Betty Forester

Apacsok tüze

1. fejezet

Kilépett az udvarra, a kora reggeli nap fénye éppen átbukott a birtok falán, mosolyt csalva az arcára. Szeretett itt élni, bár minden nap visszavágyott a táborba. Hiába nőtt fel Casa de Solban, élete legboldogabb időszakát az apacsok közt élte. Amikor száműzték őt és a családját, visszatértek, hisz ez volt az egyetlen lehetséges menedék a számukra.

Emlékezett, hogy amikor több mint öt év távollét után belépett a kapun nem járta át az ismerős érzés, hogy hazaért. Sírhatnékja támadt, ahogy meglátta az elhagyatott birtokot. Tukayoo gyengéden átölelte:

- Ne légy szomorú, szerelmem! Itt is boldogok leszünk, és megtalálom a módját, hogy visszakapjuk a törzsünket. Lehet, hogy nem a közeljövőben, de megtalálom. Nem hagyom cserben a népemet.

Ennek már tíz éve, de nem hibáztatta a férjét. A kiowák támadásakor tehetetlenek voltak, alig néhány harcos élte túl az összecsapást, azokat pedig kegyetlenül megkínozták, aztán száműzték. Jordan a gyermekeivel, és a többi asszonnyal az erdőbe menekült, és csak imádkozhattak, hogy férjeik túléljék.

Tukayoo, Hok’ee, Lootah, és Kohana együtt indultak asszonyaik keresésére. Egymást támogatva találtak rájuk, és mind a négy harcos ezernyi sebből vérzett. Hetekig tartott, mire annyi erőt gyűjtöttek, hogy elinduljanak. A kényszerű pihenő alatt döntötték el, hogy visszatérnek a birtokra. Itt biztonságos otthonra leltek, és a négy férfi folyamatosan kereste a lehetőséget a visszavágásra. Többször megkeresték a falut, hogy információt gyűjtsenek, de egyre elkeseredettebben látták, hogy a gyermekek, akik túlélték a mészárlást, hűséges harcosaivá váltak Kangee-nak, a kiowa törzsfőnöknek. Lassan feladták a reményt, és kezdték elfogadni a tényt, hogy kitaszítottként, az általuk annyira megvetett fehérek módjára kell élniük.

Jordan Cassidy pontosan ezért volt boldogtalan. Látta a férfiak szenvedését, és nem tudott segíteni nekik. Tehya, Nara, és Waneta, a három másik férfi asszonyai, ugyanígy éreztek, de mindannyian elrejtették férjeik elől, nem akarták tetézni a szomorúságukat.

Érezte, ahogy a férje kilép mögé, és lágyan átöleli a derekát.

- Miért szomorkodsz, szerelmem? – kérdezte.

- Nem szomorkodom – mosolygott. – Csak nézem a napot.

- Jó reggelt, uram, asszonyom! – hallották a karámok irányából.

- Jó reggelt, Jose! – köszöntek egyszerre.

- Mennem kell – mondta Tukayoo, és megcsókolta asszonyát. – Mondd meg Tokalah-nak, hogy ha három nap múlva nem térnek vissza, utánuk megyünk!

- Rendben – nevetett Jordan – De igazán bízhatnál a fiadban. Te ennyi idős korodban már kemény harcos voltál, és embereket vezettél portyára.

- Igaz, de akkor én voltam a fiú, most pedig az apa vagyok. És most mindenhol ellenség vesz körül minket. Aggódom az egyetlen fiamért.

- Bízz benne! Megfontolt harcos, mint az apja.

- Igen, én is tudom.

Újra megölelte a feleségét, aztán elindult Jose után. Jordan mosolyogva követte a tekintetével, az évek semmit sem csorbítottak a harcos büszke tartásán, és izmos alakján. Ezt még a rákényszerített fehér öltözék sem tudta elrejteni. Háta közepéig érő fekete hajának fényes ragyogása megfakult kissé, és néhol deres tincsek jelentek meg benne, de ettől Jordan szemében csak még férfiasabbá vált.

Amint eltűnt a boltíves átjáró mögött, az asszony visszafordult a házba, és szembe találta magát húszéves fiával.

- Jó reggelt, anyám! – köszönt vidáman.

- Jó reggelt, fiam! – végignézett Tokalah-n, aki tetőtől talpig úgy festett, mint egy apacs harcos. Jordanban felrémlett az apja, amikor először találkoztak. Pontosan ugyanúgy volt felöltözve, ágyékkötő rejtette férfiasságát, térdig érő mokaszint viselt a lábán, és a haját vászon pánt zabolázta. A fiú izmos alakja, csodálattal töltötte el. Még fejlődésben volt, de már látszott, hogy remek férfi lesz belőle, nagyon hasonlított az apjára. Jordan büszke volt rá. – Máris indultok?

- Igen, a fiúk már alig várják. – vigyorgott.

- Apád azt üzeni, hogy, ha három nap múlva nem tértek vissza, utánatok mennek.

- Apám! – horkant fel Tokalah. – Igazán hagyhatná, hogy felnőjek.

- Fiam, apád aggódik érted. Mindent feladott azért, hogy te és a húgod biztonságban élhessetek.

- Magára hagyta a törzsét! – vágott vissza a fiú.

- Ha talált volna módot arra, hogy visszatérjen, megtette volna. Ő sem boldog attól, hogy fehérként, mindkét világ által kitaszítva kell élnie. De ők négyen kevesek ahhoz, hogy csatát indítsanak Kangee ellen. És ő a ti biztonságotokat helyezte előtérbe. Ne ítéld el ezért!

- Igaz. Bocsáss meg, hogy elfogult voltam. – mondta, és megölelte az anyját.

- Tokalah! – kiabált be Lansa. – Hol vagy már?

- Indulunk, anyám – mondta a fiú, a hátára vette az íjat, és a tegezt, a tőrt pedig az ágyékkötő övéhez kötötte.

- Vigyázzatok magatokra, fiam! – köszönt el Jordan.

A fiú csatlakozott a másik kettőhöz, felültek lovaik hátára, és kivágtattak a kapun.

Egész nap lovagoltak, olyan helyet kerestek, ahol nyugodtan gyakorolhatják a küzdelmet, vadászhatnak, és senki nem törhet rájuk. Mindhárman keményen edzettek, arra készültek, hogy egy napon, ha kellő gyakorlatra tettek szert, a falu ellen vonulnak, és visszaszerzik azt, ami az övék. Eszükbe sem jutott, hogy hárman kevesek lehetnek egy egész törzsnyi felkészült harcossal szemben.

Első este a tűz mellett ülve, nevetgélve beszélgettek, amikor Tokalah hirtelen megszólalt:

- Tegyük próbára magunkat!

- Mire gondolsz? – kérdezte Lansa. – Csak nem akarod megtámadni a falut?

- Dehogy – nevetett. – Ahhoz nem vagyunk még elég felkészültek. De mit szólnátok, ha bemennénk a városba?

- A városba? – nézett rá Muraco. – Azonnal megölnének minket. Tudod, hogy mennyire gyűlölik a fajtánkat.

- Álruhában mennénk. Hoztam magammal mexikói ruhákat. Jó lehetőség lenne, hogy kiderítsük, mennyire tudunk elvegyülni. Mit gondoltok?

- Nem is tudom? – nézett Lansa bátortalanul.

- Ugyan már, testvérem. Apád nem azért nevezett el a Dárdának, hogy meghátrálj. Neked nyílegyenesen kell célra törnöd. – mondta Tokalah.

- Nocsak, a Róka ravaszsága előbújt – nevetett Muraco. – De igazad van. Miért ne menjünk? Kell egy kis izgalom.

Lansa mosolyogni kezdett, és bólintott.

- Rendben, akkor reggel indulunk. – mondta elégedetten Tokalah.

Mikor a másik két fiú már mélyen aludt, Tokalah még mindig álmatlanul forgolódott, az eget nézte, és arra gondolt, hogy egy napon majd a saját sátrának nyílásán át néz ki, és a nagyapja örökébe lépve vezeti a törzset. Boldogan osztja meg a sátrát és az ágyát egy asszonnyal. Talán Lansa húga megfelelő feleség lenne, mosolygott, de aztán el is vetette az ötletet. Hisz mind úgy nevelkedtek, mintha testvérek lennének, soha nem gondolt rá úgy, mint nőre.

Itt az ideje, hogy ismerkedjen, ehhez viszont az kell, hogy kimozduljon a birtokról. Az anyjára gondolt, aki mindentől óvta, túlságosan is, és ez már terhes volt a számára, de annyira szerette, és tisztelte őt, hogy nem szállt szembe az akaratával.

Most a csillagokat bámulta, és azon gondolkodott, milyen erős volt az anyja. Annyi szenvedésen kellett keresztülmennie, de ő mégis mindig boldognak mutatta magát.

Ma reggel, amikor elindultak, a fiú még nem is sejtette, hogy ez a pár nap megváltoztatja az életét. Mostanáig egy védett burokban élt. Amikor Kangee száműzte az apját, és úgy döntöttek, hogy visszatérnek a birtokra, ő még alig nőtt ki a gyermekkorból, a húga pedig csak kisgyermek volt. Tuwa nem is emlékezett azokra az időkre, amikor még a faluban éltek. Számára a telepes élet volt az egyetlen ismert lehetőség. Az anyja akkor bement a városba, hogy beszerezze a legalapvetőbb dolgokat, amivel újrakezdhetik az életüket. Szerencsére Max Cassidy örökségére senki sem vetett szemet, így megvolt a kezdőtőkéjük. De amikor ott járt, mindenki furcsán fogadta. Egyedül Elsa Greysonnak nem voltak előítéletei. Ő volt az, akivel az anyja kitalálta a mesét.

Eszerint visszatértük előtt öt évvel, amikor Conrad Scott kapitányt megölték az apacsok, és Jordan eltűnt, akkor nem az indiánok rabolták el, hanem sikerült Juanitával és Pedroval Mexikóba menekülnie. Ott ismerkedett meg a férjével, Alejandro-val, és annak ötéves fiával, Carlossal. Aztán miután az élete rendeződött, Alejandro-val és néhány barátjával visszatértek, hogy újra felvirágoztassák a birtokot.

Az senki számára nem tűnt fel, hogy szinte csak az asszony járt be a városba, és csak néhanap kísérte el a férje, vagy közös kislányuk, Maria. Nevelt fiát soha senki nem látta, mintha az anyja tiltotta volna a várostól.

És valóban így volt, mivel az otthonukban az indián szokások uralkodtak, a fiú úgy nevelkedett, mint egy harcos, akinek egyszer feladata lesz, hogy visszaszerezze a törzsét. És természetesen Tokalah büszke volt származására. Hiába kérte az anyja, a fiú ragaszkodott hozzá, hogy mint az apjának, neki is hosszú legyen a haja. Tukayoo már elég ravasz volt, hogy álcázni tudja magát, de Tokalah még sosem került ilyen helyzetbe. Így viszont azonnal feltűnt volna a városban, ahol a legnagyobb gyűlölettel voltak az apacsok iránt, hisz mindenki szerette Scott kapitányt, és a halála heves indulatokat ébresztett.

Tokalah sosem tudta igazán megszeretni a birtokot, amit az anyja egykor Édenkertnek nevezett. Amikor rákérdezett, Jordan elmesélte, hogy itt nőtt fel, és számára akkor valóban a Mennyországot jelentette a sivatag közepén megbújó oázis. Mesélt neki a múltjáról, Max-ről, a nagyapjáról, és arról, hogy mit tett vele első férje. Tokalah irigyelte az apját, amiért ő ölhette meg a kegyetlen barbárt, szívesen életre keltette volna a férfit, csakhogy újra megölhesse. Imádta az anyját, és iszonyatosan dühös volt a férfira, aki bántotta. Ilyenkor az anyja mindig megölelte, és nevetve csak annyit mondott:

- Az istene méltóképp megbüntette.

A birtok helyrehozatala rengeteg idejüket lefoglalta, de az első, amit megtettek, amikor visszaköltöztek, hogy kimentek a családi sírkertbe, és rendbe tették őseik sírját. Tokalah akkor letérdelt egy jeltelen kis halom mellé, ami a nagyapja sírja mellett emelkedett.

- Itt ki nyugszik anyám? Annyira kicsi, csak nem egy gyermek?

Jordan megrázkódott, ahogy odanézett, és a következő pillanatban már fel akarta túrni, de Tukayoo lefogta a kezét.

- Ez a sír emlékeztet minket arra, hogy mennyi szenvedésen kellett keresztülmennünk, mire megtaláltuk a boldogságunkat. Senki sem nyugszik benne, csak a múltunk.

Jordan könnyes szemmel nézett a férjére, aki szenvedélyesen megölelte.

- A sírhalom itt marad, hogy örökké emlékeztessen arra, hogy csak a boldogság számít.

Tokalah akkor még nem értette, de később megtudta a teljes igazságot, hogy miként adta oda az anyja őt az apjának, hogy megmentse az életét. Ettől kezdve, ha lehet még inkább szerette az anyját, aki képes volt lemondani róla. Amikor ezt megtudta, berohant a házba, megkereste Jordant, és szorosan átölelte.

- Szeretlek anyám! – suttogta könnyes szemmel. – Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg, hogy ennyi áldozatot hoztál értem.

Jordan értetlenül állt, de visszaölelte a fiát, és kettejük kapcsolata innentől még szorosabbá vált.

Mosolyogva hunyta be a szemét, mert tudta, hogy a családja, és a barátai mennyire szeretik, és védelmezik. Hálát mondott a Nagy Szellemnek ezért, és boldogan aludt el.

Erica Greyson leszállt a vonatról, és emelt fővel indult a kocsi felé. A hordár morgolódva bajlódott a lány rengeteg csomagjával. „Micsoda kis nagysága! Megjön a nagyvárosból, és azt hiszi, mindenki körülötte ugrál. Minek ennyi csomag?”

- Jó napot, Miss. Greyson! Isten hozta itthon! Hogy utazott?

- Jó napot, Eduardo! Borzalmas volt az út, annyira örülök, hogy végre megérkeztem. Siessünk haza, szeretnék már egy forró fürdőt.

- Úgy lesz kisasszony! – mosolygott a fiú.

Erica megállt a kocsi előtt, és flegmán figyelte, ahogy a mexikói lovászfiú, leugrik, és a hordár segítségével felpakolja a bőröndöket, majd a kezét nyújtja, hogy felsegítse.

Szótlanul mentek, a lány folyamatosan a tájat figyelte. Évek óta nem volt itthon, és most megint elborzadt ettől a rettenetesen kies tájtól. Már most hiányzott neki New Orleans, az élettel teli város, ahol az utóbbi öt évben tanult. Bár egy szigorú lányiskolába járt, azért a nevelők az utolsó két évben szerveztek bálokat, ahol lehetőségük volt megismerkedni fiatalemberekkel. Elsa néni barátnője, akinél Erica lakott, egy igazi vénkisasszony volt, de szerencsére az udvarlás terén vaknak bizonyult. Soha nem tűnt fel neki, ha Ericát a bálok után hazakísérték az udvarlók. Bár Erica nem viselkedett kihívóan, de azt sem tiltotta meg, hogy némelyik ifjú csókot lopjon tőle a kapuban.

Szerette New Orleanst, a város nyüzsgését, az élettel teli éjszakákat. Amikor az ablakon kinézve a zsibongó sokaságot figyelte, elképzelte, hogy egy napon majd ő is ezeken az utcákon sétál a férjével, és büszkén figyeli, ahogy a többiek irigykedve nézik őt. Most pedig itt ül, ezen az egyszerű kocsin, és a sivatag közepén kocsikázik, ahol nyoma sincs az életnek. Mindenütt csak a hatalmasra nőtt kaktuszok, és homok, meg kövek. Néha egy-egy ördögszekér, amit a szél keresztülfújt az úton, de semmi egyéb. Nyüzsgő élet? Istenem, hogy fogja kibírni? esett kétségbe. Eldöntötte, hogy amint lehetősége nyílik rá, sürgönyt küld a nagynénje barátnőjének, és megkéri, hogy visszamehessen hozzá. Ebben a porfészekben meg fog őrülni.

Végre megérkeztek, már éppen ideje volt, a kocsi teljesen szétrázta őt, és mindenét belepte az undok por. A nap forrón sütött, és a kalap, meg a fátyol ellenére is égette az arcát. Behajtottak a főtérre, és Erica büszkén nézett körbe. Élvezte az őt követő pillantásokat, ahogy leszállt a kocsiról, és besétált a mostanra alaposan átalakult szatócsboltba. Az a kis bolt, amit még Jordan ismert, mostanra szinte teljesen megváltozott. Az árukészlet felduzzadt, és sokkal bővebb választékot kínáltak mindenből. Elsa Greyson, aki az apja után átvette a bolt irányítását, asszony létére remek kereskedő volt. Senki sem vitatta el az érdemeit. Az apja büszke volt a lányára, hogy tovább vezette a család üzletét. Léhűtő fiára semmiben sem számíthatott, ő csak az élvezeteknek élt. Folyamatosan utazott, és mindenféle lányoknál keresett élvezetet. Az egyik ilyen útjáról aztán úgy tért vissza, hogy magával hozta Erica anyját, aki már várandós volt, így feleségül kellett vennie.

Olaf mindenkinek azt mondta, hogy a felesége egy spanyol nemes lánya, aki a családjával az újhazába költözött, de aztán elszegényedtek, és a lánynak pincérnőként kellett dolgoznia. A férfi még jót is tett vele, hogy feleségül vette, bár a népek sejteni vélték, hogy a gyermeknek nem Olaf az apja.

Az asszony aztán belehalt a szülésbe, de a gyermek itt maradt, és Elsa a sajátjaként nevelte, mivel az isten őt nem ajándékozta meg saját gyermekkel.

A kislányt Elsa apja után Ericának nevezték. Eric Greyson pedig büszke volt az unokájára, és senkinek nem engedte, hogy egyetlen rossz szót is szóljon rá. Mivel a városban mindenki tisztelte a kereskedőt a szóbeszéd hamarosan elhalt, és a lány úgy nevelkedett, mint egy hercegkisasszony. A városban élő többi úrilány szívesen barátkozott vele, és mindenki szomorúan vette tudomásul, amikor Elsa bejelentette, hogy Ericát New Orleansba küldik egy jónevű lányiskolába. Akkor Erica se szívesen hagyta itt az otthonát, félt az ismeretlentől, de ez a félelme gyorsan elpárolgott, és most az zavarta inkább, hogy vissza kell jönnie a kispolgárok közé. A legnagyobb szomorúságát az okozta, hogy ott kellett hagynia Theodore-t. A fiatalember szerelmes volt belé, folyamatosan ostromolta őt, és ezt a lány nagyon élvezte. Bár ő nem viszonozta az érzelmeit, de remek parti volt, és tudta, hogy hamarosan megfeledkezik róla, hacsak nem talál módot arra, hogy visszatérjen hozzá. Nem akart itt megöregedni, és ehhez Theodore jelentette a belépőjét. Remélte, hogy megtalálja a megoldást.

Körülnézett, kecses léptekkel leszállt a kocsiról, és besétált a boltba.

- Erica! Istenem, hát megérkeztél! – szaladt elé a középkorú asszony.

- Elsa néni! De örülök, hogy látlak! – mosolygott hamiskásan a lány. Megölelte a nagynénjét, aztán lassan végigjáratta tekintetét a bolt belsején. Nézte a vevőket, akik érdeklődve figyelték a jelenetet, és felsőbbrendűen mosolygott rájuk, amikor megakadt a szeme az őt ámulattal figyelő mexikói fiún.

Tokalah bénultan állt, a keze félúton megállt a polc felé, és csak nézte a tüneményes jelenséget, aki belépett.

A lány teljesen megdelejezte. A halványsárga ruha csodásan állt rajta, tökéletesen kiemelte telt kebleit és karcsú derekát. A kalap, ami követte a legújabb New Orleansi divatot, megegyező színű volt a ruhával, és ahogy a lány belépett az áttetsző tüll fátylat kecses mozdulattal a tetejére tolta. A selyemkesztyű csak hangsúlyozta karcsú karját, és finom kezeit. Most látta meg a lány ébenfekete haját, amin megcsillant a kintről beszűrődő déli nap fénye. És ahogy a pillantásuk találkozott, Tokalah meglátta a tengerkék szemeket, melyek azonnal rabul ejtették.

A fiú hangosan nyelt egyet, és csak Lansa hangjára tért magához:

- Carlos, mi van veled? Carlos? – aztán halkan a fülébe súgva hozzátette. – Tokalah, ébresztő!

- Hogy? – nézett zavartan a fiú, aztán megrázta magát. – Igen… igen. Itt vagyok. Mi van?

- Semmi, csak úgy festettél, mintha kísértetet láttál volna.

- Ah, nem érdekes, csak… – újra a lány felé nézett, és elkerekedett a szeme, az a mosoly, ahogy végignézett a bolton, annyira kábító volt, hogy Tokalah számára megszűnt a külvilág.

Ericának is feltűnt a fiú szemtelenül nyílt pillantása, amivel végigmérte őt. Az arca markánsnak tűnt, bár a sombrero nagyrészt takarta, de az a furcsa tűz a szemében felkeltette a lány kíváncsiságát. Nem tudta megmagyarázni az okát, de vonzónak találta. „Kár, hogy poncho van rajta. Szívesen megnézném az alakját.” Hirtelen észhez tért, ezt a viselkedést el kell felejtenie. New Orleansban lehetett kissé könnyűvérű, de itthon azonnal a szájukra vennék az emberek, ha nyíltan kokettálni kezdene egy vadidegennel.

És valamiért érezte, hogy ez a fiú, és a barátai nem ismerősök a városban. Ahogy nézte a többi vásárlót, mind nagy ívben kerülte a három fiút, és még Elsa néni is óvatosan figyelte őket, ahogy a polcok közt válogattak. Olyanok voltak, mint akik először járnak ilyen helyen, és most mindent megcsodálnak.

De nem volt ideje alaposabban megfigyelni őt, mert a nénje azonnal kérdésekkel ostromolta. Szinte követelve kérdezte, hogy mi történt vele a nagyvárosban, és hogy talált-e magának udvarlót, de végül a lány kimentette magát, hogy szeretne felfrissülni.

Erica eltűnt a bolt mögé vezető ajtó mögött, és Tokalah csalódottnak érezte magát. Nem akart kimenni a boltból, minden árucikket alaposan megvizsgált, csakhogy minél tovább időzhessen odabent. Abban reménykedett, hogy a lány visszatér, és újra láthatja.

Lansa, és Muraco már türelmetlenül toporgott, de látták, hogy a barátjuk teljesen el van varázsolva, így nem tették szóvá, bár már nekik is feltűnt, hogy Elsa Greyson egyre jobban figyeli őket.

- Carlos – szólt Lansa. – Lassan indulnunk kellene, ha sötétedés előtt vissza akarunk érni.

- Mindjárt indulhatunk, Juan – mondta kelletlenül Tokalah, és reménykedve a hátsó ajtó felé pillantott.

Ekkor végre kinyílt, és kilépett rajta a tünemény. Most egyszerű vászonruha volt rajta, és a haját is lágy kontyba tűzte, de Tokalah számára lélegzetelállítónak tűnt.

- Nocsak, fiú! – szólalt meg mellette egy középkorú férfi. – Csak nem szemet vetettél a mi bájos Ericánkra?

Nevetve felé kapott, és lerántotta a fejéről a sombrerot.

Tokalah felnyögött, ahogy háta közepéig érő hollófekete haja kibomlott.

A boltban megállt a levegő, mindenki döbbenten bámult a fiatal indiánra, aki bénultan állt a pillantások kereszttüzében.

2. fejezet

Nem volt idejük reagálni, mire mozdultak volna, már mindhármukra többen ugrottak, és lefogták őket. A tőrüket elvették, és hátracsavarták a karjukat. Kirángatták őket a főtérre, és harsány kiabálás, és nevetés közben lökdösték őket az egyik korlát felé, ahova a lovakat szokták kikötni.

Egyikük sem szólalt meg, rezzenéstelen arccal tűrték, de mindnyájukban forrt a düh, ahogy a szemük összevillant, már azon gondolkodtak, hogy szabaduljanak szorongatott helyzetükből.

Aztán hirtelen erős kezek ragadták meg, és szorosan a korláthoz kötözték őket.

