17. fejezet

A búcsú? Borzalmas volt. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, és egy ideig sikerült is.

Reggel elmentünk Rico szüleihez, őket, és a fiúkat felvéve elindultunk a reptérre. Csendesen utaztunk, a szavak ideje lejárt, csak a hátsó ülésről hallottuk a halk szipogást. Aztán, amikor odaértünk a reptérre, Rico felélénkült, és úgy kapta fel Zolit, mintha nem tizenkét, hanem ötéves lenne. Addig pörgött vele, míg végül a fiam elnevette magát.

- Mit hozzak neked Kubából, kisöreg? – kérdezte ekkor.

- Egy olyan nagy kalapot – kacagta Zoli, és én is mosolyogni kezdtem.

- Rendben, felvettem a rendelést. Peti, neked?

A nagyobbik fiam megrándította a vállát, és elfordult. Rico letette Zolit, és odalépett hozzá:

- Mi a baj?

- Te is elhagyod anyát – morogta.

- Eszemben sincs – mondta gyorsan, aztán rám nézett, majd bizalmasan lehajolt Petihez, és úgy, hogy rajta kívül csak én halljam, így folytatta – Megkértem a kezét, ha beleegyezel, feleségül veszem.

- Komoly? – nézett rá könnyes szemmel.

- Igen, amint hazaérek.

- Akkor csak egy dolgot kérek – húzta ki magát Peti. – Siess haza, hogy ne szomorkodjon sokáig.

- Meglesz – mosolygott Rico.

- És kösz… apa – mondta a fiam bizonytalanul.

Kedvesem ránézett, majd határozott mozdulattal magához rántotta, és átölelte, a következő pillanatban Zoli is csatlakozott hozzájuk, és ahogy ott álltak, már tudtam, hogy jól döntöttem.

Domingo, és Esperanza mögöttünk álltak, és a könnyeiket törölgették. Miután Rico elengedte a fiúkat, odalépett hozzájuk, és halkan portugálul mondott nekik valamit, nem akartam tolakodónak tűnni, ezért a fiúkkal arrébb húzódtunk. Ekkor vettem észre a lányokat, akik szintén épp könnyes búcsút vettek a szerelmeiktől. Tétován megálltam, és csak toporogtam, egy kicsit elveszettnek éreztem magam, de ez csak egy pillanatig tartott, mert máris megéreztem a kezét a derekamon.

- El se akarsz köszönni? – kérdezte pimaszul, és maga felé fordított.

- Jaj! Dehogynem! – borultam a nyakába. – Vigyázz magadra!

- Te vigyázz magadra! – mosolygott le rám. – Nehogy azt halljam, hogy lecserélsz valakire.

- Megőrültél? – néztem rá döbbenten.

Azonnal megláttam a könnyeket a szemében, és már tudtam, mit rejt a viselkedése.

- Ne sírj! – suttogtam. – Légy erős!

- Te sokkal erősebb vagy nálam. – rázta meg a fejét.

- Ne hidd! Belül zokogok.

Átölelt, és olyan szorosan tartott, hogy éreztem a szívverését.

- Vigyázz magadra, Kicsim! – suttogta.

- Te is!

A hangosbemondó szólította az utasokat, Rico pedig lassan elengedett. Lenyúlt a kézipoggyászért, és ahogy a kapu felé fordult, halkan utána szóltam:

- Ayor Anosh’ni.

Megtorpant, és ahogy visszafordult, az anyjára nézett, de ő is meglepve nézett felém.

- Én is szeretlek – zihálta, és visszalépett hozzám.

Hevesen megcsókolt, és csak akkor engedett el, amikor Márk és Noel odaértek hozzánk. A lányok kivörösödött szemmel álltak meg mellettem. Összekapaszkodva figyeltük, ahogy a három fiú eltűnik a kapu mögött, és akkor kiszakadtak a könnyeim. Peti és Zoli, de még Domingo is odalépett hozzám, és próbáltak vigasztalni:

- Nyugodj meg! – mondta. – Hamar elszáll ez a fél év. Én már csak tudom, végigcsináltam párszor, mire felfogod, már itthon is lesz.

Átölelte a vállamat, és vigasztalón megszorította.

- Gyertek, menjünk a teraszra, talán az ablakból még tudnak integetni.

Gépiesen követtem őket, de nem láttam semmit. Hallottam, hogy Zoli értetlenül kérdezgeti Petit:

- Mit mondott anya? Nem értettem.

- Én se – vonta meg a vállát a bátyja.

- Azt mondta, hogy „szeretlek”. – szólt közbe Esperanza.

- Milyen nyelven?

- Navajo.

Hátranéztek rám, de nem szóltak.

- Te tanítottad neki, mama? – kérdezte Zoli.

- Nem, kicsim. Nem tudom, honnan tudja. Gyertek! – mondta, és átlépett a teraszra vezető ellenőrző kapun.

Peti és Zoli Esperanzával a korláthoz szaladt, én azonban szédelegve álltam a lányokkal, egyikünk sem volt képes továbbmenni. Domingo próbálta tartani bennem a lelket, és a lányoknak is segítni, de egy idő után feladta, odakísért minket egy padhoz, és leültetett minket.

Csak homályosan érzékeltem, amikor visszajöttek, hogy indulhatunk, mert a gép felszállt.

