Betty Forester

Emlékeidben

a világ

1. fejezet

- Ne kapkodj! – próbáltam nyugtatni Mirát. – Jess nem szedi le a fejünket, csak ha nem nézünk ki jól.

- Utálom amikor vakrandit szervez. – morgolódott, az orra alatt, de láttam, hogy izgatott. – Ráadásul, az a kép, amit mutatott… hát nem tudom.

- Miért? Szerintem egész jól néz ki a tag.

- Igen, de nem hiszem, hogy pont ő kell nekem.

- Hé! Talizunk, beszélgetünk egy ital mellett, táncolunk, aztán majd meglátjuk. Azzal még nem ígérsz örök hűséget neki.

- Nem – nevetett fel. – Igazad van, induljunk.

Ahogy a villamoshoz sétáltunk, egy kicsit elgondolkodtam. Amikor Jess bejelentette, hogy összejött Márkkal, annyira örültünk neki. Már ráfért a boldogság, túl rég nem volt senkije, az önbizalma romokban hevert. Bár ez rám is igaz volt. A férjem, a volt férjem, rendesen megtiporta az önbecsülésemet. Ahányszor lepocskondiázott, az sokaknak egy életre elég lett volna. Mellette úgy éreztem magam, mint egy szakadt cseléd, és egy idő után ez a külsőmön is meglátszott, elhagytam magam, de végül is kinek lettem volna csinos? Szerencse, hogy a válás után, azonnal jó messzire költöztek a szeretőjével, így nem kell sűrűn találkoznunk, még a fiúkat sem látogatja gyakran. Ők már nem is úgy tekintenek rá úgy, mint apjukra.

Legalább megszabadultam az árnyékomtól, és nem kísértett folyamatosan. Nem kellett attól félnem, hogy mikor jön haza részegen, és mikor kezdi el, hogy egy trehány, lepukkant szutykot vett feleségül, és már bánja a napot, amikor megismert. Pedig szépen indult a dolog, igazi lányszerelem. Amikor befejeztem a középiskolát, ő akkor másodéves egyetemista volt, mindenki minket csodált, „az álompár”, csak így hívtak minket. Együtt jártunk, aztán, miután lediplomázott, feleségül vett, én már úgy fejeztem be a főiskolát, hogy az első fiúnkat vártam, csak azt nem tudtam, hogy amíg én tündérmeséket dédelgettem, ő a csinibabákat.

A szülések megviselték az alakomat, és nem voltam a régi, de egy idő után ez már nem zavarta Kareszt, ha épp valami csini husihoz volt gusztusa, megkereste valamelyik szeretőjét. Eleinte még fájt, de aztán eltompultam, és örültem, hogy lassan megfeledkezik rólam, ahogy arról is, hogy szapuljon. Aztán az egyik szeretője terhes maradt, és lépnie kellett.

Ő adta be a válókeresetet, de amikor kötözködni kezdett, bekeményítettem. Na, nem kopasztottam meg, az nem az én műfajom, de az ügyvédem alaposan megizzasztotta, és tisztességes gyerektartást harcolt ki a könyöradomány helyett, amit felajánlott. Lehet, hogy gonosz dolog, hogy a másik gyerek elől vettem el, de nem érdekelt. Azóta a nő megszült, és én elégedetten láttam a közösségi oldalon, hogy az ő bomba alakja is oda. Karesz cseberből vederbe esett. Ráadásul, ahogy a volt anyósomtól hallottam, az exem igen rövid pórázon van. Visszasírja az én engedékeny természetemet. De ez a múlt, szerencsére magam mögött hagytam. Nem is hiányzik, csak a magány az, ami sokszor felőrli az idegeimet.

Aztán a lányok felkaroltak. A barátságunknak köszönhetem, hogy kezdek újra magamra találni, és még sokat kell dolgoznom a magabiztosságomon, meg az egészséges önképemen, de talán jó úton haladok.

Jess is rég egyedül volt már, de most szerencsére megkapta a megfelelő löketet Márk személyében, remélem, összejön neki. És amilyen imádnivaló, Mirának, és nekem is beszervezett két pasit, mivel mi is épp facérként tévelyegtünk. Mondjuk, én már vagy négy éve, a válás óta nem néztem pasira. Nem volt kedvem még egyszer a megaláztatáshoz, és Mira sem vadászott eszeveszetten, de egyikünk sem akart kihagyni egy ilyen lehetőséget.

Akit Jess most beszervezett, attól felpezsdült a vérem. Mivel Márk pincér, és mixer volt, tengerjáró luxushajókon dolgozott, és itt rengeteg emberrel ismerkedett meg. Noel, akit Mirának talált, és Ricardo, akit nekem, szintén azon a hajón dolgoztak, amelyiken ő is a legutolsó útján, és szoros barátságban voltak már évek óta. Most, a téli szezonban itthon voltak, és ők sem idegenkedtek egy kis ismerkedéstől.

Úgy voltam vele, miért ne? Végül is megérdemlek egy kis szórakozást.

És Mira? Mit is mondhatnék róla, a legjobb barátnőm, és bár ő és Jess jó pár évvel fiatalabbak nálam, nem hagyják, hogy ezt érezzem, és ami a legfontosabb, nem engedik, hogy magányos legyek, ezt soha nem tudom eléggé megköszönni nekik. Most is, amikor Jess a vakrandit szervezte, rám is gondolt. Eleinte idegenkedtem a dologtól, de Mira kijelentette, hogy csak akkor megy bele, ha én is, így hát hagytam magam rábeszélni.

A srác, akit Mirának talált, szerintem aranyos volt, de a barátnőm nem kifejezetten az a pasifaló típus, így megértettem, hogy ideges.

Oldalra néztem, és elképzeltem mellette a fiút, mosolyognom kellett. Szerintem tuti aranyosak lennének együtt, de hát ezt nem én döntöm el. Remélem, kipattan köztük a szikra, és végre Mira is boldogságra talál.

- Mit nézel? – kérdezte kíváncsian.

- Csak elképzeltelek Noel oldalán.

- Jaj, már! Ne kombinálj, még nem is ismerem. Lehet, hogy sikítva menekülök el.

- Nyugi! Minden rendben lesz – nevettem, aztán szedni kezdtük a lábunkat, mert láttuk, hogy jön a villamos, és túl hideg volt ahhoz, hogy húsz percet várjunk a következőre.

A rövid út a szokásos módon telt, végignevettük, az sem zavart, hogy a többi utas furcsán méreget minket. Néhány jól sikerült mondattal hamar ráhangolódtunk az estére, és mire a találkozóhelyre értünk, már a könnyeink is kicsordultak. Jess nem is lepődött meg rajtunk, csak mosolyogva bekapcsolódott.

- Csajok, ha így jelenünk meg, minimum bolondnak néznek minket – kacagott, amikor Mira valami vicces dolgot mondott, és én kétrét görnyedve nevettem. – Próbáljunk disztingválni, különben lőttek a randinak.

- Akkor majd keresünk másokat – vigyorogtam.

- Na, neeem! – tiltakozott Jess. – Márkot meg akarom tartani.

- Húúúúú! – mondtuk egyszerre Mirával. – Csak nem? Szerelem van kilátásban?

- Nem tudom, lehet – pirult el Jess.

Még jobban nevettünk, miközben Jess duzzogva elindult a szórakozóhely felé. A bejárathoz közeledve aztán erőt vettünk magunkon, mert észrevettük a három férfit, akik érdeklődve figyeltek minket.

- Ők azok? – kérdeztem halkan, és furán éreztem magam.

- Aha – biccentett Jess.

Hirtelen remegni kezdett a lábam. Azonnal tudtam, hogy melyiküket „szánta” nekem. Ketten a húszas éveik vége felé jártak, de a harmadik inkább volt túl a negyvenen, bár ez egyáltalán nem rontotta az összképet. Vállig érő fekete haja volt, markáns arca, és kedves mosolya. Nem volt túl magas, a másik két férfi jó fél fejjel fölé magasodott, de a teste arányosnak tűnt. A szövetkabát, amit viselt, ugyan nem sokat mutatott, de elegáns volt, és ez nekem sokat számított.

- Huh! – sóhajtottam reszketegen.

- Mi a baj? – nézett rám Jess.

- Kit szerveztél nekem?

- Nem tetszik? – kérdezte aggódva.

- Viccelsz? – suttogtam. – Veszett jól néz ki.

- Akkor jó. Amikor Márk mondta, hogy izgul, mert a pasi indián…

- ÁÁÁ! Valahogy éreztem, csak nem mertem remélni.

Jess felkuncogott:

- Tudtam, hogy betalálunk vele nálad. De azért hagytam, hogy kicsit izguljanak, nem mondtam, hogy az indiánok a gyengéid.

- És beszél magyarul? – néztem rá, ahogy lassan közeledtünk.

- Aha, itt él, de majd ő elmesél neked mindent, nem az én dolgom.

- Mira? Jól vagy? Annyira elcsendesedtél. – ránéztem a barátnőmre, aki kábultan sétált mellettünk. – Hahó, csajszi!

- Mi? Tessék? – bambán felénk nézett, aztán óvatosan vissza a leendő társaságunk felé.

- Azt hiszem, nála is telibe találtál – mondtam nevetve.

- Amikor Márkkal beszélgettünk, és szóba került, hogy milyen pasikra buktok, akkor rögtön rájuk gondolt.

- De hogy kerülnek ilyen fazonok egy luxushajóra?

- Ricardo szinte kötelezően a karibi járatokra jelentkezik, mivel zenész, és van egy latin bandájuk. Imádják őket. Noel pedig a biztonsági személyzet tagja, és mivel ők hárman elválaszthatatlanok, mindig egy helyre jelentkeznek.

- Aha – motyogtam, és megint a srácok felé néztem.

Egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltek minket, és ahogy közeledtünk, elindultak felénk. A bejárat előtt találkoztunk.

- Sziasztok! – köszöntek szinte egyszerre mosolyogva.

- Sziasztok – én csak motyogni tudtam, de hallottam, hogy Mira is hasonlóan zavarban van.

- Fiúk! – kezdte Jess. – Ők itt a barátnőim, Mira, és Emese. Lányok, ők itt Noel, és Ricardo.

Ricardo azonnal felém villantott egy kedves mosolyt, a bejárat fényében megláttam, hogy a szeme borostyánszínű. Teljesen végem volt, még sosem láttam ilyen szemszínt.

- Szia! – ismételtem magam. – Kardos Emese.

- Szia! Ricardo Santos – egy laza mozdulattal a füle mögé simított egy kósza tincset, és fogadta a kéznyújtásomat.

Aztán sorban bemutatkoztunk egymásnak.

- Bemegyünk? – kérdezte Márk, amikor már kellően zavarban volt mindenki.

- Persze, nem szeretnék idefagyni – ragadta meg a karunkat Jess.

Mire felocsúdtam, már a pénztárnál álltunk, és a fiúk megvették a belépőket, majd lesegítették a kabátjainkat, és beadták a ruhatárba. Lementünk a bárba, ahol a tánctér is volt, és a fiúk azonnal egy foglalt asztalhoz vezettek minket.

Miután elhelyezkedtünk, pár percig kínos csendben méregettük egymást, végül Ricardo megtörte a csendet:

- Mit kértek inni?

- Vegyünk egy üveg pezsgőt energiaitallal, és Emesének valami vodkás koktélt – előzött meg minket Jess, és közben felém kacsintott.

- Hoppá – mosolygott rám Ricardo. – Nem aprózod a dolgot.

- Ne hidd! Csak a pezsgőtől rosszul leszek, nekem egy vodkakoktél bőven elég lesz egész estére – hebegtem, és közben gyilkos pillantást vetettem Jessre.

- Elkísérsz? – kérdezte nevetve Ricardo, és ahogy felállt, felém nyújtotta a kezét.

- Persze – mosolyogtam vissza.

Beletelt pár percbe, mire elvergődtünk a pultig, és közben Ricardo végig fogta a kezemet. Aztán a sorban állás alatt is esetlennek éreztem magam, így végül megszánt:

- Jess mesélte, hogy együtt dolgoztok.

- Igen, egy telemarketinges cégnél.

- Huh, az unalmas lehet – nevetett.

- Hát nem járjuk be a világ minden táját, az már igaz. És az ügyfelek néha szörnyen idegesítőek tudnak lenni, főleg, amikor ránk rakják a telefont, de ne beszéljünk erről.

- Nem szereted a munkádat?

- Azt nem mondtam, csak néha felőrli az ember idegeit. És milyen a te munkád? Gondolom, tök jó lehet, hogy bejárod a világot, látsz egy csomó szép helyet, rengeteg emberrel ismerkedhetsz meg.

- Igen, ez a része nem rossz, de az, hogy szinte alig vagyok itthon, hát azt senkinek nem kívánom. Alig látom a családomat, a barátaimat, bár azokból nem sok van, főleg a munkám miatt.

- Azt hiszem, értem. – mondtam, és közben az arcát figyeltem. - Milyen gyakran mész ki?

- Általában fél évet vagyok itthon, a többit meg kint a hajón.

- És mindig ugyanarra a hajóra mész?

- Általában igen. A hajótársaság, akikkel szerződésem van, nem szereti cserélgetni az embereket. A megszokott csapat váltja egymást féléves turnusban. Főleg a Karib-tengeri járatokon. A kapitány szereti az embereit.

- De akkor ott legalább ismerős csapat fogad. Nem kell új embereket megszoknod.

- Igaz – nevette el magát. – Csak mivel így felemásan élek, nemigen van lehetőségem kapcsolatot kialakítani, a személyzetből nincs senki, az utasokkal nem lehet, és itthon…

Lenézett rám, és bizonytalanul vállat vont. Ha kezdetben voltak reményeim, azok most kezdtek elszállni. Tehát nem akar kapcsolatot, na, mindegy, akkor nem erőltetem. De nem tudtam annyiban hagyni.

- Azért ez rossz lehet. Úgy értem, egyedül… hogy nincs senki, akivel megoszd a gondjaidat. Tudom, milyen érzés, és nem irigyellek érte.

- Ott van anyám, akivel sok mindent meg tudok beszélni, de igazad van. Az nem az igazi. De már belenyugodtam.

- És eszedbe sem jut, hogy keress valakit? – kérdeztem, és most már szerettem volna eltűnni mellőle.

- Néha igen, amikor olyasvalakivel találkozom, aki… aki kedves, érdeklődő… tudod. De amikor megtudják, hogy hogyan élek, általában visszavonulót fújnak. Senkinek nem kell egy olyan pasi, aki az élete felét a világ másik végén tölti. Ráadásul a legtöbben nem bíznak a hűségben.

- Hát mondjuk, az már igaz, hogy elég sok kísértésnek lehetsz kitéve – nevettem el magam.

- Ha tudnád! Amennyi ajánlatot kapunk, mindannyian, istenem! Inkább nem is számolom.

- Van, hogy elfogadod?

- Nem. Na, jó volt idő, amikor elfogadtam, de annak már vége.

- Miért? – néztem a szemébe.

- Mert rájöttem, hogy azok a nők csak kihasználnak, és igazi kapcsolatot úgysem kaphatok. Mondjuk, amikor itthon vagyok, akkor próbálkozom, de pár randi után azok is zátonyra futnak.

- Nem lehet könnyű.

- Nem, de most már elég a kihallgatásból. Szerepcsere, most én kérdezek.

- Oh, nem hiszem, hogy én annyira érdekes lennék – motyogtam zavartan. – Az én életem egy üres könyv, vagy inkább csak egy füzet.

- Miért mondod ezt? Márk mondta, hogy van két fiad, ők biztosan érdekessé teszik az életedet.

- Annyira nem. Teljesen unalmas hétköznapi életet élek.

- És a férjed? Ő nem kavar be az életedbe?

- A volt férjem.

- Bocs, nem akartalak megbántani.

- Semmi gond, csak nem szeretek emlékezni rá, hogy valaha összetartoztunk. Szóval igen, a volt férjem. Hát ő szerencsére szinte teljesen kiszállt az életemből, még a fiúkéból is. Nem is tudom, mikor látta őket utoljára. Új családja van, és az asszony nem nézi jó szemmel a volt feleséget. – nevettem idegesen.

- Te akartál válni, vagy ő?

- Igazából… – elgondolkodtam. – Igazából én. Csak nem voltam elég bátor, hogy belekezdjek, így megvártam, hogy ő lépjen. De azt hiszem, ha a szeretője nem marad terhes, akkor még most is vele lennék. Túl gyáva vagyok hozzá, hogy éljek.

- Én nem hiszem. Egyedül nevelni két gyereket a mai világban, igenis bátorságra vall.

- Inkább úgy nevezném, hogy belesodródtam egy kényszerhelyzetbe.

- Megállíthattad volna, ha nagyon akarod.

- De nem akartam.

- Ezért vagy bátor. Inkább vállaltad az egyedüllétet, minthogy egy ilyen házasságban maradj.

- Nem tudom – vontam meg a vállam.

- Tudja, hogy mit veszített? A volt férjed? Én biztosan nem hagytam volna magára egy ilyen csinos feleséget.

Döbbenten néztem rá, nem tudtam, mit mondjak. Csak hápogni tudtam.

- Hé, amíg ti itt jól elfecserésztek, mi szomjan halunk – lépett mellénk Márk. – Kikértétek már a piát?

- Ööö, máris – fordult a pult felé Ricardo, és intett a pincérnek.

Fél szemmel rám nézett, és mosolyogni kezdett. Félénken viszonoztam, és amikor elindultunk vissza az asztalunkhoz, gyorsan előresiettem. Leültem Mira mellé, aki épp valamin nevetett. Noel pedig csillogó szemmel figyelte. Megnéztem magamnak a srácot, nem mertem Ricardo felé fordulni, ahogy letette elém a poharat. Noel elég határozott egyéniségnek tűnt, kicsit talán feszesnek is, markáns arcát sötét haj keretezte, és szúrós tekintete is szinte fekete volt, de valahogy mégis volt benne valami megnyugtató. Megértettem, miért varázsolta el első látásra Mirát. A három srác közül ő volt a legizmosabb, mint aki nap, mint nap gyúr. Az ing megfeszült a karján, és a mellkasán.

Zavartan félrenéztem, nem akartam, hogy valamelyikük félreértse a pillantásomat, de amikor a tekintetem találkozott Ricardo borostyánszemeivel, éreztem, hogy bajban vagyok. Hiába nem akar tőlem semmit, ez a pillantás kikészített.

- Valami baj van? – kérdezte halkan. – Rosszat mondtam az előbb?

- Nem dehogy – mosolyogtam. – Csak rég kaptam már bókot.

- Pedig megérdemled – folytatta a finom ostromot.

Miért csinálja, ha nem akar semmit? Vagy talán csak egy könnyed kalandra vágyik? Végül is miért ne? Senkinek nem tartozom számadással, és néha lehetek egy kicsit rossz.

Ránéztem Jessre, aki a szeme sarkából minket figyelt. Most bátorítóan rám mosolygott, aztán újra Márknak szentelte magát. Igen, ő még könnyebben ismerkedett, nekem két gyerekkel a hátam mögött, közel a negyvenhez sokkal nehezebb, de úgy döntöttem, nem hagyom ki az alkalmat. Ricardo szemébe néztem:

- Márk azt mondta, indián vagy, igaz?

- Igen – felelt óvatosan.

- Észak- vagy Dél-amerikai?

- Apám inka származású, de Brazíliában nőtt fel. Anyám navajo.

- Azta, jó kis párosítás – kacagtam fel. – Mióta éltek Magyarországon? Nagyon jól beszéled a nyelvünket, egy csöppnyi akcentusod sincs.

- Hát igen. Igazából, én majdnem itt születtem. Na, jó, két éves voltam, amikor ideköltöztünk, szóval, amikor beszélni kezdtem, természetes volt, hogy az óvodában megtanultam magyarul.

- És gondolom, portugálul is beszélsz.

- Igen, és navajo nyelven, meg persze angolul.

- De jó – sóhajtottam. – Én csak angolul gagyogok valamennyire, de azt is csak kicsit.

- Ha akarod, én segíthetek gyakorolni – vigyorgott.

Most aztán totál összezavarodtam.

- És mit csinálsz a hajón? – kérdeztem hirtelen.

- Mi szolgáltatjuk a zenét – mondta hivatalosan, de a szeme továbbra is mosolygott. – Általában este, meg a rendezvényeken mi játszunk. Igazi latin, meg indián zenéket.

- Te milyen hangszeren játszol?

- Dobon, pánsípon, és furulyán.

- Azon az igazi indián furulyán?

- Aha – nevette el magát. – Ismered?

- Szeretem az indián zenét. – mondtam.

- Ha akarod, egyszer majd játszom neked.

Ahogy kimondta, megfogta a kezem, és megszorította.

- Van kedved táncolni? – kérdezte hirtelen.

Válasz helyett felálltam, és követtem őt a parkettre. Hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzánk, és szinte az egész éjszakát végigtáncoltuk.

Hajnali négy óra felé kipirulva lehuppantam az asztalunkhoz, már jártányi erőm sem maradt, Ricardo mellém ült, és lazán a hátam mögé ejtette a karját.

- Lenne kedved még találkozni? – kérdezte. – Szívesen megismernélek jobban.

- Jól hangzik – a szemébe néztem, ha most meg szeretne csókolni, biztosan hagynám.