A nagy zsivajra szinte az egész város kiszaladt, és először meglepve, később harsányan nevetve figyelték a jelenetet. Erica is kiszaladt a többiek után, és élvezettel figyelte, ahogy az indiánokat pellengérre állítják.

Tokalah pillantása feszülten villant körbe, és amikor meglátta a lány szemében csillanó ádáz örömöt, iszonyatos haragra gerjedt. Hogy lehet egy ilyen tüneményes teremtés ennyire gonosz?

Miután mindhárman megkötözve álltak, a férfiak hátrébb léptek, és nevetve vizsgálták őket.

- Mégis mit képzeltetek? – kérdezte az egyikük. – Hogy mertétek idetolni a mocskos, rézbőrű képeteket? És te? – lépett Tokalah elé. – Hogy merészeltél szemet vetni egy fehér lányra?

Erőteljes ököl csapódott Tokalah állába, amitől megszédült, és egy pillanatra minden elsötétült előtte. De aztán megrázta a fejét, és rezzenéstelen tekintettel nézett a férfi szemébe.

- Nem is a fejedet kéne ütnöm, hanem meg kellene, hogy szabadítsalak ettől – bökött Tokalah tőrével a fiú ágyékához. – Akkor talán nem akarnál olyasmit, amihez semmi jogod!

A fiú úgy tett, mintha nem értené a gesztust, nem mutatott érzelmet, bár belül üvöltött haragjában. A férfit ezzel csak még inkább feldühítette.

Megint behúzott egyet az indiánnak, akinek most felrepedt az ajka. Köpnie kellett, hogy megszabaduljon a szájában felgyülemlő vértől. Felemelte a fejét, és továbbra sem szólt, csak mélyen a férfi szemébe nézett.

- Mocskos rézbőrű – sziszegte. – Azt hiszed, felsőbbrendű vagy? Hogy mindent megtehettek, te és a barátaid? Azt hitted, hogy megszerezhetsz egy fehér lányt, hogy megerőszakold, és kiéld a mocskos vágyaidat?

- Igaza van, hadnagy! – kiáltott egy asszony. – Ezek a vademberek azt hiszik, nekik itt mindent lehet.

- Fehérnek öltöznek, és azt hiszik, így elvegyülhetnek köztünk. – mondta kárörvendően Erica. Mindenki felé nézett, ahogy elindult a három fogoly felé. – Ti soha nem lesztek méltók arra, hogy úgy éljetek, mint a civilizált emberek.

Tokalah elé lépett, és belenézett a szemébe. Furcsa elégtételt érzett, erre volt kíváncsi, hogy milyen a fiú, és most láthatta. A tehetetlen harag, ami a fiú szemében villogott, örömmel töltötte el. Egy kicsit zavarta, hogy a fiú indián, ha nem az lenne, hagyná, hogy udvaroljon neki. De így! Csak élvezte, ahogy vágyakozva, dühösen, annyi érzelemmel néz vissza.

- Lássuk, milyenek vagytok valójában! – mondta csendesen. Szinte kedves volt a hangja.

A következő pillanatban áthúzta a fiú fején a poncho-t, és a porba dobta. Megragadta a fehér inget, és határozott mozdulattal leszaggatta a fiúról. Ahogy a keze az indián mellkasához ért, megborzongott. Különös érzés járta át, még sosem látott, és érzett meztelen férfitestet. Tekintete végigsiklott Tokalah izmos mellkasán, és hasán, és a borzongás erősödött.

- Tetszik, amit látsz? – kérdezte szemtelenül a fiú.

Erica felemelte a fejét, belenézett a sötét szemekbe, és ekkor látta meg a zöldes villanást, egy másodpercre bennakadt a levegő a tüdejében, de aztán haragra gerjedt. Arcul ütötte a fiút.

- Mocskos rézbőrű! Mit képzelsz magadról? Arcátlan!

Hátrébb lépett, és hagyta, hogy a többiek átvegyék a helyét. Pár perc alatt leszaggatták a ruhát a három fiúról. Már csak az ágyékkötő, és a csizma volt rajtuk. Az egyik férfi közelebb lépett Tokalah-hoz:

- Emeld fel a lábad! – utasította.

- Ha megteszem, neked nem marad fogad – sziszegte az indián.

Egy másik cowboy Muraco mögé lépett, és a torkának szegezte a tőrét.

- Vagy engedelmeskedsz, vagy a mocskos barátod meghal!

Tokalah ránézett a társára, de az rezzenéstelenül nézett vissza. Lassan felemelte a lábát, és hagyta, hogy a csizmát is levegyék róla. Végül mindhárman ott álltak kikötve, szinte pucéran, egyedül a férfiasságukat rejtette a csöppnyi bőrdarab. Tokalah most kezdte hallani a körülöttük összesereglett tömeg kárörvendő morajlását, a lenéző, becsmérlő kiabálásokat. Most jutott el a tudatáig megalázott helyzetük, bűntudatosan oldalra fordította a fejét:

- Bocsássatok meg, amiért ilyen helyzetbe hoztalak benneteket! – mondta apacs nyelven halkan.

- Nem kell bocsánatot kérned – felelt Lansa. – Mind benne voltunk.

- Mit karattyoltok? – dörrent rájuk az első férfi.

Egyszerre emelték fel a fejüket, és gyilkos pillantással mérték végig a tömeget. Tokalah felszegte az állát, és büszkén nézett szembe a végzetével. Tudta, hogy szinte semmi esélyük a menekülésre, de némán, büszkén tűrte a megaláztatást.

Erica visszanézett rá, és ahogy meglátta őt, ahogy kihúzta magát, és büszkén körbenézett, furcsa érzés járta át. Egyre inkább bánta, hogy a fiú indián. Nézte a markáns arcot, a sötét, haragtól villogó szemeket, a dühtől lebiggyedő telt ajkakat. És vágyat érzett, hogy megcsókolja.

Miket gondolsz? korholta magát mérgesen. Nem vagy rászorulva, hogy egy ilyen alak kegyei után vágyakozz!

Elfordult, és a másik két fiút nézte, ők se voltak kevésbé büszkék, de meg sem közelítették a harmadikat. Erica ösztönösen érezte, hogy ő a vezetőjük. Volt benne valami, amitől megborzongott, ahogy ránézett. Túlságosan jóképű, és pimaszul szép a szeme. És ahogy ránézett, attól szinte elalélt. Meg kell törnie a büszkeségét, hogy képes legyen ellenállni a csáberejének.

Körülnézett, és megpillantotta a sárban, és lótrágyában elhullott csirketollakat.

- Emberek! – kiáltott fel hirtelen. – Valami hiányzik róluk.

Gonosz mosoly terült el az arcán, odalépett, és felvett néhányat.

- Ezek a vademberek madártollakat tűznek a hajukba ékszernek. Róluk hiányzik. Hát pótoljuk!

Tokalah elé lépett, és felemelte a kezét, de a harcos elhúzta a fejét.

- Ne finnyáskodj! – mondta mosolyogva.

A fiú bódultan nézett a kedvesen ragyogó szempárba, és átkozta magát, hogy nem tud ellenállni neki. Nézte a telt, rózsás ajkakat, és hirtelen nem tudta, mit tesz. Előrehajolt, és megcsókolta a döbbent lányt. A mézédes ajkak halk nyögést csaltak elő a mellkasából.

A következő pillanatban égető fájdalom nyilallt a térdhajlatába, és összeroskadt.

- Arcátlan mocsok! – sziszegte a támadó. – Hogy merészeled?!

Újabb ököl csapódott az arcába, amitől megszédült.

Ekkor a lány durván megragadta egy hajtincsét, és vadul belecsomózta a tollakat. Majd miután végzett, így szólt:

- Állj fel!

Tokalah lassan felemelte a fejét, és mosolygott.

- Állj fel! – ismételte sziszegve a lány.

Karok ragadták meg, és rántották fel.

- Fogadj szót a hölgynek! – hörögte valaki a fülébe.

- Valld be! Élvezted a csókomat. – mondta a lánynak még mindig mosolyogva.

- Inkább csókolnék meg egy dühöngő bikát – sziszegte a lány, és arcul köpte a fiút. Majd megnézte a kezét, és amikor meglátta a rákenődött trágyát, eszébe jutott valami. Megint egészen közel lépett az indiánhoz. Lágyan megérintette a mellkasát, és mosolyogva beletörölte a mocskot.

- Ennyit jelentesz nekem. – suttogta.

- Erica! Mit művelsz? – csattant fel Elsa hangja. Futva igyekezett a csetepaté helyszínére. – Erre tanítottak abban az iskolában? Ilyen egy jól nevelt úrikisasszony?

- Mrs. Hudson! Ez a rézbőrű arcátlanul szemet vetett rá. Teljesen jogosan büntette meg.

- Igazuk van Elsa – szólalt meg John Hudson.

- Hallgasson a férjére, Elsa! – mondta a férfi, aki leleplezte a fiúkat.

- Nem ez a bajom – mondta a nő. – De Erica akkor is illetlenül viselkedett. Gyere velem! – sziszegte a lány felé nézve.

Aztán vetett egy pillantást a három fogoly felé, és eltűnt. Ezután a fiúk érezték a testüknek csapódó rohadt zöldségeket, gyümölcsöket, a zápororzó ütéseket. Távolról hallották a kiabálást, aztán elborította őket a megváltó sötétség.

Hideg víz térítette magához. Nehezen kinyitotta a szemét, és látta, hogy a nap már lenyugvóban volt. Látta, hogy a társait is leöntik. Kábán végignézett magán, a mellkasa csupa mocsok volt a rászáradt vértől, és lótrágyától. Valaki az álla alá nyúlt, és durván felrántotta a fejét.

- Észhez tértél, apacs? Ideje volt.

- Hadnagy úr! Mit szándékozik tenni velük?

- Lopni akartak. Ezért büntetés jár. Reggel felkötjük őket. Addig hadd pihenjenek. Azt akarom, hogy mind maguknál legyenek – mondta vigyorogva.

Elengedte Tokalah fejét, felállt, és peckesen a kocsma felé sétált.

John Hudson a bolt ajtajából figyelte a történéseket, és most a felesége felé fordult:

- Elsa, nem tehetek semmit.

- De hát te vagy a békebíró, az istenért! Mégis ki más tehetne ez ellen? Ez a három fiú szinte még gyerek! És nem tettek semmi rosszat, csak kíváncsiak voltak.

- Te nem láttad, amikor az egyik arcátlanul megcsókolta Ericát? – emelte fel a hangját a férfi. – Képes lennél ezt figyelmen kívül hagyni?

- Nem. Persze, hogy nem, de ezért nem érdemel halált. Hány fiatalember vágyik ilyesmire? És hányan teszik meg?

- De nem nyíltan, és ez egy mocskos rézbőrű, nincs joga…

- Ugyanolyan ember, mint te vagy én! Én is kívülálló vagyok. Az én őseim nem élnek itt generációk óta, akkor nekem sincs jogom semmihez? Ez a föld valaha az ő népéé volt.

- Hagyd abba az ilyen beszédet! Ez lázítás, ne akard, hogy meg kelljen szegnem a kötelességemet!

- Hát ne tedd! Tartóztass le, mert igazságtalannak tartom, hogy három gyereket megöljetek mondvacsinált vádak alapján.

- Kérlek, Elsa! Ne kényszeríts!

Az asszony dühösen hátat fordított a férjének, és elment, hogy bezárja a boltot.

Erica emeleti szobájából hallotta a szóváltást, és elgondolkodva megint az ablakhoz sétált. Amióta a nagynénje behozta, és büntetésből a szobába parancsolta, folyamatosan az indiánokat figyelte. Látta, ahogy megdobálják őket, aztán a férfiak addig ütötték a fiúkat, amíg eszméletlenül rogytak a földre. Látta, amikor egy-egy vödör jeges kútvízzel fellocsolják őket, de ők egyszer sem szólaltak meg. Büszke tartással, szinte nemes felsőbbrendűséggel viselték a megaláztatást. Különösen a furcsa tekintetű. Erica dühös volt magára, hogy hagyta ennyire elragadtatni magát, de képtelen volt ellenállni neki. Szinte mágnesként vonzotta a harcos pillantása, és az a dacos csók! Még mindig égette az ajkát.

Lenézett a főtérre, már sötétedett, így gyertyát gyújtott. A három fogoly megtörten térdelt kikötözve a korláthoz. A víz csíkokat húzott összemocskolt testükön, és arcukon. Most úgy festettek, mint a harci díszekkel kifestett indiánok csata után. De mindhármuk arca elszántságot tükrözött, félelemnek nyomát sem látta a tekintetükben, pedig tudniuk kell, hogy hajnalban kivégzik őket. Nem félnek a haláltól? Hát mik ők, ördögök?

Ekkor a fiú felnézett a fény felé, és a szeme megvillant. Erica néhány pillanatig bénultan állt, aztán gyorsan hátrahúzódott az ablakból.

Tokalah megvetően kiköpött, amikor a lány eltűnt. Hogy képzelhette, hogy ő egy ilyen elkényeztetett fehérnéppel kezdhet. Ő csak egy mocskos indián – gondolta dühösen. De igazából magára volt dühös, az ostobaságára. A szülei nem véletlenül óvták attól, hogy a városba jöjjön, de ő önhitten bízott magában. Azt hitte, ő is van olyan ravasz, mint az apja. Ő mestere volt az álcázásnak, de még ő is csak ritkán kockáztatta meg, hogy bejöjjön, inkább a szolgálókat küldték. És most az ostobasága a barátai életébe kerül. A saját halála nem zavarta, de hogy miatta két ártatlan is odavesszen. Hirtelen eszébe jutottak a szülei, bele fognak halni a fájdalomba. Már olyan sok megpróbáltatáson mentek keresztül, és most ő tetézi a lehető legrosszabbal. Iszonyatosan érezte magát, kétségbeesve kutatott megoldás után, hogy legalább Lansa és Muraco kiszabaduljon, de a köteleik nagyon erősek, és biztosak voltak.

- Bocsássatok meg! – suttogta fáradtan.

- Mind benne voltunk, már mondtam – felelt Lansa tompán.

- Nyugodjatok meg! – szólalt meg csendesen Muraco. – Túl fogjuk élni, érzem.

Mindketten a barátjuk felé néztek.

- Nézzetek fel az égre! Fehér a Hold.

Tokalah felemelte a fejét. A barátjának igaza volt, a Hold fehéren ragyogott. Keserűen felnevetett:

- Azt hiszed, mert az ég tükrözi a neved, az segít?

- Hitetlen vagy Tokalah. A szellemek jelet küldtek nekünk.

- Nem vagyok hitetlen, csak nem tudom, hogy segíthet most rajtunk a Hold.

Tudták, hogy Muraco különleges képességgel rendelkezik: képes volt olvasni, és értelmezni a szellemek üzeneteit. Ha nem száműzik a családját, akkor a törzsnek nagy sámánja lehetett volna. Így csak nekik jövendölhetett. Igaz, ezek a jövendölések rendszerint beigazolódtak.

- Legyen igazad, Testvérem – sóhajtott Tokalah. – Különben apáink hiába indulnak utánunk holnapután.

- Nem is kell utánunk jönniük. Nézd! – fejével a bolt felé intett, ahonnan most egy árnyék vált ki, és sietve feléjük haladt.

Erica? – villant át Tokalah agyán, de aztán látta, hogy nem ő közeledik. Az asszony testesebb volt, és a mozgásából látszott, hogy idősebb is.

Amikor melléjük ért, leguggolt eléjük:

- Jól vagytok? – kérdezte kedvesen.

Tokalah bizalmatlanul nézett rá, a másik kettő némán figyelt.

- Elsa Greyson vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek.

- Miért? – kérdezte mogorván Tokalah.

- Mert nem engedhetem, hogy kivégezzenek benneteket.

- Mit izgat az téged?

- Ismerem az anyádat.

- Tessék? – lepődött meg a fiú.

- Te vagy Tokalah, Jordan Cassidy és Tukayoo fia.

- Honnan…?

- Hogy honnan tudom? Én vagyok anyád egyetlen bizalmasa. Mindent tudok rólatok.

- De honnan tudtad, hogy én vagyok az, nem pedig valaki más?

- Abban a pillanatban tudtam, ahogy beléptél a boltba. Annyira hasonlítasz anyádra! És még sosem láttam olyan indiánt, akinek zöldes lenne a szeme.

Lágyan megsimogatta a fiú arcát.

- Szívesen beszélgetnék veled, de most mennetek kell. Ha meglátnak, akkor mindnyájatokat azonnal megölnek.

Gyorsan a fiúk háta mögé került, és elvágta a szíjakat.

- Menjetek! A lovaitokat a béristálló mögé vittem. Ott vannak kikötve, és készítettem nektek vizet, meg takarót. Siessetek!

- Köszönjük, Elsa! – suttogta Tokalah, és hálás pillantást vetett a nőre. – Hogy hálálhatnánk meg.

- Úgy, hogy megmenekültök, és szót fogadtok a szüleiteknek. Többé ne gyertek a városba, ha élni akartok!

- Köszönjük!

Tokalah és a két fiú görnyedve botladoztak az istálló felé, a több órás rabságtól elgémberedtek az izmaik, de a feszültség éberré tette őket. Már a lovaknál jártak, amikor a sötétből előlépett egy alak.

A három fiú megdermedt. Elsa, aki mögöttük jött, halkan felsikkantott.

- Hallgass Elsa, vagy észrevesznek! – szólt fojtott hangon a férfi.

- John? – döbbent meg az asszony.

- Valakinek fedezni kell őket, amíg biztos távolba érnek.

- Köszönöm – lehelte Elsa a férjének.

- Erről még beszélünk – vetette oda a nőnek. – Ti pedig menjetek, mielőtt meggondolom magam!

Intett a puskával, a három harcos pedig azonnal lóháton termett, még egyszer odabiccentettek a nőnek, és aztán elvágtattak.

- John, kérlek!…

- Maradj csendben! – intett a férfi. – Gyere!

Visszalopakodtak az istálló elé, amikor meglátták, hogy néhány férfi futva igyekszik a korláthoz.

- Eltűntek! Valaki megszöktette őket! Riadó!

John kikapta a felesége kezéből a tőrt, felhasította a karját, és kirohant a többiekhez.

- Várjatok! Nincs értelme!

- John, mi történt?

- Értük jöttek – lihegte. – Sokan voltak… nincs esélyünk, csak megölnének minket.

- De megsebesültél! Ezt nem hagyhatjuk! – üvöltött a hadnagy.

- Ha utánunk megyünk, mind meghalunk. Semmi értelme.

- Ha így gondolod – nézett rá kételkedve a hadnagy.

Elsa végszóra sikoltozva előrohant az árnyékból:

- Istenem! John! Megsérültél? - A férje mellé rogyott, és zokogva nézte a sebet. – Hívjátok doktor Stewart-ot!

- Semmi baj, kedvesem! Csak egy karcolás – nyugtatta feleségét a békebíró.

Végül nagy nehezen elcsitultak a kedélyek, az orvos bekísérte a sérült békebírót a boltba, ahol ellátta sebét, és mindenki nyugovóra tért.

Erica Greyson némán állt sötét szobájának védelmében, és végig figyelemmel kísérte az eseményeket. Dühös volt, amiért pont a nagynénje segít a három fogolynak, de a szíve mélyén örült, hogy valaki kiszabadította őket. Nem kívánta a halálukat, bár élvezte a délutáni mókát, de azt nem akarta, hogy ártatlanul megöljék őket.

Nézte, ahogy a fiúk botladozva futnak az istálló irányába, és hirtelen bűntudata támadt.

Mielőtt elutazott, soha nem gondolt ellenségesen az indiánokra. Igaz eggyel sem találkozott, hisz a várost messze elkerülték. Egy múltbéli esemény távol tartotta őket. New Orleansban azonban belenevelték a rézbőrűek gyűlöletét. És most már tudta, hogy remek tanítvány volt. Ahogy rájött, hogy a fiú indián, azonnal, minden ok nélkül megutálta, pedig az első benyomása pozitív volt róla.

„Istenem! Miket gondolok! Hisz csak egy vadember! Megérdemelte, amit kapott. Hogy képzelte, hogy megkaphat! Soha nem alacsonyodnék le az ő szintjére!”

Dühösen az asztalra csapott, és az ágyához lépett. Elővette Theodore fényképét, és ábrándozva nézegette.

- Megtalálom a módját, hogy visszamenjek hozzád – suttogta.

Ezután lefeküdt, és békés álomba szenderült.

A három fiatal harcos nem törődött semmivel, egyenesen a birtok felé lovagoltak. Tudták, hogy kemény büntetésre számíthatnak, amiért ellenszegültek a szülői parancsnak, de most csak az hajtotta őket, hogy minél hamarabb, biztonságban hazaérjenek.

Bevágtattak a kapun, és azonnal látták, hogy épp időben érkeztek. A négy felnőtt harcos már lóháton ült. Meglátták a fiaikat, vértől mocskosan, és egy pillanatra elakadt a szavuk.

Aztán Tukayoo leugrott a lováról, a fiához futott, lerángatta, és hatalmas pofont adott neki. Utána hevesen magához ölelte, és megropogtatta a csontjait.

- Bocsáss meg, apám! – nyögte Tokalah. – Bocsáss meg!

Ekkor kivágódott a ház ajtaja, és Jordan rontott ki rajta könnyek közt:

- Hogy tehetted ezt? – sikoltotta. – Hogy lehettél ennyire meggondolatlan!

- Én nem… – kezdte erőtlenül, de az anyja beléfojtotta a szót.

- Ha megöltek volna, azzal minket is megölsz! Erre nem gondoltál?

Tokalah némán lehajtotta a fejét.

- Istenem! – nyögte Jordan. – Jól vagy, egyetlen fiam?

Odarohant a fiához, és zokogva magához ölelte.

- Drága fiam!

- Bocsáss meg, anyám!

- Gyere be! Ellátom a sebeidet.

Tokalah kábultan emelte fel a fejét, és körülnézett. Kohana és Hok’ee hasonlóan fogadták a fiaikat, de már ott is túl voltak a drámán. Mindhárom fiút bekísérték a házakba.

- Honnan tudtátok? – kérdezte Tokalah, miután az anyja lemosta a sebeit, és leültette az asztalhoz vacsorázni.

- Sergio néhány órája érkezett – mondta Tukayoo. – A családjánál volt látogatóban, és hazafelé látta az elhagyott táborhelyeteket. Aztán találkozott a postakocsival, az utasok mondták, hogy a városban elfogtak három indiánt. Azonnal szólt, hogy valami történhetett, mi pedig már indulni akartunk. De inkább te mesélj! Mi történt veletek?

- Bementünk a városba.

Jordan felszisszent, és rémülten nézett a férjére.

- Tudom, megtiltottátok, hogy bemenjünk, de kíváncsi voltam. Az én hibám, én beszéltem rá Lansa-t és Muraco-t. Oda kell mennem, szólnom kell nekik, hogy ne büntessék őket miattam!

Fel akart állni, de az apja visszahúzta:

- Szép gesztus, de veled mentek. Ők ugyanúgy megérdemlik a büntetést.

- Igazad van, apám! Mi lesz a büntetésem?

- Még nem tudom, de gondolkodom rajta. Most menj, pihenj le! Kimerült vagy. Holnap beszélünk.

- Igen, apám. Jó éjszakát! Jó éjt, anyám!

- Jó éjszakát! – ölelte meg Jordan, és figyelte, ahogy a fiú még mindig kissé bizonytalan léptekkel elindul a lépcsőn. – Ne légy túl szigorú vele, Tukayoo! – fordult a férjéhez.

- Annak kell lennem, meg kell tanulnia, hogy szót fogadjon.

- Vedd figyelembe, hogy már férfi! Te is tiltakoztál volna, ha ennyi idősen az apád szabja meg, hogy mit tegyél.

- Ő még annyira gyerek.

- Te húszévesen már elvesztetted Shadit.

- És utánad vágyakoztam – mondta mosolyogva, és megsimogatta az asszony arcát.

- Tukayoo, a fiadnak épp elég büntetés volt, amin átment az ostobasága miatt. Megszégyenítették, és a két barátja majdnem meghalt miatta.

- Igaz, de meg kell büntetnem.

- Egyetértek, csak azt kérem, ne légy túl kemény.

- Rendben, szerelmem. Gyere, ideje nekünk is nyugovóra térnünk.

Felálltak, és összeölelkezve elindultak Tokalah után.

