meg! Nem is foglak. És az embereim sem.
-
Hol tanultál meg angolul? – kérdezte Jordan.
Tukayoo-t
meglepte a lány reakciója, nem értette, miért váltott hirtelen témát.
-
Tessék?
-
Hol tanultál angolul beszélni?
-
Gyerekkoromban sokszor járt nálunk egy kereskedő, a törzsünk üzletelt vele.
Aztán apám az ő javaslatára elküldött keletre, az iskoláitokba.
-
Hány éves vagy? – kérdezte hirtelen Jordan.
-
Ezt nem értem – lepődött meg a fiú.
-
Azt mondtad, megesküszöl a feleséged életére. Hány éves vagy, hogy már van
feleséged?
-
Ez a huszadik nyár, amit megéltem, ha erre gondolsz.
-
Igen.
-
És te? – kérdezte.
-
Ősszel leszek tizenhét.
Tukayoo
megint megnézte magának a lányt, nem tévedett, nagyon fiatal, de már kész nő.
-
Neked van már férjed?
-
Mi? Dehogy! – tiltakozott hevesen Jordan.
A
fiú megint mosolyogni kezdett. A lány belenézett az arcába, és teljesen
megnyugodott. Már tudta, hogy az ifjú tényleg nem fogja bántani. Annyira
őszinte, meleg volt a mosolya, hogy minden kétségét eloszlatta.
-
Merre laksz? – kérdezte Tukyaoo. – Hazaviszünk, nehogy valami baj érjen.
-
Eljönnél velem a fehérek földjére?
-
Fehérek földjére? – villant a szeme. – Itt minden a miénk, a fehérek csak
elvették tőlünk.
-
Bocsáss meg! – suttogta Jordan megszeppenve.
A
fiú azonnal ellazult.
-
Semmi baj. – a hangja kimért maradt. – Próbálj aludni! Reggel elindulunk.
Kimászott
a tűz mellé, és lekuporodott. A többiek az utasítását várták.
-
Reggel indulunk. Elvisszük a legközelebbi város határába, vagy ha megmondja,
melyik ranchon lakik, akkor oda.
-
Bölcs döntés ez, főnök? – kérdezte Lootah. – Annyira közel menni a fehérekhez?
Mostanában folyamatosan járőrőznek a csapataik.
-
Majd óvatosak leszünk. – mondta Tukayoo.
-
Főnök, miért érdekel a lány? Csak egy idegen.
-
Védelemre szorul.
-
És megkívántad – mondta Kohana.
-
Mit beszélsz? Engem vár Shadi.
-
Attól még kiélvezhetnéd a kicsikét. Mikor jutsz hozzá, hogy egy ilyen hamvas
bőrű, aranyhajú, kívánatos lányt megkaphass? – erősködött Kohana.
-
Hallgass! – förmedt rá Tukayoo.
-
Akkor engedd meg, hogy mi szórakozzunk vele!
-
Senki nem nyúlhat hozzá egyetlen ujjal sem – mondta haragosan a fiú. – Ha bárki
megpróbálja, azt megölöm. Megesküdtem neki, hogy érintetlenül juttatjuk haza.
-
Megint túl jólelkű vagy! – mondta Kohana. – A fehérek talán tekintettel vannak
az asszonyainkra? Megalázzák őket, mielőtt megölik.
-
Azt mondtam, hallgass! Ha ellenszegülsz a parancsomnak, akkor meg kell küzdened
velem. Mi nem leszünk olyanok, mint a fehérek. Menjetek aludni, Lootah, te és
Hok’ee őrködjetek! Lehet, hogy azoknak voltak még társaik. – intett a szirt
felé. – Holnap reggel elindulunk. Visszavisszük a lányt, aztán indulunk haza.
Felállt,
és elindult a sátor felé.
-
Te vele alszol a sátorban? – kérdezte Kohana.
-
Talán gondod van ezzel? – kérdezett vissza Tukayoo.
Kohana
az egész felderítő út alatt próbálta aláásni a tekintélyét. Megkérdőjelezte az
utasításait, és volt, hogy nyíltan ellenszegült neki. Kezdett nagyon dühös
lenni rá. Igaz nem Tukayoo volt a törzsfőnök, egyelőre, de az apja után őt
illette meg a tisztelet. Kohana nehezen viselte, hogy egy nála jóval fiatalabb
harcos utasítgassa. Abban bízott, hogy a főnök halála után rá hárul majd ez a
megtiszteltetés, nem a taknyos
Tukayoo-ra, aki épphogy férfikorba lépett.
-
Nem, csak minket tiltasz a szórakozástól, te pedig egész éjjel élvezheted.
Az
ifjú harcos morogva fordult idősebb társa felé. Hok’ee elé állt:
-
Főnök, ne engedd, hogy feldühítsen! Ez a célja. – súgta a fiú fülébe.
-
Igazad van! – szólalt meg kimérten. – Menj be hozzá te! De ha csak egy haja
szála is meggörbül, megöllek.
Ellépett
a sátor elől, és rezzenéstelen tekintettel meredt a harcosra. A másik végül
lehajtotta a fejét, és bocsánatkérésfélét mormolt.
Tukayoo
megfordult, és bemászott.
Jordan
ugyanúgy kuporogva ült, ahogy az indián ott hagyta, hallotta a kinti
beszélgetést, de mivel az indiánok az anyanyelvükön beszéltek, semmit sem
értett belőle. Csak annyit fogott fel, hogy megmentője kemény vitát folytat az
egyik harcossal. Sejtette, hogy ő a vita tárgya. Nagyot nyelt a gondolatra,
hogy mi lesz, ha Tukayoo képtelen megvédeni őt a többiekkel szemben. Végül
meghallotta, hogy a kellemesen zengő mély hang a sátor elől dörren haragosan a
másik felé. Összerezzent, érezte, hogy ez a vita csúcspontja, most dől el, ki
nyert. Remegve figyelte, ahogy a takaró megemelkedett, és a kinti világosságból
bemászott egy alak. Nem ismerte fel, rettegni kezdett, hogy a másik hang
tulajdonosa jön, hogy bántsa.
Az
alak leült, és felé nézett. Hangosan engedte ki a levegőt, amikor megszólalt:
-
Miért nem alszol? – kérdezte Tukayoo. – Pihenned kell, holnap hajnalban
indulunk, és hosszú lesz az út a városig.
-
Nem kell a városig vinnetek – suttogta. – Alig egynapi járásra vannak a
legelők, ahova kihajtottuk a marhákat. Ha odáig elvisztek, ott már biztonságban
leszek. A hajcsárok ismernek.
-
Nem lesz gond, ha mi viszünk vissza? Hányan vannak?
-
Húszan vannak kint, de van köztük indián, nem lesz baj.
-
Nem tudom – mormolta a fiú halkan.
-
Te megvédtél azoktól a vademberektől, én megvédelek benneteket tőlük. – mondta
a lány határozottan.
Tukayoo
felkacagott, most egészen kisfiússá vált, Jordan is mosolyogni kezdett.
-
És a te szavad elég, hogy megfékezzen húsz feldühödött hajcsárt? – kérdezte a
fiú, amikor abbahagyta a nevetést.
-
Meg tudom győzni őket. Hidd el!
-
Hiszek neked – komolyodott el az indián. – De most már tényleg aludj!
-
Az előbb miattam vitáztál az embereiddel? – kérdezte Jordan.
-
Emiatt ne aggódj! Szót fogadnak nekem.
-
Nem szeretném, ha miattam…
-
Mondtam, ne aggódj miattuk!
-
De egyszer csak idecsöppenek, és minden terveteket felborítom.
-
Jordan, megígértem, hogy biztonságosan visszajuttatlak. Így is lesz. Az
embereim nem fognak bántani. És most próbálj meg aludni!
A
sátor másik felében lévő fekhelyhez hajolt, felemelt egy szőrmetakarót, és
Jordan felé nyújtotta.
-
Köszönöm – mondta halkan a lány.
Lefeküdt,
magára húzta a szőrmét, és hamarosan álomba szenderült.
Tukayoo
a másik fekhelyről figyelte őt. Képtelen volt aludni, Kohana megjegyzése járt
az eszében: megkívántad.
Tényleg erről lenne szó? Vagy csak a lány idegen külseje zavarta. A bőre, a
szeme, és a csodásan aranyló haja. Igaza volt Kohanának, a lány nagyon
kívánatos volt. De csak ezek miatt, mert más volt. Most, hogy beszéltek, még
inkább érezte, mennyire más, mint a törzsbéli lányok, ő még annyira gyerek
volt, egy kisasszony, ugyanakkor kemény. Rettegett, de igyekezett titkolni, és
erősnek mutatta magát.
A
fiú hirtelen megrázta magát. Nem gondolhat ilyesmire! Ez a lány egy boszorkány.
Megkavarja a fejét. Neki ott az asszonya, akit szeret, hamarosan gyermekük
lesz. Nem foglalkozhat egy ilyen kislánnyal, egy sápadtarcú
kislánnyal. Hajnalban elindulnak, visszaviszi, utána hazatér, és elfelejti,
hogy ismerte.
A
lány megmozdult, ahogy fordult, a takaró lecsúszott a válláról, és a
mellkasáról.
Tukayoo
megbabonázva nézte a formás kebleket. Közelebb hajolt a lányhoz, amikor
mozgolódást hallott kintről.
Pillanatok
alatt cselekedett, a sátor előtt volt, kezében tőr, és hangtalanul figyelt.
Látta
az osonó alakot, ahogy a másik is észrevette őt. Megálltak egymással szemben.
-
Mit mondtam neked Kohana? – szinte lehelte a szavakat.
-
Finom volt a fehér szajha? – kérdezte válasz helyett.
-
Megmondtam, hogy ne szegülj ellen a parancsomnak!
-
Én is kérem a részemet a lányból.
-
Jordan a védelmem alatt áll. Ha őt akarod, előbb velem kell végezned.
-
Legyen! – vigyorgott a harcos.
-
Álljatok le! – állt közéjük Hok’ee. – Testvéreim, ne forduljatok egymás ellen
egy gyereklány miatt!
-
Kohana! Most figyelmeztettelek utoljára. Nem nyúlhatsz a lányhoz!
A
harcos felhorkant, és közelebb lépett Tukayoohoz. A fiú megfeszítette az
izmait, és felkészült a támadásra.
Kohana
elérkezettnek látta az időt, hogy szembeszálljon Tukayooval, de Hok’ee közéjük
állt.
-
Kérlek! – mondta a fiú. – A testvéreim vagytok, ne kelljen végignéznem, ahogy
megölitek egymást!
-
Kohana, menj vissza a helyedre! Ha hazaérünk, megküzdhetünk, de ennek most
nincs itt az ideje. Össze kell fognunk, hogy mind túléljük.
-
Nem lenne rá szükség, ha nem hoztad volna a nyakunkra! – sziszegte a férfi.
-
Mit kellett volna tennem? Hagytam volna, hogy megöljék?
-
Nem kéne, hogy egy sápadtarcú miatt kockáztass mindent!
-
Így döntöttem. Nem hagyom, hogy a lánynak baja essen. Most pedig menj!
Kohana
visszament a fekhelyéhez, de közben szúrós pillantást vetett Tukayoo felé.
-
Főnök – szólalt meg angolul Hok’ee, hogy Kohana ne értse. – Kint maradok,
figyelek rá.
-
Nem, pihenj le! Meg tudom védeni magunkat.
Tukayoo
maga elé engedte a fiút, aztán ő is bemászott.
-
Istenem! – nyögte az ifjú harcos. – Tukayoo, ez a lány…
-
Tudom. Feküdj le, kölyök, és próbálj nem figyelni rá!
Hok’ee
hamarosan halkan horkolva elaludt, de Tukayoo nem hunyta le a szemét. Minden
apró zajra figyelt, de szerencsére az éjszaka hátralévő része békében telt.
Az
indián végül lehiggadt, bár a lány megjelenése zavart keltett az emberei közt,
és őt magát is felkavarta, de próbált hideg fejjel gondolkodni. Ő csak egy
fehér lány, aki segítségre szorul.
Talán
azért akarta épségben visszavinni, hogy bebizonyítsa a sápadtarcúaknak, hogy ők
nem barbárok. Még élénken emlékezett arra, hogy amikor az apja elküldte a
fehérek iskolájába, hogyan néztek rá. Meg kellett küzdenie azért, hogy
elviseljék. El sosem fogadták, de mire befejezte, legalább nem zaklatták. Bár
visszagondolva, az sem volt jobb, hogy levegőnek nézték őt. Egyetlen tanára
volt, aki kedvelte őt, de miután végzett, az öreg angoltanárt megölte néhány
bandita…
-
Tukayoo! Főnök! Ideje indulnunk! – szólt hozzá halkan Hok’ee.
A
fiatal harcos pislogva nézett fel, a nap már kezdte megfesteni a keleti
látóhatárt.
2. fejezet
Amikor
Jordan kinyitotta a szemét, először megdöbbent, de hamar rájött, hogy hol van,
és mi történt vele.
Felpattant,
és ki akart szaladni a sátorból, de erős karok húzták vissza. Rémülten fordult
meg.
-
Ne siess! – mondta halkan az indián. – Együtt megyünk ki.
-
Miért? – nézett értetlenül a lány.
-
Ugye nem akarod, hogy Kohana, és a többiek rád ugorjanak?
-
Oh! – nyögött fel Jordan. – Értem. Persze, hogy nem akarom.
-
Mellettem nem eshet bajod, de az embereim két hete nem voltak asszonnyal, és te
a szemükben nagyon kívánatos vagy. Nem akarom, hogy felizgasd őket.
-
Persze – mondta ismét, és közben a fiú szemébe nézett.
Arra
gondolt, ahogy Tukayoo tegnap este nézett rá. Elképzelte, mi járhatott akkor a
harcos fejében, és megborzongott. Hagyta, hogy a fiú előtte menjen ki, aztán
követte. A többi harcos már kint várt. Összepakoltak, és útra készen
várakoztak.
-
Éhes vagy? – kérdezte Tukayoo.
Az
egyik harcos dühös szemeket meresztett a fiúra. Jordan ijedten nézett körbe.
Tukayoo az anyanyelvén szólt a férfihoz:
-
Megmondtam, nem eshet baja!
-
Tudom… főnök!
-
Akkor mi a gond?
-
Mit kérdeztél tőle?
-
Hogy éhes-e?
-
Mégis kinek az adagját csökkented le? – kérdezte Kohana.
-
A sajátomat – mondta kimérten Tukayoo, és máris elővette a csomagjából a
szárított húst. Kettéosztotta, és Jordan felé nyújtotta a nagyobb darabot.
A
lány nem értette ugyan a szavakat, de a fiú gesztusaiból felfogta, miről van szó.
Ránézett, aztán kinyújtotta a kezét, és a kisebb húsért nyúlt. Tukayoo szeme
furcsa meglepetéssel megvillant. Halványan elmosolyodott.
Ekkor
a másik fiatal harcos is elővette a saját adagját, letört belőle egy darabot,
és Jordan felé nyújtotta.
-
Megosztozunk – mondta angolul, és ő is a lányra mosolygott.
-
Köszönöm – nézett rá a lány hálásan.
Megreggeliztek,
aztán elindultak. Tukayoo megfogta a lova gyeplőjét.
-
Visszamegyünk a szurdokon át. – adta ki az utasítást. – Eltalálsz a
táborotokba?
-
Gondolom – felelt a lány. – Végig kelet felé jöttem. Diablo nyomait biztosan
megtaláljuk.
-
Diablo a lovad? – kérdezte Tukayoo.
-
Igen, a szurdok előtt, elhajtottam. Elég okos hozzá, hogy egyenesen
visszamenjen.
-
Rendben, akkor majd megkeressük a nyomát.
Elindultak
az ösvényen, ám amikor felértek a szirtre, Jordan felnyögött. Meglátta üldözői
megskalpolt, vérbefagyott holttestét, és a gyomra felkavarodott.
-
Ne haragudj! Szólnom kellett volna – szólt halkan az indián. – Ne nézd őket!
Jordan
szót fogadott, és hátat fordított a mészárszéknek. Lassan vette a levegőt, hogy
csillapítsa a rosszullétét.
-
Hok’ee, Lootah, ti mögöttünk jöttök! Kohana, te és a többiek előrementek! –
rendelkezett az ifjú vezér.
Jordan
látta, hogy a Kohana nevezetű férfi, megint szúrósan nézi a fiút. Az előbbi
beszélgetéskor rájött, hogy vele vitázott tegnap éjjel Tukayoo. Sejtette, hogy
ez volt az oka, amiért nem hagyta, hogy a férfi a hátába kerüljön.
Kantárszáron
vezették a lovakat, ahogy beléptek a sötét hasadékba. Jordan megborzongott, amikor
felidézte a tegnap éjszakát, a rettegés emléke átjárta őt, és megtorpant.
Tukayoo
észrevette a reakcióját, bátorítóan megfogta a kezét, és közel húzta magához.