A hétvége kábulatban telt el, de hétfőre megráztam magam, és emelt fővel mentem be dolgozni. A lelket az tartotta bennem – ahogy a lányokban is – hogy a fiúk délután felhívtak minket, az időeltolódás miatt náluk még csak reggel volt.

Hallottam Rico hangjából, hogy szomorú, de igyekszik erős maradni, és csupa olyan dolgot mondott, amivel jobb kedvre akart deríteni, még viccelődött is, és végül csak sikerült elnevetnem magam, úgyhogy kissé megnyugodva tettük le a telefont.

A napok unalmasan teltek, és csak a telefonok, meg a webkamerázás dobta fel a hangulatom. Nem voltam éppen vidám, de valahogy el kellett terelnem a gondolataimat. Ebben segített, hogy készülnöm kellett Peti ballagására, ami eddig büszkeséggel töltött el. Ez persze most is így volt, de most nagyon hiányzott mellőlünk valaki. Szombat hajnalban a gép előtt ültem, és épp elköszöntem Ricotól, aki félig kómásan mosolygott.

- Aludj jól, Édes! – mondtam halkan. – És próbálj pihenni!

- Te pedig ne sírj nagyon a ballagáson!

Halkan felnevettem, amikor azt láttam, hogy valaki behajol a kamerába:

- Ő kicsoda! – a gyomrom görcsbe rándult, amikor megláttam a nő arcát.

- Gabrielle, megmondtam, hogy ne zavarj! – szólt rá Rico. – Egyébként, ha ennyire kíváncsi vagy, ő itt a feleségem – mondta.

A nő belenézett a kamerába, és csalódott arcot vágott.

- Mikor nősültél meg?

- Tavasszal – vigyorgott el a nő mellett rám. Halványan visszamosolyogtam, és a nő végre elkotródott.

- Ez ki volt? – kérdeztem.

- Csak egy pincér csaj, egy időben próbálkozott, de leépítettem. És most legalább látta, hogy esélye sincs.

Peti áthajolt a vállam fölött.

- Szia, Rico! – vigyorgott a kamerába.

- Szia, harcos! Anya mondta, hogy ma van a ballagás, csak ügyesen!

- Meglesz, majd csinálunk képeket, meg videót, és feltöltjük, hogy megnézhesd.

- Oké, alig várom – vigyorgott álmosan.

- Peti, köszönj el, hadd pihenjen le Rico. Alig áll a lábán.

- Jaj, bocs! – kapcsolt a fiam. – Aludj jól, apa!

- Kösz, és puszilom Zolit, meg anyámékat.

- Átadom, és holnap beszélünk, akkor anyudék is ott lesznek. Aludj jól!

Kiléptünk, és elindultunk a dolgunkra, megint éreztem az émelygést. Mélyet sóhajtottam, és folytattam a reggeli teendőimet. Ma nem mi mentünk Esperanzáékhoz, hanem ők jöttek ebédre, hogy utána innen menjünk a ballagásra.

Kicsit aggódtam, mert ez volt az első alkalom, hogy összeeresztettem őket anyámmal, és nem akartam tönkretenni a köztünk kialakult bizalmat. Épp befejeztem a mosogatást, amikor Peti nyitotta az ajtót:

- Mama, papa! Sziasztok!

Mosolyogni kezdtem, és eléjük mentem.

- Sziasztok!

Kedvesen átöleltem Esperanzát, aztán Domingot, és bementünk a nappaliba. A következő érkező Jolika volt, és a lányok. Amíg Peti és Zoli öltöztek, mi nagyokat nevetve beszélgettünk. Esperanza megint Rico gyerekkori csínyeiről mesélt, és bizony volt mit, a végén potyogtak a könnyeink. Amikor anyám megérkezett, akkor is épp egy kisiskolás történet közepében volt.

- Szia, anya! Gyere! – nevettem, és bekísértem őt, a bemutatkozás még rendben volt, de mire elindultunk a ballagásra, anyám már úton volt hazafelé, és nem izgatott, hogy dühösen, rohant el. Az sem, hogy tudtam, még kapok tőle egy vádló telefont – talán – amiben elmond majd mindenféle hálátlan dögnek. De képtelen voltam szó nélkül hagyni, amikor arról kezdett beszélni, hogy mennyire ostoba voltam, hogy egy ócska zenésszel kezdtem, és ő biztos benne, hogy az is csak látszat, hogy a szülei ilyen kedvesek velem. Én meg még azt is hagyom, hogy a fiúk mamának és papának hívják őket, ezzel őt – mármint anyámat – sértem meg.

Kiálltam értük, Ricoért, és a szüleiért, és ezzel magam ellen fordítottam az anyámat, de most úgy éreztem, ők sokkal fontosabbak. Nem bántam meg, mert igazságtalannak éreztem a kirohanását. Miután elment, Esperanza átölelt, és nem kellett sokáig nyugtatnia. Egymás szemébe néztünk, és tudtam, hogy nem vagyok egyedül, a saját szülőanyám helyett kaptam egy másikat, aki sokkal inkább az anyám.

A ballagás szép volt, rendesen megríkatott mindnyájunkat. Petinek ugyan nem volt sok vendége, de mi kitettünk magunkért, és rengeteg ajándékot kapott. Anyámtól egy aranyláncot – ezt azért odaadta neki, függetlenül a veszekedésünktől, de éreztette, hogy ez mennyire felülemelkedik a viselkedésemen – a többiek kisebb apróságokat adtak, Mira, Jolika és én pedig alaposan megdobtuk a Laptop-alapját. Ha minden jól megy, az évzáró után megvehetjük neki álmai gépét.