3. fejezet

Tokalah nem tudhatta, hogy szülei mindig tudták, ha a fiú lódított, vagy eltitkolt valamit. Jordan most gondterhelten feküdt az ágyban. Tukayoo ma éjjel minden igyekezete ellenére képtelen volt elűzni az asszony rossz érzését.

- Mi bánt? – kérdezte, amikor kimerülten felemelte a fejét. – Nem tudtalak boldoggá tenni? – hangja aggodalmat sugárzott.

- Jaj, dehogy! – mosolygott rá a nő. – Csodálatos voltál. Én csak… a fiúnkon gondolkodom.

- Eltitkol valamit – mondta Tukayoo.

- Te is érzed? – nézett rá Jordan.

- Egyértelmű, és az is, hogy szégyelli, és dühös miatta. Holnap kifaggatom.

- De ne legyél kemény vele! – mondta megint a nő.

- Majd igyekezni fogok, de most ne vele foglalkozzunk, szerelmem! – lágyan megsimogatta a felesége hasát. Csodálta, hogy még mindig, húsz év elteltével is képtelen volt ellenállni a csábításának. – Gyere zöld szemű tündérem! – suttogta.

Jordan feldúltan hajtotta a kocsit, a ló alig bírta a tempót, de az asszony nem lassított. A férje csak annyit tudott kiszedni a fiából, hogy a városiak kikötözték, és megkínozták őket. De azt nem tudta megmondani, hogy kik tették, vagy nem akarta. Jordan még mindig kételkedett benne, hogy Tokalah mindent elmondott, de nem akarta tovább erőltetni. Inkább úgy döntött, hogy ő maga fog utánajárni a történteknek.

Egyenesen Elsa boltjához hajtott. Szinte leugrott a bakról, és berohant.

- Jó napot, Miss. Jordan! – köszöntötte az érkezőt John. – Mi járatban? Talán a múlt heti szállítmányból hiányzott valami?

- Jó napot, Mr. Hudson! – válaszolt kipirulva a nő. – A szállítmánnyal minden rendben, köszönöm. Igazából Elsát keresem. Meg tudná mondani, merre találom?

- Fent van a lakásban. Menjen fel nyugodtan! – mosolygott a férfi.

Jordan sebesen felszaladt, alig kopogott, és már be is nyitott.

- Elsa! – szólt be az ajtón.

- Jordan? – nézett fel a nő a varrásból.

- Szervusz barátném – mondta sietve. – Azonnal mondd el, mi történt! Tokalah…

- Sss! – szisszent fel a másik. – Erica, szívem? Emlékszel még Jordan Cassidy-re?

- Nénikém? – lépett be a nappaliba a fiatal lány, és mosolyogva nézett Jordanra. – Oh, nem. Nem hinném. Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, Miss. Cassidy.

- Szervusz, kedvesem. – mosolygott a nő.

- Ő az unokahúgom, Erica.

- Szóval te vagy Olaf lánya. Istenem, még kislány voltál, amikor utoljára láttalak. Csodálatos fiatal nővé serdültél – mondta Jordan. – Gondolom, rengeteg fiatalembernek csavartad már el a fejét.

- Á, dehogy – sütötte le a szemét Erica.

Zavartan nézett maga elé, Elsa látta, hogy menne már. Gyorsan témát váltott.

- Hová készülsz, kicsim?

- Lemennék a varrodába. Marcia mondta, hogy csodás ruhák, és kalapok érkeztek New Orleansból.

- És gondolom, szeretnél néhányat megvásárolni – nézett rá a nagynénje.

- Talán. Lehet? Nénikém, kérlek!

- Szó sem lehet róla! Megmondtam, büntetésben vagy a tegnapi viselkedésed miatt.

- De ez igazságtalan! – csattant fel a lány. – A többiek ugyanúgy viselkedtek, és…

- Nem érdekelnek a többiek! Te nem viselkedhetsz így!

- Áhh! – mordult fel duzzogva a lány.

- Lemehetsz, de szó sem lehet vásárlásról!

- De akkor a lányok megvesznek mindent. Lemaradok a legszebb ruhákról. – emelte fel a hangját Erica.

- Nem érdekel. Itt amúgy sincs szükséged puccos báli ruhákra. Úgysem tudnád felvenni sehova. És, ha továbbra is ilyen szemtelenül beszélsz velem, szobafogságra ítéllek.

- Nem vagy az anyám! – sikoltotta a lány, és berohant a szobájába.

- Bocsáss meg, Jordan! Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

- Nem történt semmi – mondta csendesen. – A gyerekek már csak ilyenek. Lázadoznak. Pont emiatt jöttem. Mi történt tegnap?

- Nehéz erről beszélnem. Annyira sajnálom, én olyan nagyon szégyellem magam.

- Ugyan, Elsa! Miről beszélsz? Hisz te segítettél nekik megszökni. Nélküled már… – elcsuklott a hangja. – Hálával tartozunk neked, és a férjednek.

- Jaj, Jordan, erre nincs szükség!

- De igen. És ha lehet, szeretnénk valamivel viszonozni. Tukayoo és én szeretnénk meghívni téged, és az unokahúgodat a birtokra.

- Jordan, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. El kell mondanom valamit.

- Mi a baj? Kérlek, magyarázd meg!

- Jordan, Erica is részt vett a dologban. Ő is megalázta a fiadat. – suttogta Elsa, és nem mert felnézni a barátnőjére.

- Hogyan? Megalázták? Miről beszélsz? – döbbent meg az asszony.

- Ő… ő is… ezért van most büntetésben. Jaj, Jordan! Én annyira sajnálom! Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, de az emberek… Tudod, milyenek, ha komoly büntetést szabok ki rá, akkor…

- Akkor téged bélyegeznek meg. Megértem. De Tokalah semmit sem mondott a megalázásról. Annyit mesélt, hogy kikötötték, és alaposan helyben hagyták őket – sóhajtott Jordan.

- Talán csak nem akart rátok ijeszteni.

- Lehet, de ha nem bízik bennünk annyira, hogy elmondja, akkor hogy segíthetnénk neki? – sóhajtotta letörten Jordan. – Néha úgy érzem, nem ismerem a fiamat.

- Nem erről van szó. Csak el kell fogadnotok, hogy felnőtt. Már nem az az engedelmes gyermek, aki volt. Keresi a saját útját, és gyakran hibázik, de hagynotok kell, hogy tanulhasson belőle. És biztosan oka volt, amiért nem szólt erről.

- Igaz, de félek, hogy elveszítem. Egyszer le kellett mondanom róla, és majdnem belepusztultam. Amikor visszakaptam őt, megfogadtam, hogy örökké óvni fogom.

- Ez addig rendben is volt, amíg gyermek volt. De mostanra felnőtt, és azzal, hogy ennyire óvod, csak ártasz neki. El kell engedned a kezét!

- Igazad van – nézett fel Jordan. – Ezt fogom tenni, legalábbis megpróbálom. De most térjünk vissza a kérdésemre! Elfogadjátok a meghívást?

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e. Ahogy Erica viselkedett a fiaddal…

- Szerintem pompás ötlet. A népek nem tudnak semmiről. Azt mondhatjátok, hogy Erica kíváncsi a környékre, és mivel mi barátnők vagyunk, felajánlottuk, hogy megmutatjuk neki, milyen a farmerélet. A nagyváros után ez hihetőnek tűnik. És így talán a gyermekeinknek módjuk nyílik rá, hogy jobban megismerjék egymást. Néhány hétről lenne szó, addig lenyugszanak a kedélyek.

- És mi lesz, ha a fiaitok haragudni fognak?

- Ugye nem hiszed, hogy bántanák? – kérdezte Jordan enyhe éllel a hangjában.

- Istenem, dehogy! Eszembe sem jutott, csak jogosan neheztelnek Ericára, és lehet, hogy nem fognak örülni, ha megjelenik, főleg a fiad.

- Tokalah?

- Igen. Erica kifejezetten őt bántotta.

- Akkor ezt titkolta a fiam – mondta szinte csak magának Jordan.

- Tessék? – nézett rá Elsa.

- Vajon mi oka volt rá, hogy ezt eltitkolja?

A két nő egy pillanatra egymásra nézett, aztán Elsa sóhajtva így szólt:

- Komolyan hiszed, hogy ez jó ötlet?

- Igen. Egyrészt Tukayoo is szeretne köszönetet mondani, amiért megmentetted a fiúnk életét, és a hallottak után kifejezetten szeretném, ha Tokalah és Erica tisztáznák ezt a dolgot.

- Láttad őt, nagyon makacs teremtés. New Orleans teljesen megváltoztatta. Már nem az a kedves kislány, aki elment. Igazi nagyvilági, elkényeztetett dáma lett belőle. Annyira kétségbe vagyok esve miatta.

- Nyugodj meg! Ez a kis kiruccanás talán segíthet. Te is kipihened magad, és talán visszakaphatod a régi Ericát.

- Bár igazad lenne, de kétlem. Vissza akar menni. Nem mondja ki nyíltan, de szerintem egy udvarló van a dolog mögött.

- Majd meglátjuk. – simogatta meg a karját Jordan. – Nos, mit mondasz?

- Megbeszélem Johnnal, hogy tudja-e vállalni.

- Rendben. Addig én bevásárolok – mosolygott a nő.

Alig két órával később a három nő már a birtok felé kocsizott. A két idősebb asszony vidám beszélgetésbe merült, míg Erica unottan figyelte a tájat.

Elképzelni sem tudta, mi lehet szórakoztató, egy vidéki birtokon. Ott még annyi szórakozási lehetőség sincs, mint a városban, csak a munkások mindenhol. Ez a kilátás nem volt épp kecsegtető a fiatal lány számára. Bár Elsa néni említette, hogy Miss. Cassidy-nek van egy nevelt fia, aki pár évvel idősebb nála, de ő is mexikói, és Erica még a gondolatától is irtózott, hogy barátkozzon egy ilyennel. Azt sem értette, hogy egy ilyen finom hölgy, hogy mehetett feleségül egy mexikói paraszthoz. Hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Végignézett az asszonyon, de nem tudta elképzelni róla, hogy valaha is léha életet élt volna. Hallott mendemondákat a múltjáról, az apjáról, aki becsületes, jómódú birtokosként mindent megadott a lányának. De azt is hallotta, hogy Jordan többször is apacsok fogságába került, és ráadásul az első férjét is ők ölték meg, talán pont miatta. Azt mondják a második fogsága alatt, összeszűrte a levet a fogva tartójával, aki végül megölte Scott kapitányt, hogy visszakapja Jordant, de a nő elszökött előle Mexikóba. Egy biztos, amióta visszatért a második férjével, visszavonult, csendes, és botrányoktól mentes életet élt, és láthatóan boldog volt.

Erica furcsállta, hogy egy ilyen finom hölgy hogy lehet elégedett egy ilyen sivár élettel, de végül is ez nem az ő dolga.

Hallgatta a két nő beszélgetését, tényleg jó barátnők voltak, szinte mindenről tudtak beszélgetni. Mosolyogni kezdett. Talán hamarosan ő is részese lehet a beszélgetéseiknek. Más elfoglaltsága valószínűleg úgysem lesz a birtokon.

Azt hitte, egy örökkévalóságig tart, mire odaérnek, de végül csak elérték az úti céljukat.

Erica álla leesett, amikor meglátta a birtok hatalmas falát, és ahogy áthajtottak a kapun, teljesen ámulatba esett. A kúria hatalmas volt… és gyönyörű. Az udvar ugyan egyszerű volt, nem volt semmi látnivaló, de valahogy melegséget árasztott. A ház fehér falai vakítóan verték vissza a nap sugarait, amit csak az ajtók és ablakok keretei törtek meg. A vöröstéglával kirakott félfák éles kontrasztban álltak a fehérséggel. Az emeleti nyitott ablakokon az enyhe szellő kilebbentette a függönyöket. Olyan volt, mintha tündérek táncolnának a szobákban, és a szárnyuk időnként nem férne el. A teraszok korlátjáról futómuskátlik omlottak alá vörös, rózsaszín, és fehér pompában. Az udvar egyhangúságát hatalmas, díszes dézsákba ültetett pálmák törték meg. Erica önkéntelenül mosolyogni kezdett. Teljesen úgy érezte magát, mintha egy mexikói haciendában lenne.

- Hogy tetszik? – kérdezte Jordan, ahogy a lányra nézett.

- Csodálatos! – válaszolt ámulattal. – Én nem is hittem, hogy a sivatag közepén létezhet ilyen.

- Én gyermekkoromban csak Édenkertnek hívtam. – simogatta meg a lány karját. – Biztosan jól fogod itt érezni magad.

- Én is remélem. Csak annyira furcsa, én nyüzsgő élethez szoktam. Nem tudom, hogy mihez kezdjek itt.

- Erica! – szólt rá Elsa.

- Nem, nincs semmi baj. – mosolygott Jordan. – Megértem, hogy nehéz itt neked, de biztosan találunk olyan elfoglaltságot, ami szórakoztat majd.

- Köszönöm – suttogta Erica.

Ekkor a karámok felől hangos nevetés hallatszott, és a következő pillanatban megjelent Tukayoo, Kohana, Hok’ee, és Lootah. Mindannyian fehér inget, hasított bőr nadrágot viseltek, hosszú hajukat bőrszalag fogta össze, és harsányan kacagva közeledtek:

- Azt hiszem, a fiainknak ez épp elég büntetés volt. – vigyorgott Tukayoo. – Láttátok az arcukat, amikor beleestek a sárba?

- Igen – válaszolt Hok’ee. – Tokalah holnap is a mocskot vakarhatja magáról.

Meglátták a jövevényeket, és egy pillanatra megálltak. Aztán Tukayoo mosolyogva elindult feléjük.

Erica remegni kezdett:

- Istenem! – nyögte alig hallhatóan. – Elsa néni, ez itt egy…?

- Apacs? – nézett rá a nénje. – Igen, szívem Jordan férje nem mexikói, hanem apacs.

- Nem maradhatunk! Meg fognak ölni – A lány megtántorodott.

- Butaságokat beszélsz – korholta az asszony. – Tukayoo tökéletes úriember.

Közben a férfi odaért hozzájuk, és látta a rémült lányt. Értetlenül nézett a feleségére:

- Nem mondtátok el neki?

- Nem volt rá alkalom – védekezett a felesége. – Majd elmondom a részleteket.

- Rendben. – a lány felé fordult. – Isten hozott benneteket nálunk Elsa! Miss. Greyson! A nevem Tukayoo. – biccentett a hölgyek felé.

- A törzsfőnökünk, ha egyszer visszaszerezzük a törzset. – nevetett Kohana, aki közben beérte őket. – Megyek, felkészítem Wanetát, mielőtt szélütést kap a fia látványától.

Máris eltűnt az északi szárny egyik ajtaja mögött. Hok’ee és Lootah is sietve távoztak.

- Nos, Miss. Greyson, remélem, nem rémítettem halálra? Higgye el, mi nem vagyunk vademberek.

- Nem… én csak… megdöbbentem. – suttogta félénken.

- Jordan! A fiad, és a barátai alapos sárfürdőt vettek, amikor megpróbálták betörni az új lovakat.

- Gondolom, ez a büntetés része – nézett rá a nő.

- Azt hiszem, a lovak betörése elég kemény feladat.

- Főként, ha kitörik a nyakukat.

- Szerelmem, tudod, hogy a fiúnk remek lovas. Nem lesz baja.

- Uramisten! – hallották a félelemmel teli suttogást a hátuk mögül.

Mindketten odafordultak, Erica sápadtan meredt a karámok felé vezető boltív alá.

Tokalah bénultan állt, és nem tudta levenni a szemét a lányról. Hogy kerül ide? Ki hívta, csak nem az anyjáék? Ez lenne a büntetés? Idehívták ezt a boszorkányt, hogy itt is kínozza?

Megrázta magát, és határozott léptekkel megindult a vendégek felé. Próbált mosolyogni, de a szeme haragosan szikrázott. Útközben lerángatta magáról a sáros inget, és kibontotta csimbókokban lógó haját.

- Hogy kerül ez ide? – förmedt a szüleire.

- Tokalah, fékezd magad! – dörrent rá az apja. – Anyáddal úgy döntöttünk, hogy meghívjuk Elsa Greysont, és az unokahúgát. Légy tisztelettudó! Elsa mentette meg az életedet. Hatalmas hálával tartozol neki!

- Nem is róla beszélek, hanem erről a… a… boszorkányról! – mutatott Ericára.

- Fiam! Gyere velem! – mondta keményen Tukayoo, és elindult a ház felé.

A fiú vetett még egy lesújtó pillantást a lányra, aztán berobogott az apja után.

Erica remegve kapaszkodott a kocsiba, az előbb, ahogy az indián közeledett felé, azt hitte, amint eléri, kitekeri a nyakát. Az a harag, ami zöldesen villant a szeméből, halálra rémítette. Bénultan figyelte a fiú felsőtestén játszadozó izmokat, ahogy mozgott. Még így is lenyűgöző látványt nyújtott, pedig úgy érezte menten elájul.

- Mégis mi történt tegnap? – nézett rájuk Jordan döbbenten.

Erica könnyekben tört ki:

- Istenem! Miért jöttünk ide, nénikém? Így akarsz büntetni? Sikerült!

- Ideje lenne, hogy bocsánatért esedezz! – mondta keményen Elsa.

- Kérlek! Hagyjátok abba! Menjünk be, és beszéljük meg! – mondta Jordan. – Úgy látom, sok mindent kell tisztáznotok a fiammal.

A kezét nyújtotta a lány felé.

- Tokalah sem vadember. De most olyasmi történt vele, ami miatt iszonyatosan dühös. Hajszálon múlt az élete.

- Én… én nem akartam… – nyögte.

- Tudom. Tisztázd vele! Ebbe én nem akarok beleszólni. Nem tudom, mi történt köztetek, a fiam nem mondott semmit, talán jó oka volt rá, de a nénéd és én úgy látjuk, esélyt kell adnunk nektek, hogy kibéküljetek.

Erica riadtan nézett egyik nőről a másikra. Aztán lassan elindultak Jordan után a házba.

Tukayoo a könyvtárszobába vezette a fiát:

- Mégis mi volt ez?

- Semmi – morogta a fiú.

- Akkor miért sértegeted a vendégemet?

- Bocsánatodat kérem apám!

- Nem tőlem kell bocsánatot kérned! Megsértetted a kisasszonyt!

- Kisasszony! – horkant fel.

- Tessék? – nézett haragosan Tukayoo a fiára.

- Ha tudnád, mit művelt, nem neveznéd így! Megalázott.

- Ha szót fogadsz a szüleidnek, és nem mész a városba, ahol tudhattad, mi vár rád, akkor mindez nem történik meg!

- Apám…

- Hallgass! Engedetlen vagy! Büntetést ígértem, hát íme: szórakoztasd a vendégünket! De nem akarom azt hallani, hogy Miss. Greyson unatkozik, vagy rosszul érzi magát, mert akkor igazán megismered a haragomat!

- De apám, ez a lány…

- Végeztem! – fojtotta belé a szót. – Menj, szedd rendbe magad! Várunk a vacsoránál, és ajánlom, hogy viselkedj illendően!

- Indián vagyok. Hogy viselkedhetnék illendően?

- Ne bőszíts fel! – Tukayoo hangja most úgy zengte be a házat, hogy az előszobába érkező nők rémülten torpantak meg.

- Nem akartunk ilyen bonyodalmat okozni – kezdte Elsa.

- Semmi baj – mosolygott nyugtalanul Jordan.

Tokalah kirobogott a könyvtárból, és szó nélkül felrohant a lépcsőn.

- Bocsássatok meg a fiam viselkedéséért! – mondta Tukayoo, ahogy kilépett utána. – Gondolom, szeretnétek lepakolni, és felfrissülni vacsora előtt. Rosie megmutatja a lakosztályotokat.

Feszülten nézett a vendégekről Jordanra, aztán visszament a könyvtárba. Az asszony szégyenkezve állt, végül szólt Rosie-nak.

- Istenem, annyira röstellem! Én… – Jordan nem tudta leplezni a szégyenét.

Ekkor egy tizennégy éves forma kislány szaladt be, nyomában még néhány vele egykorú gyerekkel. Mindegyikükön hagyományos indián viselet volt.

- Anyám! Avita azt mondja, megjöttek a vendégek…

Megtorpant, és félősen nézett a két idegenre.

- Igen, kicsim, megjöttek. Elsa, Erica, ő itt a lányom, Tuwa.

Erica végignézett a kislányon. Hosszú, sűrű, fekete haját kibontva viselte, a vonásaiból egyértelműen látszott, hogy félvér, de ez nem csorbított bájos, gyermeki szépségén. A szeme ugyanolyan zöld volt, mint az édesanyjáé, de arcának markáns vonalaiban ott rejtőztek az apja vonásai. Erica elmosolyodott, ahogy meglátta az ártatlan csodálkozást a kislány szemében.

- De szép vagy! – szólalt meg ámuldozva a kislány.

Mindhárman nevetni kezdtek, a többi gyerek közben kiszaladt.

- Tuwa? Jössz játszani? – kérdezte az egyikük.

- Nem, én inkább beszélgetek Ericával.

Rosie megérkezett, és mondta, hogy előkészítette a lakosztályt.

- Gyere, Erica! – lelkendezett a kislány. – Megmutatom, aztán megnézzük a kertet is, jó? Anyám hozta rendbe, de én is imádom. Annyira szép, és jókat lehet bújócskázni ott. Majd játszol velünk?

Erica szóhoz sem jutott, Tuwa annyit fecsegett. Máris kézen fogta, és húzta maga után a lányt. Folyamatosan kérdezgette, de szinte választ sem várt. Kíváncsi volt a nagyvilágra.

- Úgy látom, Tuwa jó társaság lesz Ericának – mosolygott Jordan.

- Igen, úgy tűnik, és így talán Erica sem lesz ennyire fennhéjázó. Talán igazad volt, és jót fog tenni neki ez a néhány hét elszigeteltség.

- És bízzunk benne, hogy a fiammal is rendeződik a nézeteltérésük.

Elsa nem válaszolt. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy a két fiatal közt sokkal többről van szó holmi nézeteltérésnél.

4. fejezet

Tokalah az ablaknál állt. Dühtől remegve figyelte, ahogy a húga kézen fogva szalad Ericával a vendégszárny felé. Lansa, és Muraco épp akkor léptek ki a saját lakásaik bejáratán, és döbbenten nézték a lányt. Tokalah ajka fanyar mosolyra húzódott, ahogy meglátta ökölbe szoruló kezeiket.

Már kezdett kialakulni a terve. Erica Greyson átkozni fogja a napot, amikor velük kezdett.

Csak az zavarta, hogy a húga láthatóan kedvesnek találta ezt a fúriát. Megfordult, és bement a fürdőbe. Halk sóhajjal ereszkedett a kádba, és erőteljes mozdulatokkal szabadult meg a bőrére száradt sártól. Nézte magán a zúzódásokat, és sebeket. Csúnyán elszíneződtek, de nem zavarta. Sokkal jobban fájt neki, hogy ez a lány így megalázta. Pedig semmi különöset nem csinált, csak letépte az ingét, és a hajába tűzött néhány csirketollat. Az ágyéka felforrósodott, ahogy felidézte a lány kezének érintését, a pimasz módon lopott csókot.

Hogy lehet ennyire kívánatos ez a boszorkány? Hogy lehet egy démoni tüzes nő, és egy elviselhetetlen természetű úri kisasszony egyszerre?

Dühösen lebukott a víz alá, és hagyta, hogy a levegője elfogyjon. Addig maradt lent, amíg már szinte elájult, akkor felült, és gyorsan megfürdött.

Erica szinte futva lépett be Tuwa után a vendéglakosztályba. A kislány pár lépéssel előtte megállt, és körbemutatott:

- Hogy tetszik?

- Ámulatba ejtő! – válaszolt a lány, miközben körülnézett.