-
Nem eshet bajod – mondta halkan. – Senki sem fog bántani.
-
Köszönöm – motyogta halkan a lány, de a remegése nem csillapodott, csak akkor,
amikor végre kijutottak a túloldalon.
Az
indiánok feszülten figyeltek minden mozgásra, és jelre. Jordan csak állt, és
nézte, ahogy a nyomokat vizsgálták.
-
Van itt néhány nyom, ami elég zavaros – mondta Tukayoo. – Nyugat felől
érkeztek, aztán dél felé fordultak, de azok már nem annyira mélyek. Ezek
lehettek az üldözőid lovai – nézett Jordanra.
-
Diablo bal első lábán sérült a patkó. Egy helyen két szöggel van felfogatva. –
informálta az indiánt.
-
Igen, látom. Itt van – mutatta. – Igazad volt, nyugat felé vezet, visszament.
Valóban okos állat.
Ezután
az emberei felé fordult, megmutatta nekik a nyomot, és megbeszélték, hogy
amilyen gyorsan lehet, követik.
Felültek
a lovakra, Tukayoo felhúzta maga elé a lányt, és elindultak. Gyorsan haladtak,
az apacsok nem akarták húzni az időt. Jordan hamar felvette a ló ritmusát,
szinte együtt mozogtak Tukayoo-val.
-
Szóval az apád elküldött angol iskolába? – kérdezte a lány.
-
Igen, ő a törzsünk főnöke, egy napon majd követem őt, és úgy gondolta, fontos,
hogy kapcsolatba tudjak lépni a sápadtarcúakkal.
-
Főnök leszel? – nézett hátra meglepve.
-
Egy napon majd igen – mondta a fiú egyszerűen.
Nem
nézett a lányra, eltökélte, hogy figyelmen kívül hagyja a szépségét.
-
Jó lovas vagy – mondta az indián egy idő után.
-
Ötévesen már lovagoltam – felelt a lány könnyedén. – Apám már kis koromban
megtanított. Ahogy sok minden másra is.
-
Mire? – kérdezte a fiú kíváncsian.
-
A munkákra a földeken, a marhaterelésre, a farm ügyeinek a vezetésére.
-
Miért kell ezt neked csinálnod? Erre a munkára ott vannak a férfiak.
-
Igen, de valakinek kézben kell tartani a dolgokat. És apám már nem fiatal. Én
fogom átvenni a helyét.
-
Nincs bátyád?
-
Volt egy, de csecsemőkorában meghalt. Aztán amikor én születtem, anyám is
meghalt.
-
Az apád nem akart új asszonyt?
-
Nem tudom – vonta meg a vállát Jordan. – Nekem erről sosem beszélt.
-
Értem. – mondta a fiú. – És a férfiak hallgatnak rád?
-
Nem is tudod, mekkora szavam van. – mosolygott a lány. – Én vagyok a Casa de
Sol örököse.
-
Casa de Sol. Hallottam róla. – bólogatott az indián. – Az többnapi járás, onnan
hajtottátok ki ilyen messzire az állatokat?
-
A legelők kiégtek a szárazság miatt. Apám most próbálja odavezetni a folyó
vizét, hogy újra kihajtsanak, de az állatok nem bírják addig.
-
És engedte, hogy te is kilovagolj ilyen messzire?
-
Nem volt választása.
-
Igen, te vagy az örököse a birtoknak. A te felelősséged, hogy vigyázz az
állatokra.
Jordan
kiérezte a furcsa élt a hangjából.
-
Miért mondod ezt? – nézett hátra. A fiú arca egészen közel volt, a szemei
belemélyedtek az övébe. Jordan megborzongott.
-
Túl fiatal vagy ekkora feladathoz. Ráadásul asszony. Nem a te feladatodnak
kellene lenni.
-
Mennyit tudsz te a gazdálkodásról? Ti csak vadásztok, és raboltok. – nem
akarta, de a hangja élesen csengett.
-
Mi nem szoktunk rabolni! – csattant fel Tukayoo. – És igenis gazdálkodunk a
földjeinken. Azon a kevésen, amit ti,
fehérek, még nem raboltatok el tőlünk.
-
Az apám senkinek nem rabolta el a földjét – vágott vissza. – Amikor az őseink
Texasba jöttek az a terület a senkiföldje volt. Apám nagyapja megművelte,
állatokat vásárolt, és tenyészteni kezdte őket. Munkát adott az itt élő
népeknek.
-
Gondolod, hogy az apád nagyapja békésen szerezte meg a földet? – kérdezte
keményen.
-
Nem voltak itt indiánok. Nem kellett elvennie.
-
Vagy neked ezt mesélték.
Jordan
már épp vissza akart vágni, amikor Hok’ee hátrakiabált.
-
Főnök, ott van a tábor, de…
Előrenéztek,
Jordan felnyögött, amikor meglátta a sátrak füstölgő maradványait.
-
Istenem! Mi történt? – zokogott fel.
Le
akart ugrani a lóról, de Tukayoo keményen visszatartotta.
-
Várj!
-
De az emberek… az állatok!
-
Meghaltak – léptetett vissza Hok’ee.
Jordan
elgyengült, a zokogás megremegtette a vállát. Tukayoo szorosan megfogta a
derekát, hogy ne essen le a lóról.
-
Nyugodj meg! – mondta.
A
lány azonban megfeszítette magát, és lecsúszott.
-
Jordan! – szólt utána, és ő is leugrott, és megfogta a karját. – Jordan, várj!
Hadd vizsgáljuk meg a nyomokat!
-
Mit akarsz vizsgálódni? – üvöltött rá. – Nem látod a nyílvesszőket? Pont, mint
a tieitek. A ti fajtátok volt!
Kirántotta
magát a fiú fogásából, és elindult a sátrak közt. Kohana elé állt, és lefogta.
-
Nézzetek körül! – adta ki a parancsot Tukayoo, és Jordanhoz lépett.
-
Mi nem rablunk ki békés tehenészeket. – vetette oda nyersen.
-
Főnök, a nyílvesszők hegye nem csontból van, hanem fémből. Ilyet a kiowák
használnak. – mondta Lootah.
-
Ezek itt patkolt lovak nyomai. És legalább egy naposak.
Tukayoo
odahúzta a lányt.
-
Nézd! – mutatta. – Ha annyira tisztában akarsz lenni az itteni dolgokkal, akkor
tudnod kell, hogy mi nem patkoljuk a lovainkat. Csak a fehérek és a mexikóiak.
-
De a nyílvesszők…
-
A miénknek csonthegye van, és egyszínű tollszárat használunk. Ezek színesek, a
kiowák használnak ilyet.
Hátranyúlt,
és elővett egyet a hátára erősített tegezből.
-
Látod a különbséget?
Jordan
megvizsgálta, és már értette, miről beszél a fiú. Csendben bólintott.
-
Ne haragudj! Én csak…
-
Nem tudhattad. – enyhült meg az indián, és körülnézett. – De ezt nem indiánok
tették.
-
De, ha nem a ti fajtátok volt, akkor kik?
-
Talán mexikóiak.
-
Azok nem használnak íjat. – gondolkodott a lány.
Tukayoo
figyelte, ahogy a kétségbeesése átalakul kemény számításba.
-
Pontosabban apám egyszer mesélte, hogy akad néhány rablóbanda, akik
előszeretettel hagynak olyan nyomokat, amik az indiánokra terelik a gyanút.
-
Lehet – nézett rá a fiú.
-
Főnök, senki sem élte túl. Az állatokat elhajtották délnek. Láttam a nyomokat.
– mondta Hok’ee.
-
Istenem! – nyögte újra Jordan. – Mit fogok mondani az apámnak? Majdnem a teljes
csorda!
Elkeseredetten
nézett körbe. Hirtelen megpillantotta Diablo-t, ahogy a vízmosás rejtekében
ivott, egy másik lóval.
Futni
kezdett feléjük.
-
Jordan, hova mész? – kiáltott utána Tukayoo, de aztán ő is meglátta az
állatokat. – Állj meg! Lehet, hogy…
A
lány nem hallgatott rá, egyenesen a lóhoz futott. Hirtelen karok ragadták meg.
-
Miss Cassidy! Miss!
-
Miguel? – tért magához a megdöbbenéséből. – Te élsz? Hála istennek! Azt hittem,
mindenkit lemészároltak!
Megölelte
a férfit, aki rémülten hátrált, amikor meglátta a közeledő indiánt.
-
Meneküljön, Miss Cassidy!
-
Ne félj! Ők nem bántanak! Ők mentettek meg! Semmi baj, segítenek.
-
Miss Cassidy, ezek támadtak meg minket! Felismerem, ő volt az! – mutatott
Tukayoo-ra a férfi.
-
Butaságot beszélsz, ők egynapi járásra voltak innen, ott találkoztam velük a
szurdokon túl. Ők nem lehettek.
-
Teljesen mindegy! – mondta remegve a férfi. – Indiánok voltak, mint ezek.
-
Miguel, ők segítenek hazajutni. Nem kell félnünk tőlük.
Tukayoo
közben odaért, és két lépéssel a lány mögött megállt. Gyanakvó tekintettel
figyelte az idegent.
-
Ki ez? – kérdezte.
-
Ő az egyik emberünk – mosolyogott Jordan. – Most már biztonságban vagyok.
-
Én azért betartom az ígéretemet – mondta kimérten. – Azt mondtam, hazaviszlek.
-
Nem kell, hogy miattam veszélybe sodord az embereidet. Miguel majd hazavisz.
-
Betartom, amit ígértem. – mondta, és közben keményen méregette a mexikóit. – Ha
visszatérnének a támadók, ő egyedül nem tud megvédeni.
-
Rendben – sóhajtott a lány. – De Miguel velünk jöhet, igaz?
Tukayoo
hátranézett az emberei felé, aztán vissza.
-
Nem hagyjuk magára.
-
Köszönöm – nézett rá hálásan a lány.
-
Én is köszönöm – szólt Miguel.
Jordan
a lovához lépett, és határozott mozdulattal felült rá. Előrehajolt, és
megsimogatta a nyakát:
-
Szia, kicsim! Visszajöttem. Hazamegyünk.
Tukayoo
mosolyogva figyelte.
-
Gyertek! Menjünk innen, nehogy tényleg visszajöjjenek!
A
többiek döbbenten figyelték, ahogy főnökük egy újabb idegennel tér vissza:
-
Ezek szerint őt is magunkkal visszük? – kérdezte Kohana.
-
Van jobb ötleted? – vetette oda Tukayoo. – Talán hagyjuk itt meghalni?
-
Nem főnök, csak nem biztos, hogy ez jó ötlet. Mi van, ha ránk szabadítja a
fehéreket, miután visszavisszük?
-
Nem fogja.
-
Miért vagy biztos benne?
-
Mert az életét köszönheti nekünk.
-
Gyerek vagy még, Tukayoo! – mondta keserűen a harcos. – Ez lesz a veszted. Nem
bízhatsz ennyire a fehérekben!
-
Nem kérdeztem a véleményedet! Induljunk! A Casa de Sol többnapi út. Ne
vesztegessük az időt!
Innentől
kezdve csendben haladtak tovább, Miguel a három idősebb harcos mögött haladt,
és időnként gyanakvó pillantást vetett hátra. Tukayoo nem engedte el maga
mellől a lányt.
Este
megálltak egy kiszáradt vízmosásnál. Vacsora után a tűz körül ültek, az
indiánok csendesen beszélgettek.
Jordan
Miguel mellett ült, és figyelte a férfiakat. Különösen egyet. Ahogy ott ült,
karját a térdén pihentetve, jól látszottak kidolgozott izmai, a combja feszesen
ragyogott a sárgás fényben. A haja két vaskos fonatban simult a hátára. Most
nem viselte a széles homlokpántot, így látszott magas homloka. A
szemöldökcsontja enyhén előreugrott, és ez kissé vadállatias jelleget adott
amúgy csinos arcának. Markáns arcéle élesen rajzolódott ki, fekete szemei most
kisfiúsan ragyogtak. A másik fiatal harcos valami mulatságosat mondhatott, mert
a többiekkel együtt felkacagott, aztán mosolyogva a lány felé pillantott.
Jordan
zavartan kapta el a fejét, Miguelre nézett, és ő is nevetni kezdett. A férfi
olyan testhelyzetben aludt, mintha lovon ülne, a lábai furcsán szétvetve, a
kezeit is kitárta, és a bajsza belelógott a szájába.
De
aztán elkomolyodott. Eszébe jutott, amikor a mexikói gyűlölködve Tukayoo-t
gyanúsította a támadással. Annyira egyértelműen mondta, mintha arról akarná
meggyőzni a lányt, hogy tényleg ők voltak.
Jordan
gondolkodni kezdett, amikor aznap reggel a marha után indult, már követte
valaki. Egyszer visszanézett, és látta a porfelhőt maga mögött. Hogy nem jutott
eddig eszébe? Most már biztos volt benne. És aztán az a dolog, hogy Miguel
túlélte. Nem rejtőzött el annyira, hogy ne vegyék észre. Akkor miért hagyták
életben? És Diablo? Emlékezett, hogy hányszor akarták megvenni az apjától,
annyira jó tenyészcsődörnek tartották. Őt miért nem vitték magukkal?
Hirtelen
felállt, és arrébb sétált. Tukayoo azonnal felállt, és utána lépett:
-
Hova mész? – kérdezte. – Ne kószálj el!
-
Én csak… Beszélhetnék veled? – nézett fel.
-
Persze – lepődött meg a fiú. – Mi a baj?
-
Azt hiszem, igazad volt. Mexikóiak voltak.
-
Igen, de ez most…
-
Már követtek, amikor elindultam a marha után. Nem csak később jöttek utánam.
-
Igen?
-
Nem érted? Már akkor ott voltak a támadók. És az az állat ki volt pányvázva, én
magam kötöttem ki előző este, emlékszem rá. Magától nem szabadulhatott el.
-
Arra gondolsz, hogy elcsaltak a táborból?
-
Lehetséges. És a nyomok, meg amit mondtatok. És ha én észrevettem Miguelt,
akkor nekik is észre kellett volna venniük. Ráadásul itt van a lovam, tudod
hány farmernek fáj rá a foga? Miért hagyták itt?
-
Úgy gondolod, hogy Miguel…? – ráncolta a homlokát Tukayoo.
-
Figyelj! Szerintem Miguel az ő emberük. Két hónapja vette fel az apám. Csak ő
élte túl, és a saját lova, meg Diablo itt maradt. – kicsordultak a könnyei.
Tukayoo
elnézett a válla fölött.
-
Most is téged figyel – mondta halkan. – Ne áruld el magad, nem tudhatja meg,
hogy rájöttél! Ha tartani tudjuk ezt a tempót, holnapután hazaérsz.
-
De mi lesz, ha rátok támadnak, mert azt hiszik…?
-
Leleplezheted őt – fogta meg a lány karját. – Egyedül te teheted meg.
-
És mi van, ha tévedek?
-
Szerintem ez kiderül, még mielőtt visszaérnénk – figyelte továbbra is a férfit.
– Tudom, hogy felajánlotta a sátrát, de szeretném, ha inkább az enyémben
aludnál. Ott meg tudlak védeni.
-
Rendben, köszönöm.
-
Gyere, menjünk vissza! Úgy látom, gyanús neki, hogy félrevonultunk.
Lassan
visszamentek a tűzhöz, és leültek. Tukayoo az anyanyelvén tájékoztatta a
többieket, akik többször Jordan felé néztek, és egyetértően bólogattak. A lány
most látta meg Kohana szemében a tisztelet szikráját.
-
Miss Cassidy? Mi történt? Valami baj van?
-
Nem, miért?
-
Mert rólunk beszélnek. – bökött feléjük.
-
Te érted a nyelvüket? – döbbent meg a lány. Szándékosan hangosan tette fel a
kérdést, hogy az indián meghallja.
Nem
nézett feléjük, de Jordan látta, hogy azonnal fülelni kezdett.
-
Nem, de jól olvasok a testbeszédből.
-
Ja, értem – lazult el. – Ez téged meglep? Idecsöppenünk, és felborítjuk a
terveiket. Természetes, hogy beszélnek rólunk.
-
Olyan furcsa, Miss Cassidy. Megfélemlítették magát?
-
Nem, miért?
-
Bántották? Ugye nem gyalázták meg? – kérdezte rettegve.
-
Nem, dehogy! Igazán úriemberként viselkednek. Mindnyájan. – érezte, hogy
elpirul.
-
Jaj, kisasszony! Tudja mi lesz, ha ezek visznek vissza minket? Miss Cassidy, az
apja megöleti őket. És ki tudja, mit művel majd magával? Senki sem fogja
elhinni, hogy ezek a vademberek nem…
-
Az apám nem ilyen! Ő nem fog ítélkezni. És te igazolhatnád őket – mondta
Jordan. – Ha te elmondanád, hogy nem bántottak, akkor biztosan hinnének neked.
-
Gondolja?
