Betty Forester

Indiántánc

Folytatás

9. fejezet

A forgalmas főúton lavíroztam, Jake már izgatottan fészkelődött a gyerekülésben, még Karen sem tudta megnyugtatni.

- Miért nem alhatok nagyapánál? – kérdezte sokadszorra.

- Azért kicsim, mert nagyapa ma éjjel szolgálatban lesz, és csak reggel ér haza – mondtam vagy húszadszorra. – Mi holnap délelőtt még megnézzük a felvonulást, és az ünnepséget. Majd délután a lányokkal együtt megyünk. A meccset már együtt nézhetitek.

- Szuper! – kiáltott fel. – Remélem, nyerünk, és jól elverjük a Los Angeles-i majmokat.

- Ne beszélj így Jake! – szóltam rá, de magamban jót derültem rajta. – Neked se esne jól, ha majomnak neveznének.

- Jó, igaz, de azért nem fogsz nekik szurkolni, ugye?

- Mit képzelsz? A Los Angeles-i majmoknak? – nevettem el magam.

- Pontosan! – szállt be Karen is. – Tulsa a legjobb!

Összepacsiztak Jake-el, és hangosan kacagtak. Aztán énekelni kezdték a csapat indulóját, amibe én is beszálltam, és amikor megérkeztünk Karenhez, kifulladva szálltunk ki.

- Maradj csak! Én ezt elintézem – nézett hátra a csomagokra, ahogy kikászálódtunk, és becsuktuk az ajtót.

- Ugyan, korán van még. Segítek előkészíteni a húst – léptem mellé. – Amúgy is meg akarom tanulni.

- Oké, bár még én is most próbálom először.

- Akkor összehozzuk kettecskén – nevettem el magam.

Bementünk, Jake bevette magát a nappaliba, és leragadt a tévé előtt.

- Nem akarsz olvasni inkább? – kérdeztem, miközben lepakoltam a frissen vásárolt hozzávalókat.

- Most megy a kedvenc sorozatom – szólt hátra sem nézve.

- Hagyd már szegényt, egész évben úgyis nyúzod a tanulással. – szólt Karen, és kihúzott a konyhába.

Nekiláttunk, és elkészítettük a páclét, aztán beleforgattuk a bordát, Karen gondosan elcsomagolta, és utána a többi hozzávalót készítettük össze, hogy reggel ne kelljen húzni az időt a pakolással.

- Jól van – nyújtóztam, amikor elkészültünk. – Akkor mi megyünk, reggel itt vagyunk nyolcra. Jake!

- Még tíz perc, anya! – nyafogott.

- Nyugi! Ülj le, ha már bejöttél, akkor ne siess olyan nagyon!

Huncutul nézett rám, és én kezdtem gyanítani, hogy nem fogok örülni a kérdésének.

- Mi van a lovagoddal?

- Semmi – feleltem kurtán.

- Nem is beszéltél vele azóta?

Megráztam a fejem, és egy apró szakadást kezdtem piszkálni a terítőn.

- Anita!

- Tessék?

- Néha úgy érzem, én vagyok harminckettő, nem te. Olyan vagy, mint egy tizenéves csitri, aki csak álmodozik, de nem meri megvalósítani az álmait.

- Nem Matthew-ról álmodom.

- Oh, persze! Én pedig a francia király felesége vagyok. Ébresztő! Ismerlek egy ideje, és tudom milyen szoktál lenni. Ráadásul tudom, milyen, ha valaki szerelmes.

- Nem vagyok szerelmes! – csattantam fel.

- Akkor minek neveznéd azt, hogy naphosszat bambulva ülsz, amikor a vendégeid arcát masszírozod? Olyan ábrándos az arcod, a szemed pedig olyan messzire téved. A vak is látja, hogy lélekben máshol jársz. Miért nem ismered be végre? Matthew befészkelte magát a szívedbe.

- Nem. – mondtam halkan, de kezdtem gyanítani, hogy van igazság a barátnőm szavaiban.

Amióta visszajöttünk Los Angeles-ből, nem tudom kiverni Matthew-t a fejemből, és ráadásul az álmaimba is egyre gyakrabban beférkőzik. Tényleg gyakran fordult elő, hogy napközben arról képzelegtem, hogy nyílik a szalon ajtaja, és belép rajta, hol pólóban, farmerral, hol pedig elegáns öltönyben, de mindig mosolyogva lazán lobogó hajjal közeledik felém, és én csak arra vágyom, hogy a karjába vonjon, és szenvedélyesen megcsókoljon.

Nagyot nyeltem, és a szoba felé fordultam:

- Jake!

- Mindjárt, anya, pár perc!

- Gyagyás vagy, tudod? – fogta meg a kezem Karen. – Miért nem hagyod, hogy megismerkedjetek?

- Mert ha csalódnom kellene benne, az nagyon fájna – néztem rá. – Ő az a férfi, akit el tudnék képzelni magam mellett, de nem merek hinni benne.

- Anita, már így sem tudod elfelejteni, akkor nem mindegy?

- Nem, mert még nem másztam bele annyira, hogy ne tudjak túljutni rajta.

- Jaj, anyóca! Nehéz eset vagy.

- Tudom – nevettem el magam.

Jake kisompolygott a szobából, és gyanakodva nézett ránk:

- Miről beszéltek? – kérdezte.

- Olyasmiről, amibe belepuhulna az orrod, ha beleütnéd – feleltem, és megsimogattam a fejét. – Vége a sorozatnak? Mehetünk?

- Igen – mondta nehézkesen, és Karen-re nézett.

- Szeretnél itt aludni? – kérdezte a barátnőm.

- Anya, lehet?

Rájuk néztem, és nevetni kezdtem.

- Oké, legalább ki tudok takarítani. Reggel nyolcra itt vagyok értetek. Jó éjszakát, Jake! Karen!

- Jó éjt, anya!

Otthon körülnéztem az üres szobában, és fura érzésem volt. Jake nem először aludt Karen-nél, de most valahogy úgy tűnt, nélküle ijesztő a ház. Gyorsan bekapcsoltam a tévét, hogy elűzzem a csöndet, éppen híreket mondtak:

„És most egy kis bulvárhír: a nagy port kavart Los Angeles-i diszkóbotrány a végéhez közeledik. D.J.Star ügyvédje elmondta riporterünknek, hogy Mr. Collins vádjai mind megbuktak, és valószínűleg a rágalmazás, és hitelrontás ügyében indított keresetük is győzelemmel végződik.

     ’Jeffrey Collins alaptalan vádaskodása csak arra volt jó, hogy saját magát járassa le – mondta egy fiatal férfi. – Én mindig is tudtam, hogy a diszkó feddhetetlen. Az a fazon már többször is megpróbált keresztbe tenni Matthew-nak, pedig ha valaki, akkor ő mindig nagyon odafigyelt arra, hogy soha ne kövessen el semmi szabálytalanságot. Számára mindig is a tiszta üzlet az első.’

Dylan Parker, D.J. Star asszisztense teljes vállszélességgel áll ki a főnöke mellett, de ebben az esetben minden oka megvan rá. A volt lemezlovas valóban feddhetetlennek tűnik az ügyben.

Paris Hilton újabb botrányba keveredett, ezúttal…”

A többi hír nem érdekelt, lassan felálltam a kanapéról – nem emlékeztem rá, hogy mikor ültem le – és miután egy zenecsatornára kapcsoltam, bekapcsoltam a számítógépet. Amíg felállt a rendszer dudorászva hallgattam a kedvenc bandám új számát. Szerettem, hogy az énekes írta a dalok szövegét, annyira költőien fogalmazott, és a legtöbb dalnak külön jelentése volt, mint ennek is. Bár ez kissé a Matthew-val kialakuló kapcsolatomra emlékeztetett. Ő pontosan így próbált a szívemhez férni, mint a dalban szereplő férfi a nőhöz. Megráztam a fejem, nem gondolhatok erre. Csak fájdalmat kapnék, ha hagynám magamat az érzelmeimtől befolyásolni.

Végre felállt a rendszer, és én azonnal beléptem a társasági oldalra, még mindig automatikusan bejelentkeztem a chat-re, de most nem zavart, pont ez kellett nekem:

„Szia, Matthew! Ott vagy?”

Nem kaptam választ, és nem tudtam, hogy ennek most örüljek, vagy inkább szomorkodjak. Azért üzenetben leírtam, amit akartam, így biztosan vissza tudja nézni.

„Szia! Most hallottam a hírekben, hogy szerencsésen alakul a dolog a diszkóval. Örülök neki, izgultam, hogy ne legyen gondod belőle. Látom, hogy most nem vagy gépközelben, de szerettem volna, hogy tudd.”

Nem akartam többet írni, hogy ne értse félre, de közben a gyomrom furán lesüllyedt. Nagyot nyeltem, hogy könnyebb legyen, és gyorsan kiléptem, mielőtt valami történt volna.

Kikapcsoltam a gépet, és Jake szobájába mentem, hogy felvegyem a harcot a rendetlenséggel. Ilyenkor éreztem, hogy hiányzik az apai szigor, sokszor belefáradtam, hogy megküzdjek a fiammal a rendrakást illetően, és inkább ráhagytam a dolgot, bár tudtam, hogy ezzel csak elrontom őt. Szerencsére most csak egy pár játék-katona hevert a szőnyegen, és az ágyát kellett összepakolnom. Gyorsan végeztem, utána a konyhát, és a nappalit is rendbe tettem, és még egészen emberi időben ágyba kerültem.

Az álom azonban csak kerülgetett. Egy szívfájdítóan kedves indián személyében jött, és nem engedte, hogy a megnyugtató alvás elragadjon. Végül már minden porcikám bizsergett, és sajgott, annyira vágytam az érintésére. Fel kellett kelnem, és egy kiadós hideg zuhany csökkentette az érzést, de ezután is csak kimerült, zavaros álomba sikerült merülnöm, és még itt is kísértett a harcos, aki a szívemet akarta…

Matt:

Vigyorogva léptem az irodába, még mindig éreztem a számban a pezsgő ízét. Andy a legfinomabbat bontotta fel, hogy megünnepeljük a győzelmet. Dylan még az én örökké pesszimista hangulatomat is felpörgette a nyilatkozatával. Persze már csak akkor nyilatkozott, miután a bíróság kihirdette az ítéletet, addig ő sem mert  duhajkodni, de most már megnyugodhattunk. Már csak az írásos végzést kell megvárnunk. Jeff ugyan fellebbezni akart, de az ügyvédje sietősen lebeszélte, mondván, hogy esélye sincs megnyerni az ügyet. A diszkó csak azért kapott elmarasztalást, hogy beengedték a kiskorút – ezért még várhatok egy kellemes bírságot –, de minden egyéb vádpontban ártatlannak nyilvánítottak minket.

Miután ma este végre újra kinyithattunk, örömmel tapasztaltam, hogy ez a pár hét kiesés, és a botrány egy cseppet sem számított. A törzsvendégeink szinte tolongtak, és láttam egy csomó új arcot is, akik valószínűleg a hírverésnek köszönhetően kíváncsiak voltak a helyre. Végül a bejáratnál álló ember mellé segítséget kellett hívnom, és csak ketten voltak képesek kordában tartani az embereket.

Boldog voltam, hogy nem kell megszorítanom az övet, nem jött volna jól, sem nekem, sem a srácaimnak. Nem szívesen küldtem volna el senkit.

Dylan már hazament, hogy készüljön a másnapi utazásra, a lenti dolgok mentek a maguk útján, igazából én is mehettem volna, de még rá akartam nézni a mailjeimre. Életre keltettem a gépet, és megint nyelnem kellett, ahogy megláttam Anita mosolygós arcát a háttérképen. Hogy hiányozhat ennyire valaki, akit alig ismerek? Senkinek nem vallottam be, még Dylan-nek sem, hogy milyen mély érzéseket hozott belőlem a felszínre. Az a tűz, ami éjszakánként felváltotta a nappali visszafogottságot, és az, hogy mennyire nem hajtott a pénzemre teljesen elég volt, hogy magával ragadjon, és az őrületbe kergessen. Tudtam, hogy vele nem égetném meg magam, ő képes lenne begyógyítani azt a sebet, amit Mary-anne ejtett rajtam. Persze fogalmam sem volt róla, hogy mindezt honnan veszem, de éreztem, és a megérzéseim sosem csaltak meg eddig.

Bekapcsoltam a levelezőt, és láttam, hogy a társasági oldalon üzent nekem valaki. Beléptem, és hangosan felszisszentem, amikor megláttam a nevét.

Villámgyorsan elolvastam a szűkszavú üzenetet, és úgy éreztem a lelkem a fellegekbe száll. Hiába volt visszafogott, ahogy a beszélgetéseink során is mindig, de ebből a három mondatból annyi aggódás sugárzott, hogy teljesen meghatódtam. Ezek szerint nem vagyok közömbös neki, ez jó érzéssel töltött el. Eddig is éreztem, hogy a szavai mást mondanak, mint amit valójában érez, de ez az üzenet most bizonyosságot nyújtott, és csak növelte az elhatározásomat, hogy megszerezzem őt.

Láttam, hogy már nem elérhető, de ez most nem zavart annyira, éreztem, hogy a következő nap szerencsém lesz, néha úgy éreztem magam, mint egy sámán – talán anyám ezért mondogatta mindig, hogy elpazarolom magam, ha csak a zenével foglalkozom, mert sokkal több van bennem.

Kikapcsoltam a gépet és felálltam, amikor megszólalt a mobilom. Meglepve láttam, hogy a nővérem az, délután beszéltem anyával, amikor megtudtuk az ítéletet, gondolom, elmondta neki is, talán csak gratulálni akart.

- Szia, Maddie! – köszöntem.

- Szia! Hallottam, mi volt, gratulálok. Mindig is tudtam, hogy az öcsikém nem lehet egy szélhámos – hallottam, hogy vigyorog a vonal végén.

- Még szép – kezdtem én is mosolyogni.

- Na, figyelj te tékozló fiú! Hazajössz holnap?

- Nem. Anyának már mondtam, hogy Dylan-ékkel töltöm az ünnepet.

- Komolyan, a barátaid fontosabbak, mint a családod?

- Zach a keresztfiam, és Dylan külön megkért, hogy én is legyek ott a meccsén – ez persze nem volt teljesen igaz, de a mikor elhívtak boldogan mondtam igent.

Amióta apám meghalt, nehezen viseltem a családi légkört. Nem mintha nem szerettem volna őket, de az ilyen családi összejövetelek végül mindig szomorúságba torkolltak, igazából egyikünk sem jutott túl apánk halálán. Hiába volt beteg, és tudtuk, mire számítsunk, a vég akkor is tragikusan fájdalmas volt mindnyájunk számára.

- Értem – felelt durcásan a nővérem.

- Figyelj, majd az ünnepek után elmegyek – fogadkoztam.

- Ja, úgy ahogy tavasszal – mordult fel.

- Akkor kapott el az influenza – mondtam.

- Jaj, szegény – éreztem a gúnyt a hangjából. – És ráadásul nem volt senki, aki ápolt volna.

- Mire akarsz kilyukadni, Maddie? – kérdeztem gyanakodva.

- Még mindig nincs senkid? Nem ártana már, legalább neked összejöhetne valami, Bran és te vagytok a kakkuktojások a családban. Nincs senki, aki továbbvigye a nevünket.

- Igen, nővérke. Igazad van. Azért, mert te és Tammy jól választottatok párt, most már mindig ezt kell hallgatnom?

- Bocs – visszakozott. – Csak szeretnélek már boldognak látni. Te sem vagy már húszéves, meg kellene állapodnod.

- Ezt bízd rám, oké! Egyszer épp elég volt, hogy megégettem magam.

- De ez nem nyomhatja rád a bélyegét. Azért, mert Mary-anne egy kurva volt, már bocs, a többi nő nem kell, hogy az legyen. Ráadásul te annyi nőt szedhetsz fel a diszkódban, amennyit csak akarsz.

- Hidd el, azok közül talán ha egy olyan lehet, aki nekem kell.

- Na, neked pont azt az egyet kell megtalálnod – vágta rá.

Már megtaláltam, csak ő nem akar engem. – gondoltam keserűen.

- Majd egyszer – mondtam inkább. – Na, nekem mennem kell, fáradt vagyok. Majd felhívlak, és megbeszéljük, hogy mikor menjek, oké?

- Oké, de ne hidd, hogy békén hagylak. Táncolni akarok az esküvődön, és nem járókerettel botladozni.

Elnevettem magam, és elköszöntem.

Gyorsan kikapcsoltam mindent, leszóltam Andy-nek, hogy elmentem, és már robogtam is a kocsihoz, hogy minél hamarabb hazaérjek.

10. fejezet

Anita:

Reggel kimerülten ébredtem, de szerencsére ezt már megszoktam. A zuhany alatt azon gondolkoztam, hogy mi lesz ma. Reméltem, hogy apám fogadkozása, miszerint nem fog inni, igaz lesz. Ha már leszerveztem, hogy a lányokkal nála töltjük a napot, nem szerettem volna, ha kellemetlen helyzetbe kerülök miatta. Ráadásul Jake is nagyon várta már, ritkán volt a nagyapjával, és ilyenkor mindig láttam, mennyire hiányzik neki egy apa.

Gyorsan bekaptam a reggeli müzlimet, megittam a kávét, és már indultam is Karen-hez. Utána még a lányokat is össze kellett szednünk.

Úgy terveztük, hogy délelőtt megnézzük a hadsereg felvonulását, Jake ezt minden évben nagyon élvezte, - utána kimegyünk a parkba piknikezni, és ott végigszurkoljuk a serdülő bajnokság meccsét. A Tulsa-i csapat megnyerte az állami elődöntőket, és most a Los Angeles-i csapatot látta vendégül.

A baseball mindig is a kedvencem volt, Aaron-nal is egy meccsen ismerkedtünk meg. Még középiskolába jártunk, és a barátnőimmel kimentünk a suli csapatának a mérkőzésére, Aaron pedig a másik iskola dobójátékosa volt. Már a mérkőzés elején észrevettem őt, és szerencsére a csapatok öltözői közel voltak egymáshoz, így a meccs után egy kapun jöttek ki. Az persze csak akkor derült ki, hogy ő is észrevett magának, amikor a buszuk felé menet „véletlenül” nekem jött. A többi pedig már történelem, igazi tündérmese volt, ami rémálommá vált két évvel ezelőtt, amikor meghalt.

Már csak Jake maradt nekem, és a baseball iránti rajongása, amit az apjától örökölt, ő most a kölyökcsapatban játszott, és az edzője szerint őstehetség volt.

Jake már az utcán várt, és izgatottan toporgott, amíg Karen-nel bepakoltuk a piknik kosarat, meg a hozzávalókat az esti grillezéshez, aztán csacsogva várta, hogy felszedjük Doris-t, és Debbie-t.

Mire kiértünk a felvonulási útvonalhoz, már jókora tömeg gyűlt össze. Megálltunk az út belső szélénél, Jake felállt az egyik bolt elé kirakott padra, és így átlátott a bámészkodók feje fölött. Engem annyira már nem hozott lázba a látvány, de a másik három lány – főleg Karen – elragadtatva figyelte a felvonuló egyenruhásokat. A tengerészgyalogosok, akik amúgy is mindig nagy sikert arattak, most hangos tapsviharban, és éljenzésben vonultak végig. Karen szeme csillogott, és hangosan csatlakozott a többi éljenzőhöz. Igazából azt csodáltam, hogy nem szalad ki, hogy jobban lássa a fess fiatalembereket.