De nem tette, inkább elővette a mobilját, és rám nézett:

- Megadod a számod, akkor tudunk egyeztetni?

- Persze.

Láttam, hogy kezdi beírni a nevem: „Emese”.

- Mesi, oké? Az Emese annyira hivatalos.

- Rendben, én a Rico-t szeretem, vagy a Rick-et. A srácok így hívnak.

- Rico, ez jól hangzik.

Amíg számot cseréltünk, a szemem sarkából láttam, hogy a többiek is visszatérnek az asztalhoz, és leülnek. Mira és Noel szorosan egymás mellé bújt. Jess, és Márk pedig szinte összeolvadtak, na, nem úgy, csak látszott, hogy ők már együtt vannak. Mi még csak ismerkedtünk, és eltekintve a fura érzéseimtől, reménykedni kezdtem, hogy Rico esetleg komolyan érdeklődik irántam.

Végül Jess robbantotta a társaságot, amikor felállt, hogy lassan indulnunk kellene, mielőtt a személyzet tessékel ki minket. Az utcán aztán taxit rendeltünk, és amíg vártuk csendesen elbúcsúztunk egymástól. A fáradtság ellenére pörögtem, amikor Ricardo felém fordult, és könnyedén átölelte a derekamat. Nem volt tolakodó, inkább úgy tűnt, óvni akar a hidegtől, finoman megdörzsölte a hátamat a kabáton keresztül, amikor megborzongtam.

- Ha holnap nem is, de holnapután tuti felhívlak, oké? – súgta a fülembe. – Kitalálhatnánk valami programot.

- Benne vagyok – néztem rá.

Szívesen maradtam volna még így, de megérkezett a taxi, a fiúk még egy futó puszival elköszöntek, aztán mosolyogva nézték, amint beülünk, és elindulunk.

Mira és én hátul ültünk, és kiintettünk, de amikor megfordultunk volna, Jess ránk szólt:

- Semmi forgolódás lányok! Arra még várniuk kell.

Meglepve néztünk rá.

- Nehogy már rögtön nyeregben érezzék magukat. – magyarázta. – Telefonszámok megvannak?

- Igen – nevettük el magunkat.

- És? Vélemény? Komolyan harapófogóval kell kihúznom belőletek?

Mira kezdte, csak áradozott, és áradozott, én pedig a visszapillantó tükörből láttam, hogy a sofőr milyen jól szórakozik rajtunk, de nem zavart.

- Istenem, ez a pasi egy félisten! – sóhajtott Mira. – A haja, a szeme, és láttad, milyen izmos?

- Én megmondtam – vigyorgott Jess.

- És van tetkója. A bal vállán valami sasszerű, az alkarján meg nonfiguratív. Mutatta tánc közben, és kommandós volt. Nem is értem, hogy került hajóra.

- Márk azt mondta, hogy volt valami balesete, és emiatt leszerelték. De nem komoly – tette hozzá gyorsan Jess, amikor Mira szeme ijedten megvillant. – Csak nem szolgálhatott tovább a testületnél.

- Ja, értem – sóhajtott Mira. – Akkor jó.

Halkan kuncogni kezdtem.

- És te, anyus. Hallgatsz, mint nyuszi a fűben. Neked hogy tetszett az indián? – hátrafordult hozzám, és kaján pillantással méregetett.

- Akarom őt! – mondtam egyszerűen.

- Ennyi? – döbbent meg.

- Szerintem ebben minden benne van – sóhajtottam ábrándosan, és kinéztem az ablakon.

A sofőr megállt egy piros lámpánál, és hátrafordult.

- Úgy látom, a hölgyeknek igazán jó estéjük volt.

Elkerekedett szemmel néztünk rá, de aztán Jess feltalálta magát, és mire észbe kaptunk, már kellemesen csevegtünk a sofőrrel. Elmondta, hogy mivel hallotta a beszélgetésünket, szívesen adna tanácsot, főleg abban, hogy miként kezeljük a srácokat, ha nem akarjuk, hogy kihasználjanak minket. Csak kapkodtuk a fejünket, és a végén úgy nevettünk, hogy a könnyeink is kicsordultak.

- Jól hallottam, hogy az ön partnere indián? – nézett rám a tükrön keresztül.

- Igen – lihegtem kifulladva. – Miért?

- Velük jobb, ha vigyáz. Volt egy ismerősöm, aki indiánnal kezdett, az illető azóta börtönben van, az ismerősöm pedig elköltözött, hogy még véletlenül se találja meg, amikor szabadul.

- Kösz a jó tanácsot, majd vigyázok.

Mirával lopva egymásra néztünk, és igyekeztünk komoly arcot vágni. Közben megérkeztünk, kifizettük a fuvart, de amikor kiszálltam, a sofőr utánam szólt:

- Kisasszony! Itt a névjegyem, ha esetleg máskor is szükségük lenne fuvarra, kérjenek a diszpécsertől név szerint. Szívesen fuvarozom önöket.

- Kösz, észben tartjuk – hebegtem.

- Rendben, jó éjszakát! – mondta, és elhajtott.

Bambán elvettem, és csak vakon meredtem a papírra, miközben a lányok a távolodó kocsi után néztek.

- Anyus, ma este nagy sikered van – lépett mellém Jess, és a vállam fölött áthajolva, elolvasta a cetlit:

                      Polgár Tibor

                          Egyéni Vállalkozó

Alatta a taxicég neve, telefonszáma, és a kártya alján a férfi saját mobilja, és e-mail címe.

- Menj már! – nevettem fel zavartan. – Csak plusz vendégekre vadászik.

- Ja, persze – kacarászott, ahogy követtük Mirát a lakásba.

2. fejezet

Nem akartunk aludni, mert Jess és én reggel indultunk haza, ráadásul nekem még a fiúkért is el kellett mennem anyámhoz, ezért inkább beszélgettünk.

- És mi a véleményed Márkról? – kérdezte Jess.

Láttam, hogy tényleg érdekli a véleményem.

- Aranyos srác – mosolyogtam.

Felidéztem az arcát, kedves vonásai voltak, állandóan nevető szeme, a haja huncutul kócos, és az elmaradhatatlan Ray Ban napszemüveg a fejetetejére tolva. Igazi szívdöglesztő pasi, Jess mellé való. Annyira aranyosak voltak együtt.

- Ennyi? – nézett rám Jess csalódottan.

- Bocs, én mással voltam elfoglalva – mormoltam.

- ÁÁÁ, szóval Ricardo bejön neked? – nevettek mindketten, én meg pirulva hajtottam le a fejem.

- Lehet leszállni rólam.

- De most komolyan! Tényleg bejön?

- A taxiban már mondtam.

- Szupi! Akkor majd beszélek Márkkal, hogy szervezhet közös programokat.

Mosolyogni kezdtem, de nem volt energiám válaszolni. Ilyenkorra mindig elkókadtunk, és csak próbáltuk egymást ébren tartani az indulásig, de most nem tudtam nyitva tartani a szemem. Már valahol az álmok határán járhattam, mert megjelent előttem Ricardo, és mosolyogva közeledett felém…

Nem örültem, amikor a telefonom pityegni kezdett. Kábán néztem meg a kijelzőt: SMS-t kaptam.

Megnyitottam, és azonnal elmúlt a rosszkedvem:

„Jó reggelt! Tudom, korán van még, de nem tudtam megállni. Majd hívlak: Rico”

Vigyorogva raktam zsebre a mobilt, a lányok pedig kíváncsian figyeltek.

- Csak jó reggelt kívánt – vontam meg a vállam.

- Egy laza este után? Máris? Megnyerted őt csajszi! – tapsikolt Jess.

Mira helyeslően bólintott, közben bekapcsolta a tévét, mert tényleg kezdtünk kidőlni. Épp híreket mondtak, és a képernyő sarkában megjelent egy embléma, ahogy a bemondó csaj a kommandóakcióról beszélt.

- TE JÓ ÉG! – sikkantott fel Mira. – Ez van Noel karjára varrva.

- Ez a TEK emblémája – mondtam, ahogy odanéztem. – Noel TEK-es volt?

Kérdőn néztünk Jessre, de ő csak a vállát vonogatta.

- WOW! Ez állati! – suttogta izgatottan Mira.

Közben az ébresztő is jelezni kezdett, így készülődni kezdtünk.

Anyám nem hazudtolta meg magát, morgolódva nyitott ajtót:

- A kisebbik fiad megint hisztizett utánad. Többet nem vállalom el őket. Elegem van abból, hogy minden alkalommal itt nyafognak, hogy haza akarnak menni.

- Jó – feleltem. – Nem is kell. Tudod, annyira jó, hogy számíthatok rád. Te nyaggatsz folyton, hogy keressek magamnak valakit, aki mellettem van, de amikor próbálkozom, folyton csak veszekszel. Ne lepődj meg, ha az unokáid nem fognak foglalkozni veled.

- Ha ellenem neveled őket, akkor nem is fognak.

- Nincs rá szükség, megoldod te azt magadnak. Na, mindegy. Srácok, gyertek, indulunk.

- Szia, anya! Végre. Jól érezted magad? – kérdezte a nagyobbik fiam Peti.

- Igen szívem, majd mesélek, de most menjünk. Elég fáradt vagyok.

- Zoli, veled is minden rendben? – néztem a kisebbik fiamra, aki bágyadtan nézett rám. – megfogtam a homlokát, és aztán anyámhoz fordultam. – Tudod, ha vetted volna a fáradtságot, hogy figyelj rá, tudnád, hogy azért „nyafogott”, mert belázasodott. Kösz, hogy számíthatok rád!

Kézen fogtam Zolit, és kiléptünk az ajtón. Sietve mentünk le az utcára, és elindultunk haza, de láttam, hogy így nem érünk haza.

- Hogy érzed magad? – simogattam meg Zoli arcát.

- Nem túl jól, fáj a fejem, kapar a torkom, és nagyon szédülök.

- Hányinger?

- Az nincs – rázta meg lassan a fejét.

- Mindjárt kitalálok valamit, hogy gyorsan hazaérjünk.

Sóhajtottam, és elővettem a névjegykártyát. Nem érdekelt, ha nem a hajnali sofőrt küldik, de taxit kellett hívnom. Szerencsére a diszpécser hölgy nagyon segítőkész volt, amikor rákérdeztem, hogy a hajnali sofőr dolgozik-e még, utánajárt.

- Igen, ő reggel kezdte a műszakot. Őt küldjem?

- Azt megköszönném – mondtam hálásan.

Pár pillanat múlva a hölgy visszaszólt, hogy tíz perc, és itt lesz a kocsi.

Leültünk a játszótér szélén álló padra, és vártunk, Zoli álmatagon bújt hozzám, és próbált fennmaradni. Peti a mobilját nyomkodta. Fél szemmel láttam, hogy chat-el a barátaival, ezért nem zavartam meg.

Pár perccel később az úttesten lefékezett az Opel, és a sofőr két rövid dudálással jelezte, hogy menjünk.

- Gyertek, itt az autó!

Feltámogattam Zolit, beültünk hátra.

- Jó reggelt! – köszönt hátra Tibor. – Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan újrahív.

Hátranézett, de a vidám mosoly azonnal eltűnt az arcáról, amikor meglátta a kisfiam sápadt arcát.

- Valami gond van?

- Igen, úgy tűnik megbetegedett a fiam. Nem gond, ugye? Remélem, nem fog hányni.

- Semmi gond, ha mégis, van nálam zacskó, megoldjuk.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

- Hova lesz a fuvar? – kérdezte.

Megadtam a címet, ő pedig gyorsan indított. Óvatosan vezetett, figyelt rá, hogy ne rázza össze nagyon Zolit, és ennek nagyon örültem. Mire megérkeztünk, a fiam félig elaludt. Csak nagy nehezen tudtam előszedni a pénzemet, de végül sikerült. Ám amikor borravalót szerettem volna adni, Tibor nem fogadta el.

- Ne vicceljen! Nem fogadhatom el. – mondta, és visszanyomta a kezembe.

- De iderángattam…

- Ez a munkám – zárta le a vitát, és segített kiszállni a kocsiból.

Amikor Zoli megszédült, és nekem esett, azonnal odalépett, felnyalábolta, és várakozóan lenézett rám.

- Merre?

Döbbenten figyeltem, szóhoz sem jutottam, de mutattam neki az utat a lakáshoz. Bent aztán segített lefektetni a fiamat.

- Köszönöm – motyogtam.

- Nincs mit. De hívja ki hozzá az ügyeletet, elég lázasnak tűnik.

- Persze máris – hebegtem.

- Nekem mennem kell, de ha segítségre lenne szüksége, tudja a számomat. Nyugodtan hívjon.

Hálásan néztem rá, most vettem csak észre, hogy milyen kedves arca van. Kellemes vonások, világosbarna haj, zöldeskék szem. Őszintén megvallva, jóképűbb volt, mint Ricardo, az ő arca keményebb volt, talán kicsit zordabb is, de…

Jesszus! Miken jár az eszem, amikor a fiam betegen fekszik a szobában? Térj észhez Mesi, most nem ilyenekkel kéne foglalkoznod!

- Rendben – feleltem. Nem marasztaltam, ő pedig megfordult, és már az ajtóban állt, amikor hirtelen megfordult.

- Jut eszembe! Maga előnyben van, tudja a nevemet, de én nem az önét – pajkos mosoly bujkált a szája szegletében.

- Kardos Emese vagyok – mosolyogtam. – És kösz mindent.

Ezen elnevette magát:

- Oké, nem zavarom tovább, de tényleg hívjon, ha segíthetek.

Kilépett az ajtón, én pedig már csuktam volna be, amikor Joli néni a szomszédunk, épp kilépett a liftből.

- Csókolom Jolika! – köszöntem.

- Szervusz, kedveském! Jó napot! – végignézett Tiboron, aztán kérdőn fordult felém, én csak mosolyogva intettem, és néztem, ahogy a férfi lerobog a lépcsőn.

- Hát ez a jóképű fiatalember ki volt? – kérdezte Jolika cinkos mosollyal.

- Csak a taxis, aki hazahozott minket – feleltem. – Segített felhozni Zolit, mert nem érzi jól magát.

- Jaj, szegénykém! Mi a baja?

- Nem tudom, belázasodott. Most fogom kihívni az orvost.

- Lepakolok, és átjövök, rendben? – lépett el mellettem.

- Köszönöm, nyitva hagyom az ajtót – szóltam utána.

Jolika néni volt az én pótanyám, sokszor segített, amikor hirtelen segítség kellett. A fiúk is pótmamájukként szerették. Amikor a válás után beköltöztünk a lakásba, ő azonnal felajánlotta, hogy számíthatok rá. Egyedül élt, a férje már rég meghalt, gyerekei nem voltak, így kifejezetten örült, hogy odakerültünk. Nagyon szerette a fiúkat, és sokszor kérés nélkül is felajánlotta, hogy vigyáz rájuk, amikor valahova ki kellett szaladnom. Most is mondta, hogy ne vigyem őket anyámhoz, de nem akartam sértődést.

Már megbántam a döntésemet, főleg, hogy Jolika két percen belül ott volt, és amíg én az orvost hívtam, ő már feltette főni a teát.

- Jaj, nagyon köszönöm – sóhajtottam.

- Ugyan, szívem! Pihenj le nyugodtan!

- Dehogy! Mindjárt jön az orvos, és különben is, hogy nézne már ki.

- De neked holnap menned kell dolgozni. Ne vitázz!

- Akkor is megvárom az orvost.

- Rendben, de utána pihenj!

Zavartan felnevettem, és bementem Zoli szobájába. Leültem mellé az ágyra, és megnéztem a homlokát. A lázcsillapító már kezdett hatni, és most aránylag nyugodtan aludt. Kimentem, és Jolikával a konyhában vártuk az orvost.

- És hogy telt az este? – kérdezte az asszony. – Sikerült megismerkedni, azzal a fiatalemberrel?

- Igen – mosolyogtam. – Tényleg nagyon kedves, és szimpatikus. Jó lenne, ha összejönne valami, de nem tudom. Hajón dolgozik, és rengeteget van külföldön. Nem biztos, hogy ez stabil kapcsolat lehet.

- És ez a taxis? Ő is nagyon szimpatikusnak tűnt.

Nevetni kezdtem.

- Ő csak egy taxisofőr.

- Hát lehet, hogy fáradt vagy, én pedig öreg, de nekem úgy tűnt, alaposan megnézett magának.

- Nem hiszem, csak udvarias volt.

Peti kijött a konyhába, és leült velem szemben.

- Mit szeretnél? – néztem rá, gyanítottam, hogy akar valamit.

- Jani áthívott délutánra PS-ezni.

- Lecke kész?

- Igen.

- Kémia is?

- Igen – felelt unottan. – De az csak szerdán lesz, majd még átnézem addig.

- Ebéd után mehetsz, de ötre itthon vagy.

- Kösz – ugrott fel, és már rohant is, hogy közölje a jó hírt.

- Meg kell szoknom, hogy felnő – sóhajtottam. – Lassan jönnek a barátnők is.

- Az még odébb van. – nevetett Jolika.

- Nyolcadikos, és folyton a haverokkal lóg. A lányok is állandóan a nyakán vannak, jobb, ha felkészülök.

- Értem, de nem kell ennyire tragikusan felfogni.

- Nem is fogom fel úgy, csak próbálok felkészülni.

Megszólalt a kapucsengő, én pedig gyorsan odaugrottam.

Az ügyeletes orvos volt, gyorsan végzett, megvizsgálta Zolit. És felírta a gyógyszereket.

- A héten maradjon itthon, szedje be az antibiotikumot, de azért hétfőn nézze meg a saját orvosa. Igazolást csak ő adhat.

- Rendben, doktor úr. Köszönöm szépen.

Kikísértem, aztán benéztem Zolihoz, aki már újra aludt. Szerencsére, ha beteg volt, nála az alvás sokat segített.

- Jolika, itt tud maradni, amíg elszaladok a gyógyszertárba?

- Ne kérdezz butaságot! Indulj, csak áthozom a tegnapi húsleves maradékát, jó lesz ebédre.

Miután hazaértem, és megebédeltünk, Jolika nem engedett.

- Peti úgyis átmegy a barátjához, Zoli alszik. Pihenj le te is! Holnap pedig mehetsz dolgozni, én majd elintézem az orvost, és itt leszek Zolival.

- Köszönöm.

Eldőltem, és csak valamikor délután tértem magamhoz a telefon csörgésére.

- Hallo? – vettem fel kótyagosan, nem is néztem a kijelzőt.

- Szia! Hogy van Zoli.

- Anyu? Na, mi történt? Érdekel, hogy mi van? Mandulagyulladása van, és magas láza. De már kapott gyógyszert.

- Annyira sajnálom, ha tudtam volna…

- Nem érdekes. A lényeg, hogy most már rendben lesz.

- Átmenjek? Vagy otthon maradsz vele?

- Nem kell. Jolika átjön, és vigyáz rá.

- Jolika – morogta anyám, de nem hatott meg.

- Talán gondolkodj kicsit! Nem ez az első eset, hogy ennyire nem foglalkozol velünk.

- Neked meg nem kellene állandóan eljárnod!

- Na, ezt most ne kezdd! Három hónapja nem voltam sehol, most egy kicsit kikapcsolódtam.

- Ennyi idősen már nem kéne ilyen helyekre járnod.

- Majd én eldöntöm, mi a jó nekem, rendben?

- És? Megérte?

- Igen. De most nem fogok beszélni erről.

- Jó, ahogy gondolod! – mondta epésen. – Csak tudni akartam, hogy Zoli rendben van.

- Most már tudod, szia.

Bontottam a vonalat, és letettem a mobilt az asztalra. Kimentem a nappaliba, ahol Jolika a tévét nézte, most rám nézett:

- Anyukád volt?

- Igen – ültem le. – Nem csalódtam benne.

- Ne szomorkodj! – simogatta meg a karomat. – Rám számíthatsz.

- Tudom, és nem tudom eléggé megköszönni.

- Kipihented magad? – kérdezte.

- Igen, nagyjából. Mennyi az idő, Petinek nem kéne még jönnie?

Végszóra nyílt az ajtó, és belépett a fiam.

- Szia, csókolom Joli néni.

- Szia! Jól érezted magad?

- Igen, jót játszottunk, megyek a szobámba.

- Rendben, de ne hallgasd hangosan a zenét, Zoli alszik.

- Jó.

- Az a férfi, akivel megismerkedtél, még nem hívott? – kérdezte Jolika, miután Peti mögött becsukódott az ajtó.

- Nem – sóhajtottam. – De még korai lenne.

- Lehet. Nem értek én már ehhez – mosolygott, és felállt. – Na, én hazamegyek, Ha kell valami, csak szólj!

- Jó, köszönöm – álltam fel, és kikísértem.

Talán a fáradtság tette, de este annyira üresnek éreztem magam. Miután Peti is elaludt, én csak ültem a tévé előtt, de nem láttam a műsort. Aztán a mobilom megrezdült.

Fáradtan néztem a kijelzőre: Rico. Mosolyogni kezdtem, és fogadtam a hívást:

- Szia!

- Szia! Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, ugye nem baj? – kérdezte.

- Nem, dehogy, csak meglepődtem.

- Mondtam, hogy hívlak.

- Igen, csak azt hittem, ma már mégsem…

- Délelőtt kicsit túlpörögtek itthon a dolgok, és aztán elaludtam, most ébredtem fel.