-
Apám bízik benned.
Tukayoo
ekkor felállt, és odalépett hozzájuk.
-
Jordan! Ideje lepihenni! Holnap korán indulunk. Gyere! – nyújtotta a kezét.
-
Miss Cassidy? Mondtam, hogy itt van a sátram.
-
Köszönöm, Miguel, de Tukayoo már felajánlotta, és…
-
Én elalszom a szabad ég alatt – mondta az indián. – Neked nagyobb szükséged van
a nyugodt pihenésre.
-
Miss Cassidy…
-
Nyugodj meg, Miguel! Minden rendben – mosolygott Jordan, aztán bemászott az
indián sátrába.
A
fiú bemászott utána:
-
Légy óvatos vele! – mondta halkan.
-
Ezek szerint egyetértesz velem?
-
Nem mondtam, hogy nem. Megteszed, hogy
vigyázol? – nézett a lányra melegen.
-
Igen – Jordan zavarba jött a pillantástól.
-
Rendben. Aludj jól! – mondta, és kimászott.
Tukayoo
leült a bejárat előtt, és miután a többiek is visszavonultak. Ő is lepihent,
lehunyta a szemét, de nem aludt.
Késő
éjjel a mexikói férfi kimászott, az ifjú harcos felemelte a fejét, és szótlanul
figyelte. A férfi elment, hogy könnyítsen magán, a visszaúton a sátor felé
nézett, egy pillanatra megállt, aztán visszamászott.
3. fejezet
Tukayoo
némán figyelte a mexikói sátrát. Nem hagyták nyugodni a lány szavai. Tényleg
furcsa volt, hogy egyedül a férfi élte túl a támadást, de miért várt? Talán
azért, hogy rátaláljanak? Mégis kik? Jordan apja keresőcsapatot indítana, ha a
lánya nem ér haza? Valószínű. És vajon kiket küld utána. Hajcsárokat, vagy
katonákat?
A
fiú kezdte érezni, hogy felelőtlen volt, de nem hagyhatta sorsára a lányt.
Bárki más talál rá, mostanra halott lenne. Benézett a sátorba, nyugodtan aludt,
a takaró megint lecsúszott róla, és szabadon hagyta csábító idomait. Tukayoo
gyorsan visszafordult, nem engedhet ezeknek a gondolatoknak. A lány olyan
vágyakat keltett benne, amit eddig csak Shadi volt képes. Felkavarta a vérét,
forróságot ébresztett az ágyékában, de ellen kell állnia. Talán a szellemek
teszik próbára az érzéseit. De nincs mit próbára tenni. Szereti az asszonyát,
és a születendő gyermekét. Jordan csak egy fehér démon. Gyönyörű, és gyermekien
ártatlan, de nem hagyhatja, hogy a vágyak magukkal ragadják. Talán, ha
megengedné az embereinek, hogy szórakozzanak vele, akkor ez a vágy elmúlna. De
tudta, hogy sosem tenne ilyet. Megesküdött a lánynak, hogy épségben
hazajuttatja, és így is lesz.
A
térdére hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Valamikor a legsötétebb hajnali
órákban zajra lett figyelmes. Résnyire nyitotta a szemét, és megpillantotta a
felé közeledő mexikóit. Lassan haladt, minden lépésre figyelt, és közben a
többieket nézte.
A
tőr megvillant kezében, és Tukayoo tudta, mire készül. Hangtalanul cselekedett,
ő is előhúzta a kését, ügyelve, hogy a férfi ne sejtsen meg semmit, és várt.
Miguel
leguggolt elé, és óvatosan az indián nyaka felé emelte a fegyvert. A fiú
villámgyorsan reagált. A mexikóinak ideje sem volt, hogy felkiáltson, máris a
földön feküdt, a tőr fél méterre volt a kezétől, és Tukayoo fegyvere a nyakához
feszült.
-
Mire készülsz? – sziszegte az indián.
-
Megvédem a kisasszonyt – felelt, és feszengve próbált szabadulni a szorításból.
-
A kisasszonynak csak tőled van félnivalója. – morogta Tukayoo.
-
Elraboltátok, meggyaláztátok – vagdalkozott a férfi, de a hangja bizonytalan
volt.
-
Semmit sem tettünk vele, megvédtük a haramia barátaidtól, akik megtámadták.
-
Ez nem igaz.
-
Te is közéjük tartozol, igaz? Miért tettétek? És miért akartad megölni Miss
Cassidy-t?
-
Nem akartam megölni, csak titeket. Haza akartam vinni.
-
Hazudsz! – Tukayoo hangja keményen csattant.
Jordan
rémülten lépett ki a sátorból. A többi harcos is felébredt a zajra, és szorosan
körbeállták a férfit.
Tukayoo
felrántotta, és a tűz hamvaihoz lökte. Hok’ee azonnal tudta, mi a dolga.
Felszította a tüzet, nem törődött a rémült mexikói rettegő pillantásaival.
Jordan értetlenül nézett körbe, csak nem meg akarják kínozni?
-
Ne! – nyögte, és megragadta az ifjú harcos karját. – Kérlek, ne tegyétek!
-
Mit? – nézett le a lányra.
-
Ne bántsátok!
-
Nem fogjuk, csak meg akarom tudni az igazat.
Leguggolt
a remegő férfi elé. Jordan lekuporodott mögötte, és figyelt.
-
Mondd el az igazat! – dörrent az indián a férfira.
-
Nem tudom, miről beszélsz? Megtámadtak az indiánok, lemészároltak mindenkit, és
elvitt…
Hok’ee
tőre Miguel nyakára feszült. Jordan és ő egyszerre sikoltottak fel, de Lootah,
lefogta a lány karját, és megnyugtatóan felé biccentett.
-
Az igazat! – morogta Tukayoo.
-
Rendben – nyögte a másik. – El akartuk hajtani a marhákat… Az embereim
lerohanták a tábort… Az egyik őr észrevette, és riasztotta a többieket… Nem
akartuk megölni őket.
-
Hazudsz! Ha nem akartátok, akkor miért csaltátok el Jordant?
-
Rátok akartuk terelni a gyanút, azt akartuk, hogy az apja azt higgye,
elraboltátok, és megöltétek.
-
Miért? – szólalt meg Jordan döbbenten.
-
A földért, Miss Cassidy. Mi másért? – nézett a lányra.
-
Miért akartátok az apacsokra terelni a gyanút? – kérdezte.
-
Mert így tőlük is megszabadultunk volna.
-
Mocskos áruló – sziszegte Jordan.
Tukayoo
felállt:
-
Kötözzétek meg! – adta ki az utasítást.
-
Mire készülsz? – nézett rá a lány.
-
Megígértem, hogy visszaviszlek benneteket. Így is lesz.
-
De… ez a… ez egy gyilkos!
-
Pontosan. Ő tudja igazolni, hogy nem a mi bűnünk. Épségben hazaviszünk, és apád
tudni fogja, hogy ártatlanok vagyunk. Megkapja az igazi bűnöst.
-
Gondolod, hogy hinni fog neked? Egy mocskos rézbőrűnek? – kiáltott Miguel.
-
Nekem hinni fog – nézett rá megvetően Jordan.
-
Azt fogja hinni, hogy megfélemlítették.
-
Az apám tudni fogja, hogy nem így történt. – csattant fel a lány, és villámló
szemmel nézett a reszkető mexikóira.
Tukayoo
meglátta benne az erőskezű vezetőt. Már értette, miért mondta, hogy sokat
számít a szava. Fiatal kora ellenére határozott volt, és kemény.
Közben
Hok’ee szorosan összekötözte a fogoly kezét és lábát, egy kidőlt fa korhadt
törzséhez húzta, és ott hagyta, de néhány méterre tőle lekuporodott, és
szótlanul figyelni kezdte.
Tukayoo
a lány felé fordult.
-
Feküdj vissza, még alhatsz néhány órát, mielőtt elindulunk!
-
Nem tudom, hogy képes leszek-e aludni ezek után.
-
Azért próbáld meg! – mondta kedvesen, és váratlanul megcirógatta a lány arcát.
Jordan
döbbenten nézett a fiúra, aki szintén meglepődött a merészségén.
-
Bocsáss meg! – motyogta, és sietve elfordult.
A
lány úgy érezte, mintha lágy selymet húzott volna végig az arcán, kellemes,
borzongató érzés járta át. Aztán megrázta magát, nem foglalkozhat ilyesmivel,
ez a fiú egy másik világ szülötte, ráadásul felesége van. De ahogy az indián
távolodó alakja után nézett, el kellett ismernie, hogy az egész farmon, de még
a városban sem látott olyan férfit, aki ennyire tökéletes lett volna.
A
fiú izmai minden egyes lépésnél megfeszültek, és lágy, de mégis erős kötegekben
idomultak a testéhez. Olyan volt, mint egy erőtől duzzadó hegyi oroszlán.
Gyorsan
visszamászott a sátorba. Próbált lecsillapodni, de nehezen tudott elaludni.
Amikor
reggel felébredt, hallotta, hogy a férfiak már javában készülődnek. Kiment, és
csendesen figyelte, ahogy összepakolnak. A tábor romjai közt találtak némi
enni, és innivalót, amit a haramiák nem vittek magukkal. Jordan most elővett
néhány adag szárított húst, és felkapott egy tömlő vizet. Odalépett Kohanához,
aki kevéske maradék ételét rágcsálta. Leguggolt elé, és odanyújtott felé egy
jókora darab húst.
Az
indián meglepve nézett rá, de amikor a lány mosolyogva felé nyújtotta az
élelmet, lassan bólintva elfogadta. Beleharapott, aztán szélesen a lányra
vigyorgott.
Tukayoo
hálás tekintettel figyelte, ahogy a lány szétosztja a húst az emberei közt.
Amikor hozzá ért, így szólt:
-
Köszönjük, Miss Cassidy. Nem csak kemény vezető, hanem nagylelkű is.
-
Nem kértem, hogy így hívj! Szeretném, ha továbbra is Jordannak hívnál!
-
Nem tudom, hogy lehet-e.
-
Kötelező – mosolygott rá a lány.
-
Azért takarékoskodj az adagoddal – mosolygott vissza a fiú. – Mi elvagyunk a
sajátunkkal. Miattunk ne éhezz!
-
Nekem van elég. Nektek viszont szűkösen kell beosztanotok.
-
Még egyszer köszönöm. A többiek nevében is.
Reggeli
után lóra ültek. Miguelt a saját lovához kötözték. És Hok’ee szorosan mellette
lovagolt.
Csendesen,
és gyorsan haladtak, az indiánok folyamatosan figyeltek mindenre. Nem akarták,
hogy valaki hirtelen támadjon rájuk.
Jordan
se szólt. Lefoglalta a gondolatait, hogy Miguel milyen álnok módon árulta el az
apját.
Emlékezett,
amikor két hónappal ezelőtt megjelent a ranchon, kiéhezve, rongyosan. Azt
mondta, a családja Mexikóban éhezik, és ő azért jött el, hogy munkát találjon.
Azt is mondta, hogy napok óta nem evett, Jordan apja megszánta, ételt,
szállást, és munkát adott az idegennek, és ígéretet tett arra, hogy Miguel
hamarosan idehozhatja a feleségét, és a gyerekeit. Ő pedig úgy hálálta meg
mindezt, hogy az első adandó alkalommal lemészárolta a társait, és elhajtotta a
munkaadója csordáját. Abba bele sem mert gondolni, hogy mi volt a terve ővele.
Szomorúan
gondolt az emberekre, akiket otthon várt a családjuk: Carlos, Alejandro,
Alberto és a többiek. Mindnek felesége és gyerekei voltak, akik most
családfenntartó nélkül maradtak. Jordan tudta, hogy az apja sosem küldené el
őket, és a ház körül adhatnak olyan munkát az asszonyoknak, amit el tudnak
végezni, de a veszteséget ezzel nem pótolhatják. Nem adhatják vissza nekik a
szerető férjeket, és apákat.
Könnyes
szemmel fordult el, képtelen volt a mexikóira nézni. Inkább a kopár sivatagot
figyelte. Az idei év nagyon száraz volt. A vízmosások sorra kiszáradtak, és a
folyók vizét csak nagy nehézségek árán tudták elvezetni a ranchokra a
telepesek. Rengeteg birtok ment tönkre.
Casa
de Sol szerencsés helyzetben volt. Rengeteg tartalékkal rendelkezett, és Max
Cassidy remek munkásokat talált, akik most is azon dolgoztak, hogy vizet
varázsoljanak a sivatag közepén megbújó Édenkertbe. Jordan csak így hívta az
otthonát. Itt született, és bár az édesanyját elveszítette, az apja szeretete
kárpótolta őt. Rajongott a birtokért, nem tudta volna máshol elképzelni az
életét.
Ráadásul
ott volt Juanita, aki szakácsnőként került a birtokra, az apja esküvőjét
követően, de Jordan mindig is anyja helyett anyjaként tekintett rá. Max Cassidy
is családtagként kezelte az asszonyt, és örömmel vette, amikor a férje, Pedro
is munkát vállalt náluk, mint felügyelő.
Jordan
boldog volt. Egészen mostanáig nem kellett szembesülnie a csalárdsággal, és az
árulással. Bár az apja úgy nevelte, hogy képes legyen önállóan is megállni a
helyét, azért az utóbbi időkben, már szervezett összejöveteleket, bálokat, ahol
a lánya megismerkedhetett a környékbeli farmerek lányaival, és partiképes
fiatalemberekkel.
Jordan
szerette ezeket a vendégségeket, szívesen ismerkedett. És azt kimondottan
élvezte, hogy az ifjú férfiak körülzsongják. A barátnője, Scarlett, és ő
rengeteg fejet csavartak el, de sosem mentek tovább az illendőség határain. Ezt
a lovagok is tudták, éppen ezért érezték jól magukat a társaságukban.
De
az idei év a mulatságoknak is gátat szabott. A rengeteg telepes, az elpusztuló
földeket hátrahagyva a nagyobb városokba költözött, így nem volt társaság.
Scarlett családja is elköltözött, és Jordan az utóbbi fél évben unatkozott.
Egyre többet segített az apjának, hogy üres napjait kitöltse, és egyre jobban
élvezte a munkát.
Most
is ő ajánlotta fel, hogy kijön a csordával, legalább nem kell otthon ücsörögnie
az üres házban.
Hirtelen
érezte, hogy Diablo megugrik. Meglepve nézett körül.
-
Elkóboroltak a gondolataid – mosolygott rá Tukayoo, erősen fogta a ló
gyeplőjét. – Azt mondtam, hogy ebédre megpihenünk itt az árnyékban. Ma
különösen forró napunk van. Megvárjuk, amíg csillapodik a hőség.
-
Rendben – motyogta kábán a lány.
Lassan
követte a kis csapatot, ahogy behúzódtak a hatalmas sziklák árnyékába.
-
Min gondolkodtál? – kérdezte az indián.
-
Miguel árulásán, és a farmon. Hogy mennyi mindent felborított, családokat tett
tönkre.
-
Apádat is, igaz?
-
Nem, apám tudja pótolni a veszteséget, és a munkások továbbra is nálunk
maradhatnak. Amit nem tudunk pótolni, az a családok vesztesége az elvesztett
férfiak miatt.
-
És ahogy látom, ez téged elszomorít.
-
Persze, hogy elszomorít. Egy szerető férj, vagy apa elvesztése mindig tragikus.
Még sosem szembesültem ezzel, de el tudom képzelni az asszonyok fájdalmát.
-
Apádnak igaza lehetett, amikor téged jelölt ki örökösnek. Lány létedre nagyon
jól látod a dolgokat.
Jordan
fintorogva nézett az indiánra a megjegyzés miatt, de az nem reagált rá.
-
Egy jó vezető mindig törődik az emberei jólétével, nem csak utasítgat.
-
Szerintem te is jó vezetője leszel a törzsednek – nézett rá a lány.
-
Én nem hiszem. Felelőtlen vagyok, még egy gyerek, jól mondta Kohana.
-
Miattam? – kérdezte Jordan. – Azért, mert nem hagytál a sorsomra?
-
Részben, de főként a mexikói miatt. Én megbíztam benne, ő nem. És neki lett
igaza.
-
De amikor rájöttél, helyesen döntöttél. Ezt Kohana is értékelte.
-
Miről beszélsz? – fordult a lány felé.
-
Láttam a tiszteletet a szemében, amikor megbeszéltétek, hogy mit kell tennetek.
Tukayoo
elmosolyodott, jó érzés volt tudni, hogy a harcos végre elismeri őt. Fura, hogy
ő maga nem vette ezt észre. Körülnézett, az emberei elbóbiskoltak az árnyékban.
-
Pihenj kicsit! – szólt a lányhoz. – Az egész napos lovaglás kimeríthetett.
-
Nem érzem, hogy fáradt lennék – válaszolt Jordan, de azért elnyúlt az
árnyékban. – Te nem pihensz? – nézett fel.
-
De – ásított a fiú, és a sziklafalnak támaszkodva behunyta a szemét.