Belépve azonnal a szalonban találták magukat. A bejárattal szemben hatalmas kanapé foglalta el a szoba közepét, előtte ízléses, fából faragott dohányzóasztal. Nem olyan csicsás kovácsoltvas, mint Elsa néni barátnőjénél New Orleansban. És a nyugati falhoz tolva, egy impozáns könyvespolc állt, roskadásig pakolva szépirodalmi művekkel. Nem volt sok bútor, de Erica nem is hiányolta, tetszett neki a tágas tér. A falak fehérre voltak meszelve, kivéve az egyik oldalt, ahonnan a lépcső indult fölfelé, valószínűleg a hálószobákhoz, és a bejárattal szemközti falat, ahonnan hatalmas többszárnyú ajtó nyílt a kertre. Ezeket a falakat sötétre pácolt tölgyfa borította. Erica kíváncsian nézett a kertre nyíló ajtó felé. Tuwa azonnal észrevette:

- Gyere! Megmutatom a kertet. Imádni fogod!

Erica egyre kevésbé érezte zavarban magát. Miss. Cassidy, vagy Jordan, nem is tudta, hogy nevezhetné, és a lánya, Tuwa meglepően kedvesek voltak. Pedig Jordan neheztelését megértette volna. De az asszony úgy viselkedett, mintha nem lenne tudomása arról, mit tett a fiával. Annak viszont örült, hogy a kislány ilyen kedves vele, legalábbis addig, amíg ő is rá nem jön Erica bűnére.

Elfogta a bűntudat, most, hogy látta a fiú családját, hogy milyen kedvesek, és mennyire civilizáltan élnek.

- Gyere! – kiabált kintről Tuwa.

Mosolyogva kisétált, és újabb ámulatba esett. A kertet látva már értette, miért nevezte Jordan Édenkertnek a birtokot. A trópusi kis paradicsom pillanatok alatt elvarázsolta, pálmák, orchideák mindenütt, és olyan egzotikus növények, amilyeneket még sosem látott. Óvatosan elindult az egyik ösvény felé, de Tuwa visszahúzta.

- Először ne menj be egyedül! Anyám igazi labirintust alakított ki odabent, könnyű eltévedni.

- Jézusom, mekkora ez a kert? – nézett le rá Erica.

- Oh, azért nem olyan nagy, de kacifántos – kacagott a kislány.

Erica figyelte őt, és meglátta a szemében a huncut csillogást.

- Menjünk vissza! – indult el visszafelé. – Vacsora előtt szeretném magam rendbe szedni.

- Rendben, én megyek, szólok a többieknek. Este megismerheted őket is. A bátyám, és a barátai nagyon kedves fiúk. Találkoztál már velük?

Pimasz kíváncsisággal nézett végig Ericán, és mosolyogni kezdett. Aztán megfordult, és elszaladt.

Erica megremegett, amikor tudatosult benne, hogy este szembe kell néznie a három fiúval. Nem tudhatta, miként fognak reagálni a jelenlétére. Lehet, hogy ők is megalázzák a többiek előtt? Rettegett a vacsorától, és azon kezdett gondolkodni, mivel menthetné ki magát. Még mindig bambulva lépett vissza a szalonba.

- Mi van veled? – kérdezte Elsa.

- Jaj, nénikém! Én erre nem vagyok képes!

- Mire, kicsim?

- Nem tudok odamenni, és egy asztalhoz ülni velük. Mi lesz, ha azt teszik velem, amit én tettem?

- Úgy érted, hogy megaláznak? – nézett rá kimérten az asszony. Erica csak bólintott. – Pedig ezzel számolnod kell. És igenis megjelensz, és büszkén viseled, ha számon kérnek a viselkedésedért. Vállalnod kell a tetteid következményeit. Az unokahúgom nem fog gyáván megfutamodni. Most felmegyünk, felfrissítjük magunkat, és te felveszed a legszebb ruhádat.

- Nénikém, kérlek! – könyörgött a lány, de Elsa hajthatatlan maradt.

Hideg pillantással figyelte, ahogy Ericát elragadja a kétségbeesés. A szíve mélyén féltette az unokahúgát, de tudta, hogy Jordan, és a családja nem fogja megszégyeníteni. Egy kicsit sajnálta, de tudta, hogy ez kell, hogy Erica újra a régi lehessen.

A lány szándékosan lassan készülődött, de a nagynénjét nem hatotta meg, így amikor elérkezett az idő mindketten kiléptek az udvarra, és elindultak a másik épület felé. Erica remegve kapaszkodott nénje karjába, és rémülten cikázott a szeme.

Ahogy a szalonba léptek, a félelmei csak erősödtek. A többiek már ott voltak, és bár a ruházatuk kifogástalan volt, Erica halkan felnyögött. Úgy érezte, hogy egy indián táborba csöppent. Most örült, hogy nem fogadott szót Elsának, és egy egyszerű barna vászonruhát vett föl. Így is kirítt a társaságból, de legalább nem volt hivalkodó. Végignézett rajtuk, ott volt Jordan a férjével, és Tuwával, és még három férfi, és asszony. A gyerekek most nem voltak velük, talán a szüleik nem akarták, hogy nagy legyen a nyüzsgés, de ott állt két fiatal indián fiú, akiktől Erica szíve őrült tempóban kezdett zakatolni. Háttal álltak neki, hosszú hajuk a hátukra omlott, és a lépcsőt figyelték.

A lány nem tudhatta, de Lansa és Muraco délután beszéltek Tokalah-val, és most vigyorogva várták barátjukat. Izgatottak voltak, hogy vajon mit fog szólni a lány, ha meglátja.

Jordan mosolyogva fogadta a két nőt, és bemutatta a többieknek. Erica érezte az ellenséges pillantásokat, de látta, hogy mindnyájan próbálnak udvariasan viselkedni vele. Tehát tudják, hogy mit tett, vagy legalábbis annyit, hogy ő is részt vett a fiúk bántalmazásában. Félénken fogadta a kézfogásokat, és pirulva motyogott, amikor érdeklődő kérdéseket kapott.

Ekkor végre megjelent Tokalah. Tukayoo, és Jordan megfeszültek, ahogy meglátták őt. Azonnal tudták, nem véletlen az öltözéke. Hasított szarvasbőr lábszárvédő volt rajta, ágyékkötő, és egy tunika, amit még az anyja varrt neki.

A haját vászonkendővel fogta hátra, csak a rituális festés hiányzott az arcáról.

Erica a döbbenettől szóhoz sem jutott. Soha nem látott még lenyűgözőbb jelenséget. Az indián méltóságteljes volt, ahogy lassú, megfontolt léptekkel lesétált az emeletről, tekintetével végig fogva tartotta a lányt. Ajkán hamis mosoly bujkált, és élvezte a lány reakcióját. Már tudta, hogy áll bosszút, Erica bánni fogja, hogy a sors a fiú útjába sodorta őt. Egy pillanatra meglátta Rosie-t az étkező ajtajában, aki szintén megbűvölve figyelte. Tudta, hogy ma éjjel pompásan fog szórakozni. A szolgáló odaadóan teljesítette férfiúi vágyait, és a szemében izzó vágy sok örömet ígért a fiú számára.

Leért a szalonba, üdvözölt mindenkit, majd odalépett Elsához.

- Jó estét, Mrs. Hudson!

- Kérlek, hagyjuk a formaságokat! Szólíts nyugodtan Elsának, vagy ha mindenképp így szeretnéd Miss. Greysonnak. Senki sem szólít az asszonynevemen.

- Rendben, köszönöm, Miss. Greyson. – felelt mosolyogva. Aztán Erica felé fordult.

- Miss. Greyson! Üdvözlöm a mi civilizált otthonunkban. Látja, talán mégis méltóak vagyunk rá.

Erica elpirult, de nem reagált a célzásra.

- A vacsora tálalva van – hallották az étkező felől Rosie hangját.

Tukayoo a karját nyújtotta a Jordannak és Elsának, a többiek is elindultak, így Tokalah kénytelen volt Ericát az asztalhoz kísérni. Ahogy a lány belekarolt, furcsa remegés futott végig rajta, ugyanazt a bizsergést érezte, mint amikor megcsókolta. Lopva végignézett a lányon. A szolid vászonruha, ha lehet, még jobban hangsúlyozta tökéletes alakját, bár a színválasztás nem volt tökéletes. A barna inkább elnyomta a lány ragyogóan csillogó fekete haját, és félelemtől fátyolos kék szemeit. De talán nem véletlenül öltözött visszafogottan, gondolta a fiú.

Odakísérte az asztalhoz, és az anyja útmutatását követve kihúzott neki egy széket. Csak utána döbbent rá, hogy a szülei direkt a lány mellé ültették őt is. Haragos pillantást küldött feléjük, de ők csak elbűvölően mosolyogtak.

A vacsora a körülményekhez képes nyugalomban telt.

- Meséljen nekünk Miss. Greyson! – szólt Nara. – Milyen New Orleans? A mi Jordanunk töltött ott néhány hetet fiatal korában, de nagyon rossz véleménnyel volt róla. Talán önnek mások a tapasztalatai.

- Oh, én nem tudom, Miss. Cassidy-nek milyen tapasztalatai voltak, én nagyon szeretem New Orleanst.

- Kérlek, szólíts Jordannak! Mindenki így hív – szólt közbe az asszony.

- Köszönöm. Igen, szóval New Orleansban pezseg az élet. Minden csupa vidámság, rengeteg szórakozási lehetőség van.

- Gondolom, ott nem kell félni az indián támadásoktól – mondta halkan Tokalah. – Úgy hallottam, az ottani törzseket rezervátumokba zárták. Bár mi sem élünk az őseink hagyományai szerint. – szúrós pillantást vetett az apjára, aki keményebben fogta a kést.

- Tudod fiam, hogy ez nem rajtunk múlt! – vetette oda.

- Így van – mosolygott negédesen Tokalah. – Nem is azért mondtam. Csak néha hiányzik a barbár élet, amikor szabadon lovagolhatok, vadászhatok, és nekem kell megteremtenem magam körül mindent.

- Fiam! Azt hiszem, ez nem a megfelelő alkalom, hogy újrakezdjük ezt a vitát.

- Bocsáss meg apám! Igazad van. Én csak azt szerettem volna elmondani Miss. Greysonnak, hogy nem mindenkinek jut olyan fényűző élet, mint amilyet megszokott keleten. New Orleans után biztosan olyan itt neki, mintha a pokolban lenne.

- Nem, ez nem így van – Erica próbált könnyed hangnemben beszélni, nem akarta megadni a fiúnak az elégtételt. – Kifejezetten kíváncsi vagyok, milyen itt az élet, ez annyira más, és érdekes. Nagyon élvezem az ittlétet.

- Ennek örülök – nézett rá Tokalah – Akkor talán nem utasítja vissza, ha valamelyik nap elhívom lovagolni. Csodás a sivatag, ha meglátja benne a szépséget. Szeretném megmutatni önnek.

- Örömmel elfogadom a meghívást – mosolygott a lány.

A többiek először meglepve figyelték a beszélgetést, de aztán megnyugodtak. Jordan Elsára nézett, és mosolyogni kezdett. Mindketten arra gondoltak, hogy talán nem is lesz olyan nehéz a békülés a két fiatal számára. Egyikük sem vette észre a két szempár haragos villanásait, ahogy egymásra nézve szinte felnyársalták egymást. Vacsora után a férfiak átvonultak a dolgozószobába, és a birtok ügyeiről kezdtek beszélni, Tokalah még vetett egy szúrós, sokat sejtető pillantást Ericára, aztán elköszönt, és követte a többieket. A nők még beszélgettek egy ideig, ámulattal hallgatták Erica beszámolóját a nagyvárosról, és az ottani életről. A lány részletesen leírt mindent, beszélt a kivilágított utcákról, leírta, hogy néznek ki a mulatók, amiket persze csak kívülről ismert, mert természetesen sosem járt egyben sem, az iskolát, ahol a tanáraik a bálokat is rendezték. Mesélt az udvarlóiról. Az asszonyok elmondták, hogy náluk ez teljesen máshogy van, hisz náluk a fiatal harcosok döntenek, és hamar asszonyt választanak maguknak. De náluk ismeretlen a bálozás.

Aztán ők meséltek neki a régi életükről, és a lány ámulattal hallgatta őket. Egyre inkább szégyellte magát a viselkedéséért. Ahogy hallgatta az asszonyokat, kezdte megérteni, miért vágyakoztak vissza.

Végül elálmosodott, és kimentette magát. Visszasétált a lakosztályhoz, felment a szobájába, és kinyitotta a terasz ajtaját. Az éjszakai hűs levegő, pillanatok alatt felfrissítette a szobát. Levette a ruhát, felvette a hálóinget, és leült a fésülködőasztalhoz.

Kibontotta a haját, és lassú mozdulatokkal fésülni kezdte. Közben azon gondolkodott, hogy mennyire másnak gondolta az indiánokat. Bár tudta, hogy nekik nem ez az életük, ezt az asszonyok egyértelműen elmondták neki, de amennyire megismerte őket, mind nagyon kedvesek voltak. És egyikük sem tett még csak célzást sem szégyenletes tettére. Így még nehezebb lesz bocsánatot kérnie. Azzal tisztában volt, hogy a családokkal nem lesz gond, de a fiúk. Tőlük igazán félt. Muraco és Lansa végig gyűlölködve nézett rá a vacsora alatt. És Tokalah, tőle kifejezetten rettegett. Vacsoránál érezte a burkolt fenyegetést. Valahogy le kell mondania a lovaglást, talán gyomorbántalomra hivatkozhatna. Nem jó, még megsértené a házigazdáit, ha azt mondaná, hogy a vacsora nem felelt meg az ő kényes ízlésének. Dühösen lecsapta a kefét, és felállt.

Halk kopogást hallott.

- Tessék! – szólt ki.

- Jó estét, Miss Greyson! – mondta halkan a szobalány. – Csak szeretném megkérdezni, hogy szüksége van-e még valamire?

- Nem köszönöm – mondta a lány, és elfordult.

- Engedelmével…

- Jó éjszakát!

A szolgáló kiment, Erica pedig lassan leült az ágyra.

Mit találjon ki? Semmi megfelelő kifogás nem jutott az eszébe. Tehetetlenül felállt, és kisétált a teraszra, és a korlátra támaszkodva a kertet nézte.

Egyszer csak izgatott suttogásra lett figyelmes, az egyik ösvényről kiszaladt Rosie, és halkan nevetve nyújtotta vissza a karját.

- Köszönöm – súgta búgó hangon.

A férfi megfogta a kezét, az árnyékban áll, így Erica nem ismerte föl, de amikor megszólalt, megremegett, majd bénultan meredt a sötétbe, képtelen volt megmozdulni.

- Én köszönöm, Rosie. Csodás voltál!

- Oh, persze, és még hány lánynak mondod ezt? Csak könnyítettem rajtad, de tudom, hogy közben a gondolataid máshol jártak.

- Honnan veszed? Errefelé nincsen más lány rajtad kívül – felelt Tokalah, és kilépett a fénybe. Átölelte a lány derekát, és meg akarta csókolni.

Rosie hátravetette a fejét, és ekkor vette észre Ericát. Ijedten elhúzódott a fiútól, aki nem értette, mi történt, de követte a pillantását.

- Hogy az a…! – sziszegte dühösen.

Eltolta Rosie-t, aki elszaladt, és elindult a terasz felé. A szeme villámokat szórt. Erica még mindig bénultan állt, de most már nem a döbbenet, hanem a félelem nem engedte mozdulni. Ahogy az indián közeledett, nem kételkedett benne, hogy most képes lenne felugrani az emeletre, hogy kitekerje a nyakát.

Tokalah úgy lépkedett a terasz felé, hogy közben már a legválogatottabb megtorlásokon járt az esze. Belekapaszkodott a falhoz rögzített lugasba, amire az anyja a loncot futatta fel, és néhány lendületes mozdulattal felhúzta magát. Erica elé lépett, és úgy nézett a lányra, hogy az reszketni kezdett.

Erica hátrálni kezdett, aztán megfordult, és berohant a szobába. Be akarta csukni az ajtót, de Tokalah gyorsabb volt, visszalökte az ajtószárnyat, és berontott utána. Megragadta a lány karját, és enyhén megrázta:

- Leskelődsz utánam? – sziszegte.

- Nem, én…

- Keresed a lehetőséget, hogy még jobban megalázz? Talán most majd mész, és elmondod az apámnak?

- Nem! Kérlek, engedj el!

- Ha bárkinek egy szót is szólsz arról, amit láttál…

- Akkor mi lesz? – tért magához Erica, a félelme egy pillanat alatt elillant. – Hát ettől félsz? Hogy felfedem a titkod?

- Meg ne próbáld! – sziszegte.

- Miért, talán bántasz? Megalázol, hogy viszonozd? – Erica kezdte nyeregben érezni magát. – Oh, nem! Hisz csak kettesben vagyunk. Semmi értelme nem lenne, ha nem lenne közönséged.

- Megtalálom a módját, hogy megbüntesselek!

- Igen, azt sejtem. Elengednéd a karomat? – kérdezte kimérten a lány. – Fájdalmat okozol.

- Téged sem érdekelt tegnap, hogy mekkora fájdalmat okozol.

- Nem csináltam semmi olyat, amivel fájdalmat okoztam volna.

- Valóban? Azt hiszed, csak fizikai fájdalmat lehet okozni? Tévedsz, és én megtanítom neked, hogy létezik másfajta fájdalom is! Könyörögni fogsz, hogy ne kínozzalak.

- Milyen civilizált! – mondta cinikusan a lány.

Tokalah elengedte, és az ajtó felé fordult, nehezen viselte a lány jeges kék szeméből sütő szenvedélyt. Sokkal mélyebb érzelmeket látott benne, mint amit szeretett volna.

- Ennyi telik tőled? – kérdezte elégedetten a lány. – Fenyegetőzni? Azt mondtad, civilizáltan élsz. De pont úgy viselkedsz, mint egy vadember. Egy barbár vadember vagy!

Tokalah olyan gyorsan fordult vissza felé, hogy a lány elfelejtett levegőt venni.

- Ne bőszíts fel, Erica! – sziszegte haragtól elfúló hangon. Újra megragadta, és szorosan magához rántotta, az arcuk néhány centire volt egymástól.

A lány lába megroggyant, a hangjától, ahogy kimondta a nevét. Remegni kezdett. Még soha senki nem mondta ennyi szenvedéllyel, és hévvel. Erica képtelen volt elfordítani a tekintetét, megbabonázva nézte Tokalah-t.

- Miért, mit teszel? Talán megütsz?

- Soha nem ütnék meg nőt – mondta halkan.

- Persze, mert civilizált vagy.

- Fejezd már be ezt! Igazad van, barbár vagyok, egy vadember. Jobb, ha ehhez tartod magad!

Erica szeme megvillant.

- Félsz? – kérdezte Tokalah, és a lány csak nyelni tudott. A fiú vigyorogni kezdett. – Jól teszed.

Ellökte magától a lányt.

- És te persze úgy is viselkedsz, ahogy egy vademberhez illik. – sziszegte a lány.

- Miről beszélsz? – nézett rá az indián.

- Arról, amit az előbb csináltál Rosie-val odalent. – mondta megvetően.

- Oh, hát ez zavar! – kezdett vigyorogni Tokalah. – Szerettél volna a helyében lenni?

- Hogy képzeled! – kiáltott fel a lány. – Én soha!… Eszem ágában sincs olyasmit tenni veled! Mégis, hogy merészeled…?

Tokalah visszahúzta a lányt, átölelte a derekát, és a lány szemébe nézett.

- Akkor mit akarsz? – kérdezte halkan.

- Semmit! – suttogta Erica. – Te sem akarsz mást, mint megalázni.

- Így van – mondta kimérten Tokalah. Elengedte a lányt, és lassan a terasz felé indult. – Jó, ha ezt észben tartod. És ne maradj egyedül! Soha, sehol, mert nem tudhatod, hogy mikor súlyt le a bosszúm. Ne hidd, hogy meggondolom magam. Megaláztál, ezt nem hagyom annyiban. Ígérem, hogy amíg itt vagy, gyötrődni fogsz, és félni.

Kecsesen átugrott a korláton, és lemászott. Erica reszketve futott ki utána, de már csak távolodó alakját látta, ahogy eltűnik a boltív alatt. Remegve becsukta a zsalukat, aztán az ajtót is, és a homlokát az üvegnek támasztotta. Zihálva kapkodta a levegőt, és próbálta fékezni a félelmét.

Elsa beszaladt a szobába:

- Kicsim, baj van? Mintha kiabálást hallottam volna. Járt itt valaki?

- Elsa néni? Nem, dehogy, csak megijedtem. Elrepült egy madár az udvaron, és annyira közel volt. Megrémültem tőle.

- Gyere, szívem! Feküdj le, kimerültnek tűnsz!

- Igen, igazad van. Azt hiszem, az lesz a legjobb. És holnap bocsánatot kell kérnem Miss. Cassidy-től, és a férjétől.

- Beszéltem velük, látják, hogy megbántad. Jordan csak azt szeretné, ha Tokalah és te tisztáznátok egymással. És persze a másik két fiúval is.

Erica nagyot sóhajtva lefeküdt az ágyra, és hagyta, hogy a nagynénje betakargassa, mint régen.

- Aludj jól, kicsim!

- Jó éjt, Elsa néni!

Amikor egyedül maradt, zaklatottan nézett maga elé. Tokalah egyértelműen fogalmazott. Pokollá teszi Ericának az itt eltöltött időt. Könnyek lepték el a szemét, de ezek a harag könnyei voltak. Nem engedheti, hogy az indián megfélemlítse. Küzdeni fog ellene, és visszavág. Lassan megnyugodott, és lehunyta a szemét.

Tokalah dühösen rohant be a házba. Rosie az előszobában várta, és rémülten nézte.

- Nyugodj meg! – vetette oda a lánynak. – Senkinek sem fog beszélni arról, amit látott.

- Biztos vagy benne? – kérdezte a lány.

- Igen, tudja, hogy akkor a haragommal kell szembenéznie. Menj, pihenj le nyugodtan!

A lány sietve eltűnt, Tokalah pedig felment a szobájába. Leült az ágyra, és villámló szemmel meredt maga elé. Mégis mit képzel ez a lány? Leselkedik utána? És még ő nevezi vadembernek? De ahogy a lány ránézett, amikor kimondta a nevét! Olyan tűz villant benne, amitől Tokalah megborzongott.

Nem! Ezzel nem foglalkozhat. Viszont a lány reakciója új gondolatokat ébresztett benne. Miért kínozná, miért bántaná, ha örömét is lelheti a lány bájaiban? Kárörvendően elmosolyodott, ez a tökéletes megoldás. Elcsábítja, megszerzi magának. Ennél nagyobb megaláztatást nem is okozhatna. Eléri, hogy a lány akarja őt, és miután megkapta, eldobja, mint egy rongyot. És neki együtt kell majd élnie a szégyennel. Tökéletes bosszú.

5. fejezet

Erica az ágy oszlopába kapaszkodott, és halkan nyögött. Lélegzetvisszafojtva tűrte, hogy Elsa megszorítsa a fűző szalagjait.

- Aú! – szisszent fel.

- Ne hisztizz! Csinos akarsz lenni, hát tűrd! – pirongatta a nénje.

- Kinek legyek csinos?

- Erica, van itt néhány jóképű, fiatal…

- Vadember… Aúúúú! Elsa néni, megfulladok.

- Megérdemelnéd, hogy kiszorítsam belőled a szuszt. Hogy beszélhetsz így róluk! Ugyanolyan emberek, mint te vagy én.

- Persze – szuszogta Erica. – Elsa néni, kérlek, lazíts rajta! Tényleg megfojt.

Végre levegőhöz jutott.

- Ne mondd, hogy olyanok! – mondta kifulladva. – Láttam, hogy kényszerből élnek így, és Jordan férje is mondta, hogy ezt nem ők választották.

- Így van, de elfogadják, amíg nem változtathatnak rajta.

- Tehát vissza akarnak térni, ahhoz a barbár élethez – szögezte le a lány.

- Az nem barbár élet. Nem figyeltél tegnap, mit meséltek neked? Nara, Tehya, és Waneta?

- De igen. Biztosan szép, hogy ennyire közel állnak a természethez, de ez annyira távol esik a civilizációtól… olyan… olyan…

- Barbár? Kicsim, Jordan, és a családja sokkal műveltebb, mint a legtöbb ember a városban, akiket ismerünk.

- Attól, mert van néhány könyvük, amit esetleg el is olvastak, még nem nevezném műveltnek őket. – mondta halkan Erica, a könyvespolc tartalmára utalva.