- Akkor szerencséd van. Én is így jártam. – nevettem fel halkan.

- Mi történt? – kérdezte, én pedig majdnem elmondtam neki, hogy Zoli beteg. De aztán eszembe jutott, hogy most még nem rohanhatom le ezzel, miért érdekelné, hisz épp csak pár órát töltöttünk együtt.

- Semmi különös – mondtam inkább. – Csak délelőtt nem tudtam aludni.

- De nincs gond otthon, igaz? A fiúkkal sem?

Eltátottam a számat:

- Hogy jöttél rá?

- Ráhibáztam? Csak nem beteg valamelyik?

- Ami azt illeti, igen.

- De semmi komoly, remélem.

- Nem, csak mandulagyulladás. Tényleg érdekel?

- Igen. Baj?

- Nem csak…

- Meglepődtél – nevetett a vonal másik végén.

- Igen – sóhajtottam. – Erre nem számítottam.

- Szóval? Akkor azért nincs túl nagy baj, igaz?

- Nincs. Csak a délelőttöm egy rohanás volt, orvos, gyógyszertár. De nem untatlak vele, most már minden oké. Egy kicsit lóg a suliból.

- Akkor te is otthon maradsz vele?

- Nem, van segítségem – feleltem.

- Az jó. Figyelj, mi lenne, ha eléd mennék holnap, és hazakísérnélek?

- Úgy érted, hogy ide haza?

- Igen, miért van másik is?

- Nem, nincs – nevettem. – Csak nem tudom, hogy… hogy a srácok mit szólnának, ha veled jönnék?

- Korai még?

- Nem is ismerjük egymást. Előbb talán egymást kéne megismernünk, mielőtt a családdal… mármint, ha te is ezt szeretnéd – mondtam egy szuszra.

- Nem félsz te egy kicsit attól, hogy ismerkedj? – kérdezte.

- Elriasztalak?

- Nem, hidd el, én is zavarban vagyok. Évek óta nem ismerkedtem komolyan senkivel, és ez most nekem is furcsa. Lehet, hogy kapkodok, szóval bocs, de… de…

- Oké – vágtam közbe. – Hívj fel holnap, vagyis ne, inkább gyere elém, aztán meglátjuk, rendben?

- Rendben. Mesi?

- Igen?

- Örülök, hogy Márk elhívott tegnap, és megismertelek.

- Én is örülök – mosolyogtam.

- Hagylak aludni. Akkor holnap látjuk egymást. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát! – köszöntem el.

Még percekig ültem a fotelban, és a telefonnal játszadoztam. A beszélgetésünkön gondolkoztam. Meg akar ismerni. Olyan rég volt már ilyen, egészen elszoktam tőle. Vajon mi lesz holnap? Meddig mehetek el az első randin? Egyáltalán ez randi lesz? Nem is emlékeztem, mikor randiztam utoljára. És egyáltalán, hogy adjam be a fiúknak? Van-e mit beadni? Igaza volt Rico-nak, féltem. De ugyanakkor izgatott is voltam. Rögtön első pillantásra megtetszett nekem Rico, és szerettem volna, ha lesz folytatás, de nem voltam egyszerű helyzetben. A legfontosabb, hogy a fiúk, és ő elfogadják egymást, ha ez nem megy, akkor nem számít, hogy mit érezhetek. Féltem szeretni, mert nem akartam megint csalódni.

Végül felálltam, és bementem Zolihoz. Tudtam, hogy nincs jól, csak akkor aludt ennyit. Reméltem, holnapra kicsit összeszedi magát. Megnéztem, hogy lázas-e, aztán gyorsan megfürödtem.

Még lefekvés előtt, újra ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, aztán én is lefeküdtem.

Az üresség érzése elmúlt, nyugodtan aludtam végig az éjszakát, és másnap reggel kipihenten ébredtem.

Szerencsére Zoli is jobban volt, Peti pedig a szokásos pörgéssel indult az iskolába.

Amikor Jolika átjött, megnyugodva indultam dolgozni.

3. fejezet

A nap nehezen döcögött, de ugyanakkor remek hangulatban telt. Izgatott voltam, ahogy a másik két lány is, folyamatosan csacsogtak, már amikor nem a mobiljukkal voltak elfoglalva a hívások közt. Egész nap ment az SMS parti, csak én ültem úgy, mint egy kuka.

- Mi a baj? – kérdezte Mira. – Mégsem jön össze?

- Nem tudom, talán csak nem szeret SMS-ezni, mondjuk azt én sem.

- De egyáltalán semmi üzenet? – nézett rám most Jess is.

- Tegnap este felhívott, megígérte, hogy ma elém jön.

- Akkor nincs gond – mosolygott. – Márk mondta, hogy Ricardo nem az a nyomulós fajta, de megbízható. Ha megbeszéltétek, itt lesz.

- Ettől nem is félek – sóhajtottam.

- Akkor mitől félsz?

- Ettől az egésztől, hogy elrontom, hogy a fiúknak nem fog tetszeni.

- Majd mi kezelésbe vesszük a srácokat, ha kell – mondta Mira. – Ne izgulj, elmagyarázzuk nekik, hogy neked is szükséged van valakire.

- Kösz – nevettem el magam.

Mira átölelt, és a szemembe nézett:

- Nyugi csajszi! Tudom, hogy minden oké lesz. – aztán suttogva folytatta. – Noel megírta, de el ne mondd, hogy szóltam, hogy miután elváltunk, Ricardo úgy áradozott, mint egy kölyök, és folyamatosan vigyorgott.

- Komoly?

- Ja – kapcsolódott be Jess is. – Márk is mondta, hogy már legalább egy éve nem volt senkije, és most nagyon felpörgött. Szeretnék, ha összejönne nektek.

- Ti mit mondtatok rólam? – kérdeztem gyanakodva.

- Csak annyit, hogy neked is bejön Ricardo, és benne vagy a dologban. Ugye nem baj?

- Nem – nyeltem. Kicsit rossz volt, hogy ennyire pátyolgatnak, de tudtam, hogy egyedül nem biztos, hogy lenne bátorságom meglépni a dolgokat.

Ebédszünetben aztán jelzett a telefonom:

„Ugye áll még a délután? Rico”

Mosolyogva olvastam el, nem akartam az üzenet mögé látni, de úgy éreztem, izgul a találkozás miatt, ezért gyorsan válaszoltam:

„Persze, alig várom! Mesi”

Nem tudom, mit szólt hozzá, és féltem kicsit, hogy túl lelkes vagyok, de abból, amit a lányok mondtak, nem éreztem túl nyomulósnak a választ.

Még kaptam válaszul egy smiley-t, aztán megint semmi. De már nem zavart, mosolyogva hallgattam a telefonálókat, nem tudtak kizökkenteni a kellemes hangulatból.

Végül délután kapkodva vettem a kabátomat, a lányok nem is siettek, látták, hogy nem fogom megvárni őket. Úgy tűnt, a lift direkt velem szórakozik, nem akart jönni, végül, amikor már elindultam a lépcsőház felé, megérkezett. Idegesen toporogtam, míg leért, az aulában aztán megálltam, vettem néhány mély lélegzetet:

- Nyugi! – motyogtam halkan. – Csak egy találkozó, hazavisz, semmi egyéb, beszélgettek, és ennyi.

Elindultam a kijárat felé, és hatalmasat dobbant a szívem, amikor megláttam őt. Nyelnem kellett, most talán még jobban nézett ki, mint szombaton, kedvesen mosolygott, és folyamatosan nézett. A haját most hátrafogta. A szövetkabát annyira jól állt rajta, nem tudtam szavakba foglalni. Lassan lépkedtem felé, és próbáltam nem elbotlani a bejárat előtti lépcsőn.

Elém jött, és két puszival köszöntött:

- Szia! Minden rendben? Kicsit feszültnek tűnsz? – kérdezte.

- Persze – feleltem, és igyekeztem megnyugtatni magam.

- A parkolóban álltam meg, mert itt nem tudtam, hol lehet. Gyere!

Felém nyúlt, de aztán zavartan zsebre tette a kezét, és elindult. A kocsinál felém fordult, ahogy kinyitotta nekem az ajtót:

- Sietsz haza a fiadhoz, vagy megihatunk valahol egy kávét?

- Hát igazából… lenne kedvem, csak…

- Rendben, semmi gond – mosolygott. – Megértem, most ő az első, hazaviszlek, közben is tudunk beszélgetni, a kávézást meg áttesszük máskorra.

- Kösz – néztem rá hálásan, és közben éreztem, hogy a szívem vadul kalapál. Találkozni akar velem.

Beültem, és figyeltem, ahogy megkerüli a kocsit. Mire az ajtajához ért kinyitottam neki, ő pedig mélyen a szemembe nézett, nem tudom, mit akart jelezni, de melegség járt át.

- Oké, merre laksz? – kérdezte.

Megadtam a címet, biccentett, és már indult is.

Az első pár perc zavart csendben telt, aztán egy piros lámpánál egymásra néztünk, és elnevettük magunkat.

- Mint két elsőrandis – mondta Rico.

- Hát én már annak számítok – feleltem. – Szerintem már vagy tizennyolc éve nem randiztam.

- Atyám! – nyögött megjátszott ijedtséggel. – Akkor egy szűzzel van dolgom?

- Olyasmi. – motyogtam, és kinéztem az ablakon.

- Jól hangzik. – nyugtatott meg. – Még nem volt dolgom szűzzel.

- Tapasztalt szűzzel – kezdtem visszanyerni a bátorságomat.

- Még inkább! – megint a szemembe nézett, és pimaszul mosolyogni kezdett. – Mesélsz magadról? Márk elmondta, hogy elváltál. Nagyon rossz volt a házasságod?

- Eleinte nem, de aztán az exférjem úgy gondolta, hogy elege van belőlem, és inkább friss husi után nézett. Egy ideig tűrtem, a gyerekek miatt, de aztán az egyik szeretőjét sikerült felkoppintania. – megvontam a vállam.

- Egész nyugodtan tudsz beszélni róla. Mikor váltatok el?

- Négy éve. És hála istennek, nem erőlteti, hogy tartsuk a kapcsolatot. Csak a fiúkat sajnálom. Velük se törődik, bár talán így a jó. Nem tudom.

- Nem is hiányzik nekik?

- Eleinte hiányzott, most már, ha szóba kerül, csak fintorognak. Igazából úgy vettem észre, hogy már nem érdekli őket. Peti, a nagyobbik fiam azt mondja, ha ő nem szereti őket, akkor minek törjék magukat.

- Azért egy apát nehéz pótolni. Gyerektartást fizet?

- Persze, próbálna csak ne fizetni.

- Ez durván hangzik. – pillantott felém.

- Ő volt durva. Úgy értem, fűvel-fával csalt, még szép, hogy nem hagytam magam a válásnál.

- Értem – mondta csendesen.

- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem.

- Nem, semmit, csak… tudod, én is voltam nős, és én is fizettem a lányom után gyerektartást.

- Oh! – nyeltem. – Sajnálom. Mesélsz róla?

- Nem annyira érdekes. Tizennyolc voltam, hajón dolgoztam már akkor is. Megismerkedtünk, ő pincér volt ugyanazon a hajón. Teherbeesett, elvettem, aztán egy év múlva rájöttünk, hogy nem illünk össze. Ennyi.

- De sosem csaltad meg, igaz? – nem számonkérés volt, inkább őt akartam igazolni.

- Nem, persze, hogy nem.

- A két eset egész más. Tartjátok a kapcsolatot?

- Nem igazán. Ő Brazíliában él a lányunkkal. Carlát igazából csak fényképekről ismerem, meg néha beszélünk Skype-on, de idegenek vagyunk egymás számára. Az utaláson kívül nem sokat jelentettem neki. Most meg már nagykorú, néha beszélünk, de csak udvariasságból.

- Értem – mondtam halkan, nem akartam felzaklatni. – Itt kell befordulni – mutattam a következő sarokra.

Szó nélkül kanyarodott, és megállt a ház előtt. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy mégis felhívom, de akkor az órájára nézett, és meggondoltam magam.

- Hát… nekem azt hiszem, mennem kell – mondtam, és a kilincs felé nyúltam. – Kösz, hogy hazahoztál.

- Nincs mit – mosolygott megint, de a hangja most hidegen csengett. – Felhívhatlak valamikor? Megbeszélhetnénk, hogy mikor kávézzunk. Ha a fiad már jobban lesz.

- Persze – mondtam gyorsan. – Rico?

- Igen?

- Nem érdekes – visszakoztam. – Várom, hogy hívj!

Próbáltam kedvesen mosolyogni, de éreztem, hogy szomorkásra sikerült. Kinyitottam az ajtót, és már kiléptem, amikor utánam szólt.

- Mesi! Nem mindenki olyan, mint a volt férjed.

- Tudom. – most már sikerült a mosoly. Visszahajoltam, és adtam neki egy puszit. – Te egészen más vagy.

Kiszálltam, és figyeltem, ahogy elhajt. A kanyar előtt fékezett, én pedig utána intettem. Nem tudom látta-e, de reméltem.

A lakásban aztán egészen más kötötte le a figyelmemet, a nappaliban anyám ült, és Zolival társasozott.

- Hát te? – kérdeztem.

- Neked is szia! – nézett rám.

- Szia! – morogtam.

- Szia, anyu! – ugrott fel Zoli, és a nyakamba ugrott. – Korán hazaértél.

- Igen, egy ismerősöm hazahozott kocsival. Jobban vagy?

- Igen, már nincs lázam. A doktor néni adott igazolást, pénteken kell visszamenni, és ha jól leszek, hétfőn mehetek suliba.

- Oké – nevettem el magam. – Örülök, hogy jobban vagy, de ne ugrálj, mert megint felmegy a lázad. Pihenj inkább!

- Jó – mondta, és beszaladt a szobájába.

- Minek jöttél? – néztem anyámra.

- Aggódtam Zoliért. – válaszolt epésen. – De látom, hogy nem látsz szívesen.

- Nem, nem erről van szó. Csak néha annyira ki tudsz borítani.

- Tudom, ne haragudj! Nem vettem észre, hogy Zoli rosszul van, ő meg nem mondta. Ha tudom, kihívom hozzá az orvost. Nagyon bánt a dolog.

- Semmi baj. Hála istennek nincs komoly baj, én is túlreagáltam a dolgot. Fáradt voltam, és izgatott, és…

- Igen, megértem, és tényleg ne haragudj rám!

Leültem a kanapéra, hátrahajtottam a fejem, és felsóhajtottam.

- Nincs harag. Peti hazaért már?

- Nem. Még az edzésen van.

- És Jolika?

- Amikor megjöttem beszélgettünk egy keveset, aztán hazament.

- De minden rendben van vele, ugye?

- Igen, miért ne lenne?

Megvontam a vállam.

- Nem is mesélsz arról, hogy milyen volt a hétvége? Jolika mondta, hogy egy jóképű taxis hozott haza benneteket, és segített felhozni Zolit.

- Igen, jó fej volt. – hirtelen kábultnak éreztem magam. – De Jolika túlkombinálja.

- Fáradtnak tűnsz.

- Nem, csak kicsit rossz a kedvem, de majd elmúlik. Megyek, készítek vacsorát a srácoknak. Maradsz?

- Nem, mennem kell. Azért szeretném megismerni ezt a taxist, ha már feljárkál hozzád.

- Nem járkál fel, csak segített felhozni Zolit. Különben sem érdekel. Megismerkedtem valakivel szombaton, aki tényleg jó fejnek tűnik, de nem tudom.

- Miért, mi a baj vele?

- Nem tudom… semmi, csak… attól félek, elszúrtam, amikor a válásról beszéltünk.

- Hogy beszélhettél neki máris a válásról? – döbbent meg anya.

- Ő hozta szóba, csak aztán kiderült, hogy ő is elvált, én meg beletrafáltam, amikor elmondtam, hogy kisajtoltam Kareszből a gyerektartást. Azt hitte, hogy minden pasitól csak a pénzét akarom elszedni. Jaj, istenem, annyira szánalmas vagyok.

- Figyelj ide, ha ő hozta szóba, és te elmondtad a saját esetedet, az egy dolog, ha ő ebből rossz következtetést vont le, az egy másik. Ne legyen rossz érzésed. Karesz egy kretén volt.

- Igen, emlékszem, te már az elején megmondtad.

- Hát igen, de ez most nem számít. A lényeg, hogy ha ez a férfi azt hiszi, hogy te csak a férfiak pénzére hajtasz, akkor nem jobb Karesznél.

- Ő más, szerintem megbántottam. Talán fel kéne hívnom, hogy megbeszéljük.

- Nem, ha két találkozás után, egy ilyenen megsértődik, akkor hagyd a csudába.

- Igen, azt hiszem, igazad van, de… annyira tetszik – sóhajtottam.

- Milyen? – kérdezte anyám.

- Nem a te eseted. Indián.

- Jaj, istenem! Ezt nem mondod komolyan!

- De – kezdtem vigyorogni. – és nem érdekel, hogy mit mondasz.

- Ezt valahogy sejtettem. Mikor hallgattál rám, ha a férfiakról volt szó?

- Soha.

- Na, én indulok, te meg készítsd el a vacsorát! Holnap hívlak.

- Nem jössz át?

- Délelőtt megnézek egy munkahelyet. Jolikával megbeszéltük, hogy neki nem gond, de délután itt leszek.

- Oké, szia!

- Szia kicsim, jó éjszakát!

Nekiláttam a rakott krumplinak, bár igazából másnapra főztem, mert Zoli kiszólt, hogy nem kér, csak egy szelet vajas kenyeret. Peti pedig az edzés után biztosan meglátogat egy gyorsbüfét a haverjaival. Nem szerettem, ha ilyen helyen eszik, de havonta egyszer engedtem neki.

Már feltettem a krumplit, és a tojást, felszeleteltem a kolbászt, és épp a tejfölt, meg a sajtot készítettem elő, amikor csörgött a mobilom.

- Hello, anyus! – Jess hangja kíváncsian csengett. – Mi volt, hamar hazaértél.

- Zoli beteg, és ő sem akarta, hogy egyedül hagyjam. Csak hazahozott.

- Bemutattad a fiúknak?

- Nem, dehogy! Még én sem ismerem – feleltem megrökönyödve.

- Jaj, máár! De azért volt valami, igaz?

- Semmi – sóhajtottam. – Sőt lehet, hogy sikerült megbántanom. Korai volt még tudnia a fiúkról. A válásról kezdtünk beszélni, és kiderült, hogy ő is elvált, én meg azt hiszem, belegyalogoltam a lelkébe.

- Én megütlek, ha elszúrod! Én a lelkemet kiteszem, te meg belerondítasz!

- Hidd el, nem így akartam, de nem tudtam, hogy elvált, én meg elkezdtem mondani, hogy milyen jó, hogy megszabadultam Karesztől. Talán, ha tudom, akkor…

- Oké, figyelj, ha gondolod, beszélek Márkkal, hogy…

- Ne! – vágtam közbe. – Este felhívom, és beszélek vele. Nekem kell helyrehozni.

- Hát hozd is helyre, te lány, mert legközelebb nem segítek!

- Hidd el, nem szeretném, ha Rico-val elúszna a dolog.

- Akkor jó. Most mennem kell, Márk vár.

- Szia – motyogtam.

Feszülten raktam a sütőbe a krumplit, aztán megnéztem Zolit, épp játszott.

- Na, gyerünk te nagybeteg, irány fürdeni, bevenni a gyógyszert, aztán lefekvés.

- Anyaaaaa! Még neeee!

- De igen. Vagy ha ennyire jól vagy, akkor mehetsz suliba.

- Jól van – morogta.

Bement a fürdőszobába, én pedig megpróbáltam hívni Petit, de nem vette föl, helyette benyitott az ajtón.

- Szia, anya! Itt vagyok.

- Szia!

- Késtem? – nézte az óráját.

- Nem, csak kíváncsi voltam, merre jársz.

Odaléptem hozzá, és adtam neki egy futó puszit, többet már nem engedett.

- Gondolom, jóllaktál. De ha akarod, most készül a rakott krumpli.

- Nem kösz, az jó lesz holnapra.

- Rendben, ha az öcséd végzett a fürdéssel, mehetsz te is.

- Zuhanyoztam edzés után, inkább tanulok a felvételire. Kaptam pár feladatsort.

- Rendben – mosolyogtam.

Miután a fiúk elaludtak, elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Ricot, de valaki megelőzött.

A szám ismeretlen volt, nem szívesen vettem föl, de kitartóan csengett.

- Igen, tessék?

- Jó estét, Polgár Tibor vagyok. Emese, maga az?

- Igen, én vagyok. Tibor? A taxis?

- Pontosan – nevette el magát. – Csak kíváncsi voltam, hogy van a fia? Minden rendben?

- Persze, már látta az orvos, kapott gyógyszert, és már ugrál. Köszönöm az érdeklődést.

- Ez természetes, aggódtam a kölyökért.

- Honnan tudja a számomat? Nem rémlik, hogy megadtam volna.

- Tudakozó. Ne haragudjon, csak tudni szerettem volna, hogy minden oké.

- Semmi gond – nevettem.

- És a szombati partnerével összejött a dolog? – váltott hirtelen témát.

- Tessék?

- Mert arra gondoltam, ha mégsem sikerülne, én szívesen találkoznék magával.

- Ez… ez most kicsit… meglepett – nyögtem.