Kohana
a másik sziklánál ülve figyelte, ahogy az ifjú kimerülten dől hátra. Halványan
mosolyogva vette át a figyelő szerepét, tudta, hogy a fiú napok óta nem aludt
rendesen.
Amikor
a nap ereje csökkent, csendesen odalépett hozzá:
-
Főnök, ideje indulnunk! Estig még rengeteget haladhatunk.
Tukayoo
kábán nézett fel:
-
Minden rendben? – kérdezte. – Elaludtam.
-
Legalább pihentél egy keveset. – veregette meg a vállát a férfi. – Amúgy semmi
sem történt. A foglyunk is rendesen viselkedett.
-
Köszönöm, hogy figyeltél.
-
Nem kell megköszönnöd. – állt fel, és elindult, hogy a többieket is
felébressze.
Tukayoo
Jordan felé fordult, és óvatosan keltegetni kezdte.
-
Jordan! Indulnunk kell! Ébredj!
A
lány nehezen tért magához, közben a fiú alaposan megfigyelte az arcát. Sápadt
bőrét erősen megkapta a nap, néhol piros volt, amennyit a blúz láttatni
engedett, az a rész is barna volt. De alvás közben a dekoltázsa egy kissé
szétnyílt, és látszott, hogy ahol nem éri a bőrét a nap, ott tejfehér,
selymesen lágy. Tukayoo megint erős késztetést érzett, hogy megérintse, de visszafogta
magát. Csak a lány arcát cirógatta meg gyengéden.
-
Jordan!
A
lány végre kinyitotta a szemét. Zavartan ült fel, és gyorsan megigazította
magán a ruhát. Nem mert a fiú szemébe nézni.
Tukayoo
is zavart volt, gyorsan felállt, és arrébb lépett, hogy a lány összeszedhesse
magát.
-
Hok’ee, most én viszem a foglyot, és te mész a lánnyal! – szólt a másik
ifjúhoz.
Jordan
értetlenül nézett rá, de nem szólt. Szó nélkül felült Diablo hátára, és
csatlakozott a fiatal harcoshoz.
Estig
szó nélkül mentek, amikor végül lepihentek, és leültek a tűz mellé az indián
úgy helyezkedett, hogy távol kerüljön a lánytól. Nem akart megint kísértésbe
esni.
Kohana
szorosan kikötözte Miguelt, egy fához, aztán csatlakozott a többiekhez.
Vacsora
után Jordan elindult a mexikói sátra felé, és most senki sem állította meg. Nem
értette, mi történt Tukayoo-val, a fiú teljesen visszahúzódott.
Nem
foglalkozott vele, ledőlt az egyik bőrre, betakarózott, és hamarosan elaludt.
Tukayoo
csendesen figyelte a lányt, szívesen felajánlotta volna a sátrát ma éjjel is,
de amikor a másik sátorhoz indult, nem állította meg. Jobb ez így, meg kell
tartaniuk a távolságot. Visszafordult a tűzhöz, és tovább beszélgetett a
társaival.
-
Főnök, megkedvelted őt, igaz? – kérdezte Kohana. Az indián azonnal kihallotta a
változást a férfi hangjából.
-
Okos, és becsületes – mondta a fiú.
-
És jólelkű – mosolygott Kohana.
-
Igen, az.
-
Miért nem…?
-
Shadi az asszonyom – mondta egyszerűen Tukayoo.
-
Értem – nézett a mexikói sátra felé a férfi.
-
De nem hagyom, hogy bárki bántsa! – értette félre a férfi szándékait.
-
Nem is áll szándékomban. De nem kellene egyedül hagynod! Te is hallottad a pumákat
a közelben.
-
Igen, de nem hiszem, hogy támadnának.
-
Rátennéd az életedet, vagy az övét?
-
Nem akarok bemenni hozzá – morogta Tukayoo.
-
Te képes vagy ellenállni neki. Visszatart a feleséged, de mi? Minket semmi sem
tart vissza, és ez a lány nagyon csábító.
-
Nem tudom – sóhajtott.
-
Menj be! Rossz érzésem van, legalább egy puma ólálkodik a környéken.
-
Majd a sátor előtt vigyázok rá.
-
Aludnod kell! Kimerült vagy, napok óta nem aludtál rendesen. Menj be hozzá!
Kérlek, most fogadd el, amit mondok!
-
Rendben – mormolta Tukayoo, felállt, és elindult a sátor felé.
Lassan
mászott be, remélte, hogy a lány még ébren van, és nem ijed meg tőle, de nem
így volt. Jordan egy vastag takaróba burkolózva aludt.
A
fiú körülnézett, de a szűkös helyen nem volt választása. Ez a sátor sokkal
kisebb, és kényelmetlenebb volt, mint a sajátja. Kénytelen volt szorosan a lány
mellé feküdni. Hátat fordított neki, és próbált Shadi-ra gondolni.
Végül
sikerült elaludnia, de nem tartott soká a nyugalma. Az éjszaka közepén
közvetlen a tábor szélénél vonyítás verte fel a csendet. Mindketten ijedten
riadtak fel. Jordan döbbenten nézett a fiúra, aki szélsebesen arrébb húzódott.
A puma megint morogni kezdett, és Tukayoo szó nélkül kisiklott a sátorból. Mire
kiért, a tőr már a kezében volt, szeme a környéket pásztázta. A társai is
fegyverrel a kezükben figyeltek.
A
lány ki akart mászni, de az indián halkan sziszegve ráparancsolt:
-
Menj vissza! Ne adj neki célpontot!
Macskamozgással
körbejárta a tábort, közben elment a rettegő mexikói mellett.
-
Kérlek! – suttogta alig hallhatóan. – Ne hagyjatok itt!
Tukayoo
szeme rávillant, aztán újra lesütötte, és figyelt. Ekkor hallotta meg a mozgást
a fogoly mögött. A férfi rémülten szűkölt, ahogy az indián lekuporodott
mellette.
Az
állat támadott, Tukayoo pedig villámgyorsan mozdult, pont, mint előző éjjel,
csak most nem a mexikói volt a célpont. A puma halk nyikkanással rogyott a
földre, és nem mozdult többet.
A
harcos most Miguel felé fordult, elvágta a kötelet, ami a fához szegezte.
Felrántotta, és a sátorhoz vonszolta. Amikor odaért, halkan beszólt:
-
Jordan, gyere ki!
A
lány remegve mászott ki, és félreállt, hogy Tukayoo belökhesse a másik férfit.
Kohana
már ott állt mellettük.
-
Majd én vigyázok rá! Te maradj a lánnyal, Főnök!
Tukayoo
gyengéden megfogta Jordan karját, és a saját sátrához kísérte. Miután a lány
bemászott, követte.
-
Nem fogsz megijedni, ha melléd fekszem, igaz? – kérdezte.
-
Nem, sőt megköszönöm. Most egy kicsit megijedtem. – motyogta. – Több puma is
lehet a környéken?
-
Előfordulhat – válaszolt a fiú, és közben szorosan a lány mellé húzódott.
Jordan gyermekien összekuporodott, és Tukayoo mellkasához bújt.
-
Most úgy érzem magam, mint amikor egy viharos éjszakán apa mellé bújok, és ő
megvéd. – suttogta mosolyogva.
Az
indián gyengéden átölelte, örült, hogy a lány ezt mondta, most érezte igazán,
mennyire gyerek még. Lágyan megsimogatta a haját.
-
Aludj jól! Én megvédelek.
4. fejezet
Jordan
furcsa hangokra ébredt. Azonnal látta, hogy a nap még nem kelt fel, és abból,
hogy mennyire fáradtnak érezte magát, rájött, hogy nagyon korán lehet. Alig pár
órát alhatott.
Kintről
tűz ropogásának a hangja, és kissé büdös, de számára jól ismert szagok szálltak
a sátorba. Akkor érzett ilyet, amikor levágták az állatokat. Kíváncsian mászott
ki, és a látvány megdöbbentette.
A
harcosok az elejtett pumát darabolták. Tukayoo kezében az állat májával felé
nézett.
-
Felébredtél? – mosolygott rá.
-
Mit műveltek? – kérdezte döbbenten.
-
Elvinni nem tudjuk, de amit lehet, azt hasznosítjuk.
-
Úgy érted… megeszitek? – fintorgott a lány.
-
Igen, lenyúztam, a szőrméje, tökéletes lesz télre mokaszinnak. A húst pedig
megesszük.
-
Képesek vagytok megenni egy puma húsát? – Jordan-t a rosszullét kerülgette.
-
Persze, te is eszel húst, nem?
-
Igen, marhát, és csirkét. Amit ezért tartunk.
-
Ez sem más. – mondta a fiú, és jót mulatott a lány viszolygásán. – A szárított
készleteinkre szükség van a hazaútra, és a friss hús jól jön az embereimnek.
-
Én biztosan nem eszem belőle – nyögte Jordan elszántan.
-
Ahogy gondolod – vonta meg a vállát Tukayoo, és lefejtette az állat hátsó
lábáról a húst. – Gondolom, még sosem éheztél.
Jordan
elgondolkodott a harcos mondatán. Valóban, hallott róla, hogy az indiánokat
sokszor azzal kényszerítették megadásra, hogy kiéheztették őket. Folyamatosan
űzték a faluk lakóit egyik helyről a másikra, és nem hagyták, hogy vadásszanak.
Végül sokszor az éhség végzett velük. A férfiak a vendégségek során nemegyszer
azzal kérkedtek, hogy ifjú korukban, a katonaságnál sokszor láttak olyan indián
táborokat, ahol éhen halt gyermekek és asszonyok tetemei hevertek szerteszét.
Odalépett
Tukayoo mellé, elvette a levágott húst, nyársara tűzte, és a tűz fölé helyezte.
Aztán megfogta a fiú mellett heverő tőrt, és újabb darabot hasított az
állatból. A fiú csendben figyelte a lány ténykedését, aztán ő is folytatta,
amit elkezdett. Végül a tűz fölött ott sorakoztak a nyársak, minden harcosnak
egy.
Az
indián kérdőn Jordan-ra nézett:
-
Biztosan nem kérsz? – már hasította a következő darabot.
-
Én…
-
Kóstold meg, nem rosszabb, mint a marha! – mosolygott rá. – És sokkal jobb,
mint a szárított hús.
Jordan
visszamosolygott, és bólintott.
-
Neki is adsz belőle? – kérdezte Miguel felé intve.
-
Nem vagyunk vademberek, nem hagyjuk éhezni. – felelt a fiú egyszerűen.
Közben
a többi harcos felkészült az indulásra. Utána leültek a tűz mellé, és megették
a húst. Jordan már nyúlt a maradékért, hogy odavigye a fogolynak, de Tukayoo
lefogta a kezét.
-
Majd én – mondta, és elvette a nyársat a lány kezéből.
Odalépett
a fatörzshöz, ahova hajnalban újra kikötötték a férfit, kioldozta az egyik
kezét, és odanyújtotta a húst:
-
Itt maradok, amíg megeszed. Ne próbálkozz semmivel! – sziszegte fenyegetően.
Leült,
és mereven figyelte Miguel minden mozdulatát. A mexikói látszólagos
higgadtsággal ette meg az ételt, nem nézett fel egészen addig, míg az utolsó
falatot le nem nyelte.
Akkor
Tukayoo felrángatta, odavitte a lovához, felültette, és a lábait összekötve az
állathoz rögzítette.
Ezután
mind elkészültek, és útnak indultak. Tukayoo megint gyors tempót diktált, hamar
túl akart már lenni a dolgon, és elindulni haza. Nem értette, miért zavarja
ennyire a lány közvetlensége, kedvessége. Még a két nappal ezelőtti apró
vitájuk sem oszlatta el ezt a zavart, amiből pedig kiderült, hogy a lány
ízig-vérig fehér. Bár tudta, hogy erre számíthat, de legbelül valahogy mégis
azt remélte, megérti őt.
Már
megint megzavarja a gondolatait. Megrázta magát. Mit számít neki, hogy mit
gondol a lány, hisz hamarosan megszabadul tőle, és többé nem keresztezik egymás
útját.
-
Hok’ee! – szólt a társának. – Gyere ide! Én előrelovagolok.
Megsarkalta
a lovát, és otthagyta a többieket.
Jordan
értetlenül nézett utána, meglepte a harcos viselkedése. Rögtön az első
pillanattól kezdve közvetlen volt vele, de aztán hirtelen megváltozott. A
barátságos fiú teljesen eltűnt, és tartózkodóvá vált. Csak azt érezte, hogy
kedveli őt, és kíváncsi volt, milyen lehet a felesége. Hirtelen furcsa érzés
tört rá, rosszul esett neki, hogy a fiú szíve már foglalt, még sosem volt olyan
férfi, aki ilyen hatással lett volna rá, ahogy végignézett a harcos tökéletes
testén, eddig idegen vágyakozás járta át. Szerette volna megérinteni a feszes
izmokat, megtudni, milyen lehet a bronzos bőr alól látszó izmok játéka. Hogy
milyen érzés lenne, ha a karjában tartaná, úgy, mint Jeremy. Akkor nem érzett
semmit.
A
szomszédos ranch gazdájának fia mindig is szerelmes volt belé, hevesen udvarolt
neki, de Jordan képtelen volt viszonozni az érzéseit. Amikor néhány hónapja –
mielőtt a fiú családja visszautazott keletre – Jeremy elhívta lovagolni,
hirtelen kitörtek belőle a szavak:
"-
Jordan, drága Jordan! Én képtelen vagyok itt hagyni téged! Szeretlek! Azóta
szeretlek, hogy először megláttalak! Légy a feleségem! Boldoggá tennél! És én
is azon lennék, hogy boldog asszony lehess mellettem! Mondj igent, és beszélek
apáddal! Velünk jöhetnél. Nem kellene, hogy itt maradj ezen a halott vidéken.
Kérlek, mondj igent!"
Szorosan
magához ölelte a lányt, és ügyetlenül megcsókolta. Jordan fintorogva tűrte,
félt, hogy leesik a lóról, ha ellenkezik, de boldog volt, amikor az ajkaik
szétváltak.
"-
Jeremy, ezt soha többé ne merészeld megpróbálni! – kiabált zihálva. – Nem
leszek a feleséged! Hogy képzelted, hogy így közeledhetsz felém?
-
Bocsáss meg, én azt hittem… – a fiú láthatóan zavarban volt a merészségétől, és
megbántódott a visszautasítástól.
-
Értsd meg, én még nem állok készen arra, hogy férjhez menjek. – Jordan érezte,
hogy goromba volt, ezért próbálta menteni a helyzetet. – Jeremy, én mindig is
barátként tekintettem rád, mint egy testvérre. Sosem gondoltam, hogy te másként
érzel. Bocsáss meg, ha félrevezettelek! Nem lehetek a feleséged, mert te nekem
sokkal többet jelentesz, mint egy férj.
Megsimogatta
a fiú karját, és bocsánatkérőn mosolygott rá."
Megijedt,
miért szeretné, hogy ez a vadember megölelje? Ráadásul neki felesége van.
Ennyire romlott lenne, más férjét akarná? Hirtelen hányingere lett önmagától.
Körülnézett,
vajon védelmezői észrevették a vívódását? De úgy tűnt, senki nem figyelt rá,
egyedül Hok’ee, de ő is csak azt figyelte, hogy jól érzi-e magát.
-
Jordan, minden rendben? – kérdezte. – Szomorúnak látszol.
-
Nem, semmi bajom, csak gondolkodtam – mosolygott a fiúra. – Hamarosan
megérkezünk, gondolom Tukayoo már örül.
-
Honnan veszed? – nézett rá Hok’ee meglepve.
-
Biztosan szeretné már újra látni a feleségét.
-
Oh, igen. Szeretne hazaérni, mire Shadi ideje elérkezik. Ott akar lenni
mellette a szülésnél.
-
Szülés? – döbbent meg Jordan. – A felesége várandós?
-
Igen, a nővérem az első gyermeküket várja. Nagyon boldogok, Tukayoo már nagyon
várja a fiát.
-
Miért biztos benne, hogy fiú? Ez csak akkor derül majd ki, amikor megszületik.
-
Megérzés – mondta.
-
Értem. – nézett előre Jordan. – Sok dolgot nem értek veletek kapcsolatban.
-
Nem is kell, hogy megértsd.
-
Igazad van. Csak hajt a kíváncsiság.
-
Mint minden fehér embert. – mondta keserűen a fiú.
-
Tudom – felelt csendesen Jordan. – Telhetetlenek vagyunk. Mindent meg akarunk
szerezni magunknak, és mindent irányítani akarunk. Megértem az
elkeseredettségedet.
Elfordult,
és az útra szegezte a tekintetét. Hamarosan megpillantotta az ismerős vidéket,
a dombot, ahol annyit játszadoztak gyerekkorukban Scarlett-el, és mosolyra
húzódott a szája. Most is benőtte a fű, bár a forró napfény, és a hőség sárgára
égette. És a kis facsoport, ami a tetején állt, szinte sikoltva könyörgött az
éghez némi esőért. A lombkoronák bágyadtan, elsárgulva kókadoztak. Hazaért, és
bár a környezet sivár volt, mégis melegséggel töltötte el a lány szívét.