Végül, miután a veteránok is elvonultak, a tömeg oszlani kezdett, és mi is elindultunk a kölyökstadion felé. Itt kellett találkoznunk apámmal.

Szerencsére a kölyökpálya nem volt túl nagy, így könnyen megtaláltuk egymást. Jake azonnal a nagyapja nyakába ugrott:

- Szia, nagypapi! Menjünk, hogy jó helyünk legyen az alappontnál.

Már húzta is az öreget, rólunk teljesen megfeledkezett. Nevetve követtük őket, a fiam persze megtalálta a legjobb helyet, és izgatottan figyelte, ahogy a csapatok bemelegítenek. Hangosan ráköszönt az edzőjére, aki szintén kint volt, hisz ő volt a serdülőcsapat trénere is. A férfi mosolyogva köszönt vissza, és már ment is a dobójátékoshoz, hogy még ellássa néhány hasznos tanáccsal. Mi is leültünk a padra, és vártuk a kezdést.

Végre volt lehetőségem rendesen körülnézni a pályán. A város most tavasszal újította föl, megnyertek egy állami támogatást. Rég ráfért már a renoválás, a régi padok ki voltak már síkosodva a sok üléstől, és néha egy-két szálka is betévedt az óvatlan nézők hátsójába, a játéktér pedig siralmas volt.

Most minden pad vadonatúj volt, és a pályát frissen ültetett fű borította, a futóterületet pedig néhány hete salakozták.

Jake felém fordult, és érdeklődve nézett:

- Ugye szép lett? – kérdezte.

- Igen, nagyon. – feleltem. – Itt igazán jó lesz majd játszani. Remélem, minden meccset megnyertek.

- Az biztos – mondta határozottan. – És a büfét még nem is láttad.

Lenéztem rá, és a szeme csillogásából sejtettem, mit akar.

- Azt mondod, nézzem meg?

- Aha – vigyorgott. – És visszafelé hozhatnál nekem kólát.

- Meg gondolom, egy hatalmas hot dog is jólesne.

- Ez nem kérdés.

- Oké. Karen, elkísérsz? – álltam fel, a barátnőm pedig nevetve kacsintott Jake-re.

- Rendben, menjünk.

A büfé előtt hatalmas sor állt, de úgy tűnt gyorsan haladunk, mert legalább öt középiskolás kisegítő szolgált ki. Valóban nagyon szépen felújították ezt is. Minden felszerelés teljesen új volt, és a díszítés is magáért beszélt. A legapróbb konfetti is a csapat színeit tükrözte. A Los Angeles-i szurkolók halkan álltak sorba, míg a hazai csapat drukkerei hangosan éltették a játékosokat.

Ahogy alaposabban megnéztem, láttam, hogy két elkülönített sor volt, a vendégeknek külön kiszolgálás jutott, és így még gyorsabban haladtunk. Nézegettem az embereket, és szinte fel sem fogtam, csak amikor megláttam, hogy a hosszú, fekete hajú férfiakat vizslatom, hogy keresek valakit. Nem tudom, mire számítottam, hisz L.A. egy hatalmas metropolisz, miért jönne ő ide egy csapat labdát dobáló kölyök miatt. Esélyem sincs, hogy találkozzam itt vele, de valahol mégis erre vágytam.

Közben sorra kerültünk, kikértem a hot dogokat, és az üdítőt, fizettem, Karen-nel felnyaláboltuk az ételt, és mosolyogva indultunk vissza a lelátó felé.

- Szia, Nit! – a kellemesen búgó, rekedt hangtól megtorpantam, és majdnem eldobtam a kezemben lévő ételt.

- Matthew? – fordultam meg lassan.

A lábam gumivá vált, a gyomrom remegni kezdett, és úgy éreztem, a levegő hirtelen elillan a környezetemből. – Hogy kerülsz te ide?

- A keresztfiam a csapatban játszik, nem hagyhattam ki egy ilyen fontos mérkőzést – vigyorgott.

Sejtettem, hogy csak terel, de nem érdekelt. Hirtelen menekülni akartam. Egészen addig a pillanatig, amíg nem vált valóra az álmom, úgy éreztem, a nyakába borulnék, ha meglátnám, de most, hogy itt állt előttem, pánikba estem.

Csak azt éreztem, hogy Karen erősen a karomba markol, és Matthew felé taszigál:

- Ugye nem akarsz elszaladni? – súgta a fülembe.

- Mi van veled, Kedves? Hogy vagy mostanában? Megkaptam a tegnapi üzenetedet, és nagyon örültem neki – mosolygott Matthew kedvesen. Pont olyan volt, mint az álmaimban.

A haja lazán omlott le a hátán, a szűk póló tökéletesen kirajzolta az izmait, és a farmer feszesen simult rá. Szinte láttam alatta a lényeget.

A kezem remegett, alig tudtam megtartani, ami benne volt. Karen megkegyelmezett, és elvette tőlem, aztán mosolyogva hátrálni kezdett:

- Én visszamegyek a többiekhez.

- De ha lepakoltál, gyere vissza! – szóltam utána rémülten. – Még szeretnék körülnézni az öltözőknél, és félek, hogy egyedül eltévedek.

Úgy nézett rám, mint egy idiótára, de aztán kurtán biccentett. Láttam, hogy dühös, de nem reagáltam rá.

- Oké – mondta végül, és elfordult.

- Szóval? – nézett rám Matthew. – Hogy vagy mostanában?

- Remekül – feleltem, és igyekeztem közömbös hangnemet megütni. – Veled mi van? Hallottam a hírekben, hogy lezárult az ügy. Gratulálok!

- Kösz – mondta halkan. Láttam, hogy kissé csalódott.

- Szóval a keresztfiad játszik – mondtam, hogy eltereljem a figyelmét.

- Igen, és nem hagyhattam ki.

- És eszedbe se jutott, hogy Tulsa miatt, vagy miattam gyere, igaz? – a szívem zakatolt. Miért kérdezgetek ilyeneket tőle? Mit várok? A végén még én provokálom őt. Rettegve jöttem rá, hogy az énem egyik fele pontosan ezt akarja, összebújni vele, és újra érezni őt.

- Tudod Nit, a szívem mélyén reméltem, hogy összefutunk, de realista voltam. Nem sok esélyt láttam arra, hogy ebben a kis időben, egy ekkora városban te is itt leszel. De nagyon szerettem volna, és látod sikerült. Csak akarnom kellett.

- Butaságokat beszélsz – motyogtam. – Az akaratoddal nem irányíthatod a sorsot.

- Ez igaz – simogatta meg az arcomat, és gyengéd erőszakkal felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. – De én nagyon erősen akartam, és reméltem, hogy láthatlak.

- Miért? – kérdeztem elcsukló hangon.

- Tényleg nem érted? – kérdezte, és közelebb hajolt. – A sors akarata. Nekünk itt ma találkoznunk kellett.

Nagyot nyeltem, de nem feleltem.

- Nincs kedved eltűnni innen? – búgta a fülembe.

- Amint láttad, nem vagyok egyedül, nem hagyhatom itt a többieket. És mégis hova mennél? Szeretnél esetleg egy idegenvezetőt, hogy körülnézz a városban?

- Nem. Arra gondoltam, hogy megmutathatnád a lakásodat, és találhatnánk valami kellemes elfoglaltságot. – a hangja nem volt nagyképű, sőt inkább sóvárgást éreztem belőle. Legszívesebben a nyakába borultam volna, tudtam, hogy nem csak a kanos ösztönei hajtják, de erősnek kellett maradnom.

- Vannak álmok, amik nem teljesülhetnek – suttogtam rekedten.

- De hát te is akarod, látom rajtad, úgy remegsz utánam, hogy fáj látni.

- Ez nem a te gondod. – mondtam, kihúztam magam, és hátráltam egy lépést.

- De igen, ha miattam van.

- Kicsit sokra tartod magad.

- Én nem hiszem – nyögte.

Utánam nyúlt, megragadta a derekamat, és magához rántott. Olyan gyors volt, hogy képtelen voltam tiltakozni. Vadul megcsókolt, és én éreztem, hogy az ellenállásom elpárolog. Erőtlenül toltam el magamtól, és végül elengedett.

- Mit művelsz? – ziháltam.

- Talán szégyellsz? – az ő hangja sem volt nyugodtabb, ahogy megbántva nézett rám.

- Istenem, dehogy! De itt annyian vannak, ez nem illendő.

Halkan felnevetett, és átölelt. A fejemet a mellkasához húzta, és a hajamba csókolt.

- Miért ellenkezel? Miért nem hagyod, hogy veled legyek?

- Mert nem lehetsz velem – mondtam csendesen.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy te az ország másik végében élsz, teljesen más körökben mozogsz, és…

- Te félsz, Kicsim! – mondta kedvesen, és megint felemelte az államat.

- Dehogy félek – motyogtam, de saját magamnak se voltam elég meggyőző.

- Pedig félsz. Csak nem értem, mitől.

- Igen, igazad van – mondtam. – Félek, hogy megint összetörik a szívem.

- Én nem fogom összetörni, ígérem – suttogta lágyan.

- Ugyan már! Mégis meddig tarthat ez? Egy hónapig? Kettőig? Esetleg egy évig? Mindketten bele fogunk fáradni, és akkor csak fájni fog.

- Ezt nem tudhatod – simogatta az arcomat. - Nem gondolhatod komolyan, hogy ez közénk állhat. A távolság nem, meg tudjuk oldani.

- Nem, Matt! Nincs mit megoldani – elhúzódtam, és kimondtam életem egyik legnagyobb hazugságát. – Nem tudom, mit remélsz. Már mondtam neked, én nem akarok tőled semmit. Fogd fel, hogy barátságon kívül köztünk semmi sem lehet, ráadásul ebbe is csak azért mentem bele, mert annyira nyomultál.

Megfordultam, és a lelátó felé futottam, csak reméltem, hogy nem jön utánam. A könnyeimen át még láttam, hogy Karen döbbenten áll mögöttem, de nem álltam meg. A lelátó előtt elfordultam, és a mosdók irányába futottam. Nem akartam, hogy Jake, vagy apám így lássanak.

Matt:

Megrökönyödve álltam, és néztem, ahogy elfut. Ha felpofoz itt a nyilvánosság előtt, az sem lett volna megalázóbb, és nem fájt volna ennyire. Nyelnem kellett, hogy ne üvöltsek utána, de sikerült visszafognom magam. Inkább elindultam utána, nem hagyhattam, hogy így menjen el.

Néhány lépés után valaki elém állt.

- Szia, Matthew!

- Karen? Szia! – morogtam, és megpróbáltam kikerülni.

- Jobb, ha most hagyod őt! – mondta a lány.

- De…

- Matthew, én ismerem őt. Láttam, hogy nagyon felzaklatta magát, ha most próbálnál beszélni vele, akkor biztosan tönkretennél mindent.

- Tessék? – lenéztem, és furcsa megértést láttam a szemeiben.

- Anita kedvel téged, de még saját magának sem meri beismerni.

- Én csak egy esélyt szeretnék, hogy megismerjem – nyögtem keserűen. – Nem értem, miért taszít el magától folyton. Hogy miért fél ennyire?

- Mert egyszer már szeretett, és átélt egy nagyon nagy fájdalmat, én megértem, hogy fél újra kitárni a szívét.

- De én nem akarom bántani. Azért mert valaki piszkosul bánt vele…

- Senki sem bánt vele rosszul – mondta meglepve Karen. – Honnan vetted ezt a hülyeséget?

- Anita mondta még L.A-ben, hogy… Nem érdekes – mormoltam. – Én csak azt szeretném, hogy…

Elhallgattam, és tanácstalanul néztem magam elé, aztán Karen felé pillantottam.

- Mondd meg, mit tegyek, hogy megnyerjem őt?

- Tényleg komolyan ezt akarod? Ugye nem csak a büszkeséged hajt? Mert ha mégis így van, akkor megismerheted a bennem lakó zsebgyilkost.

Annyira elszánt volt a hangja, hogy minden keserűségem ellenére mosolyogni kezdtem.

- Hidd el, tényleg nem akarom bántani. Azt szeretném, ha nem kellene sírnia, és mosolyt látnék a szemében.

- Akkor segítek neked – nézett rám komolyan. – De ha összejöttök, és elmondod neki, letagadom.

- Komolyan megtennéd? – néztem rá hálásan.

- Látom, hogy tényleg akarod, és szeretném már boldognak látni Anitát. Úgyhogy nagyon vigyázz, hogy mit csinálsz!

- Ha rajtam múlik, akkor fürdeni fog a boldogságban – bátortalanul felé emeltem a karom, ő pedig kedvesen átölelt.

- Add meg a számodat! – mondta, és mosolyogva vette el a névjegykártyámat.

- Gondolod, hogy rossz ötlet lenne, ha utána mennék? – kérdeztem. – Talán mostanra megnyugodott.

- Nem hiszem – felelte. – Most inkább hagyd őt, és talán néhány napig a chatet is mellőzd. Hagyd, hogy lecsillapodjon!

- Értem – sóhajtottam szomorúan.

- Hé. Segítek, nyugodj meg! Rendben?

- Rendben.

- Most mennem kell, mielőtt gyanút fog – nézett rám a lány. – És hamarosan kezdődik a meccs is. Szia!

- Szia! – suttogtam.

Figyeltem, ahogy távolodik, és keserédes érzés járt át. Nem tudtam a játékra figyelni, egész idő alatt őt kerestem a szememmel, de a lelátó túl zsúfolt volt.

Dylan aggódva figyelt, de nem mondtam neki semmit. Sajnos a csapat vesztett, így a hazaút sem telt jó hangulatban, és most én sem voltam a helyzet magaslatán, pedig máskor ilyenkor mindig én ráztam helyre a srácokat. Ma azonban csendesen ültem, a gondolataim Tulsa-ban maradtak, és már tudtam, hogy valami mást is otthagytam.

Anita:

Nehezen vettem a levegőt, pedig össze kellett szednem magam, Jake nem vehet észre semmit.

Megmostam az arcomat, és belenéztem a tükörbe.

- Őrült vagy – mondtam magamnak csendesen. – El kell felejtened! Annyi jó pasi él itt helyben, miért vágysz egy ilyenre, aki úgysem lehet teljesen a tied?

Az utolsó mondatot csak magamban mondtam, mert kinyílt az ajtó, és bejött néhány csitri. Nem hiányzott, hogy bolondnak nézzenek.

Talán azért, mert ő lenne a tökéletes – haragudtam a belső hangra. Mindig pontosan tudta, mik a kétségeim, és mindig megkérdőjelezte. De sajnos igaza volt.

Megráztam a fejem, nagyot sóhajtottam, és kifordultam a mosdóból. Lassan visszasétáltam a lelátóhoz, és leültem Jake mellé.

Karen is akkor ért vissza, és furcsán nézett rám.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Igen – feleltem kurtán, és intettem, hogy majd később beszélünk.

Jake jóllakottan nyújtózott, és belém karolt:

- Szerintem mi fogunk nyerni – mondta izgatottan, és az eredményjelző felé mutatott.

- Még sok van hátra – néztem rá, és mosolyt erőltettem az arcomra.

- De Steve minden ütőjátékosukat kiejti. Nézd, milyen jól dob!

Odafordultam, és még épp láttam, ahogy a fiú egy erőteljes csavart labdával kiejti a Los Angeles-iek ütőjét. Hangos üdvrivalgás tört fel a nézők közt, közben láttam, hogy a másik tábor egyre elkeseredettebben bíztatja a csapatát. Nem voltak sokan, így a mieink hangja szinte teljesen elnyomta őket.

Egy idő után kezdtem összeszedni magam, és engem is elragadott a mérkőzés lendülete, együtt szurkoltam a többiekkel, de időnként a vendégek szektora felé néztem. Az egyik ilyen alkalomkor megláttam őt, ahogy csendesen ül, a mellette lévő férfi – akit felismertem a tévéből – az egyik elkapó játékost bíztatja. Lehet, hogy ő volt Matthew keresztfia? Hisz az kiderült, hogy a férfi és ő jó barátságban vannak.

- Gyerünk, Caleb! Üss egy hazafutást! – kiabált mellettem Jake.

Ez felrázott, nem foglalkozhatok mással. Itt van a fiam, ő az első, és Matthew-t éppen most építettem le, tehát jobb, ha kitörlöm a gondolataimból.

- Hajrá, Caleb! – csatlakoztam a fiamhoz, és amikor a fiú megütötte a labdát, és az messze kiszállt a játéktérről, együtt ugrottam fel a többiekkel, hogy tapsolva bíztassam őt.

A meccset végül mi nyertük meg, és a hatalmas ünneplés közepette minden másról elfeledkeztem. Jake leszaladt a pályára, hogy gratuláljon a srácoknak, én pedig utánasiettem, nehogy elkeveredjünk egymástól. Végül húsz perc elteltével sikerült elcsalnom őt, és átsétáltunk apám házához – szerencsére a stadion közelében volt, így nem kellett autókáznunk. Karen ment el a kocsiért, és mire megérkeztünk, ő már javában pakolászta a grillsütő mellé a hozzávalókat.

Jake az apámmal félrevonulva dobálni kezdett, mi pedig négyesben nekiláttunk elkészíteni a vacsorát. Doris és Debbie vállalták, hogy felügyelik a grillt, és szépen sütögették a húsokat, Karen nekilátott a desszertnek, én pedig a felügyelete alatt a kínai sültrizst készítettem.

- Mondd csak! Honnan jött az ötlet? – kérdeztem.

- Milyen ötlet? – nézett rám.

- Hogy ilyen keleties kajákat csinálj. – sandán néztem rá, de állta.

- Csak megnéztem a szakácskönyvet, és ezek tetszettek meg. Már unom a hagyományos steaket.

- Remélem, apa is megeszi – vigyorogtam.

Ő is felkacagott.

- Szerinted a sertésbordát miért választottam? Annak csak a fűszerezése más.

- Jogos.

Belekóstoltam a rizsbe, és elégedetten csettintettem a nyelvemmel.

- Az biztos, hogy engem már ezzel megfőznél. Most már egy pasi is kéne neked, akit etethetsz.

- Bagoly mondja… – mormolt az orra alatt.

- Tessék? – néztem felé.

- Semmi – mondta gyorsan, és elfordult.

- Na, várjunk csak! Nem véletlen, hogy ilyen kajákat választottál. A doki, igaz?…

- Nem, illetve… tetszik, de nem azért választottam, és annyira nem is tetszik! – motyogta zavartan.

- Őt kerested, amikor megbetegedtél – mutattam rá a nyilvánvalóra.

- Igazából nem akartam az ügyeletet hívni, mert az ottani orvostól hidegrázást kapok, és csak az ő száma volt meg. Olyan aranyos volt, amikor kijött. Nem tudom, merre lakik, de perceken belül odaért, és olyan cuki volt, ahogy ápolgatott, meg aggódott értem. Amúgy lehet, hogy nem is érdeklem, azóta nem is hívott.

- Talán csak elfoglalt volt.