- Sejtettem. Jó vagy rossz értelemben?

- Nem tudom – feleltem. – De most mennem kell, bocsásson meg, meg kell néznem a fiamat.

Gyorsan bontottam a vonalat, és megfordultam. Peti az ajtóban állt, a kezében egy hatalmas pohárral:

- Kivel beszéltél? – kérdezte kedvesen.

- Nem érdekes, csak a taxis, aki hazahozott tegnap. Kérdezte, hogy mi van Zolival.

- Honnan tudja a számodat? Te nem szoktad megadni senkinek.

- Gondolom, a cím alapján. Megkérdezte a tudakozót.

- Akar tőled valamit?

- Mi van? Csak nem számon kérsz? Mégis hogy képzeled?

- Sehogy, csak nem akarom, hogy köze legyen hozzád.

- De miért?

- Valamiért nem tetszik – vonta meg a vállát.

- Peti, neked senki sem fog tetszeni, igaz? De nekem is kell valaki. Neked lassan jönnek a barátnők, meg itt vannak a barátaid. Nem várhatod el, hogy egyedül maradjak!

- Nem is, anya! Jaj, ne sírj! – odaszaladt hozzám, és átölelt. Nem vettem észre a könnyeimet. – Én csak nem szeretném, ha kifognál még egy olyat, mint apa.

- Tessék? – szipogtam.

- Az a pasi annyira hasonlít rá. Észre sem vetted?

- Nem. Ő nem érdekel. Egy kicsit sem.

- De van valaki, aki igen.

- Honnan veszed?

- Mert most más vagy. Vidámabb. De ha nem ő az, akkor ki?

- Még nem tudom, csak ismerkedünk, lehet, hogy nem is lesz belőle semmi.

- Ő ugye nem hasonlít apára?

- Nem – nevettem el magam. – De még semmi sem biztos. Ha igen, akkor bemutatom nektek, rendben?

- Rendben. Na, elég az ölelgetésből. – elhúzódott. – Megyek tanulni.

- Jó. – néztem utána.

Tibor tényleg olyan, mint a volt férjem? Most hogy belegondoltam, Petinek igaza volt. Nem mintha érdekelne, de ez a beszélgetés megerősített benne. Viszont tisztáznom kell a dolgot Ricoval, mielőtt végleg elrontom az esélyemet.

De nem volt szerencsém, a mobilja ki volt kapcsolva.

4. fejezet

Reggel szomorúan mentem dolgozni, nem tudtam, hogy merjem-e újra hívni, talán sikerült elriasztanom, és ha zaklatom, csak magamra haragítom őt. De az ujjaim folyamatosan a kijelző felé vándoroltak. Végül Jess segített ki, amikor kikapta a kezemből a készüléket.

- Nehogy már fuss utána! Te megpróbáltad. A hívásnaplóban látta, hogy kerested, ha nem hív vissza, akkor egy seggfej. De te ne keresd megint!

- Most akkor mi van? – kérdeztem. – Tegnap te mondtad, hogy tisztázzam vele.

- De ne mindenáron. Ha most alárendeled magad, akkor meghúzod a frontvonalat, és ő lesz az uralkodó fél.

- Nagyon mennek neked ezek a játékok.

 - Meg kellett tanulnom, ha nem akartam alárendelt lenni.

- Azt hiszem, értelek – sóhajtottam.

- Karesz nagyon kicsinált – nézett rám, ahogy a lifthez közeledtünk. – Még mindig nem heverted ki.

- De, túl vagyok rajta, csak az önbizalmamat tiporta a porba.

- Erről beszélek. Még mindig a sebeidet nyalogatod, és ha esélyed van, akkor jó érzékkel elrontod, mert félsz.

- Nem szeretném elrontani. Ricoval nem.

- Igen, láttam, hogy nagyon bejön neked. Tegnap Mirával láttuk, ahogy odamentél hozzá. Aranyosak voltatok, mindketten olyan zavarban voltatok, hogy elnevettük magunkat.

- Elég lesz – morogtam.

- Nem hiszem, hogy Ricardo annyiban hagyja a dolgot. – vigyorgott.

Az irodába érve, Mira mosolygós arca fogadott.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Noel elhívott moziba. Ma este.

- Gratulálok! – ültem le mellé.

- Mi van, citromba haraptál?

- Inkább Ricardo lelkébe – csatlakozott hozzánk Jess. – Kitaláljuk, hogy hozd helyre, hacsak…

Vigyorogva adta vissza a mobilomat, ami rezgett.

- Ricardo – tátogta.

Villámgyorsan nyomtam meg a hívásfogadást, és felálltam:

- Szia! – köszöntem, és próbáltam elrejteni a hangom remegését.

- Szia! Kerestél tegnap, csak ki voltam kapcsolva.

- Igen, észrevettem.

- Éjszakára ki szoktam kapcsolni. Rossz szokás. Miért kerestél?

- Csak szerettem volna tisztázni a tegnapi beszélgetésünket.

- Ugyan mit akarsz tisztázni?

Nyelnem kellett, hát ennyi, elkönyvelt egy pénzéhes szukának.

- Hát… hogy… én nem… nem rád értettem, amit mondtam. Nem tudtam, hogy te is…

- Mesi, mondtam, hogy nem mindenki olyan, mint az exed.

- Igen, de szeretném, ha tudnád, hogy én… Szóval nem szeretném, ha azt hinnéd…

- Figyelj, ezt nem így kellene megbeszélnünk. Most amúgy is dolgom van, mennem kell…

- Értem – suttogtam letörten.

- … de ha ráérsz délután…

- Komolyan? – kérdeztem. – Nem kívánsz a hátad közepére?

- Viccelsz? – nevetett fel. – Ennél több kell, hogy lepattintsalak. Van mit megbeszélnünk. Szóval ráérsz?

- Igen. Zoli ma már sokkal jobban van, úgyhogy nem gond, ha kicsit később érek haza.

- Akkor úgy, mint tegnap? Megejthetnénk a kávézást.

- Rendben – vigyorogtam. – Akkor délután.

- Várlak a munkahelyed előtt. Szia!

- Szia!

Amikor visszamentem az asztalhoz, Mira azonnal látta a változást.

- Na, a citrom már cukrot is kapott?

- Igen – ültem le, és nem akartam letörölni a vigyort az arcomról.

- Tisztáztátok? – kérdezte Jess.

- Nem, de nem haragszik. Délután elmegyünk kávézni.

- Te utálod a kávét – nézett rám Mira vigyorogva.

Megvontam a vállam, és feltettem a fülest.

Alig vártam, hogy véget érjen a munkaidőm, még gyorsan felhívtam anyámat, beszéltem a fiúkkal, aztán már szinte repültem a lifthez, ami persze most sem jött. Nem vártam, inkább leszaladtam a lépcsőn, és csak az aulában lassítottam, amikor megláttam őt a kapu előtt.

- Szia! – köszönt, és láttam a szemében, hogy észrevette rajtam, mennyire izgatott vagyok.

- Szia!

Most megfogta a kezem, és nem is engedte el egészen a kocsiig. Amikor beültünk, odahajolt, és adott egy puszit.

- Van tipped, hogy hova menjünk, vagy válasszak én? – kérdezte.

- Ha van ötleted, mehetünk. Nem sűrűn járok kávézni. Az igazat megvallva soha.

- Miért? – megint az a pimasz nézése.

- Nem kávézom – mondtam halkan, mire felkacagott.

- Miért nem mondtad? Akkor mehetünk másfelé.

- Nem érdekes, iszom egy forró csokit.

- Oké – mosolygott még mindig. – Akkor menjünk a kedvenc helyemre. Isteni a kávéjuk, és a csokijuk. Ja, és mennyei süteményeik vannak.

- Rendben.

Néztem, ahogy vezetett, könnyedén, szinte alig ért a kormányhoz. Látszott, hogy nagyon rutinos sofőr. Sok ember mellett ültem már, de sehol nem éreztem magam nagyobb biztonságban. Nyugodtan szlalomozott a kocsik közt, nem ment bele vad előzésekbe, de pillanatok alatt megtalálta a legkisebb rést is. Nem is figyeltem, merre megyünk, akár a világ végére is elvihetett volna, bíztam benne, ami nem volt jellemző rám.

Figyeltem őt, és alaposan megnéztem magamnak. Karakteres arca volt, a haja fényes, koromfekete, a válláig ért, és most is összefogta. A homloka előreugrott kissé, az orra egyenes, nem túl nagy, de határozott. A tekintete szúrós, de ettől csak férfiasabbnak tűnt. Ahogy előrenézett, és figyelte a forgalmat, kissé hunyorgott, és ettől a szemöldöke sarkában kidagadt egy ér, totál kész voltam tőle. És a szája. Annyira megcsókoltam volna, szinte hívott.

- Mit nézel? – kérdezte, és mosolyogni kezdett.

- Csak bambulok – motyogtam zavartan, és elfordultam.

Hallottam, hogy felkuncog.

- Ne nevess ki!

- Nem nevetlek ki. Aranyos vagy.

Annyira egyszerűen mondta, hogy csak még inkább zavarba hozott. Felnyögtem, és próbáltam másfelé figyelni. Most láttam csak meg, hogy egy külvárosi kávéházhoz hozott. Megálltunk a parkolóban, már nyúltam a kilincsért, de rám szólt.

- Várj, segítek, csúszik az út, nehogy eless!

Meglepve néztem, ahogy megkerüli a kocsit, kinyitja az ajtót, és a kezemért nyúl. Rég volt részem ilyen udvarias viselkedésben, és most alig tudtam mosoly nélkül megállni.

- Köszönöm – mondtam, amikor becsukta mögöttem az ajtót.

- Ez természetes.

Ahogy a bejárat felé indultunk, a karját nyújtotta, és ekkor már nem álltam meg, elnevettem magam.

- Mi az? – nézett le rám.

- Ritka az ilyen úriember – feleltem kacarászva, erre ő is elmosolyodott.

- Legyek bunkó?

- Ne, isten ments! – mondtam, és belekaroltam.

Odabent egy csendes asztalhoz vezetett, és miután rendeltünk, rám nézett, és figyelt.

- Mit nézel? – kérdeztem most én.

- Én is csak bambulok – felelt, de közben a pimasz mosoly a szája szegletében bujkált.

Felkönyököltem az asztalra – nem kifejezetten illendő, de nem tudtam, mit kezdeni magammal – a kézfejemre támasztottam az állam, és viszonoztam a pillantását.

Egy ideig csak néztük egymást, végül megszólalt:

- Az exed egy barom volt, hogy megcsalt.

- Most az exemről akarsz beszélni?

- Nem. Rólunk.

- Ezek szerint van olyan, hogy mi?

- Még nincs, de remélem, hogy lesz. – válaszolt, de közben a szeme aggódva villant.

- Én is – csúszott ki a számon.

Előrenyúlt, megfogta a kezem, és odahúzta közénk.

- Tegnap szóba került, hogy nekem is van egy lányom. – sóhajtott.

- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz.

- De, szeretném elmesélni. Te őszinte voltál velem, én is az akarok lenni. Nem titok, vagy ilyesmi, de szeretném, ha tudnál róla, mert előfordulhat, hogy Rosario bekavar az életembe.

- Rosario?

- A volt feleségem – mondta.

Elhúzta a kezét, és mögém nézett, a következő pillanatban a pincér letette elém a forró csokit, és a süteményt, aztán Rico kávéját is.

- Kértem sütit? – néztem a tányérra.

- Nem – nevette el magát. – Csak gondoltam, megleplek vele.

- Sikerült – néztem a csoki tortát. – de felezünk, nekem ez kész kalóriabomba.

- Benne vagyok – mosolygott.

- Hozzak esetleg még egy tányért, és villát? – kérdezte a pincér.

- Nem szükséges – mondtam, és az első falatot Rico felé nyújtottam.

- Előbb te – tolta vissza a kezem, és közben intett a pincérnek, hogy elmehet.

Két falat után ránéztem, láttam, hogy nehezen kezd bele.

- Hogy ismerkedtél meg Rosario-val? – kérdeztem.

- Egy kicsit előbb kezdem, oké? – nézett fel. – Szóval, úgy egy éves lehettem, amikor apám kitalálta, hogy Brazíliában nem fog megélni zenészként, anyám meg mivel „bevándorló” volt, nem kapott normális munkát. Az a környék, ahol éltünk, elég… hogy is mondjam? Prolinegyed volt. Szerették volna, ha nem kell nyomorban felnőnöm. Így aztán kitalálták, hogy összekuporgatják a pénzüket, és Európában próbálnak szerencsét. Megbeszélték apám zenekarával a dolgot, ők pedig benne voltak. Végül itt kötöttek ki, akkor két éves voltam. Itt nőttem fel, ide jártam suliba, meg minden. Egész jól bejött apa számítása, jól éltünk, sikerült venniük egy lakást. Apa és a többiek megtalálták a helyüket, de én nem. Sokszor vitáztunk, hogy én vissza szeretnék menni, nem hittem el nekik, hogy Brazíliában sokkal nehezebb megélni. Aztán érettségi után volt egy lehetőség, hogy kimenjek hajóra. Mivel apám megtanított zenélni, így jó esélyem volt. A karibi járatokra indián zenészeket kerestek, és én jelentkeztem.

Ott aztán megismerkedtem Rosarioval. Dögös volt, és benne volt minden jóban. Én persze élveztem a dolgot, csak épp nem voltam észnél. Nem akartam tőle igazán semmit, de sikerült teherbe ejtenem. Szóval el kellett vennem feleségül.

- Manapság ez már nem ok a házasságra – mondtam.

- Az ő családjában igen. Meglincseltek volna, ha nem veszem el. A bökkenő csak az volt, hogy ő Brazíliában élt. Apám őrjöngött, amikor megtudta, hogy mi van, de nem tehetett semmit. Szóval összeházasodtunk, én meg kiköltöztem. Teljesült a vágyam, legalábbis akkor így éreztem. Csak azt nem tudtam, hogy Rosario családja, főleg az apja, meg a bátyja zsarnokok. Kijelentették, hogy Rosario nem folytathatta a munkáját a hajón, otthon kell maradnia a gyerekkel, de persze én sem mehetek hajóra, mert nem hagyhatom magára. Csatlakoznom kellett volna a családi vállalkozáshoz. Az apja tengeri halász volt. Mondjuk hamar rájöttek, hogy nem fekszik nekem az a meló, kábé két hétig próbálkoztak, de nem sikerült nekik. Utána munkát kerestem, de nemigen volt semmiféle lehetőség. Alkalmi állásokat vállaltam, hogy valamennyi pénzt keressek, de az nem volt elég a feleségemnek, meg a családjának.

Végül az apja közölte velem, hogy semmirekellő vagyok, és a lánya beadta a válókeresetet. Ha tudta volna, hogy mekkora terhet vett le rólam.  Carla, a lányom egy éves se volt még, de akkor már tudtam, hogy Rosarionak szeretője van, akit már előttem is ismert, csak én belerondítottam a képbe. Na, mindegy, szóval elváltunk, apám fizette a hazautazásomat, én meg a jókora gyerektartást, amit kisajtoltak belőlem. Persze fizettem becsületesen.

- Megfizetted a felelőtlenséged árát, alaposan. – mondtam halkan.

- Igen, tanultam is belőle. De végre most már megszabadultam tőle. Carla nagykorú, így már nem tartozom semmivel. Hát ennyi, ezért mondtam, hogy nem mindenki akar kibújni a kötelesség alól. De tudom, hogy sokan nem így gondolkodnak.

- Rico. Én nem akartalak megbántani tegnap, nem tudtam, hogy… Karesszel egészen más volt, és én abból indultam ki, amit vele tapasztaltam.

- Milyen volt? Elmeséled?

- Két évvel fölöttem járt a gimiben. Ő volt a menő srác, mindenki őt akarta, de ő engem választott. Gondolhatod, a fellegekben jártam. A lányok persze irigyeltek, és utáltak, ma már nem tennék, azt hiszem. De mindegy. Igazi tündérmese volt. Boldogok voltunk, minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, aztán amikor a főiskolára jártam, terhes maradtam Petivel. Elvett feleségül, aztán jött Zoli is. Én pedig meghíztam, akkor már annyira nem foglalkozott velem, azt mondta, tehén vagyok, és nem érti, mit szeretett bennem. Amikor az első szeretőjéről tudomást szereztem, el akartam válni, de a család lebeszélt. Meggyőztek, hogy a srácok miatt nem tehetjük meg. Őt meg arról, hogy nem csalhat meg. Egy ideig ment is a dolog, de már nem volt a régi. Aztán később megint jöttek a szeretők, de már nem érdekelt, megundorodtam tőle, ahogy ő is tőlem. Végül az egyik liba terhes maradt, és mivel mi már tényleg nem jelentettünk semmit egymásnak, nem hagytuk, hogy a többiek beleszóljanak, és elváltunk. Csak épp Karesz úgy gondolta, hogy pár ezres elég lesz a gyerektartásra. Végül a bíróság és az ügyvédem felvilágosították, hogy téved. Engem nem különösebben érdekelt, csak meg akartam szabadulni tőle.

- De kötelessége gondoskodni a fiúkról. – fogta meg megint a kezem Rico.

- Igen, bár ez akkor nem érdekelt.

- De most már rendben vannak a dolgaitok? Úgy értem, nem vitáztok, meg ilyenek?

- Amennyit beszélünk – nevettem feszülten. – Igazából csak a fiúkkal beszél néha. Elvinni még ritkábban viszi őket, főleg hogy a másik nő nem hagyja. Rendesen kizsigereli, nem sokat enged neki. Most már nincsenek szeretők, meg kurvák. De ő csinálja jól, én túl engedékeny voltam vele.

- Bocs, hogy ezt mondom, de én örülök neki.

Előrehajolt, és az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek.

- Egy mocsok, hogy így bánt veled.

Mosolyogni kezdtem, és megsimogattam a kezét.

- Kösz.

- Oké, beszéljünk másról!

- Rendben, de előbb… hamm! – nyújtottam felé egy falat tortát. – Még bele sem kóstoltál. Ugye nem várod, hogy az egészet én egyem meg.

Nevetve megrázta a fejét, és bekapta a falatot. Lassan ízlelgette, majd miután lenyelte, megszólalt:

- Szomorú vagy?

- Nem, miért? – hőköltem hátra.

- Most épp nem, de látom a szemedben, hogy általában az vagy.

- Minek kéne örülnöm? Egyedül vagyok, elmegy mellettem az élet, és én csak nézem.

- De nem kell, hogy így legyen.

- Te lennél, aki segít ebben?

- Ha akarod – mosolygott, és levágott egy újabb falatot, majd a számhoz emelte. – Hamm!

Bekaptam a tortát, és Rico szemébe néztem.

- Jól hangzik. Részemről, oké.

- Akkor ezt megbeszéltük – megszorította a kezemet. – Kérsz egy italt? Pezsgőt, bort?

- Nem, kösz.

- Ja, tényleg, nem szereted a pezsgőt. – csettintett.

- Olyasmi – motyogtam.

- Akkor egy koktélt? – próbálkozott tovább.

- Hét közben nem iszom, csak ha elmegyünk valahova. Az meg nincs sűrűn – kuncogtam zavartan.

- Oké –intett Rico a pincér felé, én pedig kíváncsian néztem rá. – Hozna két kólát, kérem?

- Máris – biccentett a férfi, és eltűnt.

Érdeklődve néztem rá:

- Szeretnék koccintani kettőnkre – adott választ a ki nem mondott kérdésemre.

Megráztam a fejem, és félrenéztem. Pont megláttam a faliórát, nem szóltam, csak az ajkamba haraptam, nagyon késő volt, de nem akartam megbántani azzal, hogy szóbahozzam.

Követte a pillantásomat:

- Menned kell? – kérdezte.

- Ööö. Szívesen maradnék még…

- Semmi gond, megisszuk a kólát, és indulhatunk. Nem akarom, hogy gond legyen otthon. Tényleg, ki vigyáz most a fiúkra?

- Anyám, de nem szívesen hagyom rá őket hosszú időre.

- Miért?

- Hogy is mondjam. Nem kifejezetten felhőtlen a viszonyunk, és szereti az orrom alá dörgölni, ha valami nem tetszik neki. Nem vagyok egyszerű eset, igaz? – nevettem kényszeredetten.

- Ki az? Én még a mai napig rettegek attól, hogy Rosario bekavar.

- Miért? Csinált valamit?

- A válás után egy ideig még zaklatott, meg próbált több pénzt kicsikarni tőlem. Aztán meg fenyegetőzött, hogy tönkretesz.

- De miért?

- Mert a pénzem kell neki. Tudod, én a válás óta megint hajón dolgozom, és azzal tényleg jól keresek. Azóta se nekem, se a szüleimnek nem kell nélkülözni. Rosario engem okol, hogy elesett ettől, és többször is beperelt, hogy több pénzt akar.

- És sikerült neki elérni valamit?

- Nem, pont emiatt dühös. Pontosabban megszállott lett. Minden lehetőséget megragad.

- Sajnálom – mondtam, és megráztam a fejem. – Én erre nem lennék képes. Mi is megállapodtunk egy összegben Karesszel, és azóta sokkal jobb állása van, de sosem gondoltam rá, hogy többet kérjek tőle. Pedig megtehetném, az ügyvédem azt mondta, hogy minden jogom meglenne hozzá, de nem akarom elvenni a másik gyerektől. Mondjuk az is igaz, hogy ő is emelt az összegen valamennyit.