Előrelovagolt Tukayoo mellé:
-
Itt már nem fenyeget veszély. Nyugodtan visszafordulhattok.
-
Nem hagylak egyedül a mexikóival – nézett rá a fiú.
-
Tudok rá vigyázni, meg van kötve a keze. Semmit sem tehet.
Ahogy
beszélt, felértek a domb tetejére. Jordan előrenézett, és döbbenten nyögött
fel:
-
Uramisten! Mi…?
-
Katonák – jegyezte meg nyersen Tukayoo.
-
Mit kereshetnek Casa de Sol-ban?
-
Gondolom az apja hívta őket, hogy megkeressék. – mondta kárörvendően Miguel
hirtelen támadt bátorsággal a hangjában.
-
Vagy épp elfogták a barátaidat, és őket hozták vissza – nézett a karámok felé a
lány, de csalódottan látta, hogy a csordának nyoma sincs.
Hangosan
sóhajtott.
-
Tukayoo, innen elboldogulok. Menjetek, mielőtt észrevesznek benneteket! Nem
akarom, hogy veszélybe sodorjátok magatokat miattam.
-
Igazad van – nézett rá megint az indián. – De akkor sem hagylak vele egyedül.
Hok’ee, gyere velem! – majd az anyanyelvén folytatta. – Lootah, Kohana, ti innen
fedezzetek!
-
Igen főnök – válaszolták. – Légy óvatos!
Hok’ee
átvette a mexikói lovának a gyeplőjét Kohanától, és elindultak lefelé a
dombról.
Jordan
idegesen figyelte a ranch bejáratát, remegve várta, hogy kinyíljon, és
kivágtassanak rajta a katonák.
-
Tukayoo, erre nincs szükség. Csak veszélybe sodrod magatokat. Kérlek! Gondolj a
feleségedre! – nyögte a harcosnak.
A
fiú lelassított, és feszülten nézett előre. Jordan követte a pillantását, és
rémülten látta, ahogy az apja, és három katona kivágtat a kapun.
-
Kérlek, menjetek! – könyörgött. – Menjetek!
Végre
bólintott, Hok’ee átnyújtotta a gyeplőt Jordan-nak. A két indián visszafogta a
lovát.
-
Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettetek, és hazahoztatok. Örökké hálás leszek.
-
Nem tartozol köszönettel – mondta Tukayoo, az arca feszült volt.
-
Menjetek, mielőtt ideérnek! Isten veletek!
-
Isten veled! Légy boldog!
A
két fiú sietve megfordította a lovakat, és elvágtattak. Jordan valamiért
szomorúságot érzett. És félelmet. Remélte, hogy az apja hisz neki, és engedi,
hogy az indiánok békében távozzanak.
Jordan
reszkető kézzel ragadta meg foglya gyeplőjét, és elindult az apja felé.
-
Jordan! Drága kislányom! Hát élsz! Istenem, már a legrosszabbtól tartottam.
-
Apám! – zokogta a lány.
Egymáshoz
értek, és a férfi remegve, sírva ölelte magához a lányát.
-
Hogyan? – kérdezte. – Elengedtek, de miért? Az apacsok?
-
Nem voltam fogoly. Ők mentettek meg, mexikóiak támadtak ránk, és az apacsok
mentettek meg.
-
Istenem, ez hogy lehet? – kérdezte a férfi döbbenten, és aggódva végignézett a
lányán.
-
Mr. Cassidy, kiküldöm az embereimet, még elkaphatjuk őket – mondta a lovas
katona.
-
Ne! – kiáltott Jordan rémülten. – Semmit sem tettek velem. Nem bántottak.
Mindent elmesélek, csak menjünk haza!
Max
Cassidy ekkor vette észre, hogy a lánya a kezében szorongatja Miguel lovának a
gyeplőjét, és a férfi megkötözve ül a lovon.
-
Várjon hadnagy! Hallgassuk meg a lányomat! Mi történt? Mi ez az egész? –
kérdezte döbbenten.
-
Nem indiánok támadták meg a tábort, hanem a mexikóiak. Miguel is közéjük
tartozik. Mindenkit megöltek, engem előtte elcsaltak, és úgy intézték, hogy azt
higgyétek, apacsok tették. Az egész csordát elhajtották.
-
Miguel, mit mondasz minderre? – nézett a férfira az apja.
-
Valóban így történt uram, de engem is kényszerítettek, hogy eláruljam. A
családomat fenyegették.
Jordan
megrökönyödve nézett hátra, legszívesebben leköpte volna a férfit.
-
A családod biztonságban van. Tegnap megérkeztek, miattuk nem kell aggódnod. –
mondta Max. – Gyertek, menjünk haza! Hadnagy? Eressze el Miguelt!
-
Apám – kezdte Jordan. – Miguel nem…
-
Majd, ha kipihented magad, és túljutsz az ijedtségen, mindent elmesélsz
részletesen. Most menjünk, Juanita már élőhalott volt az aggodalomtól.
Jordan
dühösen meredt a mexikóira, aki viszont elégedett vigyorral lovagolt a katonák
mellett.
Egyikük
sem látta a domb tetején, a fák takarásában álló magányos mescalero harcost,
aki szúrós tekintettel figyelte, mi történik. Amikor Miguelt eloldozták,
haragosan villámló szemmel fordult az emberei felé. Kohanára nézett, aki előre
megmondta, hogy hibázik, ha megbízik a sápadtarcúakban. Mennyire igaza volt.
Most mégis keserű elégedettség járta át, hogy a harcos ezt nem veti a szemére.
Felé biccentett, aztán intett az embereinek, és elindultak haza.
Amint
beértek, mindenki rohanvást köszöntötte Jordant, aki a megkönnyebbüléstől
reszketve szállt le a ló hátáról. Az egyik lovász elvezette Diablo-t az istálló
felé, Max pedig szorosan ölelte a lányát, mintha többé nem akarta volna
elengedni maga mellől.
-
Istenem, kicsim! Micsoda öröm! Már annyira féltem, hogy elveszítelek!
-
Itt vagyok, apám! Minden rendben, jól vagyok!
-
Mr. Cassidy! – kezdte a hadnagy. – Ha gondolja, még mindig…
-
Ne! – csattant fel Jordan. – Apám, hagyd elmenni az indiánokat! Kérlek! Ők
mentettek meg, nélkülük halott lennék. Nem ártottak senkinek.
-
Hadnagy, hallotta a lányomat. Nem megyünk utánuk. Elég volt a gyilkolásból!
-
Miféle gyilkolásból? – nézett döbbenten Jordan.
-
Amikor Jose nem érkezett meg a hírekkel, hogy jól vagytok, üzentem a Fort
Stockton-ban állomásozó csapatok tábornokának, hogy küldjön segítséget. Ő
küldte a hadnagyot az embereivel. Útközben belefutottak egy apacs faluba, és
csatába bonyolódtak velük. Erről jut eszembe! Hadnagy, még be sem mutattam
hivatalosan a lányomat: Conrad Scott hadnagy, ő a lányom, Jordan Cassidy.
-
Kisasszony! – mosolygott kedvesen a férfi. – Megtiszteltetés, hogy
megismerhetem.
Szalutált,
majd könnyed mozdulattal kezet csókolt a lánynak.
-
Isten hozta az otthonunkban, hadnagy!
Jordan
bájosan visszamosolygott, és közben alaposan végigmérte a férfit. Szőke, göndör
haja rafinált fürtökben lógott ki a kalap alól, szürkéskék, huncut szeme, az
óceánra emlékeztette a lányt. Finomvonású arca, még kackiás bajusza ellenére is
kisfiús volt. Tökéletes ellentéte volt az apacsnak. Jordan nehezen hitte el
róla, hogy képes lenne gyilkolni. Kék egyenruhája viseltes, de makulátlanul
tiszta volt, ahogy az a hadseregben már megszokott volt. Diszkréten takarta
alakját, de a lány azonnal meglátta a férfiban rejtőző erőt.
Conrad
is alaposan felmérte magának a lányt. Fáradtsága ellenére is volt benne valami
csábító. Kócos aranyfürtjei rakoncátlanul keretezték a tökéletes, gyermeki
arcot. Ártatlanul csillogó smaragdzöld szemei bujaságot ígértek. És tökéletes teste
arra várt, hogy egy férfi karjában találjon gyönyört. A hadnagy azonnal tudta,
hogy ilyen feleségre vágyik. Bár sejtette, hogy a lány a farmerélet hatására
keményebb, mint a városi úrilányok, de ez a kihívás csak tetszett neki. Rögtön
tudta, hogy mit akar, megtörni ezt a szépséget, és a magáénak tudni. Már amúgy
is gondolkodott a családalapításon, most már azt is tudta, hogy kit akar a
feleségének. Elhatározta, hogy finom úrihölgyet formál a csinos farmerlányból,
akivel megjelenhet bármilyen puccos városi rendezvényen, és büszkén
mutogathatja, mint a feleségét.
-
Nos, akkor vonuljunk be! – mondta Max Cassidy, felrázva a két fiatalt a
kábulatból. – Jordan, szedd rendbe magad a vacsorához! Hadnagy, szívesen látjuk
az asztalunknál.
-
Köszönöm a meghívást uram! A világért sem hagynám ki – mosolygott, aztán
elsietett az emberei felé.
Jordan
az apjával bement a házba, és azonnal Juanitát kereste.
-
Drága, kicsi leánykám! – sírta az asszony.
-
Mamácska! Hazajöttem! – forrón átölelték egymást.
-
Mi történt veled? Azt hallottam, hogy apacsok foglya voltál! Istenem, bele sem
merek gondolni, mit tettek veled!
-
Jaj, mamácska! Semmit, semmit sem tettek. Megmentettek egy csapat mexikói
banditától, és végig úriemberek voltak. Egyetlen ujjal sem értek hozzám.
Közben
az apjára nézett, hogy elhiszi-e, amit mond.
-
A vezetőjük megesküdött, hogy épségben, érintetlenül hoz haza, és így is tett.
Egyikük sem tett semmi olyat, ami bűnös lenne.
-
Nehéz ezt elhinni a vademberekről – mormolta az apja.
-
Pedig így történt. – felelte a lány – Hidd el! Ha másként lenne, én lettem
volna az első, aki utánuk küldi a hadnagyot. De ők semmi rosszat nem tettek,
bűn lenne, ha bántanánk őket.
-
Hiszek neked, kicsim – ölelte meg a férfi. – Most menj, pihenj, és készülj a
vacsorára! Juanita, kérlek, segíts neki!
Ezzel
kifordult a konyhából, és a dolga után nézett. Az asszony könnyek közt,
mosolyogva ölelte ismét magához a lányt.
-
Kicsikém! El kell mesélned mindent!
-
Rendben mamácska! Menjünk!
Conrad
Scott odalépett az embereihez, és közben intett Miguel-nek.
-
A kisasszony elfogultnak tűnik – mondta. – Meséld el te, hogy mi történt
valójában!
-
Az úgy történt uram, hogy a haramiák, még akkor szemet vetettek Casa de Sol
állataira, mielőtt én idejöttem volna. Megfenyegették a családomat, hogy ha nem
segítek nekik, akkor megölik őket. Üzennem kellett nekik, amikor a csorda
védtelen helyen volt. Én úgy tudtam, hogy senkit sem akartak megölni, csak a
csordát akarták elhajtani. Ezért kellett elcsalnom, Miss Jordan-t azon a
reggelen. Hogy egyikük se essen kísértésbe. Aztán másnap hajnalban támadtak,
mindenki aludt kivéve egyetlen őrt, akit nem tudtak időben elhallgattatni, így
riasztotta a többieket. A mészárlásban nem vettem részt, elrejtőztem. Úgy
terveztem, hogy megkeresem a kisasszonyt, és hazahozom, de közben rátaláltak az
apacsok. Nem tudom, mit tettek vele, mielőtt rám találtak, de a kisasszony
nagyon kezes volt, túl kezes. Mindenben szót fogadott a vezetőjüknek.
-
Gondolod, megfélemlítették?
-
Lehetséges, uram!
-
Talán meg is… gyalázták?
-
Nem tudhatom uram, de Miss Jordan a főnök sátrában töltötte az éjszakákat.
-
A mocskos, barbár vadember! Hozzá mert érni egy fehér lányhoz! Elvette a
tisztességét! Ezért megfizet! Esküszöm, megkeresem, és megölöm! De előtte
megtudja, milyen a pokol tüze. Tudni fogja, hogy nem nyúlhat büntetlenül egy
fehér asszonyhoz.
-
Uram. Legyen óvatos! A kisasszony védelmezi őket, és az apja feltétel nélkül
hisz neki.
-
Ne félts, Miguel! Tudom, mit fogok tenni. Megmentem a kisasszony becsületét.
Most menj, a családod már biztosan vár!
Conrad
fejében már kialakult a terv. Meg akart állapodni, egy birtokot akart, ahol
megbecsülésben élhet, és az emberek felnéznek rá. Tisztelik és tartanak a
hatalmától. Mindig is erre vágyott, és most az élet tálcán kínálja a
lehetőséget.
Elégedett
mosollyal készült a vacsorára, és felépítette a tervet, amellyel meghódítja
Jordan Cassidy szívét.
Tukayoo
és csapata őrült tempót diktált, és másnap reggelre elérték a falut. Jókedve
azonnal elszállt, amikor meglátta a távolban a felszálló füstöt pontosan az
otthona fölött. Egy pillanatra megállította a kis csapatot. Mind döbbenten
nézték az elszürkült eget, és a szívüket rémület járta át. Óvatosan lovagoltak
be a faluba, figyelve minden apró mozgásra. Elszörnyedve nézték a feldúlt
tipiket. Tukayoo félelemmel, és haraggal kereste a túlélőket, amikor a
megmaradt főnöki sátorból kirontott az anyja, és rohanni kezdett felé:
-
Fiam! – zokogta.
-
Mi történt, anyám? – kérdezte, ahogy leugrott a lóról, és odarohant. – Hol van
Shadi?
-
Fiam! – ölelte magához az asszony.
Tukayoo
ekkor látta meg porig égett otthona maradványait.
-
Hol van Shadi? – kérdezte újra, és a hangja megremegett.
-
Megölték – sírta a nő. – Az egyik sápadtarcú leszúrta.
A
fiú kétségbeesve rohant a sátorhoz, és őrjöngve túrta szét a romokat:
-
Shadi! Hol vagy? Shadiiiiiiiiiiiiiiii!
Térdre
rogyott. Nem érdekelte, hogy gyengének tűnik, a szeméből előtörtek a fájdalom
könnyei.
Érezte,
hogy valaki mellé térdel:
-
Bátyám! – suttogta Tehya.
-
Hagyj egyedül! – morogta.
-
Apánk beszélni akar veled.
Tukayoo
felemelte a fejét, bólintott, és lassan, tántorogva elindult a sátor felé.
Odabent az apja fogadta, nem a törzsfőnök. Ő is megsérült a küzdelemben, és
bekötözve feküdt a fekhelyén. Most azonban tudta, hogy a fiának szüksége van a
támogatásra. Mindig büszke volt arra, hogy Tukayoo kemény, kegyetlen harcos,
tudta, hogy jó vezető válik belőle, de még fiatal volt, és a lelke ép. Most
pedig akkora sérülés érte, hogy egyedül képtelen lenne megbirkózni vele.
Senki
sem zavarta meg őket a gyászban. Amikor napokkal később az indián kilépett a
sátorból, már nem a boldog fiú volt, hanem egy keserű, bosszúszomjas harcos.
A
túlélők elmondták, hogy egy csapat kékkabátos támadta meg a falut, és akik nem
tudtak elrejtőzni, azokat könyörtelenül lemészárolták. Shadi nem volt elég
gyors, a katonák vezetője, akit a többiek Scott hadnagyként emlegettek,
utolérte, és kegyetlenül leszúrta. Esélyt sem adott a fiatalasszonynak a
menekülésre.
Nevetve
mártotta belé a kardját, és közben így kiáltott:
-
Legalább a fattyad nem fog fehéreket ölni!
Tukayoo
egyetlen célja a bosszú lett. Feltette rá az életét, hogy megkeresi, és bosszút
áll a hadnagyon.
Conrad
Scott ez idő alatt magabiztosan kezdett bele a tervébe. Jordan ártatlan és
tapasztalatlan szíve könnyű prédának bizonyult. A csodás csokrok, és ajándékok,
amivel elhalmozta megtették a hatásukat. A lány úgy érezte, beleszeretett a
férfiba.
Város
szerte az a hír járta, hogy milyen remek parti, és minden lány az ő szerelméről
álmodozott, irigyelték Jordant. De Conrad terveit senki sem keresztezhette.