Délután aztán már vidáman töltöttük az időt, és este, miután a vendégek hazamentek, átmentünk Esperanzáékhoz.

Vasárnap reggel megint rosszul éreztem magam, és már sejtettem, mi lehet az oka. Mosolyogva simogattam a hasamat, és felidéztem a beszélgetésünket a gyerekvállalásról, már nem féltem. Délelőtt felhívtam a nőgyógyászomat, tudtam, hogy vasárnap nem a legillendőbb dolog keresni, de annyira izgatott lettem, hogy megfeledkeztem róla. Szerencsémre ügyeletes volt, gyorsan megbeszéltük, mi a helyzet, és másnap reggel éhgyomorra berendelt vizsgálatra.

Egész nap vigyorogtam, és bár nem tudtam, Rico hogy fogadja majd a hírt, de reméltem, hogy jól értelmeztem a hozzáállását, és örülni fog. Abban biztos voltam, hogy nélküle semmiben sem döntök. Másnak egyelőre nem szóltam, amíg nem biztos, nem akarok senkiben reményt, vagy rosszallást kelteni.

Ezután felhívtam a főnökömet, és szóltam neki is, hogy orvoshoz kell mennem, és kések kicsit.

Aztán már csak arra figyeltem, hogy a többiek ne vegyék észre az izgatottságomat, ami nem sikerült tökéletesen, mert Esperanza kutató tekintete egész nap kísérte a mozdulataimat.

- Minden rendben? – kérdezte este, mielőtt hazaindultunk volna a fiúkkal.

- Persze – mosolyogtam rá. – Jó a kedvem.

- Azt látom – nézett a szemembe.

- Örülök, hogy Rico jól érzi magát. És már eltelt egy hónap a hatból.

- Jaj, kicsim! – ölelt át az asszony. – Látod, mondtuk, mire végiggondolod, már el is szalad az idő, és itthon lesz.

- Igen – sóhajtottam. – Viszont most megyünk, mert Zolinak holnap korán kell kelnie.

- Rendben. Ha segítség kell, szólj! Tudod, hogy bármikor idejöhettek, vagy odamehetünk, és nem kell aggódnod, hogy ki vigyázzon a fiúkra.

- Tudom, és a tábor után, biztosan igénybe is veszem a segítségedet, mama.

- Jól van szívem. Vigyázzatok magatokra! Jó éjszakát!

- Jó éjszakát!

Reggel korán keltünk, Peti átment Jolikához, én pedig miután elköszöntem Zolitól az iskolánál, egyenesen a kórházba mentem, ahol már várt rám az orvosom. Sok páciens várakozott már a szakrendelésen, de nekem időpontom volt, és a laborban gyorsan sorra kerültem. Az ultrahang vizsgálónál pedig az orvosom kihasználta a befolyását, és soron kívül bevitt.

Amikor megláttam a kivetítőt, azonnal tudtam, mit kell néznem. Kétszer voltam már várandós, így rögtön megtaláltam a kicsit a monitoron.

- Istenem! – sóhajtottam elérzékenyülve.

- Szeretné a babát? – kérdezte az orvosom.

- Nagyon valószínű, de még beszélnem kell a papájával.

- Nem tervezték?

- Nem igazán – mondtam. – Doktor úr! Miért kérdezi? Eddig egyszer sem kérdezett ilyet.

- De most már közel jár a negyvenhez, és ez lenne a harmadik. Nem mindenki vállalja be.

- Én igen, ha az apuka is – mondtam mosolyogva.

- Értem, de akkor készüljön fel, hogy veszélyeztetett terhes lesz.

- Sejtettem.

- Rendben, akkor beszélje meg a párjával. Kér képet?

- Igen – vágtam rá gyorsan.

Megkaptam a leletet, és már siettem is dolgozni. Szinte szétvetett a boldogság, egész úton a képet nézegettem, és egyre inkább biztos voltam benne, hogy megtartom a kicsit. Akkor is, ha Rico mégis meggondolná magát, és nem akarná. Egyedül is vállalom, ha kell, de a szívem tudta, hogy ő is örülni fog.

A lányok előtt egyelőre még titkoltam a dolgot, mert Rico válaszára vártam, de amint beértem, az első dolgom volt, hogy elküldjem az MMS-t a képpel:

„Szia, Kedves! Mit szólsz ehhez a képhez? Ha szeretnéd… J A mi alkotásunk.

Rád bízom a döntést J”

Mellékeltem a fényképet, és elküldtem. Tudtam, hogy Rico valószínűleg most alszik, de reméltem, ha felébred, az első dolga lesz megnézni, és gyorsan válaszol. Egész nap remegve ültem, de a lányok hiába kérdezték, mi van velem, csak annyit mondtam: Időben megtudjátok.

Sajnos azonban nem úgy tudták meg, mint ahogy szerettem volna. Három órakor az egyik főnök feszülten pattogva lépkedett felénk.

- Lányok, mi annak a hajónak a neve, ahol a fiúk dolgoznak?

- Southern Star. Miért? – néztünk fel egyszerre, és nekem görcsbe rándult a gyomrom.

Talán az arckifejezése okozta, de azonnal tudtam, hogy baj van. Nagy baj.

- Mi történt? – kérdezte Jess.