- Mesi, egyezzünk meg valamiben!

- Igen?

- Most, hogy beszéltünk egymásnak a múltról, zárjuk le, és koncentráljunk egymásra, és a jövőre. Rendben? Én nem szeretnélek ezzel terhelni.

- Én sem. Inkább elfelejteném a múltat.

A pincér meghozta az üdítőket, Rico jelezte, hogy kéri a számlát.

- Hát akkor erre igyunk – emelte fel a poharat. – Kettőnkre, és hogy magunk mögött hagyjuk a múltat!

Mosolyogva összekoccintottuk a poharat, és kiittuk. Reméltem, hogy végre tényleg így lesz, és megtalál egy kis boldogság.

Hazafelé menet Rico folyamatosan a hajón átélt élményeit mesélte, sokszor vicces, néha komoly, még ritkábban szomorú dolgokat. Élveztem az utat, aztán amikor megállt a házunk előtt, felém fordult:

- Még nem mondtam, de Márk és Jess szervezkedtek. Péntekre lefoglaltak egy biliárdasztalt abban a szalonban, ahova járni szoktatok. Márk kérdezte, hogy csatlakozunk-e hozzájuk? Benne lennél?

- Persze, miért ne? – feleltem, és kikapcsoltam a biztonsági övet.

- Rendben, akkor szólok Márknak, hogy megyünk. Holnap viszont dolgom van, nem tudok érted menni, nem gond?

- Nem – mondtam, de furcsa szomorúság járt át.

- Anyám megkért, hogy segítsek neki – tette hozzá.

- Nem tartozol elszámolással – reagáltam gyorsan.

- Tudom. Te viszont azt tudd, hogy hiányozni fogsz.

- Máris? – nevettem el magam. – Ez tetszik.

Ő is nevetni kezdett, és közben egy véletlennek szánt mozdulattal megsimogatta az arcomat. Megfogtam a kezét, és nem engedtem el. Belenéztem a szemébe, de ő nem mozdult, csak viszonozta. Nem bírtam tovább, előrehajoltam, és megcsókoltam.

Pár másodpercig meglepve ült, aztán magához tért, hevesen magához húzott, és olyan szenvedéllyel csókolt vissza, hogy néhány pillanattal később úgy éreztem elájulok. A nyelvével támadott, és olyan intenzív ritmust diktált, amilyet még soha senki. Sodródtam vele, nem akartam abbahagyni, megragadtam a tarkóját, és mire észbe kaptam, az ujjaim már kibontották a haját, és vágyakozva túrtam bele. Egy pillanatra elengedett, belenézett a szemembe, aztán újra lecsapott. Mintha a nevemet suttogta volna, de nem jutott el a tudatomig, annyira elbódultam.

Végül remegve elengedett, és reszkető ajkakkal elhúzódott.

- Mennem kell – ziháltam.

- Tu-dom – suttogta, de a karja még mindig körém fonódott, és nézett. Furcsa fény villant a szemében. – Holnap felhívlak.

- Rendben – motyogtam, és mielőtt újra meggondoltam volna magam, gyorsan kiszálltam a kocsiból.

5. fejezet

Mosolyogva léptem be a lakásba, anyám az előszobában állt összefont karokkal, és a nézéséből tudtam, hogy mire készül:

- Tudod te hány óra van?

- Igen, és szia! – feleltem, miközben levettem a kabátomat.

- Mégis hogy képzeled, hogy itt hagyod a beteg fiadat? Milyen anya vagy te?

- Hazaszóltam, és megkérdeztem, hogy jól van-e. Nem mentem volna el, ha valami gond van.

Elindultam a konyhába, de anyám nem tágított:

- Úgy viselkedsz, mint egy útszéli. Fontosabb neked az a férfi, mint a gyerekeid.

- Ez nem igaz. Ha így lenne, nem jöttem volna haza, de megtettem.

- És hogy gondolod, ez a pasas majd jó lesz? Pont olyan felelőtlen vagy, mint amikor Karesszel jártál. Ugyanazt csinálod, ő is majd ugyanúgy fog bánni veled, de megérdemled, ha ennyire hülye vagy.

- Te nem tudod, miről beszélsz – nyögtem döbbenten. – Nem is tudod, kiről beszélsz, még csak nem is láttad, honnan tudhatnád, hogy milyen. Még én sem tudom, csak most ismerkedünk egymással. Lehet, hogy semmi sem lesz, de ha nem ismerkedem, akkor sose találok senkit.

- Ismerkedj, de ne a gyerekeid rovására! Most ismerted meg, kedd van, de a héten már kétszer ő hozott haza.

- Pontosan! Hazahozott, és beszélgettünk. Mi ebben a rossz? Ráadásul tegnap még korábban is értem haza, pont azért, mert ő hozott kocsival. És egy szót sem szólt, amikor megmondtam neki, hogy nem megyek vele sehova, mert beteg a gyerek.

- Éljen! Akkor most istenítsük, mert tett egy kedves gesztust!

- Anya, miért vagy ilyen?

- Mert féltelek.

- Érdekesen fejezed ki, kösz.

- Nagyi! – szólalt meg Peti az ajtóban. – Most már hazamehetsz, anyával elleszünk.

- Igen – tette hozzá Zoli. – És holnaptól nem kell jönnöd, már jól vagyok. Majd átmegyek Jolika nénihez.

- Látom, megnevelted a fiúkat. Gratulálok!

Felállt, és kirobogott az előszobába.

- Anya! – szóltam utána.

- Ne hívj, csak ha tisztelettel tudsz viselkedni! Sziasztok!

Úgy csapta be az ajtót, hogy a kulcstartóról leestek a kulcsok.

Leültem az asztalhoz, és a kezembe temettem az arcom. Éreztem, ahogy fiúk két oldalról mellém támaszkodnak:

- Ne foglalkozz vele, anya! – mondta Peti, és átölelte a vállamat. – Mi örülünk neki, hogy találtál valakit.

Elnevettem magam.

- Köszi, de még nem biztos, csak most ismertem meg.

- Nem baj, hátha – mondta Zoli. – Szeretnék már egy új apát.

- Jaj, kicsim! Hidd el, én is szeretném, ha lenne valaki, aki mellettünk van, de nem fogok úgy választani, hogy előtte ne ismerjem meg.

- Akkor a taxis ugye nincs képben? – kérdezte Peti.

- Nem hiszem – nevettem.

- Akkor jó – sóhajtott.

- Az, aki hazahozott vasárnap? – nézett ránk Zoli.

- Aha.

- Miért, szerintem jó fej?

- Na, ácsi! Nehogy már ti döntsétek el – álltam fel. – Vacsoráztatok már?

- Igen, de maradt neked is – vigyorgott Zoli.

- Ne beszélj másról! Ez a másik, akivel ma találkoztál. Ő milyen? – Peti az asztalra könyökölve nézett, és közben pacsiztak az öccsével.

- Mi ez? Kihallgatás?

- Aha – vigyorogtak mindketten. – Halljuk, milyen a tag?

- A „tag”? – néztem hátra, miközben szedtem magamnak. – Lássuk csak? Ki fogsz borulni, Peti.

- Miért?

- Indián.

- Neeee! – nyögte. Hallottam a koppanást, majd a fájdalmas nyögést.

- Lefejelte az asztalt? – kérdeztem nevetve.

- Talált – válaszolt Zoli.

- Komolyan anya? Honnan szedtél össze egy indiánt?

- Jess barátjával dolgozik együtt egy hajón.

- Hajón?

- Igen. Egy Karib-tengeri luxushajón zenél.

- Akkor hogy kerül ide?

- Hosszú történet, itt élnek a szüleivel, és fél évet itthon van, felet meg a hajón.

- Az király! – kiáltott fel Zoli. – Mindenképpen össze kell jönnöd vele, és akkor majd kimehetünk vele a hajóra.

- Egy: nem hiszem, hogy ez így működne. Kettő: téged csak ez érdekel?

- Naná! – nevetett, de aztán odalépett mellém, és átölelt. – Dehogy! Csak eszembe jutott. Az a lényeg, hogy boldog legyél… nekünk meg legyen apukánk. Ha ő lesz az, az csak külön jó. Képzeld el, hátha ki tud vinni minket.

- Fejezd be, Zoli! – néztem rá, de nem tudtam megállni, és elnevettem magam. – Az se biztos, hogy lesz valami köztünk.

- Hát dolgozz rajta! – mondta Peti.

- Nem zavarna?

- Ha neked tetszik – vonta meg a vállát.

- Oké, figyeljetek rám. Ti vagytok az elsők, ha nem jöttök ki vele, akkor nem érdekel.

- Mutasd be, és majd meglátjuk! – biccentett Zoli komolyan.

- Jó, majd ha úgy adódik. Egyelőre még nem tudom, mi lesz. Viszont pénteken elmennék vele biliárdozni. Megbeszélem Jolika nénivel, hogy elvállalja-e, mert a nagyanyátokra azt hiszem, nem számíthatunk.

- Figyelj, ha nem jó neki, akkor is menj el nyugodtan. Nagyok vagyunk, kibírjuk – mondta Peti. – De ugye hazajössz, mert szombaton felvételizek.

- Persze, ne butáskodj! De nem hagylak egyedül benneteket, ha Jolika néni nem tud átjönni, nem megyek.

- Biztos átjön, szeret velünk lenni – mondta Zoli. – Azt mondja, utál egyedül lenni a lakásban.

- Oké – simogattam meg a fejét. – Majd meglátjuk! Viszont, nektek ideje lefeküdni, Peti neked holnap suli, Zoli te meg még beteg vagy.

- Jó. – mondták, és szó nélkül elindultak.

- Anya! – szólt vissza Peti az ajtóból. – Remélem, összejön.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, és figyeltem, ahogy bemegy a szobájába.

Elbambulva ettem a rakott krumplit, igazából csak kotorásztam benne. Az járt a fejemben, hogy mennyire aranyosak a fiaim. Féltem, ha előjövök a dologgal, majd ellenkezni kezdenek, hisztizni, hogy nem akarnak senkit, és most nagyon jól esett, hogy nem ez történt. Hiába voltak még gyerekek, de már felfogták azt, hogy milyen életünk volt Karesz mellett, és most jöttem rá, hogy mennyire látták a boldogtalanságomat. Reméltem, hogy tényleg sikerül Ricoval, és a fiúk is elfogadják őt.

Aztán eszembe jutottak anyám szavai, és keserű mosolyra húzódott a szám. Hát igen, anyám. A szeretet mintaképe. Negatív előjellel. Nem tehetett róla, de soha nem szeretett senkit úgy igazán, és ha valaki boldog volt mellette, azt próbálta szétzúzni, hogy utána sajnálkozhasson. De én már rég eldöntöttem, hogy nem foglalkozom vele, csak a saját érdekeimet nézem, és amit ő mond, azt csak kicsit, vagy egyáltalán nem veszem figyelembe. Az irigység vezérli, minek törődnék vele.

Gyorsan lezuhanyoztam, és lefeküdtem, a tévét be se kapcsoltam, minek, semmi normális műsor nem volt, olvasni nem volt energiám, ráadásul a fejem tele volt mindenféle gondolatokkal. Főleg azzal, hogy holnap nem látom Ricot, és ettől szomorú lettem. Nagyot sóhajtottam, oldalra fordultam, és perceken belül aludtam, így legalább elűztem a szomorú gondolatokat.

Másnap igyekeztem nem arra gondolni, hogy nem találkozunk, helyette sokkal jobban koncentráltam a hívásokra, és a lányokra. A szünetekben folyamatosan csacsogtunk. Mira elmesélte, hogy a mozi remekül sikerült, és elcsattant az első csók is. Annyira fel volt pörögve, hogy én is felvidultam tőle.

Aztán rám szálltak, addig kérdezősködtek, míg végül elmeséltem, mi történt Rico, és köztem. A beszélgetést, és a végén a csókot. Próbáltam kevésbé érzékletes lenni, mint Mira, de nem ment.

- Úgy ragyogsz, mint egy csillag – nevetett Jess. – Szerelem a láthatáron?

- Nem, dehogy! Még biztosan nem. Csípem őt, de ez még…

- Pedig ilyennek még nem is láttalak – fűzte tovább Mira. – Tényleg egészen megváltoztál.

- Oké, lehet leszállni rólam. – motyogtam, és visszafordultam a gépemhez, amikor csörögni kezdett az asztali telefonom.

Kíváncsian vettem föl:

- Jó napot! Kardos Emesét keresem, a recepcióról vagyok Zsuzsa.

- Szia! – mosolyogtam. – Én vagyok az. Miben segíthetek.

- Szia! Jött hozzád valaki, le tudsz most jönni?

- Persze, szünetem van. Máris megyek.

Letettem a telefont, és a lányok pillantásától kísérve az ajtóhoz siettem.

Az aulában aztán a mosolyom csak szélesebbé vált, amikor megláttam Ricot az egyik oszlopnál.

- Szia! – köszöntem rá, mert épp kibámult az ablakon. – Hát te?

- Szia! – fordult felém. – Csak arra gondoltam, ha ma már nem találkozhatunk, hozok neked egy kis apróságot.

Átnyújtott egy dobozt, amin a kávézó emblémája volt.

- Köszi, de nem kellett volna – nevettem, és belenéztem.

Abból a csokitortából volt benne három szelet, amit tegnap is rendelt nekem.

- Lehet – felelte. – de láttam, mennyire ízlik, úgyhogy gondoltam, megleplek. Ja, és hoztam a lányoknak is, nehogy kimaradjanak.

- Mi ez a kényeztetés? – néztem a szemébe.

- Baj? Ha nem akarod, én…

- Dehogy, jól esik! – vágtam közbe, és felnyújtóztam, hogy megcsókoljam, de most csak feszengve fogadta. – Köszönöm.

Figyeltem a szemét, és nem értettem, mi lehet a baj. Talán túlságosan heves voltam tegnap?

- Szívesen – mondta csendesen. – Figyelj, meddig hívhatlak este? Ha úgy végzek anyámnál, talán felhívlak.

- Hívj nyugodtan! A telefon mellettem van, nem zavarsz.

- Oké, kösz. – sóhajtott, és végre elmosolyodott.

- Mi a baj? Zaklatottnak tűnsz. – kérdeztem.

- Semmi baj, csak… még furcsa nekem ez az egész – nevetett fel. – Rég nem randiztam, és öregnek érzem magam hozzá.

- Ez butaság – mondtam. – Nem vagy öreg. Mi bánt?

- Mindegy. Semmi bajom. Sietnem kell, anyám már vár. Szia, majd hívlak! – lehajolt, adott egy puszit, és már el is tűnt.

Döbbenten néztem utána, aztán lassan visszamentem az irodába. Öntudatlanul tettem le a dobozt az asztalomra, és felvettem a fülest.

- Hé, csajszi, még van öt perced a szünetből – fogta le a kezem Jess, amikor be akartam lépni a rendszerbe.

- Tessék? – néztem rá.

- Még nem járt le az edédszüneted – mutatott a monitorra.

- Ja – néztem, és végre magamhoz tértem. Megdörzsöltem az arcomat, és a dobozért nyúltam. – Ezt Rico küldi.

- Húú! Ez finomnak tűnik – nyelt Mira.

- Az is.

- Na, oké! – ült az asztalom sarkára. – Most mi van? Az előbb még tök jó kedved volt, most meg totál kész vagy.

- Nem tudom. Olyan, mintha Rico meggondolta volna magát. Olyan rideg volt.

- Mit mondott? – kérdezte Jess.

- Hogy este felhívna, ha végzett az anyjánál.

- Akkor? – nézett értetlenül.

- Annyira furcsa volt. Azt mondta, hogy már öreg a randizáshoz… nem tudom. Félek, hogy belelovallom magam, aztán pofára esek.

- Ne parázz! Szerintem ő is csak fél. Márk mondta, hogy régen nem volt már senkije, és a volt felesége se könnyítette meg az életét. Upsz! Beszélt neked a volt feleségéről?

- Igen – bólintottam. – Gondolod, hogy csak erről van szó?

- Azt mondta, felhív. Tényleg ne parázz! Csak túl kell jutnotok az első pánikon.

- Pánik? – néztem fel.

- Aha, egy rémült nyuszi vagy. Nyugi már!

- Jó, megpróbálom. Hülye vagyok, igaz? – nevettem idegesen.

- Nem, csak izgulsz, ami természetes, főleg, hogy látszik, mennyire tetszik neked Ricardo. – mondta Mira. – Viszont lépj be, mielőtt elkésnél – mutatott a monitorra.

A délelőtti jó hangulatom elszállt, és a lányok hiába próbálkoztak, nem tudtak lelket önteni belém.

Mielőtt indultunk volna haza, Jess kapott egy telefont, aztán hozzánk fordult:

- Rendben, akkor a péntek mindenkinek áll, ugye? – kérdezte, és közben rám nézett.

- Még beszélnem kell Jolikával, hogy vállalja-e a fiúkat. Ha igen, akkor megyek – sóhajtottam.

- Hé, Márk mondta, hogy Ricardo úgy izgul, mint egy kisfiú. Hidd el, minden rendben lesz. Inkább mondd meg, mit veszel fel!

- Nem tudom – nyúltam a kabátomért. – Biliárdozunk, úgyhogy gondolom, valami egyszerűt. Farmer, pulcsi.

- Ugye, most nem beszélsz komolyan! – förmedt rám, mire elnevettem magam.

- A szűk farmert veszem fel, a fekete pántos toppal, és a „V” nyakú lila pulcsit.

- De tegyél rá övet, mert túl hosszú.

- Minek, legalább nem látszik benne a hasam.

- Te beteg vagy! – mondta. – Nincs is hasad, annyit fogytál.

- Jó, majd meglátom – ráztam meg a fejem. – Kiborítasz, mondtam már?

- Aha – nevetett. – Na, gyere, menjünk! Mira, jössz te is?

- Persze, de sietek.

- Noel? – néztem rá.

- Azt mondta, dolga van, de ki akarok takarítani, mert hétvégén nem biztos, hogy lesz időm. Noel totál betáblázta. Kirándulni akar.

- Rendesen belehúztatok – nevettem el magam.

Közben leértünk a lifttel, fintorogva néztem ki az ablakon, olyan erős szél fújt, hogy az emberek alig tudtak haladni. Összehúztam magamon a kabátot, a kapucnit a fejembe húztam, és kiléptem. A lányok hőbörögve követtek, és már siettünk a metróhoz, amikor valaki rám kiabált:

- Emese! Várjon!

Döbbenten fordultam a hang irányába, Tibor, a taxis állt a fal mellett.

- Ez mit keres itt? – kérdezte Jess.

Megráztam a fejem, és elindultam felé.

- Jó napot! Mit keres itt?

- Csak gondoltam, mivel ilyen pocsék idő van, talán szívesen venne egy fuvart.

- Kösz, de nem kell. Egyáltalán honnan tudja, hogy hol dolgozom?

- Hát… kinyomoztam. – hebegte.

- Nyomoz utánam? – kérdeztem megrökönyödve.

- Nem, én csak…

- Nézze! Ne csinálja ezt! Ez engem nagyon zavar.

- Én azt hittem, hogy azért hívott engem vasárnap, mert…

- Mert a maga száma volt meg, és sürgősen kellett egy kocsi. Kérem, ne zaklasson!

- Nem állt szándékomban, csak…

- Mesi, gyere már! Ricardo vár! – kiabált Jess, és dühösen toporgott.

- Megyek! Bocsásson meg, de mennem kell.

- Ricardo, az a férfi?

- Igen – mondtam. – Viszlát!

- Viszlát, és ne haragudjon! Nem akartam, hogy félreértsen.

- Semmi gond – mosolyogtam még rá, aztán már siettem a lányokhoz.

- Mit akart? – kérdezte Jess, és szúrós szemmel nézett a férfi felé.

- Hazavinni. – mondtam egyszerűen.

Rám meredtek, aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés.

- Most mi van? – néztem értetlenül.

- Valaki nagyon kapós lett – vigyorgott Mira.

- Jaj, már! – sziszegtem. – Hagyjál békén! Majd pont egy ilyen bájgúnár kell nekem, nem?

- Jól van már! – nevetett. – Különben is, itt van neked Ricardo, igaz?

- Igen – sóhajtottam. – Remélem.

- Biztosan.

Végül gyorsan hazaértem, Mira sietett haza, Jess pedig találkozott Márkkal. A lakásba érve nem találtam senkit, csak egy cetlit, hogy Jolikánál vannak. Átmentem, és becsöngettem, de már így is hallottam a nevetést bentről.

Peti nyitott ajtót, és azonnal berángatott. Valami vígjátékot néztek, és teljesen belemerültek, csak odaintettek nekem.

Aztán Jolika felállt, és intett, hogy kísérjem ki a konyhába.

- Megnézhetik a végét, már csak pár perc? – kérdezte.

- Rendben, a leckéjük készen van?

- Persze, addig nem engedtem nekik bekapcsolni a tévét. Ja, és megkérdeztek a péntekről. Természetesen átmegyek, menj csak nyugodtan szórakozni. Peti mondta, hogy talán most sikerül találni valakit.

- A kis pletykafészek – mormoltam az orrom alatt, mire mindketten nevetni kezdtünk.

- Vacsoráztál már? – kérdezte Jolika.

- Nem, de nem is vagyok éhes.