Nyílegyenesen haladt a célja felé, és minden esélye megvolt a győzelemre.
5. fejezet
Jordan
a hátsó kertben ült. Amióta visszatért, minden felkavarodott körülötte. Az a
nyugalom, amit itt mindig érzett, most hirtelen semmivé foszlott. Nem ideges
volt, hanem izgatott. Az utóbbi időben érzelmileg teljesen összezavarodott, és most
ki kellett menekülnie a kert magányába, hogy mindezt feldolgozza.
Visszaemlékezett
azokra az időkre, amikor vágyott a város nyüzsgésére, és úgy tekintett a
ranch-ra, mint valami börtönre. A magas kőkerítés, ami kelet felől elzárta a
sivatagtól, hosszan nyúlt el észak-déli irányban. A gyermek Jordan-t mindig egy
börtön falára emlékeztette.
Ám,
ami a fal mögött volt, arra most, fiatal nőként már úgy gondolt, mint egy
falatnyi Mennyországra a pokol közepén.
A
kapu mögött helyezkedett el a hatalmas ház, U alakban, melynek középső szárnya
volt a fő épület, ahol ő és az apja éltek. Itt volt a csak vendégségek
alkalmával használt szalon, aminek teraszos ajtaja az udvarra nézett. Apja
dolgozószobája, a könyvtár, az étkező, és az emeleten kialakított két lakosztály.
Egy az apjának, egy pedig az ő számára. A hálószobák ablakai kelet felé néztek,
hogy éjszakánként ne szenvedjenek annyira a hőségtől.
A
ház északi szárnya rejtette a vendégek számára fenntartott szobákat, ezek
mostanában kongtak az ürességtől, pedig régen az apja sűrűn szervezett több
napon át tartó összejöveteleket. Mostanra a társasági élet nullára csökkent,
mivel szinte minden szomszédjuk elköltözött. A déli szárny a ranch munkásainak,
és a családjuknak volt kialakítva. Max Cassidy nagyon ügyelt arra, hogy az
emberei a lehető legnagyobb kényelemben éljenek. Az volt a mottója, hogy az
elégedett munkás jobban dolgozik, és így több hasznot hoz a birtoknak.
A
ház három szárnyát boltíves átjáró választotta el egymástól, a déli irányba
nyíló az istállók, gazdasági épületek, és a karámok felé vezetett. Erre
terültek el a földek is, bár ezek mostanában nem sok hasznot hoztak. A
szárazság mindent megölt. Az északi átjáró pedig a „hátsó kertbe” vezetett. Ez
maga volt a Paradicsom Jordan számára, ám most ez is élettelenül sárgult a déli
forróságban. Az apja azért telepítette erre az oldalra, hogy a vendégszárny
védelmező árnyékot nyújtson a trópusi virágokkal teleültetett kis világnak. A
lány imádta ezt a helyet. Amikor kislányként belépett ide, mindig úgy érezte, a
dzsungel rengetegében jár. A hatalmas növények közt szinte mindennap
bújócskáztak, és fogócskáztak Scarlett-el. Mivel a kislány a szomszédos
birtokon élt, nagyon sokszor együtt töltötték az idejüket. Aztán pedig az apja
nevelőnőt fogadott mellé, és Scarlett szüleit is meggyőzte, hogy milyen hasznos
lenne, ha a lányuk Jordannal együtt tanulhatna. Számtalanszor csábították a
kert labirintusába a gyanútlan tanárnőiket – jó párat elfogyasztottak az évek
során – és mindig hagyták, hogy eltévedjenek a buja növényzet közt futó
ösvények útvesztőiben. Ilyenkor jókat derültek csalafintaságukon, még az ezért
járó büntetés sem szegte a kedvüket.
Felemelte
a fejét, és körülnézett a haldokló kertben. Még sosem érzett ilyen
szomorúságot. Már csak néhány pálma bírta, de azok is a végüket járták. Jordan
remélte, hogy apja terve beválik, és néhány napon belül befejezik a csatorna
kiépítését. Akkor újra korlátlan mennyiségű friss vízhez jutnak. Már előre
eltervezte, hogy fogja életre kelteni az ő kis Paradicsomát. Persze először a
termőföldeket kell rendbe hozni.
Max
már megállapodott néhány marhatenyésztővel, és amint újra lesz víz, vásárol jó
pár tenyészállatot.
Jordan
már nagyon várta, hogy minden megint a régi legyen. Úgy érezte, belepusztulna,
ha el kellene mennie innen.
Csendesen
ült, hátát a ház hűs falának támasztotta, és lehunyt szemmel álmodozott.
Nem
hallotta meg az érkező lovast.
Scott
hadnagy úgy érkezett meg, hogy a munkások alig tudtak félreugrani az útjából.
Leszállt a lóról, és a gyeplőt az egyik lovász kezébe dobta.
-
Merre találom Miss Cassidy-t? – kérdezte nyersen a fiútól.
-
A hátsó kertben uram – válaszolt ijedten a gyerek.
A
hadnagy késedelem nélkül elindult az északi szárny mögé. Már három hete vissza
kellett mennie Fort Stockton-ba, és ez hátráltatta a terveit. Most azonnal
látni akarta a lányt, beszélni vele. Remélte, hogy mostanra hiányzik annyira
neki, hogy rajongva omlik a karjaiba. Átért az átjáró alatt, és azonnal
megpillantotta. A fal melletti padon ült, csukott szemmel, és a falnak
támaszkodott. Könnyű, fehér, nyári blúz volt rajta, és világosbarna
lovaglónadrág. A poros csizma elárulta. Ebből a férfi azonnal tudta, hogy a
lány lovagolni volt.
Ha
a felesége lesz, erről le kell szoknia. Egy tisztes úriasszonynak nem illik úgy
festenie, mint egy farmerlánynak.
A
szája könnyed mosolyra húzódott, és elindult Jordan felé.
-
Jó napot, Miss Cassidy! – köszöntötte.
-
Jó napot, hadnagy! – kapta fel a fejét a lány, és kedvesen elmosolyodott. –
Micsoda öröm, hogy visszatért! Már nagyon hiányoltam.
Conrad
még szélesebben mosolygott, elérte, amit akart.
-
Hiányoztam magának? Ezt remélni sem mertem.
Odalépett
a lányhoz, aki arrébb húzódott, és jelezte, hogy üljön mellé. Közben kissé
elpirult, és inkább félrenézett.
-
Miss Cassidy! Csak nem hoztam kellemetlen helyzetbe? Bocsásson meg!
-
Nem, ne kérjen bocsánatot! Én csak… – ismét elfordult.
-
Ön csak? Istenem, Miss Cassidy! Csak nem azt akarta mondani, hogy gondolt rám?
-
De igen – suttogta elhaló hangon Jordan.
-
Ezt azt jelenti, hogy reménykedhetek? Miss Jordan! Ez igaz? Istenem, a világ
legboldogabb emberévé tett. – lelkendezett Conrad. Lágy erővel megragadta
Jordan kezét, és megcsókolta.
Aztán
hirtelen elengedte.
-
Bocsásson meg a merészségemért! – nyögte.
-
Ugyan! – mosolygott a lány. – Kérem, szólítson Jordannak, Conrad!
-
Drága Jordan! Ekkora kegyet nem is remélhettem. Ön teljesen elvarázsolt. Nem is
tudom szavakba foglalni, hogy mit érzek most… Én… szeretem magát!
A
lány döbbenten hőkölt hátra, de a szíve lángra lobbant.
-
Oh – nyögte.
-
Rosszat mondtam, drága Jordan? Én…
-
Nem! Csak meglepett ez a hirtelen vallomás.
-
Ön nem érez így. Jól látom? – mondta elkeseredve Conrad.
-
Nem erről van szó! Ön sem közömbös a számomra, csak még sosem éreztem ilyesmit,
és ez most letaglóz.
-
Akkor reménykehetek? Remélhetem, hogy egy napon talán igent mond?
-
Igent? Mire? – kérdezte Jordan ártatlanul.
-
A házassági ajánlatomra, drága Jordan. – mosolygott rendületlenül a férfi.
-
Házassági… ajánlat? – hápogott a lány. – Talán meg akarja kérni a kezemet?
-
Ez minden vágyam. Rajongok önért Jordan. Boldoggá szeretném tenni, szeretném maga
mellett leélni az életemet. Kérem, mondja, hogy reménykedhetek! Hogy
gondolkodik az ajánlatomon! Könyörgöm.
Lecsúszott
a padról, térden állt Jordan előtt, és remegő kézzel fogta a lány csuklóját.
-
Könyörgöm! – ismételte meg.
-
Megígérem, hogy gondolkodom rajta.
-
Köszönöm – lehelte a férfi, és megcsókolta Jordan kezét.
A
lány fátyolos szemmel nézte a férfi arcát, bátortalanul felemelte a kezét, és
megcirógatta. Aztán hirtelen, pirulva visszahúzta. Még sosem volt ennyire
merész senkivel. Jeremy csókja után reszketve rohant gyónni, és olyan
bűntudatot érzett, mint még soha, pedig nem ő kezdeményezett. És most
megsimogat egy férfit, aki láthatóan vágyakozik utána. Olyan volt ez, mintha
tálcán kínálná magát.
-
Conrad! Kérem! Megígértem, hogy átgondolom az ajánlatát, de tartsa tiszteletben
a jóhíremet!
-
Ezt kérnie sem kell Jordan! – válaszolt a férfi, és tekintetét sóvárogva
siklatta végig a lány testén.
„Már nemigen van mit tiszteletben tartani.”
– gondolta, de nem mondta ki hangosan. A katonái, és az itteni munkások közt
elterjedt a híre az apacsoknál történteknek – hála Miguel-nek – így mindenki
tudta, hogy a lány már nem ártatlan. Conradnak azonban tetszett, hogy ennyire
megtagadja a történteket. Úgy vélte, a lány annyira szégyellte a dolgot, hogy
megtagadta. Elhatározta, hogy ez lesz az első, amit elér. Visszaadja a
tisztességét, ezzel aztán végleg magához kötheti. Elégtétellel várta az
esküvőt. Mert bizonyosan tudta, hogy a lány más kérőre nem számíthat azok után,
ami történt. Hallotta, hogy a partiképes fiatalembereket tiltották a szüleik
Jordantól. Egyik család sem nézte volna jó szemmel, ha bekerül a köreikbe egy
tisztátalan asszony.
Felállt,
és a kezét nyújtotta Jordannak.
-
Jöjjön, Jordan! Ne maradjunk sokáig kettesben!
-
Köszönöm, hogy megért – mosolygott rá hálásan a lány.
Visszamentek
a főépülethez, és leültek a tornácon beszélgetni, ahol mindenki jól láthatta
őket. Jordannak imponált a hadnagy visszafogott viselkedése. Egyre inkább úgy
érezte, hogy a szűkös lehetőségek közt rátalált a tökéletes társra. Bár időt
kért a férfitól, de tudta, hogy hamarosan választ ad neki, mégpedig pozitív
választ. Most már csak az apjával kell megértetnie, hogy ez a vágya.
Mindenesetre
nem akarta siettetni a dolgot, úgy gondolta, még néhány hétig hagyja, hogy a
férfi ostromolja. Az eszébe sem jutott, hogy csapdába sétált.
A
következő hetekben beavatta bizalmasát, Juanitát, és együtt tervezgették a
jövőt. Jordan egyre többet kocsizott be a városba, és elkezdett érdeklődni az
esküvői ruhák iránt. Néhány vele egykorú kisasszonynak feltűnt a sürgölődése,
és beszélgetésbe bonyolódtak vele.
-
Mesélj, Jordan! Rég nem jártál felénk. Mi minden történt? Igaz, hogy apacsok
fogságában voltál? – kérdezte az egyikük, akit a lány sosem kedvelt igazán.
-
Nem voltam a foglyuk. Megmentettek egy csapat mexikói haramiától, és segítettek
hazatérni. Mindenki mást megöltek a rablók.
-
Oh, értem – mondta a Marissa, és jelentőségteljesen a barátnőjére pillantott. –
És most mi járatban vagy a városban?
-
Vásárolni jöttem – mosolygott sejtelmesen Jordan – szükségem van néhány
dologra.
Nem
akart előre elárulni semmit, hisz amióta elhangzott az a bizonyos vallomás,
Conrad visszahúzódott, és csak nagyon szolidan udvarolt a lánynak. Jordan pedig
nem merte szóbahozni a témát. Azt természetesen nem tudhatta, hogy ez is része
a férfi tervének.
A
többi lány kissé sajnálkozva figyelte őt, hisz mielőtt szóba elegyedtek vele,
látták, hogy a menyasszonyi ruha katalógust nézegette. A városban is terjedt a
hír, miszerint az apacsok nem csak a szép szemeit csodálták, és most azt
hitték, Jordan kétségbeesetten vágyakozik arra, hogy ismét bekerülhessen az
elit társaságba.
Nem
mintha ő erre vágyott volna. Tisztában volt vele, hogy lenézik, őt is és
Scarlett-et is. Őket nem küldte el az apjuk New Orleans-ba vagy St. Louis-ba,
hogy hírneves lányiskolában tanuljanak. Nekik csak nevelőnőik voltak, akik megtanították őket mindarra, amire a
városi lányokat az iskolák. Sőt Jordan édesapja büszke volt, mert lánya és
barátnője sok olyan ismeretre is szert tettek, amire ezek az iskolák nem
tanították meg a lányokat. Irodalmi és tudományos tudásuk meghaladta az összes
úri kisasszonyét a városban.
Már
zavarta őt a kíváncsiskodó lányok hada, ezért gyorsan elbúcsúzott, felült a kis
kocsira, amit Pedro-tól kért kölcsön az útra, és elindult hazafelé.
Félúton
járhatott, a forrón tűző nap még a félig fedett kocsi ellenére is
izzadtságcseppeket csalt Jordan nyakára. Nem hajtotta a lovat, nem szerette
volna, ha kitikkad, mire hazaér, de igyekezett gyorsan haladni. A városban
hallotta, hogy megint portyázó rablóbandákról beszéltek Greyson
szatócsboltjában.
Hirtelen
a ló makrancoskodni kezdett. Jordan ismerte már annyira az öreg jószágot, hogy tudja,
mit kell tenni ilyenkor. Megállt, leszállt, és előrement az állathoz. Simogatni
kezdte a homlokát, és lágyan mormolt neki spanyolul. Néhány perc múlva a kanca
megnyugodott, és felhorkant.
-
Jól van, kincsem. Menjünk tovább!
Visszaindult
a kocsihoz, már éppen fel akart lépni a bakra, amikor meghallotta a lódobogást.
Ijedten nézett körbe, és megpillantotta a felé vágtázó bronzos bőrű, fekete
hajú alakokat. Rémülten ült fel, és már a gyeplőért nyúlt, hogy meneküljön, bár
tudta, hogy esélye sincs a kocsival elmenekülni a lovasok elől. Ám ekkor az
egyik alak visszafogta a lovát, ami idegesen ugrándozva megállt:
-
Jordan? – kérdezte a férfi.
-
Tukayoo? – kiáltott fel megkönnyebbülten a lány. – Tényleg te vagy az?
-
Én vagyok – mondta kimérten az indián. – Mit keresel egyedül a sivatagban?
-
A városban voltam. – felelt mosolyogva Jordan.
-
Apád elengedett egyedül? Most már biztos vagyok benne, hogy felelőtlen.
-
Hogy? Mi van veled? Mit képzelsz, hogy így beszélsz az apámról?
-
Ti nem hallottatok a portyázókról? – kérdezte még mindig ridegen a férfi.
-
Eddig nem. Csak most hallottam, ahogy a városban beszéltek róluk. Miért? Talán
ti vagytok azok?
-
Nem! – mordult fel az indián. – Már megmondtam neked, mi nem bántunk
ártatlanokat!
-
Igen… emlékszem – hebegte Jordan döbbenten. – Ne haragudj!
-
Menj haza a lehető legrövidebb úton!
-
Ti mit kerestek errefelé?
-
Felderítjük a területet. Nem akarjuk, hogy meglepjék a táborunkat. Mostanában
jobban kell figyelnünk mindenre.
-
Értem – suttogta Jordan furcsa szomorúsággal. Nem értette, hogy a harcos miért
ennyire kimért vele – Tukayoo, mi történt veled? Régebben nem voltál ilyen.
-
Megtudtam, mennyire alávaló a néped. – vágta keményen a szavakat.
-
Hogy? De mégis, mi történt?
-
Ne kérdezz, ha nem akarod tudni az igazat!
-
De én…
-
Menj haza, mielőtt bajod esik!
Ezzel
megfordította a lovát, és elvágtatott. Hok’ee, aki mindvégig ott állt mögötte,
szúrós szemmel figyelte a lányt.
-
Hok’ee! Mi történt? – nézett most rá.
-
A katonáitok megölték a nővéremet.
-
Tukayoo felesége meghalt? – nyögött fel Jordan. – Istenem! Ez annyira… sajnálom
Hok’ee! Nagyon sajnálom! Mondd meg neki is, hogy együtt érzek vele.