- Látod, ez van, ha ismeretlenül alkotsz véleményt. A fiúk mind iskolázottak. Angol iskolába jártak St. Louisban. Tukayoo ragaszkodott hozzá, hogy mind a hárman képzettek legyenek, hogy majd később a népük hasznára váljon a tudásuk. A kicsiket nevelőnő tanítja, és a fiúk hamarosan követik a bátyjaikat.

Erica döbbenten hallgatott.

- Soha ne ítélj elhamarkodottan! – tette még hozzá a nagynénje.

Ekkor kopogtattak az ajtón.

- Bejöhetek? – kérdezte Jordan.

- Persze, gyere csak! – szólt ki Elsa.

- Szervusztok! Hogy telt az éjszaka, remélem nem zavart nagyon a meleg.

- Remekül aludtunk, köszönjük – mosolygott az asszony.

Erica is köszönt, és már a ruháért nyúlt.

- Várj! – mondta sietve Jordan. – Azért jöttem, mert Tukayoo kérdezte, hogy lenne-e kedved ma kimenni velük az állatokhoz. Pár hete befogtak néhány musztángot, és a fiúk ma fogják betörni őket. Ha akarod, megnézhetjük.

Erica félénken nézett a nénjére:

- Elsa néni?

- Ne engem kérdezz! Van hozzá kedved?

- Igen! – lelkesült fel a lány.

Még sosem látott ilyet. New Orleansban, a cirkuszban látott már eljátszott szelídítéseket, de tudta, hogy a lovak be voltak tanítva. Élőben még sosem volt a részese. Kíváncsi volt, hogy vajon a fiúk is olyan ügyesen, határozottan ülik-e meg a vad lovakat, mint az akrobaták.

- Rendben, de akkor ne ezt a ruhát vedd föl! – mosolygott Jordan. – Hoztam neked egy lovaglónadrágot, és egy inget. Valamikor régen az enyém volt, de nem sokat hordtam. Az első férjem nem nézte jó szemmel, ha ilyesmit viseltem. Most pedig már nem jönne rám. Remélem jó lesz a méret.

Erica szinte kikapta az asszony kezéből a ruhadarabokat, és már húzta volna föl a nadrágot.

- Várj! – nevetett Jordan. – A fűzőt vedd le!

Meglepve nézett a nőre.

- De hát, akkor olyan lesz, mintha meztelen lennék.

- Nem dehogy. Az ing elég vastag anyagból van. Egyáltalán nem látszik át, de ma nagyon melegnek ígérkezik az idő. Csak rosszul lennél.

Erica Elsa segítségével gyorsan megszabadult a szűk ruhadarabtól, aztán a szatén ingtől. Szerencsére az alsónadrágot nem kellett levennie, akkor biztos nem veszi fel a szokatlan öltözéket. Ahogy felvette a szűk bőrnadrágot, elmosolyodott. Furcsa érzés volt, de valahogy kellemes is egyben, olyan szabadon mozoghatott benne, ahogy egy szoknyában nem. Ezután gyorsan felvette a vászoninget. Ez kicsit feszült rajta, de így is kényelmes viseletnek bizonyult.

Megállt a tükör előtt, és ábrándosan nézte magát, megpördült, és mosolyogni kezdett.

- Csinos vagy benne – mondta Jordan, de Elsa rosszallóan csóválta a fejét.

- Szerintem nagyon kihívó.

- Ugyan Elsa néni, hiszen semmivel sem mutat többet, mintha ruha lenne rajtam, és sokkal kényelmesebb, könnyebb benne a mozgás.

- De igenis többet mutat, nézd a csípődet.

- Nyugodj meg, Elsa! A fiúk, és a munkások hozzá vannak szokva, hogy egy nőt ilyenben lássanak. Mi is sokszor viselünk ilyet, ha segítünk a munkákban.

Elsa még mindig csóválta a fejét, de nem ellenkezett tovább.

- Menjünk reggelizni! – mondta Jordan. – Igyekeznünk kell, ha nem akarunk lemaradni a mókáról.

Lesiettek a másik épületbe, és egyenesen az étkezőbe mentek, ahol Tuwa, Tukayoo, és Tokalah már javában reggeliztek. A két férfi azonnal felállt, hogy köszöntse őket.

Erica látta, hogy mindketten bőrnadrágot, és inget viselnek, a hajukat bőrszalag fogta össze.

Csendesen lépett be Jordan és Elsa után, és sietve leült Tuwa mellé, ahova Jordan irányította. Hirtelen nem tudta, hogy örüljön, vagy bosszankodjon azon, hogy szembe került Tokalah-val. Szándékosan nem vett tudomást, a fiú elismerő pillantásáról, hanem nekilátott az ételnek.

Tokalah szeme elkerekedett, amikor meglátta a belépő lányt, a fekete bőrnadrág izgatóan simult formásan kerek csípőjére, a világos ing megfeszült gömbölyű keblein. A fiúnak nyelnie kellett, hogy összeszedje magát. Látta már a birtokon lakó lányokat férfiruhában, de Erica valahogy más érzéseket váltott ki belőle. Nézte őt, ahogy kecsesen leült vele szemben, és mosolyogni kezdett a lány feltűnő közömbösségén.

- Úgy látom – jegyezte meg Tukayoo, amikor már mind jóllaktak. – Hogy te is kijössz velünk, Erica. Örülök neki. Remélem, jól fogod érezni magad.

- Biztos vagyok benne, és köszönöm. – felelt mosolyogva a lány.

- Ha akarod, utána akár lovagolhatunk is – vigyorgott Tokalah. – Persze nem vadlovon.

- Nem is tudom – nézett felé a lány csöppnyi ijedtséggel a hangjában.

Tokalah kaján vigyort eresztett felé, és alig észrevehetően biccentett.

- Talán félsz a lovaktól?

- Nem – vágott vissza Erica. – Csak régen lovagoltam, és a ti lovaitokat nem ismerem. Talán jobb lenne, ha előbb kicsit megismerkednék velük.

- Ezt én is jó ötletnek tartom – mondta Tukayoo. – Fiam, ne erőltesd Ericát! Van időtök, néhány nap múlva már biztosan mehettek.

- Igen, biztosan. Csak szívesen megmutattam volna neki a folyót, és a tavat.

- Köszönöm, nagyon kedves tőled – mondta negédesen Erica.

- Mindent a vendégért. – mosolygott a fiú. – Szeretném, ha emlékezetes lenne számodra az itt töltött idő.

- Biztos vagyok benne, hogy ha rajtad múlik, akkor sosem fogom elfelejteni. – mosolygott vissza a lány.

- Nos, azt hiszem, ideje indulnunk – állt fel Tukayoo. – Elsa, Jordan, engedelmetekkel, mi megyünk. Erica?

Kezét nyújtotta a lány felé, aki készségesen elfogadta, és hagyta, hogy a férfi kivezesse a házból. A karám felé fordultak, és Erica a boltív alól látta, hogy Muraco, és Lansa már ott várakoznak. Ahogy meglátták Ericát, ők is megdermedtek egy pillanatra, de hamar összeszedték magukat, és kérdőn néztek Tokalah-ra, aki csak vállat vont, és megrázta a fejét, odasietett hozzájuk, és hármasban elvonultak az állatok irányába.

Tuwa közben utolérte apjáékat, és megfogta Erica kezét.

- Gyere, a karám mellé állunk, onnan jól lehet látni. Én annyit szoktam nevetni, amikor leesnek.

Már húzta maga mögött a bátortalanul lépkedő lányt. És integetett a többi gyerek felé. Megálltak mellettük, köszöntek egymásnak.

Tuwa felnézett Ericára.

- Tudod, a bátyám nagyon jó ember.

- Tessék? – nézett le a kislányra.

- Tokalah. Nála jobb testvért nem is kívánhatnék magamnak. Ha ő nem lenne, én nem élnék.

- Ezt hogy érted? Megmentette az életedet?

- Nem – mosolygott. – De ha ő nincs, én meg sem születek. Ő mondta apánknak, hogy jöjjön vissza anyánkért, és szerezze vissza attól a mocsoktól.

- Ezt most nem igazán értem – Erica kíváncsisága kezdett feléledni. A kerítésre támaszkodott, és figyelmesen itta a kislány szavait.

- Tudod, az úgy volt, hogy amikor anyám már a szíve alatt hordta a bátyámat, akkor el kellett válniuk apámmal, és anyámnak vissza kellett térnie a férjéhez.

- A férjéhez? – nézett döbbenten a lány.

- Hosszú történet, de a lényeg, hogy nem maradhattak együtt. És apám akkor még nem tudta, hogy fia lesz, ha tudta volna, nem engedi vissza anyámat. De nem tudta, és anyám itt szülte meg a bátyámat. Azt mondta a férjének, hogy meghalt, és az egyik szolgájával elküldte apámhoz, hogy megmentse, mert a férje gyűlölte a fajtánkat, és megölte volna Tokalah-t, aztán anyámat is. Aztán egyszer, évekkel később, apám nem tudott ellenállni a kísértésnek, és meglátogatta őt Tokalah-val. A bátyám akkor látta először anyámat, és azonnal megszerette. Kérte apámat, hogy szerezze vissza.

- És ő megtette. – mondta Erica.

- Igen. – mosolygott Tuwa. – És így megszülethettem. Neki köszönhetem.

- Ezt most miért mesélted el nekem? –kérdezte Erica.

- Mert tudnod kell, hogy a bátyám, mennyire szereti a családját. Bármire képes értünk. Ha valakit szeret, azért meghalna.

- És ha valakit gyűlöl?

- Azt nem tudom, még soha senkit nem gyűlölt. Talán megverné.

- Vagy megkínozná, esetleg meg is ölheti?

- Nem, azt nem hinném. Bár mint harcosnak, előbb-utóbb meg kell tennie. Tudod, vissza akarja szerezni a törzset, pontosabban a családunk becsületét. Tudtad, hogy apám a mescalerók törzsfőnöke volt? Csak a kiowák elűzték, de megígérte, hogy egyszer visszavág. És Tokalah segíteni fog neki – mondta büszkén a kislány.

Erica megborzongott.

- Mi a baj? – kérdezte Tuwa.

- Semmi, csak amit mondtál. Ijesztő, hogy harcra készültök.

- Azért ez nem ennyire komoly – nevetett fel. – Te nem ettől ijedtél meg, igaz? Látom, hogy a bátyám haragszik rád. Ezért félsz tőle?

- Tudod, amikor a városban járt, tettem ellene valamit, valami gonosz dolgot. Jogosan haragszik rám.

- Miért nem kérsz bocsánatot tőle?

- Nem olyan könnyű – sóhajtott Erica.

- Pedig örülnék, ha megtennéd.

- Miért?

- Mert szerintem aranyos vagy, és szerintem jó barátok lehetnétek. És szerintem nem lehetett annyira gonosz az a dolog. Ő nem haragtartó, ha bocsánatot kérsz tőle, biztosan megbocsát. Tokalah is megkedvelhetne, és talán…

- Talán? – nézett le.

- Tudod, itt nincsenek olyan lányok, akikbe a bátyám szerelmes lehetne…

- Jaj, kicsi Tuwa. Csak nem hiszed, hogy a bátyád és én? Nem, ez lehetetlen –nevetett fel Erica.

- De miért?

- Tudod, mi annyira különbözünk egymástól.

- Szerintem nem – mondta a kislány, és elfordult.

Erica csendesen nézte. Milyen aranyos, hogy azt képzeli, ő egy kedves lány, pedig nagyon téved. Hirtelen szerette volna visszacsinálni a múltkori dolgot, de nem tehette. Talán, igaza van Tuwa-nak. Ha túlesik a bocsánatkérésen, akkor Tokalah eltekint a bosszútól, és jól érezhetik magukat.

- Nézd, Erica! – mutatott előre a kislány. – Látod azt a foltos kancát? Tokalah őt szemelte ki magának.

- Azt akarja betörni? – kérdezte a lány, és alaposan megszemlélte az állatot. – Gyönyörű! Annyira szabad, olyan nehéz elhinni, hogy hajlandó megtörni egy ember akarata előtt.

- Oh, hidd el, ha valaki, akkor a bátyám képes lesz megszelídíteni. Már egy csomó lovat betört.

- Akkor ezek szerint gyakorlott benne.

- Persze, tudja, hogy kell bánni velük, majd meglátod. Először megtöri őket, úgy, hogy már mindent megtennének neki, aztán pedig megmutatja nekik, hogy milyen kedves tud lenni. A lovak a végén szeretik őt.

- De előtte megalázza őket? – döbbent meg Erica.

- Nem, csak megtöri az akaratukat, hogy elfogadják őt.

- És ez mindig sikerül neki?

- Majdnem mindig, bár néha elég kemény küzdelembe kerül. Nézd! – mutatott az istálló felé, ahol most feltűnt a három fiú.

Az ingüket levették, csak a nadrág volt rajtuk, és a vállukra lasszót vetettek. Erica tátott szájjal figyelte, ahogy ruganyos léptekkel haladtak a karám felé, most nem nevettek, hanem feszült pillantással méregették az állatokat.

Tokalah a szeme sarkából látta, hogy Erica felegyenesedik, ahogy megjelentek, és izgatottan nézi őket. Aztán már minden figyelmét a lónak szentelte.

Erica némán figyelte, ahogy az ifjú indián leveszi a lasszót, lassan pörgetni kezdi, és megközelíti a kiszemelt lovat, a másik két fiú hátrébb maradt, de kellően közel, ha szükség lenne rájuk.

A kötél repült, és egyenesen a tarka ló nyakára fonódott. Tokalah azonnal megfeszítette, és a karjára tekerte. A ló pedig vad táncba kezdett, hogy szabaduljon. Az ifjú harcos megfeszítette magát, a csizma sarkát a homokba fúrta, és keményen tartotta. Erica  elhűlve nézte, ahogy a fiú izmai kidagadnak, és feszesen reszketnek, ahogy erősen küzdött a prédával. A fogoly állat keményen harcolt a szabadságáért, de ahogy a lány nézte, már tudta, hogy esélye sincs az acélkeménységű izmok ellen. Tokalah arca megfeszült, és lassan, araszolva elindult felé. Amikor mellé ért, eleinte lágyan simogatta, és kedvesen duruzsolt neki, majd amikor az állat megpihent egy pillanatra, azonnal kihasználta a lehetőséget, egyik kezével megragadta a sörényét, a másikkal a ló farára támaszkodott, és a következő pillanatban már a hátán ült. Az állat vadul rángatózni kezdett, és próbált megszabadulni a terhétől, de a fiú keményen a horpaszába nyomta a sarkát, aztán megragadta a lasszót, és abba kapaszkodott. A ló a hátsó lábaira ágaskodott, és körbe forgott, De Tokalah ekkor a nyakába kapaszkodott, és nem hagyta, magát.  A ló visszaereszkedett, és kétségbeesve próbált szabadulni, de hasztalan, az erős combok, és karok bilincsként tartották. A néma küzdelem perceken át tartott, de Tokalah nem engedett, a ló képtelen volt fölébe kerülni. Erica elborzadva figyelte, ahogy az állat egyre erőtlenebbül küzd az indián ellen. Végül lassan engedett, és engedelmesen követte a fiú utasításait.

Tokalah körülnézett, és meglátta Erica elborzadt tekintetét, ahogy sajnálkozva nézte a lovat, aztán ráemelte a pillantását, és felizzott benne a gyűlölet. A fiúban harag ébredt, arra számított, a lány majd csodálni fogja az ügyességét, de pont ellenkezőleg reagált. Úgy döntött, nem foglalkozik vele, megszerezte a lovat, és meg fogja szerezni a lányt is. Az arcán diadalittas mosoly jelent meg, és lazított a fogásán. A ló csak erre várt, újra harcba szállt. A fiú a következő pillanatban a földön volt, pontosan az állat patái alatt. Erica felsikoltott, ahogy meglátta a ló lábát, amint a fiú feje fölé magasodik. Tokalah szemében egy pillanatra halálfélelem villant, aztán furcsa, éles hangot adott ki, amitől az állat megijedt, és a levegőben irányt változtatva ért a földre. Erica csak annyit látott, hogy a pata a földre csapódik, és hatalmas port ver föl.

- Tokalah! – sikított.

Alig látta, hogy Tukayoo, és a két másik fiú az indián felé fut. Tuwa kétségbeesve szorította a kezét. Mindkét lány szeme megtelt könnyel, de ekkor Tokalah lassan, kissé kábán felállt. Az apja odaért, és elrántotta a ló közeléből, és a kötelet Lansa kezébe nyomta:

- Vidd vissza a többi közé! Jól vagy, fiam? – kérdezte, és alaposan végignézte Tokalah-t.

- Igen, rendben vagyok – felelt rekedten.  – Lansa, hozd vissza! – kiáltott a másik után. – Nem hagyom, hogy ő nyerjen.

- Fiam!

- Rendben vagyok, apám. Be kell fejeznem.

Figyelte, ahogy Lansa bizonytalanul visszahozza az állatot. Nem akart tudomást venni az előbbi rémült kiáltásról, de Erica rettegő hangja visszhangként zúgott a fejében.

Most másra kell összpontosítania. Ez a ló olyan volt, mint Erica, arrogáns, elkényeztetett, és makacs. Ha őt megtöri, akkor a lányt is képes lesz megszelídíteni.

Újra a ló hátán volt, és megint elkezdték a hatalomért vívott harcot. Végül újabb húszpercnyi küzdelem után a ló végleg megadta magát, és ahogy Tuwa megmondta, szeretettel nézett új gazdájára. Tokalah büszkén járatta körbe a karámban. Aztán hirtelen Ericára nézett, és elindult felé. Egyre gyorsabban haladt, a munkások is felfigyeltek a különös jelenetre.

Tokalah a lány szemébe fúrta a tekintetét, és nem engedte el, vad szenvedéllyel nézett rá. Talán csak meg akarta mutatni neki a hatalmát, vagy csak rá akart ijeszteni, mindenesetre Erica rémülten kezdett hátrálni. Megbotlott, és hanyatt esett. Egyenesen egy hatalmas pocsolya közepébe. A körülöttük álló munkások hangosan felröhögtek. A fiú leugrott a lóról, és kárörvendő vigyorral az arcán elindult felé. A látvány eszébe juttatott valamit. Erica elé lépett, felé nyújtotta a kezét, és tovább mosolygott. A lány félénken nyúlt fel, és megragadta a segítő kezet. Tokalah húzni kezdte, de félúton lazított a fogáson, és elengedte Ericát, aki visszazuhant, újabb adag sarat fröcskölve magára. A nevetés hahotába csapott át, és Erica már tudta, hogy mi volt a fiú célja. De amikor Tokalah lehajolt, és a hóna alá nyúlt, meglepődött. Az indián felemelte, de közben az ő kezére is sár került. Amikor Erica ismét talpon volt, Tokalah elengedte, és sáros kezét beletörölte a lány ingébe:

- Ennyit jelentesz nekem – súgta a fülébe, hogy más ne hallhassa.

Hátrébblépett, és kedvesen folytatta:

- Jól vagy? Nem ütötted meg magad?

- Nem – sziszegte dühösen, és elfordult.

Nem mert végignézni magán, tudta, hogy borzalmasan nézhet ki. Az előbbi ijedtsége, amit a fiú esése okozott, már elmúlt, a helyét harag váltotta föl. Még hogy Tokalah jó ember? Mennyire elfogult vele a húga. Csak egy sértett, dacos kölyök.

Felszegte a fejét, és belenézett a fiú szemébe:

- Gondolom, örömmel tölt el, hogy megalázhattál egy védtelen állatot.

- Nem aláztam meg. A magamévá tettem, és ő most szeret.

Hogy igazolja a szavait, a ló a háta mögé lépett, és az orrával gyengéden megbökte a vállát.

- Fél tőled, és megadja magát, ez nem szeretet.

- Mit tudsz te a szeretetről? – kérdezte a fiú. – Egy elkényeztetett városi liba vagy, akit csak az érdekel, hogy a ruhája megfelel-e a legújabb divatnak. Soha nem törődsz mások érzéseivel, csak az saját önző érdekeiddel. Egyáltalán, hogy mersz számon kérni? Amit te tettél, az talán megbocsátható? Meg kéne bocsátanom, hogy annyi ember előtt beletiportál a büszkeségembe? Nézz magadba, Erica, mielőtt ítélkezel!

A lány döbbenten állt a kirohanással szemben, először képtelen volt válaszolni. Ma már kétszer vágták hozzá ezt a megjegyzést, de most haragot érzett:

- Mert te nem ítélkezel, igaz? Nem ismersz, nem tudod, hogy milyen vagyok, csak azt látod, amit látni akarsz. Rajtam akarsz bosszút állni, mindazért, amit a fehérek elkövettek a családod ellen. Igaz, én is megérdemlem, és vállalom a tettem következményeit, de ne akarj engem büntetni azért, amit Scott kapitány tett az anyáddal!

Dühösen megfordult, és emelt fővel elindult a ház felé. Nem foglalkozott a nevetgélő munkásokkal, a könnyeit próbálta visszatartani.

„Felfuvalkodott, öntelt alak! – dohogott magában. – Azt hiszi, hogy meg tud félemlíteni. Hát téved.”

Besétált a házba, és kapkodva lerángatta magáról az átázott, mocskos ruhát.

Tokalah némán állt, és figyelte a távolodó lányt. Aztán lassan a húgára nézett:

- Honnan tud anyánkról? – dörrent rá.

A kislány összerezzent.

- Mit mondtál el neki?

- Tokalah, ezt nem a munkások előtt kellene megbeszélnünk – szólt az apja. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy igazán komolyan beszélj Ericával, és tisztázzátok azt, ami történt.

- Nekem nincs beszélnivalóm vele, amíg nem kér bocsánatot. – morogta a fiú dühösen, és frissen betört lova felé fordult. – Gyere, Szépségem! Ismerkedjünk meg egymással!

6. fejezet

Kiléptetett a karámból, és gyengéden irányította a lovat. Előrehajolt, simogatta, és halkan duruzsolt hozzá. Az állat eleinte még próbált ellenkezni, de egy idő után teljesen alárendelte magát a gazdájának.

- Jól van, kicsim – suttogta a fiú. – Az enyém vagy, megszereztelek. Nyugodj meg! Mellettem jó dolgod lesz.

Gyorsítani kezdett a tempón, és türelmesen oktatni kezdte az állatot. Mire két órával később visszatért a karámhoz, már egy engedelmes hátas ügetetett alatta.

Amíg lovagolt, igyekezett nem gondolkodni, attól csak ideges lett volna, és a ló is. Nem akart megint küzdeni vele. Azt akarta, hogy engedelmes, kezelhető legyen. De amikor visszaért, és csutakolni kezdte, az állatra száradt sár azonnal emlékeztette a lányra.

Visszagondolt, milyen ámulva figyelte őket, amikor megjelentek, aztán a gyűlölködő pillantásra, amikor a ló megtört az ő akarata előtt. De hiszen Erica ugyanezt akarta elérni nála, amikor megalázta. Hogy megtörjön előtte. Persze nem sikerült elérnie, és talán ezért volt ennyire ellenséges. Tokalah is haragudott a lányra, csak annyit szeretett volna, hogy bocsánatot kérjen tőle a viselkedéséért, de láthatóan a lánynak esze ágában sem volt, hogy megtegye. Annyira fennhordta az orrát, mintha egy fikarcnyival is többet érne nála, pedig annyira sekélyes volt, és ahogy az anyjával vágott vissza az előbb. Milyen jogon veszi a szájára az anyját, a becsületét, vagy a múltját? Mit képzel magáról?

A ló megugrott a keze alatt. Dühében fájdalmat okozott az állatnak.

- Ne haragudj! – súgta a fülébe, és óvatosan megsimogatta.

Amikor végzett, elengedte az állatot a karámban a többiek közé, és bement a házba. A nap már a delelőn járt, mindenki eltűnt ebédelni, és a délutáni sziesztára készültek.

Tokalah nehezen értette meg ezt a szokást, de nem volt ellenére. Ilyenkor minden annyira lenyugodott, volt ideje, hogy meglátogassa Rosie-t, és senki nem tudta meg. Bár ma valószínűleg nem lesz lehetősége rá. Látta apja haragosan villanó szemét, amikor kilovagolt. Erica miatt volt dühös rá, ez a lány teljesen felforgatta a békéjét. Amióta itt volt, csak bosszúságot okozott neki.

Ahogy sétált a boltív árnyékában, Rosie elé ugrott:

- Meglátogatsz ebéd után? – kérdezte búgó hangon.