- Nem hiszem, hogy egy telefon olyan megerőltető lenne.

- Karen!

- Igen! Bejön nekem a doki. – bökte ki végül.

- Hát hívd fel te! – nógattam.

- Nem! Ha nem érdeklem őt annyira, hogy megkérdezze, mi van velem, akkor ennyi.

- De hiszen csak bevitt a kórházba – a szemébe néztem, a pillantása sok mindent elárult. – Jaaa, azt hiszem, értem.

Mosolyogva folytattuk a főzést, amikor Karen egyszer csak nekem szegezte a kérdést:

- Összevesztél Matthew-val?

- Tessék? – döbbenten néztem rá, a szemem hirtelen égni kezdett.

- Matthew. Tudod, az a dögös apacs, akivel L.A-ben úgy összemelegedtetek.

- Ja, nem. Csak megmondtam neki, hogy hagyjon békén, mert nem érdekel.

- Aha, és azért sírtad ki a szemed a mosdóban – mondta cinikusan.

- Karen, ne kezdjük el megint!

- De, és addig nem hagylak békén, amíg rá nem jössz, hogy ő az, aki kell neked.

- Kérlek – nyögtem, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. – Erre igazán nincs szükségem.

- Gyere velem! – a kezemért nyúlt, a kert végéhez húzott, és leültünk a hatalmas tölgyfa alatti padra.

Ez már akkor is ott állt, amikor kislány voltam, apa még egy kunyhót is épített az ágai közé, és volt egy kötélhíd, amin át tudtam mászni a szobámból. Istenem, mennyit lógtam odafönt a barátnőimmel. De már nem emlékeztem rá jó szívvel. Az utolsó néhány itt eltöltött évemben apám elől menekültem oda, amikor részegen jött haza. Még jó, hogy tériszonya van, és sosem mert utánam mászni. Jó pár verést, és ki tudja még mit úsztam meg a kunyhóban.

Aztán, amikor a középiskola után összeköltöztünk Aaron-nal, apám lebontotta a kunyhót, most már csak néhány rozsdás szög emlékeztetett rá, ami bennmaradt a fa törzsében.

- Karen, kérlek! Ne!

- Nyugi! – átölelt, és csendesen ringatni kezdett. – Jaj, nővérke, miért vagy ennyire makacs? Még én is látom, hogy mennyire szenvedsz. Tényleg nem kellene így bezárkóznod. Matthew komolyan érdeklődik utánad, és…

- Karen… komolyan mondom, hogy ha nem hagyod abba, befogom a szád. Értsd meg, hogy ehhez most nincs idegrendszerem.

- Oké, abbahagyom, csak ígérj meg nekem valamit!

- Mit?

- Hogy átgondolod. Ne zárd be az érzéseidet! Nem lehetsz boldog, ha mindenki elől elmenekülsz.

- Tudom, de… annyira nehéz! – sóhajtottam. – Olyan jól megvagyunk Jake-el.

- De te is tudod, hogy ez nem elég.

- De mi lesz, ha nem jönnek ki egymással? Ha Jake utálni fogja? Vagy Matt nem bírja majd elviselni őt? Nem akarom, hogy emiatt kelljen szakítanom vele.

- Ezt nem tudhatod. De meg kellene próbálnod.

- Nem tudom. Majd meglátom.

- Gondolkodsz rajta? – kérdezte.

- Igen.

- Lányok, kész a hús, ehetünk – Doris vigyorogva jött hátra. – Mi a baj?

- Semmi, csak lelkiztünk kicsit – mondtam. – Néha szükségem van egy kis fejmosásra.

- Az már igaz – nevetett.

Visszamentünk, és jóízűen belakmároztunk, még apámnak is ízlett az étel, mindenből evett, és láthatóan jól esett neki, hogy nincs egyedül. Csak az zavart, hogy az este közeledtével alaposan a pohár, meg az üveg fenekére nézett.

- Itt maradtok a tűzijátékra? – kérdezte kissé akadozó nyelvvel.

- Nem tudom – feleltem. – Lányok?

Őket nem zavarta, hogy apám már kellően spicces, élvezték a vicceit, úgyhogy belementem, bár folyamatosan készenlétben álltam, mert tudtam, hogy mikor várható a pillanat, amikor átbillen, és erőszakossá válik. Ezt szerettem volna elkerülni.

- Jake, szívem, mi a baj? – ültem le a fiam mellé, aki most kótyagosan ült a kerti asztalnál.

- Hányingerem van, anya – suttogta.

Azonnal a homlokára simítottam a kezem.

- Istenem, te lázas vagy! Máris megyünk haza.

Mire kimondtam, Jake már öklendezni kezdett. Alig értünk el a mosdóba, szegénykém a teljes vacsorát kiadta, utána pedig szédelegve támaszkodott hozzám.

- Nagyon rosszul vagyok – motyogta alig hallhatóan.

Karen látta, mi történt, és mire szóltam volna, már a fülén volt a telefon.

- Doktor Chien mindjárt itt lesz – lépett hozzánk pár perc múlva.

Felkaptam Jake-t a karomba, és bevittem a házba. Apa azonnal a gyerekszobába vezetett minket, és aggódva figyelte, hogy mi történik.

- Tudok segíteni? – kérdezte.

Meglepve néztem rá, mintha az ijedtségtől kijózanodott volna.

- Nem nagyon, de talán behozhatnál egy vödröt, hogy Jake-nek ne kelljen rohangálnia.

- Máris.

A következő rosszullétnél azonban Karen-en és rajtam kívül mind kimentek a szobából.

Ketten próbáltunk lelket verni a fiamba, aki egyre rosszabbul nézett ki. Végül alig negyedórával később meghallottuk a dudát. Karen leszaladt, hogy felkísérje az orvost.

11. fejezet

Doktor Chien alaposan megvizsgálta Jake-t, majd húsz perc múlva felém fordult.

- Jake összeszedett egy alapos influenzát, csak az első roham ilyen intenzív – beszéd közben Karen felé pillantott – holnapra már jobban lesz. Írok fel antibiotikumot, és lázcsillapítót, holnap reggel sürgősen ki kellene váltani. Most beadtam az első adagot, de nincs nálam több.

- Rendben, és köszönöm – mondtam csendesen, mert Jake szeme lecsukódott, és úgy tűnt, elaludt.

- Valószínűleg ugyanaz a törzs, mint amit Karen is elkapott. Gyorsan túl lesz rajta, csak pihenjen sokat, és egy pár napig maradjon ágyban.

- Értem.

Kiléptünk a szobából.

- Mivel tartozom? – kérdeztem.

- Semmivel – döbbent meg a férfi.

- De hát iderángattuk a szabadnapján, ráadásul ünnep van.

- Nem volt fáradtság, komolyan, úgyhogy ne is beszéljünk róla.

- Jó – motyogtam zavartan. – Akkor legalább hadd kínáljam meg egy itallal, doktor úr.

- Kérem, szólítson Daniel-nek, nem szeretem a hivataloskodást. És köszönöm, de nem iszom.

- Akkor egy üdítőt? Kérem, szeretném valahogy megköszönni, hogy ilyen gyorsan itt volt, és segített a fiamon.

Közben már nyúltam a pohárért, és a limonádés kancsóért.

- Rendben – mosolygott. – Azt elfogadom.

Gyorsan megitta, és már indult volna, amikor észrevettem, hogy Karen vágyakozva néz utána.

- Dokt… Daniel!

- Igen? – nézett vissza rám.

- Nagyon siet?

- Nem, miért? – kérdezte értetlenül.

- Kérhetnék öntől egy nagy szívességet?

- Miről lenne szó?

- Az a helyzet, hogy a barátnőimet én hoztam kocsival, de mivel Jake úgy tűnik, ma már nem lesz utazóképes állapotban, nincs kivel hazamenniük. Megtenné, hogy elviszi őket?

Kellően pofátlan voltam, de látszólag ez nem zavarta a férfit, sőt, mintha felcsillant volna a szeme.

- Persze, semmi akadálya – mosolygott.

A lányok gyorsan felugrottak a kanapéról, elköszöntek, jobbulást kívántak Jake-nek, és csatlakoztak az orvoshoz. Karen vetett még rám egy hálás pillantást:

- Köszönöm – suttogta, hogy csak én halljam.

Aztán mire észbe kaptam, már el is tűntek. Megnéztem Jake-t, most aludt, de az arca nagyon sápadt volt, és ahogy a pocijára simítottam a tenyeremet, éreztem a görcsöt. Szegénykém, lehet, hogy még nem vagyunk túl a nehezén. Megsimogattam az arcát, betakartam, és kimentem rendet rakni.

Láttam, hogy apám a kertben ül, és meredten néz maga elé. Csak amikor kimentem összeszedni a mosatlan tányérokat, akkor vettem észre a kezében a whisky-t. Nagyot nyeltem, amikor megláttam a szemeit, már ismertem, és tudtam, hogy elérkezett az a pont, amitől féltem. Gyorsan bevittem az edényeket a konyhába, és mosogatni kezdtem. Reméltem, hogy végzek, mielőtt bejön, és beosonhatok Jake mellé a szobába. A zárt ajtó általában megállította.

Most nem volt szerencsém, hallottam, ahogy tétova léptekkel bejön, és megáll mellettem.

- Jake hogy van? – kérdezte kásás hangon.

- Elaludt, de nincs jól – mondtam halkan.

- Sokáig tart még? – bökött a mosogató felé.

- Néhány perc.

- Nyugodtan hagyd itt, majd megcsinálom.

- Nem fáradtság – nem akartam ránézni, de éreztem alkoholbűzös leheletét, és elkapott a hányinger.

- Gyere, üljünk ki, és nézzük meg a tűzijátékot.

- Nem vagyok kíváncsi rá. Már elégszer láttam.

- Ugyan, kicsi Nit! Ne legyél ünneprontó! Olyan régen voltunk már így. Beszélgethetnénk.

- Ha ezzel végeztem, inkább bemegyek Jake mellé, hátha rosszul lesz.

- Nit, kicsikém. Ő most alszik, hagyd, és gyere velem! – remegve végigsimított a hátamon, és engem kirázott a hideg.

Felé kaptam a tekintetemet, és láttam benne az éhes sóvárgást. Nyelnem kellett, újra bevillantak a tinikori rémálmok, és gyorsan elhúzódtam.

- Megyek, megnézem Jake-t – motyogtam.

Apám utánam nyúlt, és megfogta a karomat.

- Hagyd őt aludni, Nit! Csak rosszabb, ha felébred, gyere, szórakozzunk kicsit!

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, apa! – mondtam most már rémülten.

Valahogy sikerült kiszabadulnom a szorításából, és felrohantam a szobámba. Ahogy becsuktam az ajtót, Jake felmordult:

- Anya?

- Itt vagyok, szívem. Felébredtél? – igyekeztem elrejteni a hangom remegését.

- Igen – motyogta, és óvatosan felült. – Menjünk haza!

- Elmúlt a hányingered?

- Igen, azt hiszem. Most nem érzem.

- Rendben, kicsim, akkor gyere!

Felsegítettem, és kibotorkáltunk a szobából.

- Képes voltál felkelteni? – dörrent rám apám.

- Ő ébredt fel – mordultam vissza. – Hazamegyünk, jobb, ha otthon vagyunk, ha esetleg rosszul lenne.

- Tudod Nit, most csalódtam benned. – mondta. – Azt hittem, szereted az apádat.

- Most jelenleg gyűlöllek, és ne várd, hogy részletezzem, mert annak nem lesz jó vége.

Kimentünk a házból, és miután a gyerekülést előrehoztam, Jake kábán beült, meg se vártam, hogy apám elköszönhessen, máris indítottam, és remegő tagokkal húztam el a ház elől.

Jake félig aludt a hazaúton, és én örültem, nem lett volna jó, ha a kocsiban jön rá a rosszullét, és így meg is tudtam nyugodni.

Miután némi ügyetlenkedés után sikerült lefektetnem, én is berogytam az ágyba, és utat engedtem az érzelmeimnek. Most jött ki rajtam minden, a félelem, gyűlölet, harag, undor, fájdalom, és a kétségbeesés. Az utolsó kettő kivételével mindet apám iránt éreztem. Tisztában voltam azzal, hogy most megint hónapokig nem fogok még a ház közelébe sem menni. Megadtam apámnak az esélyt, hogy rendezzük a viszonyunkat, de sajnos most sem csalódtam benne. Hányinger kerülgetett, ahogy felidéztem, amint a nevemet mondja: „Kicsi Nit!” Alig vettem észre a lecsorduló könnyeket, dühös voltam magamra, anya megmondta, hogy ez lesz a vége, de én nem akartam elhinni. Azt mondtam neki, ha többen leszünk, nem fog próbálkozni, és végül is igazam volt, csak azzal nem számoltam, hogy a végén kettesben maradunk, és ő megint annyit fog inni. Amíg a lányok ott voltak, tartotta magát, de aztán belehúzott. Istenem, felnőtt nő vagyok, de még mindig annyira naiv tudok lenni. Karen-nek igaza volt, egy nagy gyerek voltam, hiányzott mellőlem valaki, akire támaszkodhattam.

Érettségi után azért menekültem otthonról, mert apa már akkor is sokszor viselkedett így, anya pedig gyenge volt, hogy ellenszegüljön neki. Annyit tudott segíteni, hogy amikor befejeztem a sulit, és felmerült, hogy Aaron-nal összeköltözzünk, ő segített pakolni. Még mindig emlékeztem a beszélgetésünkre:

„- Anya, nem hagyhatlak itt! Ki fog készíteni.

- Nyugodj meg, szíven! Amint elindultatok, én is megyek.

- Mégis hova? Nincs senki, akihez mehetnél.

- Jöjjön velünk, Mrs. Hanson! – mondta Aaron határozottan. – Nálunk van elég hely.

- Kedves vagy, fiam, de soha ne ajánld fel az anyósodnak, hogy lakjon veled. Néhány napig elleszek Jahanna-nál, és keresek egy kis lakást. Van félretett pénzem, amiről apád nem tud.

- Jaj, anya! – suttogtam, és átöleltem. – Szeretlek.

- Én is kicsim. Minden rendben lesz.”

De a dolgok nem alakultak ennyire fényesen. Anya sokáig csak kínlódott, még jó, hogy a barátnője megtűrte őt a lakásában, amíg nem talált saját otthont, de apa hónapokig zaklatta még, mielőtt kimondták a válást. Végül aztán kénytelen volt belenyugodni. Évekig nem is beszéltem apámmal, csak amikor megjelent Aaron temetésén. Akkor azt mondta, megváltozott, és mivel Jake kedvelte, nem akartam elszakítani az egyetlen férfitól, aki az életében szerepet játszhatott. Most örültem, hogy a fiam nem volt a tanúja a kis afférunknak, de megfogadtam, hogy nem engedem többet apám közelébe.

Nem hagyom, hogy bántson titeket – Matthew hangja búgva, megnyugtatóan bizsergette az érzékeimet. – Ha engeded, hogy mellettetek legyek.

Nincs értelme – suttogtam, de közben felé fordultam. – Istenem, bár egyszerűbb lenne minden.

Csak rajtunk múlik, Kedves! – suttogta.

Bár igazad lenne…

Fáradtan nyitottam ki a szemem, de az agyam kattogott.

- Anya!

Kipattantam az ágyból, és a másik hálóba rohantam.

- Itt vagyok, édesem! Rosszul vagy?

- Hánynom kell – nyögte.

Felkaptam a lavórt, és segítettem neki. Aztán adtam neki egy lázcsillapító kúpot, és mellé bújtam.

- Maradj velem – motyogta félálomban.

- Persze, hogy itt maradok veled – simogattam az arcát, és aggódva figyeltem őt.

Jake állapota szerencsére néhány nap alatt sokat javult, anya átjött – mint mindig – hogy ne kelljen otthon maradnom. Én pedig folyamatosan Karen-t nyúztam. Mindent tudni akartam arról, hogy mi történt, miután elmentek apától, de egy ideig keményen tartotta magát. Szerencsére ez elvonta a figyelmét rólam, és nem nyúzott Matthew-val kapcsolatban. Végül pár nappal később megtört:

- Oké, igen, hálával tartozom neked – nevette el magát. – Daniel kirakta a lányokat, aztán elindultunk haza, de közben elkezdődött a tűzijáték, és megnéztük.

- Oh, igen? – mosolyogtam rá sejtelmesen, ahogy beleharaptam a szendvicsembe. A kávém már rég kihűlt, de nem érdekelt. – És? Mesélj tovább!

- Kifeküdtünk a motorháztetőre, olyan volt, mintha tizenöt éves lettem volna, nem huszonöt – felsóhajtott, és ábrándosan elnézett előre, a néhány korai vendég már javában a szorgos kezek gyűrűjében várta a szépülést.

- Találkoztok mostanában? – kérdeztem, de meg sem hallotta. – Karen?

- Csodásan csókol – suttogta.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Mi? – nézett rám.

- Azt mondtad, megcsókolt?

- Kimondtam? – pirult el.

- De ki ám! – csillant fel a szemem. – Nocsak, nocsak! Karen szerelmes?

- Nem, dehogy! – tiltakozott. – Csak annyira hirtelen történt, fel sem fogtam, de…

- Mit mondott? Felhív majd? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem… ő is zavarba jött, gyorsan hazavitt, aztán már ment is – motyogta, és élesen a hátam mögé nézett.

Doris és Debbie közeledtek kacarászva, és egy katalógust nézegettek.

- Mit néztek? – kérdeztük egyszerre.

- Itt az új katalógus, most válogatjuk össze az őszi színeket.

- De még csak nyár közepe van – mosolygott Karen.

- Időben be akarom szerezni a készletet, nehogy a többiek lecsapjanak rá. Így majd azt mondhatom, hogy ők utánoznak engem, nem én őket.

- Ügyes – csettintettem.

- Szemfülesnek áll a világ – vigyorgott Doris.

- Lányok, arra gondoltunk – mondta Debbie, és leült mellénk. –, hogy meg kéne köszönnünk a doktor bácsinak, hogy segített.

- Mire gondolsz? – kérdezte gyanakodva Karen, és láttam, hogy megremeg a keze.

- Mit szólnátok, ha a pénteki biliárdestére őt is meghívnánk, már, ha nem lesz ügyeletes?

- Jó ötlet – értettem egyet. – Még ma felhívom. Karen, ideadod a számát?

- Pe-persze – nyögte, és mogorván nézett felém.

- Akkor ezt megbeszéltük – nevetett a két lány, és már mentek is a helyükre.

- Ez mi volt? – csattant fel Karen, amint kettesben maradtunk.

- Valahogy fel kell hívnom, és csak te tudod a számát – feleltem ártatlanul.

- Tudod, mire értem! Direkt csinálod?

- Mi a baj? Ha én hívom el, akkor nem lesz gyanús a dolog, ott aztán találkoztok, és ki tudja… Csak segítek egy kicsit.

- Aha – morogta. – És magadon mikor óhajtasz segíteni?

- Ne kezdd újra!

- Jó, nem szóltam, egyelőre. De nem hagyom annyiban.

- Ez most fenyegetés? – néztem rá sandán.