-
Az nem hozza vissza a nővéremet! – mondta ridegen. – Tedd, amit mondott! Menj
haza, és ne merészkedj ilyen messzire egyedül!
Ő
is megfordult, és a másik férfi után iramodott.
Jordan
még hosszú percekig állt mozdulatlanul, és döbbenten bámult a két indián után,
amikor végre összeszedte magát, és sokkal gyorsabb tempóban, mint előtte,
hazahajtott.
Az
új hírek még jobban felkavarták. Könnyek szöktek a szemébe, hogy lehet a saját
népe ennyire kegyetlen. Megölni egy ártatlan asszonyt. Mégis, hogy tehetnek
ilyet?
Mire
behajtott a kapun, már zokogott. Pedro rémülten szaladt oda hozzá:
-
Mi történt, Miss Jordan? Csak nem támadták meg?
-
Nem, Pedro. – szipogott. – Csak nagyon rossz híreket kaptam. Én jól vagyok.
-
Ne mondjon ilyet, kisasszony! Hisz alig áll a lábán! Jöjjön – lesegítette
Jordant a kocsiról, és bekísérte a házba.
A
lány remegő tagokkal ült le a könyvtárszobában, lehunyta a szemét, és hagyta,
hogy a szomorúság átjárja.
Néhány
perccel később kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és Jordan hallotta, hogy az apja
és Conrad derűsen beszélgetve kilépnek. Gyorsan megtörölte a szemét, felállt,
és kiment hozzájuk:
-
Jordan, kislányom? Miért szomorkodsz itt egyedül? Valami baj ért a városban?
-
Netán valaki illetlenül viselkedett önnel, kedvesem? – kérdezte Conrad is.
-
Nem, dehogy. Csak szomorú híreket kaptam. És megijesztett az is, hogy megint
feltűntek a rablóbandák.
-
Jordan, ettől nem kell félned – nyugtatta az apja.
-
Így van! – tette hozzá Conrad. – Ha ez megnyugtatja, akkor visszamegyek Fort
Stockton-ba, és engedélyt kérek az őrnagytól. Kilovagolok az embereimmel, és
felszámoljuk azt az indián csürhét.
-
Ne! Conrad, kérem ne! – Jordant hirtelen rémület járta át. – Ne kockáztasson!
-
Jordan, ha ezzel megszabadítom a rettegéstől…
-
Conrad! Én nem hiszem, hogy az indiánok garázdálkodnak. Ha utánuk folytat
hajtóvadászatot, csak magunkra haragítjuk őket. Erre semmi szükség. És nem viselném
el, ha valami baj érné.
-
Aggódik értem? – kérdezte a férfi csillogó szemmel.
-
Én csak… nem szeretném, ha kockáztatná az életét.
A
hadnagy mosolyogni kezdett.
-
Köszönöm, kedves Jordan. – kezet csókolt a lánynak, aki zavartan fordult el, és
közben kerülte az apja döbbent pillantását.
-
Azt hiszem, jobb, ha megnézem Juanitát – mormolta halkan, és sebes léptekkel
megindult a konyha felé.
Vacsora
után Jordan kisétált a hátsó kertbe. Ilyenkor, mikor a nap már nem égette
halálra a növényeket, és csak a csillagok, és a fáklyák fénye világított,
varázslatos, szinte misztikus világ tárult fel. Bár most, hogy a növények nagy
része elpusztult, inkább ijesztő volt.
-
Jordan!
Conrad
csendesen szólt, de a lány annyira megijedt, hogy sírva fakadt.
-
Oh, kedves! Bocsásson meg! Nem akartam megijeszteni.
Mellé
lépett, és gyengéden átölelte.
-
Nem, nincs baj. – suttogta Jordan megilletődötten.
-
Biztosan? De hiszen reszket.
-
Csak az izgalom miatt. – hebegte a lány. Érezte, hogy egyre inkább zavarba jön.
-
Jordan. Kérem, mondja el, mi bántja!
-
Nem is tudom… én… Conrad, emlékszik arra a beszélgetésre?
-
Amikor itt voltunk a kertben?
-
Igen, akkor megkért, hogy gondolkodjam az ajánlatán.
-
És megtette? – kérdezte a férfi izgatottan.
-
Igen, de előtte szeretném megkérdezni, hogy áll-e még az ajánlata?
-
Oh, Jordan, hát persze, hogy áll! Könyörgöm, ne kínozzon! Döntött? Kedvesem,
kérem, elepedek!
-
Igen, választ ígértem. Conrad, én… boldogan leszek a felesége.
-
Istenem, Jordan! – megölelte a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. A lány
ügyetlenül viszonozta, de Conrad nem törődött vele. – Köszönöm, szerelmem! El
sem tudom mondani, mennyire boldoggá tett. Megyek, nem húzom az időt, máris
beszélek az édesapjával. De ön ne maradjon itt egyedül, kérem! Nem venném a
lelkemre, ha valami történne önnel.
-
Itt? Mi történhetne itt?
-
Bármi, egyetlenem! Jöjjön!
Kézen
fogta a lányt, és visszavezette a házba. Jordan elindult Juanitához, míg a
hadnagy bekopogott a dolgozószobába, majd eltűnt az ajtó mögött. Ám előtte még
bátorító pillantást vetett a lányra.
-
Mamácska! Mamácska!
-
Mi van, kicsim? – kérdezte az asszony.
-
Conrad most kéri meg a kezem apámtól – lelkendezett Jordan, és Juanita nyakába
borult. – Jaj, mamácska, én annyira… annyira…
-
Boldog vagy? – mosolygott a lányra.
-
Azt hiszem.
-
Nem vagy biztos a dolgodban, kicsim?
-
Nem erről van szó. Én csak úgy érzem, ez az egyetlen lehetőségem van.
-
Mi bánt kicsim, eddig arra vágytál, hogy megkérjen?
-
Igen, most is így érzem, csak félek, hogy talán elsietem a dolgot.
-
Mire várnál? A hadnagy szeret téged. Boldoggá fog tenni. Vagy te talán nem így
érzel?
-
Nem tudom. – sóhajtott Jordan. – Biztosan csak a mai hírek zavartak össze.
-
Miféle hírek?
-
Ma, amikor a városból jöttem haza, találkoztam azzal az apaccsal, aki
megmentett.
-
Istenem! – nyögte rémülten az asszony.
-
Ne ijedj meg! Csak váltottunk néhány szót. A társa, akivel volt, elmondta, hogy
fehér katonák megölték Tukayoo feleségét. Annyira megviselt.
-
Ezért sírtál, amikor megérkeztél? – simogatta meg a karját Juanita.
-
Igen. Az a lány alig volt idősebb nálam. Hogy lehetnek képesek az emberek
megölni egy ártatlant. Még ha az indiánok rabolnak is, de ebben sem hiszek,
akkor sincs joga senkinek megölni valakit, akinek semmi köze a dologhoz.
Szerintem a támadásokért pedig azok a mexikói haramiák a felelősek, akik engem
is megtámadtak.
-
Miből gondolod? – nézett rá az asszony.
-
Csak egy sejtés, mamácska. Egy nagyon erős sejtés.
-
Jól van, kicsim, próbálj megnyugodni! Te most ne foglalkozz ezekkel a
gondokkal. Reménykedjünk abban, hogy apád áldását adja, és boldog leszel.
-
Igen – sóhajtott a lány, és mosolyogni kezdett. – Nem kell, hogy zavarjon
néhány rabló. Itt nem érhet baj.
-
Így van, leánykám! – szorosan magához húzta, és megcsókolta Jordan feje búbját.
Ekkor
Conrad és az apja beléptek a konyhába, mindketten szélesen mosolyogtak, és
ebből Jordan azonnal tudta, hogy Max kedvező választ adott a férfi kérésére.
Lelkesen gratulált a lányának, és utána boldogan tértek nyugovóra.
Másnap
Max Cassidy beutazott a városba, hogy megbeszélje a részleteket a pappal. Amíg
ő a templomban intézkedett, Jordan Juanita segítségével kiválasztotta a
megfelelő menyasszonyi ruhát, és az azt követő lakodalmas ruhát. Mire az apja
végzett a formaságokkal, már meg is rendelték.
A
városban gyorsan elterjedt a híre a menyegzőnek, és Jordan hamarosan irigy
szemek össztüzébe került, amikor a szatócsboltból kilépve összetalálkozott a
múltkori beszélgetőpartnereivel. Visszafogottan köszönt nekik, de igyekezett
minél rövidebbre fogni a társalgást, mert látta, hogy az édesapja türelmetlenül
várja a kocsinál. Kimentette magát, és boldog elégtétellel vonult át a város
főterén.
Aztán
már nem is törődött az emberekkel, mert meglátta Conradot, aki büszkén
megjelent a lován, és a kocsi mellé léptetett.
Melegen
köszöntötte jövendő apósát, és gyorsan leszállt a nyeregből, hogy felsegítse
Jordant a bakra.
-
Megengedik, hogy hazakísérjem Önöket? – kérdezte az üdvözlés után. – Nem
szeretném, ha valami baj történne az úton.
-
Köszönjük, hadnagy úr! – felelte Max.
Jordan
pedig boldog mosollyal hálálta meg a gesztust. Conrad viszonozta, és
elégedetten ült vissza a lovára, tervének első fele tökéletesen sikerült. Már
azt is tudta, hogy miként valósítja meg a továbbiakat. Hetykén ült a lován,
ahogy a kocsi mellett haladva végigvonultak a kis városon, és elindultak a
hazafelé vezető úton.
6. fejezet
Az
esküvőt kora őszre tervezték. Nem akarták, hogy a túl forró nap tönkretegye az
ünnepséget, de azt sem szerették volna, ha egy esetleges vihar rombolná le a
hangulatot.
Max
Cassidy gondoskodott róla, hogy az egész város tudjon az eseményről, mindenkit
meghívott. Így akarta megmutatni, hogy a lánya a tavasszal történtek ellenére
is tisztességes maradt, és egy olyan remek férfi lesz a férje, mint Conrad
Scott hadnagy.
Büszke
ember lévén elégedettséggel figyelte az emberek reakcióját, és örömmel töltötte
el, hogy a városi, elkényeztetett ifjú hölgyek irigyen figyelik lánya minden
mozdulatát, és sóvárognak a boldogsága után.
Jordan
mindebből semmit sem vett észre, ha be kellett mennie a városba az
előkészületek, vagy a ruhapróba miatt, igyekezett rövidre fogni az utazást.
Zavarta, hogy úton-útfélen megállítják, hogy gratuláljanak neki, vagy épp
kérdezősködjenek a részletekről. Ilyenkor mindig az apjához irányította a
kíváncsiskodókat, és sietve bevonult a város egyetlen szabóságába, ahol már
várták.
A
ruha meseszép volt, és szerencsére nem volt szükség sok igazításra, szinte
olyan volt, mintha ráöntötték volna. Teljesen zárt volt, a nyakáig ért, de a
felső része a mell vonala fölött, és az ujja áttetsző csipkéből készült. A
hófehér szatén feszesen simult az alakjára, egészen a csípőjéig, ameddig a fűző
is ért. Alatta lágyan nyílt szét az anyag, hogy bő szoknyában folytatódjon. A
szatén fölött puha, könnyűesésű tüll anyag volt, amelyre ezüstös fonallal finom
virágmintákat hímeztek.
Jordan
ámulva forgolódott a hatalmas tükör előtt, és csodálta az egyszerű, de mégis
álomszép ruhakölteményt.
-
Csodálatos menyasszony lesz, Miss Jordan! – mondta a varrónő. – Minden ifjú
hölgy ilyen esküvőről álmodik, és ön megkapja. Ráadásul a hadnagy! – tette
hozzá ábrándozva. – A lehető legjobb parti a környéken. Nagyon szerencsés
kisasszony!
-
Köszönöm, Margarita! – mosolygott a lány. – Én is így érzem. Boldog vagyok.
És
valóban így érzett. Bár senki sem mondott neki semmit, és ő gyermeki
naivságában nem jött rá, hogy pontosan miért, de érezte a népek burkolt
rosszallását. Annyira bízott az emberek őszinteségében, hogy fel sem merült
benne a dolog, hogy hazugnak tartsák.
Miután
az apacsok visszahozták, elmesélte, hogy semmit sem tettek vele, és ő akkor úgy
hitte, ez mindenki számára egyértelmű volt, nem kételkednek a szavában. Az a
legmerészebb álmaiban sem jutott az eszébe, hogy nem hisznek neki.
És
most, néhány héttel az esküvő előtt, kezdte azt érezni, hogy az emberek furcsán
néznek rá. Úgy döntött, kizárja ezeket a gondolatokat, és csak a rá váró
eseményekre koncentrál. Kedvelte Conradot, a férfi mindig udvarias volt vele,
sosem viselkedett tolakodóan, egyszer csókolta meg, amikor igent mondott neki,
de azóta csak a kezére, vagy az arcára lehelt vágyakozó csókot.
Pedig
Jordan néha látta a hadnagy szemében azt a fajta vágyakozást, amit annak idején
Tukayoo szemében, amikor annyira megijedt tőle, mert azt hitte, hogy talán
mégsem engedi szabadon.
De
most ezzel sem akart foglalkozni. Eldöntötte, hogy boldog lesz, és mindent
megtett, hogy ez így is legyen. Szorgosan készült az esküvőre, Juanita-val
folyton a konyhában töltötték az időt, és a menüt próbálták összeállítani. A
szakácsnő, már beszélt az asszonyokkal, akik azonnal felajánlották a
segítségüket. Mostanra készen álltak, csak a nagy eseményt várták.
Amikor
nem fogadott anyjával volt, akkor Jordan az apjának segített kint az
állatoknál, vagy a hátsó kert rendbehozatalával foglalatoskodott. Szerette
volna, hogyha az idő engedi, akkor ott tartsák a lakodalmat. Viszont ehhez
rengeteg munkára volt szükség. Jordan újratelepítette a szárazságban elpusztult
növényeket, kigazolta az elvadult ágyásokat, és az ösvényeket, de nehezen
boldogult egyedül.
Egy
alkalommal kisétált a karámokhoz, ahol az apja az újonnan vásárolt marhák
beterelését irányította, és megkérdezte tőle:
-
Papa? Tudnád nélkülözni Pedro-t? Szükségem lenne rá. Egyedül nem boldogulok a
kerttel, és szeretnék elkészülni az esküvőig.
-
Persze, szívem. Máris hívom. – ezzel már oda is kiáltott a férfinak, aki
villámgyorsan mellettük termett.
Jordan
mosolyogva kérte meg, hogy menjen vele, és látta, hogy Pedro hálás ezért. Sosem
szerette, amikor ezeket a fiatal suhancokat kellett betanítani. Hiányoztak a
régi emberei, de őket sajnos nem kaphatta vissza.
Könnyed
beszélgetésbe merülve sétáltak vissza a kert felé, amikor megérkezett Conrad.
-
Jó napot, Jordan! – kiáltott már messziről.
-
Jó napot, hadnagyom! Végre megérkezett! Mire jutott a tábornokkal? – szaladt
elé a lány játékos szökkenésekkel.
Nem
értette, miért nézi szúrós szemmel a férfi, de nem foglalkozott vele.
-
Mondja már hadnagyom! – nyújtotta felé a kezét bájosan.
Conrad
fanyar mosollyal csókolta meg.
-
Drága Jordan! Milyen holmi van önön?
A
lány nem értette a kérdést:
-
A kertben dolgoztam, ahhoz ez volt a legmegfelelőbb.
-
Kérem, kedves! Ne mutatkozzon így a személyzet előtt! Ez nem illendő egy
úrihölgyhöz.
-
Ugyan, Conrad! Hisz ezek az emberek születésem óta ismernek – ellenkezett
Jordan.
-
De akkor még gyermek volt. Maholnap asszony lesz, az én feleségem. Én pedig nem
szeretném, ha holmi szolganépség legeltetné a szemét önön. Ezek itt annyira
faragatlanok, még zaklatnák önt. Kérem, Jordan! Megteszi a kedvemért, hogy
többé nem mutatkozik nadrágban?
-
Persze, Conrad – válaszolt megszeppenve a lány.
Megdöbbentette,
a férfi hirtelen, heves reakciója. Eddig sosem tette szóvá, ha nadrágban, és
blúzban dolgozott. Jordan számára ez természetes viselet volt a birtokon.
Persze, ha a házban volt teendője, vagy bement a városba rendesen felöltözött,
de soha senkit nem zavart, ha nadrágban jelent meg. Az emberek így is
szerették, és tisztelték őt. Egyikük sem tett kétes megjegyzéseket rá.
Meglepte, hogy a férfit ez most ennyire zavarja.
De
aztán belegondolt, hogy Conrad katonai rangja, és hírneve biztosan megköveteli,
hogy az ilyen dolgokra is figyeljen, így megértette a férfi álláspontját.