Tokalah végignézett a nő buja testén. Sötét bőrén megcsillant a vékony izzadtságpára, dús keblei majdnem kivillantak a lezserül gombolt blúz alól, formás csípőjét vágyakozva nyomta a fiú ágyéka felé. Idősebb volt Tokalah-nál. Csak neki mesélte el, hogy azért menekült el Mexikóból, mert az apja elől bujkálva egy olyan férfi karjaiba futott, aki kényszerítette, hogy bocsássa áruba a testét, hogy abból éljenek meg. A lány néhány év alatt mindent megtanult, amit csak lehetett, de ez az élet borzasztotta, így újra menekült. Végül itt kötött ki a birtokon, és boldog volt, mert olyan menedékre talált, amilyenről nem is álmodott. Az csak ráadás volt, hogy Tokalah itt élt. A jóképű félvér azonnal megtetszett a lelkileg meggyötört nőnek, és addig mesterkedett, amíg elcsábította. Tokalah pedig az ártatlan kisfiúk érdeklődésével fogadta a nő közeledését, és remek tanítványnak bizonyult.

Hamarosan szinte minden lopott órát kihasználtak az együttlétre. Most azonban Tokalah furcsán úgy érezte, hogy nincs szüksége Rosie kegyeire.

- Ne haragudj, Rosie, de azt hiszem, apám ma spártai szigorral fogja figyelni a lépteimet. Kellően magamra haragítottam.

- Sajnálom, akkor majd máskor – sóhajtott vágyakozva a nő, és lassú léptekkel, csípőjét izgatóan ringatva elindult a szállása felé.

Tokalah a szemével követte, az ágyéka megmozdult az egyértelmű felhívásra, de nem érzett elsöprő vágyat, hogy a nő után induljon, elgondolkodva továbbment, és csak a szalonban kapott észbe, amikor apja hátába ütközött:

- Már épp ideje volt, hogy visszaérj! – mondta komoran Tukayoo. – Siess, szedd rendbe magad az ebédhez!

- Talán jobb lenne, ha én most nem…

- De ott leszel! És bocsánatot kérsz…

- NEM! – üvöltötte Tokalah az apja szemébe. – Nem érdemli meg. Először neki kell bocsánatot kérnie!

- Azt mondod, már felnőttél, hát viselkedj is úgy! – Tukayoo alig hallhatóan beszélt, de a fia így is reszketni kezdett a hangjában bujkáló fenyegető éltől. – Nem mondod el, mi történt. Én nem is fogom megkérdezni, gondolom, jó okod van rá, amiért ezt megtartod magadnak, de akkor legalább adj esélyt neki, és beszéljétek meg a dolgot!

- Majd meglátom – motyogta a fiú beleegyezően.

- Most menj, és öltözz normális ruhába! – veregette vállon békülékenyen Tukayoo.

- Apám! – szólt vissza a lépcsőről.

- Igen – nézett fel a férfi.

- Köszönöm, hogy nem faggatsz az okokról.

Tukayoo elmosolyodott, és felé biccentett. Tokalah felsétált a szobába, és közben azon rágódott, hogy vajon miért nem avatja be a családját a történtekbe. Arra jutott, hogy bármennyire is volt kegyetlen vele a lány, ő nem fog lesüllyedni arra a szintre. Gyerekesnek találta, hogy árulkodjon, amikor saját maga is elégtételt vehet. Kinézett az ablakon, és látta, hogy Elsa épp behajtja a zsanérokat szobájának teraszajtaján.

A nő kilépett a szobájából, és bekopogott Ericához. Mivel nem kapott választ, belépett:

- Erica, kincsem! Kész vagy?

- Máris Elsa néni – szólt ki a fürdőből a lány.

A következő pillanatban kilépett, és felvette az alsónadrágot. A sáros ruhákat már levetette, és tiszta alsóneműben sétált az ágyhoz, hogy felvegye a könnyű, világoskék vászonruhát. Most nem vett alá inget sem, mert nagyon meleg volt.

- Ugye nem baj, ha most nem veszek fűzőt? Vagy illetlenség?

- Dehogy, szívem. Én reggel is le akartalak beszélni róla, de te ragaszkodtál ahhoz a ruhához. Az pedig máshogy nem jött volna rád.

Segített a lánynak a ruha kapcsaival, aztán végignézett rajta:

- Talán azért felvehetnél alá egy inget – mondta.

- Nagyon meleg van, Elsa néni – panaszkodott Erica. – És ez a ruha nem kihívó.

- Igazad van – mosolygott az asszony. – Gyere, menjünk! Ne várakoztassuk meg Jordan-ékat!

- Máris, csak megfésülködöm. Várj meg nyugodtan odalent!

- Jó, de siess!

A nő kilépett a szobából, Erica pedig leült a fésülködőasztal elé. Amióta visszajött a karámoktól, Tokalah-n gondolkodott. Megértette a fiú reakcióját, hisz ő sem volt könyörületes vele szemben, de nem értette, hogy ez miért kelt benne ilyen érzéseket. Miért nem haragszik, és miért nem akarja kikaparni a szemét? És legfőképp, miért akar a közelében lenni? Hisz tudta, hogy mi Tokalah célja: visszavágni neki minden elhangzott megalázó szóért, elcsattant pofonért, és a többiért, amit vele tett. Mégsem akart menekülni előle. A haragja abban a pillanatban elszállt, amikor a fiú kikerült a látóteréből. Csak az a rettenetes pillanat maradt meg benne, amikor a musztáng majdnem széttaposta a fejét. Most is beleremegett, ha arra gondolt, hogy Tokalah élete millimétereken múlt.

Bocsánatot kell kérnie, mégpedig a lehető leghamarabb. És nem azért, mert félt, hanem, mert… mert… MIÉRT? Kérdezte magától. Miért foglalkozik azzal, hogy a fiú haragszik-e rá, vagy sem? Néhány hét múlva hazamennek, és ők úgysem jönnek a városba. Ráadásul Erica azt tervezte, hogy a lehető leghamarabb visszautazik New Orleansba. Akkor mégis miért?

- Erica, szívem! Gyere, ne késsünk el! – kiabált fel Elsa néni, és a lány ijedten ugrott fel. Gyorsan laza kontyba tűzte a haját, és lesietett.

Az ebéd feszült hangulatban indult, a két fiatal feszültsége átragadt a felnőttekre is. Csendesen ettek, és közben mind egymást figyelték. Egyedül Tuwa volt vidám, csak fecsegett, és mindenkit szóval tartott. Rengeteget mesélt a csínyekről, amiket a többiekkel szoktak csinálni:

- Oh, és képzeld, Erica, egyszer sikerült megtréfálnunk Tokalah-ékat. Lansa, Muraco és ő elmentek fürdeni a kis tóhoz, mi pedig utánuk mentünk…

- Tuwa, fejezd be! – szólt rá keményen a fiú, de a kislány úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna.

- …és elvettük a ruháikat – fejezte be nevetve. – Annyira viccesek voltak, ahogy meztelenül kellett hazalovagolniuk.

Erica lehajtotta a fejét, és igyekezett úgy nevetni, hogy a többiek ne vegyék észre.

- Tuwa! A bátyád megkért, hogy fejezd be! – szólt rá az anyja. – Ilyesmiről nem illik az asztalnál beszélni.

- De hát annyira vicces volt, és Ericának tetszik – ellenkezett a kislány.

Hirtelen mind a lány felé fordultak, ő pedig igyekezett komoly képpel állni a tekintetüket. Látta a vele szemben ülő fiú haragosan villámló szemeit, és a nyelvébe kellett harapnia, hogy ne kezdjen hangosan kacagni.

Végül az ebéd nagy nehezen véget ért, és mindenki visszavonult pihenni. Erica a szobába lépve azonnal megszabadult a ruhájától. Kinyitotta a terasz ajtaját, de a sötétítő zsalukat csukva hagyta, így csak a levegő tudott behatolni, de a hőség kint maradt. Lefeküdt az ágyra, és néhány percen belül elaludt.

Tokalah egy ideig fel-alá járkált a szobájában, aztán kilépett a folyosóra. Le akart menni a könyvtárba, hogy olvasson, mert aludni képtelen volt a feszültségtől. Amikor elhaladt szülei hálószobája előtt, egy pillanatra megtorpant. Fojtott hangok szűrődtek ki a csukott ajtó mögül, ő pedig irigykedve mosolyogni kezdett. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor a sokéves távollét után a szülei újra egymásra találtak. Akkor is kihallgatta a szeretkezésüket. Most lelkifurdalása támadt, és gyorsan továbbment. Akkor, tizenöt évvel ezelőtt, még kisfiú volt, és nem értette, mi történik. Csak azt tudta, hogy a szülei szerelmet vallottak egymásnak. Most már tökéletesen tisztában volt mindennel. Szerette a szüleit, és boldog volt, hogy még ennyi idő után is ugyanazzal a heves tűzzel szerették egymást, mint régen. Csak remélhette, hogy egy napon ő is megtalálja azt a lányt, akit képes lesz így szeretni.

Kettesével szedte a lépcsőfokokat, de félúton meggondolta magát, és kilépett a rekkenő kora délutáni hőségbe. Az északi szárny felé fordult, és csendesen bekopogott Kohana ajtaján. A férfi kótyagosan nyitott ajtót:

-  Üdv! – köszönt röviden. – Lansa alszik?

- Nem, gyere be! – tárta ki az ajtót.

A fiú gyorsan besiklott, és becsukta maga mögött, hogy kizárja a hőséget.

- Üdv, Testvér! – szólt ki Lansa a szobájából. – Gyere be!

- Üdv! – vigyorgott, és lerogyott az ágy mellé, a hátát a szélének támasztotta, és felhúzta a térdét. Lansa felült.

- Mi van? – kérdezte.

- Sikerült betörni a lovakat? – nézett fel Tokalah.

- Persze, de ezt te is tudod. Mi van? – kérdezte ismét.

- Azt hiszem, tudom, hogy állok bosszút azon a kisasszonyon.

- Ki vele! – kezdett ő is vigyorogni, és lecsúszott a másik mellé a földre.

- Egy kicsit ráijesztek, megfélemlítem, aztán, ha látom, hogy elértem a célom, akkor… – sokatmondóan elhallgatott.

- Akkor?

- Az ágyamba viszem.

- Nem gondolod, hogy ez veszélyes? – nézett rá Lansa.

- Miért lenne az?

- Mi van, ha túlságosan belemászol?

- Úgy érted, hogy beleszeretek? – nevetni kezdett. – Ericába? Soha! Abba a boszorkányba? Ez most úgy hangzott, mintha te nem lettél volna ott, amikor megalázott.

- De más valakit megfélemlíteni, és más elcsábítani.

- Rosie-ba se szerettem bele.

- Igaz, de Rosie egy szajha. Csinos, ez igaz, de csak szajha, és tudod, hogy nem csak veled… Erről jut eszembe, mit mondtál neki ebéd előtt? Olyan dorombolva jött hozzám, hogy azt hittem, az udvaron magára ránt.

- Nemet mondtam neki. – nevetett halkan Tokalah, tudta, hogy Lansa is ki szokta elégíteni a vágyait Rosie-val. – Még szerencse, hogy te is itt vagy neki.

- Ja, de most nekem se volt kedvem – vigyorgott Lansa.

- Szegény Rosie – sóhajtott vidáman. – Nem gond, ha maradok? – suttogta álmosan.

Hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és pillanatokon belül elaludt.

A húga csilingelően kacagó hangjára ébredt, és tudta, mire készül, felugrott, és felrázta a barátját:

- Lansa, van egy ötletem. Te és Muraco legyetek tíz perc múlva a labirintusnál!

Ezzel kirohant, és egyenesen a szobájába futott.

Kinyitotta a komód felső fiókját, és az ingei alól elővette a megtisztított csirketollat. Gyorsan az inge alá rejtette, és már indult is vissza.

Erica kipihenten ébredt, mosolyogva kinyitotta a szemét, és körülnézett. Eszébe jutott az álma, Tokalah-t és a fiúkat látta, amint ágyékkötőben közelednek felé vizesen, és rettenetesen zavarban voltak. Tetszett neki a gondolat, hogy valamivel zavarba hozhatja őket. Aztán hirtelen összeszedte magát, többé nem tehet ilyet. Éppen arra készül, hogy bocsánatot kérjen tőlük, még csak gondolnia sem szabad ilyesmire.

Kintről gyerekzsivajt hallott, gyorsan felvette a ruháját, és kilépett a teraszra. Tuwa a barátaival játszadozott a labirintus bejáratánál, ahogy meglátta Ericát, felkiabált:

- Gyere le! Megmutatjuk a kertet – kacagott pajkosan, és Erica képtelen volt nemet mondani.

Leszaladt, és csatlakozott a gyerekekhez, akik azonnal kézen fogták, és behúzták a gyönyörű trópusi növények alkotta útvesztőbe. Közben folyamatosan csacsogtak, hogy eltereljék a lány figyelmét. Sikerült, Erica tíz perc elteltével teljesen elvesztette a tájékozódási képességét. Ekkor hirtelen az őt húzó kezek eltűntek, és mire felnézett, egyedül állt egy zsákutca végén.

Tuwa, és a többi gyerek elszaladt, magára hagyva Ericát a labirintus közepén. A kislány valahonnan messziről visszakiabált, hogy keresse meg őket, de a lány tanácstalanul állt. Magában morgolódott, a kislány pont az ebédnél mesélt arról, hogy Jordan ugyanígy tette csúffá annakidején a nevelőnőit, és most ő is besétált a csapdába.

Nem félt, hisz itt nem tévedhetett el komolyan, de akár órákba is beletelhet, mire kitalál. Hirtelen megdermedt, közeledő léptek zaját hallotta. Pár pillanattal később a három fiú megjelent az ösvényen. Mind hasított bőr nadrágot, és világos inget viseltek, ahogy ezt már megszokta itt a birtokon.

Erica ijedtében felsikoltott, mire az indiánok kárörvendően felnevettek:

- Mi történt, Miss Greyson? Most nincs itt senki, aki lekötözzön minket, hogy megalázhass? – sziszegte Tokalah, és fenyegetően közelebb lépett.

- Ne! – nyögte a lány. – Engedjetek el! Sikoltok! Apád meghallja, és…

- Apám az állatoknál van.

- Tuwa…

- A húgomat beküldtem a házba, anyám hívta, hogy segítsen neki. Hiába sikítanál, senki sem hallja meg.

Lansa és Muraco vidáman kacarásztak a háttérben.

- Bántani akartok? – kérdezte kétségbeesve, de aztán hirtelen megváltozott. – Nem tehettek semmit, kiderülne, és akkor az apáitok megbüntetnek!

- Húúúúúú! Most aztán nagyon megijedtünk – vigyorgott Lansa.

- Inkább neked kéne megijedned – folytatta Muraco. – Feldühítettél három apacs harcost. Mégis mit vársz? Hogy majd mosolyogva azt mondjuk, ugyan nem számít? Megaláztál minket, megsértetted a büszkeségünket. Ha most a törzsben lennél, ezért kiadós korbácsolást kapnál.

Előhúzott egy hosszú, vékony, bőrből készült ostort a háta mögül.

- Ne! Kérlek, ne! – nyögte elhalóan a lány. A lábai remegni kezdtek, a szemét képtelen volt levenni az ostorról. Hátrálni kezdett, de nekiment egy pálma törzsének.

- Milyen szánalmas – mondta csendesen Lansa. – Mi nem könyörögtünk, és ha valaki büntetést érdemel, az sem szokott könyörögni a kegyelemért. Akkor nem féltél, amikor letépted a ruhánkat.

Lansa megkerülte Tokalah-t, és egészen közel lépett a lányhoz. Erica most már láthatóan reszketett.

- Lansa!

Tokalah a vállánál fogva visszahúzta barátját, és odalépett a lány elé, egészen közel állt hozzá, hogy Erica érezhesse a leheletét.

- Mit tegyek veled? Te leszaggattad a ruhámat, hogy megalázz, és pucéran láss. – lehajolt a lány füléhez.

- Istenem – suttogta könnyes szemmel Erica. Sejtette, mire készül a fiú, és rettegett tőle. – Kérlek, ne!

- Lássuk, milyen vagy valójában… Erica! – súgta búgó hangon.

Baljával intett a másik kettőnek, akik hangtalanul elhátráltak, és eltűntek a következő kanyar mögött.

- Tokalah, könyörgöm! – sírta kétségbeesve.

- Mi a baj? Neked tetszett a látvány. Megfosztanál attól, hogy én is gyönyörködjek benned? Mondtam neked, hogy soha ne maradj egyedül.

Hátrált egy lépést, és alaposan végigmérte. Nehezen tudta visszafogni a feltörő borzongást, ahogy nézte a világoskék ruhában reszkető lányt. Ezt a ruhát össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit az első vacsoránál viselt. A színe tökéletesen egyezett a szeme színével, és lélegzetelállító volt a kontraszt, amit a hajával alkotott. Nem volt túl kivágott, de látszott, hogy alatta csak egy leheletvékony fehérnemű van. A lány telt keblei, és karcsú dereka tökéletesen látszottak az anyag alatt.

Ahogy Tokalah a lány szemébe nézett, és látta a félelmet, mosolyogni kezdett, de közben érezte, hogy menthetetlenül elmerül az óceánszín mélységben. Lassan felemelte a kezét, és lágyan végigsimított Erica dekoltázsán, aztán ujja megállt a ruha szegélyénél. Érezte, hogy a lány reszket a félelemtől. Felemelte a másik kezét, előhúzta a csirketollat az inge alól, és gyengéden végigcirógatta a lány rémülettől zaklatottan emelkedő és süllyedő keblét. Erica beleborzongott a gyengéd érintésbe, de most csak a félelemre tudott figyelni. A fiú egészen a pálmához préselte. Erica az indián mellkasához nyomta a tenyerét, de képtelen volt eltolni.

Tokalah az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Látod? Megőriztem. – mutatta a tollat, ahogy az ujjai közt pörgetve játszadozott vele. – Hogy soha ne feledkezzek meg arról, amit velem tettél, ahogy megaláztál, ahogy élvezted a csókomat. Nem akarom elfelejteni.

Erica szeme rémülten csillogott, de nem mert megszólalni. A fiú ajka néhány milliméterre volt az övétől.

- Nem akarom elfelejteni az ajkad ízét – suttogta a fiú, és gyengéden megcsókolta.

Nem volt követelőző, lágyan érintette a lány ajkát, inkább csak ízlelte, és élvezte a nedves, puha érintést. Erica annyira megdöbbent, hogy elfelejtett védekezni, az ujjai lágyan játszadozni kezdtek a kemény, feszes izmokon, és örült, hogy a fiú karja a derekára fonódott, különben összecsuklott volna. Tokalah megérezte a selymes cirógatást, és remegni kezdett. Még szorosabban ölelte a lány derekát, nem akarta, de elvarázsolta a szépsége, és elégtétellel töltötte el Erica félelme. De ami valójában elbódította, az a lány mézédes ajka volt, ahogy reszketve viszonozta a csókot. Nem akarta abbahagyni, de egy idő után már nem kaptak levegőt. Zihálva húzódott el a lánytól.

- Édes, gyötrelmes bosszú – suttogta. Szeme most teljesen zöld fényben ragyogott.

Erica valami mást is észrevett benne, de nem tudta megmagyarázni.

- Miért? – kérdezte zavarodottan.

- Mit miért? – mosolygott a fiú.

- Miért csókoltál meg? Hisz azt mondtad, bosszút akarsz állni rajtam. – még mindig zihált a csóktól.

- Megmondtam, nem csak fizikai fájdalmat tudok okozni neked. Sokkal gyötrőbb lesz a bosszúm, mint hiszed.

Hátrébb lépett, és elégedett mosollyal nézte a lányt.

- Ha elindulsz balra, kétszer jobbra fordulsz, aztán mindig balra, kijutsz.

Megfordult, és elsietett.

Erica zavartan áll egy ideig, aztán kábán elindult. Követte Tokalah utasításait. Az egyik elágazásnál elnézett a megadott iránnyal ellentétes ösvényre, és pár méterrel messzebb meglátta, ahogy Tokalah guggolva figyeli, és még mindig elégedetten mosolyog. Ijedten elfordult, és futni kezdett. A szemét könnyek lepték el, alig látta az utat, de csak rohant előre. Amikor kiért az útvesztőből, beleütközött Tuwába.

- Jaj, nagyon megijesztettünk? Ne haragudj! Érted indultam – mondta védekezőn, de Erica nem is nézett rá. Beszaladt a szállásukra, és becsukta maga mögött az ajtót.

Amint a lány eltűnt a következő kanyarnál, a fiú mosolya lehervadt. Felállt, és hallgatta, ahogy Lansa és Muraco csatlakozik hozzá.

- Úgy látom, sikerült ráijeszteni – vigyorgott Lansa.

- Igen – mondta egyszerűen. – De még nem győztem. Hidd el, van még benne ellenállás.

- Nem féltelek, be fogod törni.

- Igen, be fogom törni. Letöröm a büszkeségét. Azt akarom, hogy könyörögjön nekem.

Muraco mellé lépett, és megveregette a vállát:

- Csak nehogy visszavágjon a préda… főnök.

Tokalah ránézett, és elmosolyodott.

7. fejezet

Tuwa még mindig tanácstalanul állt, amikor a bátyjáék kiléptek az ösvényről. Zavartan nézett rájuk.

- Mi a baj? – kérdezte Tokalah.

- Azt hiszem, nagyon megbántottuk Ericát. – nézett rá szomorúan.

Lansa és Muraco nevetni kezdtek, de Tokalah odalépett a húgához.

- Miből gondolod?

- Az előbb sírva szaladt be a házba. Itt hagytuk, gondolom eltévedt. Most akartam érte menni, de csak elszaladt mellettem.

- Nem hiszem, hogy miattatok sírt – simogatta meg a kislány arcát. – Összetalálkoztunk vele, és megijedt tőlünk.

- Mit csináltatok? – kérdezte hirtelen Tuwa. – Bántottátok?

- Nem, csak az egyik ösvényen egymásba botlottunk – vigyorgott Lansa – ő pedig nagyon megijedt, és elszaladt.

Tuwa sandán a bátyjára nézett, de az nem szólt semmit, csak elgondolkodva nézett a vendéglakosztály ajtaja felé.

Tuwa megfordult, és sietve követte Ericát. Halkan bekopogott:

- Tessék? – hallotta a lány kásás hangját.

- Bejöhetek? – kérdezte bátortalanul.

- Gyere csak! – szipogott Erica, és gyorsan letörölte a könnyeit.

- Miért sírsz? Megbántottalak? – ült le mellé a kanapéra Tuwa.

- Nem, dehogy! Nem miattad sírok.

- Akkor mégis a bátyámék bántottak – sóhajtott.

- Nem. Nem bántottak, csak…

- Megijesztettek. Az ugyanaz. Még mindig haragszanak rád?

- Nincs okuk, hogy ne tegyék. Még nem volt módom bocsánatot kérni tőlük.

- Az előbb a labirintusban nem sikerült?

- Szóhoz se tudtam jutni. De igazából nem tudom, mi lenne a jó.

- Ezt most miért mondod? Tokalah nem haragtartó, ha bocsánatot kérsz tőle, biztos elfogadja.

- Igen, ezt már mondtad, de ha tudnád, mit tettem, akkor megértenél. Én sem bocsátanék meg magamnak. És megérteném, ha ő is így gondolná.

- De hát mit tettél? – nézett Tuwa egyre feszültebben.

- Nagyon csúnyán megaláztam a városiak előtt – sírta el magát megint. – Annyira szégyellem, amit tettem, úgy szeretném visszacsinálni, de nem lehet. Úgy sajnálom!

- Akkor ezt mondd el neki! Beszélj vele négyszemközt!

- Sosincs egyedül.

Tuwa hirtelen felállt, és egy puszit nyomott Erica arcára:

- Azt hiszem, kitaláltam valamit – mondta sejtelmesen mosolyogva, és az ajtó felé szaladt. – Tokalah meg fog bocsátani. – ezekkel a szavakkal eltűnt.