Idegesen rágta a szája szélét, és nálam betelt a pohár.

- Márti MI VAN?

- Most mondta be a CNN. A Karib-tengeren baleset történt… a Southern Star nem messze a Venezuela-i partoktól összeütközött egy tankerrel, és aztán sodródni kezdett. A kapitány először azt hitte, nincs nagy baj, ezért Brazília felé kormányozta a hajót, de reggelre egy kisebb repedés továbbszakadt, és a hajó most a Brazil partoktól nem messze fekszik oldalra dőlve.

- Ezt a CNN-en mondták be? – suttogtam reszketve.

- A tudósító kapcsolta a kapitányt, ő mondta. A rádiókapcsolat él, de most már csak a mentésre használhatják.

Fekete karikák táncoltak a szemem előtt, messziről hallottam, hogy Jess a túlélőkről, meg a sérültekről kérdez, de arról Márti nem tudott mit mondani. Csak annyit hallott, hogy rengeteg a sérült, és folyamatos a mentés, de még mindig sokan vannak a hajón. A lányok egyszerre kapták elő a mobilokat, de én csak ültem, bénultan meredtem magam elé, és a kezem automatikusan a hasamra tévedt.

- A francba! Nem veszi fel – mormolta kétségbeesve Jess.

- Noel se – tette hozzá Mira, és mindketten rám néztek:

- Mesi, jól vagy? – gurultak mellém a székükkel.

Nem válaszoltam, csak lassú mozdulatokkal elővettem a telefont, és próbáltam Ricot hívni. Hosszan csöngött, de semmi válasz.

- Vedd fel! – suttogtam. – Vedd fel, Édes! Apuci, vedd fel! – a hangom elcsuklott, a telefon a földön landolt, én pedig a hasamat fogva összegörnyedtem. A görcs hirtelen jött, és rettegéssel töltött el. NE! Maradj velem, kicsim!

- Mesi? – ölelt át Mira. – Mesi? Nyugodj meg, biztosan jól van. Mind jól vannak.

- Igaza van, Mesi – mondta Jess is. – Biztosan, érzem.

Szótlanul biccentettem. Márti pedig bekapcsolta az irodai tévét, és beállította a CNN-t. A többi kollégánk is aggódva figyelte az eseményeket, annyi kiderült, hogy a tanker irányíthatatlanná vált, és a luxushajó nem tudott kitérni az útjából, amikor nagy sebességgel belérohant. De úgy tűnt a sérülés csak felületi, ezért a kapitány úgy döntött, tovább folytatják az utat, és majd a brazil kikötőben javítják ki a hibát. Közben kiderült, hogy a sérülés sokkal komolyabb, de addigra a hajó kormányrendszere tönkrement, és csak sodródtak. Nem tudták kikerülni a parti menti zátonyt, és megfeneklettek, majd a hajó az oldalára borult.

A tudósító elmondta, hogy a kapitány a hajón vezeti a mentést, és mindent elkövet, hogy mindenkit megtaláljanak. Sajnos a vihar, ami a térségre lecsapott, jelentősen rontja az esélyeket, de a végsőkig kitartanak. Az utasok nagy része, már biztonságban van, csak néhányukat nem találják, akik a hajnali órákban a kaszinóban voltak. Az a rész került teljesen víz alá, itt kevés reményt látnak túlélők megtalálására. Illetve – mondta a tudósító – a személyzeti szállások is a hajónak ezen a részén voltak, és az éjszakai személyzet, már leadta a műszakot, közöttük volt az eltűntek többsége.

Egyszerre sikoltottunk fel, és a többiek rémülten néztek ránk.

- Ők is ebben a műszakban voltak? – kérdezte Márti.

- Igen – nyögte Jess, reszkető hangon. – Márk és Rico a kaszinóban dolgoznak, Noel pedig az éjszakai biztonsági csapat főnöke.

A tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam nem hányni, a görcs is erősödött, szédültem is, és egyre jobban rettegtem. Ne ŐT! Istenem, ne Őt! Ne vedd el tőlem!

Ekkor Jess mobilja megcsörrent.

Kapkodva nyúlt érte – most Márti sem szólt, hogy nincs lenémítva – és először értetlenül nézte a kijelzőt, aztán idegesen megvonta a vállát, és megnyomta a hívásfogadást.

- Istenem! – zokogott fel. – Márk! Jól vagy? A többiek?

Néhány pillanatig hallgatott, Mira és én remegve, könnyes szemmel néztük, és próbáltunk az arcáról olvasni. Nem nagyon ment, a kifejezése folyamatosan változott a félelem, és a megkönnyebbülés közt. Aztán kinyomta a mobilt, és gondterhelten nézett ránk:

- Márk volt – mondta halkan.

- Mondd már, mi van! – kiabált rá Mira.

- Noel a körülményekhez képest jól van, eltört a karja, de más nincs vele. Már kórházba vitték, Márk is az egyik mentőben volt, onnan hívott az egyik ápolótól kérte kölcsön a telefonját.

- Mit mondott Ricoról? – kérdeztem türelmetlenül.

- Hát… – kezdte, és rémülten nézett rám.

- Jess! – a hangom elvékonyodott, és jeges rémület markolt belém. Átjárta a mellkasomat, a gyomromat, és a hasam alját. Ösztönösen odakaptam a kezem, és újra megkérdeztem. – Mit mondott Ricoról?