- A legnagyobb mértékben – felelt, és rám kacsintott, ahogy elhelyezkedett a saját helyén. Figyeltem, ahogy az első vendége megérkezik, de aztán már hátramentem a kozmetikus pulthoz, és mosolyogva köszöntöttem az első kuncsaftot.

Az ebéddel gyorsan végeztem, és reméltem, hogy nem zavarom az orvost a telefonnal. A második csengés után felvette:

- Halló, tessék?

- Jó napot, Daniel! Anita Hanson vagyok.

- Oh, jó napot! Minden rendben van Jake-el?

- Persze – mosolyogtam. – A lehető legjobban, gyorsan gyógyul. Ezért is hívtam. Szeretném megköszönni a segítségét.

- Ugyan, nem vártam köszönetet, örülök, hogy segíthettem.

- Igen, de én azért szeretném, valahogyan meghálálni. A lányokkal arra gondoltunk, hogy ha van kedve, eljöhetne velünk biliárdozni. Havonta egyszer kirúgunk a hámból, most pénteken is. Velünk tart?

- Jól hangzik. Egy pillanat, megnézem a beosztásomat. Elvileg szabad vagyok, de már megbeszéltem néhány barátommal, hogy kiruccanunk.

- Nyugodtan hozza őket is, ha belemennek – mondtam gyorsan. Azonnal beindult az agyam, egy görbe este a lányoknak, biztosan örülnének neki.

- Megkérdezem őket. Visszahívhatom később?

- Persze, a mobilomon elér, vagy ha mégse, megadhatom Karen számát is.

- Azt már megkaptam, köszi. Akkor majd jelentkezem.

- Rendben, várjuk, és viszlát, pénteken.

- Igen, viszlát – nevetve bontotta a vonalat, én pedig diadalmasan néztem a három kíváncsian várakozó lányra. – Karen, a te számod már megvan neki?

A kérdésem annyira kötekedő volt, hogy Doris és Debbie kacagva fordultak el az asztaltól.

- Oké, le lehet szállni rólam, amikor beteg voltam, csak őt tudtam riasztani, biztosan elmentette, amikor hívtam – duzzogott a barátnőm pipacspirosan. – Ezért még számolunk – suttogta felém.

Megvontam a vállam, és mosolyogva folytattam az ebédet.

- És? – néztek rám.

- Milyen és? – kérdeztem ártatlanul.

- Jaj, ne csigázz már! – mordult fel Karen. – Eljön? Mit mondott?

- Ja, még nem adott választ. Meg kell beszélnie a barátaival, már terveztek valamit péntekre. Azt mondta, megbeszéli velük, és jelentkezik.

Láttam, ahogy Karen pillantása szomorúvá válik, feltűnés nélkül megfogtam a kezét, és megszorítottam.

Nem akartam megszólalni, mert a másik két lány a fülét hegyezve figyelt minden apró rezdülést. Nem akartuk kihagyni őket a dolgokból, csak ők ketten sokkal könnyedebben vették az életet, és a mi vergődésünktől a hátukon állt a szőr. Nem akartam, hogy egész délután Karen fülét rágják, épp elég volt látnom, hogy mennyire mélyen érinti a dolog a barátnőmet. Kezdtem gyanítani, hogy végre őt is megtalálta a szerelem. Voltak ugyan barátai, nem fogadott épp szüzességet, csak igazán senki sem ragadta úgy magával, hogy kikössön mellette. De most azt vettem észre, hogy a legapróbb dolgokat is komolyan veszi, ami kapcsolatos Daniel-el. A beszélgetésünk alatt úgy csüngött a szavaimon, mint egy kíváncsi kislány, amikor az anyukáját lesi, várta a férfi reakcióját, és ahogy megtudta, hogy nem adott választ, szinte láttam a könnyeket a szemében.

Arról már nem is beszélve, hogy milyen álmodozva nézett maga elé a reggelinél, amikor felidézte azt a bizonyos estét.

Igen, Karen érzelmei egyértelműen életre keltek, köszönhetően Daniel-nek, és csak remélni tudtam, hogy a férfi is hasonlóan érez iránta. Megfogadtam, hogy ha úgy alakul, beszélek vele. Nem engedem, hogy megbántsa a barátnőmet, ha nem komolyak a szándékai, akkor rövid úton leépítem Karen mellől, mielőtt a barátnőm összeroppan.

Amikor végeztünk, lassan álltam fel, hogy a lányok előre mehessenek, és visszahúztam Karen-t.

- Figyelj, nem mondott nemet, és a hangjából úgy tűnt, örült a hívásnak.

- Tényleg? – nézett rám. Annyira vágyakozó volt a pillantása, hogy mosolyognom kellett.

- Nem mondanám, ha nem így éreztem volna. Tudod, hogy nem szoktam kamuzni. Ebben meg főleg nem fogok.

- Jó, tudom – ölelt át. - Csak… ááá, hagyjuk!

- Nem, ne hagyjuk! Mi bánt?

- Semmi, csak Daniel annyira… felkavar. Amikor meglátom, alig kapok levegőt, és remeg mindenem. Butaság, olyan vagyok, mint egy csitri.

- Szerintem ez azt jelenti, hogy sokat jelent neked – mondtam határozottan.

- Nem is ismerem őt.

- Nem hallottál még a kémiáról?

- Miről?

- Arról a kémiai vonzódásról, ami két ember közt kialakulhat. Szerelem, azt hiszem, ez a neve. Amikor nem tudod kontrolálni magad, és minden porcikád a másikra vágyik, akkor is, ha világok állnak köztetek.

- Komolyan hiszel ebben? – nézett rám.

- Igen, mert megtapasztaltam.

- Te is így érzel Matthew iránt?

-  Én… nem… én… – hebegni kezdtem, de aztán gyorsan megtaláltam a hangom. – Most rólad, és Daniel-ről beszélek. Látom rajtad a jeleket. Totál úgy viselkedsz, mint, aki elveszíti a valóságot, amint meghallja a nevét.

- Lehet, hogy igazad van, tényleg ilyeneket érzek – sóhajtotta. – Remélem, igent mond.

- Szerintem biztosan.

Mintha a szavaimat akarná igazolni, megszólalt a mobilom.

- Hello, Daniel vagyok!

- Oh, hello Daniel!

- Beszéltem a barátaimmal, és benne vannak a dologban.

- Remek! – csillant fel a szemem, és Karen-re kacsintottam. – Akkor megbeszélhetnénk, hogy mikor, és hol találkozzunk.

- Igen, az a helyzet, hogy én hatig dolgozom, utána még szeretném rendbe szedni magam, de szerintem nyolc körül összefuthatnánk. Karen is jön?

- Persze – villant a szemem a barátnőm felé.

- Akkor mi lenne, ha ott összeszednénk magukat.

- Titeket, oké? És remekül hangzik, akkor pénteken nyolckor Karen-nél várunk titeket.

- Rendben, megbeszéltük.

Bontottuk a vonalat, Karen-re néztem, és válaszoltam a fel nem tett kérdésére:

- Megkérdezte, hogy te is jössz-e.

- Istenem! – suttogta csillogó szemmel.

- Még ne éld bele magad semmibe, de szerintem ez jó jel.

- Mikor lesz már péntek? – kérdezte, és remegő kézzel átölelt.

12. fejezet

A hét villámgyorsan repült el, még az esték is szinte elillantak. Jake még nem épült fel teljesen, de szerencsére minden rendben volt, esténként anya hazament, és miután lefektettem őt, leültem a géphez. Ideje volt elintézni a nyaralást, a lányokkal megbeszéltük, hogy követjük a „Ha már lúd, legyen kövér!” mottót, és luxus szállodát keresünk. A nyereményből bőven futotta rá, és mindnyájunkra ráfért a kényeztetés. Összegyűjtöttem jó néhányat, és megmutattam nekik. Végül kiválasztottuk a Sheraton Dreamland-et, ami ugyan nem Kairóban volt, hanem húsz kilométerrel messzebb, de csodálatosnak tűnt, és nyugalmasnak, ami fontos szempont volt a választásban. Ráadásul itt kínáltak egy olyan lehetőséget, hogy a szállodalánc kétnapos utazást biztosít Luxor-ba, és ott is hasonló ellátást kaphatunk. A lányok ujjongva fogadták a lehetőséget, így aztán csütörtök este elintéztem a formalitásokat. Lefoglaltam az utat, átutaltam a költségeket, és mosolyogva dőltem hátra a széken. A másik szobából kihallatszott Jake egyenletes szuszogása. Megnyugtató volt hallani, hogy már nem szörcsög a kis orra, és rendesen kap levegőt. Nem örültem volna, ha a betegség miatt le kellett volna mondanom az utat.

Utánaolvastam a dolgoknak, és láttam, hogy jó pár oltást kell beszereznünk. Majd megbeszélem Daniel-el, így legalább Karen a közelében lehet, és talán sikerül nekik valami. Felírtam, hogy mit kell beszereznünk, aztán ki akartam kapcsolni a gépet, de a kisördög belém bújt. Beléptem a társasági oldalra, és keresgélni kezdtem. Matthew látszólag nem volt fönt, de ezt nem is bántam. Nem akartam beszélni vele, de ugyanakkor furcsán rosszul éreztem magam.

Valahol mélyen éreztem, hogy a találkozásunkkor nagyon udvariatlan voltam vele, de akkor úgy éreztem, ha engedek neki, akkor megint elfeledkezek minden egyébről, és az ágyamban kötünk ki. Már a gondolattól is bizsergés járt át, és fájdalmasan szép emlékek ötlöttek föl bennem. Los Angeles úgy tűnik, sok mindent megváltoztatott. Lassan el kellett ismernem, hogy az életem egy szakasza véget ért. Elengedtem Aaront, és a szívem nyitva állt, készen egy új kapcsolatra. A baj csak az volt, hogy máris erőteljes támadásnak volt kitéve. És az édes ostromnak egyre nehezebben álltam ellen. Bármennyire tiltakozott az agyam, a testem, és legnagyobb rémületemre, a szívem akarta őt.

- Istenem, Matthew! Mit tettél velem? – sóhajtottam.

Kikapcsoltam a gépet, és aludni mentem.

Péntek este hét óra. A lányokkal már javában készülődtünk, izgatottan vártuk Danielt és a barátait. Pontosabban a lányok Karen-el az élen, én most úgy éreztem magam, mint egy fölös kerék. Nem hittem, hogy Daniel barátai közt lenne olyan, aki feldobhatná az én estémet, bár ezt őszintén szólva nem is szerettem volna. Senkire sem néztem úgy, hogy bármit is várjak tőle. Kissé lehangolt voltam, most nem vártam annyira az estét, mint máskor.

Végül pontban nyolckor kopogtak az ajtón, Karen felugrott, hogy kinyitja, de Doris visszafogta:

- Csak nyugi! – mondta csendesen. – Ha úgy ugrasz, mint egy éhes vad, akkor nyeregben érzi magát. Szépen lassan.

Karen megfontolt, kissé eltúlzott léptekkel az ajtóhoz ment, miközben mi halkan kuncogtunk a nyilvánvaló szarkazmuson, és szélesre tárta az érkezők előtt. Rögtön éreztem, hogy igazam van, Daniel és a két barátja mosolyogva léptek be.

- Hello – köszönt a férfi, ahogy megláttak minket. – Ők itt a barátaim, Hank és Rick.

- Sziasztok – köszöntünk rájuk, és Karen gyorsan bemutatott minket is.

Nem húztuk az időt, azonnal elindultunk Daniel a saját kocsijával követett minket. Gyorsan megérkeztünk, bár a forgalom erős volt, de ismertem a kerülőutakat.

Elfoglaltuk az asztalt, és kikértük az italokat. Doris már készült felpakolni a golyókat, amikor Rick kedves mosollyal mellé állt:

- Segíthetek?

Doris pajkos pillantással hagyta, hogy a férfi segítsen neki a golyókat megfelelő sorrendben elhelyezni a keretben, aztán közösen igazították el az asztalon.

Karen már készenlétben állt, hogy nyisson, és Daniel a közelében sündörgött. A barátnőm számomra észrevehetően ügyetlenül kezdett, alig tudtam visszafogni a nevetésemet, amikor megjátszott morgolódással toporgott a rossz nyitás miatt. Daniel kedves mosolya láttán azonnal megértettem, mi a célja. A férfi azonnal felajánlotta a segítségét. Aztán már csak Debbie-t figyeltem, ahogy ő is lecsap. Már csak én álltam ott árván, és most kezdtem azt érezni, hogy mennyire nem illek ide. Lassan odaléptem Karenhez:

- Csajszi, nagy gond lenne, ha lelépnék?

- Mi a baj? – nézett rám aggódva.

- Semmi, csak fáradt vagyok. – igyekeztem elrejteni a rossz hangulatomat, de láttam, hogy nem tudom átverni.

- Megyek veled – mondta azonnal.

- Dehogy jössz! Épp kezd alakulni neked a dolog Daniel-el. Nehogy elrontsd, mert fejbe csaplak! Most nincs kedvem semmihez, majd legközelebb.

- Komolyan ezt akarod? – fogta meg a karomat.

- Igen, és azt, hogy te meg használd ki az estét! Daniel lesi minden rezdülésedet, szerintem odáig van érted, ne legyél félénk!

- Jaj, Anita! – tudtam, mire gondol, sajnos a szavaim elárultak. – Annyira sajnálom.

- Ne sajnáld! Az én döntésem. Na, megyek, mielőtt a lányok itt fognak. Tényleg fáradtnak érzem magam. Jaj, hogy fogtok hazajutni? – most kapcsoltam, hogy az én autómmal jöttünk.

- Ne aggódj! Mond valamit neked az a szó, hogy taxi? – nevette el magát.

- Rendben – mosolyra húzódott a szám. – Akkor, szia! Elköszönnél a nevemben a többiektől is?

- Persze, menj csak!

Az előcsarnok tükrében láttam, ahogy aggódva pillant utánam, amikor Daniel odalép mellé, és megkínálja az itallal. Aztán már siettem a kocsihoz.

Egész hazaúton kavarogtak a gondolataim, én már öregnek éreztem magam az ilyesmihez. Nem volt nekem való a pasifaló szerep. A lányok természetesen élvezték, és én megértettem őket, fiatalok, függetlenek, még szép, hogy keresték a megfelelő partnert. De nekem már kötelezettségeim voltak, amiket nem söpörhettem félre, nem mintha szándékomban állt volna. De így sokkal nehezebb dolgom volt, mint nekik.

Reméltem, hogy mind a hárman jól érzik majd magukat. Ugyan Doris és Debbie még nem azzal a szándékkal ismerkedett, hogy férjhez menjen, de nekik is ugyanúgy drukkoltam. Egy kívülálló talán könnyűvérűnek hihette őket, de én már évek óta a barátjuk voltam, és ismertem mindkettejüket. Melegszívű, érző teremtések voltak, akik a megfelelő férfira vártak, és persze közben nem szalasztották el a lehetőségeiket. De egyikük sem közelítette meg azokat a lotyókat, akikkel a gimiben jártam egy évfolyamra. Soha nem láttam, hogy illetlenül, vagy kihívóan viselkedtek volna, és soha nem adtak okot, hogy bárki megkérdőjelezze a tisztességüket. Most talán sikerül nekik, és végre ők is tartalmas kapcsolatra találnak, de ha mégsem, akkor is legalább jól érzik magukat.

Karen, ha lehet, még visszafogottabb volt, nem véletlenül találtunk egymásra a korkülönbség dacára. Ő inkább olyan volt, mint én, azzal a különbséggel, hogy még nem találta meg az igazit. De amennyire ismertem, Daniel jó eséllyel indulhatott nála ezért a címért. Reméltem, hogy így lesz, annyira aranyosak voltak együtt.

Amikor megálltam a ház előtt, mélyet sóhajtottam, és bementem az üres lakásba. Nehezen lélegeztem, és éreztem a gombócot a torkomban. Nem féltem, de mégis rosszul éreztem magam egyedül. Ahogy végigmentem a szobákon, mindenhol lámpát gyújtottam, míg végül kikötöttem a hálószobámban. Bekapcsoltam a tévét, és halkan hallgattam a műsort, miközben ledobáltam a ruháimat.

Gépiesen mentem zuhanyozni, aztán visszafelé menet mindenhol lekapcsoltam a lámpákat, kivéve a szobámat. Az egyedüllét egyre jobban nyomasztott, már azon voltam, hogy felhívom anyát, és átmegyek hozzájuk, de amikor megláttam, mennyi az idő, letettem róla. Inkább bekapcsoltam a laptopomat, hogy megnézzem a mailjeimet. Nem volt sok, ahogy máskor sem, a kutyát sem érdeklem – sóhajtottam nehézkesen. De volt egy, ami megragadta a figyelmemet, a feladó neve furcsa volt, még sosem láttam. Hivatalosnak tűnt, mint egy céges levél, de valahogy mégis más volt, a tárgy rovatba pedig csak egy bűnbánó smiley volt beillesztve.

Megnyitottam:

 „Szia, Kedves!

Tudom, hogy nincs jogom ilyeneket írni, de szeretném, ha tudnád, mennyire bánt a múltkori dolog. Nem akartalak lerohanni, csak örültem, hogy látlak. Bocsáss meg, kérlek! Szeretnék beszélni veled. Tudnom kell, hogy nem haragszol, vagy, hogy már hallani sem akarsz rólam. Várom, hogy jelentkezz!

Tűztáncos”

Remegni kezdtem, csak néztem a monitort, és furcsa bizsergés járt át. Matthew, Tűztáncos. Vajon miért használta megint ezt a nevét? Nem! Nem szabad ezen töprengenem. Nem gondolhatok bele semmiféle hátsó dolgot. Elég idős voltam már, hogy tudjam, a pasik nem gondolnak semmi mögé, csak kimondják, ami foglalkoztatja őket. Talán azért használta ezt a nevet, mert ez a felhasználó neve, és emlékezett rá, hogy nekem tetszett. Igen, ennyi.

De akkor miért melegíti át a bensőmet?

Talán ideje lenne engednem. Karen-nek igaza van, már így sem tudom kiverni a fejemből, akkor nem mindegy?

Beléptem a chatre, és amikor láttam, hogy be van jelentkezve, megszólítottam:

„- Szia, Matthew! Ott vagy?

- Szia! De örülök, hogy jelentkeztél! Hogy vagy?

- Remekül – hazudtam. – Veled mi a helyzet?

- Tűrhetően vagyok.

- Olvastam a mailedet – írtam. Vártam, hogy kérdezzen, vagy írjon valamit, nem én akartam felhozni a témát.

- Igen, kösz. Pont ezért örülök, hogy jelentkeztél. Tudom, hogy nagyon nyomultam rád. Nem akartalak elijeszteni, csak… nagyon haragszol rám?

- Nem is tudom. Talán csak megleptél.

- Értem. Van rá esély, hogy helyrehozzuk?

- Igazából mit szeretnél helyrehozni? Nincs köztünk semmi.

- Pontosan ezen szeretnék változtatni, Kicsim. Szeretnélek megismerni.

- Matthew, te is tudod, hogy messze élünk egymástól, és…

- Ez nem akadály. Nit! Kicsim, csak egy kis szervezésen múlik.