- Enned kell. Van egy kis pörkölt, galuskával. Szedek neked, gyere.

- Jaj, Jolika igazán nem kell! Komolyan, ha nem tetszik elfogadni, hogy besegítsek a háztartásba, akkor nem engedem át többet a fiúkat.

- Nekem ez nem teher – tiltakozott.

- Dehogynem, Jolika néninek is pénzből kell megélnie, és ha minket etet, akkor magának nem marad. Úgyhogy nem tűrök ellenvetést, beszállok a vásárlásba.

- Jó rendben, de csak mert ennyire erősködsz – adta meg magát, de láttam, hogy a szíve mélyén jól esik neki.

- Most viszont indulunk, hogy Jolika néni is pihenhessen. És nagyon köszönöm, hogy elvállalta a pénteket. Lekötelezett.

- Ugyan már! – intett, és átölelt. – Olyan vagy nekem, mint a kislányom.

- Köszönöm – mondtam hálásan. – Fiúk, indulunk – szóltam be a szobába.

- Máris? – kérdezte Zoli.

- Igen, szívem. Jolika néninek is pihennie kell. Rendesen lefárasztjátok ti ketten, kis szélhámosok.

- Én nem vagyok szélhámos – mordult fel Peti.

- Nem, nem vagy az. Na, gyerünk! Csókolom Jolika!

- Csókolom!

Kitessékeltem a fiúkat az ajtón, és gyorsan hazamentünk.

- Na, szedjük össze magunkat. Fürdés, és lefekvés!

- Anyaaaa!

- Semmi anya, gyerünk!

Zúgolódva elindultak a dolgukra, én pedig lerogytam a nappaliban.

- Fáradt vagy? – szólt be Peti.

- Egy kicsit. Miért?

- Ezért nem hallod a telefonodat? Itt csörög a táskádban.

Odaugrottam, és kivettem, de mire megnyomtam a hívásfogadást, Rico kinyomta.

6. fejezet

Azonnal visszahívtam, és szerencsére a második csörgésre felvette:

- Szia! – nyögtem bele. – Bocsi, csak a táskámban maradt a mobil.

- Semmi gond – nevetett. – Szia!

- Ezek szerint végeztetek?

- Igen, vagyis mondhatjuk. – sóhajtott.

- Rico, úgy érzem, valami bajod van. Velem? Ha nem akarod, hogy találkozzunk…

- Istenem, dehogy! Persze, hogy találkozni akarok veled, csak el kellene mondanom valamit, és nem könnyű, félek, hogy elijesztene.

- Én nem hiszem – mondtam. – Mondd el, kérlek!

- Ráérsz most, vagy már késő van?

- A csudába, ha fél órával előbb hívsz, szólok Jolikának, hogy egy kicsit kések.

- Korai lenne megismernem a fiaidat? – kérdezte.

- Tessék? – lepődtem meg.

- Itt vagyok a házatok előtt.

Az ablakhoz szaladtam, és azonnal megláttam az Opelt. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt, mintha tudta volna, mit válaszolok.

- Gyere fel! A kapu kódja: 1569. Harmadik emelet, középső lakás.

- Rendben – hallottam, hogy mosolyog. – Máris fent vagyok.

Még szerencse, hogy annyira elbambultam, hogy nem vetkőztem neki, csak a pulcsit vettem le, így a drapp blúzban maradtam, bár már kihúztam a farmerból, de legalább nem tréningben, vagy félmeztelenül kellett kapkodnom. Mire felért, kinyitottam az ajtót, meglepett, hogy lépcsőzik, de amikor kérdőn ránéztem, megvonta a vállát:

- Egyszer beszorultam, azóta, ha nem muszáj, kerülöm a lifteket.

- Értem, gyere be! – mondtam mosolyogva.

Az ajtónyitásra persze a fiaim azonnal előbújtak a kuckójukból, és kíváncsian várták, hogy ki érkezik.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva Rico.

- Jó estét! – motyogták zavartan, és felém pislogtak.

- Srácok, ő itt Ricardo, akiről beszéltem.

- Hello, Ricardo Santos vagyok, barátoknak Rico – nyújtott kezet Peti felé, aki azonnal fogadta.

- Jó estét, én Tardosi Péter vagyok, ő pedig az öcsém, Zoli.

- Szia – fordult Rico a kisebbik fiam felé, aki vonakodva, lehajtotta a fejét.

- Srácok, örülnék, ha tegeznétek, nem szeretem a magázódást, rendben?

- Rendben – válaszolt Peti, és alaposan megnézte magának a férfit.

- Peti! – szóltam rá. – Ezt nem illik.

- Semmi gond – mosolygott rám Rico. – Idegen vagyok nekik, persze, hogy kíváncsiak.

- Te vagy anya barátja? – kérdezte Zoli.

Ettől mindketten zavarba jöttünk.

- Lehetséges – mondta végül Rico, és közben a szemembe nézett. – Talán.

- Jobb, mint a taxis – mondta a kisebbik fiam, amitől elvörösödtem.

- Na, eleget bámészkodtatok, irány az ágy! – mormoltam, és a szobáik felé tereltem őket. – Gyerünk, reggel korán ébresztelek benneteket.

Végre bevonultak, de még vissza-visszanéztek ránk, én pedig zavartan babráltam a hajamat.

- Gyere! – mondtam, és a nappali felé mutattam.

Ő is zavarban volt, és amikor belépett a szobába, körülnézett, de láttam, hogy nem tud mihez kezdeni magával.

Leültem a kanapéra, és magam mellé mutattam, de ő inkább a fotelt választotta.

- Taxis? – kérdezte.

- Nem érdekes. Csak a taxis, aki hazahozott minket vasárnap, próbálkozott. De nem számít.

Elbambulva nézett, de nem fűzött hozzá semmit.

- És? Sikerült elintézni anyuddal a dolgot? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget.

- Nem – egyenesedett ki. – Erről szerettem volna beszélni. Nem anyámmal találkoztam.

Megfeszültem, ha most azt mondja, hogy talált valaki mást, akkor nagyon pocsékul fogom érezni magam, de igyekeztem nem kimutatni.

- Értem – mondtam halkan.

- Szóval, a helyzet az, hogy valamit el kellett intéznem, csak ez olyan dolog, amit szégyellek, és nem könnyű mások előtt beismerni. Nem akartam hazudni neked, csak… de el kell mondanom az igazat.

Rám nézett. Talán azt várta, hogy mondjak valamit, de én csak figyeltem őt.

- Noel-el állásinterjún voltunk. – mondta ki nagy sóhajjal, és feszülten várta a reakciómat.

- Miért? – kérdeztem. – Van állásod, nem?

- A szerződésem csak félévre szól alkalmanként, a köztes időben, igazából munkanélküli vagyok.

- Oh, és ilyenkor akkor mit szoktál csinálni?

- Általában elvállalok valami alkalmi munkát, de most nemigen találtam semmit.

- Étteremben sem? Ott szoktak zenészeket keresni.

- Igen, de hosszabb távra. Félévre senkinek sem kellek.

- Hát igen, ez nem könnyű – sóhajtottam. – És ma? Sikerült valami?

- Noel-nek igen, biztonsági embert mindig keresnek. Ráadásul határozott időre akarták, neki így pont jó. De engem hosszú távra szerettek volna, szóval…

Elhallgatott, és az ablak felé nézett, a lába úgy járt, mintha fel akarna ugrani.

- Ne idegeskedj! – mondtam halkan, és előrehajoltam, hogy megfogjam a kezét. Először el akarta rántani, de végül hagyta, és viszonozta a pillantásomat. A másik kezét rátette az enyémre, és halványan mosolyogni kezdett.

- Apám felajánlotta, hogy menjek vele. Tudod, ő utcazenész – nevetett halkan. – De idén neki se megy a bolt. Azon gondolkodik, hogy néhány hónapra kimennek a zenekarral Olaszba, hívott engem is, de én nem szeretnék kimenni, így is alig vagyok itthon.

- Majd csak találsz valamit. Ha gondolod, körbekérdezhetek az ismerőseimnél.

- Kösz. – sóhajtott. – Fura, csak pár napja ismerlek, de valahogy neked olyan könnyen megnyílok. Másnak biztosan nem beszélnék ilyenekről.

- Örülök, hogy így érzel, és megígérem, hogy nem beszélek erről senkinek. Bízhatsz bennem.

- Tudom. Pont erről beszélek, tudom, hogy bízhatok benned, pedig még nem is ismerlek. Épp ezért nem akarlak bántani.

- Mivel bántanál? – kérdeztem meglepve.

-  Nem érdekes – rázta meg a fejét, elengedte a kezem, és felállt.

- Máris mennél? Nem kérsz egy kávét? Vagy esetleg ennél valamit? Készíthetek neked valami vacsorát.

- Nem szükséges – mondta, és figyelte, ahogy kisietek a konyhába.

Nem akartam, hogy máris elmenjen, ostobán viselkedtem, és tudtam, hogy ezzel talán elrontom a dolgot, de annyira örültem, hogy itt volt. Kinyitottam a hűtőt, és néztem, hogy mit készíthetnék neki. A kezemmel az ajtón támaszkodtam, amikor megéreztem, hogy megfogja:

- Mesi – mondta halkan. – Nem kell fáradnod, már ettem.

- De komolyan, ez nem fáradtság – felálltam, és a másik kezemben már ott volt a tojás, de ekkor megszeppentem. Annyira közel állt, csak a hűtőajtó volt köztünk. Arrébbhúzott, és becsapta, most már teljesen hozzám simult. Nehezen kapott levegőt, ahogy én is, a szívem zakatolt, és úgy éreztem, valami megakadt a torkomban, talán a vágyakozó sóhaj. Aztán éreztem, ahogy a karja a derekam köré simul, és lehajolt.

A csókja forró volt, és édes, az ajka íze emlékeztetett valamire, de nem tudtam, mi az. Csak a nyelvét éreztem, ahogy előretör, és játszadozni kezd az enyémmel, hevesen viszonoztam, valami nedves folyt ki az ujjaim közül, de nem érdekelt, hátratámaszkodtam az asztalon, nehogy elessek. A másik kezemmel átöleltem a tarkóját, és szorosabban húztam magamhoz.

Aztán amilyen hirtelen csókolt meg, olyan hirtelen engedett el.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek – motyogta, és nem mert rám nézni.

- Nem muszáj – suttogtam, és nem engedtem el. – A fiúk már alszanak, és megértenék…

Megrázta a fejét:

- Nem maradhatok, Mesi! Nem lenne okos dolog. Nem akarok fájdalmat okozni neked.

- Miről beszélsz? – megfogtam az állát, és magam felé fordítottam az arcát. – Mi az ördögről beszélsz?

- Kérlek! – nyögte. – El kell mennem.

Eltolt magától, és az ajtó felé lépett.

- Rico… Rico, ha neked túl gyors, vagy ha nagyon nyomulósnak érzed, mondd meg, de kérlek, beszélj. Én… én tudom, hogy talán túlságosan gyorsan akarom, de már olyan régen nem…

- Nem a te hibád – fordult vissza, és átölelt. – Én is veled akarok lenni. Jobban, mint hittem. Olyan pillanatok alatt elvarázsoltál, hogy… csak én még nem… nem merek továbblépni. Megértesz? Időt szeretnék, mert nem akarok fájdalmat okozni neked. Nem tudom, hogy mit tegyek? Szeretném, ha ez a dolog kettőnk közt működne, de félek.

- Én is félek – suttogtam, és hozzábújtam. – De muszáj kilépnünk a biztonsági zónánkból, ha akarunk valamit.

- Tudom, csak ezt a lépést nem tudom még megtenni – súgta a fülembe. – Ehhez kell egy kis idő.

- Akkor nem velem van bajod?

- Istenem, dehogy! Erre ne is gondolj! Évek óta te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem. Az, hogy megismertelek, az…

Kereste a szavakat, zaklatottan nézett a szemembe.

- Oké – suttogtam. – Nyugodj meg! Rendben? Nem kell elsietnünk. Annyi időnk van, amennyit akarunk.

Megsimogattam az arcát, és megvártam, hogy lehiggadjon.

- Még nem mondtam, de a középső nevem a „Türelem” – próbáltam viccelni.

Sikerült, elnevette magát.

- Lehet, hogy szükséged lesz rá, jobban, mint hinnéd – mormolta. – Nehéz eset vagyok.

- Én viszont erősebb vagyok, mint hinnéd. Volt, aki mellett megedződjek, és most hasznát fogom venni.

- Akkor holnap hazahozhatlak? – kérdezte.

- Ezt már el is várom – húztam ki magam.

- Viszont most már tényleg mennem kell.

- Rendben – léptem hátra.

- Hé! Ne idegeskedj, oké? Minden rendben – megsimogatta az arcomat, aztán felvette a kabátját, és lágy csókot lehelt az ajkamra. – Holnap a munkahelyednél várlak. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát! – hebegtem, és némán néztem, ahogy eltűnik a lépcsőfordulóban.

Lassan csuktam be az ajtót, és nekitámasztottam a homlokomat. A kezemmel végigsimítottam az ajkamat, és mosolyogni kezdtem.

- Anya? Minden rendben? – Peti hangja visszahozott a valóságba.

- Persze, szívem – fordultam felé.

Megláthatta a szememet, mert vigyorogni kezdett.

- Jó fejnek tűnik – mondta. – inkább, mint az a bájgúnár taxis.

Elnevettem magam:

- Menj aludni!

Kimentem a konyhába, és eltakarítottam a tojás maradványait, és közben azon gondolkodtam, hogy mivel bánthatna engem Rico. Mivel okozna fájdalmat? Hiszen nem is ismerjük egymást. Megráztam a fejem, és nagyot sóhajtva bementem lefeküdni.

Sajnos van egy olyan rossz szokásom, hogy sokat rágódom a dolgokon. Ezt másnap a lányok is tapasztalták, egész nap azon kattogott az agyam, hogy mire célzott Rico. Végül már közel jártak hozzá, hogy megtaláljanak egy kokival, úgyhogy próbáltam megnyugodni.

- Ha ennyire rágörcsölsz, akkor tuti, hogy elcseszed – mondta Jess. – Fogadd el, hogy veled akar lenni! Lazíts kicsit!

- Csak azt nem értem, hogy miért visszakozik. Tegnap este is. Először úgy rontott rám, hogy azt hittem, a konyhában megteszi, aztán hirtelen közölte, hogy mennie kell.

- Nem akarja elsietni. Mi ebben a rossz?

- Türelmetlen vagyok, igaz? – nevettem el magam. – Pedig azt mondtam neki, hogy a legfontosabb tulajdonságom a türelem.

- Nem szép dolog hazudni – nevette el magát Mira.

- De az leszek – mondtam határozottan. – Erőt veszek magamon, és kivárom… csak annyira hiányzik már – nyögtem.

Jess megveregette a vállam:

- Ha megtörténik, legalább csodálatos lesz.

- Ámen – mondtam rá.

- Viszont most koncentráljunk a holnapra. Mira, jöttök ti is, igaz?

- Ki nem hagynánk. Mesi?

- Ott a helyünk – feleltem. – Viszont, míg el nem felejtem, holnap én szabin leszek. Zolit viszem vissza az orvoshoz.

- Ricardo tudja?

- Még nem, de ma megbeszélem vele.

- És hogy találkozunk?

- Odatalálok – néztem Jessre.

- Oké, hétre foglaltuk le az asztalt.

- Olyan korán? – nézett fel Mira a monitortól.

- Persze, de egész estére – kacsintott Jess – legalább annyit játszunk, amennyit akarunk.

- Jól hangzik. Akkor hétkor a szalonban találkozunk – mondtam.

Hazafelé menet megint Ricot néztem, ő pedig mosolyogva tűrte.

- Baj, hogy nézlek?

- Nem, igazából élvezem. Simogatja az egómat.

Gyorsan elfordultam, és kinéztem az ablakon, ekkor már elnevette magát, és a keze a sebváltóról a combomra siklott. Ahogy visszanéztem rá, engem nézett. Pimaszul. És elképesztően szexin.

- Veszélyes a pillantásod – mondta halkan.

- Hogy érted?

- Sugárzik belőle valami, amivel elvarázsolod a férfiakat. Már megértem, hogy a taxis is próbálkozott nálad.

- Ne gyere a taxissal! – feleltem duzzogva, de közben mosolyogtam. – különben is, miért zavar?

- Nem zavar – mondta, de közben elkapta a tekintetét.

- Ne már! Féltékeny vagy?

- Nem, miért lennék? – dobolni kezdett a kormányon, aztán kifakadt. – A francba, persze, hogy zavar! Tudom, hogy nincs jogom hozzá, de én megkedveltelek, és szeretném tudni, hogy mennyi esélyem van. Vagy inkább a taxist választanád?

- Nem! De ne csináld ezt!

Lefékezett a ház előtt, és felém fordult.

- Bocs, hülye vagyok, igaz? Én nem akarom, hogy félj tőlem.

- Nem félek – feleltem, de a hangom remegése ezt cáfolta.

- Nem tudom, mi van velem – mondta, és mélyeket lélegzett. Beletúrt a hajába, aztán gyengéden magához húzott. – Ne haragudj! – suttogta. – Ne haragudj! Csak szeretnélek megismerni, és veled lenni. És félek, hogy ez a fickó…

- Ez a fickó csak egy taxisofőr, semmi jelentősége. Engem nem érdekel.

- Tegnap este óta ezen agyaltam – mondta, és még szorosabban húzott magához. – Én…

- Rico! – elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – Nincs taxis, oké? Nem játszom kétfelé. Az nem én vagyok.

Halványan mosolyogni kezdett:

- Oké – suttogta, és megcsókolt, de csak futólag.

- Feljössz kicsit? – kérdeztem.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e. – felelt, és elhúzódott.

- Ezt most direkt csinálod? – kérdeztem, egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. – Az előbb mondtad, hogy velem akarsz lenni. Most akkor mi van?

- Hogy is van ez a türelem dolog? – kérdezett vissza.

- Csak annyit kérdeztem, hogy feljössz-e? Nem az ágyamba akartalak csalni.

- Oké, oké! Nyugodj meg! – láttam, hogy nem tudja megállni, megsimogatta az arcomat. – Csak azért nem tartom jó ötletnek, mert… mert korai, és nem akarom sokkolni a fiaidat. Ne kapkodjunk, oké?

Értetlenül néztem rá, az én szokásom, hogy ennyire görcsöljek, és bizonytalankodjak, neki nyomulni kéne, nem?

- Kérdezhetek valamit?

- Persze – nézett a szemembe.

- Tudom, hogy tegnap már mondtad, hogy nem miattam van, de én mégis úgy érzem, hogy bizonytalan vagy. Nem akarod, hogy…?

- Mesi! Hidd el, veled semmi baj nincs! Igen, bizonytalan vagyok, de önmagam miatt. Túl sok olyan dolog van velem, amitől szeretnélek megkímélni, és emiatt talán jobb lenne, ha nem folytatnánk…

- Rico, kérlek…! – az ujját a számra tette.

-… de az eszem vesztésre áll, és akarlak. Érted? Nagyon. Nem szeretnék lemondani rólad, csak le kell győznöm a félelmeimet. És persze ki kell találnom, hogy hogyan óvjalak meg a problémáimtól.

- Talán, ha elmondanád, könnyebb lenne. Ha tudom, mi ellen kell védekeznem, együtt talán…

- Nem tudod, mivel nézel szembe!

- Hát mondd el!

Megrázta a fejét, megint átölelt, és finoman megcsókolt. Most nem volt heves, csak kóstolgatta a számat.

- Megoldom. Megoldom, mielőtt téged is meggyötörne.

- Nem nyugtattál meg – suttogtam, és bár nem akartam könnyek lepték el a szemem.

- Neked most csak egy dolgot kell tudnod: veled akarok lenni. Nem mondok le rólad. És kérlek, próbálj megnyugodni, különben holnap szétvernek minket a többiek a biliárdban.

Elnevettem magam, és szipogva megtöröltem a szemem.

- Tényleg, tudsz biliárdozni? – kérdezte.

- Egy kicsit – feleltem.

- Akkor majd adok órákat.

- Oké.

- Eléd menjek a munkahelyedre? Vagy idejöjjek érted? – kérdezte.

- Ide gyere, légyszi! Holnap nem dolgozom, Zolit viszem vissza az orvoshoz, úgyhogy szabit vettem ki.

- Rosszabbul van? – aggódott.

- Nem, csak a szokásos kontroll. Szerintem hétfőn már mehet suliba.

- Akkor jó – sóhajtott. – Mikorra jöjjek?

- Jess héttől foglalta le az asztalt, ha fél hétre jössz, az jó, addig én is elrendezek mindent, és odaérünk.

- Rendben, akkor holnap fél hétkor találkozunk.

Sóhajtva bólintottam.

- Hé, nyugi! – mosolygott.

- Igyekszem.

- Jut eszembe, a hétvége a fiaidé, vagy esetleg belefér egy mozi?

- A szombat semmiképp nem jó, tízre megyünk Petivel felvételizni, de vasárnap…

- Most írják a központit?

- Aha – mormoltam.

- Hova megy írni? – kérdezte.

- A város másik végére, ő ott írja, ahova jelentkezett.

- Elvigyelek benneteket? Akkor nem kell buszozni.

- Aranyos vagy, de nem okoz gondot?