Erica meglepetten nézett utána, aztán újra pityeregni kezdett. Tuwa szavai, még mindig a fejében zakatoltak. Egyre jobban szerette volna, ha a fiú megbocsát neki. Az előbb, amikor megcsókolta, úgy érezte felrobban körülötte a világ, és ő elolvad a forróságban, ha nincs ott az indián, hogy ölelő karjában menedéket leljen. Soha egyetlen udvarlója sem csókolta még így, ennyi szenvedéllyel. Úgy érezte, az indián becézni akarja, kényeztetni. A többiek csak birtokolni akarták, vadul a magukénak tudni, és elvenni Ericától. Tokalah csókja adakozó volt, kedvesen lágy, és vággyal teli, nem elvenni akart, hanem adni neki valami mást, valami újat. Épp úgy, ahogy a főtéri csók után, most is égett a szája a forró érintéstől, és arra vágyott, hogy újra lecsapjon rá a telt, érzéki ajak. Összefonta a karját a mellkasa előtt, és ringatni kezdte magát. Miért kavarja föl ennyire ez a dolog? Még sosem érzett ilyet.

- Rosszul vagy, kicsim? – szólította meg Elsa, aki ekkor jött le az emeletről.

- Nem – rázta meg magát a lány. – Csak elgondolkodtam.

- Te sírtál – sietett mellé a nénje.

- Nem érdekes. Azt próbálom kitalálni, hogy kérjek bocsánatot Tokalah-tól. Annyira szégyellem magam.

- Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját. – simogatta meg az asszony a karját. – Pihenj le még egy kicsit vacsora előtt! Jordan mondta, hogy este maradjunk ott beszélgetni, és zenét hallgatni. Tuwa gyönyörűen énekel, azt mondta, ad nekünk egy kis műsort. Addigra legyél ragyogó!

- Rendben nénikém – suttogta a lány, és elindult fölfelé.

Tuwa úgy rontott be a bátyja szobájába, hogy szinte elsodorta a fiút, aki épp levette az ingét.

- Mit művelsz? – nézett rá dühösen. – Kopogásról még nem hallottál?

A kislány megdermedt, ahogy meglátta a bátyja zúzódásokkal, horzsolásokkal tarkított felsőtestét.

- Ezt Erica tette veled? – döbbent meg.

- Akkor már nem élne – morgott Tokalah. – Nem, ezt a városiak tették.

- Elmondod, mi történt?

- Nem – felelt kurtán.

- Erica azt mondja, hogy nagyon gonosz volt veled.

- Hát igen – mormolta a fiú, és előkészített egy selyeminget a vacsorához. – De miért foglalkozol ezzel?

- Mert nagyon bántja a dolog, ezért sírt. Tokah, bocsáss meg neki, kérlek!

- Ez nem tartozik rád!

- Tokah! Nagyon sajnálja, csak nem tudja, hogy kérjen bocsánatot. Nem mer még csak hozzád szólni sem. Nagyon fél tőled.

Tokalah halkan felnevetett:

- Féljen is! Akkor persze nem félt, amikor letépte a ruhámat, és összekent trágyával… – morogta magában.

- Micsoda? – kérdezte Tuwa megrökönyödve.

- Semmi! Hugi, nem hallottál semmit! – guggolt gyorsan a kislány elé. – Ne mondd el anyáéknak! Főleg ne apánknak! Majd én elrendezem vele.

- Ezt tette veled?

- Tuwa! Te mondtad, hogy megbánta!

- Most már értem, miért szégyenkezik ennyire. De ő annyira nem tűnik ilyen gonosznak. Nem értem, miért csinálta?

- Én sem értem. De nem akarom, hogy a szüleink is haragudjanak rá. Én nem akarom megalázni, csak megbüntetni, érted? Egyedül én. Engem bántott meg, majd én tisztázom vele. Más ne büntesse emiatt. Te végképp ne! Benned barátra talált, ne lökd el magadtól!

- Tokah, te igazából nem is haragszol rá, igaz?

- De igen. Csak azt nem akarom, hogy mindenki őt bántsa. Elég, ha tőlem megkapja a magáét.

- Értem. – mondta a kislány halkan.

- Képes leszel rá, hogy ne mutasd ki? Ne lássa rajtad, hogy tudod! Gondolj arra, amit mondtál! Hogy nagyon megbánta.

- Ugye elhiszed, hogy őszinte? – kérdezte Tuwa.

- Tudom, hogy őszinte. De addig, amíg nem kér bocsánatot, én nem bocsátok meg neki.

- Értelek. És megígérem, hogy nem leszek vele undok. Én amúgy is szeretem őt.

- Tudom, hugi. És köszönöm. Most menj, és készülj, művésznő! Anyánk mondta, hogy estére műsort szerveztek. Neked kell a legelragadóbbnak lenned!

Játékosan megcsiklandozta a kislány derekát, aki kacagva szaladt ki a szobából.

A fiú leült az ágyra, és maga elé meredt. Teljesen összezavarodott, egyrészt örült, hogy sikerült a terve, és Erica megrémült tőle, de ugyanakkor bántotta, hogy ennyire sikerült.  Amikor felidézte a lány arcát, rémülettől csillogó szemeit, és azt a furcsa fényt, miután megcsókolta, nagyot nyelt. Nem tudott megfeledkezni arról a bizsergésről, amit akkor érzett, amikor megölelte, és a lány viszonozta a csókját. Úgy tűnik, a terve második részét sokkal könnyebben tudja végrehajtani, mint az elsőt. Egyre jobban nehezére esett, hogy bántsa, és egyre inkább kedvére volt a gondolat, hogy a karjában tartsa a lányt.

NEM! Nem gyengülhet el. Az nem számít, hogy Erica milyen csinos, és mennyire csábító. Ha enged ezeknek a gondolatoknak, akkor megint ő fog nyerni, és Tokalah megint megalázottnak fogja érezni magát. Most neki kell felülkerekednie a lányon. Betöri, mint reggel a lovat, mosolygott. Erica pont olyan, mint ő volt, makacs és erős akaratú, küzdeni fog, de nem hagyja győzni.

Felállt, és szinte nevetve kezdett készülődni a vacsorához.

Erica lesétált a lépcsőn, és, még mindig szomorúan, a nagynénjére nézett.

- Kicsim, szedd össze magad! Ezt az összejövetelt a te tiszteletedre adják. Ne légy ilyen búsképű!

- Nem érdemlem meg – mondta halkan a lány.

- Dehogynem kicsim. Gyere! – próbált mosolyogni Elsa.

Kezét nyújtotta a lány felé, és elindultak a ház felé. Amint beléptek, látták, hogy a többiek már mind ott voltak. Erica végignézett rajtuk, most mindenki „fehér” módon volt felöltözve, a nők szolid estélyi ruhákat viseltek, és a hajuk is fel volt tűzve. A férfiakon szmoking volt, és ők is hátrafogták a hajukat. Ha a lány nem tudta volna, hogy a nagyapja kasztíliai származású, azt hihette volna, hogy ő is az indiánok közé tartozik.

Ahogy a két nő belépett, minden szem feléjük fordult, de csak egy szempár tulajdonosa érzett furcsa gombócot a torkában. Tokalah alig kapott levegőt, megint úgy érezte magát, mint amikor először meglátta Ericát. Most is halványsárga ruhát viselt, de ez sokkal elegánsabb volt, mint az utazóruhája. Mélyen kivágott volt, és szűk szabású, csak a lány csípőjénél bővült, ahogy a szoknya lágyan omlott le, körülölelve a lábait. A fiú még élénken látta maga előtt, ahogy reggel a szűk nadrágban megjelent, és most nem tudta megállni, elképzelte, mit viselhet a szoknya alatt. A ruha felső részét vékony csipke szegélyezte, ami csak kihangsúlyozta a lány formás kebleit, és lágyívű vállát. A nyakát gyöngysor díszítette, de csak szolidan. A haja huncut kontyba volt tűzve, melyből néhol kicsúszott egy-egy rakoncátlan tincs, de azok is mesterien simultak a lány hattyúnyakához.

Tokalah ugyanolyan bénultan állt, mint néhány napja a városban. Alig érezte, hogy az apja gyengéden megböki hátulról:

- Fiam! – suttogta, aztán látta, hogy hasztalan.

Megkerülte a fiút, és üdvözölte az érkezőket:

- Kerüljetek beljebb! Elsa, Erica, elbűvölőek vagytok!

A két nő zavartan lépett beljebb, szerencsére a vacsora már tálalva volt, így a hangulat hamar felengedett. Egész étkezés alatt könnyed beszélgetések folytak az asztalnál. Erica igyekezett figyelmen kívül hagyni a mellette ülő, jóképű indiánt, aki most úgy festett, mint a legelőkelőbb New Orleansi fiatalemberek. Sőt, talán túl is tett rajtuk. A szmoking úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, a haja szorosan hátra volt fésülve, és bőrszalag tartotta kordában. Kifogástalanul viselkedett, és egész idő alatt udvariasan beszélgetett mindenkivel… kivéve Ericát. A lány sem mert hozzászólni, a mai nap eseményei után ha lehet, még jobban félt a fiútól, és most bosszantotta, hogy ennyire vonzónak találja. Folyamatosan rettegett attól, hogy egy óvatlan pillanatban újabb visszavágással áll elő, és megalázza a többiek előtt. Reszkető kézzel fogta az evőeszközt, és nem mert felé nézni. Illendően válaszolt a kérdésekre, és közben arra gondolt, hogy mentse ki magát minél hamarabb, hogy meneküljön ebből a zavaró helyzetből.

Vacsora után átsétáltak a szalonba, ahol a férfiak konyakot ittak, a nők pedig beszélgetni kezdtek. A kislányok, és a kisebb fiúk újabb kérdésekkel ostromolták Ericát, és ő készséggel válaszolt mindenre. Nem lepte meg őt, hogy mennyire kíváncsiak a nagyvilágra, hisz itt szinte teljes elszigeteltségben éltek.

Jordan egyszer csak felállt, és a zongorához lépett. Tuwa azonnal követte, és hamarosan minden szem rájuk szegeződött, ahogy a kislány édesanyja játékától kísérve énekelni kezdett. Erica megilletődötten hallgatta a csilingelő gyermeki hangot. Annyira tisztán énekelt, hogy a lányban felmerült, talán beszél Jordannal, hogy küldjék el őt egy konzervatóriumba zenét tanulni.

Néhány dal után Jordan fel akart állni, de a többiek nem akarták elengedni, Ekkor Elsa megszólalt:

- Esetleg Erica is játszhatna. Ő is tanult zongorázni, és énekelni.

- Pompás! – tapsikolt Tuwa. – Gyere, kísérj engem, kérlek!

- Én nem is tudom… – hebegett Erica zavartan, és érezte, hogy az arca pipacspirossá válik.

- Kedves Miss Greyson! Ne fosszon meg minket a zenéjétől! – nézett rá kedvesen Tokalah. – Kérem, játsszon nekünk valamit!

Erica remegő térdekkel állt fel, képtelen volt megszólalni, csak lassan odasétált a zongorához, és leült. Azonnal egyeztettek Tuwával, és néhány pillanattal később felcsendültek a dal első akkordjai.

Tokalah a kanapé mögött állt, anyja válla fölött és figyelte a lány zavarát. Furcsán bájosnak látta, és ez zavarta. Ahogy elpirult, a ruha még jobban kiemelte a szépségét, és a fiú gyomrában remegés indult el. Nem tudta megállítani, és már érezte, hogy a térdei remegni kezdenek.

Ahogy a dal felcsendült Tokalah megdermedt, erősen belemarkolt a kanapé támlájába, és nem tudta levenni tekintetét a lányról. Ujjai úgy siklottak a zongora billentyűin, mint könnyű csónak a tó vizén, és a lágy dallamok úgy simogatták a fiú érzékeit, mint a csendes hullámok a partot. Szeretett volna elmerülni a dallam habjai közt, és megérinteni a forrását. Szerette volna megsimogatni a kecses ujjakat, aztán a kezet, és a kart, amihez tartoztak. Remegni kezdett, és a keze lecsúszott előre, beleütközött az anyja vállába, aki meglepve nézett föl, aztán mosolyogva megfogta a fia kezét. Egymásra mosolyogtak, és továbbhallgatták a csodás előadást.

Erica eljátszott még néhány dalt, amikor Tuwa odahajolt, és súgva kérdezett tőle valamit. A lány mosolyogva bólintott:

- Tiéd a felső szólam – mondta a kislánynak.

Belekezdtek a dalba, és Tokalah lábai megroggyantak, ahogy meghallotta a húga csilingelő harangjátékát, összhangban a kellemes szélhárfa hangjával elvegyülve. Erica úgy énekelt, mint egy angyal. A fiú azonnal felismerte a dalt, gyermekkorában mindig ezt énekelte neki esténként az anyja. Érezte, hogy Jordan megszorítja a kezét, lenézett rá, és látta az asszony könnyes szemeit. Halványan elmosolyodott, és újra Erica felé nézett.

Jordan gyengéden meghúzta Tokalah kezét, jelezve, hogy üljön mellé, a fiú pedig örömmel foglalt helyet, érezte, hogy a lábai pillanatokon belül feladják. Nem tudta levenni a szemét a zongora mögött ülő égi jelenésről.

Végül a két lány befejezte a dalt, hatalmas tapsot kaptak a többiektől, és mindketten pirulva foglaltak helyet, hogy bekapcsolódjanak az épp megkezdett beszélgetésekbe.

Erica lopva többször Tokalah felé nézett. Amíg játszott, érezte, hogy a fiú megint azzal az áhítattal nézi, mint a városban, és neki nehezére esett a játékra összpontosítani a kezei remegtek, a gyomra furcsán elnehezült, de tudta, hogy nem az étel az oka. Igyekezett kizárni a vágyakozó pillantást, amíg be nem fejezte a játékot, és most csalódottan figyelte, hogy az indián még csak felé sem néz. Muraco-val és Lansával beszélgetett, néha felnevettek, de ügyet sem vetettek a lányra, vagy bármelyik másikra. Erica most vette csak észre azt a lányt, aki Nara mellett ült, és csendes beszélgetésbe merült a nénjével. Odalépett melléjük:

- Oh, Erica! – szólt Elsa. – Azt hiszem, még nem ismerkedtél meg Nara legidősebb lányával, Ninával.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott Ericára a lány, ő pedig szintén mosolyogva fogadta a meleg üdvözlést.

Halkan beszélgetni kezdtek, és Nina hamarosan arról beszélt, milyen jó barátok Tokalah-val.

- Ezek szerint születésetek óta ismeritek egymást? – kérdezte halkan Erica.

- Igen, tudod, amikor Tokalah megszületett, és Jordan lemondott róla, hogy élhessen, Tukayoo megkérte anyámat, hogy táplálja őt. Az első pillanattól kezdve együtt voltunk. Amikor Tukayoo-nak el kellett mennie portyázni, vagy csatába, akkor Tehya, Tokah nagynénje, mindig elhozta őt hozzánk, és együtt vártuk vissza az apáinkat. Igazából a törzsben az volt a szokás, hogy a gyerekek úgy nevelkedtek, mintha minden felnőtt gyerekei lennének. Emlékszem, milyen furcsa volt, mikor Jordan visszajött, és Tokah-t nem lehetett levakarni róla. Folyton a nyomában volt, és szinte mindig a kezét fogta. Persze Jordan sem engedte el őt soha. Az az öt év, amit külön kellett tölteniük, szerintem mindnyájuk számára maga volt a pokol. Be akarták pótolni az elvesztett időt. Akkor nagyon hiányzott. Sokat szomorkodtam, mert nem játszott velünk annyit.

Erica gyomrában erősödött a nyomás, ahogy hallgatta a lányt. Annyi szeretettel beszélt Tokalah-ról, és úgy csillogott a szeme, hogy Erica szíve sajogni kezdett. Úgy érezte, ő soha nem kerülhet ennyire közel senkihez, főleg nem a fiúhoz. Ettől kimondhatatlan szomorúság járta át. Nézte a lányt, és tudta, ő és Tokalah összetartoznak.

- De most már nem kell hiányolnod őt, igaz?

Nina nevetni kezdett:

- Ha ti nem lennétek itt, akkor nem ilyenek lennének a mindennapjaink. Azok hárman – intett a fiúk felé – őrizni akarják a hagyományainkat. Alig állnak szóba velünk, lányokkal. Tudod nálunk nem illendő, hogy a férfiak és a nők beszélnek egymással olyankor, amikor nem otthon vannak.

- De hát ti itt éltek. Ez az otthonotok – lepődött meg Erica.

- Úgy értem, hogy a táborban a sátron kívül. Itt ez úgy működik, hogy a falakon kívül. De persze nem tartjuk be annyira szigorúan. – mosolygott Tokalah felé.

- Szereted őt, igaz? – kérdezte Erica.

- Igen, nagyon kedves fiú – nézett Ericára a lány, és furcsa fény villant a szemében, huncutul elmosolyodott. – Olyan, mintha az öcsém lenne. Egy anya táplált minket, ha nem is vér szerint, de testvérek vagyunk.

Figyelte, ahogy Erica arca felenged, és kedvesen megsimogatta a karját:

- Úgy látom, neked tetszik az „öcsém” – kacsintott rá pajkosan.

- Nem, dehogy! – tiltakozott hevesen Erica, de közben érezte, hogy a gombóc a gyomrában feloszlik, és a helyét ezernyi pillangó foglalja el.

Lassan a fiúk felé fordult, és nézte, ahogy beszélgetnek.

- De az előbb, ahogy feléjük néztél – fordult vissza Ninához – úgy tűnt, valamelyikük közel áll a szívedhez.

- Muraco – mondta szomorúan. – De semmi esélyem nála.

- Miért?

- Mert őt is, ahogy a többieket is csak az érdekli, hogy visszaszerezzék a törzset, és ha ez sikerül nekik, akkor lehet, hogy ő lesz a sámán.

- Sámán? – döbbent meg Erica.

- Igen, tudod, Muraconak vannak bizonyos képességei, tud olvasni a szellemek jeleiből, és képes beszélni velük. Ez a sámánok tulajdonsága. Ha újra a törzsünkkel fogunk élni, jó esélye van erre a megtiszteltetésre.

- De attól még…

- Nem biztos, hogy asszonyt akar maga mellé venni. Vannak olyan sámánok, akik úgy hiszik, egy asszony elhomályosítja a látásukat.

- Beszéltél már vele erről?

- Nem, még azt sem tudja, hogy így érzek.

- Hát valahogy éreztesd vele! – mondta Erica.

- Úgy hiszed, ez olyan könnyű? Te miért nem mondod meg Tokah-nak?

- Mert tévedsz – mosolygott rá a lány. – Nekem nem tetszik Tokah. De még ha tetszene is, kettőnk közt úgysem lehetne semmi. Nagyon megbántottam, és soha nem fog megbocsátani.

- Nem szólok bele, de szerintem tévedsz.

- Nem tudom – sóhajtott Erica, és megint a fiúk felé nézett.

Tokalah is éppen feléjük fordult, és a pillantásuk összekapcsolódott. A lány valami furcsa zöld tüzet látott a fiú szemében, és képtelen volt elfordítani a tekintetét. Úgy nézte az indiánt, mintha az hipnotizálta volna.

Tokalah is Ericát nézte, és nem tudta elfordítani a fejét, a tengerszín szemek rabul ejtették. Nyelnie kellett, mert úgy érezte gombóc nő a torkában, felidézte a délutáni csókot, és kiszáradt a szája. Újra érezni akarta a lány ajkát.

- Erica? – hallotta távolról a lány. – Erica, kincsem? Azt hiszem ideje visszavonulnunk.

Elsa néni megfogta a lány karját, és a kijárat felé húzta.

- Jordan, remélem, nem veszitek rossz néven, de mi visszavonulunk.

- Természetesen nem, remélem, jól éreztétek magatokat.

- Csodásan – mosolygott a nő. – Erica?

- Tessék? – nézett fel a lány ábrándosan. – Oh, igen pompás volt az összejövetel. Köszönjük!

- Te voltál pompás – mosolygott rá Jordan. – Mi köszönjük, hogy részesei lehettünk a csodás zenei tudásodnak.

Erica valamiféle köszönetet mormolt, de annyira zavarba jött, hogy nem tudott értelmesen megszólalni.

- Ugye máskor is énekelsz velem? – szaladt hozzá Tuwa.

- Persze, ez természetes – most már nevetni kezdett. – De azt hiszem, valóban ideje elbúcsúznunk. Jó éjszakát, mindenkinek!

Sietve követte nénikéjét az ajtóhoz, egyre fojtóbbnak érezte a légkört, ahogy magán tudta Tokalah kutató pillantását.

Az udvaron mély levegőt vett, és körülnézett. Elsa néni már belépett a vendéglakosztály ajtaján. Egyedül volt az udvaron, lassan elindult, amikor meghallotta maga mögött a lépteket.

- Megint egyedül vagy – suttogta valaki közvetlenül a háta mögött.

Ericán remegés futott végig.

- Kérlek, Tokah! Ne kínozz! – suttogta reszketve.

A fiú maga felé fordította, és vadul megcsókolta a lányt. Erica képtelen volt ellenkezni, hagyta, hogy az erős karok magukhoz szorítsák, és a forró ajkak becézzék. Az indián nyelve előretört, és utat követelt, Erica ajka megadóan szétnyílt, és engedte, hogy a fiú megszerezze a hatalmat. A lány odaadóan követte a fiú követelését, és nyelvük vad, érzéki játékba kezdett. Erica az indián tarkójára simította a kezét, és ügyetlenül próbálta kibontani a szoros bőrszalagot. Tokalah felemelte a fejét, és halkan kuncogva kibontotta a haját. A lazán szétomló zuhatag előrehullott, és lágy selyemként cirógatta Erica vállát, és mellkasát. A lány megborzongott a csiklandozó érzéstől, és reszketegen felsóhajtott.

- Tetszik, amit látsz, Miss Greyson? – suttogta a fiú, de nem várt választ, újra lecsapott az ajka, Erica pedig egyre hevesebb vágyakozással csókolta vissza a vadembert, aki óvó karjaiban tartotta.

Végül kifulladva, zihálva elengedték egymást, és az indián kajánul vigyorogva így szólt:

- Jó éjszakát, Miss Greyson! Vigyázzon magára az éjjel!

Megfordult, és ruganyos léptekkel magára hagyta a lányt.

8. fejezet

Nem mert hátranézni, szinte rohant a szobájába. Magára zárta az ajtót, és zihálva nekitámaszkodott.

„Mit művelek? Elcsábítani akarom, nem elcsábulni.”

Bement a fürdőszobába, ledobálta a ruháit, és elnyúlt a kád vízben, amit a szolgálók készítettek elő neki. Minden porcikája remegett a csóktól. Erica nem ellenkezett, hanem olyan hévvel viszonozta a közeledését, ami még az ő önuralmát is kikezdte.

Nem engedheti, hogy a lány szépsége megtévessze. Ma este Erica tökéletesen tisztában volt azzal, milyen hatással van a fiúra, és ki is használta. Dühös lett a lányra, hogy így játszik. Mégis, mit képzel? Csak nem azt akarja elérni, hogy majd megbocsát neki a két szép szeméért? A két gyönyörű, óceánkék szeméért, aminek a mélységében olyan szívesen elmerülne. Lehunyta a szemét, és megjelent a lány arca.

Nem! Abba kell hagynia! Sietve megfürdött, felkapta magára az ágyékkötőt, a tunikát, és lerohant az udvarra. Elindult a munkások szállása felé.

Erica döbbenten állt az udvaron, és figyelte, ahogy Tokalah berohan a házba. Kapkodva vette a levegőt, és nem tudta, mit tegyen. Ma már másodszor döbbentette meg a fiú. Zavartan besétált az udvarról, és szinte öntudatlanul ment fel a szobájába. Kábultan vetkőzött le, és amikor a teraszajtóhoz lépett, akkor tudatosult benne, mit mondott búcsúzóul Tokalah: „Vigyázzon magára az éjjel!”

Erica megremegett, a keze lecsúszott a kilincsről. Csak állt a csukott ajtó előtt, és küzdött a rátörő érzelmekkel. A szíve szerint szélesre tárta volna az ajtót, hogy beengedje a rá leselkedő veszélyt, az esze azonban tudta, hogy zárva kellene tartania… az ajtót is, de főképp a szívét. Ám egyre nehezebben tudott ellenállni, és amitől a legjobban félt, egyre kevésbé akart ellenállni. Dühös volt, amiért ennyire vágyott Tokalah érintésére, miközben tisztában volt azzal, hogy a fiú csak játszik vele. Ha így akar bosszút állni, és fájdalmat okozni, akkor jó úton halad. Eszébe jutott Rosie, hát persze! Megfordult, és az ágyhoz lépett, többé nem foglalkozott azzal, hogy kinyissa az ajtót. Ma éjjel, és amíg itt van, minden éjjel vigyázni fog. Lefeküdt, és hamarosan zaklatott álomba merült.