Hirtelen elborzadtam, úgy éreztem, ez tart vissza, hogy lépjek. Ahogy megláttam a nevet, apám kéjelgő, részeg arca jelent meg, ahogy felém hajol. Remegni kezdtem, amint elképzeltem magam az apám alatt vergődve. Az agyamat elöntötte a köd, és szinte nem is tudtam, mit írok.

- Utálom, ha így hívnak! És azt is, ha valaki ennyire nyomul. Már kezdtem azt hinni, hogy te esetleg más vagy, de te is ugyanolyan vagy, mint a többiek, egy mocsok kéjenc! Hiányzik, hogy valaki eleget tegyen a vágyaidnak? Keress valakit, aki hajlandó rá! Én nem leszek a játékszered, ahogy másé sem.

- Tessék? Nit, mi a baj?

- FELEJTS EL!”

Kinyomtam a chatet, nem vettem észre, hogy zokogok, és kapkodva veszem a levegőt. Pánik tört rám, összevissza nyomkodtam mindent, mire végre megtaláltam, amit keresek.

„törli az ismerőst?”

Rányomtam az „igen”-re, de közben rázkódtam. Utána a letiltást is benyomtam, és csak percekkel később fogtam fel, hogy mit tettem. Néztem a képernyőt, és nem tudtam elállítani a könnyeimet. Vajon valóság, vagy csak képzelgés volt, ami megjelent előttem. Az ágyon fekszem, és hadakozom, apám pedig fölöttem fekszik, és kéjesen vigyorog.

Hangosan felkiáltottam, és a fürdőszobába rohantam, alig álltam a lábamon, meg kellett kapaszkodnom a mosdóban. Az nem lehet, egyedül Aaron-nal voltam együtt, senki mással, egészen mostanáig. Emlékszem az első együttlétünkre, még szűz voltam. Apám nem lehetett velem… vagy talán mégis? Nem, hiszen nem is találkoztunk évekig. De akkor honnan jön ez a kép. A WC fölé görnyedtem, és hagytam, hogy kijöjjön minden.

Hajnalban tértem magamhoz, mindenem ragacsos volt, és fájt az összes izmom. Ügyetlenül feltápászkodtam, és beálltam a zuhany alá. Kábán készülődtem, és mire kimentem, már a nap is felkelt. Zavarodottan álltam meg az ágy mellett.

A laptop a földön hevert, láttam, hogy lemerült, de most nem foglalkoztam vele, lassan felemeltem, és letettem az asztalra. Fásultan tettem rendbe az ágyat, és amikor a telefonom csipogni kezdett, értetlenül néztem a kijelzőre:

„Vásárlás Karen-elJ !”

A csudába! Erről majdnem megfeledkeztem. Elővettem egy csini topot, és a szűkszárú farmeremet. A hangulatom ugyan nem sokat javult, de igyekeztem mosolyt erőltetni magamra, amikor becsöngettem Karen ajtaján. Elég soká nyitotta ki, és zilált külsejéből azonnal gyanítottam, hogy rosszkor zavarok.

- Te jó, ég, mi van veled? – kérdeztem döbbenten, a saját bajomról el is feledkeztem.

- Most keltem fel, és nem ártana, ha halkabban beszélnél, ugyanis…

- Karen, nem láttad véletlenül az ingemet? – hangzott ekkor a kiáltás a hálószoba felől. Láttam, hogy a barátnőm elpirul, és már sejtettem, hogy legalább az ő estéje jól alakult.

- Ki van nálad? – kérdeztem, de már felismertem a hangot, és nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. – Mit csináltál egyáltalán?

- Most nem alkalmas, Anita. Legyen elég annyi, hogy tegnap vesztettem pókeren.

Most már ő is velem vigyorgott, én pedig gyorsan elköszöntem azzal, hogy majd délután visszanézek. Elfordultam, de Karen megragadta a karomat:

- Mi a baj?

- Nem érdekes – nyeltem, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. – Majd később beszélünk. Érezd jól magad! Ez legyen a te napod!

Elhúzódtam, és szinte futva mentem a kocsihoz, beültem, és padlógázzal indítottam.

Póker?

Mit csináltak ezek tegnap este? Még hogy Karen vesztett pókeren? Nála jobb játékossal még nem találkoztam. Szomorú mosolyra húzódott a szám, hirtelen megértettem.

Arra gondoltam, talán elmegyek Jake-ért, de közben kaptam egy SMS-t:

       „Ne haragudj, hogy elküldtelek, máris megyek hozzád. Ne tűnj el!   Karen”

Fanyar mosolyra húzódott a szám. Eszembe jutott, hogy a tegnapi estém mennyire betett nekem. Ezek szerint Karen is észrevette, pontosan ezért imádtam. Olyan volt, mint egy precízen beállított hangulatradar, azonnal kiszúrt minden apró változást, és persze segített, ha kellett. Soha nem volt még ilyen jó barátnőm, akivel ennyire megoszthattam mindent. Ha lelki támaszra volt szükségem, ő mellettem állt, kisírhattam magam a vállán, és ez persze fordítva is igaz volt.

Közben hazaértem, leállítottam a kocsit, és bementem a házba. Nem sokat kellett várnom, Karen negyedórával később viharos sebességgel tört be a nappaliba.

- Na, mi a baj? – kérdezte, és lehuppant mellém.

- Igazából semmi, nem kellett volna miattam elküldened Danny-t.

- Hogy jöttél rá, hogy ő az?

Szomorkásan mosolyogtam rá:

- Ha jól emlékszem vele töltötted a tegnap estét, és hacsak nem változtál egy pasifaló démonná, miután otthagytalak, akkor csak ő lehetett nálad.

Megint elpirult.

- Amúgy felismertem a hangját – nevettem fel.

- Jaj, te!

Átölelt, egy ideig ültünk, aztán elhúzódott, és aggódva nézett a szemembe.

- És most elmeséled, hogy mi a baj! Már este is láttam, hogy nem a fáradtság hajtott haza. Mi történt?

- Nem is tudom pontosan – sóhajtottam. – Igazából csak egy érzés, de annyira kiborított. Megint elkapott a negatív hullám, csak a szokásos, majd túljutok rajta.

- Nekem nem úgy tűnik. Most sokkal letörtebb vagy, mint máskor. Matthew miatt?

- Nem, vagyis igen… Jaj, nem tudom! Apa is, meg Matthew, és minden! Hiányzik Aaron, és közben meg nem, vágyódom valaki után, de félek is. Karen, mi van velem? – néztem rá könnyes szemmel.

- Egyszerű a diagnózis: SZERELMES VAGY.

- Az nem lehet!

- Miért is?

- Nem is ismerem Matthew-t.

- Én nem mondtam nevet – nézett áthatóan a szemembe.

- Nem, és nem – ráztam a fejem. – Most tiltottam le Matt-et az ismerőseim közül.

- ANITA HANSON! MIT CSINÁLTÁL? – döbbent kiáltása egészen felvert.

- Én csak… olyan dühös lettem, hogy megint Nit-nek hívott, és…

- De hát tetszett, hogy így hív.

- Én ezt sosem mondtam – nyögtem, és behunytam a szemem. – És különben is, ezt már százszor átrágtuk…

Megéreztem a kezét a vállamon. Alaposan megrázott:

- Anita! Ebből elég! Most azonnal visszajelölöd, és bocsánatot kérsz tőle.

- Nem fog menni. Lemerült a laptop, és szerintem azok után, amit írtam ő fog elhajtani.

- Miért, mit írtál neki? – kérdezte aggódva.

- Hogy egy mocskos kéjenc, és keressen mást, aki eleget tesz a vágyainak.

- Te hülye vagy!

- Tudom – zokogtam. – De amikor megláttam azt a nyavalyás nevet, elborult az agyam.

- Nem értelek, eddig nem zavart, hogy így hív, és szerintem ez annyira kedves név.

- Apám hívott így mindig – csuklottam. – Akkor, ami… amikor…

Karen vállára borultam, és hagytam, hogy a rémes emlékek felszínre törjenek…

Tíz percig csak a hisztérikus sírásomat lehetett hallani, Karen csendesen ölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam. Végül, amikor már elapadtak a könnyeim, felemelte a fejemet:

- Jól van, nővérke. És most szépen kibeszéled magadból ezt az egészet! Itt az ideje, hogy megszabadulj a démonoktól, már épp elég sokáig mérgezték az életedet. Mit művelt veled az apád?

- Amikor kislány voltam, mindig Nit-nek hívott – szipogtam, ahogy lassan belekezdtem. – Akkor még minden jó volt. Imádtam őt, és ő is engem, senki másnak nem hagyta, hogy így hívjon, az csak az ő beceneve volt. Aztán egy idő után megváltoztak a dolgok, tudod, amikor inni kezdett. Azt nem tudom pontosan, miért. Talán amikor elbocsátották, az tette be nála a kaput. Hiába talált magának állást, anya azt mondta, hogy sokkal kevesebb lett a pénzünk, jobban be kell osztanunk. Szóval nehezebb volt minden, de nekem jó volt, és boldog voltam, mert együtt voltunk, velem nem éreztették, hogy gond van. De aztán apa egyre többet ivott, és egyre többször jött haza részegen. Ilyenkor volt, hogy megverte anyát. Látni nem láttam, csak hallottam, hogy anya sír, és észrevettem a foltokat. Egy párszor szóltam apának, de nem hallgatott meg, addigra sokat változott, és már velem is másképp viselkedett. Olyan nyolc éves lehettem, amikor egyszer részegen jött haza, és nem tetszett neki, ahogy válaszolok. Végül is csak a karom tört el. Utána szabadkozott, hogy többé nem fordul elő, de én féltem. Utána mindig felmenekültem a kunyhóba, ha úgy jött haza. Aztán, amikor nagyobb lettem, akkor megint másképp viselkedett. Sokszor kedveskedett velem, megsimogatott, és magához húzott – összerázkódtam az emléktől. – Ilyenkor megint Nit-nek hívott. Azt mondta: „Kicsi Nit! Édes tündérem, apa olyan nagyon szeret téged.” Tudod te, hány éjszakát fagyoskodtam át a kunyhóban, hogy apa ne találjon rám? – megint eleredtek a könnyeim.

- Istenem, Anita! Ez borzalmas! És sikerült neki…? Úgy értem… sikerült a közeledbe férkőznie, vagy…

- Arra gondolsz, hogy szexelt-e velem? – bátortalanul biccentett.

- Nem, soha. Szerencsére nem. Abba belepusztultam volna. Sokáig nem is akartam emlékezni rá, eltemettem magamban. De most valahogy előjött belőlem, talán azért mert most a Függetlenség Napján megint próbálkozott.

- Tessék? – döbbent meg Karen. – Mikor? Miért nem mondtad eddig?

- Azután, hogy ti elmentetek – sóhajtottam. – És azért nem beszéltem róla, mert nem könnyű. Te vagy az egyetlen, akinek elmondtam. Kérlek, ez maradjon köztünk!

- Persze, ezt kérned sem kell.

- Érted már, miért borultam ki, amikor Matthew Nit-nek hívott?

- Igen, de talán, ha elmondanád neki…

- Semmi köze hozzá – mondtam gyorsan.

- De, ha szeretnél kibékülni vele, akkor nem ártana, ha tudná, hogy mi váltotta ki belőled ezt a viselkedést.

- Nem tudom, hogy ki akarok-e békülni vele.

- Én pedig tudom, hogy igen. Kell neked a pasi, ismerd már el.

Ránéztem, és kimondtam:

- Kell nekem Matthew!

13. fejezet

Matt:

Pocsék hétvégém volt, nem értettem, mivel bánthattam meg ennyire Anitát, oké rányomultam, ez tény, de ennyitől még egy barátnőm sem húzta be ilyen vadul a vészféket. Valami olyasmi történhetett, amiről nem tudok. Most már egyértelmű volt, hogy az ő részéről lezártnak tekinti a dolgot, de ettől rosszul éreztem magam.

Még soha senki nem váltott ki belőlem ilyen reakciót, még Mary-anne sem. Pedig ha valaki, akkor ő nagyon csúnyán bánt el velem.

Most jó szokásomhoz híven a diszkóban töltöttem az estét, ahogy szinte minden magányos hétvégémet. Nem mentem le a tánctérbe, nem voltam kíváncsi a csitrikre. A monitorok alapján elég unalmasnak tűnt az este. Nem úgy, mint azon a bizonyos estén.

Akkor mennyire áldottam Dylan-t, hogy kitalálta ezt a rendszert, mert így ellenőrizni tudtuk a vendégeket, és az esetek nagy többségében kiszúrtuk a zűrös alakokat. Így vettem észre őt is. Azonnal megakadt rajta a szemem, és miatta mentem le. Egész este figyeltem őt, ahogy a barátnőivel táncolt. Annyira elragadó volt a szűk farmerben, és a pántos felsőjében. Az UV fénynek köszönhetően, néha áttetszővé vált az anyag, és én alig tudtam visszafogni magam, hogy nem menjek oda hozzá azonnal. Aztán amikor Johnny befejezte a műsort, és jött a másik srác, a bárpulthoz mentem, hogy tovább nézhessem. Aztán észrevett, és én azonnal tudtam, hogy bejövök neki, látszott a szemében.

De akkor miért taszít most el magától? A tenyeremre támaszkodtam, és a háttérképet nézegettem.

- Miért Anita?

Még soha nem ismertem ennyire félre senkit, és nem hittem, hogy most ez történt.

Dylan két erőteljes kopogással jelzett, és már bent is volt az irodában:

- Megjött a válasz. A Hutchins Ltd. belemegy a bérlésbe. Holnap tízre bejelentkeztek egy konferenciabeszélgetésre.

- Rendben, kösz – néztem fel. – Remélem, összejön, nagyon tetszett, és tökéletes helyen van.

- Ja, nincs nagyon a központban, de jól megközelíthető – értett egyet. – És azon elgondolkodtál már, hogy hogyan fogod megoldani a vezetést?

- Van még időm ezzel foglalkozni, de vannak terveim.

- Értem – vigyorogni kezdett. – Akkor visszaigazolhatom nekik az időpontot, igaz?

- Persze, hogyne.

Már menni készült, amikor utána szóltam:

- Dylan!

- Igen?

- Szerinted hülye vagyok, hogy ennyire kaparok Anita után?

- Mi történt? – ült vissza. – Látom, hogy egész hétvégén olyan vagy, mint egy zombi. Miatta? Ő akasztott ki?

- Olyasmi – feleltem. – Igazából nem tudom, mi van. Ha chaten keresztül próbálom elérni, mindig igyekszik lerázni, és pénteken le is tiltott.

- Akkor? – nézett értetlenül. – Ez elég egyértelmű. És a múltkor is lerázott.

- De mást mond, mint amit érez. Tudom, úgy csókol, és úgy ölel, hogy szinte nekem fáj a vágyakozása.

- Nem tudom – mondta csendesen. – Rossz embert kérdezel, én már tizenöt éve boldog házasságban élek, nem tudom, milyenek a mai facér nők. Bár amit hallottam róluk, nem is szeretném közelről tudni.

- Anita más. Érzem. Csak olyan, mintha félne. Teremtőm, ha tudnád, milyen tüzes volt a parton akkor hétvégén! És nem akart rám akaszkodni, de közben úgy nézett rám, mintha én lennék számára az egyetlen.

Elhallgattam. Dylan vigyorogva figyelt.

-  Belezúgtál?

- Mi? Nem, miről beszélsz? A szerelemből egyszer elég volt.

- Mintha ezt te irányítanád – nevetett. – Nézz tükörbe! Ott van a szemedben.

- Nem tudom – nyögtem. – De mit érek vele? Letiltott, hiába is jelölném be újra.

- Ha akarod őt, akkor menj utána, és keresd meg! Már tudod a nevét, a munkahelyét, nem okozhat gondot. Talán, ha személyesen beszélsz vele, akkor tisztázhatjátok. Akárhogy is alakul, legalább bizonyosságot szerzel.

Mélyet sóhajtottam.

- Tedd meg, mert így csak őrlődsz, és az senkinek sem jó!

- Azt hiszem, igazad van. Kösz.

- Nincs mit – vállon veregetett, ránézett a monitorra. – Én a helyedben nem hagynám kisétálni az életemből – mondta, és mosolyogva kiment az irodából.

Hétfő délelőtt, a fejem már sajgott, gyűlöltem a telefonos konferenciabeszélgetéseket. Nem láthattam a partnerek arcát, és ez halálra idegesített. Szerencsére az évek során már megtanultam kihallani az emberek reakcióját a hangjukból, de ez akkor sem volt olyan, mint egy személyes megbeszélésen.

Már vagy fél órája a részleteket egyeztettük, és kezdtem elfáradni, a közművek, az egészségügyi engedélyek beszerzése mindig kikészített. Még szerencse, hogy voltak erre embereim, mert nem tudom, mi lett volna velem.

Dylan csendben besurrant, és egy cetlit tett le elém az asztalra:

    „Egy bizonyos Karen telefonált, hogy Anita-ról szeretne beszélni veled. Hívd vissza S.O.S.!”

Alatta egy szám.

Értetlenül néztem rá, de ő csak biccentett, és már ki is ment.

- Rendben, Mr. Hutchins, azt hiszem, mi már mindent elrendeztünk. A többit a jogászainkra bízhatjuk. Ők felveszik a kapcsolatot, és az engedélyek beszerzése után mindent véglegesítenek.

- Rendben. Akkor várjuk a jelentkezésüket. Viszonthallásra!

- Viszonthallásra!

Bontottam a vonalat, és azonnal kiszóltam az asszisztensemnek:

- Dylan! Mit mondott Karen?

- Nekem semmit, csak azt, hogy már vagy hússzor próbálkozott, de ki vagy kapcsolva, és sürgősen beszélnetek kell.

- Kösz – morogtam.

Megvártam, míg becsukja az ajtót, és hívtam a cetli alján lévő számot.

- Szia, Karen! Minden rendben? – kérdeztem.

- Hogy lehetsz ilyen barom! – vágott bele köszönés nélkül. – Mondtam neked, hogy hagyd békén Anitát egy ideig, amíg megpuhítom.

Megdöbbentett, ahogy lerohant. Hiszen Anita tiltott le, most akkor mi van?

- Karen…

- Majdnem mindent elrontottál. Anita végre kezdte belátni, hogy szüksége van rád, erre mindenféle hülyeséggel traktálod.

- KAREN! Én nem mondtam neki semmi olyat, amivel megbánthattam volna, egyszerűen bocsánatot akartam kérni a nyomulásom miatt. Erre ő elhordott mindenféle mocskos, kéjenc gazembernek.

- Jó, igaz, végül is ő is ezt mondta… igazából az van, hogy össze van zavarodva, és amit írtál, attól kiborult. Padlón van érzelmileg, és te rátettél egy nagy lapáttal. Már nagyon megbánta, csak…

- Azért tiltott le? – a hangom keserű volt. – Csak be kell jelölnie, vagy hívjon fel, és megbeszéljük.

- Ez nem ennyire egyszerű.

- Miért is? – kérdeztem.

- Más jellegű problémája van, de erről én nem beszélnék.

- Karen…

- Majd Anita elmeséli neked, ha akarja.

- Nem hiszem, hogy szóba akarna még állni velem.

- Én biztos vagyok benne, hogy igen. Már puhítom neked, mondtam, hogy segítek. Van egy ötletem, ami talán segíthet – mondta sejtelmesen.

- Mire gondolsz?