- Időm, mint a tenger – tárta szét a karját. – Beszéld meg Petivel is, de szívesen elviszlek benneteket.

- Kösz, holnapra megmondom – izgatott lettem, zavartan harapdáltam az ajkamat, és csak néztem rá.

- Mi az?

- Nem tudlak hova tenni.

Elnevette magát, és a mellkasomra simította a tenyerét:

- Talán ide.

- Ki nem akarja elsietni? – nevettem el magam.

Összeölelkeztünk, aztán elhúzódtam.

- Mennem kell, különben a család kitagad – motyogtam. – Holnap várlak.

- Rendben. – könnyedén megcsókolt, aztán elengedett.

Megvárta, amíg beléptem a kapun, csak utána indított, figyeltem, ahogy elhajt, és éreztem, hogy a félelmeim ellenére valahogy megnyugszom. Kezdtem érezni, hogy most sikerülni fog.

 7. fejezet

Izgatottan ültem a nappaliban, Jolika, és a fiúk meg nevettek rajtam, hogy mennyire kikészültem egy sima randitól.

- Anya, nyugi, dögös vagy. Szerintem Rico odáig lesz, ha meglát.

Döbbenten néztem Petire:

- Te most dögösnek neveztél?

- Aha, ha az vagy? – vonta meg a vállát.

Elnevettem magam, Zoli pedig hozzám bújt.

- Biztos jó lesz minden – mondta.

- Na, persze! – mosolyogtam. – Ha már rábeszéltél erre a göncre.

- De neked is tetszik – dorgált.

- Naná! Nagyon szép.

Felálltam, és kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Valahogy csillapítani akartam a gyomrom remegését.

Amikor hazafelé jöttünk az orvostól Zolival – szerencsére minden rendben volt vele, és hétfőn már mehet iskolába - az egyik butik kirakatában láttam meg a felsőt, és azonnal megtetszett. Bár ott egy sárga darab volt, de még az is megragadta a figyelmemet, odabent aztán az eladó megmutatta a választékot, és láttam, hogy van drapp, zöld, bordó, türkiz és lila színben is.

A zöldre esett a választásom, és ahogy kiléptem a próbafülkéből, Zoli szája tátva maradt:

- Anya, ebben kell menned este! Nagyon szép vagy!

Zavartan elnevettem magam, és az eladó bólogatásától kísérve, a pénztárhoz indultam. Végül is nem tudtam ellenállni, és vettem egy bordó, és türkiz színűt is. Tudtam, hogy hülyeség, de képtelen voltam otthagyni. A felső szabása pont olyan volt, amilyet már régen kerestem. Bő volt, és takarta a számomra kényes részeket, de a csípőrészét széles passzé szegélyezte, és így finoman kiemelte, amit kellett. Az ujja bő szabású, így szabad mozgást hagyott.

Otthon aztán még gondolkoztam, hogy melyiket válasszam estére, de mindenki a zödlre voksolt, így az maradt.  Az indigókék csőszárú farmeremet vettem fel hozzá, és a hosszúszárú fekete csizmámat.

Most türelmetlenül toporogtam, pedig még csak negyed hét volt, de én már szerettem volna elindulni.

Amikor meghallottam a halk kopogást, elbotlottam a saját lábamban, annyira siettem az ajtóhoz. Mielőtt kinyitottam, vettem két mély lélegzetet.

- Szia! – tártam ki az ajtót.

Most fekete bőrdzsekiben volt, a nadrágja barna hasított bőr, elképesztően festett. A haja kibontva omlott a vállára, és megint pimaszul mosolygott rám.

- Szia! – köszönt ő is.

A tekintetétől elolvadtam, de nem hagytam figyelmen kívül az elismerést a pillantásában. Mosolyogva hívtam be:

- Gyere, egy perc, és elkészülök. Addig ismerkedj meg a szomszédasszonyommal. Jolika, ő itt Ricardo.

Hallottam, ahogy bemutatkoznak, aztán Rico köszönt a fiúknak is, de a vér annyira dobolt a fülemben, hogy csak alig hallottam a hangjukat. A dzsekimért nyúltam, Rico azonnal felém fordult, és segített felvenni, közben óvatosan végigsimított a karomon.

Igyekeztem lazán fogadni, de remegni kezdtem. Nyeltem egyet, és fiúk felé fordultam:

- Oké, srácok! Akkor szót fogadni Jolika néninek! Nem maradtok fent sokáig. Én meg hamarosan jövök haza. Jolika, ha van valami, hívjon!

- Menj már, és érezd jól magad! – állt fel Jolika néni, és az ajtó felé tuszkolt. – Vigye már – nézett Ricora. – mert a végén képes itthon maradni.

- Azt nem hagyom – mosolygott le rá Ricardo, és láttam, hogy a szomszédasszonyomat teljesen megvette.

Kiléptünk az ajtón, és egyenesen a lépcső felé indultam.

- Mehetünk lifttel, ha nem akarsz sokat gyalogolni.

- Ugyan! – megfogtam a kezét, és húzni kezdtem lefelé.

- Csini a dzsekid! – mondta.

- Kösz, de már elég régi.

- Attól még nagyon jól áll – végigsimított a derekamon.

A dzseki alja alá azonban nem siklott le a keze. Épp a derekam alá ért, egy kicsit ki is lógott a felsőm alja. A prémszegélyű kapucnitól meg olyannak éreztem magam benne, mint egy csitri. Igazából nem sokat hordtam, mert öregnek éreztem magam hozzá, de a mai szerelésemhez nem illett volna a hosszú télikabát, és mivel kocsival mentünk, nem kellett attól félnem, hogy fázni fogok. Igazam volt, bár leállította a motort, de még nem hűlt ki az utastér.

Gyorsan odaértünk a szalonhoz, és amikor beléptünk, már láttuk, hogy Jess, és Márk épp elveszik a golyókat a recepcióstól. Odaintettünk, és elindultunk feléjük. Mira és Noel, már az asztalunknál állt, és amikor odaértünk, Mira szinte a nyakamba borult:

- Szia! Már azt hittem, mégsem jöttök.

- Megígértük – mosolyogtam, és közben válogatni kezdtem a dákók közt.

Kiválasztottam egyet, ami megfelelőnek tűnt, és várakozva néztem a fiúkra.

- Kezdhetjük?

- Máris? – kérdezte Márk. – Ne hozzunk előbb valami italt?

- Ti menjetek italért, mi addig lejátszunk egy játszmát – mondta határozottan Jess, mire a fiúkból kitört a nevetés.

- Azt megnézem – ölelte át Márk.

- Kicsit alábecsülsz minket – ez Mira volt, és már az asztalhoz lépett, hogy elhelyezze a golyókat. – Noel, hoznál nekem egy pohár pezsgőt?

- Rendben. Jess, neked is jöhet a pezsgő?

- Igen – mosolygott a barátjára.

- Te pedig egy vodkás koktélt kérsz, igaz? – hajolt a fülemhez Rico.

- Igen, kösz. – ahogy ránéztem, folyékonnyá váltak a végtagjaim.

A három fiú eltűnt, mi pedig elkezdtünk játszani. Mire a srácok visszaértek, már csak három golyó volt fent, és Mira nyerésre állt, én pedig az asztal mellett állva figyeltem őket. Mindketten remekül játszottak, ezt Márk is megjegyezte, amikor átadta Jessnek az italát.

- És te? – áll mellém Rico.

- Majd kihívom a győztest, aki, ha jól látom, mégis csak Jess. – vigyorogtam, és felálltam.

- Nem játszunk inkább párban? – szorosan mellettem jött, és a kezemet figyelte. – Nehogy csúnyán kikapj.

- Csak figyelj! – néztem rá.

- Szét tudod lőni a golyókat? – kérdezte, és még mindig nem tágított, de aztán elhallgatott, és elkerekedett a szeme. – Hú!

Ahogy lehajoltam a lökéshez, aztán szétbombáztam a kezdőállást, az azt hiszem, meggyőzte őt arról, hogy nem szorulok segítségre. Arrébb lépett, és kíváncsian, vigyorogva figyelt. Csak későn jöttem rá, hogy okosabb is lehettem volna, de késő bánat, már nem kérhetem, hogy mutassa meg a fogásokat. Ahogy céloztam, rápillantottam, és megremegett a kezem. Persze a lökést elvétettem, ő pedig még szélesebben vigyorgott, és az italáért nyúlt.

- Mi van anyus? Kijöttél a gyakorlatból? – kérdezte Jess, és látványosan elpakolt két golyót. A harmadik visszapattant az asztal széléről, végre megint én következtem, és hirtelen felindulásból lepucoltam az asztalt, mire a többiek észbe kaptak, már csak a fekete golyó volt fent. Azt is könnyedén a helyére küldtem, aztán kihúztam magam, és az asztalhoz léptem az italomért.

- Ezt hol tanultad? – kérdezte Rico döbbenten.

- Eurosport, Steven Hendry. – vigyorogtam, és belekortyoltam a koktélba. – Finom – mosolyogtam rá. – köszi.

- Szívesen. Most ki jön? – nézett mögém.

- Játsszunk párban! – mondta Márk. – Azt hiszem, Noel, és Mira most más elfoglaltságot talált. – A Darts-tábla felé nézett, ahol Noel épp tanítgatta Mirát.

- Oké, ti kezdtek – mondta Rico.

Játék közben többször éreztem valamiféle vibrálást, ilyenkor, ha felpillantottam, Rico kutató pillantásával találkoztam. Próbáltam mosollyal elütni a zavaromat, de közben ismerős vágyakozás ébredt bennem, olyan, amit már nagyon rég nem éreztem, és most fájdalmasan követelve akarta a jussát.

Végül már csak nehezen tudtam a játékra koncentrálni, de összeszedtem magam, megittam az italom maradékát, és visszafordultam.

- Kérsz még egy koktélt? – hajolt egészen közel hozzám.

- Inkább egy baracklevet, kérek.

- Rendben, máris hozom.

Én következtem, elgondolkodva jártam körbe az asztalt, hogy megtaláljam a megfelelő szöget, aztán lehajoltam, és céloztam. Ekkor éreztem meg a finom simítást a fenekemen. Kissé megemelkedtem, és hátrafordultam, azért ezt nem engedem nyilvános helyen, de nem Rico próbálkozott. A férfi szemtelen vigyorral mért végig, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megelőztem:

- Talán vak, hogy tapogatással tájékozódik?

- Tessék? – lepődött meg.

- Megengedtem, hogy fogdosson? Talán előbb kérdezzen, mielőtt bunkó módon fogdosni kezd.

- Hé, de felvágták a nyelvét, kislány!

- Valami baj van? – kérdezte Rico, aki ekkor ért vissza az üdítővel.

Letette az asztalra, mellém lépett, és a derekamnál fogva szorosan magához húzott.

- Ez a fickó úgy gondolta, hogy terepszemlét tart rajtam. – mondtam, és visszaöleltem.

- Azt hiszem, az úr most már tudja, hogy ez a terep már foglalt. Keresgéljen máshol!

- Bocsánat – motyogta a férfi, láttam, hogy megdöbbenti a tetőtől talpig bőrbe öltözött indián megjelenése. – Nem hittem, hogy a hölgynek partnere van.

- Most már tudja – mondta szigorú hangon. – A barátnőm nem örül a közeledésének.

- Bocs – motyogta megint, és elsomfordált.

- A barátnőd? – fordultam felé.

- Nem vagy az? – nézett a szemembe, és a keze a derekamról a blúz ujjához siklott, majd óvatosan, a karom vonalát követve a felkaromra, és gyengéden cirógatta a bőrömet.

- De… azt hiszem, most már mondhatjuk, hogy az vagyok – suttogtam, a hangom megremegett.

- Akkor ezt megbeszéltük – mosolygott.

- Hé, ítéletnapig várjunk, amíg enyelegtek, vagy lökni is fog valamelyikőtök? – Márk a dákóra támaszkodva dobolt az ujjával az asztal szélén.

Elpirultam, és gyorsan visszaléptem az asztalhoz, becéloztam a golyót, és lőttem. Csont nélkül esett a lukba, aztán a következő is, és a következő. Ekkor felegyenesedtem, Márkra néztem, aki már láthatóan megbánta, hogy beszólt.

- Rico, átveszed? – néztem hátra, ő pedig vigyorogva felváltott.

Legyaláztuk Jesséket, de a többi játszmában rendesen megizzasztottuk egymást, mivel a barátnőm legalább olyan jó játékos volt, mint én, csak a szerencsén múlt, hogy ki nyer. Mira és Noel közben tökéletesen elvoltak kettesben a Darts-táblával, nagyon jól szórakoztak, így nem akartuk megzavarni őket.

Tizenegy óra körül aztán szóltam a többieknek, hogy indulnom kell. Jess először meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy Petit másnap hova kell vinnem, így csak bólintott.

- Hívok taxit – mondtam, és már a tárcámhoz nyúltam, hogy elővegyem a névjegykártyát, amikor eszembe jutott Rico arca, amikor szóba került Tibor. – Jess, tudod annak a cégnek a számát, akikkel a múltkor mentünk a Soho-ba?

- Nem, de hívd azt, aki hazavitt minket!

- Kidobtam a kártyát – mondtam.

- Miért? Az a fazon tök jó fej volt.

Megvontam a vállam, és nem mertem felnézni, amikor Rico hozzám lépett.

- Most komolyan ezt akarod? Gondolod, hogy ha én hoztalak, akkor nem viszlek haza?

- Csak azt hittem, talán még maradnál.

- Nélküled? – súgta a fülembe. – Minek?

Hálásan néztem rá.

- Mehetünk? – kérdezte.

- Aha – motyogtam.

Elköszöntünk a többiektől, és már mentünk is a kocsihoz. Rico bekapcsolta a fűtést, és várt, hogy kicsit felmelegedjen az utastér, meg a motor, mielőtt elindultunk.

- Hallgassunk zenét? – kérdezte.

- Ha akarod.

Bekapcsolta a rádiót valami zenecsatornára, és halkra állította, inkább csak azért szólt, hogy ne aludjunk el.

- Fáradt vagy? – kérdezte, miközben elindultunk.

- Nem különösebben – feleltem. – Ha holnap nem kellene mennünk Petivel, akkor még maradhattunk volna. Nem baj, hogy elrángattalak?

- Dehogy – mosolygott. – Az igazat megvallva, kissé megalázó volt, ahogy Jess és te oktattatok minket.

- Bocsi. Az az igazság, hogy én nem csak a tévéből tanultam, egy ideig jártam biliárdozni, voltam egy-két országos versenyen is. Csak aztán jött Karesz, és minden megváltozott.

- Nem hagyta, hogy játssz?

- Hagyta volna, de engem semmi más nem érdekelt akkoriban, csak ő. Elhanyagoltam, aztán abbahagytam.

- Megbántad?

- Igazából nem. Van két gyönyörű fiam, az apjukat meg igyekszem elfelejteni. Úgyseem voltam annyira jó, hogy ebből meg is tudjak élni.

- Értem. De azért fáj kicsit, igaz?

- Igen, egy kicsit. De végül is az én döntésem volt. És ki tudja, hogy alakul az életem, ha a versenyzést választom.

- Lehet, hogy most nem beszélgetnénk így. – nézett rám.

- Akkor valószínűleg nem is ismernélek. – sóhajtottam.

- Azért bizony nagy kár lenne – mosolyogni kezdett, és megint elengedte a sebváltót, hogy megfoghassa a combomat.

- Nem mondták még, hogy ez balesetveszélyes? – kérdeztem, és közben megfogtam a kezét, de valahogy nem akaródzott visszatolni a sebváltóra.

- Mintha valaki említette volna, de eddig nem volt gondom ezzel – vonta meg a vállát.

Elnevettem magam.

Most vettem észre, hogy megérkeztünk, Rico befordult az utcánkba, és már közeledett a kapunkhoz, de nem volt parkolóhely.

- Ilyenkor már nehéz megállni – magyaráztam. – Mindenki hazaért már. Tegyél csak ki a kapu előtt, és onnan felmegyek.

- Ahogy gondolod – nézett rám. – De szerintem jobb, ha felkísérlek.

A park felé biccentett, ahol néhány részeg alak hangoskodott. Továbbhajtott, és a sarok után talált egy helyet, ahova azonnal beállt. Miután kiszálltunk, és bezárta a kocsit, átölelt, és a fejemre húzta a kapucnit.

Aztán nevetve nézett.

- Te kis szexi eszkimó.

Hozzábújtam, és nem mondtam ki, mit gondolok, mert akkor elárultam volna, hogy milyen érzések ébredeznek bennem. Túl gyors volt, nem érezhettem ezt, de közben ez történt.

- Kísérj haza! – suttogtam.

Összeölelkezve lépkedtünk a ház felé, és próbáltuk figyelmen kívül hagyni a részegeket. Szerencsére nem vettek észre, így bejutottunk a kapun, akkor megállt, és figyelte, ahogy felkapcsolom a folyosói lámpát.

- Nem maradsz itt? – kérdeztem, és megfogtam a karját, mielőtt kiléphetett volna a kapun.

- Mesi, biztos, hogy ez jó ötlet?

- Figyelj, elmúlt éjfél. Mire hazaérsz, már indulhatnál is vissza. Már ha áll még, hogy elviszel minket – tudtam, hogy ezzel betalálok, de ha már elhatároztam magam, akkor nem fogok leállni.

- Miért gondolnám meg magam? – átlátott rajtam, látszott a tekintetében, de nem mondott nemet. – Komolyan nem okoz problémát? Nem akarom, hogy a srácok…

- Először is, a srácok alszanak, másodszor alhatsz a kanapén, ha akarsz, nem az ágyamba csallak. Ezt már mondtam a múltkor is.

- Oké – egyezett bele, és kinyitotta a liftajtót.

Nem várta meg, hogy kérdezzek, behúzott, és megnyomta a gombot. Aztán az ajkamnak esett, éreztem, hogy küzd a vággyal, de nem érdekelt, vadul ragadtam magamhoz, és viszonoztam a csókját. Aztán már nyílt az ajtó, megérkeztünk. Zihálva kerestem a kulcsomat, és amikor beléptünk az előszobába, alig tudtuk visszafogni magunkat. Még szerencse, hogy eszembe jutott Jolika néni, és lefogtam Rico kezét, ami már a dzsekim alá siklott.

- Jó estét, Jolika néni! – suttogtam fojtott hangon. – Megjöttünk.

- Oh, szervusz! Jó estét! – nézett Ricora, és kicsit feszültté vált.

- Gond volt a srácokkal? – kérdeztem nyugtalanul.

- Nem, nagyon aranyosak voltak, csak… annyira szerettek volna az ágyadban aludni, én meg nem tudtam, hogy nem egyedül jössz haza…

- Értem – motyogtam. – Semmi gond.

Hátranéztem, és bocsánatkérő grimaszt vágtam, Rico felém biccentett, aztán Jolikához fordult.

- Tényleg minden oké – mondta alig hallhatóan. – Én úgyis a kanapén alszom.

- Hozok ágyneműt – motyogtam.

Elfordultam, és sóhajtva levettem a kabátomat. A gardróbszekrényhez nyúltam, de Rico észrevétlenül lefogott. Megvárta, míg Jolika elköszönt, és elment, akkor megfogta az arcomat, és hevesen megcsókolt. Halkan nyögdécselve viszonoztam, és nem akartam abbahagyni, de Rico megálljt parancsolt magának.

- Jobb is ez így – suttogta, de közben folyamatosan simogatta az arcomat. – Várjunk még!

- Nem akarsz, igaz?

- Ne kezdd ezt megint! – ölelt át. – Akarlak. Nagyon akarlak. - Szorosan ölelt, és gyengéden csókolgatott. – Bárcsak elmondhatnám…

Elhallgatott, és a szemembe nézett. Lassan elhúzódott, és abbahagyta a simogatást is.

- Adok ágyneműt – motyogtam.

Nem néztem rá többet, gyorsan megágyaztam neki, aztán bementem Zoli szobájába, és csak miután becsuktam az ajtót, akkor szakadt ki belőlem a sírás. Nem értettem, mi ez az egész. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy akar, és velem akar lenni, de abban a pillanatban, hogy közel kerülhetnénk egymáshoz, visszakozik. Talán ő nem azt akarja, amit én, de akkor miért megy el addig, hogy én az őrület közelébe kerüljek?

Nem tudtam aludni, legalább félórán át csak dobáltam magam az ágyban. Végül felkeltem, és kimentem a konyhába. Ittam egy pohár vizet, és elindultam vissza. Benéztem a nappaliba, már mélyen aludt. Odaléptem mellé, és leültem a földre. Néztem őt, és rájöttem, hogy mennyire kedvelem. De meg is rémültem ettől. Féltem megint kiadni magam, és ennek ellenére képtelen voltam elrejteni az érzelmeimet, miközben sejtettem, hogy ezzel megrémítem őt. Erőt kell vennem magamon, nem szabad ennyire nyomulnom. Ha igazán akarom őt, akkor most vissza kell lépnem. Csak reméltem, hogy még nem késő. Annyira ostobán viselkedtem.

Hátravetettem a fejem, és néztem a plafont. Az utcai lámpák fénye megtört, ahogy a szél megmozgatta a fákat. Árnyakat rajzolt, ijesztő képeket alkotva. Megrázkódtam, és gyorsan felálltam. Mielőtt visszamentem a szobába, megsimogattam Rico arcát, végigcirógattam az álla vonalát. Aztán felegyenesedtem, és kiléptem az előszobába.