- Először együtt mentették az utasokat, de… de aztán… Rico visszarohant, valami olyasmit mondott Márknak, hogy egy gyerek hangját hallja. Aztán már nem látták többet.

- Tessék? – tátogtam.

- Eltűnt. Azóta nem találják.

- Nem, nem, nem! Ez nem igaz! Mondd, hogy ott van valamelyik mentőben!

Jess most lekuporodott mellém, és átölelt.

- Biztosan megtalálják, anyus! Érzem. Minden rendben lesz.

A hasamhoz kaptam, ránéztem, és a fájdalomtól eltorzult az arcom.

- Mesi? – kérdezte egyszerre mind a két barátnőm. – Mi a baj?

- Hívjatok mentőt! – lihegtem sírva. – Lehet, hogy elveszítem a babámat.

18. fejezet

Pislogva nyitottam ki a szemem. A vakító neonfény nagyon zavart, de végül lassan kivettem a körülöttem tébláboló alakokat. Anyám – aggódva, idegesen, a fiúk – rémülten, és Jolika, aki szintén kisírt szemekkel ült.

- Mi történt? – kérdeztem rémülten.

- Rosszul lettél – mondta anyám, és a hangja elhessegette az iménti benyomásomat.

- A doktor bácsi azt mondta, idegropogásod van – bújt hozzám Zoli.

- Idegösszeroppanás, te gyagyás! – javította ki Peti.

- Hé! – motyogtam. – Ne veszekedjetek!

- Fiúk, kimennétek Jolika nénivel? – kérdezte anyám türelmetlenül. – Beszélnem kell anyátokkal.

- Mi van már? – kérdeztem, és félig ülő helyzetbe tornásztam magam. – Nem vagyok épp jó állapotban.

Anyám megigazította a párnámat, de még a mozdulataiból is áradt a harag.

- Hogy lehettél ennyire hülye? – kérdezte, miután elhelyezkedtem.

- Tessék?

- Képes voltál hagyni, hogy teherbe ejtsen? Negyven éves vagy, az isten szerelmére! Ráadásul milyen ember már? Itt hagyott, elment a világ végére.

- Vissza fog jönni – mondtam határozottan.

- Vagy nem. Amilyen szerencsétlen vagy, már rég a tenger fenekén fekszik, és a halak zabálják. Te meg itt maradtál egy kölyökkel.

- Ne beszélj így! – kiabáltam rá. – Rico szeret, és tudom, érzem, hogy vissza fog jönni. Egyáltalán, honnan tudsz a gyerekről?

- Az orvos mondta, szerencsére csak nekem. Az hiányozna, hogy az a nő is megtudja!

- Milyen nő?

- Az anyja.

- Anya! Komolyan muszáj ezt most megbeszélnünk? És egyáltalán, hogy beszélhetsz így Esperanzáról? Ő nagyon kedves, és nem hagy magamra, ha segítség kell. Rico pedig…

- Térj már észhez! Meghalt, ha eddig nem találták meg, akkor már nem is fogják. Beszélek az orvosoddal.

- Kivel? Miről?

- A nőgyógyásszal. Amint jobban leszel, elvégzi az abortuszt.

- Na, azt már nem! Megtartom a kicsit. Te nem vagy ép! – nyögtem. – Honnan veszed, hogy dönthetsz helyettem? Mégis, mit képzelsz te magadról? Felnőtt nő vagyok, majd én eldöntöm, hogy mit akarok.

- Te most nem vagy abban az állapotban, hogy ésszerűen dönts. Idegösszeroppanásod van, és ezért…

- És ezért talán kímélnie kellene magát. Nem pedig a te üvöltözésedet hallgatnia – Esperanza ebben a pillanatban lépett be a kórterembe. Csendesen, de határozottan beszélt, de így is sikerült elhallgattatnia anyámat.

- Na, már csak te hiányoztál – morogta, és most felé fordult, hogy rázúdítsa a dühét.

- Anya! – suttogtam kimerülten. – Ha csak balhézni tudsz, akkor menj el, kérlek. Nem hinném, hogy ez jót tesz nekünk.

- Á, értem. Én vagyok a rossz, igaz? Talán engem hagyott szarban a pasim, hogy aztán a világ másik végén megdögöljön…?

- Takarodj! – üvöltöttem rá, és zokogni kezdtem. Közben az ujjam már a nővérhívón volt. – Takarodj, vagy kirúgatlak!

Szó nélkül viharzott ki a kórteremből, közben majdnem fellökte Esperanzát, aki megrökönyödve nézett utána. Aztán már rám figyelt, odalépett mellém, és megfogta a kezem.

- Nyugodj meg, életem! – most vettem észre, hogy a szemei vörösek voltak a sok sírástól. – Neked most erre van szükséged.

- Jaj, mama! Van róla valami hír?

- Semmi – rázta a fejét. – nem találták meg.

- De ez jó – jelent meg mellette Domingo. – Még van remény, hogy él.

Felzokogtam, mire Esperanza átölelt.

- Kicsikém, próbálj megnyugodni. Itt vannak a fiúk, erősnek kell lenned.

- Igen, tudom – szipogtam.

Ekkor belépett egy orvos, és megkérte Rico szüleit, hogy menjenek ki, amíg megvizsgál. Nem tartott sokáig, igazából csak pár kérdést tett fel, hogy felmérje az állapotomat, aztán mielőtt kiment, még ennyit mondott:

- Asszonyom, nagy szerencséje van. Nagyon erős a szervezete, és a magzat is nagyon ragaszkodó. De mindkettejük érdekében meg kell nyugodnia.