- Utasítsd el! Be fog jelölni, erről gondoskodom, de te utasítsd el!

- Mégis miért? – nem értettem, mit akar.

- Figyelj, hamarosan elutazunk Egyiptomba, majd mailben átküldöm, hogy mikor, és melyik szállodában leszünk.  Anita mondta, hogy te is szívesen elutaznál oda. Gyere most! Ott majd véletlenül találkozhattok, és mindent tisztázhattok, de addig ne keresd, és ne válaszolj neki! Én előkészítem neked a terepet. Akar téged, csak tele van félelmekkel.

- De akkor mi értelme van, hogy letiltsam? Ezt addig is megbeszélhetjük, és akkor már együtt is mehetünk, szeretném őt megvigasztalni…

- Ha elsieted, azzal nem segítesz a dolgon. Édes békülés. Mond ez neked valamit?

- Jaaa, azt hiszem értelek – mosolyogni kezdtem. – Furmányos kis boszi vagy te. Mondták már?

- Egyszer-kétszer – nevette el magát. – Na, mennem kell, majd küldöm az adatokat mailben. Szia!

- Karen, Mrs. Edwards már nagyon türelmetlen. – azonnal felismertem Anita hangját, és a gyomrom görcsbe rándult.

- Szia – nyögtem, és leraktam a telefont.

Anita:

Már mindent összekészítettünk, a ruhák szépen rendbe rakva várakoztak a kanapén, hogy becsomagoljuk a bőröndökbe – sosem szerettem az utolsó pillanatra hagyni a pakolást. Most is mindent leírtam egy listára, nehogy elfelejtsem, mit kell még összeszednem, és beszereznem. Az egyik legfontosabb az oltások megszerzése volt. Megkértem Karent, hogy segítsen, és beszéljen Daniel-el. Mostanra szerencsére szoros kapcsolat alakult ki köztük, és ez most jól jött.

Reggel bementünk a kórházba, és a doki villámgyorsan elintézett nekünk mindent. A szurihoz nem volt szükség felnőtt szakorvosra, így Daniel elvette tőlünk az oltási könyveket, kitöltette dr. Warner-el, és már hozta is az oltóanyagot. Mind az ötünknek beadta, és közben szomorkásan nézett maga elé.

- Daniel – szólítottam meg halkan, amikor rám került a sor. – Ha tudtam volna, hogy összejöttök Karen-nel, úgy foglalom le az utat, hogy te is jöhess. Ő is nagyon szomorú, hogy itt kell hagynia.

- Kedves vagy, jól esik, hogy gondolsz rám, de mi ezt már megbeszéltük Karen-nel. Csak két hét, ki fogjuk bírni – mosolygott.

- Azért sajnálom.

- Egyébként sem tudnék menni, mert az egyik kolléga már szabadságot kért erre az időre, és akkor kevesen maradnánk, úgyhogy emiatt ne emészd magad.

- Rendben – mosolyogtam vissza. – Majd hozunk neked valami emléket.

- Oké – nevette el magát. – Szeretnék egy eredeti Hórusz szobrot – mondta viccesen.

- Meglátom, mit tehetek.

- Na, ezzel meg is volnánk – mondta, és hátrébb lépett.

- Mivel? – néztem rá.

- Beadtam az oltást – vigyorgott.

- Máris? Nem éreztem semmit.

- Mondtam neked, hogy Danny remek orvos. – lépett mellém Karen. – Nincs kávészüneted? – fordult a férfi felé.

- Megnézem, várnak-e, ha nem, akkor mehetünk, Édes – mosolygott rá szerelmesen.

- Akkor mi lépünk – vigyorgott Doris, és már indult is kifelé. – Még egyszer köszönjük a segítséget, doki. Ha valaha manikűrre lesz szüksége, számíthat rám.

Felnevettünk, aztán mi is megköszöntük a segítséget, és otthagytuk a turbékoló párost.

- Anya, Danny-doki és Karen összeházasodnak? – kérdezte csillogó szemmel Jake.

- Nem tudom, kicsim. Csak most ismerkedtek meg, még korai lenne erre gondolni. Miért kérdezed?

- Mert szeretem Danny-t, és akkor lenne egy saját doktor bácsim, aki a keresztapum is lenne.

- Hát szurkolj nekik – simogattam meg a fejét, ahogy beültettem a kocsiba. – Lányok, jöttök velünk? – néztem hátra.

- Merre mentek? – kérdezte Debbie.

- Kell még pár dolog, elmegyünk vásárolni.

A lányok szeme felcsillant.

- Jake készen áll egy csajos vásárlásra? – nevetett Doris. – Ha én beszabadulok egy boltba, minimum három óra.

- Nyugi, megoldjuk, legfeljebb majd szétválunk – feleltem.

Végül Jake egész jól viselte a megpróbáltatást. Doris és Debbie pedig kiélte magát.

Amíg én gyorsan, és célirányosan megvettem a hiányzó darabokat, ők végigjártak mindent, alaposan átválogatták a készletet, és alaposan felpakolva indultak a próbafülke felé. Közben Doris a kezembe nyomott, néhány rucit.

- Ezeket próbáld fel!

Meglepve néztem rá, de nem szóltam, csak követtem őket.

- Kicsim, nem lesz gond, ha itt le kell ülnöd? – nyomtam le Jake-t az egyik zsámolyra a fülkék előtt.

- Dehogy! Majd mutasd meg, mit választott neked Doris!

- Persze!

Beléptem, és kissé félve felpróbáltam az elsőt. Ez egy piros pántos top volt, ami szűk szabású volt, de az alján enyhén harangformában bővült, semmi különleges, de úgy állt rajtam, hogy nyelnem kellett. Pont a megfelelő helyeket emelte ki, és takarta a kényesebb részeket. Mosolyogni kezdtem, Doris igazán mesterien válogatta ki nekem a kihívóbb darabokat. A lányok közül ő volt az, aki leginkább fel akart rázni, és az értésemre adni, hogy még mindig nő vagyok, és igenis szükségem van rá, hogy bátrabban öltözzem. Ezt néha túlzásba vitte, de a legtöbbször beletrafált a dolgokba.

Lassan kisétáltam, és megálltam Jake előtt. A fiam tátott szájjal, ámulva nézett rám:

- De gyönyörű vagy, anya! – suttogta.

Bár tudtam, hogy a kis gyermeki szeme másképp lát, de jól esett a dicséret, aztán meghallottam az elismerő csettintést a hátam mögül:

- Egy szót se! Ez jön veled! – Doris vigyorogva fordított maga felé. – Csak győzzük levakarni rólad az arabokat.

Nevetni kezdtem, és visszamentem, hogy a többi rucit is felpróbáljam. Doris tökéletesen válogatott, mindegyik felső olyan volt, amiről csak álmodtam. Ha nekem kellett volna válogatnom, ezeket biztosan otthagyom a fogason. Így viszont gyarapodott a ruhatáram, a pénztárcám tartalma pedig megcsappant.

Egész nap csavarogtunk, és nézelődtünk, végül Jake aztán kiborult, és nyafogni kezdett. Jobbnak láttam, ha hazamegyünk, és lepihen.

Korán elaludt, így én gyorsan bepakolhattam. Aztán leültem a géphez, hogy az utazás előtt még tegyek egy próbát. Szerettem volna bocsánatot kérni Matthew-tól, és beszélni vele. De sajnos most is úgy jártam, ahogy már hetek óta többször.

„Tűztáncos, elutasítja a megjelölést”

Könnyes szemmel néztem magam elé. Hát ennyi. Sikerült mindent elrontanom. Addig ellenkeztem, míg végül megelégelte. Már tudtam, hogy nagyon idióta voltam, és most egy darabig esélyem sem lesz helyrehozni a dolgot. De eltökéltem, hogy amint visszaérünk Egyiptomból, felülök egy gépre, és elmegyek Los Angeles-be. Csak remélhettem, hogy nem talál addig valaki mást, és meghallgat. Istenem, még az is megfordult egy pillanatra a fejemben, hogy könyörgök neki, de bíztam benne, hogy erre nem lesz szükség. Talán megalázkodnom azért nem kellene.

Már a kiborulásom másnapján gondoltam rá, hogy írok neki egy e-mailt, de sajnos ködös pillanataimban kitöröltem a címét.

Most legszívesebben a falba vertem volna a fejem, de azzal sem értem volna el semmit. Megrezdült a mobilom:

- Szia, csajszi! – hallottam Karen vigyori hangját.

- Szia! – feleltem szomorkásan.

- Semmi? – kérdezte, már nem kellett magyarázkodnom.

- Elcsesztem. Folyamatosan elutasít. – szipogtam.

- Ne keseredj el! Ki tudja, mit hoz Egyiptom? Lehet, hogy rád talál a szerelem. – nevetett sejtelmesen.

- Ó, igen, egy arab sejk majd meglát, és magával visz a palotájába – morogtam.

- Nem tudhatod. A sors útjai kifürkészhetetlenek, de most nyomás aludni, mert reggel kirugdoslak az ágyból.

- Oké! – kezdtem mosolyogni önkéntelenül. – Reggel találkozunk.

Gyorsan ágyba bújtam, és igyekeztem szép dolgokra gondolni, de nehezen ment. Matthew szomorú, és kissé haragos arca jelent meg előttem. Könnyek közt aludtam el, és imádkoztam, hogy a férfi ne mondjon le rólam teljesen.

Matt:

Izgatottan nyomtam meg a gombot. Sajnáltam Anitát, de igaza volt Karen-nek. Ha meg akartam kapni, akkor először végig kellett játszanom ezt a kegyetlen játékot. Nem akartam megalázni, de csak így érhettem el, hogy rájöjjön, mit érez valójában.

Két hét alatt, amióta ezt tettem, legalább ötvenszer megjelölt, és én minden alkalommal elutasítottam, pedig a végén már legszívesebben engedtem volna neki.

Karen elküldött mindent, ahogy ígérte, és még volt időm lefoglalni az utat, igaz én egy héttel később mentem, de már nagyon vártam a találkozást. Kíváncsi voltam Nit arcára, amikor meglát. Karen leszervezett mindent, azt mondta, nekem csak meg kell jelennem, és a kellő pillanatban Anita elé állni. Sírva fog a karjaimba omlani.

Szerettem volna hinni neki, de addig nem mertem, amíg nem állunk szemtől szemben egymással, és nem tőle hallom mindezt.

Másnap reggel, az irodában ültem, és az órát figyeltem. Mélyet sóhajtottam, amikor a kijelzőn megjelentek a számok. Most szállnak fel.

Feszülten a hajamba túrtam, és remegő kézzel vettem elő a fiókból a jegyemet.

- Hamarosan, kicsim. Mindent megbeszélünk.

14. fejezet

Jake a szobában szuszogott, mi pedig a lányokkal a teraszon ültünk, és még mindig ittuk a látványt.

A katalógusban benne volt, hogy a szobákból kilátás nyílik a piramisokra, de egyikünk se számított rá, hogy ez fogad minket. Amikor először léptünk be a szobába, hangosan felkiáltottam, és mellettem Karen is megdöbbent. Olyan kép tárult elénk, amilyet álmunkban sem tudtunk elképzelni. A távolban ott magasodott a három kupola, és a fekvő oroszlántestű szobor. Mindenről elfeledkezve kirohantunk a teraszra, és hosszú percekig gyönyörködtünk.

A sivatag itt közel sem volt olyan sivár, mint amire számítottam. A szálloda, és a környező komplexumok a legmodernebb stílust képviselték. Ide is betört a civilizáció, és én nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Az ország számára biztosan jó volt, de a sok emlék, a hagyományok… ezek biztosan megsínylik ezt a változást.

Egy hete voltunk itt, és már egy csomó mindent megnéztünk, először persze a piramisokat, aztán a kairói múzeumot. Kissé csalódott voltam, mert amit láttunk, az csodaszép volt, de sajnos a lényeget nem nézhettük meg. A piramisok belsejébe nem mehettünk be úgy, ahogy szerettünk volna, és a múzeumban is „csak” másolatok voltak, az eredeti darabokat valahol elrejtve tárolták. Jó, persze megértem, hogy felbecsülhetetlen értékek, de valahogy elkeserítő volt tudni, hogy nem láthatjuk.

Azért összességében el voltam ragadtatva, leszámítva ezeket az apróságokat, élveztem az út minden pillanatát, a kirándulásokat, a fürdőzést a szálloda medencéiben, és az élményparkot, ahol a mai nap nagyrészét is töltöttük.

Jake annyira kifáradt, hogy alig jutott el az ágyig, és most úgy szuszogott, mint egy kis mackó, összegömbölyödve, édesen.

A lányok álmosan nézték a lemenő napot, de engem más foglalkoztatott. Ahogy minden este, most is eszembe jutott, mit csinálhat a férfi Los Angeles-ben. Még gondolatban sem mondtam ki a nevét, annyira fájt. Megráztam a fejem, nem foglalkozhatok most ezzel. Karen felé fordultam, hogy eltereljem a figyelmem, de akkor ő hirtelen felugrott, és a mosdó felé iramodott. A kezét a szája elé tartva csukta magára az ajtót.

Azonnal utána szaladtam, de bezárta, így csak az öklendezését hallhattam:

- Karen, nyisd ki! – követeltem fojtott hangon, de nem kaptam választ, aztán pár perc múlva kijött, a keze remegett, és könnyes szemmel nézett rám:

- Azt hiszem, napszúrást kaptam – motyogta. – Holnap nem valószínű, hogy el tudok menni veletek. Inkább itt maradok, és kikúrálom magam.

- Biztos? Ha gondolod, itt maradok veled – öleltem át, ahogy az ágyhoz vezettem.

- Nem szükséges. Miattam ne mondj le az álmodról! – suttogta, és már be is takarózott. – Nem hagyhatod ki a Karnaki templomot!

- Te fontosabb vagy – ellenkeztem.

- Nem, dehogy, holnapra jobb lesz – mormolta félálomban. – Csak nem lenne jó, ha kimennék a tűző napra. Menjetek csak a többiekkel, én addig összeszedem magam.

- Tényleg jó lesz így neked? – kérdeztem még mindig aggódva.

- Persze, majd felhívom Danny-t, hogy mit javasol napszúrás ellen. Minden rendben lesz.

- Nem is tudom…

- De tudod – suttogta Doris, aki közben bejött a teraszról. – Karen itt marad pihenni, mi pedig megyünk. Befizettük az utat, épp elég, ha az ő része kárba vész, a mienket ne pazaroljuk már el.

- Jó – sóhajtottam.

Ránéztem Karen-re, és hirtelen furcsa érzésem támadt. A szeme mintha pajkosan villant volna, de aztán azonnal bágyadttá vált megint. Biztosan csak képzeltem, vagy a gyér fény okozta. Debbie odahajolt hozzá, és valamit a fülébe súgott, aztán a két lány elköszönt, és csendesen kimentek a szobából.

- Mit mondott Debbie? – néztem gyanakodva, ahogy vetkőzni kezdtem.

- Csak jobbulást kívánt – mormolta Karen ártatlanul. – Na, feküdj le gyorsan, mert nem fogsz tudni felkelni holnap!

- Rendben! De ha rosszul vagy szólj!

- Úgy lesz. Jó éjszakát!

- Jó éjt, hugi! És jobbulást!

Ábrándozva néztem a partot, a napszemüveg egészen meglágyította a nap szikrázóan erős fényét, és szerencsére most nem zavarta a szemem. A hajamat laza lófarokba fogtam, de még így is melegítette a nyakam. Még jó, hogy hallgattam Ahmed-re, az egyik szállodai alkalmazottra, és megvettem ezt a fehér ruhát. Igaz, hogy először azt hittem, be akar csapni, és azért ajánl egy ilyen hosszú ruhát, ami a földig ért, csak a V alakú mély dekoltázs törte meg az egyhangúságát, de rá kellett jönnöm, hogy igaza volt. Sokkal kevésbé volt melegem, mint néhány nappal ezelőtt a piramisoknál. Bár szerintem mégis átvert, mert ebben a ruhában az összes kiéhezett arab férfi sóvárgó pillantásokkal méregetett.

Kicsit zavart, hogy Jake nincs itt, ő amolyan villámhárítóként működött, de amikor reggel szívszaggatóan nézett rám, és könyörgött, hogy Karen-nel maradhasson, nem tudtam nemet mondani neki. Azt mondta, hogy ő vigyáz a barátnőmre, amíg mi elmegyünk, úgysem szeretne hajókázni.

Most kicsit unatkoztam, Debbie és Doris találtak maguknak két jóképű matrózt, akik épp végigvezették őket a hajón. Engem is hívtak, de nem akartam fölösleges kerék lenni, így inkább a fedélzeten maradtam. A partvonal itt unalmas volt, sehol semmi látnivaló, csak a homok, bár a városok elég sűrűn feküdtek a Nílus mentén, de köztük minden üres volt. Enyhe szellő fújta meg a hajamat, és enyhítette a meleget.

- Hoztam Önnek egy kis frissítőt – szólalt meg mögöttem valaki, és én hirtelen remegni kezdtem, annyira ismerős volt a hangja. – Nehogy kiszáradjon itt a napon.

Lassan fordultam meg, megrémültem attól, ami várt.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem döbbenten.

- Neked is szia, Nit! – mosolygott rám Matthew.

- Szia! – motyogtam.

Zavartan néztem rá, leszámítva a döbbenet okozta morc hangulatomat, lenyűgözött a látványa. Fehér ing, és könnyű, szintén fehér nadrág volt rajta. Kedvesen mosolygott, a szemét napszemüveg takarta, így nem láthattam, milyen a hangulata. Fura érzés járt át.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem újra.

- Itt nyaralok – felelt egyszerűen. – Tudod, Egyiptom szerepelt a listámon.

- Pont itt, ahol én, és pont most?

 Egyre szélesebben mosolygott:

- A sors keze – mondta. – Talán nem véletlen.

- Talán… – mormoltam. – Honnan tudtad, hogy itt leszek?

- Nem tudtam, tegnapelőtt érkeztem, és jelentkeztem erre a kirándulásra. Mondjuk az nem véletlen, hogy most jöttem. Az utazási irodában mondták, hogy így pont elcsípem az indulást.

- Aha. És melyik szállodában laksz? – igyekeztem félretenni azt az érzést, hogy valaki a hátam mögött szervezkedett.

- A Sheraton Dreamland-ben.

- Ugye most viccelsz? – néztem rá döbbenten.

- Nem, miért?

- Mert mi is ott lakunk. Hogy lehet, hogy nem találkoztunk eddig?

- Nem tudom, de elég nagy szálloda, biztosan elkerültük egymást.

- És reggel, amikor indultunk? Miért nem láttalak a kikötőben?

Nem esett kétségbe a keresztkérdéseimtől.

- Elaludtam, és épp hogy elértem az indulást, már majdnem kifutottatok, amikor megérkeztem. Ne akard tudni, mennyi borravalót kellett adnom a taxisofőrnek. – mosolygott.

- Értem – mondtam halkan, és félrenéztem.

Előrebiccentette a fejét, és próbált a szemembe nézni:

- Mi bánt? – kérdezte.

- Azt hittem, látni sem akarsz azok után, ahogy elváltunk – suttogtam.