8. fejezet

Reggel korán keltem, és gyorsan elkészítettem a reggelit, megfőztem egy nagy adag kávét, és mire a többieknek kelnie kellett, már meg is terítettem az asztalt. Nem tudtam, hogy Rico szokott-e ilyenkor enni, de neki is tettem ki terítéket, aztán bementem a szobába, és ébresztőt fújtam.

Persze a fiaim nem tagadták meg magukat, egy ideig kómásan ültek az ágyban, Rico viszont szinte pillanatok alatt elkészült. Amikor Peti meglátta őt az előszobában, kiugrott az ágyból, és kiszaladt hozzám, a konyhába:

- Itt aludt veled? – kérdezte döbbenten.

- Majdnem, itt aludt, a kanapén. Én pedig az öcséd szobájában, mert kitúrtatok a helyemről.

- És? Mi volt?

- Semmi – vágtam rá. – De ehhez egyáltalán nincs közöd.

Talán túl keményen válaszoltam, mert Peti szó nélkül leült az asztalhoz, és a zsemléért nyúlt.

Zoli is megjelent, és hasonló döbbenettel figyelte a mögötte érkező Ricot.

- Te anyával aludtál? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal.

- Nem, a kanapén aludtam – mosolygott, és közben rám nézett. – És nagyon jól, kényelmes a kanapétok.

Viszonoztam a mosolyát:

- Kávét? – kérdeztem.

- Igen, kösz. Feketén.

Biccentettem, és kitöltöttem neki.

- Egyél valamit! – nyújtottam felé a kenyeres kosarat.

- Kösz.

A feszültség szinte tapintható volt, de senki nem hozta szóba, egészen a reggeli végéig, akkor Zoliból kiszakadt a kérdés:

- Akkor te most anya pasija vagy?

- Inkább a barátjának nevezném magam – felelt a fiamnak.

- Barát, barát, vagy csak haver?

Rico felegyenesedett, és rám nézett, de nem segítettem neki, én is a válaszát vártam.

- Alakul a dolog, lehet, hogy barát, barát, most próbáljuk kideríteni.

Ez a válasz nem nyugtatott meg teljesen, de nem tettem szóvá. Peti kérdőn nézett rám.

Rico is érezte, hogy ez a válasz kissé döcögősre sikerült, ezért folytatta:

- Nagyon kedvelem anyukátokat, és szeretném megismerni, de idő kell, hogy az ember eldönthesse, mennyire fontos neki a másik. És én nem szeretném megbántani anyutokat azzal, hogy olyasmit mondok neki, ami még nem biztos.

- Nem biztos, hogy szereted? – faggatta tovább Zoli.

- A szerelem nem mindig olyan dolog, hogy rögtön kialakul, tudod. Van, hogy idő kell hozzá. De én eddig úgy tapasztaltam, hogy a „szerelem első látásra” sokszor nem működik hosszú távon. Ha az érzések lassabban alakulnak ki, akkor mélyebbek, és igazabbak lehetnek. De ez csak az én véleményem.

A fiam biccentett, és beleharapott a zsömlébe, Rico pedig mélyen a szemembe nézett. A pillantásától melegség járt át.

Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és Jolika jelent meg.

- Jó reggelt! Itt vagyok, Emese. Készen vagytok?

- Jó reggelt, Jolika! Igen, pár perc, és indulhatunk. Csak beágyazok. Zoli, elmosogatnál?

- Segítek – állt fel Rico, és Zoli mellé lépett.

Beszaladtam a szobába, és gyorsan rendet teremtettem, nem tűnt fel, csak amikor megjelentek a szobában, hogy mind együtt voltak a konyhában. Nevetve jöttek be, és Rico lehajolt, hogy segítsen letakarni az ágyat.

- Min szövetkeztetek? – kérdeztem.

- Semmin – mosolygott. – Csak megkérdeztem Petit, hogy izgul-e. És adtam neki pár tanácsot. – rákacsintott a fiamra, aki mosolyogva visszakacsintott.

- Ja, persze – morogtam. – Látom én, hogy titkolóztok.

- Férfidolog – nevetett Peti, és felvette a táskáját. – Induljunk!

Zoli odalépett hozzá, és sok szerencsét kívánt, aztán elköszöntünk, és elindultunk.

- Hogy érzed, menni fog? – kérdeztem Petit a kocsiban.

- Persze. Ne izgulj már! Te idegesebb vagy, mint én.

- Naná, engem érdekel, hogy sikerüljön. Talán nem ártana, ha téged is izgatna kicsit.

- Izgat, de menni fog, nyugi. Rengeteget gyakoroltam Gáborral, megcsináltunk egy csomó feladatsort.

Rico egy pillanatra felénk nézett, aztán megint az utat figyelte, de észrevettem, hogy az ujjai egy pillanatra megfeszülnek.

- Még jó, hogy gyakoroltatok, amennyit fizettem neki – mondtam, és ránéztem Ricora. – Zita anyja a legdrágább magántanárt találta meg, még szép, hogy a pénzemért tanított téged.

Rico halványan elmosolyodott, és tovább figyelte a forgalmat.

Amikor megérkeztünk a gimnáziumhoz, alig találtunk parkolót, végül elég sokat kellett gyalogolnunk, de időben érkeztünk.

Ott aztán találkoztunk Peti néhány osztálytársával, és a szüleikkel. Mind feszültek voltunk, főleg az anyukák, a srácok viháncoltak, és lazán vették az akadályt, egészen addig, amíg a gimnázium igazgatója meg nem jelent, és elkezdte felsorolni a terembeosztást.

Rico félrehúzódva állt, nem akart betolakodni a szülők közé. Távolról figyelt minket, aztán amikor Peti nevét mondták, és elindultunk a terem felé, csatlakozott hozzánk, és az ajtóban még velem együtt sok szerencsét kívánt.

Lementünk az aulába, a szülők nagy része ott várakozott, de páran elmentek. Zita anyukája odajött hozzánk, és érdeklődve nézett végig a kísérőmön.

Bemutattam őket egymásnak, aztán Rico félrehúzott:

- Mesi, én lelépnék egy kicsit. Hazaugrom, lefürdök, meg elintézek pár dolgot, de mire Peti végez, visszajövök. Nem gond?

- Nem persze – simogattam meg ösztönösen a karját.

- Vagy ha van kedved…

- Nem, én itt maradok. Ha végez a magyarral, biztosan lejön, szeretném, ha itt találna.

- De tényleg nem baj? – ismételte meg a kérdést.

- Nem! Komolyan – nevettem el magam. – Már az is kedves tőled, hogy mostanáig itt maradtál.

- Rendben, mire végez, itt leszek.

Könnyű csókot lehelt a számra, elköszönt Zita anyjától, és már el is tűnt.

- Nocsak? – mosolygott Ildi. – Csak nem találtál végre valakit?

- Talán – mormoltam. – Lehet, hogy lesz belőle valami.

- Jóképű pasi.

- Igen az. – nagyot sóhajtottam, és leültem az egyik asztalhoz a büfé előtt.

Ildivel beszélgetni kezdtünk a gyerekek terveiről, a tanárokról, az iskoláról, és minden olyan dologról, amiről két anyuka beszélgethet. Szerencsére Ildi sem volt az a pletykálós fajta. Szerettem vele beszélgetni, mert tényleg komoly dolgokról tudtunk társalogni. Észre sem vettük, és máris elszállt az első egy óra. A srácok vigyorogva jöttek ki a termekből. Zita és Peti azonnal odaszaladtak hozzánk, és kissé fáradtan, de lelkesen mesélték, hogy milyen könnyű volt a teszt. Odaadtuk nekik az üdítőt, és a csokit. Gyorsan megették, közben Peti körülnézett:

- Hol van Rico?

- El kellett mennie, de siet vissza. – válaszoltam, és meglepett, amikor a fiam megértően biccentett.

- Tudsz valamit? – néztem rá.

- Férfidolog – vigyorgott. – Na, megyek, mielőtt elkezdik. Zita, jössz?

A kislány lenyelte az utolsó falat csokit, és már mentek is vissza.

Félidőnél járhattak, amikor Rico visszaért, a kezében egy hatalmas zacskóval. Leült mellém, és azonnal kérdezni kezdett:

- Mit mondott Peti, milyen volt a magyar?

- Azt mondta, hogy könnyű volt, de majd meglátjuk. Szereti alulbecsülni a teszteket. Nem mindig sikerül neki úgy, ahogy hiszi.

- Reméljük a legjobbakat. Okos kölyöknek tűnik, szerintem nem lesz gond – vigyorgott, és megigazította a zacskót a lábánál.

- Mi az? – kérdeztem, mert nem bírtam a kíváncsiságommal.

- Ja, ez? – nézett le. – Ebéd, gondoltam, most úgy sincs időd, meg ideged főzni.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Mondtam Jolikának, hogy pihenjen nyugodtan, elég, ha Zolira vigyáz, ne kelljen még az ebéddel is törődnie, te meg nem tudsz most főzni…

- Te hoztál nekünk ebédet? – végre ki tudtam nyögni a kérdést.

- Aha. – mosolygott önelégülten. – Megkérdeztem a srácokat, hogy mit szerettek.

- Te ebédet hoztál nekünk?

- Igen. Mi a baj? Nem kellett volna? – elbizonytalanodott.

- Nem – nyögtem ki. - Vagyis… nagyon kedves tőled, de nem kellett volna költekezned, én… – Elkomorodott, és lenézett a zacskóra. – Köszönöm – mondtam elérzékenyülve, és amikor felnézett rám, láthatta a hálát a szememben. – Tényleg köszönöm. Csak nem számítottam rá, és… Mennyivel tartozom érte?

Az ujjával befogta a számat.

- Ne sérts meg! A köszönöm elég – mosolygott. – Amúgy kínai, Zoli azt mondta, hogy imádjátok.

Nem tudtam megszólalni, csak néztem őt. Hogy fogjam vissza az érzéseimet, ha egyszer ilyen gesztusokkal kedveskedik? Mély levegőt vettem, és megint megéreztem azt az édes illatot, amit a múltkor is, most az ujján, és rájöttem:

- Pipadohány? – kérdeztem. – Neked pipadohány illatod van?

Elhúzódott, és a kezét a zsebébe rejtette.

- Hát igen – motyogta. – Ez a rossz szokásom, nem cigizem, nem szivarozom, de néha elszívok egy pipát.

- Imádom a pipadohány illatát – mosolyogtam, és egészen közel hajoltam hozzá, hogy beleszagoljak a hajába. Itt még erősebben éreztem, és szinte öntudatlanul fogtam meg egy tincsét, hogy az orromhoz húzzam.

Elnevette magát, és közelebb húzta a székét.

- Hála istennek! – sóhajtotta. – Sajnáltam volna, ha le kell mondanom róla a kedvedért.

- Megtetted volna? – néztem a szemébe.

- Lássuk csak? Mesi, pipa. Pipa, Mesi. – miközben ezt mondta felemelte a kezeit, mintha mérleg lenne előrenyújtotta, és mérlegelt. Aztán vigyorogva rám nézett. – Mesi, ez egy pillanatig sem kérdés.

- Bolond! – mormoltam.

Elnézett mellettem:

- Azt hiszem, végeztek – elhúzódott, felállt, és nekem is segített, hogy kikeveredjek az asztal mögül.

Aztán visszalépett, és hagyta, hogy Peti elé menjek.

Fáradtan jöttek kifelé, Zita is és ő is szomorúnak tűnt.

- Mi történt? – kérdeztem, amikor odaértünk Ildivel. – Nehéz volt?

- Nagyon – mondták egyszerre. – Kész szívatás. Gábor szerintem kiborul, ha meglátja. A többi feladatsor sokkal könnyebb volt.

- De azért sikerült valamennyit megoldanod, ugye? – léptem mellé, nem öleltem át a vállát, mert nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni. – Kérsz üdítőt?

- Aha. – halványan elmosolyodott. – Rico visszaért?

- Itt vagyok – hallottuk a hátunk mögül. – Hallom, nehéz volt a matek. Ne izgulj, biztos sikerült.

- Kösz.

- Gyertek, menjünk! – ölelte át Peti vállát az egyik karjával, és a derekamat a másikkal. – Zoli és Jolika már biztosan nagyon izgulnak.

Úgy mentünk ki, mint egy család, és én megint küzdöttem az érzéseimmel. Láttam, hogy Ildi mosolyogva néz utánunk, visszamosolyogtam, és hagytam, hogy Rico a kocsi felé húzzon.

Otthon aztán Zoli és Jolika azonnal letámadták Petit, aki elmesélte, hogy mi volt. Addig én Ricoval kimentem a konyhába, és feltálaltuk az ebédet.

- Honnan tudtad, hogy mit hozz? – néztem rá, mindenkinek a kedvencét vette.

- Megkérdeztem a fiúkat – vigyorgott.

- Elképesztő vagy – néztem rá.

Mondtam volna még valamit, de a többiek csordaként kirontottak:

- Micsoda illatok! – sóhajtotta Peti, és a gyomra hangosan jelezte, hogy képtelen tovább várni.

Leültünk az asztalhoz, kicsit szűkösen voltunk öten, de megoldottuk. Jolika először haza akart menni, de nem engedtük. Jó hangulatban ebédeltünk, közben pedig hallgattuk Petit, aki a feladatokat mesélte, és hogy mennyit szenvedett némelyikkel.

- Délután már fent lesz a neten – mondtam. – majd leellenőrizheted.

- De csak a mozi után – válaszolt, és jókora adag rizst tömött a szájába.

- Milyen mozi? – néztem. – Ki mondta, hogy moziba megyünk?

- Rico. – vigyorgott.

Oldalra fordultam, és kérdőn néztem a férfira.

- Hé, ne csúsztass – védekezett Rico. – Azt mondtam, hogy megkérdezem anyádat, hogy elmehetünk-e moziba.

- És még nem kérdezted meg?

- Mivel a felvételiddel voltunk elfoglalva… de most megkérdezem. Mesi, mit szólnál, ha délután elmennénk moziba. Játszanak egy jó kis filmet.

- Korhatáros? – kérdeztem.

- Dehogy – nevetett. – Na, mit szólsz?

- És mikor kezdődik?

- Négykor. Nem érnénk későn haza.

Elgondolkodva néztem rá. Mit akar bizonyítani ezzel? Alig ismer, és máris a fiúkon keresztül támad, teljesen összezavart. Közben pedig reménykedtem, hogy komolyak a szándékai, nem tudtam elképzelni róla, hogy annyira szemét legyen, hogy felkavarja a fiúkat, és aztán faképnél hagyjon. De akkor miért ennyire visszafogott?

- Rendben – mondtam. – De nincs követelőzés – néztem a srácokra.

- Persze anya – vágták rá egyszerre vigyorogva.

A moziban nagyon sokan voltak, a terem, ahova a jegyünk szólt, teltházas volt. Az animációs filmnek a héten volt a bemutatója, és mindenki ezt akarta megnézni. Csoda, hogy kaptunk jegyet, de végül is egész jó helyünk volt. Rico és én ültünk a két szélén, a fiúk köztünk, és amíg nem kezdődött el a film, folyamatosan viccelődtek. Annyit nevettünk, amennyit már rég nem. Láttam, hogy Rico pillanatok alatt megtalálta a hangot a srácokkal, és ennek egyrészt örültem, másrészt féltem tőle. Ha túl közel engedik magukhoz, és végül mégsem jön össze a dolog, nagyon meg fogja viselni őket. Nem volt még tapasztalatom abban, hogyan kezeljem ezt a helyzetet, és aggódtam, hogy korai volt engedni, hogy megismerjék Ricot. De ugyanakkor örültem, hogy ilyen könnyen elfogadták a választásomat.

Mozi után Rico hazavitt minket, és vacsorára is maradt, közben alaposan átbeszélték a filmet, én nemigen tudtam beleszólni, mert az egészből nem sokra emlékeztem. Végig a fiúkat figyeltem.

Épp befejeztem a mosogatást, amikor csörgött a mobilom. Mira keresett, gondolom kíváncsi volt a felvételire. Rosszul éreztem magam, amiért elfeledkeztem róla, gyorsan fogadtam a hívást:

- Szia, Mira! Ne haragudj, hogy nem hívtalak, csak zsúfolt volt a programunk.

- Szia!

Azonnal feltűnt, hogy zaklatott.

- Mi történt? – kérdeztem azonnal.

- Tegnap este kiraboltak – mondta, és hallottam, hogy sírva fakad.

- Hogyan? Mikor? És hol volt Noel? És… szóltál a rendőrségnek?

- Igen persze. És Noel velem volt. A lakásomba törtek be, amíg a szalonban voltunk. Nem történt bajom, csak rettenetesen félek.

- Istenem! Még szép, hogy félsz! Tudok valamiben segíteni?

- Nem kell. Maradj csak a fiúkkal. Noel itt van velem. Megengedte, hogy nála alhassak. Amint a rendőrség engedi, visszamegyek pár holmimért, aztán valószínűleg egy ideig itt maradok. Most nem szívesen maradok egyedül.

- Értem, de azonnal szólj, ha szükséged van valamire! Tudod, hogy számíthatsz rám, ugye?

- Persze, és köszönöm. De neked ott vannak a srácok, és Ricardo. Noel vigyáz rám, végül is ez a szakmája – halkan felkuncogott. – Azért annyira nem rossz a helyzet, és van hol aludnom, biztonságban vagyok. Az üveges ma kint volt, és megcsinálta az ablakot. Mást pedig már nem vihetnek el a lakásból, szóval…

- Ablakot? Betörték az ablakot? – kérdeztem elhűlve.

- Hé, ne izgulj már! Most már minden rendben. Kezdek megnyugodni. Tényleg, hogy sikerült a felvételi?

- Egész jól – mondtam. – Bár az eredményt még nem tudjuk. Rico és Peti most nézik át a feladatsorokat.

- Rico? Ott van nálatok?

- Aha.

- Azt hiszem, neked is van mit elmesélned.

- Persze, de most nem ez a fontos.

- Dehogynem, ez is, meg a felvételi is fontos.

- Oké, rendben, de nem telefonon, hétfőn megbeszélünk mindent – kezdtem mosolyogni. – Hallom te egész jól viseled ezt a dolgot, de figyelj, ha bármi van, azonnal jelentkezz, és megyek.

- Jól van, de a családod az első, nekem itt van Noel. És most menj, ne hagyd egyedül a lovagodat.

- Lovagom? – lepődtem meg.

- Láttam, hogy tegnap hogy megvédett attól a nyomulós fazontól, aki egész este téged lesett.

- Mi van? – teljesen ledöbbentem.

- Majd hétfőn megbeszéljük, most menj. Szia!

- Szia! – motyogtam. Aztán már csak a vonal pityegését hallottam.

Besétáltam a szobába, Rico, és Peti a számítógép előtt ültek, Zoli pedig a PS2-n játszott.

- Minden oké? – nézett rám Rico. – Nyugtalannak tűnsz.

- Mirához betörtek tegnap este.

- Mi van? – mind egyszerre kapták fel a fejüket. – És jól van? Nem esett baja?

- Persze, addig történt, míg velünk volt a szalonban. Most ideiglenesen Noelnél lakik. De azt mondta, hogy jól van. Kérdeztem, hogy kell-e segítség, de azt mondta, hogy nem.

- Noel mellett biztonságban van – állt fel Rico. Odalépett mellém, és átölelt. – Nyugodj meg, ha szüksége van valamire, tudja, hogy számíthat rád, és Jessre. Meg persze rám is.

Felnéztem rá, és mosolyogni kezdtem.

- Igen, tudom, csak rossz volt hallani a hangját. Nagyon megijedt.

- El tudom képzelni – mondta Rico, és adott egy puszit.

- Remélem, hamar túljut rajta.

- Biztosan, de mi itt leszünk, és segítünk neki.

- Így van.

- Viszont nekem most már mennem kell – engedett el hirtelen.

- Nem maradsz itt?

A kérdést Zoli tette föl, mind ránéztünk, Rico pedig egy pillanatnyi zavart vigyor után összeszedte magát, és válaszolt:

- Nem kisöreg. Egyrészt nincs nálam váltóruha, másrészt anya és én barátok vagyunk, de még nem ismerjük egymást annyira, hogy megint itt aludjak. A tegnapi dolog csak… csak véletlen volt.

- Pedig ő biztosan örülne.

Most rajtam volt a sor, hogy elpiruljak. Elfordultam, és fintorogva néztem Zolira:

- Zoli, ne nyaggasd Ricot!

- Semmi gond – fogta meg a kezem. – Remélem, hamarosan majd itt alszom, de egyelőre még várunk vele.

- Oké – vonta meg a vállát Zoli, neki ez a válasz elég volt.

- Minden rendben lesz? – kérdezte csendesen Rico, ahogy elindult kifelé.

- Persze – feleltem. – Miért?

- Mert ha esetleg félsz, vagy… szeretnéd, ha mégis maradnék?

Megdermedtem, persze, hogy szeretném! Majdnem kimondtam, de aztán eszembe jutott, hogy mit határoztam el.

- Nem, minden rendben. Menj nyugodtan! Itt semmi bajom nem lehet.

- Rendben – sóhajtotta. – Holnap felhívlak, aztán meglátjuk, mi legyen, oké?

- Oké. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát! – köszönt el ő is, és már ki is lépett az ajtón.