- Ha ez ennyire könnyű lenne – sóhajtottam.

- Tudom, milyen helyzetben van. Hallottam a hajóbalesetről. Reméljük a legjobbakat, de önnek most túl kell jutnia a fájdalmon, vagy a babát is elveszíti.

- A babát is? – kérdeztem rettegve.

- Nem úgy értettem, bocsásson meg – mondta gyorsan. – Csak gondolom, nem szeretné elveszíteni.

- Hát nem! Ezek után végképp nem – simogattam meg könnyes szemmel a hasamat.

- Akkor próbáljon megnyugodni. Adtunk önnek egy nagyon enyhe nyugtatót…

- Ez nem árt a babának? – néztem ijedten.

- Nem, azért adtunk enyhét. Nyugodjon meg, a babának nem lesz semmi baja, ha ön is igyekszik lecsillapodni. Még pár napig bent tartjuk, és ha az állapota stabilizálódott, hazamehet, de beszéljen a nőgyógyászával. Valószínűleg sűrűn kell majd ellenőrzésre járnia.

- Értem. Kérhetnék valamit?

- Persze – felelte.

- Látta az előbb azt az asszonyt, aki elrohant tőlem?

- Igen, az édesanyja volt.

- Megkérhetném, hogy ne engedjék be hozzám? Az előbb nagyon felzaklatott.

- Igen, sejtettem. A nővér szólt, hogy veszekedést hall, ezért jöttem be. Tehát akkor ő volt.

- Igen.

- Rendben. Szólok a nővéreknek. Ne aggódjon, az édesanyja nem fogja zaklatni.

- Köszönöm.

- Visszaküldjem a látogatóit, vagy inkább pihenne?

- Szeretném, ha visszajönnének még egy kicsit.

Bólintott, és kiment. Azonnal megjelentek a többiek: Jolika, a fiúk, Esperanza, és Domingo. Csendesen körém gyűltek:

- Megnyugodtál valamennyire?

- Igen, most már jobb – sóhajtottam. – Szeretnék elmondani nektek valamit. Bár lehet, hogy már tudjátok.

- Mit, anya? – nézett Zoli.

Végignéztem rajtuk, de az értetlen tekintetük elárulta, hogy fogalmuk sincs, mik a hírek.

- Rendben – mély levegőt vettem, és kimondtam. – Babát várok Ricotól.

Döbbenten néztek rám, aztán mosolyogni kezdtek. Esperanza a szája elé kapta a kezét, és halkan felzokogott, Domingo átölelte, és nagyokat pislogott, hogy visszatartsa a könnyeit. Peti pedig félrebillentette a fejét, és halkan megszólalt:

- Akkor most kistestvérünk lesz?

- Talán – suttogtam.

- Talán? – ezt Domingo kérdezte, és a hangjában rosszallás csengett.

- Remélem, a nyugtató, amit kaptam, nem árt a kicsinek – mondtam halkan. – beleőrülnék, ha valami baja lenne.

- Mit mondott az orvos? – kérdezte Jolika. – Tud egyáltalán a terhességedről?

- Igen. Azt mondta, hogy nagyon enyhe nyugtatót kaptam, és biztosan nem lesz baja, de én aggódom.

- Ha az orvos ezt mondta, akkor biztos igaza van – simogatta meg a karom.

- Én is remélem, mert nagyon akarom ezt a babát. – körbenéztem, és láttam a hálát Rico szüleinek a szemében.

Esperanza átölelt, és a fülembe súgott:

- Köszönöm, kislányom!

- Anya, akkor most tényleg testvérünk lesz? – ült le az ágyam szélére Zoli.

- Igen – sóhajtottam. – hamarosan.

- Remélem, apa előkerül, és visszajön – mondta komolyan, és a hasamra hajtotta a fülét. – Hallod tesó, szurkolj te is!

Mind a könnyeinkkel küzdöttünk, de végül pár perc múlva összeszedtem magam.

- Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj. – mondta Domingo. – Én sem szeretném, ha gyógyszert kellene szedned.

- Igen, tisztában vagyok vele.

- És odaköltöztök hozzánk. – szólalt meg határozottan Esperanza.

- De a lakás…

- Arra kitalálunk valamit. – szakított félbe. – Ne haragudjon Jolika, de ezek után szeretném a közelemben tudni Mesit.

- Megértem – mondta a szomszédasszonyom szomorkásan. – Majd meglátogatom őt.

- És mi is meglátogatunk, Joli mami – ölelte át Zoli.

- Igen, kicsim – mosolyodott el.

Nagyot sóhajtottam, és Esperanzára néztem, aki kicsit megszeppenve nézett vissza. Most fogta fel, mennyire fontos nekünk Jolika.

- Majd kitalálunk valamit – mondtam. – Nem kell elszakadnunk egymástól.

- Köszönöm – pillantott felém Jolika. – Viszont én most megyek. Esperanza mondta, hogy ha beleegyezel, náluk ellehetnek a fiúk.

- Nem gond? – néztem felváltva a két nőre.

- Dehogy felelték egyszerre mosolyogva.

- Várjunk csak! Zoli, neked nem a táborban kellene lenned?

- Amikor rosszul lettél, és szóltak Joli maminak, Peti azonnal felhívta a tanár nénit, én meg hazajöttem.