- Ez nem így volt, csak… haragudtam – mondta tétován, úgy tűnt, valamit nagyon próbál titkolni. – Az igazat megvallva, volt egy pillanat, amikor feladtam, és azt mondtam, hogy elég.

- Megértelek. Azt hiszem, ami nem megy, azt nem szabad erőltetni – lehajtottam a fejem.

- Talán igazad van – felelte. – Akkor ennyi volt? Tűnjek el? Tudom, hogy nagyon tolakodó voltam, és elfogadom, ha a hátad közepére kívánsz…

„Mit művelsz?!” – Karen hangja a fejemben kiabált. – „Itt van ez a pasi, láthatóan érdekled őt. A sors úgy hozta, hogy kaptál egy újabb lehetőséget, te pedig eldobod. Gondolod, hogy sokáig fog kotorni utánad? Most még igen, de ha folyton így viselkedsz, lepattan.”

Megráztam magam, felemeltem a fejem, igaz, talán nem kéne ennyire elutasítóan viselkednem.

- Nem! – mondtam gyorsan. – Nem vagy tolakodó, csak nagyon megleptél. Nagyon! De igazán örülök, hogy itt vagy. Komolyan.

Tettem felé egy lépést, láttam, hogy ellazul az arca.

- Tényleg? – kérdezte.

- Tényleg. – mosolyogtam, elvettem az italt, és belekortyoltam. – Ez nagyon finom.

- Örülök, hogy ízlik – mondta, de még éreztem a bizonytalanságot a hangjában.

- Istenem! – tört ki belőlem. – Annyira féltem, hogy mindent elrontottam. Ugye nem? Kérlek, mondd, hogy nem!

- Semmit sem rontottál el, Anita! – simogatta meg gyengéden az arcomat

- Matthew! Nem szeretném, ha félreértenél. Egyszer már mondtam, hogy régen nem randiztam, és eredetileg veled sem állt szándékomban. De te most megjelentél, és én itt állok tanácstalanul. Nem tudom, mire számítsak, csak azt, hogy… boldog vagyok, hogy látlak. Tényleg van még remény?

- Szerinted miért kerestelek meg a neten? És miért borultam ki, amikor letiltottál? Szerinted miért örültem, amikor megláttalak? Alig hittem a szememnek, azonnal idejöttem hozzád. Nit, én szeretnélek jobban megismerni, találkozni veled…

- Sss! – közel léptem hozzá, és az ajkára tettem az ujjam. – Most ne beszéljünk erről. Itt vagy te, és itt vagyok én, két majdnem idegen. Egy meseszép helyen. Tetszünk egymásnak, legyen elég ennyi, élvezzük ki a pillanatot. A többivel ráérünk foglalkozni.

Megdöbbentem a szavaimtól, de most úgy éreztem, felszabadultam. Kötetlenül lehettem vele, és ez örömmel töltött el, nem akartam olyat érezni, ami később fájhat… Fájhat?

Ránéztem, és a gyomrom megrándult. Most kéne elküldenem, nemet mondani neki, és hátat fordítani, de tudtam, hogy nem vagyok rá képes, már nem.

- Tényleg ezt szeretnéd? – kérdezte, mintha hallotta volna a gondolatomat. – Vagy csak azért mondod, mert idepofátlankodtam?

- Nem! Nem azért mondtam. Már mondtam, boldog vagyok, hogy itt vagy.

- Oké – sóhajtott megkönnyebbülten. – Gyere, menjünk le innen, nemsokára tálalják az ebédet, és ez a forróság sem tesz jót. A végén még napszúrást kapsz.

Felnevettem.

- Mi az? – kérdezte értetlenül.

- Karen azért nem jött, mert napszúrása van, a szállodában maradt… – beleharaptam a nyelvembe. Nem akartam beszélni neki Jake-ről, még nem. Pedig talán ideje lenne, de még annyira bizonytalan minden. Ha biztosabb leszek magamban, és abban, hogy mi lehet ebből, akkor elmondom Matthew-nak.

- Akkor még inkább gyere az árnyékba – nevetett fel. - nem szeretném, ha neked is csatlakoznod kéne hozzá.

Megfogta a kezem, és a lépcső felé húzott, lementünk a fedélközbe, ahol az étterem is volt. Valóban ebédidő volt, már megterítették az asztalokat, és több vendég már el is helyezkedett. Körülnéztünk, de már egy üres asztal sem volt, viszont az egyik ablak melletti helyről Doris és Debbie integetett hevesen.

- Odajössz? – néztem Matthew-ra.

- Nem fogok zavarni? – kérdezte.

- Dehogy, majd meglátod! A lányok aranyosak.

Magam után húztam, és közben figyelmeztető pillantásokat küldtem Debbie felé, aki már sokat sejtetően vigyorgott.

- Meg ne próbáld! – tátogtam felé.

- Gyertek, üljetek ide! – mosolygott Doris. – Matthew, micsoda meglepetés, hogy kerülsz ide?

- Hosszú történet.

- Csatlakozol hozzánk? Máshol már úgysincs hely.

- Köszönöm, ha tényleg nem zavarok…

- Persze, és Anita biztos nagyon örülne…

Bokán rúgtam, és közben majdnem sikerült elesnem, még szerencse, hogy meg tudtam kapaszkodni.

Matthew kihúzta a széket, és előzékenyen segített leülni, aztán elhelyezkedett mellettem.

A pincér azonnal megjelent, és átnyújtotta az étlapot.

Miután választottunk, és elment, zavart csendben ültünk, végül Debbie megszólalt:

- Szóval, hogy is kerülsz ide, Matthew?

- Itt nyaralok – mosolygott a férfi. – Kellett egy kis pihenés. És úgy tűnik, a Szellemek kegyesek voltak velem, mert Anita is itt van.

Rám nézett, és olyan melegség sugárzott a tekintetéből, hogy úgy éreztem, elolvadok.

Inkább belekortyoltam a limonádéba.

- A sors keze – mosolygott Doris. – A véletlenek összjátéka, meg hasonlók.

- Nem biztos, hogy véletlen – motyogta Debbie, de aztán rögtön elhallgatott.

- Mire gondolsz? – néztem rá gyanakodva.

- Szerintem Debbie nem hisz az égiekben – mondta gyorsan Doris. – De szerintem, ha ők úgy gondolják, akkor egyfelé vezetnek titeket.

- Jaj, ne már! – vigyorogtam. – Mióta vagy szentfazék?

Mind nevetni kezdtünk, de nekem nem kerülte el a figyelmemet, hogy Matthew feltűnően hallgat a témában.

- Ne szeppenj meg! – fogtam meg a kezét. – Mi már csak ilyenek vagyunk, főleg Doris és Debbie. Szeretik zavarba hozni az embert. Erről jut eszembe – fordultam feléjük. – Hol vannak a matrózaitok. Láttam, hogy nagyon jól elszórakoztatok velük.

- Szolgálatban vannak – húzta a száját Debbie. – De megígérték, hogy ha megérkezünk, akkor este elvisznek bennünket, és megmutatják Luxor látnivalóit.

- Ja, már annyira várom! – lelkendezett Doris. – Azt mondták, hogy tudják, melyik a legjobb kaszinó, és elvisznek oda. Mondtuk nekik, hogy te is itt vagy, azt mondták, őket nem zavarja, ha velünk jössz, de szerintem te jobb programot találtál magadnak.

Kaján mosolya nem hagyott kétséget afelől, mire gondol.

- Kérlek, már épp eléggé zavarba hoztatok, legyen már elég!

- Rendben – nevettek.

Végre meghozták az ebédet, és másra terelődött a szó, de Matthew az egész étkezés alatt csendes volt. Féltem, hogy a lányok nyíltsága elijesztette, de néhány biztató pillantás elég volt, hogy megnyugodjak.

Miután végeztünk, senkinek nem volt kedve kimenni a forrón tűző déli nap alá, ezért inkább lent maradtunk, és limonádét iszogattunk. A két lány újabb felfedező túrára indult, természetesen a lovagjaikkal beszéltek meg találkát, így kettesben maradtunk Matthew-val a társalgóban.

- Nagyon hiányoztál – mondta egyszerűen.

- Ezt hogy érted? Hisz csak pár napot töltöttünk együtt. Ami pedig utána történt…

- Pontosan ezért. Tudod te, mennyit kutattam utánad? És akkor te folyamatosan lepattintottál. Tényleg nem érezted, hogy akarlak?

Az arcomhoz nyúlt, és a fülem mögé simított egy rakoncátlan hajtincset. A mozdulat annyira bensőséges volt, annyira egyszerűen szeretettel teli, hogy megborzongtam. Ránéztem, és félénken mosolyogni kezdtem.

- Az igazat megvallva, én is sokat gondoltam rád – mondtam halkan. – főleg miután annyit kerestél.

- Akkor miért tiltottál le az ismerőseid közül?

- Mert nem akarok bonyodalmat magam körül.

- Én bonyodalom vagyok? – kérdezte csalódottan.

- Nem! Igen! Vagyis… Jaj, Matthew!

- Matt. Annyira tetszett, amikor így szólítottál.

- Matt – egyeztem bele. Felidéztem a pillanatot, amikor az első szeretkezésünk közben így neveztem, és az ágyékom árulkodóan bizseregni kezdett. – Te egy nagyon jó pasi vagy, és gondolom, ezt más is tudja. Benne vagy az éjszakai élet közepében. Én meg egy egyszerű kozmetikus vagyok Tulsából, nem hinném, hogy mi ketten azonos vágányon lennénk…

- Nem mondták még a lányok, hogy néha bosszantóan bezárkózol a saját kis világodba? Miért utasítod el a lehetőségeket? Csak hagynod kéne, hogy elragadjanak.

- Matt, nem hiszem, hogy mi ketten… a te lehetőségeid nem biztos, hogy megfelelnek nekem.

- Ha tényleg így gondolod, akkor jobb, ha én most lelépek – mondta kimérten, és felállt.

Rémülten kaptam el a karját:

- Várj! – nyögtem.

Ahogy ridegen visszanézett, már tudtam, hogy megint nagy bakit követtem el.

- Nézd, Nit! Én megkedveltelek, szívesen tölteném veled az időmet, de ha te nem így gondolod, én nem fogok rád akaszkodni.

Elhúzta a kezét, és elindult a folyosó felé. Kétségbeesve néztem utána. Most még az alattomosan támadó undor – ami a név hallatán támadt – sem tarthatott vissza.

- Matt! – szóltam halkan.

Azonnal megpördült, és mélyen a szemembe nézett.

- Döntsd el, mit szeretnél, Nit! – suttogta.

- Téged! – tátogtam, és nagyot nyeltem, amikor visszalépett mellém.

Felhúzott, és lágyan megcsókolt.

- Akkor miért félsz? – kérdezte, miután elengedett. – Én csak azt szeretném, ha jól éreznéd magad.

- Jaj, Matt! – Hozzábújtam, és éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. – Attól félek, hogy érezni fogok, és utána…

- Sss! Ne félj attól, hogy érezz!

Gyengéden simogatta a hátamat, és én lassan megnyugodtam, szorosan átöleltem a derekát, a mellkasához simultam, és belélegeztem férfias illatát.

- Nem akarok újra szeretni – suttogtam. – Nem lennék képes megint elveszíteni.

- Nem fogsz elveszíteni – mondta, és belecsókolt a hajamba.

Döbbenten néztem rá, meg szerettem volna kérdezni, hogy mire gondolt, de ekkor a hangosbemondó közölte, hogy megérkeztünk, és hamarosan kikötünk Luxorban.

Amikor megérkeztünk a Sheraton Luxor Resortba, elváltak az útjaink. Doris, Debbie és én a bungalók felé mentünk, Matt azonban a főépületben kapott szobát.

- Mindenki a kairói szálloda árfekvésének megfelelő szobát kapta – mondtam a lányoknak, amikor értetlenül néztek rám.

- És Matthew nem akar egy szobában lenni veled? – kérdezte Doris.

- Nem mondott semmi ilyesmit, miért?

- Mert akkor én megkaphatnám a te szobádat, és nem kellene ezzel az őrült spinével osztoznom.

Debbie sértett pillantást vetett rá, de aztán elnevette magát.

- Csak a szája jár, imád egy szobában aludni velem.

- Tudom, ismerem a kis álszentet – nevettem én is.

Elfoglaltuk a szobákat, ahogy beléptem, hirtelen egyedül éreztem magam. Az egyszerű, kétágyas szoba szolid volt, sima fehér falak, teljesen egyszerű ágyak, pont, mint a másik szállodában. Látszott, hogy egy szállodalánchoz tartoznak, bár a Dreamland sokkal elegánsabb volt. Ez a szálló közvetlenebb, családiasabb hangulatot árasztott. Most nagyon hiányzott Jake, Karen mellett persze jó kezekben van, ezt tudtam, de most rosszul esett, hogy nem akart eljönni. Leültem, és körülnéztem, amikor megszólalt a mobilom.

Gyorsan felvettem, mert láttam, hogy Jake az:

- Szívem, minden rendben? – kérdeztem.

- Igen, persze, csak azt akartam mondani, hogy nagyon jól érezzük magunkat Karen-nel, bár ő az ágyat nyomja. Viszont találtam egy tévécsatornát, ami tele van mesékkel.

- Jaj, már megint! Látod, mondtam, hogy gyere velem, itt annyi látnivaló van, és nekem is jólesett volna, ha…

- De keresztanyus rosszul van, én vigyázok rá – mondta határozottan.

Mosolyognom kellett, sokszor úgy éreztem, hogy kettőnk közül ő a komolyabb.

- Nagyon szeretlek, mami, de így legalább tudsz nézelődni.

- Elég, nagyfiú! – nevettem. – Rendben, vigyázz magadra, holnap este megyünk.

- Szia, mami!

- Szia, szívem!

Nagyot sóhajtottam, lassan rá kell jönnöm, hogy a fiam kezd felnőni. Már próbálgatja a szárnyait, és egyre kevésbé igényli a társaságomat. Felálltam, hogy kivegyek néhány dolgot a táskámból, de Doris berontott a szobámba:

- Hadd aludjak veled! – könyörgött. – Debbie kikészít, elegem van belőle.

- Mi történt?

- Csak a szokásos, ismered.

- Nem felel meg neki a matróz? – nevettem.

- Jaj, dehogynem, de ez sosem akadályozta, hogy piszkálódjon.

- Oké, de csak, ha ezzel nem teszem tönkre a barátságot.

- Vele, biztosan nem. – vigyorgott.

- Jó, rendben.

Mosolyogva néztem, ahogy lerakja a táskáját a másik ágyra.

- Gyere! – nézett rám. – Mindjárt indulunk.

- Kész vagyok – álltam fel, és már siettünk is kifelé.

A kertben Debbie várt minket, és mellette ott állt Matt. Kedvesen figyelte, ahogy közeledünk, és teljesen természetesen nyújtotta a kezét, amikor odaértem. Debbie még váltott néhány szót az egyik szobaasszonnyal, aztán máris csatlakozott hozzánk, és vidáman siettünk a recepcióhoz, ahol már várt minket a szállodai busz. Ez vitt minket a Karnaki templom romjaihoz, aminek a megtekintése volt a délutáni program.

Izgatottan vártam, már annyira szerettem volna látni, a Piramisok után ez volt a másik dolog, ami nagyon érdekelt. Most még Matt közelsége sem volt rám különösebb hatással, pedig végig a kezemet fogta, és nézett.

- Inkább nézd a látnivalókat! – korholtam kedvesen. – Lemaradsz mindenről.

- A legfontosabb itt van előttem, a többi csak körítés – suttogta rekedt hangon.

- Matt! – ránéztem, és hirtelen már nem hallottam az idegenvezetőt.

Olyan áthatóan nézett, hogy azt hittem, levetkőztet a pillantása, egyértelműen látszott, mit akar.

- Igen? – kérdezte, de én elfelejtettem, mit is akartam mondani.

Lassan felém hajolt, és gyengéden megcsókolt. Épphogy a számhoz ért, és máris visszahúzódott. Remegve hajoltam utána, mire nevetni kezdett.

- Nem vagy kissé mohó, Kedves? – kérdezte halkan, és közben az ujjával végigsimított az ajkamon. – Oh, dehogynem! Duzzad a vágytól, ígérem, éjjel megkapod, amit akarsz.

Csak kapkodtam a levegő után, képtelen voltam megszólalni, nevető ajkát néztem, és tudtam, hogy végem van.

Hogy vágyakozhatok ennyire? Tényleg egy kiéhezett szuka lennék? Hirtelen nem érdekelt, szorosan hozzásimultam, és hagytam, hogy gyengéden simogasson. Most örültem, hogy hátrahúzott az utolsó üléshez, így senki nem látta, mi történik köztünk.

- Matt! – motyogtam, miközben próbáltam lefogni a kezét, ami még a hosszú ruhán keresztül is megtalálta az utat, finoman cirógatta a mellemet, amitől a bimbóm azonnal megkeményedett, és én még többet akartam. – Mit művelsz?

- Kényeztetlek – búgta rekedten a fülembe.

- Bárki… meg… láthat – ziháltam halkan.

Elengedett, megigazgatta a ruhámat, amitől csak még rosszabb volt, és arrébb húzódott, de a karját lazán a vállamon nyugtatta. Félénken ránéztem, és láttam az elégedett mosolyt. Megráztam magam, és felháborodva fordultam felé:

- Most örülsz? – kérdeztem. – Úgy viselkedsz, mint egy… mint egy…

- Mint kicsoda? – nézett a szemembe pajkosan.

- Mint egy túlfűtött kamasz – vetettem oda.

- Valld be, hogy tetszik! – mosolygott továbbra is.

Idegesítően jóképű, és pimasz volt, és ettől csak még jobban sóvárogtam.

- Úristen! Én ezt nem bírom – nyögtem.

- Mit, Kicsim?

- Hogy ilyen vagy! Nekem ez sok.

- Te hozod ki belőlem. Annyira kívánlak, hogy az már fáj – súgta a fülembe.

Felnyögtem, és még jobban remegtem. Újabb lágy csókkal ajándékozott meg, és én végül lehunytam a szemem, hozzábújtam, és próbáltam csillapítani a csípőmben éledő bizsergést.

Alig érzékeltem, hogy a busz lelassít, és megáll:

- Kedves utasaink! Megérkeztünk a templomhoz, kérem, kövessenek! Nagyon fontos, hogy ne maradjanak le a csoporttól, nehogy elkeveredjenek, mert a busz nem fog várni senkire.

Lassan felálltunk, és remegő léptekkel követtem őt, ahogy leszálltunk.

15. fejezet

Elvarázsolva lépkedtem Matt mellett, a férfi egy pillanatra sem engedte el a kezem, éreztem, ahogy az ujjával simogatja a kézfejemet, és ettől megint remegni kezdtem. A lányok óvatos pillantásokkal néztek hátra, és én legszívesebben elbújtam volna. Fintorogva néztem rájuk, amitől csak még jobban vigyorogtak, amikor Matt hirtelen megállt. Felnéztem rá, de nem engem figyelt, hanem az egyik oszlopot nézte.

- Baj van? – kérdeztem.

- Nem. – suttogta áhítattal. – Csak csodálom ezeket az oszlopokat. Gondoltad volna, hogy mekkora munka lehetett megcsinálni őket? Ilyenkor jelentéktelennek érzem magam.

- Pedig nekem elhiheted, nem vagy az.

Lenézett rám, és mosolyogni kezdett.

- Köszönöm – lehelte, és megcsókolt.

Lassan sétálunk tovább, és Matt egyre inkább lemaradt a csoporttól, aztán egyszer csak behúzott két oszlop közé, szenvedélyesen az egyikhez nyomott, és vadul csókolni kezdett. Az ajkaink durván keresték egymást, és mikor engedtem, és kinyitotta a számat, a nyelve szinte bekebelezte az enyémet, kiszívta a levegőt a tüdőmből, hogy aztán újra megtöltse élettel. A karja szorosan tartott, de alig éreztem, csak lebegtem a karjában, a vállába kapaszkodtam, és nem akartam magamhoz térni a kábulatból.

- Matt! – ziháltam, amikor kissé megemelte a fejét, hogy levegőhöz jussunk.

- Annyira tudnálak szeretni – nyögte. – Csak engedned kell.

- Szeress! – suttogtam.

Nem fogtam fel, mi történik, csak hirtelen megéreztem kutató kezét a mellkasomon, aztán a ruha csúszni kezdett a derekam felé.

Önkéntelenül odakaptam, és ettől magához tért, de csak annyira, hogy visszaigazítsa a vállamra.

- Megláthatnak – lihegtem.

- Nem érdekel – suttogta a fülembe. – Annyira kívánlak.

Kapkodva lenyúlt, és felfelé rángatta a ruhámat. Amikor már a derekamon volt becsúsztatta alá a kezét, és csak a reccsenést hallottam. Végre kapcsoltam, megragadtam a nadrágját, és remegő kézzel kibontottam az övét. Hangosan nyögdécselve engedtem a csókjának. Az ajka lassan a nyakamra vándorolt, és a nyelve éhesen ízlelgette bőröm minden zugát.

- Istenem, Matt! – suttogtam feszülten.

Férfiassága végre kiszabadult a nadrágból, ekkor megragadta a fenekemet, és felemelt…

A férfi harsány hangja úgy csapott közénk, mint egy ostor, ijedten rebbentünk szét, és rémült pillantással néztünk körül. Matt kapkodva húzta fel a nadrágját, de szerencsére az idegenvezető még csak pár oszloppal arrébb magyarázott, nem vett észre minket.

Éreztem, hogy az arcomba tódul a vér. Matt magához húzott, és én remegve bújtam a mellkasához. Úgy fordult, hogy amikor az idegen csoport odaért, csak a hátát látták, és ahogy az idegenvezető megkérdezte, mi a baj úgy válaszolt:

- Nincs probléma, csak a feleségem kificamította a bokáját. Máris csatlakozunk a saját csoportunkhoz. Kösz az aggódást.

 A férfi vetett még ránk egy pillantást, aztán már a saját csoportjával foglalkozott, de közben láttam, hogy beleszól a walkie-talkie-ba.

- Azt hiszem, most adja le a drótot – mondtam halkan.

- Igen – követte Matt a pillantásomat. – talán le kéne lépnünk, mielőtt ránk szabadítják a rendőröket, vagy a biztonságiakat.

Gyorsan elindultunk az oszlopok közt, de nekem mind egyforma volt.

- Istenem, hol vagyunk? – nyögtem.

- A templomban? – nem tudtam, hogy kérdezi, vagy kijelenti, de a hangjából éreztem, hogy mulat a helyzeten.

- Ennyit még én is tudok – morgolódtam, és szorosan hozzásimultam. – De merre jutunk ki?

Matt megállt, és körülnézett.

- Jó kérdés.

- Jaj, ne! – most már pánikba estem.

- Nyugi! – nevetett fel. – Nagyjából tudom, merről jöttünk, elindulunk, aztán csak kijutunk. Nem végtelen ez az oszloprengeteg.

- Rendben. Bízom benned. Merre? – néztem rá várakozva.

Körbefordult, először tanácstalanul nézett, de aztán felcsillant a szeme:

- Arra. – Megfogta a kezem, és húzni kezdett. – Mondtam, hogy nem vészes – nézett hátra, és megállt.

- Mi a baj?

Szeretlek.

- Semmi csak csodálom a lélekjelenlétedet – motyogtam. – Azt mondtad, hogy a feleséged vagyok?

- Azt nem mondhattam, hogy a szeretőm vagy – felelt.

- Szerető – suttogtam. – Miért van ennek negatív zöngéje?

- Mert az emberek lealacsonyították. – felemelte az államat, hogy egymás szemébe nézhessünk. – De te senki szeretője nem vagy.

- Akkor mi vagyok? – kérdeztem.

- Mi szeretnél lenni?

- Barátnő?

- Ezt akarod? Már nem zavarna a távolság?

- Istenem, miért hozod szóba?

- Ne haragudj! – suttogta, és lágy csókot lehelt a számra. – Akkor leszel a barátnőm?

Felkuncogtam.

- Mi ilyen vicces? – kérdezte.

- Ez annyira tinis.

Ő is nevetni kezdett, szorosan átölelt, és jólesően a hajamba sóhajtott.

- Akkor legyél az én Kicsi Nitem!

Összerázkódtam, és hirtelen kirántottam magam a karjából. Döbbenten nézett rám:

- Mi a baj? Rosszat mondtam?

- Ne.Hívj.Így.Többet!

- Rendben, de… eddig nem zavart. – a hangja szomorúvá vált.

- Most már zavar. Eszembe juttat bizonyos dolgokat, amiket eddig mélyen eltemettem magamban.

- Én hívtam elő őket? – kérdezte aggódva.

- Nem, dehogyis! – felnéztem, és újra hozzábújtam. – Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni, csak ezek nagyon fájó sebek, és nem akarom hozzád kötni.

- A volt párodnak…

- Sss – megráztam a fejem, és az ajkára nyomtam az ujjam. – Neki ehhez nincs köze, de ne kérdezz! Most ne. Majd egyszer, ha elég erőm lesz, elmondom.

- Oké. Én midig itt leszek neked, hogy megoszthasd velem a gondodat.

- Ne mondj nekem ilyeneket!

- Miért?

- Mert… mert… – Szeretlek.

- Oké – mosolygott. – Gyere, igyekezzünk! Nagyon eltűntek a többiek.

- Igazad van – néztem körül.

Szinte futva mentünk a kijárat felé, a kapunál már várt minket két biztonsági ember, azonnal bicegni kezdtem, és Matt gyorsan elmagyarázta nekik is, hogy miért maradtunk le a csoporttól.

Szerencsére nem akadékoskodtak, és elengedtek minket. Ám a parkolóban kellemetlen meglepetés várt minket, a szállodai busz nem várt meg.

- Remek – igyekeztem nem nyafogni, de emlékeztem, milyen hosszú volt az út, és ha belegondoltam, mekkora séta vár ránk, elsápadtam. – Kedves férjem, hogy jut vissza a szállodába a "bicegős" feleséged?

- Majd viszlek – nevette el magát, és a karjába kapott.

- Bolond vagy! – kacagtam én is.

Hatalmas léptekkel elindult, és mire felocsúdtam, már messze jártunk a fő úton.

- Tegyél le, Matt! Nem cipelhetsz a szállodáig! Ez őrültség!

- Miért? Olyan könnyű vagy, mint egy tollpihe.

- Mondod most. De mi lesz néhány kilométer múlva? Komolyan, tudok gyalogolni.

Lelassított, és amikor megállt, mélyen a szemembe nézett:

- Annyira szép vagy – suttogta, és megcsókolt.

A nyelve most gyengéd volt, és lágy, de csípője annál keményebb. A derekamnak feszült, és amikor felnyögtem, zihálva engedett el.

- Össze kell szednünk magunkat – mondtam halkan.

- Aha – mormolta zavarodottan, és letett.

Kissé távolabb húzódtam, így csak egymás kezét tudtuk megfogni, de most mindketten éreztük, hogy ezt kell tennünk. Nem siettünk, gyönyörködtük a környékben. A nyüzsgő város zsivaja elterelte a figyelmemet, és könnyebben kaptam levegőt, néha Matt felé néztem, és láttam a zavarodottságát, ilyenkor megszorítottam a kezét, ő pedig rám mosolygott.

Úgy egy órás séta után Matt egy fura, hangos hely felé irányított.

- Mi az? – kérdeztem.

- Ha jól látom, egy bazár. Talán nézhetnénk valamit Karen-nek, ha már nem jöhetett veletek.

- Remek ötlet – értettem egyet.

- Persze, az enyém.

Felnevettem.

- Egoista pasi.

Besétáltunk a bódék közé, és nem győztem kapkodni a fejem. Szebbnél szebb ruhák, és kendők voltak mindenfelé, a színek kavalkádja elvarázsolt, és egyik ámulatból a másikba estem. Végül egy gyönyörű vállkendő mellett döntöttünk, ami színben remekül illett Karen-hez. Aztán Matt határozottan beljebb irányított a forgatagba. Meg sem állt, amíg el nem értük a bazár szívét, ahol egymásba nyíltak az ékszerboltok. Lassan lépkedett, de nem a boltokat nézte, hanem engem figyelt. Éreztem magamon perzselő tekintetét, és akkor megláttam. A zafírköves gyűrű szinte elveszett a rengeteg többi közt, de nekem azonnal feltűnt. Odaléptem, és ábrándosan nézegettem. Matt nem tétovázott, odaintett egy eladót, és kikért egy darabot a méretemben.

- Mit csinálsz? – néztem rá értetlenül.

- Úgy láttam, tetszik. Szeretném megvenni neked.

- Nem! – mondtam ijedten. – Matt, ez egy jegygyűrű.

- Oh, tényleg? Én nem értek az ilyenekhez, de szerintem is csodaszép.

A szeme pajkosan csillogott, ahogy figyelte a zavaromat.

- Legalább próbáld fel, ha már fárasztom az eladót!

- Oké – sóhajtottam, és engedtem, hogy felhúzza az ujjamra, de amikor megfogta a bal kezemet, elrántottam, és jobbot nyújtottam felé.

Mosolyogva felhúzta, lágyan a tenyerébe simította a kezem, és a szemembe nézett:

- Ezt neked készítették – suttogta rekedten.

Képtelen voltam megszólalni, csak nagyot nyeltem, és gyorsan levettem.

- Nem fogadhatok el egy ilyen ajándékot – motyogtam, és visszaadtam az eladónak, aki értetlenül meredt rám.

Aztán hirtelen kifakadt, csak úgy ömlött belőle a szó, gondolom arab nyelven szitkozódott.

- Menj gyorsan – súgta a fülembe Matt. – Ezt én elintézem, de jobb, ha nem lát, amíg lecsillapítom.

Kiszaladtam, és a bejárat mellett várakoztam. Néhány perccel később Matt kijött, és vigyorogva átölelt.

- Gyere vissza!

- De miért? – kérdeztem rémülten, lehet, hogy meg kell vennem a gyűrűt, ha már felpróbáltam.

- Csak akkor enged el, ha veszünk valamit.

- És mivel tarthat itt?

- A kamera felvette, hogy megpróbálod a gyűrűt, azt mondta rendőrt hív, hogy lopni akartunk.

- Milyen kedves! – jegyeztem meg epésen, és körülnéztem. – Egyáltalán van itt kamera?

- Tényleg meg akarod tudni?

Fintorogva vállat vontam, de lassan visszaléptem.

A férfi ugyanolyan barátságosan mosolygott, mint eddig, nehezen hittem, hogy tényleg képes lenne ilyen gonoszságra, de nem kockáztattam.

- Azt mondta, hogy a gyűrű helyett vennem kell neked egy láncot, különben engem lefogat, téged pedig elvisz a házába. – suttogta Matt.

- Ezt nem teheti! – csattantam fel.

- Kipróbálod? Ketten vagyunk, neki meg itt az egész családja.

- Jól van – nyugodtam bele. – Hol vannak a láncok?

A férfi odairányított minket, és mi válogatni kezdtünk. Először félve nézegettem a csodás darabokat, de amikor észrevettem a cinkos pillantást a két férfi közt, azonnal megértettem az összeesküvést. Ha így játszol Matthew Starr, akkor legyen – gondoltam, és rámutattam az egyik legimpozánsabb arany nyakékre, ami szerintem még egy fáraónak is sok lett volna.

Matt mosolyogva felemelte, és a dekoltázsomhoz illesztette.

- Nem, Kicsim, ettől elsápad a szépséged! – rázta a fejét. – De mit szólnál ehhez?

Felemelt egy hasonló ékszert, de ez nem volt teljesen arany, hanem tömör V alakban királykék kövekkel díszítették. Tátott szájjal néztem, valóban csodálatos volt, de amikor megláttam magam a tükörben, megszeppentem.

- Ne! Ez annyira nem én vagyok.

- Pedig illik hozzád – mosolygott Matt.

- Ígen, asszonyom, férjének igaza lenni. Csodás nyaklánc, gyönyörű asszonyon. – vigyorgott az árus.

- Matt, kérlek! Ezt nem fogadom el. Ez túl sok nekem.

Ránéztem, és hirtelen nagyon rosszul éreztem magam. Olyan szomorúan nézett rám.

- Ha már ennyire szeretnél venni nekem valamit, akkor hadd válasszak én.

- Rendben – sóhajtott. Azonnal az egyszerűbb láncok felé akartam fordulni, de ő nem engedett. – Annyi kikötésem van, hogy ezek közül válassz! – mondta halkan.

Nagyot nyeltem, és végül egy tömör arany nyakékre mutattam, ami nem volt túl nagy, de kellően impozáns. A maga egyszerűségében gyönyörű volt.

- Nagyon jó választás! – mondta az eladó. – Ez a nyakék kifejezni a hölgyet. Teljesen lenni ő.

Matt a hátam mögé állt, és segített felvenni. Ahogy bekapcsolta, az ujja a tarkómhoz ért, és én megint borzongani kezdtem. Remegve néztem meg magam a tükörben, és ahogy végigsimítottam a láncon, láttam, hogy kedvesem arca átalakul, olyasmit fedeztem fel a szemében, amit eddig csak Aaron-éban láttam.

- Köszönöm – suttogtam, és megfogtam a kezét, amit még mindig a vállamon pihentetett. – Nagyon köszönöm.

- Én tartozom köszönettel, hogy adsz nekünk esélyt. – Előrehajolt, és a nyakamba csókolt. – Akkor ennyi, fizetnék – fordult az eladó felé. – Kicsim, amíg elrendezem, nem nézelődsz, hátha találsz még valami szépet? Az alkudozás még eltart egy ideig, csak elunnád.

- Rendben – motyogtam, még mindig nem tértem teljesen magamhoz a pillantásától.

Kimentem az üzlet elé, de nem mozdultam, csak vártam őt. Amikor megjelent, nem tudtam, mit teszek, szorosan hozzábújtam, és forrón megcsókoltam. Először meglepődött, de gyorsan kapcsolt, és viszonozta, szenvedélyesen vette birtokba a számat, és a nyelvével vadul izgatta az enyémet, de aztán hirtelen elengedett.

- Hagyjuk abba, mielőtt örültséget teszek – nyögte.

- Matt?

- Igen, Kicsim?

- Ebből nem lesz rendszer, oké? Mármint ne akarj elhalmozni engem mindennel. Nem ezért vagyok veled.

Lassan bólintott, és gyengédség költözött a szemébe. Szorosan fogtam a derekát, és kinyitottam a számat, hogy megvalljam, mit érzek, mert már nem akartam ellenállni neki, amikor megszólalt a mobilom. Morogva vettem föl:

- Mit akarsz, Doris?

- Hol a fenében vagytok? Itt őrjöngünk, mert a busz nem volt hajlandó várni rátok! Legalább hússzor kerestünk, mégis mit műveltetek? Már azt hittük, baj van.

Éreztem a hangján a haraggal keveredett aggodalmat.

- Nyugodj meg! Lekéstük a buszt, és gyalog megyünk vissza, de közben megálltunk egy bazárban…

- Nélkülünk? – sikította, és nekem nevetnem kellett.

- Beszéld rá a matrózodat, hogy hozzon el ide!

- Ezért még számolunk, és ne hidd, hogy Matt megússza! Mondd meg neki, hogy alapos fejmosásra számíthat, amiért elrabolt.

- Miről beszélsz? – kérdeztem, és közben Matt-re néztem. – Nem rabolt el.

- Azért szólhatott volna, hogy kettesben akar maradni veled.

- Jaj, Doris! Ne reagáld túl!

- Fogjatok egy taxit, és irány haza!

- Ezt majd én eldöntöm, anyuci! – most már kezdtem dühös lenni. – Tudunk vigyázni magunkra, te inkább foglalkozz a matrózzal!

Kinyomtam a telefont, és visszatettem a táskába. Matt mosolyogva figyelt:

- Aggódnak a lányok?

- Inkább ellenőriznek – morogtam.

- Csak vigyáznak rád – ölelte át a vállam, és lassan elindultunk.

- Ez már kész házi őrizet. Azt hiszem, ideje meghúznom a határt. Sokat köszönhetek nekik, de azért nem kéne túlzásba esniük.

- Anita – fordított maga felé. – Én azt látom, hogy ők hárman azt szeretnék, ha te boldog lennél, úgy tekintenek rád, mint a testvérükre, és igenis természetes, hogy aggódnak, hisz te is aggódsz Karen-ért.

- Az más, Karen beteg, nekem semmi bajom, és te is itt vagy velem.

- Nem tudhatják, hogy nem vagyok-e szatír, vagy sorozatgyilkos.

- Az vagy? – kérdeztem mosolyogva.

- Nem, dehogy – nevette el magát.

- Akkor nem kell aggódniuk.

Közben kiértünk a bazárból, és a forgatagban Matt taxi után kutatott. Szerencsére gyorsan sikerült leintenie egyet, és elindultunk a szállodába. A mai nap sűrű eseményei hatására elkókadtam, és ahogy hozzábújtam az ülésen elaludtam. Csak akkor tértem magamhoz, amikor a bejárat előtt keltegetett:

- Édesem! Kelj fel, megérkeztünk – a gyengéd cirógatás nagyon jólesett, mosolyogva nyitottam ki a szemem. – Felvigyelek? – kérdezte kisfiúsan.

- Nem kell, azt hiszem, tudok járni.

De azért szorosan a karjába kapaszkodtam. A lobbiban aztán el akartam köszönni, hogy a bungalónk felé menjek, de nem engedett el:

- Elkövettem ellened egy kis merényletet. Megkértem a szobalányt, és Dorist, hogy hozzák át az én szobámba a csomagodat. Ugye nem haragszol? Szeretném, ha velem töltenéd az éjszakát.

Meglepve néztem rá:

- Mindent előre kiterveltél? – gyanakvó hangom elárult.

- Csak a… a hajón jutott eszembe – motyogta zavartan.

Megsimogattam az arcát, és bódultan bólintottam.

- Matt – szólítottam meg a liftben. – Mit tettél volna, ha nemet mondok?

- Nem tudom, nem is akartam erre gondolni… Azt hiszem, megpróbáltalak volna meggyőzni.

Átöleltem a derekát, és melegen a szemébe néztem.

- Azért arról meggyőzhetnél, hogy jól döntöttem – suttogtam.

- Előttünk az egész éjszaka – mosolygott le rám.