A szoba fülledt levegője nem segített neki, fél óra múlva csapzottan rúgta le magáról a takarót, és izzadtan dobálta magát. Nem tudta, de valaki vágyakozva figyelte őt a terasz zárt ajtaján túlról. Tokalah a földön ült, tenyerét az ajtóra simította, és figyelte a lány nyugtalan álmát.

A lány megfogadta a figyelmeztetést, és emiatt kissé dühös volt, de ugyanakkor örült is. Lassan lecsillapodott benne az érzelmi vihar, ami az este folyamán végigsöpört rajta. Észnél kell maradnia, ha véghez akarja vinni a tervét. Már tudta, hogy a lány önszántából sosem fog bocsánatot kérni, ha ezt akarja, akkor kényszerítenie kell. Talán valóban ezt kellene tennie, talán az adná meg neki az elégtételt. Fanyarul elmosolyodott, és felállt.

Most össze kell szednie magát, tudta, hogy valami megváltozott. Abban a pillanatban tudta, amikor megállt Rosie ajtaja előtt, de ahelyett, hogy bement volna, megfordult, és idejött. Nem engedheti, hogy ez a szépséges, csábító, elkényeztetett tünemény megbabonázza. Erősnek kell maradnia.

Megfordult, lemászott, és tétova léptekkel visszament a szobájába.

Másnap délelőtt Erica megint kint volt a karámnál, és a lovakkal ismerkedett. Az egyik kanca nagyon kezesnek tűnt. Tukayoo mosolyogva állt mellette:

- Jó választás. Carmen a legkezesebb. Szeretnél lovagolni?

- Igen – mosolygott lelkesen a lány.

Az indián segítségével felnyergelték a lovat, és Tukayoo megmutatta, merre mehet biztonságosan.

- A birtok határain kerítés van, ha azon belül maradsz, nem eshet bajod. Senki nem szokta átlépni a határt.

- Köszönöm – válaszolt Erica, és máris könnyű ügetésre fogta az állatot.

Bejárta az egész birtokot, és csodálkozott, mekkora. Mindenfelé termőföldek, szántók voltak. Erica sejtette, hogy nagyon jól hozhat a farm. Nem csodálta, hogy ennyi emberre van szükségük, ha minden munkát el akarnak látni. Egy órányi lovaglás után visszaindult, amikor három lovast pillantott meg, ahogy gyorsan közeledtek felé.

Tokalah hirtelen állt meg a lány előtt, és merengve figyelte őt, amikor a két másik fiú beérte.

- Nocsak! – vigyorgott Lansa kajánul. – Vakmerő dolog kijönni ide egyedül.

Erica nem mert megszólalni a lába remegni kezdett, alig tudott fennmaradni a ló hátán.

- Tegnap este milyen szépen kiengedted a hangod, mostanra megnémultál? – folytatta tovább.

Erica nyelt egyet, és halkan megszólalt:

- Azt akarod, hogy énekeljek?

- Énekelni? – hahotázott a fiú. – Nem, abból elég volt tegnap. Szerintem, mi valami mást szeretnénk hallani tőled.

- Lansa! Erre most semmi szükség – szólt közbe Tokalah. – Szerintem Erica már tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit akarunk, és mire vagyunk képesek. Ha folyton megrémítjük, azzal nem érünk célt.

Muraco közelebb lépett:

- Tegnap nagyon csinos voltál – nézett végig a lányon. – Ez a mostani ruha olyan silány. Hiányzik róla valami. Már tudom!

Leugrott a lóról, és elszaladt a kukoricasorok közé. A többiek döbbenten figyelték, ahogy visszatért, és néhány sáros levelet font egybe.

- Tokah? – nyújtotta felé. – Szerintem hiányzik a kisasszony nyakéke.

Erica szeme megtelt könnyel, de nem szólt. Tokalah elvette a sáros fonatot, és nézegetni kezdte.

- Bízzátok rám a dolgot! – intett a másik kettőnek, akik értetlenül néztek, de amikor szúrósan rájuk nézett, szó nélkül megfordultak, és ellovagoltak.

- Add csak ide! – nézett rá a lány. – Aztán jöhetnek a pofonok is.

- Nem foglak megütni – mondta csendesen, és eldobta a fonatot.

Közelebb léptetett a lányhoz, szemben volt vele, a térdük összeért. Igyekezett figyelmen kívül hagyni az elektromos bizsergést, ami hirtelen végigfutott rajta.

Erica értetlenül figyelte:

- Akkor mégis, mi a célod? Mit vársz tőlem?

- Két szót. Mindössze két őszinte szót. Ők is ezt várják – intett a távolodó fiúk felé. – és rögtön abbahagyjuk ezt az egészet.

- Zsarolással nem fogjátok kikényszeríteni belőlem – mondta dacosan a lány.

Tokalah hirtelen, egészen közel hajolt hozzá, megragadta a lány állát, és keményen maga felé fordította.

- Miért? Miért nem tudnak ezek az ajkak édes szavakat kiejteni? Miért kell mindig dacoskodnod?

Hüvelykujjával végigsimított a lány telt alsó ajkán, amitől Erica megremegett.

- Csak azoknak mond édes szavakat, akik megérdemlik – sziszegte dühösen.

- Akkor inkább teljesen elnémítom – suttogta a fiú.

Nem türtőztette magát tovább, vadul megcsókolta. Erica tiltakozott, kezével próbálta eltolni magától, ez a csók most nem volt gyengéd, hanem erőszakos, vad, és követelő. A lány ajka fájt, ahogy az indián egyre hevesebben próbálta megszerezni az irányítást. A fiú nem vette észre, mikor lépte túl a határt, de Erica belejajdult a csókba. Elengedték egymást, és a lány rémülten törölte le a kiserkenő vért.

- Soha… többé… ne… merészelj… hozzám érni! – suttogta dühtől elfúló hangon.

- Tegnap este élvezted a csókom, ahogy mindig. Most mi történt? – vigyorgott Tokalah.

- Te csak egy vadállat vagy! – morogta Erica, miközben elővett egy zsebkendőt, hogy megtörölje sérült száját.

A fiú vadsága eltűnt, gyengéden elvette tőle a kendőt, és óvatosan megtörölte a lány ajkát.

- Bocsáss meg! – mondta halkan. – Elragadtattam magam.

- Miért csinálod ezt velem? – nézett rá döbbenten Erica.

- Nem tudod?

- Ha arra számítasz, hogy ezzel elvarázsolsz, hát nagyon tévedsz – megfordította a lovat, és szó nélkül elvágtatott.

Tokalah mosolyogva nézett utána. Tudta, hogy ez a heves ellenkezés honnan fakad, és furcsa öröm járta át.

Erica a nap további részében kerülte Tokalah-t, és a másik két fiút, inkább megkereste Tuwát, és a többi gyereket. Épp velük játszadozott, amikor megérkezett Kiernan, a nevelőnő, aki előzőleg a szüleit látogatta meg, örömmel csatlakozott a kis csapathoz, és élénk beszélgetésbe merülve töltötték a délutánt.

Este Tukayoo felvetette a vacsoránál, hogy Kiernan érkezésének örömére szeretne szervezni egy kirándulást a folyóhoz. Ezt az ajánlatot mindenki örömmel fogadta, így megbeszélték, hogy másnap reggeli után azonnal indulnak.

Erica reggel kétségbeesve állt a szobában, és nézte a ruhatárát. Tudta, hogy talán a nadrág lenne megfelelő a kiránduláshoz, de félt, hogy illetlennek tartanák. Végül a gondját Elsa néni oldotta meg, amikor belépett, és elővette a fűzőt.

- Komolyan úgy hiszed, hogy ez a megfelelő öltözék? – kérdezte kétkedve a nénjét.

- Szívem, te úrilány vagy. Tudom, hogy Jordant nem zavarná, de most úgy vélem, igenis ezt kell felvenned.

- De a múltkor pont te akartál lebeszélni róla.

- Mert égető meleg volt. Ha hűvösebb lett volna, nem beszéllek le róla, de most igenis öltözz illendően.

- Jaj, Elsa néni! Néha annyira fordítva gondolkodsz, mint mások.

- Vagy felveszed, vagy nem jössz velünk – jelentette ki a néni ellentmondást nem tűrően.

Aztán kiválasztott egy illendően zárt, egyszerű, almazöld selyemruhát, amit Erica sosem szeretett igazán. Hiába próbált ellenkezni, Elsa hajthatatlan maradt.

- De miért, Elsa néni? – panaszkodott a lány.

- Úgy vettem észre, hogy a fiúk figyelmét felkeltetted. Nem kell, hogy a kihívó ruhákkal még jobban bíztasd őket.

- Oh! – fújtatott dacosan Erica. – Még hogy érdeklem őket! Elsa néni, te nagy tévedésben élsz, ha azt hiszed, hogy mindazok után, amit tettem, bármelyikük is gyengéd érzelmeket táplálna irántam.

- Ne feleselj! Akkor sem kell úgy öltöznöd, mint egy farmerlány, vagy egy…

- Egy micsoda? Szajha?

- Nem ezt akartam mondani. De nem kell kihívóan viselkedned.

- Értettem – mondta halkan. – Induljunk, ne várjanak ránk!

Végül Erica igazat adott a nénjének, amikor meglátta, hogy Jordan, a kislánya, és a nevelőnő is hasonlóan volt felöltözve. Felültek az egyik kocsira, és figyelték, ahogy a férfiak csatlakoznak hozzájuk, a másik két kocsira Tehya és Nara ültek a lányaikkal. Erica szándékosan nem csodálta meg a három apacs harcost, akik az ágyékkötőn, és a térdig érő lábszárvédőn kívül, csak vászon hajpántot viseltek.

Élénk beszélgetésbe kezdett a többiekkel, és a továbbiakban csak ezzel törődött.

A fiúk önfeledten lovagoltak előre, és aztán vissza, nevetgélve figyelték a kocsiban ülőket. Tokalah közben lopva csak egy lányt figyelt, amikor kellően közel került hozzájuk, áhítattal hallgatta gyöngyöző kacaját. Alaposan megfigyelte a szolid ruhát, látta, hogy a lány nagyon kényelmetlenül érzi magát benne, és ez mulatatta a fiút. Sejtette, hogy Erica ennél kihívóbb helyzetekhez szokott, és az ilyen egyszerű szórakozás valószínűleg untatta, de el kellett ismernie, hogy nagyon jól titkolta.

Amikor megérkeztek, a folyópartra, lepakoltak, és hamarosan játszadozni kezdtek. Egész délelőtt fogócskáztak, labdáztak, bújócskáztak, és rengeteget nevettek. Egyikük sem vette észre, de Tokalah folyamatosan kereste a lehetőséget, hogy Erica közelében lehessen, és csodálta a lányt.

Végül mind kimerülten ültek le a fák árnyékába, hogy elfogyasszák az ebédet. Folyamatosan csacsogva, nevetgélve ettek, mindent elpusztítottak az utolsó morzsáig, aztán jóllakottan eldőltek, és halkan beszélgettek, hamarosan a gyerekek elszundítottak, és a felnőttek is közel álltak hozzá.

Erica felállt, és elindult a folyó mentén, gyönyörködve figyelte a víz felszínén úszkáló kacsákat, ahogy lágy hullámot vonva maguk mögött, az árnyékos részek felé úsztak. Nézte a buborékköröket, amiket a halak indítottak levegővétel közben. A déli nap fénye ragyogó, fehér csillámokban verődött vissza, és egy idő után bántani kezdte a lány szemét, ezért inkább a parton álló fákat figyelte, de egy idő után elálmosította őt a lágy szellőben halkan zizegő levelek játéka. Leült egy kisebb sziklára, felhúzta a térdét, és rátámasztotta az állát. Csukott szemmel hallgatta a neszeket, és édes megnyugvást érzett. Egész délelőtt arra várt, mikor támadják le újra a fiúk, és most örült, hogy nem tették. Eszébe sem jutott, hogy az ebédutáni pihenőt is kihasználhatják.

Lansa álmosan figyelte, ahogy a lány feláll és elindul. Megbökte Tokalah vállát, és utána intett. Az indián vigyorogni kezdett, és bólintott. Felkelt, és már indult utána, amikor látta, hogy a másik kettő is készül követni. Feléjük fordult, és megrázta a fejét:

- Ti itt maradtok! – tátogta.

Muraco sokat sejtetően mosolyogni kezdett, és visszahúzta Lansát.

Tokalah az apjától örökölt párducmozgással követte a lányt, semmi zajt nem csapott, így az nem vehette észre őt. Amikor Erica leült, halkan a háta mögé lépett, és megszólította:

 - Miért nem pihensz te is?

A lány megfordult, és az indián megint ellágyult a kék szemekből sugárzó szomorú szépségtől. Felemelte a kezét, hogy megérintse a lányt, de ő ijedten felugrott, és elhátrált.

- Ne! Kérlek, ne! – mondta gyötrődve Erica. – Inkább alázz meg, lökj a mocsokba, állíts pellengérre, mondd el mindenkinek, mennyire aljas voltam, csak ezt ne!

- Miért? – kérdezte a fiú.

- Azt mondtad, megmutatod, hogy nem csak fizikai fájdalmat lehet okozni. Sikerült. Inkább elviselem a fizikai fájdalmat.

- Már mondtam, csak két őszinte szót várok tőled.

Erica szó nélkül megfordult, és elindult a part mentén. Tokalah dühösen utána sietett, és megragadta a karját:

- Állj meg!

- Engedj el! – rántotta el a karját a lány.

- Miért nem mondod ki? – húzta magához a fiú. – Miért?

- Mert akkor te győznél – suttogta elgyengülve, és képtelen volt másfelé nézni.

- Én nem győzni akarok – mondta halkan Tokalah.

- Akkor mégis mit akarsz?

- Bár tudnám!

- Én viszont tudom, mit akarok. Egyedül maradni. Engedj!

Nagy nehezen kiszabadult a fiú öleléséből, és futni kezdett. Tokalah először csak állt, és figyelte, ahogy távolodik, aztán gyorsan utána iramodott. Ott érte utol, ahol a folyó eredt. A bővizű forrás egy apró tavat formált az erdő rejtekén. Aprót, de mélyet.

Tokalah egy pillanattal előbb érezte meg a bajt, de már nem volt ideje figyelmeztetni a lányt. Erica megbotlott egy szikla kiszögellésében, és a tóba esett. Tokalah azonnal utána vetette magát, de a lány ruhája súlyos volt, pillanatok alatt megszívta magát vízzel, az alsószoknya rátekeredett a lábára, és menthetetlenül húzni kezdte lefelé a kapálózó lányt. Igyekezett visszatartani a levegőt, hogy tovább bírja, de érezte, hogy ebben a ruhában képtelen lesz a felszínre verekedni magát, kétségbeesve próbált megszabadulni tőle, de a kapcsok hátul voltak, és ő nem érte el. Egyre erőtlenebbül nyúlt hátra, de az ujjai már bénultan álltak ellen az akaratának. Rettegve nézett a felszín felé, nyitott szeme előtt fehéren villódzó fények jelentek meg, és ekkor megadta magát. Tehetetlenül merült a mélységbe.

Tokalah rémülten kereste az almazöld ruhát, de a mély vízben minden egyforma volt. Végre megpillantotta az ernyedten süllyedő testet, de a levegője fogytán volt, gyorsan a felszínre úszott, és szinte azonnal visszabukott, amint friss oxigén töltötte meg a tüdejét. Mire ki tudta húzni, Erica már eszméletlen volt. Lefektette a parton, és próbálta magához téríteni a sápadt lányt.

- Erica! Kicsim, ne csináld! – suttogta kétségbeesve. – Erica! Térj magadhoz, kérlek!

Látta, hogy Erica nem lélegzik, azon gondolkodott, mit tegyen. Visszamenni nincs ideje, addig a lány megfullad, neki kell tennie valamit.

A ruha szorosan simult a törékeny testhez. Tudta, hogy le kell vennie, hogy a lány levegőhöz juthasson. Maga felé fordította, a hátához nyúlt, és remegő kézzel oldotta ki a kapcsokat. Sietni akart, de ettől csak ügyetlenné vált. Figyelmeztette magát, hogy csillapodjon le. Mély levegőt vett, és újra nekilátott. Most végre sikerült megszabadítania a nedvesen tapadó selyemtől a lány testét, de csak még jobban megrémült. Fűzőt viselt. Még soha nem találkozott ilyen ruhadarabbal, de tudta, hogy ezt is hátul rögzítik. Visszafordította Ericát, és próbálta meglazítani a szalagokat, ám a nedvesen összetapadt csomót képtelen volt kibogozni. Remegve káromkodott, és őrjöngve kereste a megoldást, amikor a keze hozzáért a tőréhez. Gondolkodás nélkül előhúzta, és óvatos mozdulattal becsúsztatta a lány mellei közé. A hasadó anyag hangja sértette a fülét, de boldog volt, amikor a lány teste végre megszabadult a szoros béklyótól.

Nem tudta, mit kell ilyenkor tenni, bátortalanul nyúlt a lány mellei alá, és végső kétségbeesésében pumpálni kezdte. Remélte, így kiszoríthatja a tüdejébe került vizet. Néhány nyomás után Erica felnyögött, és bugyborékolva köhögni kezdett.

- Köpd ki! – nyögte rémülten, és abbahagyta a masszást. – Köpd ki, kicsim! Vegyél levegőt! Lélegezz!

Amikor a lány szeme kinyílt, és hatalmasat szívott a friss levegőből, Tokalah felhúzta a földről, és szorosan magához ölelte:

- Teremtőm, köszönöm! – nyögte – Jól vagy? – kérdezte a lányt, és a szemébe nézett.

Erica lassan bólintott, és viszonozta a fiú pillantását.

- Többször ne ijessz meg! Értetted? – suttogta Tokalah remegő hangon. Kisimított néhány tincset az arcából, és aggódva figyelte.

Erica nem válaszolt, csak nézte őt, alig jutott el a tudatáig, hogy mi történik körülötte. Látta a fiú aggodalomtól fátyolos szemeit, és végre megértette.

- Köszönöm – suttogta rekedten.

- Soha többé ne csinálj ilyet! – mondta halkan a fiú, és szorosan magához húzta Ericát.

A lány erőtlenül ölelte vissza, hozzásimult az indián meztelen felsőtestéhez, és ekkor tudatosult benne, hogy szinte meztelenül fekszik az indián karjában. Felemelte a fejét, és belenézett a rémülettől zölden csillogó szempárba. Némán figyelték egymást, aztán a fiú megkönnyebbülten csókolgatni kezdte az arcát, a szemét, az orrát, mindenütt, ahol érte, és közben tovább ölelte.

- Soha… soha… soha ne ijessz meg még egyszer!

Megint magához szorította, és ringatni kezdte.

Erica a döbbenettől képtelen volt megszólalni, csak hozzásimult a fiúhoz, és próbálta megfejteni a reakcióját.

- Mi történik itt? – hallották meg a dörgő hangot. – Fiam, mégis mit művelsz? Erica, bántott téged?

Tukayoo haragosan megragadta Tokalah karját, és felrántotta a földről.

- Apám, én…

- Megmentette az életemet – krákogta gyorsan Erica.

Megpróbált felállni, de elgyengült lábai nem engedelmeskedtek. Végignézett magán, és rémülten látta, hogy csak a vékony ing van rajta, annak is szakadt a széle, és ráadásul nedvesen tapadt a testére, így semmit sem takart. Maga elé rántotta a karját, és felnézett a dühtől remegő indiánra.

- Beestem a tóba. Ha Tokalah nem jön utánam beszélgetni, és nem ugrik be utánam, akkor…

- Így történt? – nézett Tukayoo a fiára.

- I-igen – motyogta a fiú zavartan.

- Értem – higgadt le a férfi, de közben kutatva nézte a tőrt, és a szétszabdalt fűzőt a földön.

- Le kellett vágnia rólam, mert nem kaptam levegőt – folytatta a lány, ránézett Tokalah-ra.

- Soha nem bántanám Ericát, apám – mondta a fiú. – Nagyon megijedtem, nem tudtam, mit tegyek, amikor nem lélegzett. Ösztönösen ez jutott az eszembe.

- Nos, szerencse. Helyesen cselekedtél. – nézett rá az apja. – De most menjünk vissza! A többiek már várnak, amúgy is indulnánk haza, de úgy látom, jobb is, ha nem késlekedünk. Fel tudsz öltözni egyedül, kedvesem? – nézett le a lányra.

- Azt hiszem – nyögte Erica, és amint a két férfi elfordult, visszarángatta magára a ruhát. Nem nagyon sikerült neki, mivel még mindig a földön kuporgott. Tokalah nem törődve apja rosszalló pillantásával, lehajolt, talpra segítette, és próbálta eligazítani a lányon a ruhát.

- A fűző nélkül nem fog menni – mondta halkan Erica.

Végül nagyjából felhúzta magára a tönkrement anyagot, és támolyogva elindult Tukayoo után. A következő lépésnél érezte, hogy erős karok simulnak a dereka köré, és egy pillanattal később Tokalah karjában volt. A fiú szó nélkül vitte apja mellett az elgyengült lányt.

Nagy ijedelmet keltettek, amikor visszaértek, de szerencsére Tukayoo gyorsan megnyugtatta az asszonyokat.

- Amint hazaérünk, elküldetek az orvosért. – mondta.

- Nem szükséges – válaszolt gyorsan Erica. – már sokkal jobban vagyok.

Tokalah felsegítette a lányt a kocsira, azonnal takarót borítottak a vállára, és mindenki nyugtalanul kérdezgette, hogy érzi magát. Próbált mosolyogni, és megnyugtatni mindenkit, hogy jól van. Végül elindultak, és ahogy hazafelé hajtottak, Tokalah végig mellette lovagolt.

Aggódva figyelte a lányt, aki kábultan ült, és nehezen vette a levegőt.

- Jól vagy? – kérdezte nyugtalanul.

Erica bátortalanul felnézett rá, és csak bólintani mert. Örült, hogy Tokalah azt hiszi, a tavi kaland miatt ilyen zavart. De a valóság az volt, hogy a fiú reakciója zavarta össze. Felkorbácsolta az érzékeit, olyan érzelmeket ébresztett fel benne a heves szeretettel teli aggódás, amilyet eddigi életében még soha nem tapasztalt. A bőrét még mindig égette az indián forró ölelése, ugyanúgy, ahogy a csókjai égették az ajkát. Vágyott rá, hogy újra érezze. Nem foglalkozott azzal, hogy nemrég majdnem meghalt, csak arra tudott gondolni, hogy a fiú tétovázás nélkül utána ugrott, hogy megmentse.

Félve ránézett, és meglátta, hogy az indián folyamatosan őt nézi.

- Jól vagyok, köszönöm – suttogta, és halványan elmosolyodott. A torka kaparni kezdett, és köhögnie kellett, hogy könnyebb legyen. Tokalah azonnal felé hajolt, és megérintette az arcát. – Jól vagyok.

A lány teste borzongott az érintéstől, hálásan nézett a fiú szemébe, aki megint úgy érezte, elmerül a kék hullámokban.

Amikor megérkeztek a házhoz, Erica gyorsan visszavonult a szobájába, hálóingbe bújt, és lefeküdt. A takarót egészen az orráig húzta, és rögtön elaludt. Arra ébredt, hogy Elsa néni forró teával kínálja. Megitta, és azonnal visszaaludt.

Tokalah a szobájában volt, feszülten járkált fel-alá, amikor az anyja belépett:

- Nyugodj meg! Minden rendben van. Erica jól lesz. Kialussza magát, és el is felejti az egészet.

- De én nem tudom elfelejteni – mondta Tokalah remegő hangon.

- Ugye nem te tettél olyasmit, ami…?

- Nem! Hogy gondolhatsz ilyet? Csak annyira borzalmas volt!… Amikor beesett, és láttam, hogy elmerül… Annyira megijedtem.

- De észnél voltál. Helyesen cselekedtél, és megmentetted.

- Remélem, tényleg nem lesz baja.

Jordan odalépett hozzá, és szeretettel átölelte.

- Nyugodj meg! Tudom, hogy így lesz.