- Miattam nem kellett volna, kicsim, így lemaradsz egy csomó mindenről.

- Nem baj, csak te gyógyulj meg, anya!

Átölelt, és szipogva megpuszilt.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz – simogattam meg. – Mama, tényleg nem baj, hogy a nyakatokba varrom őket?

- Ilyen butaságot ne is gondolj! – dorgált. - Tudod, hogy mennyire szeretem őket.

- Jó, köszönöm – motyogtam.

- Azt hiszem, ideje mennünk – állt fel Domingo. – hagyunk pihenni, majd holnap újra jövünk.

- Rendben – mondtam halkan. Mostanra tényleg elfáradtam. – Sziasztok.

Mindenkitől elköszöntem, és miután egyedül maradtam, próbáltam elaludni, de nem ment. Amint lecsuktam a szemem, a felborult hajó képe jelent meg előttem, és vízben úszó hullák lebegtek mindenütt, aztán az egyik elém siklott, hosszú fekete haja először eltakarta az arcát, de hirtelen felém fordult, és mielőtt megláttam volna, a vízen át bugyborékolva, gurgulázva a nevemet mondta.

Sikoltva ébredtem fel, éreztem, hogy könnyek marják a szemem.

- Rico! – ziháltam. – Ugye nem haltál meg?

Nyílt az ajtó, és az egyik nővér sietett be:

- Jól van, Emese? Hallottam, hogy felsikít. Valami baj van? – közben már mellettem állt, és aggódva figyelt.

- Semmi baj, csak rosszat álmodtam – mondtam kábán.

- Jól van, de ha mégis érez valamit, azonnal szóljon, rendben? – mosolygott kedvesen.

- Persze, de tényleg rendben vagyok. Kaphatnék egy kis teát?

- Természetesen, máris hozok önnek.

Pár perc múlva visszatért, egy nagy kanna teával, kitöltött nekem egy pohárral, és megvárta, hogy megigyam.

- Jobb? – kérdezte.

- Igen, köszönöm. – sóhajtottam. – Meg tudná mondani, hány óra van, teljesen elvesztettem az időérzékemet.

- Mindjárt öt óra.

- Délután?

- Igen.

Ebben a pillanatban nyílt a kórterem ajtaja, és Mira lépett be.

- Jó napot kívánok! Szia, csajszi! Bejöhetek?

- Persze – mondtam, és halványan elmosolyodtam.

 Halkan belépett, a nővér pedig kisietett.

- Hogy vagy? – kérdezte a barátnőm, és leült mellém az ágyra.

- Valamivel jobban, csak még mindig nem tudok teljesen megnyugodni.

- Megértelek, de hidd el, a fiúk mindent elkövetnek.

- A fiúk?

- Igen, Noel, és Márk nem jönnek haza Rico nélkül, egész nap kint vannak a hajónál, és segítenek a keresésben.

- Oh, istenem! – suttogtam, és könnyes lett a szemem.

- Ne izgasd fel magad! Biztosan megtalálják.

- Igen – motyogtam, de én már nem voltam ennyire bizakodó.

- Szia, anyus! – lépett be most Jess is, a kezében egy üveg ásványvízzel. – Gondoltam, talán jól jön – tette le az asztalkára.

- Kösz, igen. Állandóan szomjas vagyok, és utána persze folyton a mosdóba járok.

Halkan felnevettek, de aztán mindketten elkomolyodtak.

- Na, de komolyan! Hogy vagy, az orvos azt mondta, hogy szerencséd van.

- Igen, a kicsi nagyon élni akar – simogattam meg a hasamat.

- Ahogy az apja is – nézett a szemembe Jess. – A fiúk meg fogják találni, és hazahozzák.

- Kösz, hogy vigasztaltok – suttogtam.

- Hé, te most arra koncentrálj, hogy minél hamarabb összeszedd magad!

- Igen. Jaj, és képzeljétek, Esperanza azt mondta, hogy költözzek hozzá a srácokkal, mert vigyázni akar rám.

- Ez nagyon kedves tőle – mondta Mira. – És mi lesz a lakással? Eladod?

- Dehogy! Nem akarok tőlük függeni. Ez csak ideiglenes, ha Rico hazaér…

- Amikor. – szólt közbe Jess.

- Tessék?

- Amikor. Nem ha.

- Ja, igen, amikor Rico hazaér, majd eldöntjük, mi legyen. Ha ott maradunk, akkor még bőven ráérek gondolkozni a lakáson, de eladni szerintem akkor sem fogom, jól jön majd a gyerekeknek később. Addig meg kiadom, vagy ilyesmi.

- Ez jó ötlet, akkor legalább neked is marad egy kis biztosítékod.

- Igen, az sosem árt – sóhajtottam.

- De igazából nem szeretnéd ezt, igaz? – nézett rám Mira.

- Még szép. Minden pillanatban abban reménykedek, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta. Szeretném megosztani vele a babavárást. – megint eleredtek a könnyeim.

- Nyugodj meg! Biztosan így lesz – vigasztalt Jess.

Hanyatt dőltem az ágyon, és lehunytam a szemem.

- Hagyjunk? Pihennél?

Csak bólintani tudtam.

- Ha van valami, azonnal szólunk.

- Oké – suttogtam.

- Szia.

Éreztem, hogy megsimogatják a karomat, aztán csendesen kimentek.

Egy hétig tartottak bent, és közben egyszer sem engedték, hogy megnézzem a híreket, vagy elolvassam az újságokat. Sajnos a barátnőim sem tudtak semmi biztatót mondani, így bár igyekeztem megnyugodni, hogy erősebben nézzek szembe a megpróbáltatással, nagyon nehezen ment. Az idegeim lecsillapodtak, de a feszültség helyét, most szomorúság váltotta fel. A fiúk, és Rico szülei mindent megtettek, hogy javítsanak a hangulatomon, de nem értek el semmit.

Aznap, amikor kiengedtek, Domingo nem ért rá, mennie kellett a bandával, így Esperanza jött értem a srácokkal.

- Anya, megtaláltam annak a taxicégnek a telefonkártyáját, rendeltünk kocsit, mindjárt itt lesz. – mondta Peti.

- Melyik taxicég? – kérdeztem, miközben lementünk az aulába.

- A tárcádban volt a kártya.

- Jaj, emlékszem – sóhajtottam. – Na, mindegy.

- Rosszat csináltam? – nézett rám aggódva.

- Nem, semmi baj. Remélem, nem Tibort küldik.

- Ott dolgozik?

- Igen, de semmi baj – kezdtem mosolyogni.

- Bocs anya, nem akartam kavarni.

- Nem kavartál.

A bejárat felé néztem, hogy megérkezett-e már a kocsi, amikor megláttam Márkot, és Noel-t, ahogy sápadtan belépnek a lányok oldalán az aulába.

Megszédültem, és éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Szinte egyszerre indultak meg, és elkaptak, mielőtt összeestem volna.

- Mesi! Nyugodj meg!

- Meghalt? – kérdeztem zokogva, és úgy reszkettem, hogy képtelen voltam talpon maradni.

- Nem. – mondta gyorsan Noel. – Még nem találták meg, de a hajón nem volt. Érted? Emese, nem volt a hajón. Nagyon valószínű, hogy kijutott, és valamelyik kórházba vitték. Csak nem találtuk meg, lehet, hogy…

- Ne vigasztalj! – nyögtem, és kihúztam magam. – Erősnek kell lennem.

Körbenéztem, és csupa aggódó tekintett nézett vissza rá. megráztam magam, nyeltem egyet, és próbáltam mosolyogni:

- Vigyáznom kell magunkra.

- Igen. Rico kedvéért – mondta Márk. – Tudom, hogy nem nekem kellene elmondanom, de amikor megkapta az MMS-t örömében elsírta magát.

- Hát megkapta? – néztem rá könnyes szemmel.

- Igen, nagyon boldog volt, és válaszolni is akart, de akkor… akkor történt, és… és nem…

- Márk, szerintem most ezt hagyjuk, mielőtt Mesi megint rosszul lesz – szólt közbe Jess. – Vigyük haza!

- Nem kell – motyogtam. – Hívtunk taxit, és különben sem férnénk be egy kocsiba.

- Ez igaz – mondta halkan Márk. – De utánatok mehetünk, beszélnünk kellene. Szeretném, ha megnyugodnál. Biztosan megtalálják.

Ránéztem Esperanzára:

- Persze, gyertek nyugodtan Márk. Szívesen látunk benneteket, de most menjünk, úgy látom, itt a taxi.

Lassan kitámolyogtam, de igyekeztem egyenesen menni, nehogy az orvos észrevegye, és visszatartson.

Beültem hátra a fiúk mellé, és döbbenten néztem a sofőrre.

- Nocsak? – nézett a visszapillantó tükörbe Tibor. – Jó napot, minden rendben van?

- Jó napot! – mondtam halkan.

Esperanza beült, és érdeklődve nézett ránk.

- Mama, ő az a sofőr, akiről már meséltem neked. Tibor, ő itt az anyósom.

- Az anyósa? Férjhez ment?

- Majdnem. – feleltem feszengve.

- Jól vagy, Kicsim? – kérdezte Esperanza.

- Igen, csak szeretnék minél hamarabb hazaérni.

- Persze – mosolygott szomorkásan. Megadta a címet, és ezután csendben utaztunk.

Kinéztem az ablakon, és a könnyeimet nyeldestem. Az járt az eszemben, amit Márk mondott, hogy Ricot mennyire boldoggá tette a hír, hogy babánk lesz. Nagyot nyeltem, és visszafordultam, Peti engem nézett:

- Nyugodj meg anya! Biztosan előkerül, apa nem hagy minket magunkra, főleg most nem.

- Megkérdezhetem, mi történt? – kérdezte Tibor. – Látom, hogy nagyon megviselt.

- Hallott a karib-tengeri hajóbalesetről?

- Igen. Szörnyű tragédia, az a rengeteg áldozat – rázta a fejét.

- A párom a hajón volt, és még nem találták meg.

- Atya úristen! Emese, ha segíthetek valamiben…

- Nem hiszem, de köszönöm. – sóhajtottam.

- Emese, én lehet, hogy tudnék segíteni. Vannak kapcsolataim.

- Én…

- Mesi – szólt közbe Esperanza. – Hallgassuk meg az urat, ha tud segíteni, akkor talán…

- Rendben. De beszélhetnénk erről később? Csak egy kicsit később.

- Persze – mondta Tibor.

- Ha hazaérünk, be tud jönni, hogy megbeszéljük? – kérdezte Esperanza.

- Az időmbe belefér – nézett most a nőre komolyan.