-
Pedro, menjen, és folytassa a munkát a kertben! – vetette oda a hadnagy flegmán
a mexikóinak. – Kedvesem, kérem, öltözzön át! Szeretném bevinni a városba. Arra
gondoltam, talán meglepném önt néhány csodás ruhával. Úgy láttam, a ruhatára
igen szegényes.
-
Ugyan hadnagyom, erre semmi szükség…
-
A leendő feleségem ne nézzen ki úgy, mint egy cseléd. Ön megérdemli, hogy a
legdrágább ruhái legyenek. Oh, és szóljon Juanita-nak, ő is velünk jön. Nem
szeretném, ha megszólnák, hogy kettesben vagyunk.
-
Máris – motyogta megadóan Jordan.
Gyorsan
beszaladt a konyhába, és tolmácsolta a férfi utasítását. Meglepte ez a
határozottság. Tudta, hogy Conrad kemény katona, és az emberei rettegnek tőle,
de mindezidáig vele úgy viselkedett, mint egy úriember. Nem, mintha most
másképp viselkedett volna, hisz egyetlen udvariatlan szó sem hagyta el az
száját, de a lány nem volt hozzászokva ehhez a keménységhez. Megrázta magát,
majd, ha a felesége lesz, akkor bátrabban kiáll önmagáért, döntötte el. Nem
hagyja, hogy a férfi mindenben az irányítása alá vonja őt. Az apja mindig arra
nevelte, hogy álljon ki önmagáért, és védje meg a jogait. Tudta, hogy a
házasságban engedményeket kell tennie, de nem fogja hagyni, hogy Conrad
rátelepedjen, és mindenben ő irányítson.
Hirtelen
feléledt benne a dac, legszívesebben ebben a ruhában ment volna el, de tudta,
hogy azzal nemcsak Conrad dühét szítaná fel, de az emberek megszólnák. Most
tehát engednie kell, de majd máshol ő fog dönteni.
Belépett
a szobájába, elővette az utazó ruhát, és kapkodva átöltözött. Conrad mosolyogva
várta a tornácon, és amint Juanita is megérkezett, azonnal elindultak.
-
Conrad, még mindig nem mondta el, hogy mit intézett a tábornokkal – nézett rá
Jordan, amikor már a város felé zötykölődtek.
-
Oh, igen – mosolygott kedvesen, és elégedetten a férfi. – Engedélyezte, hogy
tartalékosként, a milíciára figyeljek, és így nem kell az erődben lennem.
Mostantól minden időmet önnek szentelhetem. – huncut pillantással mérte végig a
lányt.
-
Ne hozzon zavarba, Conrad! – pirult el Jordan.
-
Bocsásson meg, kedvesem! – félénk mozdulattal megcirógatta a lány arcát, mire
Juanita hátulról köhintett egyet. Mindketten zavartan fordultak el egymástól.
Amint
beértek a városba, Conrad egyenesen a szabóhoz irányította a kocsit.
-
Juanita, maga itt marad, és vigyáz a kocsira! – utasította a férfi az asszonyt.
-
Conrad, kérem! – súgta Jordan. – Ne beszéljen így mamácskával! – de a hadnagy
határozottan megfogta a lány karját, és bevezette a boltba.
-
Kedvesem, nem szabadna, hogy ennyire közel engedje magához a szolgákat! Még a
végén azonosítják velük. Nem szeretnék szégyenkezni emiatt. Mostantól ön
úriasszony, viselkedjen is ennek megfelelően. Már nem gyereklány, és tudom,
hogy rendelkezik a megfelelő neveltetéssel. Kérem, a kedvemért, alkalmazza,
amit tanult!
Jordan
ismét megdöbbent, és szóhoz sem jutott, de nem is lett volna tanácsos vitába
szállnia a hadnaggyal. A boltban ugyanis ott nyüzsgött a város szinte összes
ifjú, cserfes szájú kisasszonya, akik csak arra vártak, hogy tanúi legyenek
Jordan bukásának. A lány tudta, hogy mindenki most készítteti a ruhát az ő
esküvőjére, így a varrónőknek rengeteg munkájuk volt, arra azonban nem
számított, hogy Conrad pont ezt az időt választja, hogy megajándékozza őt. Ez
természetesen nem volt véletlen a részéről.
Néhány
varrónő, amint meglátta a belépő párt, azonnal félbehagyta a munkáját, és
sürgölődve megindult feléjük.
Jordan
órákon át próbált, és tűrte, hogy ráigazítsák a ruhákat. Közben a szeme
sarkából látta, hogy a többiek kíváncsi, olykor irigy pillantásokat vetnek
felé, de ez most büszkeséggel töltötte el. A városi kisasszonyok, akik mindig
lenézték, most irigylik a boldogságát. Feltűnően nem siettek végezni a
vásárlással, ami még inkább arra késztette Jordant, hogy elővegye úri
kisasszonyos viselkedését, és ezzel kivívta Conrad elismerő pillantását, aki
büszkén figyelte a menyasszonyát.
Végül
jócskán felpakolva a csomagokkal kisétáltak a szabóságból, és visszaindultak a
birtokra.
-
Conrad! Ugye remélhetem, hogy ma este nálunk vacsorázik? – kérdezte Jordan
félénken. – A papa biztosan nem bánná.
-
Örömmel, kedvesem! Reméltem, hogy meghív.
-
Ez számomra nem kérdés – bátorodott fel a lány, és Juanita rosszalló ciccentése
ellenére megsimogatta a férfi karját.
Végül
aztán Max felajánlotta a hadnagynak, hogy maradjon, és a vendégszárnyban lévő
lakosztályok egyikét sebtében kitakarítatta a számára.
-
Ugyan már, fiam! Csak nem megy vissza ilyen későn a városba, hogy szállodában
aludjon. Hamarosan úgyis itt fog lakni.
Conrad
visszafogottan mondott igent, de közben magában derűsen megállapította, hogy
Max Cassidy jobban befolyásolható, mint hitte. Az a tény, hogy a lánya, a kétes
események ellenére, kérőt talált, tökéletesen elég volt hozzá, hogy a hadnagy
végleg befészkelje magát a birtokra. Figyelte, ahogy Jordan gyermeki
rajongással viseltetik iránta, és élvezte a helyzetet. Már alig várta az
esküvőt, bár tudta, hogy nem ő lesz az első, de izgatta a lány. Csak az a tény
zavarta, hogy egy, vagy több mocskos rézbőrű érintette ezt a szépséget.
Megfogadta, kiharcolja, hogy az ő feleségét tiszteljék. Megtorolja az
indiánokon, amit Jordannal tettek. Megkeresi az apacsokat, és megöli mindet.
Az
esküvőig hátralévő időt, már végig a ranchon töltötte, és fokozatosan mindenbe
beletanult. Jordan boldog volt, amikor Conrad kiment vele a karámokhoz, vagy a
kukoricáshoz, és azt látta, hogy a férfi szívét lelkét kiteszi a birtokért.
Aztán szépen lassan a hadnagy átvette a lánytól az irányítást. Az emberek
eleinte morgolódva fogadták, de amikor látták, hogy sem a gazda, sem a
kisasszony nem ellenkezik, ők is elfogadták, hogy új úr érkezett.
Conrad
végül egy reggelen megkérte Jordant, hogy ne menjen ki vele, inkább a hátsó
kertben fejezze be a munkákat, ha azt szeretné, hogy az esküvőre a régi
pompájában ragyogjon. Utasította Pedro-t, hogy segítsen a kisasszonynak, aki
szívesen vállalta a feladatot, az idős férfi nem kedvelte ezt a kemény, parancsolgató
idegent. Tudta, hogy nem szólhat az urának, de valamiért rossz érzése volt a
férfival szemben. Ha tehette volna, lebeszéli Jordant az esküvőről, de sajnos
ez nem állt módjában. Még a felesége, Juanita sem hitt az öreg hóbortos
képzelgéseiben, miszerint Conrad Scottnak hátsó szándékai vannak.
A
férfi mindenkit elbűvölt kifogástalan modorával, és azzal, ahogy ragadozóként
védte Jordant mindenféle erkölcsi támadással szemben. Még csak a gyanúját sem
engedte befészkelni senki fejébe, hogy a lány tisztessége csorbát szenvedett
volna.
Aztán
végre elérkezett az esküvő előestéje. Minden készen állt, a vendégek lassan
mind megérkeztek, a birtok díszbe borult, és a vidámság visszaköltözött.
A
nagyszabású vacsora, amit Max Cassidy rendezett, már véget ért. A vendégek
pedig nyugovóra tértek a vendégszárnyban. Conrad visszatért a városba, hogy az
esküvő napján érkező egykori csapatát fogadja. Velük együtt fog megérkezni
másnap az eskető pap.
Jordan
ezen az estén izgatottan, és félelemmel telve ereszkedett a kádba. Juanita ott
sürgölődött a szobájában. Előkészítette az ágyát, és a hálóruháját.
Miután
megfürdött, és felöltözött, remegve ült le az ágy szélére.
-
Mamácska!
-
Igen, kincsem? – fordult felé az asszony. – Mi bánt?
-
Gyere ide! – mutatott maga mellé. – Jaj, mamácska, annyira félek.
-
Mitől, kicsikém? Talán már nem akarod az esküvőt?
-
De igen…
-
Szereted a hadnagyot, igaz?
-
Azt hiszem.
-
Ő is szeret téged. Akkor mégis mi a baj?
-
Mi fog velem történni? Mi lesz holnap? – nézett rá rémülten a lány.
-
Férjhez mész, angyalkám – mosolygott az asszony. – Minden lány erre vágyik. És
te találtál egy csodás, jóképű és fiatal férfit. Scott hadnagy remek parti.
Boldog leszel mellette.
-
Igen, mamácska, ezt tudom. Én nem is ettől félek, hanem… mi történik… a…
nászéjszakán?
-
Jaj, kicsim! Ez aggaszt? Csak szeresd a férjed, és légy odaadó, a többit ő
megoldja.
-
Igen, de nem tudom, mit kell tennem, hogy mi fog történni, és… mondd el,
mamácska, kérlek! Te tudod. Tudod, hogy mit csinál ilyenkor egy férfi és egy
nő. Mondd el! Tudnom kell! Nem akarok ügyetlen lenni.
Juanita
pironkodva mesélni kezdett, elmondott Jordannak mindent. A lány először félve
aztán egyre növekvő kíváncsisággal hallgatta, de még mindig nem értett mindent.
Ám végül az asszony nem mondott többet.
-
Hidd el, kicsim, csodálatos lesz! Boldog leszel.
-
De ez az egész olyan szemérmetlenül hangzik – suttogta.
-
Férj és feleség közt ez nem szemérmetlen. A családotok így fog gyarapodni.
-
Ettől? – döbbent meg Jordan.
-
Igen, kedvesem! De most már aludj, hogy holnap frissen, üdén állhass az oltár
elé, és a hadnagy büszke lehessen rád!
-
Rendben. Jó éjszakát, mamácska!
-
Jó éjt, kicsim!
Kilépett
a szobából, ám Jordan félelmei nem csillapodtak. Még órákon át feküdt ébren, és
gondolkodott. Most érezte igazán, hogy mennyire szüksége lenne az édesanyjára.
Az apja taníttatta, és felkészítette arra, hogy egy napon majd át kell vennie a
birtokot, de erre nem tudta. Hiába volt mindig is bensőséges a kapcsolatuk, ezt
egy férfi nem mondhatta el neki. A nevelőnői pedig túl szemérmesek voltak, hogy
ilyesmiről beszéljenek. És most, amikor itt állt az esküvő kapujában,
tanácstalan volt. Juanita sok mindent elmondott ugyan neki, de minden olyan
ködösnek tűnt, és ő ahelyett, hogy megnyugodott volna, csak még jobban félt.
Valamikor
hajnaltájt zavaros álomba zuhant, és reggel, amikor Juanita ébresztette, csak
álomittas morgásra futotta az erejéből.
Az
asszony a többi szolgáló segítségével felöltöztette őt, aztán a lányok elmentek
a dolgukra.
Jordan
idegesen ült a fésülködő asztal előtt, és tűrte, hogy az asszony csodás
frizurát varázsoljon kócos hajából. Kintről beszűrődtek a zajok. A vendégek
nevetgéltek, és izgatottan várták az eseményt. Jordan hallotta, ahogy néhány
későn érkezőt köszöntenek hangos üdvözléssel.
-
Mamácska, Conrad megérkezett már?
-
Nem, kedvesem, de biztosan hamar itt lesz. Nyugodj meg!
Jordan
feszülten bólintott. Valaki kopogott az ajtón.
-
Kislányom, hogy állsz? – hallotta az apja hangját.
-
Nemsokára elkészülök, papa!
-
Rendben, a vendégek már mind megérkeztek. Senor Valdez mondta, hogy a
vőlegényed is úton van, csak lassabban haladnak, mert együtt jönnek a pappal.
-
Köszönöm, papa! – sóhajtott megkönnyebbülten a lány. – Hamarosan elkészülök.
-
Jól van, kicsim. – mondta, aztán döngő léptei elhaltak a folyosón.
-
Látod, kicsikém! Minden rendben halad. Hamarosan férjes asszony leszel. Annyira
boldog vagyok, hogy megérhettem! Istenem! – könnybe lábadt a szeme.
-
Jaj, mamácska! Ne sírj, mert én is pityeregni fogok! – ölelte meg Jordan.
-
Rendben, szívem. Magadra hagyhatlak egy kicsit? Felküldöm Rosa-t, nekem utána
kell néznem az ebédnek.
-
Persze, menj csak! Én elleszek idefent.
Amikor
magára maradt, felállt, és megnézte magát a tükörben. A terasz ajtaján át
beáradó napfényben a ruhája ezüstösen csillogott, köszönhetően a hímzéseknek. A
szoknya lágyesésű vonala kiemelte az alakját, örült, hogy ezt a ruhát
választotta. Már csak a fátyol hiányzott, ami elfedte az arcát a szertartás
elején, legalábbis azt a zavart pírt, ami folyamatosan elárasztotta, amint
végiggondolta, hogy mi is történik vele.
Most,
hogy egyedül maradt, megint rátörtek a félelmek. Megrázta a fejét, és próbált
másra figyelni. Az ablakhoz lépett, és az árnyék rejtekéből figyelte a lent
nyüzsgő vendégsereget. Halványan mosolyogva figyelte a kisasszonyokat, szebbnél
szebb ruhakölteményeikben, amint izgatottan csacsogtak, és kíváncsian
leskelődtek az ajtó felé, hogy mikor pillanthatják meg a menyasszonyt. Aztán
látta az ifjú hódolók hadát, akik közül néhányan féltékeny pillantásokkal
lestek a kapu felé, míg a többiek a kínálkozó lehetőségeket lesték sóváran.
Jordan
is átnézett a birtok fala fölött, és a távolt kezdte kémlelni. Végre
megpillantotta a porfelhőt, ami remélhetőleg vőlegénye érkezését jelezte.
Alig
tíz perccel később a hadnagy bevágtatott a kapun, mögötte egy lovas kocsin
megérkezett a pap, majd őt követte a hadnagy zászlóalja. Úgy harminc fess,
fiatal katona lovagolt be, peckesen, mosolyogva, kivívva ezzel a kisasszonyok
csodáló pillantásait.
Conrad
gyors léptekkel eltűnt a vendégszárny számára fenntartott lakosztályában, hogy
felkészüljön. Jordan pedig visszahúzódott a szoba rejtekébe. Rosa csendesen
téblábolt mellette, nemigen tudta, mit kellene tennie, végül Jordan
visszaküldte a konyhába.
Néhány
pillanattal később, rövid kopogás után belépett az apja:
-
Készen állsz, kicsim? – kérdezte, és a lányához lépett.
-
Nem tudom – suttogta Jordan könnyes szemmel.
-
Ugye nem akarod lemondani? – nézett aggódva Max.
-
Nem, papa! Eszembe sem jutott, csak… nem mindennap megy férjhez az ember.
-
Oh, értem. Izgulsz, igaz?
Jordan
bátortalanul bólintott. Ekkor belépett Juanita is, és felhelyezte a fátylat.
-
Most már készen állsz, kicsim – mondta mosolyogva. – Jaj, uram! Olyan gyönyörű
kisasszony lett a lányából!
-
Igen, Juantia, én is büszke vagyok rá.
-
Bár szegény édesanyja is itt lehetne! – mondta az asszony könnyes szemmel.
-
Ő a Mennyországból figyeli őt.
-
Igen, ebben biztos vagyok. – szipogta.
Jordan
idegesen toporgott, már szerette volna, ha túl vannak a szertartáson, ez a
várakozás teljesen felőrölte.
Pedro
bekopogott:
-
Uram, a vőlegény, és a vendégek készen állnak, már csak önökre várunk.
-
Azonnal megyünk – szólt ki a férfi, majd Jordan felé fordult.
-
Kicsim, indulhatunk?
A
lány nyelt egy nagyot, és bólintott.
A
karját apja karjába fonta, és kiléptek az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése