Betty Forester

Apacsok reménye

Előszó

Rica rémülten kapta fel Tasunke-t. A hároméves kisfiú értetlenül, kiabálva kapálózott anyja karjában. Jordan Tuwanak segített. A fiatalasszony nehezen mozgott, már csak napjai voltak hátra a szülésig, és most mind megijedtek, hogy a támadás árthat a kicsinek. A három nő lélekszakadva futott az erdő felé:

- Hol van Tansy? – sikoltotta Rica.

Jordan megtorpant:

- Menjetek!

Visszafordult, és a folyópartra rohant. Tudta, hogy a gyerekek még mindig ott játszadoznak a legszívesebben. Amikor odaért a sziklatömbök alkotta kis játszótér üres volt. Megnézett minden hasadékot, de semmit sem talált. Aztán végül a parthoz közel felfigyelt valamire. Odaszaladt, és zokogva emelte fel a földről Tansy kedvenc babáját, amelynek leszakították a fejét.

Rettegve futott vissza, nem mert Rica szemébe nézni. Már minden asszony visszatért. A támadás rövid volt. Rövid, és eredményes. A férfiak vadászaton voltak, nem volt, aki megvédje őket, de senki nem hitte, hogy fejvadászok támadhatnak rájuk. Csak gyerekeket vittek magukkal.

Az anyák fájdalmas zokogása átjárta a falut. Rica letette Tasunke-t Tuwa mellé, és az anyósához rohant:

- Megtaláltad? Kérlek, mondd, hogy megtaláltad!

Jordan lehajtotta a fejét, és odaadta a baba maradványait:

- Sajnálom, Rica!

- NEEEEEEM! TANSY!

Ájultan rogyott a földre.

Amikor magához tért, férje aggódó arcát látta meg először:

- Egyetlenem! Jobban vagy?

- Tokah! A lányunk…

- Amint összeszedjük a csapatot, indulunk. Még nem juthattak messzire, visszahozom őt.

- Istenem, Tokah! – zokogott fel az asszony.

Hania sátrából fájdalmas sikoly hallatszott, mindketten odakapták a fejüket, és még éppen látták, ahogy Jordan, belép. A bejárattól még visszaszólt:

- Rica, ne haragudj, de szükség lesz rád! Tuwa-nál megindult a szülés.

- Megyek – motyogta a nő, és már indult is.

- Rica! Esküszöm, nem nyugszom addig, amíg meg nem találom a lányunkat. – szólt utána Tokalah.

- Még csak nyolc éves, annyira gyerek! Mi lesz, ha bántják?

- Senki sem fogja bántani, pont azért, mert gyerek.

- És ha eladják? – kérdezte kétségbeesve az asszony. – Akkor soha többé nem látjuk.

- Megtalálom, esküszöm! – Tokalah megölelte a feleségét, aztán a lovához futott, a többi harcossal együtt elindultak a fejvadászok után.

Napokon át követték a nyomokat, de végül egy kisebb város határában rá kellett jönniük, hogy az emberrablók vonatra ültek, és magukkal vitték a gyerekeket. A városban senki nem hallott róla, hogy bármelyik gyermeket is eladták volna. Tokalah egy teljes napig lovagolt a sínek mellett, de tudta, hogy hiába. Tehetetlen dühében csak üvölteni tudott.

Lansa mellé léptetett:

- Testvér, menjünk haza! El kell mondanunk, mi történt. Aztán elindulunk, és megkeressük a keresztlányomat. Veled tartok, nem hagyom, hogy baj érje. Olyan nekem, mintha a sajátom lenne.

A főnök bólintott, visszafordították a lovakat, és elindultak a falu felé. Lansa egy elejtett villanásból látta, hogy Tokalah szemében kihunyt a csillogás, helyét kemény elszántság, és könyörtelenség váltotta fel. Tudta, hogy a barátja örökre elveszítette a képességet, hogy őszintén nevetni tudjon.

1. fejezet

Hope Eastern mosolyogva állt a teraszon, lenézett a távolban elterülő városra. St. Louis nem volt ugyan a szülővárosa, de amióta a család itt élt, szerette. Nem emlékezett a múltra, csak a sötétre. Az árvaház, ahonnan a nevelőszülei kiszabadították, biztosan nem bővelkedett pénzben. Szerencsére hamar elfelejtett minden rosszat.

A nevelőanyja Margaret, úgy szerette, mintha a saját vére lenne. Mindent megadott neki, ennek köszönhette most azt is, hogy a nevelőapja erőtlen tiltakozása ellenére hatalmas parti van készülőben. Hope tizennyolc éves lett. Nagyjából. A nevelőszülei azt a napot jelölték ki születésnapjául, amikor hozzájuk került. Az árvaházban azt mondták, nyolc éves, onnantól számolták hát a korát. A nevelőapja, William szintén imádta őt, bár Hope néha észrevette a szomorú villanást a szemében. A férfi nem tudta elfelejteni a lányát.

Hope-nak is elmondták, hogy mi történt, soha nem titkoltak el előle semmit. Madison négy éves volt, amikor a család egy városi ünnepségre sietett. Az állomásra mentek, hogy a többi városival együtt köszöntsék az érkező szenátort. Valaki a tömegből óvatlan volt, nem vette észre a szobalányt, és a kislányt, akinek a kezét fogta.

Minden egy pillanat alatt történt, a vonat nem tudott időben megállni, az orvos pedig nem ért oda időben. Azt mondták, Madison nem szenvedett, a kerekek azonnal végeztek vele. A nevelőapja azóta a vasút közelébe se ment. Gyűlölte a vasparipát, ami elvette tőle a lányát.

Hope a korlátra támaszkodva nézett le a városra. Még nem ment le a nap, de már láthatóan közeledett az este. Hamarosan készülnie kell. De addig még gyönyörködött a kilátásban.

A ház nem a város központjában állt. William Eastern ragaszkodott hozzá, hogy távol maradjanak a forgatagtól. Hope örült ennek, ő is szerette, hogy amikor hazatér, akkor csönd, és nyugalom fogadja a nyüzsgés után.

A családja a leggazdagabbak közé tartozott a városban, de mindenki tisztelte őket, mert soha nem hivalkodtak ezzel. Sőt, William Eastern a jótékonyságáról volt híres. A személyzet boldogan dolgozott náluk, hisz nagyon jól kerestek, és tisztelettel bántak velük, szerették a munkaadóikat.

A domb, amin a házuk állt, remek kilátást nyújtott, és amikor Hope kisebb korában a teraszról szemlélte a sokaságot, úgy érezte, ő a játékmester, aki irányítja a hangyányi emberkék életét. Vagy máskor arra gondolt, hogy ő az elvarázsolt királylány, akiért egy napon eljön a herceg fehér lovon, és megszabadítja a torony fogságából.

Mostanra persze felnőtt, és tudta, hogy mindez csak képzelgés, de néhanapján szeretett visszagondolni ezekre a képzetekre. Ez a felnőtt dolog rémisztette, annyira szeretett volna még gyerek maradni. Volt egy fogadott bátyja, Kelvin, aki nagyon szorgalmazta, hogy férjet találjon magának. A férfi sosem fogadta be igazán a családba, számára csak Madison volt a kishúg. Hope-ot mindig lelencnek tartotta, akit a szülei könyörületből vettek magukhoz. És persze féltette az örökségét. Jóval idősebb volt a lánynál, és számító. Tudta, ha az apja halála előtt talál férjet a lány számára, akkor William mindent Kelvinre hagy, ellenkező esetben osztozniuk kellene. És azt Kelvin nagyon nem akart.

Hope sem szerette soha a bátyját, de igyekezett a szüleik előtt ezt titkolni. Margaret igyekezett mindenben pótolni Hope számára a szülői szeretetet, sőt talán túlzásba is vitte. Elhalmozta, a szobája fel volt cicomázva mindennel, amire egy korabeli lány gondolhatott. A legtöbb csecsebecsét nem is használta. A gardróbja zsúfolásig volt pakolva a legújabb divat szerinti ruhákkal, kalapokkal, és Hope tudta, hogy sokat ezek közül egyszer sem fog felvenni, de a nevelőanyja ragaszkodott hozzá, hogy megvegyék. Ha nem félt volna, hogy ezzel megbántja az asszony érzéseit, Hope már rég elajándékozta volna a legtöbbet. Sosem akart többet annál, mint amire szüksége volt. Persze ő is szerette, ha kényeztetik, de inkább szeretettel, és nem pénzzel. Talán az árvaházi, elfeledett múltja miatt. Valahol legbelül csak arra vágyott, hogy szeressék.

Ébren semmire sem emlékezett abból az időből, mielőtt idekerült, de sokszor álmodott. És ilyenkor a rémálmok válogatott kínzások emlékét hozták elő. Éhezett, sötét volt, és sokszor megverték, nagy, és hatalmas szörnyetegek, akik ellen nem tudott védekezni. Szerencsére ezek az álmok egyre ritkábban gyötörték.

Kopogtak az ajtón:

- Tessék? – szólt hátra sem nézve Hope.

- Kisasszony, a mamája üzeni, hogy ideje készülődni, a vendégek hamarosan megérkeznek – mondta a belépő szobalány.

- Oh, igen – motyogta Hope, és belépett a teraszról.

- Kisasszony? Így volt kint? Még jó, hogy az anyja nem látta meg! Alsóneműben, Uramisten!

- Nyugodj meg, Chada! Senki sem látott meg – mosolygott Hope a creek származású lányra.

Még szinte kislány volt, tizenhat éves lehetett, és nagyon félénk. Az apja rabszolga-kereskedőktől vásárolta meg pár éve, amikor úgy vélte, Hope-nak szüksége lehet egy bizalmasra. De sosem bántak vele rabszolgaként. A munkájáért bőséges fizetséget kapott, ennek egy részét William a bankban gyűjtötte, hogy amikor már nem lesz szükség a szolgálataira, vagy férjet talál magának, ne üres kézzel kelljen elhagynia a házat.

Most sietősen a szekrényhez lépett, de nem a felakasztott ruhákhoz nyúlt, hanem elővett egy hatalmas ruhásdobozt. Hope felnyögött, de mire tiltakozhatott volna, belépett Margaret:

- Boldog Születésnapot, kicsim!

- Mama, kértem, hogy ne költsetek ruhára, hiszen annyi van!

- A tizennyolcadik születésnapodon nem mutatkozhatsz holmi ócska rongyban!

- De, hiszen ezek közül sokat, még csak nem is vettem fel! – nyafogott a lány.

- Nincs vita, ha meglátod a ruhát, te is így fogod gondolni. Chada, segíts!

Kiemelték a hatalmas ruhát, és Hope álla leesett a döbbenettől. A ruha színe pontosan megegyezett a szemével. Ugyanaz a kékeszöld, fényre változó szín. A csipkedíszítés csak még inkább fokozta ezt a hatást.

- Kifejezetten úgy rendeltük apáddal Európából. Azt akartam, hogy passzoljon a szemedhez – mondta az anyja.

- Sikerült – hápogta a lány.

Hope elismerte, ez a ruha mesés volt, gyorsan felvette, és megnézte magát a tükörben. A fűző kiemelte karcsú derekát, és a szoknya alatti abroncs ezt még inkább hangsúlyozta. Néhányszor nevetve megpördült, gyönyörködött magában, aztán Margaret nyakába ugrott:

- Köszönöm, mama! Ez egyszerűen meseszép!

- Nagyon szívesen, kicsim. A szülinapodon te leszel a legszebb! – mosolygott az asszony.

Hope leült a tükör elé, és szépítkezni kezdett. Közben Chada a haját készítette el. Ámulattal fésülte az ébenfekete tincseket.

- Kisasszony, tudom, sokszor mondtam már, de mindig elcsodálkozom, milyen gyönyörű a haja. Mint egy indiáné.

A lány felnevetett:

- Igen, sokan mondták már, hogy ha nem ilyen lenne a szemem, akkor azt hinnék, indián vagyok.

Chada finoman loknikba rendezte Hope haját.

- Várj! – mondta sietve a lány. – Talán kipróbálhatnánk valami újat. Elvégre nem vagyok már kislány. Valami nőiesebb frizurára gondoltam.

- Mit szólna egy lágy kontyhoz kisasszony? Egy olyanhoz, mint Miss McKintosh-é?

- Nem! Nem akarok hasonlítani rá! Valami mást találjunk ki.

Susannah McKintosh Kelvin menyasszonya volt. Igazi elkényeztetett, déli úrihölgy, bár a nagyszülei Írországból vándoroltak az Újhazába, de a lány ezzel senkinek nem dicsekedett.  Hope meglepődött, hogy Chada pont őt hozta fel. Susannah számtalanszor megalázta a szobalányt, és mindig lekezelően bánt vele. Hope még a gondolattól is irtózott, hogy hasonlítson rá. Végül Chada mesteri kontyot varázsolt a lány hajából, és néhány tincset lokniba csavarva hagyott leomlani a tarkójánál.

- Ez így tökéletes – mondta, amikor hátrébb lépett.

- Igen – nézte elbűvölve Hope. – Csodákra vagy képes. Köszönöm, Chada.

- Nincs mit, kisasszony! Mr. Eastern nem fog haragudni, ha ezt a láncot viseli este? – nézte a lány a vékony bőrcsíkot.

- A papa nem szólhat bele. Csak ennyi maradt a szüleim után, sosem válok meg tőle, ezt ő is tudja.

- De talán az alkalom…

- Nincs olyan alkalom, ami rávehetne, hogy levegyem – mondta határozottan a lány.

Odalent megszólalt a csengő.

- Megérkeztek az első vendégek – mondta izgatottan Chada. – Jaj, kisasszonyka, én úgy izgulok!

- Nyugalom Chada! – nevetett Hope, de ő is remegni kezdett.

Tudta, hogy sokan már vénlánynak tartották. A vele egyidős lányok, már mind jegyben jártak, vagy férjnél voltak, neki pedig még udvarlója sem volt. Voltak ugyan hódolói, de egyik sem került közel a szívéhez. Akiket pedig Kelvin szemelt ki a számára, kifejezetten riasztották. Igazi nagyvilági ifjak voltak, de a bátyja arra kínosan ügyelt, hogy gazdagok legyenek, ne pedig hozományvadászok.

A mai estétől is félt. Kelvin már közölte vele, hogy szeretné bemutatni egy iskolai barátjának.

Margaret visszatért, és mosolyogva nézett rá:

- Itt az ideje a belépődnek, kicsim.

Hope megrázta magát, a medált a ruha alá rejtette, és felállt.

- Mehetünk, mama.

Lassan elindultak. Hope végignézett a rövid, tágas folyosón. A falakat aranydrapéria borította, a gázlámpák maximális fokozaton ontották magukból a fényt. A falak mellett díszesen faragott karosszékek, és asztalkák sorakoztak. A szülei hálószobája után nyílt a lépcső a földszintre.

Félkörívben vezetett le a tágas előcsarnokba, ahol most csak néhány cseléd, és pincér lézengett, akik a pezsgővel megpakolt tálcákkal várakoztak. A szalon elé érve Hope rámosolygott az anyjára:

- Menjünk!

Margaret kinyitotta az ajtót, és beléptek. Hope szeme szikrázott a lenyűgöző csillárból áradó fénytől. A szalon akkora volt, hogy akár fél St. Louis elfért volna benne. A falak itt is aranyszínben pompáztak, a terem két oldalán mennyezetig érő üvegajtók sorakoztak, amelyek a fülledt estére való tekintettel sarkig voltak tárva, és beengedték a kertből a tömény virágillatot. A falak mentén rokokó stílusú karosszékek, és fotelek sorakoztak, hogy a táncban kifáradó vendégek leülhessenek pihenni. A padlót szintén a rokokót idéző, mintás márványkő borította, ahonnan a puha perzsaszőnyegeket az ünnepség idejére eltávolították.

Hatalmas éljenzés fogadta az ünnepeltet, a pincérek sebesen körbejártak, hogy mindenki megkaphassa az italt. Miután megkapták, köztük Hope is, William Eastern köszöntőt mondott:

- Drága leányom! Kedves vendégsereg, nagy büszkeséggel tölt el a tudat, hogy Hope betöltötte a tizennyolcadik életévét. Ahogy mind tudjátok, ő nem a vérszerinti gyermekünk, de úgy szeretjük. Az a tíz év, amióta itt él velünk, boldogságot hozott a család életébe. Remélem, az én drága kicsikém még nagyon sok örömöt hoz az életünkbe. Boldog Születésnapot, drága kislányom!

- Boldog Születésnapot! – zúgta a vendégsereg.

Poharak koccantak, mindenki szeretett volna az ünnepelt közelébe jutni, hogy gratuláljon. Óráknak tűnő percekig ölelgették, és csókokkal halmozták el. Örült, mikor végre a végére értek. Akkor a zenekar játszani kezdett, és William táncra kérte.

A fiatalemberek sorban álltak, és egy pillanatnyi pihenőt sem hagytak Hope-nak. Sorban táncoltak vele, és néhányan újabb ostromot intéztek a lányhoz, de ő nevetve, udvariasan kitért a bókok elől.

Végül az inas bejelentette, hogy a vacsora tálalva van, és a vendégek átvonultak a hatalmas étkezőbe.

A vacsora hosszúra nyúlt, a vendégek zsibongva beszélgettek, többször mondtak köszöntőt Hope tiszteletére. A hangulat a tetőfokára hágott. Az étkezés után a férfiak egy része elvonult, és konyak meg szivar mellett kezdtek beszélgetni a világ fontos dolgairól, de a fiatalok maradtak, és az ifjú hölgyeket szórakoztatták. A zenekar ismét játszani kezdett, és a táncolók újra elfoglalták a parkettet.

Egy idő után Kelvin odalépett Hope mellé:

-  Kedvesem, szeretném bemutatni neked a régi iskolatársamat. Wyatt, íme az én gyönyörűséges húgom! – Hope érezte a gúnyos élt a férfi hangjában, de figyelmen kívül hagyta.

- Miss Eastern! Örömömre szolgál, hogy megismerhetem. A nevem Wyatt Harrington.

- Üdvözlöm, Mr. Harrington! Megtisztel, hogy eljött a partira. Kérem, szólítson Hope-nak!

- Köszönöm… Hope. De akkor kérlek, te is a keresztnevemen hívj!

- Rendben, Wyatt – rámosolygott a férfira, és alaposan megnézte magának.

Jóképű, csinos, és az első benyomása alapján udvarias, bár ezt ennyiből még nem ítélhette meg. Hope felfedezte, hogy a férfi izmos, biztosan sportol. Huncut mogyorószín szemei, pajkos mosollyal kutatták őt, barna haja akkurátusan volt megfésülve, de egy tincs a homlokába hullott. Hope kísértést érzett, hogy visszaigazítsa a helyére, de ellenállt.

- Wyatt apjáé a város északi felén lévő lovas farm – mondta Kelvin. – De a mi barátunk nem követi a családi hagyományokat. Építésznek tanult, most végzett az egyetemen.

Tehát lovagol, gondolta Hope, igen ez látszik rajta.

- Építész? – mosolygott a férfira. – Érdekes hivatás lehet. A semmiből megteremteni egy házat, lenyűgöző!

Wyatt arca felderült a lány csodálata hallatán. Ő is alaposan végigmérte a lányt. Telt keblek, karcsú derék. És igazán szeretni való a mosolya, ráadásul az ébenfekete haj ezzel a páratlan kék szemmel. A férfi azonnal megértette a sóvárgó fiúk elismerő szavait, amint meglátta a lányt. Őt is lenyűgözte a szépsége.

- Annyira meleg van idebent – mondta kellemesen zengő hangon. – Mondd Hope, nem lenne kedved sétálni velem a kertben?

- Úgy érted, kettesben? – nézett rá a lány. – Nem hinném, hogy ez illendő.

- Ugyan, hugi! Nincs ebben semmi megbotránkoztató. Menjetek nyugodtan.

Kelvin láthatóan élvezte, hogy Hope szeme végre megakadt valakin, és most igyekezett, hogy segítsen nekik abban, hogy egymásra találhassanak.

Lassú léptekkel elindultak, és a lány érezte az irigykedő tekinteteket a hátában.

Odakint a kertben kellemesen hűs volt a levegő, köszönhetően a könnyű esti szellőnek. A szalonból kiszűrődő fényben, és a csillagok alatt épp annyit lehetett látni, ami arra volt elég, hogy ne essenek el. De Hope úgy ismerte a kertet, mint a tenyerét. Mosolyogva vezette partnerét az ösvényeken, kedélyesen csevegtek, és Wyatt folyamatosan elbűvölte a lányt udvarias modorával. Egyáltalán nem volt tolakodó, nem próbálta bókokkal lerohanni. Beszélgettek az időjárásról, arról, hogy mi érdekli a lányt, ennek kapcsán aztán ráterelődött a szó a férfi hivatására. Hope kérdésekkel halmozta el. Valóban érdekelte, hogy miként jutnak el a tervektől a kész házig, és hogy milyen anyagokra van szükség hozzá. Wyatt-et egyre jobban elvarázsolta a lány kedves érdeklődése, látszott rajta, hogy élvezi a társaságát. Végre találkozott egy olyan lánnyal, akit nem csak a cicoma, és önmaga érdekel, hanem nyitott másokkal szemben.

Észre sem vették, hogy elrepült az idő. Csak akkor torpantak meg a kert végénél, amikor két furcsa alak jelent meg.

- Hogy kerülnek ide ezek? – döbbent meg Wyatt, és lenézően mérte végig a két indiánt.

Azok ketten meghallották a férfit, és feléjük néztek.

- Mr. Eastern hívott minket – mondta az idősebbik, és elindultak a szalon felé.

- Várjon! – szólt rá Hope. – Nem hiszem, hogy szerepelnének a vendéglistán.

A két férfi megállt, és visszanézett. A fiatalabbik végignézett a lányon, szemében elismerő fény villant. Hope viszonozta a pillantást, de az értetlen döbbenet sugárzott róla. A fiú azonnal zorddá váló, arcán megjelent a gyűlölet.

- Oh, hát megérkeztetek, Sahale! – lépett ki William a szalonból. – Gyertek velem, máris megbeszéljük a részleteket!

Intett a két férfinak, akik szó nélkül követték. Többé nem vettek tudomást a két fiatalról.

Hope döbbenten nézett utánuk.

- Milyen üzletet köthet apám az indiánokkal?

- Ezek a vademberek, csak arra jók, hogy kiszolgáljanak minket – mondta megvetően Wyatt. – Talán még arra sem, ahhoz is ostobák. Nem szabadna hagyni, hogy szabadon kószáljanak.

- Erre vannak a rezervátumok, nem? Hogy ott bezárva éljenek, és maradjanak meg maguknak. – szólt a hátuk mögül Kelvin.

- Hogy lehettek ilyenek? – nézett egyikről a másikra Hope. – Hisz ők is emberek.

- Jaj, Hugi! Te annyira naiv vagy! A te nagy szíved, ha rajtad múlna, még szavazati jogot is adnál nekik.

- Miért, nem érdemelnék meg? – vágott vissza keményen a lány.

- Hope, ezek szinte még állatok. Bőröket hordanak, és kézzel esznek félig nyers húsokat. Vadak, kezelhetetlenek, biztos vagyok benne, hogy azonnal megváltozna a véleményed, ha mondjuk egy kiowa, vagy sziú fogságába esnél, és hiába rimánkodnál, ő megerőszakolna… többször… mielőtt megöl.

- Kelvin, ne ijeszd halálra! – szólt közbe Wyatt, Hope rémült tekintetét látva. – Gyere, kedvesem! Menjünk be, kezd kissé lehűlni a levegő!

A lány hálásan fogadta el a férfi karját, és remegve sétált be a szalonba.

Odabent aztán újra feloldódott a hangulata, elfeledkezett az incidensről, és hamarosan nevetve fogadta az újabb bókokat, táncolt a fiatalemberekkel.

Egy alkalommal az előcsarnok felé pillantott, és meglátta a két távozó indiánt, a fiatalabbik benézett a szalonba, amíg a másik elbúcsúzott Hope apjától. A tekintetük egybeforrt, és a lányon hideg borzongás futott végig, a szúrós, kemény pillantástól. Úgy érezte, a fiú felfalja a szemével, és azt méregeti, mennyire értékes. Gyorsan elfordult, és figyelmét éppen az aktuális táncpartnerének szentelte.

A fiú szúrós tekintete mögött, értetlen elismerés bújt meg. Nem tudta megmagyarázni, sosem érzett vonzalmat a fehér nők iránt, de ez a lány furcsa hatással volt rá. Hagyta, hogy az apja elrángassa, és igyekezett a feladatra összpontosítani, de a lány arca folyton visszatért a képzeletébe.

A távozásuk után néhány perccel, William Eastern besétált a szalonba, és a vendégek figyelmét kérte:

- Kedves barátaim! Szeretnék bejelenteni valamit, ami azt hiszem, mindenkit meg fog döbbenteni, de az idő szűkösségére való tekintettel nem halogathatom tovább.

A terem elcsendesedett, és minden szem a férfira szegeződött.

- Margarettel egyetértésben arra az elhatározásra jutottunk, hogy ideje változtatnunk a jelenlegi életünkön. Itt már nincs olyan kihívás, amit még ne győztünk volna le. Fiatalnak érezzük még magunkat ahhoz, hogy megállapodjunk, és csak szórakozással töltsük a napjainkat. Úgy határoztunk, hogy belevágunk az ismeretlenbe. Megvásároltam Texasban egy nagyobb földterületet, ahol a családommal új életet kezdünk. Még elrendezem az itteni dolgaimat, és egy hét múlva indulunk nyugatra.

- Apám, ezt nem teheti! – kiáltott fel Kelvin döbbenten. – Nem dönthet az életemről!

- Erről nem nyitok vitát, fiam! – mondta kimérten William, nem akart vitatkozni a vendégek előtt, ez egyértelműen kiderült abból, ahogy Kelvinre nézett. – Már eladtam a villát, és a hozzátartozó birtokot. Nincs semmi, ami idekötne, te is velünk jössz!

Susannah McKintosh hangosan felzokogott, és kiszaladt a szalonból. Kelvin dühösen nézett az apjára, és követte.

Hope kapkodva vette a levegőt, de igyekezett úrrá lenni a remegésén.

Az apja odalépett hozzá, és ránézett Wyatt-re.

- Mondja, Mr. Harrington, önnek ugye építész diplomája van?

- Így van, uram.

- És mik a tervei a jövőre nézve?

- Még semmi tervem nincs. Jelenleg keresem az utam.

- Volna kedve velünk tartani Texasba? A birtok, amit megvásároltam, romos állapotban van. Szükségem lenne egy építészre, aki segít az újjáépítésben.

- Megtisztel Mr. Eastern, hogy rám gondolt.

- És? Elvállalja?

- Szíves örömest – mosolygott a férfi, és lopva Hope-ra nézett.

A lány érezte a vágyakozását, és zavartan mosolyogva elfordult.

Tehát Texas. Hope-ot nem zavarta a költözés, szerette az ismeretlen kihívását, ahogy a nevelőapja is. Mintha tőle örökölte volna. Megint mosolyogni kezdett a gondolatra, hogy Kelvin mennyire megharagudott. Nem tudta sajnálni a férfit, soha nem kötődött hozzá, de mivel ismerte Susannah-t, és tudta, hogy a bátyja pénzére utazik, annak örült, hogy Kelvin megszabadul tőle.

2. fejezet

A gardrób már szinte teljesen üres volt. Az anyja végre engedett, így Hope elajándékozta az estélyi ruhák nagy részét, de a legszebbeket Margaret nem engedte. Végül napokig tartó alkudozás után megegyeztek. Szerencsére Hope szerette az egyszerű lenvászon ruhákat, abból sem szűkölködött, így volt mit bepakolni az útra. A csomagjai már a szekéren pihentek.

Amikor az apja bejelentette, hogy szekérkaravánnal mennek, az egész család megdöbbent:

- De úgy hetekig tart az út! – panaszkodott az anyja. – És mi lesz, ha ránk támadnak?

- Ezért fogadtam fegyveres, képzett vezetőket, akik ismerik a területet, és tudják, hogy kerülhetjük el a támadásokat.

- Vezetőket? – nézett gyanakodva Kelvin. Ő volt az egyetlen, aki ellenezte az elutazást. Kemény vitákat folytatott az apjával, próbálta rávenni, hogy az öröksége terhére utaljon neki életjáradékot, hogy itt maradhasson, de az öreg hajthatatlan maradt.

- Egy család vagyunk, nem hagyom, hogy szétszakadjon. Jössz velünk, erről nem vitázom többet!

- Papa, milyen vezetőkre gondol? – kérdezte Hope kíváncsian.

- Emlékszel a születésnapi partidon arra a két indiánra?

- Micsoda? – üvöltött fel Kelvin. – Apám, már megbocsásson, de ez őrültség! Azokban a vademberekben nem lehet megbízni.

- Bízd csak rám, hogy kiben bízom meg! Tudom, mit csinálok.

- Melyik törzshöz tartoznak? – kérdezte Kelvin az apját. – Ugye nem kiowák, vagy sziúk?

Hope-ban felötlöttek a szavai, amiket a partin mondott: „ha mondjuk egy kiowa, vagy sziú fogságába esnél, és hiába rimánkodnál, ő megerőszakolna… többször… mielőtt megöl.”

- Seminole-ok – felelt William, és Hope észrevétlenül felsóhajtott.

- Egyébként is, miért nem megyünk vasúttal – sziszegte a bátyja, aki még nem adta fel.

- Tudod jól, miért nem – mondta nyersen az apja.

Mindnyájuknak eszébe jutott Madison, és beleegyezően hallgattak.

Hope most a szobájában állt, nézte az üres szekrényt, a függönytől megfosztott ablakot, és belemart a szívébe a búcsú érzése. Tudta, hogy néhány napon belül egy új család költözik a házba, egy másik lány fog a szobájában lakni. Más alszik majd abban az ágyban, ahol eddig az ő álmai születtek, másnak az édesanyja szalad be, ha rémálmai lesznek, hogy megnyugtassa, és más fog a teraszon állva arról álmodozni, hogy megtalálja az igaz szerelemet.

Könnyek szöktek a szemébe a gondolattól, de igyekezett féken tartani az érzéseit. Végül is most egy új lehetőség nyílik a számára, új embereket ismerhet meg, új vidékre költözik. Talán a múlt ködösen kísértő démonai is eltűnnek az életéből. Rettenetesen zavarta, hogy a rémálmok ködéből semmi konkrét dolog sem jutott el a tudatáig, de az éjszakái gyötrelmesen teltek. Az utolsó estén megint megjelentek valamiféle szörnyek, akik üldözték őt, és elkapták. Utána keményen megbüntették engedetlenségéért. Reszketve ébredt fel, de pillanatok alatt megfeledkezett az álom részleteiről. Ettől azonnal elszállt a szomorúsága. Igen, ha elmegy ebből a házból, akkor az álmok is biztosan elmúlnak. Ebben kell bíznia.

A jövőtől nem félt, a kihívás felcsigázta őt, készen állt a kalandokra. Felvette a szolid kalapot, és kifordult a szobából. A bejárat előtt már ott sorakoztak a megpakolt szekerek. Chada toporogva állt amellett, amelyiken majd együtt utaznak Hope-al.

- Jaj, kisasszony, annyira izgatott vagyok! – sóhajtotta.

- Nincs rá okod –mosolygott a lány. – Együtt vagyunk, mi rossz történhet velünk?

- Megtámadhatnak a banditák – sápítozott a szobalány. – És hallottam, hogy Texasban az apacsok, és a kiowák előszeretettel támadják meg az utazókat.

- Ezek csak mendemondák, Chada, és a vezetőink biztosan megtesznek mindent, hogy ezt elkerüljék.

- Arra a két indiánra gondol, kisasszony? – nézett kétkedve a lány.

- Igen, rájuk. Tapasztaltnak tűnnek, meg fognak védeni minket.

- Reméljük, de az indiánok nem mindig megbízhatóak.

- A papa jól megfizeti őket az út végén, nem áll érdekükben, hogy bántsanak – a lány elgondolkodva nézett az érkező indiánok felé.

A fiatalabbik azonnal észrevette a lány kutató pillantását, és mély elutasítással nézett vissza rá.

Hope gyorsan elfordult:

- Hátborzongató, ahogy rám néz.

- Hát igen, elég mogorva. – nézett oda Chada. – De az indiánoknál ez nem ritka. Nem szeretik különösebben a fehéreket.

- Kivéve téged – nevetett fel Hope.

- Jaj, kisasszony! Hisz maga olyan nekem, mintha a nővérem lenne – pirult el a lány.

William odaintette magához a lányát, és a többieket:

- Gyertek, ismerkedjetek meg a vezetőinkkel – mondta, amikor mindenki köré gyűlt. – Ő itt Sahale, és a fia Weayaya. Seminole-ok, és ők fognak minket elkísérni Texasba. Sahale, ő itt a feleségem, Margaret, a fiam, Kelvin, és a lányom, Hope.

A két indián kurta biccentéssel köszöntötte a munkaadóikat, aztán azonnal a szekerek felé fordultak, és szó nélkül megvizsgálták. Alaposan megnézték a kerekek, és váz állapotát, és azt, hogy rendezték el a csomagokat. Végül az idősebbik William-hez fordult.

- A szekerek jó állapotban vannak, bírni fogják az utat. Láttam, hogy van elég zsír, és víz, hogy a kerekeket karban tartsuk, de a csomagokat át kell rendezni. Némelyik szeréken túl sok a súly, míg a másik alig van megpakolva.

- A lányom nem fog zsúfoltan utazni. A felszerelési tárgyakat ott hagyjuk, ahol vannak. – mondta a férfi.

- Papa, nekem nem okoz gondot – szólt közbe Hope. – Ha ezzel jobban eloszthatjuk a terhelést, akkor nyugodtan pakoljunk át néhány ládát.

Az indián a lányra nézett, az arca rezzenéstelen maradt, de Hope érezte, hogy tetszett neki a merészsége, hogy szembeszállt az apja döntésével.

- Meggondoltad, Szívem? Nem kéjutazásra készülünk. Hetekig el kell majd viselned a zsúfoltságot.

- Nem lesz probléma. – mosolygott a lány, és már indult, hogy segítsen.

- Hagyja csak, Miss! – fogta le a karját a fiatalabbik indián. – Bízza ezt a férfiakra!

A lány meglepődött a fiú hirtelen közeledésétől, és elrántotta a karját. Weayaya elhúzódott, és visszazárkózott. Láthatóan rosszul esett neki az elutasítás. Komor tekintettel követte a lány lépteit, ahogy az anyjához sétált.

- Wyatt megérkezett már? – kérdezte Kelvin, amikor odaért.

- Tőlem kérdezed? – nézett rá Hope. – A te barátod.

- Igen, csak gondoltam, amint megjön, téged keres meg először.

- Miért tenné?

- Mert kedvel téged – vigyorgott elégedetten a férfi.

Hope zavartan elfordult, épp időben, hogy lássa az említett férfit leszállni a ház előtt megálló konflisról.

- Csak kérdezned kellett – mutatott előre, és mosolyogva viszonozta a közeledő Wyatt integetését.

- Hope! Kelvin! Szervusztok! Remélem, nem késtem!

- Pont időben – nyújtott kezet Kelvin. – még befejezzük a pakolást, aztán indulunk.

Hope lassan visszasétált a bejárathoz, hogy ne legyen útban, amíg befejezik a pakolást.

A bátyja fintorogva nézte, ahogy az inasok átpakolnak néhány ládát az egyik szekérből a másikba.

- Annak a rézbőrűnek nehezére esne segíteni? Vagy csak arra terjed ki a tudása, hogy felüljön a lóra, és nyargaljon? Ha valamit épségben kell egyik helyről a másikra átpakolni, az már sok lenne? Talán jobb is, még összetörne valami értékeset.

Wyatt-hez intézte a szavait, de szándékosan hangosan beszélt, hogy az érintett meghallja. Weayaya szeme elsötétedett a haragtól, keze ökölbe szorult, és már fordulni készült, hogy reagáljon, de az apja lefogta a karját:

- Fiam! Ne figyelj a sápadtarcú ficsúrra!

- De sérteget minket. Ezt nem kell eltűrnöm.

- Igazad van, és lesz alkalom, amikor elégtételt vehetsz, de most gondolj arra, hogy csupán ez az egy lehetőség kínálkozott. Minél gyorsabban el kell hagynunk St. Louis-t! Mielőtt rájönnek a dologra. Ha vadászatot indítanak, esélyünk sem lesz hazajutni.

- Igen apám! – hajtott fejet Weayaya.

Elfordult, hogy a lovához lépjen, és szemben találta magát Hope döbbent tekintetével. Azonnal tudta, hogy a lány minden szót hallott. Már bánta, hogy nem az anyanyelvén beszéltek, de az még árulkodóbb lett volna.

- Miss Eastern? Segíthetek valamiben? – kérdezte közömbösen.

- Nem… én csak… nem szeretnék útban lenni. – motyogta a lány halkan, aztán megfordult, és berohant a házba.

Felszaladt a szobájába, magára zárta az ajtót, és leült az ágyra.

„Mi volt ez? El kell hagyniuk a várost? Miért? Ki elől menekülnek? Lehet, hogy elkövettek valamit? Beszélnem kell a papával!”

Még percekig ült, és reszketett. A fiú szemei még most is perzselően égették az arcát. Ahogy ránézett, az a fenyegetés a tekintetében, megrémítette. Mi van, ha szól az apjának, és az indián dühében elvágja a torkát.

Hirtelen a nyakához kapott, és félve markolászni kezdte. Valaki kopogott az ajtón:

- Hope? Itt vagy? Indulunk, kicsim. – szólt be az anyja.

- Máris megyek. – sóhajtott a lány, és felállt.

Lassan sétált le a lépcsőn, a bejáratnál belebotlott az indiánba:

- Miss Eastern? – nézett rá keményen.

- Weayaya – nyögött rémülten Hope. – Miben segíthetek?

A fiú hidegen felnevetett.

- Maga nekem?

- Csak gondoltam, esetleg…

- Ami azt illeti, segíthet – mondta ridegen. – Jobb lesz, ha elfelejti, amit az előbb hallott.

Hope kiérezte a nyílt fenyegetést a hangjából. Nyelt egyet, és reszketegen bólintott.

- Senkinek… nem… beszélek róla.

Weayaya biccentett, és szó nélkül megfordult. Egyenesen a lovához lépett, és felült.

- Hope! – kiáltott felé Wyatt. – Gyere!

A férfi éppen felsegítette az anyját a szekérre, aztán a lány felé nyújtotta a kezét. Hope odalépett, és felszállt az anyja, és Chada után. Nem nézett többé a zord indián felé, de érezte magán a tekintetét. Tudta, azt figyeli, hogy valóban nem szól senkinek.

Bármennyire szeretett volna beszélni az apjával, nem tehette meg. Remegve ült be a ponyva alá, az anyja, és Chada mellé. Ekkor végre ki mert nézni, a fiú a karaván végénél állt, és várta, hogy az apja megadja a jelet az indulásra.

Hope-nak most módja volt alaposabban megnézni a fiút. A hosszú lábszárvédő, és a tunika, amit viselt, nem simult rá szorosan, de így is látszottak feszülő izmai, ahogy combjával megszorította a ló oldalát, hogy visszatartsa. Kezével keményen fogta a gyeplőt, az inak megfeszültek az alkarján. Arckifejezése rezzenéstelen volt, és elszánt. A szemét az apjára szegezte, egyenes orra, kiugró arccsontja, telt, feszes vonalú szája, és szögletes álla kifejezetten férfias jelleget adott neki, de közben volt benne valami, amitől Hope zavarba jött. A fiú kimondottan jóképű volt. Sűrű, hosszú haja lazán omlott le a hátán, egészen a csípőjéig ért, és a könnyű szellőben lágyan lengedezett. Zavartan elfordult, és ő is előrenézett. Figyelte, ahogy Sahale megadja a jelet, aztán a lovához szól, az állat felágaskodott, majd négy lábra ereszkedett, és toporgó léptekkel megindult.

Érezte magán a lány szemét, de nem vett tudomást róla. Nem akart ránézni, mert akkor képtelen lett volna másfelé fordulni. Már az első este is zavarta az a tűz, ami a lányból áradt, és most, amikor egy pillanatra megérintette, lávaként söpört végig rajta. Aztán Hope ridegen elutasította. Nem hagyhatja, hogy egy fehér nő ennyire elvegye az eszét.

A karaván megindult. A városon keresztülhaladva többen megnézték őket, néhányan nevettek, hogy ilyen ósdi módját választották az utazásnak, de ők nem törődtek velük.

Higgyenek, amit akarnak, gondolta William, már nem számít, ha beszélni kezdenek róluk. Pár nap, és messze maguk mögött hagynak mindent, ami a fejlett civilizációhoz köti őket.

A férfi hunyorogva nézett utánuk a nap még épp csak elkezdte égi útját, de már most fullasztó meleget ontott magából. Kilépett a ház falának árnyékából, és fanyar vigyorral kiköpött. Még egyszer jól megnézte a távolodó csapatot, aztán megfordult, és elindult a vöröslámpás negyed felé. Sokáig gyalogolt, és nem győzte visszautasítani a felkínálkozó utcalányok szolgálatait, pedig némelyik igazán szemrevaló lett volna. De most más dolga volt. Valami, amiért busás jutalmat remélhetett. Betért a Halott Bölényhez címzett fogadóba, ami inkább emlékeztetett egy ócska kocsmára, és körülnézett a füstös homályban. Az asztalok elszórtan voltak, a korai órára való tekintettel alig lézengett néhány ember odabent, nagyrészt csak másnapos szállóvendégek ültek az asztalok körül, fejüket a könyökükre támasztották. A megviselt, golyó- és késnyomokkal mintázott bárpult mögött testes, élénken kifestett asszony állt. Az arcán látszott, hogy a férje az elmúlt napokban megint megfenyítette, ahogy sűrűn szokta. A nő fakó szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, és fásultságot tükröztek.

- Reggelt, Katie! – vetette oda a belépő férfi. – Chaves felébredt már?

Az asszony először végigmérte a férfit, aztán hátrakiabált:

- Pancho! Hunter keres.

- Küldd hátra! – hallatszott a függönnyel takart ajtó mögül.

Katie visszafordult, és intett Hunternek, hogy bemehet.

Pancho Chaves a mocskos ágyon feküdt, lábait szétvetette. Durván ellökte a lábai közt szorgoskodó szajhát:

- Takarodj! Keress inkább ügyfelet! De ajánlom, vele legyél ügyesebb, ne halljak panaszt rád, mert… – jobb kezének mutatóujját elhúzta a nyaka előtt, egyértelműen jelezve, mire számíthat a nő, aztán felült. Begombolta a nadrágját, és beletúrt őszes-fekete, göndör hajába.

- Mit akarsz, amigo? – kérdezte az érkezőt. – Pénzt nem adok.

- Oh, pedig szerintem a híreim megérnek neked néhány dollárt – válaszolt vigyorogva Hunter.

- Milyen hírek?

- A két kiowáról, akik ellopták tőled azt a követ. Tudom, hogy sokat megér neked bármilyen információ róluk.

- Beszélj! – ugrott fel a mexikói.

- Láttam őket. Egy órája indultak nyugatra. Hallottál már Mr. Easternről, igaz?

- Ja, az övé az a kúria, ott a városon túl, miért?

- Nyugatra költözik a családjával. A kiowákat fogadta fel vezetőnek.

- Miért kéne neki vezető? – nézett gyanakodva az informátorra Chaves.

- Azért, mert Mr. Eastern nem hajlandó vonattal utazni. Szekérkaravánnal mennek.

- Akkor nem haladhatnak túl gyorsan – gondolkodott a férfi.

- Így van Pancho. És, ha kiérnek a sivatagba, ott bármi megtörténhet velük.

Chaves kárörvendően vigyorogni kezdett.

- Bármi. És nem csak nekik eshet bajuk. Ez az Eastern gazdag ember, gondolom, mindenét magával viszi.

- Pontosan.  – értett egyet Hunter, mohó szemmel figyelte a mexikóit.

- Ha igazat mondtál, akkor jól jársz, de ha hazudtál…

- Miért hazudnék?

- És mit kérsz a hírekért?

- Csak annyit, hogy ha utánuk mész, vigyél magaddal, és én is részesedjek a zsákmányból.

- Rendben, szedj össze néhány embert! De ne sokat, nem akarok sokfelé osztozni. És ne feledkezz el Csendes Vízről, szükség lesz rá a nyomkövetésnél.

Hunter vigyorogni kezdett, Csendes Víz már régen is sokat segített nekik, remek nyomolvasó volt, és személyes jóbarátja.

Már fel is pattant, és készülni kezdett. Megfordult, hogy felcsatolja a fegyverét.

- Chaves?

- Még itt vagy? – mordult vissza.

- Lenne még valami…

- Mi? – kezdett haragudni. Nem szerette, ha felesleges beszéddel húzzák az időt.

- Azt hiszem, ez megérne néhány plusz dollárt.

- Mondd már! Majd én eldöntöm, hogy megéri-e.

- Emlékszel még a kis szukára, aki…? – nem fejezte be, csak óvatosan Chaves keze felé nézett.

- Sosem felejtem el. Miért?

- Mert megtaláltam. Mr. Eastern őt is magával vitte.

- Miről beszélsz? Őt Lulunak adtuk el szajhának, talán nem emlékszel?

- De igen. De akkor is ott volt.

- Csak képzelődsz! – mondta a mexikói, de izgatottság fogta el. Lehet, hogy Mr. Eastern megvásárolta a lányt?

- Hidd el Chaves, száz közül felismerném!

- Szóval náluk szolgál? – csillant fel a férfi szeme.

- Nem – válaszolt Hunter. – Mr. Eastern örökbe fogadta. Hope Eastern az a kis szuka. Azért nem találkozhattál vele, mert sosem engedték erre a környékre.

Chaves szeme elsötétedett, a szája haragos üvöltésre nyílt, de aztán halkan, hidegvérrel szólalt meg:

- Miss Hope Eastern, azt mondod, ő az a kis dög?

- Biztos, mint a halál, azokat a szemeket nem felejtem el soha.

- Ha tényleg ő az, a napjai meg vannak számlálva.

Felemelte a bal karját, és jobbjával megdörzsölte megnyomorodott bal kezét.

William számított rá, hogy az út a sivatagon át kínzóan gyötrelmes lesz. Takarékosan kell bánni a készleteikkel. Megbeszélte Sahale-vel, hogy többször megállnak majd néhány város közelében, hogy pótolhassák a készleteiket. Az indián nem örült ennek, így végül abban maradtak, hogy amíg William a fiával beszerzi a készleteket, addig ők majd vigyáznak az asszonyokra. Bár Williamnek nem tetszett ez a variáció, de nem volt választása. Nem talált senki mást, aki vállalta volna a kimerítő utazást, hiába ajánlott fel hatalmas fizetséget.

A két indián önként ajánlkozott, amikor a kocsma mellett meghallották a férfi kétségbeesett próbálkozásait. Látták, hogy mindenki nevetve utasítja vissza őt.

- Ugyan, Mr. Eastern! A vasút idejében, szekérrel utazni? Megőrült maga? Nem fogom kitenni magamat, és az embereimet veszélynek.

Szinte mindenkitől ezt, vagy ehhez hasonló választ kapott.

Sahale, és a fia a kocsma melletti sikátorban bujkált, és próbáltak elrejtőzni a kíváncsi szemek elől. Szerencsére a rejtőzködés a lételemük volt, főleg, amióta megszöktek, de az éhség mostanra nagyon legyengítette mindkettejüket. Napok óta egy falatot sem ettek.

William Eastern lelombozva fordult be a sikátorba, és belebotlott Weayaya lábába, ahogy a fiú az árnyékba menekülve ült.

- Bocsásson meg! – motyogta a férfi, aztán kissé megrémült az indián látványától.

- Nem történt semmi – válaszolt Weayaya angolul.

William ekkor vette észre az apját, aki érdeklődve figyelte.

- Úgy hallom vezetőt keres, egy nyugatra tartó karavánhoz – mondta az idősebbik indián.

- Tud ajánlani valakit? – kérdezte bizalmatlanul William.

- A fiam, és én nyugatra készülünk. Ismerjük a területet, ha gondolja, mi segíthetünk.

A fiú döbbenten nézett az apjára, de az rezzenéstelen arccal várta a fehér férfi válaszát.

- Nem is tudom – motyogta William bizonytalanul. – Mi Texasba tartunk. Nekem olyan vezető kell, aki odáig elvisz minket.

- Az tökéletes, mi is odamegyünk. Ellátásért, és megfelelő fizetségért vállaljuk a munkát.

A fiú legszívesebben az apjára szólt volna, amiért ennyire egyértelműen fogalmaz. Néha úgy érezte, a hónapokig tartó nélkülözés megzavarta a bölcs Sahale elméjét, ha ilyen nyíltan könyörög, akkor elárulja őket. Ám ekkor a fehér férfi vigyorogni kezdett.

- És elvisznek Texasba?

- Ahogy mondtam – felelt az indián.

- Természetesen nem kívánom ingyen. Az ellátásukról is gondoskodom, és amint épségben megérkezünk, bőségesen megfizetem a munkájukat.

- Rendben.

William kezet nyújtott, az indián elfogadta.

- Ismerik a domb tetején álló kúriát? – mutatott az otthona felé William.

Az indián biccentett.

- Ma este partit adok, de szeretném, ha feljönnének, hogy megbeszéljük a részleteket. Egy héten belül indulni akarok, nem húzhatjuk az időt.

- Ez számunkra is megfelel – válaszolt Sahale. – Este ott leszünk.

Most, egy héttel később, William végre elindíthatta a családját. Figyelte az indián határozott viselkedését, és csodálkozott magán, amiért feltétel nélkül megbízik benne. Érezte, hogy neki és a fiának is sietős a távozás, kíváncsi volt az okára, de az ösztöne azt súgta neki, jobb, ha ezt nem feszegeti. A hét folyamán érdeklődött utánuk, de nem hallott semmi olyan információt, ami aggodalomra adott volna okot, így megnyugodott.

Lassan kiértek a városból, és ráfordultak a nyugat felé vezető kocsiútra. Sahale lelassított, és bevárta Williamet.

- Estig nem állunk meg – mondta neki. – Ugye az asszonyok nem fognak lelassítani minket? Szeretnék gyorsan haladni.

Bár kérdést tett fel, de William érezte, hogy nem vár választ.

- Kelvin! Menj hátra, és szólj anyádéknak, hogy estig nem állunk meg!

A férfi dühös fintorral az arcán megfordította a lovát, és továbbította az üzenetet.

Az utazás innentől kezdve unalmas volt. Hope Wyatt mellett ült a bakon, és gyönyörködött a tájban. Az út unalmasan egyhangú volt, nem nyújtott sok látnivalót, mindenhol csak fák, mégis csodálattal töltötte el a lányt. Úgy érezte, sokkal inkább tartozik ide, mint a városba. Hirtelen boldogság járta át, örült, hogy kiszabadult a fullasztó városból. Mélyeket lélegzett, arcát az ég felé fordította, és nevetni kezdett. A többiek meglepve nézték őt, de nem foglalkozott velük. Hátranézett a szekér mögé kötött lóra.

- Mama? Jöhetek lóháton? – kérdezte mosolyogva.

- Kicsim, én nem is tudom.

- De hisz csak át kell öltöznöm, Firenze amúgy is fel van nyergelve.

- Igen, vészhelyzetre, ha valami baj történne.

- Mama, kérlek! Mi baj történhetne?

- De nekem ne panaszkodj, ha az apád dühös lesz!

- Köszönöm, mama – kiáltott fel.

Sebesen hátramászott, elhúzta a függönyt, felvette a blúzt, és a lovaglónadrágját, és máris lóháton volt. Kioldotta Firenze kötőfékét, megragadta a gyeplőt, és a szekér mellé ugratott, aztán máris vágtára fogta. Figyelte az apját, de az nem szólt semmit, láthatóan nem zavarta a dolog.

Hope vidáman nyargalt, és mosolyogva nézte a tájat.

Weayaya kissé hátrébb követte, nem tudta levenni a szemét a tüzes jelenésről. A lány remek lovas volt, ezt azonnal látta. Úgy ült a nyeregben, mintha oda született volna. A nadrág feszesen simult formásan gömbölyű csípőjére, a blúz kiemelte kebleinek telt formáit, és a ló mozgásának ritmusára ringtak. Fekete haja kibomlott, és most rakoncátlanul lobogott a háta mögött. Kékes szemei drágakőként ragyogtak, és a fiú azon vette észre magát, hogy tátott szájjal bámulja.

Aztán Hope lelassított, és ő beérte.

A lány jókedve elszállt, és ijedten nézett rá.

- Menjen vissza a szekér mellé, Miss Eastern! Ne maradjon le, nem hiszem, hogy az apja örülne, ha magára kellene várnunk.

Hope felszegte az állát:

- Nem hinném, hogy te fogod eldönteni, mit csinálhatok.

De aztán előre ügetett, és a szekér mellett haladt tovább.

3. fejezet

Egész nap úton voltak. Késő délutánra mindenki elfáradt, Hope egy idő után visszaszállt a szekérre, de nagyon zavarta, hogy így utazzon. Wyatt folyamatosan beszélgetett vele, ő pedig udvariasan válaszolt, de legszívesebben csendben ült volna. Időnként lopva kinézett, és figyelte az indiánt. Egyre inkább elvarázsolta a belőle áradó határozottság, és vadság, a szemei csillogása. De látott benne valamit, ami megzavarta.

Weayaya érezte, hogy a lány figyeli őt, nem nézett vissza rá, de jó érzéssel töltötte el. Volt valami megmagyarázhatatlan vonzalom, ami Hope felé húzta, de nem engedhetett neki. A lány fehér, gyönyörű, csábító, kékeszöld szemei hipnotikusak, de akkor is fehér. Az apja tudná, mihez kezdjen vele, ha portya közben találkoznának vele. Weayaya beleremegett a gondolatba. Hope felé pillantott, és elképzelte, ahogy a törékeny test alatta vergődik, és kegyelemért sikít. Képtelen lenne megtenni.

Elfordította a fejét, nem gondolhat erre. Tudta, hogy ő más. Az apja is tudta, ezért nem volt rá büszke. Sosem ismerte el őt harcosként. Szerette őt, mert a fia, de haragudott, amiért az anyja elfojtotta benne a kegyetlenség szikráját. Amikor az anyja meghalt, próbált könyörtelen harcost nevelni belőle, ami sikerült is, de a kegyetlenségre nem tudta rávenni. Sokszor Chu’a-t hozta fel példának, az ő kegyetlensége páratlan volt. A törzs büszke volt rá, és az apja halála után senki nem vonta kétségbe a jogát. Ő lett az új főnök. Weayaya inkább meghúzódott a háttérben, nem akart összetűzésbe kerülni vele, de nem értett egyet a nagybátyja tetteivel.

Örült, amikor Chu’a őt és az apját kérte fel, hogy visszaszerezzék a szent amulettet. Legalább egy kis időre nem kellett a portyákra gondolnia. Az apja ugyan szóvá tette, hogy ketten kevesek lesznek, de Weayaya meggyőzte, hogy így kisebb feltűnést keltenek.

Már hetek óta kutattak a kő után, és most végre visszaszerezték. De a mexikói férfi nagyon okos, azonnal a nyomukra bukkant. Napokig rejtőzködtek, mire úgy vélték, biztonságban hazaindulhatnak. Ekkor találkoztak William Eastern-el, és bár Weayaya-nak voltak kétségei, valóban ez volt az egyetlen lehetőségük, hogy feltűnés nélkül elhagyják a várost.

De folyamatosan rossz érzése volt, túl könnyen kijutottak. Tudta, hogy Chaves ennél sokkal okosabb. Állandóan figyelte az utat maguk mögött, ahogy az apja is, de eddig nem látta, hogy követnék őket.

Pillanatnyilag megnyugodott. Visszafordult, és az útra figyelt.

Kora este álltak meg, nem túl messze egy kis folyótól, egy árnyas faligetnél. A szekereket körbeállították, és köztük raktak tüzet.

Chada máris nekilátott a vacsorakészítésnek. Hope látta, hogy mennyi mindent kell előkészítenie, így nem gondolkodott, azonnal mellékuporodott, és segített neki.

- Hope? – nézett rá Kelvin. – Mit művelsz?

- Segítek vacsorát készíteni. Gondolom, mindenki éhes, így hamarabb ehetünk.

- Látszik, hogy…

- Hallgass, Kelvin! – förmedt rá az apja. – A húgodtól nagyon kedves, hogy segít. Nézd anyádat! Ő is segít nekik. Inkább te is kivehetnéd a részed a munkából, gyűjts fát a tűzhöz!

Hope felnézett, és az apjára mosolygott. Aztán az indiánok felé fordult.

- Hova mentek? – kérdezte meglepve.

- Kerítünk magunknak vacsorát – vetette oda Weayaya.

- De hát van elég…

- Miss Eastern, mi nem osztozunk magukkal.

Hope felállt, és odalépett a fiúhoz.

- De nektek is jut elég. – mondta kedvesen. – Ti is fáradtak lehettek az egész napos lovaglástól. Nem muszáj most még vadásznotok is.

- Az apja megegyezett az én apámmal. Nem osztozunk az élelmen.

- Weayaya, indulunk! – szólt Sahale, és végignézett a lányon.

- Köszönjük, de gondoskodunk magunkról. – nézett rá Weayaya, aztán egy lendületes ugrással a ló hátán termett. Meglepte a lány kedvessége, de nem tette szóvá.

Hope csendben nézett utánuk, a fiú hangja megzavarta. Volt benne valami rejtett érzelem, talán köszönetnyilvánítás, hogy gondolt rájuk, mindenesetre a lány úgy érezte, hogy Weayaya megenyhült kissé.

Visszament, és segített befejezni a főzést. Vacsora után Chada-val együtt elmosták az edényeket a folyónál. Hope megcsodálta a környéket. Itt a víznek köszönhetően zölden ragyogó facsoportok, és bokrok vettek körül mindent, a fű is élénk színben pompázott. Annyira megnyugtató volt, hogy Hope először nem is akart visszamenni.

- Kisasszony, az apja idegeskedni fog, ha sokáig elmaradunk – mondta Chada.

- Igazad van, menjünk!

Felálltak, és lassan visszasétáltak, már útközben megérezték a sülő hús illatát.

- Sikeres volt a vadászat, és gyors – mosolygott az indiánlány.

A két férfi mellett elhaladva, Hope látta a soványka nyulat, és arra gondolt, ez nagyon kevés lesz nekik. Már azon volt, hogy hoz nekik a megmaradt ételből, amikor meglátta, hogy Kelvin a tűzbe kotorja. Egy pillanatra megállt, a keze ökölbe szorult, de aztán nem tudta visszafogni magát:

- Hogy dobhatod ki az ételt? – förmedt Kelvinre.

- Már mind jóllaktunk – nézett fel a bátyja.

- Talán megkérdezhetted volna a vezetőinket, hogy kérnek-e belőle, ahelyett, hogy kidobod. Takarékoskodnunk kell az élelemmel, te pedig kidobod.

- Van mit enniük – dörmögte a férfi.

- Mi ez a perpatvar? – jött elő a szekér mögül William.

- Kelvin kidobta az ételt, papa. Meg sem kérdezte Sahale-t, hogy kérnek-e.

- Ők mondták, hogy gondoskodnak magukról – válaszolt az apja. – De igazad van, kicsim. Kelvin, nem dobunk ki ételt, ha megmarad, eltesszük. Ennyivel kevesebb jut reggelre.

Wyatt is kilépett a szekér takarásából, arcán elégedett mosoly ült, és Hope-ot méregette. A lány nem vett tudomást róla, lepakolta az edényeket.

- Papa, visszamegyek a folyópartra egy kicsit.

- Egyedül? – kérdezte a férfi.

- Persze, nincs, mitől féljek.

Már el is tűnt a fák irányába. Nem vette észre a kutató pillantást, ami végig elkísérte.

- Felejtsd el! Nem való hozzád.

Sahale hangja visszarángatta Weayaya-t a valóságba.

- Tudom. – visszafordult a tűzhöz, levette a nyulat a nyársról, kettéosztotta, és odanyújtotta az apjának. – Holnap tartalmasabb étel után kell néznünk.

- A Nagy Szellem megadja, ha úgy látja szükségét.

Csendben ettek, a fiú gondolatai azonban elkalandoztak a folyópart irányába. Nem számított ilyen heves kirohanásra a lánytól, hisz megmondták, hogy ők gondoskodnak a saját élelmükről, de mosolyt csalt az arcára, hogy Hope meg akarta osztani velük a vacsorát.

Felemelte a fejét, és látta, hogy Kelvin barátja elindul a lány után. Különös, szorítást érzett a gyomrában, úgy érezte egy falatot sem képes lenyelni. Nem volt szimpatikus neki Wyatt Harrington, volt benne valami visszataszító, talán a mesterkélt mosolya, ami láthatóan elvarázsolta a lányt.

Legszívesebben utánuk ment volna, de tudta, hogy ostobaság lenne. Valamiért mégis féltette a lányt a férfitól.

- Ne is gondolj rá! – szólt az apja.

- Mire?

- Hogy utánuk mész. Nem a te dolgod.

- De az a ficsúr…

- Miss Eastern jól tudja, mit akar.

- De mi van, ha bántani akarja?

- A lány erős, megvédi magát.

Vagy örömmel veszi a közeledést, gondolta Weayaya, és a szorítás erősebbé vált a gyomrában.

Hope a parton ült, figyelte, ahogy a kacsák nyugovóra térnek, hallgatta a fák neszeit. Kissé megriadt, amikor meghallotta a léptek zaját, megfordult, és megkönnyebbülten sóhajtott fel:

- Wyatt, megijesztettél.

- Ne haragudj! Csak nem akartam, hogy egyedül üldögélj itt. Veszélyes hely az erdő.

- Én nem félek – válaszolt a lány. – Minden olyan nyugodt. Nézd, az állatok is pihenni térnek!

- Igen, de vannak olyanok, amik éjjel ébrednek. És azoktól féltelek.

- Oh, én nem félek tőlük, nem árthatnak nekem.

- Miért vagy ebben annyira biztos.

- A papa nem mondta, hogy egy tündér vagyok? Azokat pedig senki sem bántja.

- Drága kicsi tündér, akkor óvj meg engem is!

Hope halkan, csilingelve felkacagott. Wyatt szíve meglódult, és ösztönösen leült a lány mellé.

Együtt figyelték a hullámok játékát egy ideig, aztán Wyatt olyat tett, ami meglepte a lányt. Előrehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta.

Hope annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, de aztán gyorsan magához tért. Ellökte a férfit:

- Mégis, hogy képzeled! Csak akkor csókolhatsz meg, ha megengedem!

- Bocsáss meg! Én azt hittem, te is kedvelsz engem.

- Ez így is van, de…

- De? Hope, kedves, mi a baj? Én szeretnélek jobban megismerni, azt hittem, ez az utazás közelebb hoz minket egymáshoz, és ha megérkezünk…

- Közelebb? – emelte fel a hangját a lány. – Mégis mennyivel közelebb?

- Hope…

- Istenem! – felugrott, és elindult a táborhely felé. – Ugye nem arra gondolsz, hogy mi ketten… hogy?

- Drágám…

- Nem vagyok a „drágád”! – most már kiabált. – Az egyetlen, akitől félnem kell idekint, az te vagy!

Futva érkezett vissza, kapkodva vette a levegőt. Nem is figyelte, merre halad, így zaklatottan sikkantott fel, amikor Weayaya karjaiba szaladt.

- Eressz! – sziszegte, és futott tovább.

- Mi történt? – lépett oda Kelvin. – Molesztáltad a húgomat? Mocskos rézb…

- Hallgass, Kelvin! – zihálta Hope. – Nem tett semmit, csak valamitől megijedtem a parton. Ahogy futottam vissza, összeütköztünk.

- Valóban? – nézett a férfi egyikről a másikra.

- Sosem nyúlnék a húgához, uram – mondta kimérten az indián. – Csak hallottam, hogy valami történt, és azt hittem, a kisasszonynak segítségre van szüksége.

- Nincs szükségünk a te segítségedre! – sziszegte Kelvin, és húzni kezdte Hope-ot.

- Igazán? – nézett utánuk szúrós szemmel. – Beszélje ezt meg az apjával!

A férfi megtorpant, de aztán szó nélkül továbbindult.

- Ne rángass! – mondta megnyugodva Hope.

- Nem akarom, hogy a közelében legyél.

- Miért? Nem bántana.

- Te inkább azzal foglalkozz, hogy hódítod meg Wyatt-et!

- Azzal nem kell foglalkoznom – morogta keserűen. – Megoldja ő nélkülem is.

Nem vették észre, hogy Wyatt a fák árnyékából figyeli őket. Arra várt, mikor mondja el a lány, hogy udvariatlan volt vele, de legnagyobb meglepetésére egy szót sem szólt. Amikor azonban kilépett, erős karok ragadták meg:

- Ha a kisasszony még egyszer ilyen állapotban tér vissza, miután veled volt, megszabadítalak a skalpodtól – sziszegte haragosan a fülébe Weayaya.

A férfi annyira megdöbbent, hogy képtelen volt válaszolni, csak dühösen nézett. Az indián elengedte, és magára hagyta, nem foglalkozott apja szikrázó tekintetével.

Hope korán ébredt, a többiek még békésen aludtak a szekéren. Csendesen magához vett egy törölközőt, egy mosdókendőt, lemászott, és elindult a folyó felé. Útközben látta, hogy az apja felkelt már. Szólt neki, majd sietve továbbment.

 A parton letérdelt, fehérneműre vetkőzött, megfogta kendőt, benedvesítette, és mosni kezdte magát. Jól esett neki a friss víz, hagyta, hogy végigcsorogjon a testén, élvezte, ahogy átnedvesíti az ingét, ami ettől a testére tapadt. Felegyenesedett, és csukott szemmel a kelő nap felé fordult. Mosolyogni kezdett, amikor megérezte a melegséget. Lágyan cirógatta a bőrét, és Hope halkan felkuncogott.

Úgy érezte, valaki figyeli, zavartan kinyitotta a szemét, és döbbenten rántotta maga elé a karját. A folyó túlpartján ott állt az indián, ő is fürödni volt. Semmi sem takarta a testét, csak egy vékony bőrdarab az ágyékát. Hope sikítani akart, de a fiú csendre intette az ujjával, nem szólalt meg. Percekig csak némán nézték egymást, mindketten a másikban gyönyörködtek.

Hope szégyellte magát meztelensége miatt, de nem érzett szégyent, amiért nyíltan megbámulta a fiút. Minden tekintetben tökéletes volt. Erős, izmos, és büszke tartással állt, nedves bőrén táncot járt a napsugár. Még ilyen távolságból is látta, hogy feszes hasa meg-megremeg, nem értette az okát, de az izmok játéka elbűvölte. A tekintete lejjebb siklott, és halkan, meglepve nyögött föl, amikor meglátta, hogy a harcos lába közti bőrdarab most erőteljesen megfeszül, mintha valami kitörni készülne alóla. A karjával szorosabban fogta maga elé a törölközőt, és újra a fiú csillogó szemeibe nézett. Furcsa tüzet látott benne, amitől még inkább zavarba jött, elfordította a fejét, és babrálni kezdett a nyakában lévő lánccal.

Weayaya szólt az apjának, és lement a folyópartra, hogy megfürödjön, mielőtt a többiek felébrednek. Még este talált egy kis öblöt, ahol nyugalmasan levetkőzhetett, és elmerülhetett a hullámok közt. Úszott egy keveset, köszöntötte a napfelkeltét, aztán lemosta magáról az előző nap mocskát. Ekkor hallotta meg a csobogást. Felkapta a fejét, és hangtalanul a holmijához úszott, magához vette a tőrét, és kimászott másik a partra. A bokrok rejtekében elindult megnézni, mi okozza a zajt. Talán egy őz, amit elejthet, a tegnap esti nyúl nem volt éppen tartalmas, valamivel pótolniuk kellene.

Kilépett a bokor mögül, és megdermedt. A lány a másik parton térdelt, és mosakodott. Weayaya vére felforrt, amikor meglátta nedves fehérneműben, ami nem hogy nem takart, hanem csak fokozta a látványt. Ahogy az ing a testéhez tapadt, kiemelte csábító formáit, amiket már előző nap is megcsodált. A lány halkan kuncogott, ahogy a víz végigcsurgott a testén, aprókat rándult, amikor a hideg cseppek a bőréhez értek. Nagyot nyelve nézte, hogy a nap felé fordítja az arcát, annyira békés volt. Fekete haja nedvesen tapadt a melléhez, Weayaya oda akart lépni mellé, hogy elhúzza a tincseket.

Hope kinyitotta a szemét, és a pillantásuk találkozott, a fiú azonnal észrevette, hogy sikítani akar. Megnyugtatóan a szája elé emelte az ujját, szerencsére a lány megértette. Nem akart tőle semmit, csak még csodálni egy kicsit. Sosem látott még ennél szebbet. Szemeinek zöldes ragyogása elvarázsolta. Olyan volt a színe, mint a kék éggel keveredő tavaszi lombkoronáé. Weayaya teste, remegni kezdett, érezte a feltörő vágyat, érezte, hogy az ágyékkötője megfeszül, ahogy a lány pillantása végigsiklik a testén. Hirtelen tört rá a vágy, elsöprően, alig tudta visszafogni magát.

Ekkor a lány elfordította a fejét, és a nyakláncával kezdett játszadozni. Weayaya döbbenten nyögött fel.

Az a türkiz kő. Hogy kerül hozzá ősi ellenségük szent köve? Kicsoda ez a lány? Tudta, hogy Easternék örökbe fogadták, de senki nem tudta, honnan került az árvaházba. Lehetséges lenne, hogy… Nem, az lehetetlen. Egy indiánnak nem lehet ilyen szeme. Látott már világos szemű indiánt, de annak is mogyoróbarna színe volt. Ez a kékeszöld szem elárulta a lány fehér származását.

Belépett a vízbe, és átgázolt a lányhoz. A hideg víz, és a felismerés lehűtötte a vágyát. Helyét a düh váltotta fel. Figyelte, ahogy Hope rémülten hátrálni kezd, és utána szólt:

- Ne meneküljön, Miss Eastern! – mondta, de a hangja nem volt meggyőző.

- Ne gyere a közelembe! – sziszegte Hope remegve.

A fiú nem foglalkozott vele, a lányra vetette magát, hanyatt lökte, és durván megragadta a láncot:

- Ezt hol szerezte? – morogta.

- A… a szüleim… emlék… tőlük – dadogta, és már sikítani akart, de Weayaya befogta a száját.

- Hallgass! – sziszegte. – Ne sikíts, a kérdésemre válaszolj! Hol szerezték a szüleid?

- Nem tudom – suttogta könnyes szemmel. – Easternék azt mondták, hogy mindig a nyakamban volt, azóta, hogy hozzájuk kerültem. Én semmire sem emlékszem, azelőttről, csak a sötétségre.

- Tudod te, milyen kő ez? – hirtelen tegezni kezdte a lányt.

 Hope felnézett a fiúra, és a fejét rázta.

- Ez egy szent kő – mondta Weayaya. – Az apacsok szent köve. Az ellenségeinké. Tényleg nem tudod, hogy szerezték a szüleid?

- Nem. A szüleimre sem emlékszem.

Az indián lazított a szorításán, feltérdelt, és magával húzta a lányt.  Megint nyelnie kellett, a törölköző most lecsúszott, és szabadon hagyta a lány keblét, az ing teljesen rátapadt, és sejtelmesen áttetsző anyaga megmutatta a lány formáit. Megbabonázva nézte, ahogy a félelemtől még mindig reszket, és a keble szaporán emelkedik és süllyed. Weayaya megint érezte az ágyékában születő forróságot.

Hope remegve hagyta, hogy a fiú felhúzza, döbbenten nézett rá, nem mert lenézni a derekához. Érezte, hogy a harcos lába közt az a valami életre kel, és keményen a testéhez nyomódik. Arrébb húzódott, és maga elé fogta a törölközőt.

- A seminole-ok mióta ellenségei az apacsoknak? – kérdezte a lány.

Weayaya későn kapcsolt. Hirtelen nem tudott, mit válaszolni:

- Én… Jobb, ha visszamegy, Miss Eastern! Még meghűl vizes ruhában.

Hope döbbenten nézett fel. Maga köré tekerte a törölközőt, én csak nézte, ahogy a harcos elfordul.

- Az előbb már tegeztél. Nem maradhatnánk meg ennél? Engem zavar, hogy magázol, mint valami úri kisasszonyt.

- De hát az.

- Nem, nem vagyok, és azt sem szeretném, ha te ezt hinnéd. Inkább lennék a barátod. Chada mondta, hogy tegnap este összezörrentél miattam Wyatt-el.

- Nem tettem semmit, csak megkértem, hogy ne legyen tolakodó.

- Én úgy hallottam, hogy elég hatásosan figyelmeztetted. Köszönöm – nézett fel.

- Nincs mit, Miss… Hope – motyogta a fiú, amikor meglátta a rá szegeződő, igéző szemeket. – Most már tényleg jobb, ha visszamegy.

- Igen – mormolta a lány zavartan.

Megfordult, és futva indult a táborhely felé. Weayaya képtelen volt megmozdulni, figyelte, ahogy a lány eltűnik a szeme elől. Végül nagy nehezen rászánta magát, a parton elsétált a ruhájáért, felöltözött, és ő is visszament.

Az apja már elővette a szárított húst, és kezdte összerámolni a holmijukat. A fiú csatlakozott hozzá, de fél szemmel folyamatosan Hope-ot figyelte. A lány segített Chadának reggelit készíteni.

Az apja odalépett hozzájuk, beszéltek pár szót, és a lány mosolyogva bólintott. A férfiak befejezték a rámolást, az étel is elkészült.

Letelepedtek a tűz mellé, Hope pedig szétosztotta a reggelit. Wyatt kérlelő szemekkel figyelte minden mozdulatát, és amikor felé nyújtotta a tányért, megszólította:

- Hope, kedves? Beszélhetnénk?

- Persze – nézett rá a lány hidegen.

- Négyszemközt. – Hope összerezzent. – Csak itt a szekér mellett, ahol nem hallanak.

- Rendben – sóhajtott a lány, és elindult. – Mit akarsz? – kérdezte néhány méterrel arrébb.

- Szeretnék bocsánatot kérni a tegnap este miatt. Nem akartam, hogy azt hidd, erőszakoskodni akarok, egyszerűen elragadott a vágy. Annyira csodás vagy, és én…

- Rendben. Elfogadom a bocsánatkérést – szakította félbe a lány. – De ha megbocsátasz, nekem még dolgom van.

Otthagyta a férfit, és visszaindult a többiekhez.

Weayaya a szekér mögött állt, épp a takarókat kötötte a nyereg mögé, hallotta a beszélgetést, és furcsa melegség járta át. Sietve visszament az apjához, hogy megegyék a szárított húst, amikor árnyék vetült rá:

- Apámmal megbeszéltem, amíg a készleteinkből futja, addig nem kell külön vadásznotok. Kérlek, fogadjátok el! – nyújtotta feléjük a két tányért Hope mosolyogva.

A két indián meglepve nézett fel.

- Köszönjük – mondta halkan Weayaya, és apjára nézett.

A férfi bólintott, és a tányérokért nyúlt.

- Köszönjük, Miss Eastern.

4. fejezet

Chaves türelmesen várta, hogy az indián végezzen. Csendes Víz felállt a tábortűz romjai mellől:

- Két naposak a nyomok – mondta. – ha sietünk holnap, vagy holnapután beérhetjük őket.

- Nem kell sietni – felelt a férfi. – Azt akarom, hogy senki ne találjon rájuk, csak a keselyűk. Ráérünk még, majd ha mélyen beérnek a sivatagba. Addig csak messziről követjük őket. Nem szabad, hogy észrevegyenek.

Pancho Chaves mestere volt a szakmájának, még soha egyetlen prédája sem menekült el előle. Nem véletlenül menekült Mexikóból egészen St. Louisig. Odalent tetemes vérdíjat tűztek már ki a fejére, az összes mexikói fejvadász őt kereste. Messze elkerülte a határ környékét is. Most sem akart addig várni, amíg a célpontjai megközelítik Texast, de azt sem akarta, hogy túl közel maradjanak, nem akart nyomot hagyni. Már így is volt néhány hely, ahol kutattak utána.

Néhány évvel ezelőttig rabszolga-kereskedelemmel foglalkozott, de kezdett forróvá válni a talaj, ezért váltott. Igaz, hogy mindig kényesen ügyelt rá, hogy csak indián gyerekeket raboljon, de a törzsek harcosai egyre szorosabb hurkot fontak a rablók köré, kevésen múlt, hogy nem kapták el. Az egyik apacs törzsfőnök rá is talált, szerencsére addigra megszabadult a törzséből elrabolt kölyköktől, így az indián nem talált semmit, ami igazolta volna a gyanúját. Alig tudta kibeszélni magát, de végül Tokalah, talán így hívták, elhitte, hogy nincs köze a rabláshoz. Emlékezett még a lányára, pont olyan volt, mint az apja, vad, és öntörvényű. Nehezen bírtak vele, örült, amikor végre eladták, bár csak azért nem ölte meg, azután, amit tett vele, mert értékes volt. A madám, aki zsenge kora ellenére megvette a lányt, csak úgy áradozott a kislány szépségéről, és már azt számolgatta, hogy mennyi pénzt hoz majd neki az egyedülálló, kék szemű indián. Chaves végül örült, hogy érintetlenül adta el neki, az asszony sokszorosát fizette a különleges szűzlányért, mint a többiért együtt.

Most azonban a férfit már semmi sem tartotta vissza a bosszútól. Ezek szerint mégsem jutott szajhasorsra, akadt egy védelmező, aki a pártfogásába vette őt, és úri kisasszonyt nevelt belőle. Ha még nincs férjnél, ahogy Hunter mondta, akkor még mindig szűz, így még édesebb lesz a bosszú, vigyorgott Chaves kéjesen, mégiscsak az övé lesz a kis vadmacska. Körülnézett, beszívta a levegőt, szinte még érezte a lány illatát, és ettől felpezsdült a vére, elképzelte, milyen lesz megszerezni a lányt.

A lovához ment, elővette a whisky-t a nyeregtáskából, és meghúzta. A szeme sarkából látta, hogy az indiánok figyelik, de nem érdekelte. Mind az ötöt ellátta itallal rendesen, nem lehet okuk panaszra. Az ő gondjuk, ha nem tudják beosztani, Chaves az elején megmondta nekik, hogy a fizetség többi részét akkor kapják meg, miután elvégezték a feladatot.

Hunter jó munkát végzett; remek csapatot szervezett össze. Végül csak Csendes Víz néhány emberét hívta, így nem kellett osztozniuk a leendő zsákmányon. Chaves tudta, hogy számíthat Jack Hunterre, annak idején ő is a csapata tagja volt. Ő tartotta vissza, amikor meg akarta ölni a kis indián szukát, és később hálával tartozott neki ezért. Amikor Hunter azzal állt elő, hogy Csendes Víz néhány harcostársát kellene felfogadniuk, akik beérik a tüzes vízzel is, az csak megerősítette Chavest abban, hogy jó társat választott.

- Pancho? Letáborozunk, vagy továbbmegyünk? – kérdezte Hunter.

- Megállunk, éjszaka nincs értelme továbbmenni, még elveszítjük a nyomot.

Csendes Víz a háttérben felhorkant, Chaves tudta, hogy az indián éjszaka is remekül követ mindenkit, de tényleg nem akart még sietni.

- Holnap reggel korán indulunk.

Egy hét telt el az indulás óta, és Hope egyre jobban élvezte az utazást. A szekeret szinte állandóan kerülte, inkább lóháton volt, Firenze pompás ló, és Hope remek lovas.

Egyre többet lovagolt Weayaya mellett, és kezdtek egyre jobban összebarátkozni. Rengeteget beszélgettek, a kezdeti ellenszenv teljesen eltűnt mindkettejükből. Meséltek egymásnak a múltjukról, bár Hope-nak csak az elmúlt tíz évről voltak emlékei. A fiú csodálkozott rajta, de nem mondott semmit. Hallott már olyat, hogy egy nagyon intenzív negatív élmény elzárta az emlékezés útját, lehet, hogy a lány múltjában is történt ilyesmi. Erős késztetést érzett, hogy feloldja benne ezt a görcsöt, voltak indián módszerek, amik segíthettek, de nem tudta, hogy bele merjen-e vágni, hiszen ő nem is volt gyakorlott ebben, talán többet ártana, mint használna.

Ehelyett inkább mesélt neki a törzsükről, az életükről, szokásaikról.

- Érdekes lehet az életetek. Szívesen megismerném. – mosolygott Hope kedvesen.

- Nem biztos, hogy bírnád a sivatagot. A szomjúság és az éhezés nem egy ilyen finom kisasszonynak való – nevetett rá Weayaya. Semmi bántó nem volt a hangjában, inkább kedves kötekedés.

- Nem vagyok én olyan nebántsvirág, mint… Sivatag? – döbbent meg a lány. – Florida nem sivatagos, inkább egy mocsár.

Weayaya szeme megvillant, azonnal rájött az elszólásra, és magában átkozta magát.

- Nem seminole-ok vagytok, igaz?

A fiú összeszorított szájjal meredt előre.

- Weayaya, válaszolj!… Kérlek! – suttogta Hope kérlelve.

- Nem akarod tudni!

- Ne csináld ezt! Barátok vagyunk, én mindent elmondtam neked magamról őszintén. Megbíztam benned. Te ezek szerint nem bízol bennem. – a hangja csalódott volt, előre fordult, és önkéntelen mozdulattal megsimogatta Firenze nyakát.

- Ez nem a bizalomról szól – szólalt meg alig hallhatóan Weayaya. – Apám megöl, ha megtudja, hogy elmondtam valakinek.

- Tőlem nem fogja megtudni, más pedig nincs itt – nézett körül a lány, mintha megerősítést keresne.

- Nem beszélhetek erről. Ne kérj ilyet, Hope! Kérlek! Ha apád megtudja az igazat, megöl mindkettőnket, és nem csak azért, mert hazudtunk.

- Annyira nem lehet szörnyű. Gondolom nem egy vérszomjas kiowa vagy.

Az indián láthatóan megfeszült a nyeregben, és a lány akaratlanul is felnyögött.

- Csak haza akarunk jutni – mondta gyorsan a fiú, hangjában félelem bujkált. – Eszünkbe sem jutott, hogy bántsunk titeket. Hope, nem azért jöttünk, hogy…

- Tudom – mondta hirtelen a lány. Maga sem tudta miért, de átnyúlt, és megfogta a fiú kezét. – A titkotok biztonságban van. Senkinek sem beszélek róla. Nyugodj meg!

- Nem félsz? – nézett rá döbbenten Weayaya. – Nem ijeszt meg a gondolat, hogy egy barbár vadember vagyok?

- Miről beszélsz? Ha az lennél, már tudnám, és nem beszélgetnék itt veled.

A fiú zavartan lenézett a kezére. Hope is magához tért, és gyorsan elhúzta a sajátját, de közben folyamatosan a harcos arcát figyelte. Látta rajta a megkönnyebbülést. Nem tudhatta, de az előbbi gesztussal teljesen belopta magát Weayaya szívébe.

- Kicsit gyorsabban kéne mennünk – motyogta. – Nagyon lemaradtunk, idegeskedni fognak.

Hope előrenézett, és fintorogva bólintott. Ügetésre fogták a lovakat, és hamarosan beérték a többieket. Szerencsére senkinek nem tűnt fel, hogy lemaradtak, de mindketten idegesek voltak. A titok, ami mostantól összekötötte őket, feszültséget keltett bennük.

Este a tábortűznél minden az addig megszokott módon zajlott. Hope, miután szétosztotta a vacsorát, szó nélkül odavitte a két indiánnak az adagját. Mosolyogva adta át a tányérokat, közben lopva összenéztek a fiúval. Sahale észrevette, de nem szólt, csak amikor a lány már hallótávolságon kívül volt.

- Fiam, veszélyes dolgot művelsz. Ha Mr. Eastern rájön, hogy a lánya, és te…

- Nem teszünk semmi rosszat. – felelt, de közben tekintetével követte a távolodó lányt. – Barátok vagyunk, beszélgetünk.

- Miről?

- Mindenféléről. A népeinkről, arról, hogy mennyi mindenre nem emlékszik…

- Beszéltél neki a népünkről? – csattant fel az apja.

- Nem… csak nagyvonalakban meséltem neki az indiánokról. – hazudta.

- Értem. De tudnod kell, ez nem helyes. Nem barátkozhatsz vele! Ő egy másik világhoz tartozik. Nincs értelme annak, amit teszel.

- Apám, ezt hadd döntsem el én.

- Nézz oda! – mutatott a tűz felé. – A bátyja, és a vőlegénye már haragos. Nem nézik jó szemmel, hogy ennyi időt tölt veled.

Vonakodva nézett oda, tudta, milyen látvány fogadja; Wyatt Hope mellett ült, és a karját a lány derekára fonta. Weayaya arca megfeszült, nagyot nyelt, hogy a falat ne akadjon a torkán. De aztán a következő pillanatban ellágyult, mert Hope negédesen a férfira nézett, felállt, és faképnél hagyta.

- Ne gondolj rá! Nem való hozzád, hacsak… – mondta halkan az apja.

- Hacsak? – nézett vissza Weayaya. – Raboljam el? Erre gondolsz?

- Ha akarod őt, csak így kaphatod meg. De akkor várj, amíg Texasba érünk. Akkor egyenesen a faluba viheted, és senki nem talál rá.

- Nem. Sosem tennék ilyet.

- Gondoltam – mondta lemondóan az apja. – Te sosem tennél ilyet. Hamarabb vetsz véget a saját életednek, minthogy asszonyt bánts.

- Az talán baj? – vágott vissza.

- Más vagy.

- Tudom. Nem vagy büszke rám.

- Nem erről van szó, fiam, csak nem vagy olyan, mint egy igazi kiowa harcos. Anyád tehet róla.

- Ne okold őt ezért! – emelte fel a hangját Weayaya. – Ő szeretett.

- Az érzelem, gyenge, asszonyi tulajdonság. Hányszor mondjam, hogy ne hagyd, hogy az irányítson!

- Úgy beszélsz, mintha te sosem éreztél volna semmit anyám iránt. – vetette a szemére a fiú nyersen.

- Szerettem őt. Pont emiatt kellett elviselnem annyi megaláztatást.

- Miért? Anyám talán bűnt követett el?

- Ő volt a legodaadóbb asszony, akit csak ismertem.

- Akkor miért? – kérdezte Weayaya türelmetlenül.

- Az anyád apacs volt.

- Micsoda? – döbbent meg a fiú. – De hát, hogyan?

- Régen történt, még nagyapád idején. Elfoglaltunk egy apacs falut, akkor még nagyon ifjú voltam. A két törzs tagjai együtt éltek, és én beleszerettem egy apacs lányba.

- Anyámba – suttogta Weayaya.

- Így van. Apám rettenetesen haragudott rám, amikor feleségül vettem, száműzni akart, de anyám mellém állt, így végül maradhattunk. Aztán megszülettél, de se apám, se Chu’a nem fogadtak el. Fattyúként tekintettek rád. Kangee sosem bocsátotta meg, hogy a fia apacs asszonyt választott.

- Igen, emlékszem, a nagyapám és a nagybátyám sosem fogadott el.

- Nem viseli el, hogy te nem vagy olyan kegyetlen, mint ő. Ahogy én sem vagyok az.

- Én azt hittem, szégyelled, hogy ilyen fiad van.

- Sosem szégyelltelek. Büszke vagyok rád, mert kiállsz magadért. Azt szégyellem, hogy gyáva voltam, és nem mondtam el az igazságot neked.

- Büszke vagyok rád apám, nincs okod szégyenkezni. – egy pillanatra elgondolkodott. – Akkor ezért lett Chu’a a törzsfőnök?

- Igen.

- Pedig jog szerint neked kellene lenned, hisz te vagy az idősebb.

- A törzs nem fogadott volna el. – elhallgatott, és a tűz felé nézett. – Mit érzel iránta? – kérdezte.

- Nem tudom. A barátjának tart, én is őt.

- De zavar, hogy az a másik körülötte forgolódik.

- Neki csak azért kell, hogy dicsekedhessen vele. – sziszegte.

- És neked miért kell?

- Nem kell – nézett az apjára, aki bólintott, aztán felállt, és visszavitte az üres tányérokat. – Köszönjük a vacsorát, Miss Eastern.

- Nagyon szívesen – mosolygott a lány.

- Nem örülök, hogy ennyi időt töltesz a rézbőrűvel Hope – mondta szárazon a bátyja. – Még elbízza magát. Vagy talán szeretnéd kipróbálni?

- Kelvin! Hogy beszélsz a húgoddal? – dörrent rá az apja.

- Talán beszélhetnél a lányoddal, hogy ne bátorítsa! – félreérthetetlen volt a hangsúly.

Hope nem mert az apjára nézni, inkább összeszedte a többi tányért, és elindult, hogy elmossa őket. Érezte magán az apja kutató pillantását, és tudta, hogy számíthat egy alapos beszélgetésre. Dühös volt Kelvinre, amiért ilyen helyzetbe hozta. Mit számít az neki, hogy jól érzi magát az indiánnal? Hisz csak barátok, és Hope rengeteg dolgot tanult tőle ez alatt a pár nap alatt is. Szeretett tanulni, és megismerkedni új dolgokkal. Mi ebben a rossz? Ráadásul Weayaya ugyanúgy csak barátot lát benne. Semmi jelét nem adta, hogy másképp közeledne hozzá. Talán az egyetlen, ami furcsa volt a lánynak, hogy rengeteg olyan kérdést tett fel, ami az Easternék előtti időre utalt, mintha próbálná előhívni az emlékeit. De ez nem zavarta, ő is szeretett volna emlékezni, és bosszantotta, hogy nem tud.

Miután végzett a mosogatással felállt, ekkor vette észre, hogy Chada ott kuporog mellette.

- Te itt vagy? Nem is láttalak. – lepődött meg.

- Végig itt voltam, kisasszony, de nagyon elmerült a gondolataiban – mosolygott a lány.

- Papa nagyon haragszik? – nézett a szekerek felé.

- Hát… Nem hinném, hogy örül, amiért ennyi időt tölt az indiánnal, de a mamája mondta neki, hogy nem tesznek semmi rosszat, csak beszélgetnek.

- Kelvin és a papa azt szeretnék, ha Watt-el tölteném az időmet.

- Igen – mondta szomorúan Chada.

Hope felkapta a fejét a hangra, és kérdőn nézett a lányra.

- Ne nézzen így, Miss Hope, kérem! Én csak…

- Kedveled őt?

- Miért kell nekem pont egy ilyen férfira szemet vetnem – sóhajtott az indiánlány elkeseredetten. – Ez még annyira sem lehetséges, mint hogy maga és Weayaya… – a szája elé kapta a kezét, és rémülten elhallgatott. – Ne is figyeljen rám! Badarságokat beszélek, csupa butaságot. Kérem, ne áruljon el az apjának, mert elkerget, hogy ilyenekre gondolok.

Hope felnevetett:

- Papa sosem tenne ilyet, hát nem ismered? Kelvin persze más. A szívnek nem lehet parancsolni, de nem szólok a papának. – Magában mosolyogni kezdett, alig indultak el, de máris micsoda titkok őrzője lett, akaratán kívül. – Menjünk vissza, még idegeskedni fognak, hogy sokáig elmaradunk.

Gyorsan visszaértek, és Hope igyekezett minél hamarabb a szekér védelmébe húzódni. Látta, hogy Kelvin és Wyatt sustorogva beszélgetnek, és néha a két indián felé pislognak. A lány követte a pillantásukat, és örült, mert Weayaya szeme arról árulkodott, hogy is észrevette a két másikat. Kissé megnyugodva ült a fekhelyére. Sietve átöltözött, és készült lefeküdni, amikor az anyja belépett.

- Minden rendben, kicsim? – kérdezte.

- Persze, mi baj lenne? – nézett a nőre.

- Csak gondoltam, haragszol a bátyád kirohanása miatt.

- Ő már csak ilyen – mondta halkan Hope, és tudta, hogy most jön a beszélgetés.

- Csak félt téged, ahogy apád is.

- Ugyan mama, nincs rá oka! Weayaya és én csak beszélgetünk, hogy elüssük az időt. És sok érdekes dolgot tudtam meg tőle az életükről. Érdekel, miért baj ez?

- Ők úgy gondolják, hogy túlságosan bátorítod őt.

- Mégis mire, mama? Semmi olyat nem tesz, ami kihívó lenne. Szerintem csak Kelvint zavarja, hogy jól érzem magam.

- Wyatt komolyan érdeklődik irántad. Engedélyt kért apádtól, hogy udvarolhasson neked. De nincs rá lehetősége, mert te állandóan azzal a rézbőrűvel töltöd az idődet.

- Engem nem érdekel Wyatt. Nem akarom, hogy udvaroljon nekem – mondta dacosan Hope. – Holnap meg is mondom neki.

- Tégy, ahogy akarsz, de apád kérte, hogy mondjam meg, holnaptól nem lovagolhatsz. Neked is a szekéren kell utaznod, és főleg nem beszélhetsz az indiánnal.

- Weayaya a neve! És, ha úgy tartja kedvem, beszélgetek vele. Nem tilthatjátok meg! – lehajtotta a fejét, hogy Margaret ne lássa a dühtől kicsorduló könnyeket.

- Ne haragítsd magadra az apádat! Azt kell tenned, amit mond.

- Különben mi lesz? Megver?

- Hope, kérlek!

- Miért nem veszitek észre, hogy felnőttem? Miért nem lehet, hogy azt tegyem, amit szeretnék?

- Mert ő egy indián, te pedig egy fehér kisasszony vagy, akinek ráadásul egy gazdag család fia szeretne udvarolni – mondta emelt hangon a nő. – Az illendőség úgy diktálja, hogy jó gyermekként, kövesd az apád utasításait.

- De ő nem is az apám – suttogta a lány.

- Hope! – kiáltott rá Margaret. – Hogy mondhatsz ilyet?

- Bocsáss meg! – nézett fel, könnyes szemmel. – Nem akartalak megbántani. Csodálatos szüleim vagytok, csak… Miért kell rám erőltetni olyasmit, amit nem szeretnék.

- Apád azt szeretné, ha biztosítva lenne a jövőd. Nem akarja, hogy nélkülöznöd kelljen, és Wyatt remek parti.

- Kérlek, könyörgöm! Engedjétek, hogy én válasszak, ne ti keressetek nekem férjet!

- Beszélek apáddal, de ez nem változtat azon, hogy az indiánnal nem barátkozhatsz. És én arra kérlek, hogy próbálj közeledni Wyatt felé! Ismerd meg, lehet, hogy megváltozik a véleményed róla.

- Mama…

- Csak adj neki esélyt!

- Igen, mama – sóhajtott fel Hope, és eldőlt az ágyon.

Sátrak álltak mindenfelé, gyerekek játszadoztak, és Hope nevetve sétált köztük. Valaki a nevén szólította, mire megfordult, és Weayaya előtt találta magát. A fiú kedvesen mosolygott rá, a kezét nyújtotta, és amikor Hope elfogadta, magához húzta, és megcsókolta…

Zavartan nyitotta ki a szemét. A kora reggeli derengés beszűrődött a ponyva résén át. Sietve kimászott, hogy elmenjen megfürdeni. Chada kinyitotta a szemét:

- Kisasszony, hova megy? A mamája megmondta, hogy…

- Csak a patakhoz megyek mosdani, ha keresnek, ott vagyok.

- Rendben – mondta halkan a lány, és készülődni kezdett.

Hope lefutott a partra, keresett egy helyet, ahonnan már nem láthatták őt, és gyors mozdulatokkal lemosakodott.

Már készült felállni, amikor meglátta a néhány méterre álló alakot. Felnézett rá:

- Már megint leskelődsz utánam? – kérdezte megrovóan, de a szeme mosolygott. Maga elé húzta a törölközőt, miközben figyelte, ahogy Weayaya közelebb lép.

- Nem én tehetek róla, hogy mindig akkor jössz, amikor itt vagyok – vigyorgott a fiú pajkosan.

Leült Hope mellé, és az arcát figyelte, a lány szeme, még fátyolos volt az álmosságtól, de napfény már belecsempészett némi huncut csillogást. Csodálattal nézte, nem tudott betelni vele.

- Az apám nem nézi jó szemmel, hogy barátkozunk – motyogta Hope, és pislogva elfordult.

- Miért? – kérdezte Weayaya, bár tudta a választ.

- Mert te… te… indián vagy – suttogta alig hallhatóan. Lesütötte a szemét.

- És emiatt te szégyenkezel? Ne tedd! – mondta csendesen a harcos.

- De nem tudok nem szégyenkezni miattuk. Ráadásul a papa azt akarja, hogy hagyjam Wyatt-et udvarolni.

- Szóval erről szól. Gondolom, az egész mögött a bátyád áll. Félti a hugicáját, a rézbőrű kutyától – mondta keserűen.

- Ne mondd ezt! – nézett rá Hope. Látta a fiú szomorúságát, és fel akarta vidítani. – Lehet, hogy attól fél, hogy elszökök veled.

Weayaya felkapta a fejét:

- Nem foglak elrabolni.

- Pedig milyen fricska lenne az orra alá. – próbált mosolyogni. – Kíváncsi lennék, mit szólna hozzá? Képzeld csak el az arcát! – felnevetett a gondolatra.

Weayaya hirtelen a lány szájára nyomta az ujját, hogy elhallgattassa:

- Bajba kerülsz, ha megtudják, hogy beszélünk – nézett a szemébe.

Mindketten megdermedtek, a tekintetük összeforrt, és Hope megérezte a fiú remegését.

Weayaya keze reszketni kezdett, ahogy hozzáért. Furcsa bizsergés járta át, még sosem érzett hasonlót. Képtelen volt megszólalni, vagy távolabb húzódni, a kékeszöld szemek rabul ejtették őt. Lassan közelebb hajolt, és nagyon gyengéden megcsókolta a lány ajkát.

Amikor visszahúzódott, Hope csalódottan figyelte, őt is átjárta ugyanaz a bizsergés, és ahogy megérezte a fiú lágy, mégis kemény ajkát, többet akart.

Felemelte a kezét, és a tenyerét Weayaya arcára simította.

5. fejezet

Wyatt mosolyogva figyelte, ahogy a gyeplőt tartja. Már három órája, hogy elindultak, és Hope megkérte a férfit, hogy engedje hajtani a lovakat. Hamar ráérzett, és nem volt szüksége segítségre, de Wyatt kitartóan fogta a kezét. Hope néha megpróbált elhúzódni, de ilyenkor mindig azt a választ kapta, hogy, ha meglódulnak az állatok, képtelen lesz egyedül megfogni őket.

Hope végül ellazította a karját, és hagyta, hogy a férfi irányítson, inkább a tájban gyönyörködött. Ameddig ellátott, mindenütt kövekkel, és apró sziklákkal tarkított síkság terült el, néha látott néhány óriáskaktuszt, és az elmaradhatatlan ördögszekereket. Valahol a távolban látta a fakó láthatár szélén emelkedő kékesszürke hegyvonulatokat. Tudta, hogy megkerülik őket, de még így is beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lenne elveszni a hegyek erdeiben. Senki nem találna rájuk, ha letérnének a kitaposott útról, és elkeverednének a rengetegben. Ez volt a másik rémálma, elveszve rohanni egy erdőben, ahonnan nincs kiút a biztos menedékbe. Mindenütt csak a hatalmas fenyők, tölgyek, és sötét, megint a nyomasztó sötét, ami minden álmában körülvette őt. Egyedül a mostani éjszakán volt világos álma, a nap szikrázóan sütött, és ő boldognak érezte magát. A valóság azonban porrá zúzta mindezt.

Oldalra nézett, és látta, hogy tízméternyire a szekértől ott üget az indián. Tüntetően nem nézett feléjük, és bár tisztában volt vele, hogy nem rá dühös, hanem az apjára, és a bátyjára, rosszul esett neki, hogy még csak felé sem néz.

-… és ha elkészül a birtok, akkor mind boldogok leszünk. Drága Hope, én már annyira várom.

- Tessék? – rázta meg magát a lány. – Ne haragudj, elkalandoztam.

- Csak azt mondtam, hogy megbeszéltem apáddal, és úgy tervezem meg a birtokot, hogy mindannyian kényelmesen elférjünk.

- Miért? Oda akarsz költözni? – kérdezte hidegen a lány.

Wyatt láthatóan megdöbbent, nem ilyen reakcióra számított.

- Talán – hebegte. – Ki tudja, mit hoz a jövő, talán ha jobban megismerjük egymást…

- Talán – hagyta rá a lány, és megtörölte a homlokát.

A nap egyre erősebben ontotta a sugarait, Hope a könnyű lenvászon ruhában is úgy érezte megsül. Hiába fonta két szoros fonatba a haját, az sem segített. Már patakokban folyt a hátán a víz, végül úgy döntött, behúzódik a ponyva alá, az árnyékba.

A szekér két végén felhajtották a súlyos vászonszárnyakat, így a levegő szabadon járt át a belsejében, de kitűnő védelmet nyújtott a forróság ellen. Hope leült a szekér végéhez, ahonnan kiláthatott, de még a jótékony árnyékban volt, és nézte az elsuhanó tájat. Néhány perccel később észrevette, hogy Weayaya lelassít, és a szekér közelébe irányítja a lovát.

A fiú arcára nézett, ő viszonozta a pillantását. Egyikük sem akart elfordulni, nem volt szükség szavakra, mindketten látták a másik szemében, hogy hiányoznak a beszélgetések. Hope szomorkásan elmosolyodott, amit a fiú viszonzott. Legszívesebben felpattant volna, és a szülői tiltás ellenére lóra ült volna, de ekkor Margaret közbeszólt:

- Hope, kicsim, nem láttad a Bibliámat? Oda tettem a fekhelyedhez.

- De igen mama, itt van – válaszolt kelletlenül, vetett még egy búcsúpillantást az indián felé, aztán átnyújtotta a könyvet az anyjának.

- Hope – mondta halkan az asszony. – Miért csinálod ezt?

- Mit, mama?

- Hanyagolod Wyatt-et, és megint azzal az in… fiúval kokettálsz.

- Vele tudok beszélgetni.

- Mielőtt elindultunk, nem okozott gondot, hogy beszélgess Wyatt-el.

- Tudom, de ő csak a munkájáról tud beszélni, meg arról, hogy milyen csodás lesz, ha majd elkészül a birtok, és ő odaköltözik.

- És ebben mi a rossz?

- Ha odaköltözik, az azt jelenti, hogy… Ugye nem ígértetek neki?

Margaret nem válaszolt.

- Megkérte a kezemet, és ti igent mondtatok? A tudtom nélkül? – csattant fel a lány.

- Nem, kicsim. Nyugodj meg! Apád azt mondta neki, hogy csak akkor, ha te is így gondolod, de Wyatt értésére adta, hogy szívesen venné a közeledését az irányodban.

- Mama… – Hope döbbent haraggal nézett rá.

- Rendben, nem szóltam – visszakozott Margaret. – De kérlek, kerüld az in… Weayaya-t! Kelvin nagyon felpiszkálta apádat, ha meglátja, hogy még mindig vele töltöd az idődet, nagyon dühös lesz.

- Talán, ha megpróbálnék beszélni vele… ha megértetném vele, hogy nincs oka aggódni.

- Hope, miért fontos ez neked ennyire? – kérdezte az anyja.

- Csak kedvelem Weayaya-t, és jól érzem magam vele.

Margaret megsimogatta a lány arcát.

- Valóban csak ennyi?

- Igen, végre van egy barátom, akivel sok mindenről tudunk beszélgetni. Tudod, ő nagyon okos.

- Wyatt is az.

- Igen, de másképp. Weayaya annyira együtt él a természettel, egy csomó dolgot tud a növényekről, állatokról, és a természet erőiről. Wyatt pedig… ő olyan… okostojás.

Az asszony felnevetett, és átölelte Hope-ot.

- Értelek. Valaha én is ilyen voltam. Te annyira nyílt vagy mindenkivel, elhiszem, hogy kedveled őt, és bízol benne, de biztos vagy ebben? Én nem attól félek, hogy te követsz el valami olyat, amit megbánhatsz. De lássuk be, ő indián, és annyi rossz dolgot lehet hallani, hogy bántják, és meggyalázzák a fehér lányokat, téged féltelek tőle. Pontosabban mind féltünk.

- Tudom, hogy ő sosem bántana, annál civilizáltabb. És amikor beszélgettünk, azt vettem észre, hogy tisztel. Érzem, hogy nincsenek rossz szándékai.

- Rendben, ha gondolod, segítek. Vacsoránál beszélünk apáddal, Kelvin nélkül, együtt talán meggyőzhetjük, hogy nem kell féltenie téged a fiútól.

- Köszönöm, mama! – mondta hálásan a lány.

Kinézett hátra, Weayaya kissé távolabb követte a szekeret, a tekintete most gondterheltnek tűnt.

Hirtelen a szekér lelassított.

- Mi történt? – néztek előre.

- Az indián azt mondja, hogy a közeli dombon van egy barlang, be kellene húzódnunk a déli nap elől. Nagyon nagy ma a forróság.

Hope felnézett a dombra, és valóban, a csúcs felé félúton meglátta a bemélyedést, ami az árnyékos oldalon volt, így védelmet nyújtott.

Kelvin hátrajött, és benézett:

- Szálljatok le! Gyalog megyünk föl, a szekereket itt hagyjuk a fák mögött. A lovakkal együtt.

- Nem lophatják el őket? – kérdezte Margaret nyugtalanul.

- Ugyan, anyám! – horkant fel a férfi. – Ki járna erre rajtunk kívül? Senki sem ennyire ostoba.

Hope szinte leugrott a kocsiról, annyira örült, hogy kinyújtóztathatja a lábait, rámosolygott Weayaya-ra, aki éppen leszállt a lováról, és egy közeli fához vezette.

Kelvin odalépett a lány mellé, megragadta a karját, és húzni kezdte:

- Megmondtam, hogy kerüld a rézbőrűt!

- Eressz már el! – sziszegte Hope. – Hozzá se szóltam. Mit akarsz még?

- Rá se nézz! A közelébe se menj! – mordult rá a férfi.

Hope megállt, és döbbenten figyelte Kelvin haragtól szikrázó szemeit.

- Te megőrültél! – nyögte.

Elrántotta a karját, és futva indult a barlang felé.

Weayaya, aki közömbösen állt a háttérben, most legszívesebben a férfinak ugrott volna. Kelvin odafordult felé, és úgy tűnt mondani akar valamit, de végül csak nyelt egyet, és a húga után ment.

Mindenki aludt, kivéve a lányt. A fülledt meleg elnyomta őket, de Hope még mindig a reggeli találkozás hatása alatt volt. Felállt, és elindult a lovakhoz, ahol a két indián is pihent. Nem értette, ők miért nem húzódtak a barlang védelmébe, és most nem tudta megállni, beszélni akart a fiúval.

Amikor leért, Weayaya háttal állt neki, és lovát csutakolta néhány száraz fűcsomóval. Most csak az ágyékkötő volt rajta, pont, mint akkor reggel a folyónál. Hope nagyot nyelt, ahogy meglátta. A múltkor annyira megijedt, hogy nem is figyelt fel mindenre. Most látta, hogy a fiúnak milyen széles a válla, és karcsú a dereka, az izmok játéka pedig teljesen elvarázsolta, ahogy csutakolta a lovat, minden mozdulatnál megfeszült, és ellazult. A haja lágyan omlott egészen a csípőjéig, és minden rezdülésnél megcsillant rajta a nap fénye.

Óvatosan közelebb lépett.

- Jobb lenne, ha visszamenne, Miss Hope, mielőtt a bátyja, vagy az apja észreveszi, hogy eltűnt! – mondta halk, kimért hangon a fiú, oda se nézve.

A lány nem tudta, miből jött rá, hogy ő az, de nem hallgatott rá, egészen közel lépett hozzá. Felemelte a kezét, és lágyan végigsimított a selymes, sűrű hajzuhatagon.

Hirtelen mozdult, mire Hope felocsúdott, már szorosan fogta a csuklóját.

- Mit akarsz? – kérdezte hidegen.

- Csak… látni akartalak. – suttogta a lány. – Ne szoríts ennyire, kérlek!

- Ne haragudj! – húzódott vissza a fiú. – Nem kéne itt lenned. Bajba kerülsz, és minket is bajba sodorsz.

- Mindenki alszik. – Hope halkan beszélt, mintha attól félne, hogy innen is meghallhatják. Zavartan lesütötte a szemét.

- Felébredhetnek. – Weayaya hangja ellágyult.

- Igazad van. Visszamegyek – Hope nem mert felnézni, nem akarta, hogy az indián észrevegye a csalódottságát.

Megfordult, és már indult volna, amikor megérezte a karján a gyengéd szorítást.

- Miért jöttél, Hope? – Weayaya bizonytalan volt. Átkozta magát a gyengeségéért, de nem akarta elengedni a közeléből a lányt.

Gyűlölte magát, mert a teste megint elárulta. Alig tudta visszafogni a vágyakozást. Amióta jobban megismerte, egyre jobban vágyott arra, hogy a karjában tartsa őt, bár az esze tudta, mennyire vakmerő, és ostoba még a gondolat is. De nem tudott ellenállni, amikor ennyire közel volt hozzá. Meg kellett érintenie.

- Látni akartalak – suttogta megint a lány, és a harcost melegség hullám járta át.

- Miért? – kérdezte.

- Mert… – Hope végre felé fordult. – Mert nem tudom, mi történt reggel. Szerettem volna megkérdezni.

Belenézett Weayaya szemébe:

- Mi történt köztünk reggel?

- Azt hiszem – lehelte alig hallhatóan. – megcsókoltalak.

- A csók nem ilyen, ilyet az anyámtól kaptam kislány koromban lefekvés előtt. – felelt Hope.

Megrázkódott, furcsa érzés járta át.

- Mi a baj? – nyúlt felé a fiú aggódva.

- Semmi, csak furán érzem magam, mintha…

Weayaya a lány derekára fonta a karját, hogy támaszt nyújtson neki.

- Hope, rosszul vagy?

- Nem, minden rendben – suttogta, de a fiú karjára támaszkodott. Megkapaszkodott az izmos felkarban, és vággyal telve nézett fel.

Egészen közel kerültek egymáshoz, Hope most vette csak észre, mennyire magas az indián. Egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen:

- Miért csókoltál meg? – kérdezte suttogva. A hangja remegett a feszültségtől, ami kettejük közt keletkezett, az érintés nyomán. Lábaiból elszállt az erő, nem mert mozdulni, mert félő volt, hogy összeesik. A harcoshoz akart simulni, hogy széles mellkasán találjon menedéket a tüzes szemek pillantása elől.

- Nem tudom – válaszolt a fiú, és lassan lehajolt. –, de újra akarom.

- Hope? Itt vagy lent? – dörrent rájuk Kelvin hangja a fák mögül.

- Igen – kiáltott vissza a lány rémülten.

Azonnal szétrebbentek, és mire a férfi odaért, Weayaya már megint háttal állt neki, és a lóval foglalkozott.

- Már megint vele vagy? – mordult dühösen Kelvin.

- Nem, csak lejöttem megnézni a lovakat, és ő is itt volt.

- Menj vissza! – szólt rá keményen, és közben nem vette le a szemét a fiúról.

Hope ijedten nézett egyikről a másikra, de nem tehetett semmit, botladozva elindult az ösvényen.

- Fordulj meg! – förmedt a fiúra Kelvin.

Weayaya lassan, hátranézett, de nem fordult a férfi felé, majd unottan újra a lovára figyelt.

- Azt mondtam, fordulj meg!

- Maga nekem nem parancsol! – sziszegte a fiú dühösen.

- Én fizetem meg a munkádat, azt teszed, amit mondok.

- Az apja fizet, nem maga. Menjen vissza, és pihenjen az árnyékban, még hőgutát kap ebben a forróságban!

Kelvin megragadta a fiú karját, és maga felé fordította:

- Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? Azt hiszed, csak mert ti mutatjátok az utat, mindent megengedhetsz magadnak?

- Nem, de azt nem tűrőm, hogy így beszéljen velem! – emelte fel a hangját most már Weayaya is.

- Hát ide figyelj, te rézbőrű fattyú – nem törődött az indián mellkasából felhangzó mordulással. – Egyszer, s mindenkorra jegyezd meg: Ne kerülgesd a húgomat, vagy velem gyűlik meg a bajod!

- Milyen kedves, hogy ennyire aggódik Miss Hope-ért! – mondta ironikusan Weayaya. – Vigyáz az erényeire, hogy amikor majd eladja, ne legyen selejtes az áru. Mindent megtesz, hogy megtartsa az örökséget, igaz?

- Hogy merészelsz… bírálni bármit a családommal kapcsolatban? Ki vagy te? Egy mocskos szolga! Semmi közöd hozzá, hogy mit teszek. A húgomra pedig még csak ne is gondolj!

Az indián eddig tűrt, ellökte magától a dühtől remegő férfit, és a tőre után nyúlt.

- Mi az? – nevetett fel reszketegen Kelvin. – Meg akarsz ölni? Akkor végetek.

Weayaya leeresztette a kezét, de szikrázó szemei elárulták az indulatait.

- Nem fogom megölni. Provokálhat, de ezzel semmit sem ér el. De nem hagyom, hogy olyannal vádoljon, amit nem követtem el.

- Látom, hogy kerülgeted a húgomat. Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, megöllek.

- Nem hinném, hogy a kisasszony a maga védelmére szorul – válaszolt pimaszul.

Kelvin előrelendült, és ágyékon rúgta a felkészületlen fiút. Weayaya nyögve roskadt össze, de meg se nyikkant. A szemei könnybe lábadtak, úgy érezte forró ólommal öntötték le a legnemesebb testrészét, de összeszorította a fogát.

- Ne merészelj a közelébe menni, vagy nem csak megrúgom, hanem megszabadítalak tőle! – sziszegte Kelvin, és faképnél hagyta a sápadt fiút.

Hope a barlang bejáratánál várta őt. Látta Kelvin villogó szemeit, és azonnal elé állt:

- Mit műveltél vele? – szegezte neki a kérdést.

- Semmit, csak figyelmeztettem, hogy tartsa magát távol tőled.

- Ehhez nincs jogod Kelvin! – sziszegte. – Nem szólhatsz bele, hogy mikor kivel beszélek, vagy teszek bármit is.

- De, ha a családom becsülete a tét, akkor igen. Ha összeadod magad egy rézbőrűvel, akkor az egész családra szégyent hozol.

- Nem történt köztünk semmi – hazudta Hope. – Nincs jogod…

Kelvin megragadta, és a sziklafalhoz szorította:

- Wyatt úgy érzi, hogy miatta hanyagolod őt.

- Wyatt-et azért hanyagolom, mert nem akarok tőle semmit.

- És a rézbőrűtől mit akarsz? – préselte még jobban a falhoz, az arca most egészen közel került a lányéhoz, Hope érezte a leheletét.

- Csak barátok vagyunk – lihegte megszeppenve. – Kelvin, mit művelsz?

Legnagyobb megdöbbenésére a férfi most lehajolt, és vadul megcsókolta. Hope hevesen tiltakozott, kezével taszította magától Kelvint, és ahol érte karmolta. A férfi végül zihálva eleresztette, és megtörölte az állát, ahol a lány körme felsértette. Elégedetten vigyorgott.

- Mit… mit művelsz? – zihálta Hope kétségbeesetten.

- Boldog vagyok. – mosolygott. – Ez azt jeleneti, hogy nem gondolsz másra. Ha Wyatt sem kell, akkor…

- Kelvin… a bátyám vagy! – kiáltott fel megrökönyödve a lány.

- Nem Hope! Mi nem vagyunk testvérek, akár még feleségül is vehetlek. Gondolj csak bele, együtt örökölnénk mindent, a miénk lenne a birtok, és…

- Te beteg vagy! – nyögte Hope. Először végigsöpört rajta a harag, de aztán eszébe jutott a megoldás – Ha csak egy szóval is ártani próbálsz nekem, vagy Weayaya-nak, elmondom a papának, mit tettél. Azt hiszem, nem szeretnél szembenézni a haragjával, ha ezt megtudja.

- Hope, hát nem érted? Én szeretlek, nem, mint a húgomat, hanem, mint nőt! Nálad csodásabb teremtéssel még nem találkoztam.

- Fejezd be! – sziszegte a lány. – Csak azért mondod ezt, mert Susannah-t ott kellett hagynod. Te nem szeretsz engem, csak félted az örökségedet. Eressz, vagy elmondom a papának! Hibát követtél el, hatalmas hibát. Többé ne próbáld keresztezni az utamat!

Ellökte magától a férfit, és elindult a barlang bejárata felé.

- Még nincs vége Hope! Ne hidd, hogy feladom!

- Oh, dehogy nincs vége Kelvin! – mondta ridegen a lány.

Feldúltan ült le az árnyékban, és azon gondolkodott, mi lenne a helyes. Ha beárulja az apjának Kelvint, azzal minden megoldódna, de valóban ennyire gyerek lenne még? Nem. Ezt a papa tudta nélkül kell elsimítania. Felemelte a fejét, figyelte, ahogy Kelvin is besétál, és még mindig nem törölte le az elégedett vigyort az arcáról. Vajon miben mesterkedhet? Hope tudta, hogy mostantól résen kell lennie, ha nem akar újabb meglepetéseket.

Weayaya dühösen ment vissza az apja mellé. Az ágyéka még mindig sajgott, és tudta, hogy a lovaglás a nap hátralévő részében elviselhetetlen lesz, de hallgatott. Nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen róla. Ha már volt annyira óvatlan, hogy hagyja megtörténni, legalább minél kevesebben tudják.

- Mi van veled, fiam? – kérdezte az apja, ő persze azonnal észrevette, hogy történt valami.

- Semmi különös – sziszegte a fiú. – Volt egy kis szóváltásom Kelvin Eastern-el.

- Mit akart?

- Hogy hagyjam békén a húgát.

- Figyelmeztettelek.

- Igen, tudom. – mondta ingerülten Weayaya, és eldőlt az árnyékban.

- Mit akarsz a lánytól?

- Most megint erről akarsz beszélni? Már elmondtam.

- De hazudtál.

- Nem hazudtam.

- Önmagadnak is hazudsz. Akarod a lányt.

- Lehet, de nem lesz az enyém.

Sahale felsóhajtott, és elhallgatott. Nézte a fiát, és arra gondolt, milyen célja lehet a Nagy Szellemnek, hogy a fia útjába egy fehér nőt sodort. Eleget élt már ahhoz, hogy tudja, semmi sem történik véletlenül. Tudta, hogy Weayaya remek harcos, még akkor is, ha közel sem olyan kegyetlen, mint a törzs többi férfija, tisztában volt vele, hogy a fia sosem tett olyan dolgokat, amit a többiek lelkifurdalás nélkül megtettek. Természetesen tudta, hogy gyakran látogatta a szajhák sátrát, de soha nem szerzett meg nőt erőszakkal. A törzsben pedig egyik fiatal lány sem keltette fel az érdeklődését. Sahale mindig attól félt, hogy Weayaya sosem talál megfelelő asszonyt magának, de most úgy tűnik megtalálta. A bökkenő csak annyi volt, hogy a lány fehér, ráadásul a családjának célja van vele. A fiának csak az a lehetősége maradt, ha elrabolja, de ő kijelentette, hogy nem teszi meg.

Ránézett nyugtalanul alvó fiára, és szánalom töltötte el a lelkét. Weayaya ereiben az anyja apacs vére csörgedezik. A kiowák közt el fog sorvadni.

6. fejezet

Mosolyogva lovagoltak egymás mellett, egyikük sem értette még a köztük kialakult vonzódás okát, de sejtették.

- Apád nem lesz dühös? – kérdezte Weayaya.

- Mama beszélt vele, amikor felébredtünk, és meggyőzte, hogy nincs oka féltenie tőled. – nevetett a lány. – Talán csak Wyatt hőbörög, mert hanyagolom, de mama végre megértette, hogy engem nem érdekel. Kelvin pedig többé nem akadékoskodik.

A fiú önkéntelenül fészkelődni kezdett a nyeregben, még mindig érzékeny volt az ágyéka, de szerencsére közel sem kínozta őt úgy, mint várta.

- Mi történt köztetek? – kérdezte Hope. – Látom, hogy dühös vagy rá.

- Az nem kifejezés – sziszegte Weayaya, de gyorsan mosolyogni kezdett.

- Mit csinált?

- Nem érdekes. De ajánlom neki, hogy ne kerüljön az utamba, mert nem állok jót magamért.

Hope sejtette, hogy valami nagyon nincs rendben a két férfi közt, de nem akart kíváncsiskodni. Inkább elfordult, és a hegyeket kezdte figyelni, amik most már vészes közelségbe kerültek.

Weayaya figyelte Hope arcát. A kedves, gyermeki vonások, még mindig láthatóak voltak, de már átsejlett rajtuk az érett nő szépsége. Pisze orra pimaszul meredt előre, lágy telt ajkai mintha csókra szomjaztak volna, málnapirosan hívogatták a fiút, hogy kóstolja meg. Ragyogó kékeszöld szeme a hegyvonulatot figyelte, és a harcos furcsa fényt látott bennük.

- Jól vagy? – kérdezte, mert látta, hogy dühös fintor torzítja el gyönyörű vonásait.

- Persze, csak Kelvin… ki tudnám tekerni a nyakát.

- Ezek szerint nem csak engem talált meg – benne is újraéledt a harag. – Csak mondd meg, mit tegyek! Most bármit megtennék. Talán jobb is, ha nincs a közelemben.

- Igen, amit most én szeretnék tenni vele, azért akasztás jár. – felelt a lány, és közben nem vette le a tekintetét a magas hegyekről. – Ugye nem kelünk át rajtuk? – kérdezte aggódva.

- Nem, a szekerekkel nem tudunk átkelni, de úgy egynapi járásra van egy szurdok. Apám azt mondta, ott lerövidíthetjük az utat.

- Lerövidíteni – borzongott meg a lány. – Én inkább kerülnék.

Weayaya ránézett, és a félelem mellett valami mást is látott benne, amitől mosolyognia kellett, de inkább nem szólt.

Amikor este tábort vertek, a lány messze elkerülte a bátyját, a vacsorát is Chada adta oda neki.

Weayaya a lovakat látta el, és merengve nézett kelet felé, amikor megdermedt a döbbenettől.

- Igen, már én is észrevettem – lépett mellé az apja. – Tegnap is láttam a füstöt, de távolabb voltak.

- Ezek szerint tudnak rólunk – mondta a fiú elhűlve.

- Igen, sejtettem, hogy nem lesz könnyű megszabadulni tőlük, de arra nem gondoltam, hogy ilyen könnyen a nyomunkra bukkannak.

- Nem lehetnek túl messze – nézte Weayaya a füstoszlopot.

- Résen kell lennünk. Csak néhány órányira vannak.

- Talán beszélhetnénk Mr. Eastern-el, hogy ma éjjel menjünk tovább – nézett a fiú az apjára.

- Szóltam neki, de abban igaza van, hogy a szekerekkel veszélyes éjszaka haladnunk. Ha letérünk az útról, azzal időt veszítünk, és ráadásul könnyebb célpontot nyújtunk nekik.

- Ez igaz – bólintott. – Szóljak nekik, hogy figyeljenek?

- Mire kellene figyelnünk? – kérdezte Hope, aki ekkor ért oda a vacsorával.

Mindkét férfi meglepődött, de Sahale tért észhez előbb.

- Itt a hegyek lábánál lehetnek farkasok, jó, ha vigyáznak kisasszony. Ne kószáljon el egyedül.

- Értem, köszönöm a figyelmeztetést. Majd vigyázok – mosolygott kedvesen, és máris visszament a tűz mellé.

- Miért nem mondtad el neki az igazat, apám?

- Nem kell, hogy megijedjen. De tartsd rajta a szemed! Szeret külön utakon járni, és a bátyjában, meg abban a pojácában nem bízom. Az egyik nem tudja, a másik pedig nem feltétlenül akarja megvédeni őt.

- Úgy lesz! Kérés nélkül is így tennék.

- Tudom, fiam. – vállon veregette Weayaya-t, és hozzálátott a raguhoz.

Chaves türelmetlenül rúgott bele Csendes Vízbe.

- Hé, ébresztő! Keltsd fel a többieket is! Itt az idő, indulunk!

A pawney indián magában szitkozódva felkelt, és odalépett a többiekhez. Felkeltette őket, és néhány percen belül útra készen várták a főnök utasításait.

- Csendes Víz, a te feladatod a lány. Vidd két emberedet, és hozzátok el! Mi pedig a kiowákat kapjuk el. Csendben kell dolgoznunk, a többiek nem ébredhetnek fel. A lányt épségben akarom, nem bánthatjátok, ő az enyém.

- Az indiánokkal mi legyen? – kérdezte Hunter.

- Megöljük őket. – mondta egyszerűen Chaves. – Senki nem lophat tőlem büntetlenül.

- Arról volt szó, hogy Easternéket kiraboljuk. – folytatta Hunter.

- Meggondoltam magam. Gondolj bele, mennyi váltságdíjat kapunk majd a lányért.

- Te vagy a főnök.

Chaves Hunter mellé lépett, átölelte a vállát, és félrehúzta.

- Ha pénzt kapunk, abból veszünk néhány üveg whisky-t, és azzal kifizetjük a rézbőrűeket. – súgta neki. – A többin pedig osztozunk, ha a holmijukat vesszük el, abból ők is részesedést akarnak.

- Igazad van, főnök.

Chaves bólintott, aztán vigyorogva az indiánokra nézett.

- Induljunk!

Hope szokásához híven hajnalban ébredt, csendesen lemászott a szekérről, és szembe találta magát Weayaya-val.

- Jó reggelt! Már ébren vagy? – kérdezte.

- Jó reggelt! – nézett rá kedvesen a fiú. – Igen, jobb, ha figyelünk, apám és én nem akartuk, hogy éjszaka meglepjenek minket.

- Kik? A farkasok? – nézett gyanakodva Hope.

A harcos halkan átkozódott. Már másodszor szólta el magát, de amikor meglátta a lányt, képtelen volt hazudni neki. Pedig ha nem akarja halálra rémíteni, akkor ezt kell tennie.

- A farkasok falkában támadnak, és…

- Fiam! – hallották meg a fojtott hangot a szekér másik oldaláról. Mindketten odaszaladtak. – Itt vannak a közelben, vigyázzatok!

- Szerettem volna elmenni a forráshoz mosakodni.

- Elkísérlek – mondta azonnal Weayaya.

- Komolyan beszélsz? Mégis hogy gondolod?

- Hope, talán jobb lenne, ha ezzel a mosdással várnál…

- Mocskos vagyok, izzadt, nem tudom elviselni magam.

- Akkor elkísérlek.

- De előtted nem vetkőzhetek le! – akadékoskodott a lány. – És a papa is őrjöngeni fog, ha megtudja. Azt fogja hinni, hogy becsaptuk.

- Akkor nem mehetsz.

- A mama elkísér.

- Nem! – a fiú hangja most már türelmetlen, és dühös volt. Az apjára nézett, de ő megrázta a fejét.

- De igen! Elmegyek, te pedig itt maradsz!

Megfordult, és elsietett.

- El kell mondanom neki apám. Nem hazudhatok, ha nem bízik bennem, nem tudom megvédeni.

Ekkor hallották meg az ág roppanását. Sahale nyugtalanul körbenézett, majd az inge alá nyúlt. Előhúzott egy bőrszíjon lógó tasakot, levette, és a fiának adta.

- Tedd el! – suttogta. – Vigyázz rá, ha velem történik valami, a te feladatod, hogy visszavidd a faluba! Nem kerülhet a kezükbe az amulett. Most menj a lány után, ne foglalkozz azzal, hogy mit mondott! Vigyázz rá! Ha a kezükbe kerül, rosszabb vár rá a halálnál. Vidd fel a hegyek közé! Azt kell, higgyék, hogy meghaltatok odafent. Semmilyen körülmények közt ne gyertek vissza, menjetek a faluba, ha kell, erőszakkal is vidd magaddal! Én ezt elrendezem, megpróbálom megvédeni a családját, és megyünk utánatok. Menj!

Weayaya egy pillanatra az apja szemébe nézett, szó nélkül bólintott, megfogta a lovát, és eltűnt a fák közt, Hope után.

Alig maradt egyedül, amikor Chaves, és Hunter kirontottak a fák közül, és rávetették magukat. Sahale felkészülten várta őket. Hangtalanul védekezett, de nem számított a két indiánra, akik hátulról lefogták. Chaves rögtön a tasakot kereste:

- Hol van? – hörögte, de Sahale csak nézte őt. – Válaszolj!

- Sosem találod meg. A Szellemek segítettek, és a kő visszatér a helyére. Semmit sem tehetsz ellene.

Chaves dühében állon vágta az indiánt, hátralépett, a másik három férfi pedig nekiesett, addig ütötték, amíg elvesztette az eszméletét, akkor felnéztek, és látták, hogy a másik két pawney üres kézzel tér vissza a szekerektől.

- Hol a lány?

- Nincs itt, főnök. – mondta az egyik.

- Ahogy a kiowa fia sem. Talán együtt vannak, és enyelegnek – szólalt meg Csendes Víz.

Chaves dühében felüvöltött, és arcul csapta.

- Fogjátok el a többieket! Ti ketten, indulás! Hozzátok vissza a lányt!

- Mi legyen a kiowával!

- Nekem csak a kő kell, ami nála van, és a lány, de ő épségben. A kiowa nem érdekel.

A két indián elindult, a többiek pedig az ébredező családhoz mentek, és vigyorogva, fegyverrel a kezükben figyelték, ahogy álmosan meredtek rájuk.

Hope levette a ruháját, és maga mellé dobta, az alsónadrág, és a selyemblúz volt csak rajta, amikor Weayaya utolérte.

- Menj innen! – kiáltott rá a lány, de a fiú befogta a száját.

- Hope! Kérlek, hallgass meg! Nem maradhatsz egyedül! Nem farkasoktól kell tartani. Most nincs időm elmagyarázni, de veszélyben vagytok… miattunk. Szeretnélek megvédeni, kérlek, engedd! Eszemben sincs meglesni téged – de közben nyelnie kellett, mert ahogy belenézett a ragyogó szemekbe, úgy érezte elolvad. Lágyan végigsimított Hope arcán. – Kérlek! – suttogta.

A lány már tiltakozni akart, de Weayaya felemelte a ruhát, és felé nyújtotta.

- Elmondom később, de most mennünk kell!

Ekkor a két pawney előrontott a fák közül. A harcos védelmező mozdulattal maga mögé tolta a lányt, és tőrt rántott. Szeme könyörtelenül cikázott a két másik közt. Másodpercekig csak nézték egymást, aztán az egyik pawney támadott, vadul üvöltve Weayaya felé vetette magát. A fiú azonnal védekezni kezdett, nem tudott mit tenni, amikor a másik férfi Hope felé indult. A lány rémülten futni kezdett a fák közé, de az indián hamar beérte, és a földre teperte. Hadakozni kezdtek, és Hope azonnal észrevette, hogy a férfi nem akarja bántani, csak lefogni őt. Ezt kihasználva, tapogatózni kezdett, és a kezébe akadt egy faág. Lecsapott vele, az indián pedig eszméletlenül rogyott le rá. Hope nehézkesen lefordította magáról, ekkor ért oda Weayaya, aki időközben végzett az ellenfelével.

- Gyere! – zihálta, és megragadta a lány kezét. – El kell tűnnünk innen, azonnal!

Maga után húzta Hope-ot, és amikor a lóhoz értek, megfordult:

- Szállj fel! – mondta feszülten.

A lány meglátta a holttestet, és dermedten állt.

- Hope! Mennünk kell!

- Hova akarsz vinni? – nézett rá kábán.

- Fel a hegyekbe. Az erdőben elrejtőzhetünk. – Válaszolt türelmetlenül.

- Nem. Visszamegyek, papáék…

- Értük most nem tehetsz semmit, csak téged is elfognak. Hope, bízz bennem, kérlek!

A lány megrázta a fejét, és már indult volna, amikor meglátta a mozgást.

- Vigyázz! – sikoltott fel, de elkésett.

A pawney időközben magához tért, és most hátulról támadott. Hope rémülten lökte arrébb Weayaya-t, és közben kihúzta a tőrt a fiú övéből. Döfött, és a döbbent férfi nyögve rogyott össze.

A lány térdre esett, és reszketni kezdett. Nézte a növekvő vértócsát, és csak halványan érzékelte, hogy karok ragadják meg. Weayaya a lóhoz vezette a letargikus állapotban lévő lányt, nem szólt, csak megragadta a derekát, és lendületes mozdulattal felültette az állat hátára. Hope ösztönösen mozdult, hogy a lába ne akadjon be, de látszott, hogy nincs magánál. A fiú mögé lendült, és azonnal a meredek hegyoldal felé irányította a lovat.

Fél óra elteltével, Hope kezdett magához térni:

- Hova megyünk? – kérdezte kásás hangon.

- Átkelünk a hegyen. – felelt egyszerűen a fiú. – Jobban vagy?

- Mi? Nem, vigyél vissza! – kiáltott fel Hope.

- Nem!

A lány megragadta a gyeplőt, és megrántotta, a ló hirtelen megállt.

- Vigyél vissza! – ismételte.

- Hope! Nem vihetlek vissza. Megölnének minket.

- Miattatok, igaz? – sziszegte.

- Igen – suttogta Weayaya.

- Addig nem mozdulok, amíg el nem mondod, mi az oka! Hogy miért kellett gyilkolnom?

Weayaya megszorította a derekát:

- Ha nem teszed meg, most mi lennénk halottak. Csak védekeztél.

- Mondd el, mi ez az egész! – mondta követelő hangon.

- Van nálunk valami, ami kell Chavesnek.

- Akkor adjátok oda neki, és mindenki jól jár…

- Tévedsz, Hope! Ha odaadjuk, akkor biztosan megölnek. Addig vagyunk biztonságban, amíg nem szerzik meg.

- De mi az? – nézett rá kétkedve Hope.

- Egy amulett. Emlékszel? Mondtam neked, hogy az a medál a nyakadban az apacsok szent kövéből készült.

- Igen.

- Ez az amulett a kiowák szent köve, és nagyon sokat jelent a törzsünknek. Chaves elrabolta. Apám és én visszaszereztük, és most vinnénk haza. Nem gondoltuk, hogy ránk akadnak. Nem akartunk bajba sodorni titeket.

- De megtörtént, és ez a Chaves most meg fogja ölni a családomat. Vigyél vissza! Adjuk oda neki a követ, és akkor elengedi őket.

- Hope, értsd meg! A családod addig van biztonságban, amíg nálam van a kő. Már mondtam, abban a pillanatban megölik őket, amint visszaadom. Az egyetlen lehetőségünk, ha visszavisszük a falumba, ahol meg tudjuk védeni. Oda kell csalogatnunk Chavest, és a bandáját.

- Akkor most mi leszünk a csali?

- Igen.

- De a szüleim…

- Chavesnek nem érdeke, hogy bántsa őket, és az apám megpróbálja megvédeni őket. Kérlek Hope, bízz bennem! Csak így van esélyünk, arra, hogy mind élve megússzuk. Átkelünk a hegyeken, elviszlek a falumba, apám utánunk hozza Chavest, ott titeket, és a követ is meg tudunk védeni.

- És mi lesz, ha a főnökötök nem így gondolja, ha majd azt akarja, hogy megöljetek minket?

- A főnök a nagybátyám. Ha elmondjuk neki, hogy a segítségünkre voltatok, nem akar majd bántani.

Ebben ugyan nem volt biztos, de mindent megragadott, hogy meggyőzze a lányt. Nem vihette vissza, az egyenlő lett volna a halálukkal.

- Biztos vagy benne, hogy a szüleimnek nem esik baja? – kérdezte halkan Hope.

Weayaya sóhajtott:

- Nem. – mondta ki az igazat. – De ez a legjobb esélyük. Hidd el, ha tudnám, hogy nem eshet bajuk… bajod, akkor visszavinnélek.

- És muszáj átkelnünk a hegyeken? – nézett fel beletörődve Hope.

- Ide nem jönnek utánunk, veszélyesnek tartják. Kerülni fognak.

- Igazuk van, ez tényleg veszélyes.

- Hope, én át tudlak vinni. Ismerem a környéket. Bízz bennem! – ismételte a fiú.

Hope ösztönösen közelebb húzódott hozzá, Weayaya megrándult. A lány ekkor vette észre a csúnya vágást a karján, a fiú jobb karjával tartotta eddig a hátát, és nem adta jelét annak, hogy megsérült, de most önkéntelenül mozdult meg.

- Istenem! – nyögött fel Hope. – Miért nem szóltál? Szálljunk le, ezt be kell kötözni!

- Ráér. Mennünk kell, minél messzebb akarok jutni.

- De vérzel, és elfertőződhet. Mélynek látszik.

- Nem érdekes, ráér később.

- De így nyomot hagyunk – mondta hirtelen a lány, és látta, hogy ezzel megfogta a fiút.

Kelletlenül leszállt, és lesegítette Hope-ot. Elővett néhány gyógynövényt a derekára kötött zacskóból, a szájába vette, és rágni kezdte.

- Az micsoda? – kérdezte Hope.

- Csillapítja a vérzést, és összehúzza a sebet – felelt Weayaya, közben megnézte a levelet, és amikor látta, hogy kellően megpuhult, a sebre akarta tenni.

A lány egészen közel állt hozzá, az indián érezte az illatát, és egészen beleszédült. Vagy talán csak sok vért vesztett? Most látta csak, mennyire vérzett a karja.

Megtántorodott, a lány ösztönösen a dereka kör fonta a karját, és segített leülni neki.

- Várj! – mondta Hope, és odalépett a lóhoz, és levette a vízzel teli tömlőt a nyereg mögül.

Leszakított egy darabot az alsónadrágjából, benedvesítette, és lemosta a fiú karját. Weayaya ráhelyezte a gyógynövényt. Hope egy újabb darabot hasított le a nadrágból, és szorosan bekötözte a fiú karját, aki hálásan nézett rá.

- Pihenjünk egy kicsit – suttogta a lány, ahogy a szemébe nézett.

- Nem állhatunk meg, Hope – motyogta bágyadtan a fiú.

- Ha elájulsz, akkor jobb lesz? Csak pár perc, amíg összeszeded magad. Tudom, hogy neked nem kell több. Igyál! – nyomta Weayaya orra elé a tömlőt.

A fiú mosolyogni kezdett.

- Köszönöm.

Tíz perc pihenő után felállt, és a kezét nyújtotta:

- Induljunk!

Hope követte, és végre megjelent egy halvány mosoly az arcán.

- Gyere, ne húzzuk tovább az időt! – mondta a lánynak.

- Azt mondtad, erre nem jönnek utánunk.

- Igen, de nem lehetünk elég óvatosak.

- Weayaya? Ugye most nem hazudsz?

- Hope, én sosem akartam hazudni neked, és nem is tudnék.

- Azért csak sikerült.

- Kérlek, annyira bánt…

- Sss, muszáj bíznom benned. Menjünk!

Weayaya mellé lépett, és átölelte:

- Nem hagyom, hogy bajod essen. Vigyázok rád, esküszöm. Biztonságban vagy mellettem.

Hope viszonozta az ölelést, az arcát a fiú mellkasához simította, és eleredtek a könnyei.

Bár tudta, hogy menniük kéne, Weayaya képtelen volt mozdulni, csak ölelte a zokogó lányt, és megnyugtatóan simogatta a hátát.

- Esküszöm, vigyázok rád, Kedves! Ne sírj, megvédelek mindenkitől!

7. fejezet

Hope megborzongott, kinyitotta a szemét, és pislogva nézett körül. Az erdő sötéten vette körül őket. Weayaya hátrébb húzódott, és a lányt most átjárta a hűs esti szellő.

- Felébredtél? – kérdezte kedvesen a fiú.

- Hol vagyunk? – nézett körül a lány, és ösztönösen közelebb húzódott a harcos mellkasához, hogy testének melege óvja őt.

- Egy tisztáson. Elég messzire jutottunk, itt nyugodtan lepihenhetünk éjszakára.

Lecsúsztatta a lányt, aztán ő is követte. A lovat egy közeli fához kötötte, és tűzifát keresett, hogy meggyújtsa. Hope azonnal segített neki, és hamarosan a meghitt tábortűz mellé kuporodhatott.

- Elmegyek, kerítek vacsorának valót – mondta Weayaya.

- Ne hagyj egyedül, kérlek! – nyúlt utána rémülten Hope.

- Nem lesz semmi baj. Mielőtt megálltunk, alaposan körülnéztem, senki sincs a közelünkben. Nem kell félned.

A lány remegő kézzel ragadta meg a fiú karját, a szeme könnyben úszott. Weayaya leguggolt elé:

- Kicsi Hope! Muszáj valami élelmet szereznem. Itt biztonságban vagy, olyan helyet választottam, ahol akkor sem találnak ránk, ha követnek. De senki sem követ, egész úton figyeltem. Nyugodj meg! Sietek, és utána nem hagylak magadra.

Lefejtette magáról a lány görcsös ujjait, felállt, levette a nyereg mögül a durva szövésű takarót, és Hope hátára terítette.

- Sietek vissza – megsimogatta a lány arcát, és futva eltűnt.

Hope remegve nézett körbe, a tűz fénykörén túl még sűrűbbnek látszott a sötétség, és az éjszaka hangjai sokkal hangosabban jutottak el hozzá. Rémülten kapta fel a fejét minden bagolyhuhogásra, és állati hangra. Amikor szél meglengette a fenyők ágait, és a tobozok összeverődtek, szinte felugrott ijedtében. A könnyei megállíthatatlanuk potyogtak, és a fogai hangosan koccantak össze.

Sosem hitte, hogy egyszer még fog ennyire félni, de ahogy itt ült, rájött, hogy nem ez az első alkalom. Valamikor régen, a régi élete végén, félt már ennyire. Amikor üldözték, azok az alakok a rémálmaiból. Furcsa villanások jelentek meg előtte, futott az erdőben, kicsi volt még, és a bokrok elrejtették, de egy idő után rátaláltak… mert sírt. Nagyon félt akkor, azt hitte, megölik, azért, amit tett. De mit tett? Nem emlékezett rá, csak arra, hogy a szörnyeteg nagyon… őrülten dühös volt rá. Az emberei alig tudták lefogni őt.

Hope beleremegett az emlékbe, olyan hirtelen tört rá a semmiből, hogy szinte letaglózta. Újult erővel tört rá a zokogás, de igyekezett visszafojtani, nehogy megint rátaláljanak azok a rémes alakok.

Mikor ment el Weayaya? Már nagyon régen. Csak nem történt vele valami? A lányban újra feltört a rémület. Már minden porcikájában reszketett, amikor meghallotta a lépteket. Hangosan felsikoltott.

Weayaya azonnal mellé ugrott:

- Csak én vagyok, nyugodj meg! – ledobta a tűz mellé a megtermett bak nyúl tetemét. – Nyugodj meg!

Átölelte a lányt. Percekig ringatta, amíg Hope megnyugodott, akkor elengedte, és a nyúlnak szentelte a figyelmét. Elővette a tőrét, és nyúzni kezdte a tetemet, de közben átkozta magát, miért nem gondolt rá, hogy a lány ennyire meg van rémülve, teljesen kiborult, ő pedig nem figyelt eléggé.

- Segíthetek? – kérdezte Hope.

- Tudod, hogy kell? – nézett rá a fiú meglepve.

- Nem, de ha megmutatod, biztos elboldogulok vele, és legalább eltereli a figyelmemet.

- Rendben – mosolygott az indián.

Átadta a tőrt, és irányítani kezdte a lányt. Néhány perc múlva Hope ügyes mozdulatokkal megszabadította a nyulat a bőrétől, kibelezte, és felhúzta a nyársra.

Ahogy Weayaya a tűz fölé helyezte, a lánynak ismét furcsa érzése támadt, megrándult, és kábán nézett maga elé:

- Hope, jól vagy?

- I-igen – hebegte. – Csak olyan furán érzem magam, mintha nem először csináltam volna ilyet.

- Figyeltelek – mosolygott rá a fiú. – Nagyon ügyes voltál, engem is meglepett, de úgy csináltad, mint egy indián asszony, bár nem tudom, hogy lehet-e máshogy is nyúzni a nyulat.

- Nem tudom. De most olyan furcsa érzések vannak bennem… villanások… mintha emlékek törnének elő. Mintha kiszakadtam volna egy burokból, ami eddig védett a… a múltamtól. És ez félelemmel tölt el.

- Nincs rá okod, ez csak azt jelenti, hogy talán visszatérnek az emlékeid. Lehet, hogy az a sok dolog, ami történt veled, végre utat nyitott. Gondolj bele! Legalább megtudod, honnan jöttél. Megtudod, kik voltak a szüleid, ez jó.

- Nem tudom, hogy akarom-e ezt. Easternék jó szüleim voltak, és most is azok, ki tudja, mi derül ki a múltamból. Az előbb, amikor nem voltál itt, volt egy ilyen villanás, és tudom, hogy ott menekülnöm kellett, mert valami nagyon rosszat tettem. Lehet, hogy a múltam csak szenvedést hoz rám.

- Ezt nem hiszem. Gyerek voltál, amikor Easternékhez kerültél. Most is jó vagy, gyerekként sem lehettél rossz. Nem tehettél semmi olyat, ami rossz – megint megsimogatta az arcát. – Te annyira jó vagy.

Hope megfogta a kezét, és hálásan nézett a fiú szemébe:

- Köszönöm – suttogta. – Kedves, hogy ezt mondod, de a félelem bennem van. Az a villanás nagyon rémisztő volt.

- Gyere ide! – tárta szét a karját Weayaya.

Hope befészkelte magát a harcos mellkasához.

- Hope, itt vagyok veled. Mondd el, az segít, és én végig itt leszek!

- Abban a villanásban egy erdőben üldöztek, és tudom, hogy tettem valami rosszat, mert aki üldözött, az nagyon haragudott rám, de nem tudom, miért, és azt sem, hogy ki volt. Csak az villant be, hogy rettenetesen féltem. – miközben beszélt, egészen szorosan a fiúhoz bújt, karját a dereka köré fonta, és az arcát a mellkasához simította.

Weayaya viszonozta az ölelést, beleszagolt a hajába, és megremegett. Annyira jó érzés volt a közelében tudni a lányt.

- Ez nem jelenti azt, hogy rossz dolgot követtél el. Lehet, hogy pont ők tettek rosszat veled.

- Remélem, igazad van – suttogta Hope. – Annyira rémisztő ez az egész, lehet, hogy csak azért van, mert annyi minden történt. Néhány héttel ezelőtt még boldog voltam. Éldegéltem a gyönyörű házunkban, minden békés volt, és a legnagyobb gondom az volt, hogy mit vegyek fel a születésnapi partimra. Most pedig itt vagyok a hegyek közt, egy erdőben bujkálva, minden bizonytalan, lehet, hogy tévedtél, és Chaves megölte a szüleimet, és… és ráadásul megöltem egy embert. – elcsuklott a hangja.

- Édesem, tudom, hogy mennyire megvisel, amin keresztül mentél, de ez normális. És egy dolgot ne felejts el, ha nem teszed meg, ő nem habozott volna, hogy megöljön minket. Mindkettőnket megmentettél. Neked köszönhetem az életemet.

Hope könnyektől csillogó szemmel nézett fel, nem szólt, csak elmerült a fekete szemek vigasztalásában. Felemelte az egyik kezét, megsimogatta a fiú arcát, és felnyújtózott. Weayaya gyengéd csókot lehelt az ajkára, aztán a tűz felé nézett:

- Kész a hús – mondta gyorsan.

Elengedte a lányt, levette a nyulat a tűzről, és a tőrével szétosztotta. Csendesen ettek, de közben lopva egymás felé néztek. Mindketten érezték, hogy ez a nyugalom kettejük közt sokkal meghittebb, mint gondolták, de egyikük sem mert megszólalni.

Vacsora után Hope felállt, egy kis vízzel megmosta a kezét, aztán a tisztás szélhez sétált. Benézett a sötét erdőbe, és megremegett. Hátborzongató volt a sötét, és a fura hangok sem nyugtatták meg különösebben.

Weayaya mögé állt, és lágyan átölelte a derekát. Hope összerezzent:

- Mit akarsz? – kérdezte ijedten.

- Csak nem akarom, hogy félj – suttogta. Az állát a lány vállára ejtette. – Nincs itt semmi, amitől félned kellene.

- Weayaya, mit akarsz? – kérdezte újra a lány.

- Nézd a holdat! Gyönyörű, nem igaz?

Hope egyre jobban zavarba jött, megfordult, és a fiú szemébe nézett.

- Én most nem tudok erre gondolni. – nyögte, és elhúzódott. – Félek, hogy a szüleim már nem élnek, és hogy utánunk jönnek, és… – elhúzódott a harcostól, és fázósan dörzsölte a karját.

- Én hiszem, hogy jól vannak. Chaves egy vadállat, de okos, tudja, hogy a hegyekben esélye sincs megtalálni minket. Nem fogja bántani őket. Tudom, ez keményen hangzik, de ők a biztosítékai.

- Ezt honnan tudod?

- Amikor ellopta az amulettet, sok mindent megtudtam róla. Szeret biztosra menni, és nem szalaszt el egy olyan lehetőséget, hogy túszként használja őket. Hidd el, a szüleid élnek, és találkozol még velük.

- Odaadod neki a követ, ha ezt kéri az életükért?

Weayaya kinyúlt, és visszahúzta magához a lányt.

- Szívesen mondanám, hogy igen, de megígértem, hogy nem hazudok neked. Nem tudom, mit fogok tenni.

- Nem mondom, hogy ez jól esett, de köszönöm, hogy őszinte vagy. – megint megborzongott.

- Fázol? Ez a vékony ing nem lehet túl meleg.

- Kicsit fázom, de kibírom – suttogta Hope, és elfordította a fejét. Nem mert a fiú szemébe nézni.

Weayaya megfogta a kezét, és a tűzhöz lépett. Gyors mozdulattal levette a tunikáját, és a lánynak nyújtotta.

- Vedd ezt fel! Nem akarom, hogy megfázz.

- De ez a tiéd! – háborodott fel a lány.

- Igaz – nevetett fel a fiú. – De annál a vékony rongynál ez is jobb.

Hope sértetten nézett rá:

- Hogy mered rongynak nevezni? Ez a legdrágább anyag, valódi selyem, és…

- De fázol benne – szakította a félbe.

- És ez a durva valami jobb? Én ezt nem veszem fel, kidörzsöli a bőrömet.

- Nem érdekel az sem, ha az a rongy annyit ér, mint egy aranyrög. – csattant fel az indián. – Ha az kell, leszaggatom rólad, de melegebb ruhát kell felvenned.

- De így te fogsz megfázni! Nem veszem fel. – dacoskodott Hope.

Az indián felállt, és lendületesen elindult a lány felé. Hope rémült tekintettel hátrált, de Weayaya gyorsan beérte. Megragadta a blúz vállát, és meghúzta az anyagot. Reccsenve engedett a kezének.

- Ne! – sikoltott fel Hope, de a blúz darabokban hullott a földre, felfedve a lány kebleit.

Weayaya megdermedt, nagyot nyelt, ahogy meglátta a lányt. A keze lassan lesiklott, és gyengéden megérintette a mellét.

- Mit… mit művelsz? – zihálta rémülten Hope, és a karját maga köré fonta.

- Gyönyörű vagy – suttogta elvarázsolva a fiú.

- Kérlek, ne! – Hope hangja egyre rémültebbé vált.

Weayaya elengedte, és hátralépett. Felé nyújtotta a tunikát.

- Bocsáss meg! – suttogta. – Vedd fel, mielőtt megfázol! Választhatsz, melyikünk legyen félmeztelen.

Elfordult, és visszalépett a tűzhöz. Remegve ült le, próbálta csillapítani duzzadó vágyát. Még sosem látott ilyen gyönyörűséget. A lány bőre nem volt hófehér, de világosabb volt, mint a fajtájabeli lányoké. Az pedig csak még izgatóbbá tette a fiú számára, hogy félt. Volt már harcban, látta, amikor az idősebb harcosok nőket raboltak el. Látta, milyen hatással van a félelmük a férfiakra, rá is hatással volt, de még sosem erőszakolt meg senkit. Egyszer volt egy fiatal dakota lány, őt majdnem. Felizgatta a lány félelme, de ahogy meglátta a szemeit, nem tudta megtenni. Nem sokat tehetett érte, a nagybátyja, Chu’a észrevette, és megtette. Utána meg akarta tartani magának, de amikor nem figyelt, a lány átvágta a saját torkát.

Azóta irtózott a gondolattól, hogy ilyet tegyen.

- Weayaya! – Hope hangja rémült volt, azonnal mellette termett, és látta, mi az oka.

- Maradj csendben! – súgta a fülébe. – Ne érezze, hogy félsz!

A farkas kutatva figyelte őket, lassan közeledett, a fejét félrebillentette, és a fogait mutatta.

Hope le akart guggolni, de Weayaya megszorította a derekát. Nem szólalt meg, de Hope érezte, ahogy megrázza a fejét.

A farkas megállt, és a lány szemébe nézett.

- Ne fordulj el! – lehelte alig hallhatóan a fiú. – Azt kell éreznie, hogy te vagy az erősebb. Te legyél a főnök! Be kell hódolnia.

Hope biccentett, és mélyen a farkas szemébe nézett. Percekig tartott, vagy órákig, nem tudta, de végül az állat elfordította a fejét. Ekkor Weayaya lassan húzni kezdte a lányt a tűz felé. Leültek a biztonságot jelentő fénykörben, és a lány most megint hagyta, hogy az indián átölelje. A tőrét maga mellé helyezte, és védelmezően szorította magához a remegő lányt.

És ekkor csoda történt, a farkas odasétált melléjük, ránézett Hope-ra, lefeküdt, és a fejét a lány lábára helyezte. Megnyalta a száját, lehunyta a szemét, és kényelmesen elhelyezkedett. A két fiatal döbbenten nézett egymásra.

- Mit csinál? – tátogta Hope.

- Nem tudom. Ilyet még nem láttam.  – suttogta a harcos.

A lány félénken az állat fejéhez nyúlt, és megsimogatta a füle tövét, mire a farkas halkan, elégedetten felmordult.

- Különleges vagy – mondta halkan Weayaya. – A farkasok csak a különleges embereket fogadják el.

Végül az állat rájuk nézett, Hope fogta a nyúl maradékát, és odaadta neki. Hálásan pillantott rá, és éhesen felfalta, aztán megint megnyalta a száját, elfordult, és elügetett a sötétbe.

- Vemhes – nézett utána a fiú.

- Honnan tudod?

- Látszik a hasánál – mosolygott Weayaya.

Hope szemébe nézett, látta a lelkes csillogást. Lassan az arcához hajolt. Hope érezte, hogy a csontjai elolvadnak, és minden porcikája szétfolyik, ahogy elveszett a fekete szemek vonzásában. Képtelen volt másfelé nézni, és főképp képtelen volt ellenállni a csábító érzésnek. Amikor az indián ajka az övéhez ért, halk sóhajjal ölelte át a nyakát.

Végre igazi csókban egyesültek. Mindketten erre vágytak már kimondatlanul, napok óta. Weayaya óvatosan ismerkedett a finom ajakkal. Simogatóan lágy, édes volt, és adakozó. Azonnal rájött, hogy a lány nem először csókol férfit, felemelte a fejét, és belenézett Hope meglepett szemeibe. Elvarázsolta a kékség mélyén rejtőző zöld óceán. Óvatosan eldőltek a földön.

Újra a lány ajkára tapadt. Hope halkan felnyögött, amikor a harcos nyelve támadásba lendült, ajka elnyílt, és belement a játékba. A kezével a fiú tarkójába túrt, és szorosan magához húzta. Weayaya a lány derekára fonta a karját, és a testéhez tapadt. Meglepte, amikor megérezte a lány lábát a csípője körül. Felkapta a fejét:

- Hope! Ha így folytatod, nem leszek képes megállni. – suttogta feszülten.

- Nem mondtam, hogy állj le.

- Tudod, mire készülünk? – kérdezte a fiú, és a hangjában csöppnyi csalódottság bujkált.

- Nem. De azt igen, hogy akarom. – suttogta Hope, de közben minden ízében reszketett.

Weayaya újra megcsókolta, lassan lefejtette a lány lábát a derekáról, és magához ölelte:

- Aludj, Kedves! – suttogta. – Még nem állsz készen rá.

Megfogta a takarót, magukra húzta, és szorosan átölelte Hope-ot. A mellkasa a lány hátához simult, nehezen csillapította le magában a vágyat, de végül megérezte, hogy Hope elaludt. Nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét, és ő is álomba szenderült.

Minden olyan nagy volt, a fák lombkoronája magasan a feje fölött lengedezett. Hope csöppnyinek érezte magát. Az erdő már sötétedett, sietnie kellett, az anyja haragudni fog, amiért elkószált, még jó, hogy az apja nem volt otthon.

Meghallotta a lépteket. Rémülten, lassan fordult a hang irányába. A farkas érdeklődve figyelte, aztán mellé lépett, a fejét a keze alá csúsztatta, és amikor Hope megfogta a szőrét, vezetni kezdte.

Kiértek a fák közül, egy nő szaladt felé, de hirtelen megtorpant. A farkas megrázta a fejét, mire Hope elengedte, ő pedig azonnal eltűnt a fák közt.

Az asszony odaszaladt hozzá:

„Jól vagy, Kicsim?”

„Igen, anyám, minden rendben.” – végignézett a nőn. Gyönyörű, fekete haja volt, mint neki, de az ő szeme tengerkék volt, rémület, és megkönnyebbülés ült benne. Nagyon hasonlított rá. – „Jól vagyok.”

„Többé ne csatangolj el!” – mondta szigorúan az asszony. – „Bajod eshetett volna, ez a farkas…”

„Nem bántotta volna” – lépett melléjük egy férfi. – „Rica, a lányod különleges.”

Hope kinyitotta a szemét. Az álom elillant, csak arra emlékezett, hogy volt ott egy farkas, és mégsem félt. Boldog volt, látta az édesanyját, de sajnos nem tudta felidézni a vonásait, ettől könnybe lábadt a szeme.

- Anyám! – suttogta.

Erős karok szorították meg a derekát.

- Hope? Minden rendben?

Weayaya álmosan felemelte a fejét, és fölé hajolt. A lány felé fordult:

- Igen – motyogta. – Csak álmodtam.

- Rossz álom volt? – kérdezte a fiú nyugtalanul.

- Nem, azt hiszem a farkassal álmodtam, és láttam az igazi anyámat – a hangja szomorkás volt.

Weayaya felemelkedett:

- De hát ez csodás, látod, mondtam. Visszatérnek az emlékeid.

- Félek tőlük.

- Nincs miért – simogatta meg a fiú.

Elmosolyodott, de közben folyamatosan a lány arcát fürkészte. Aztán egy idő után vonakodva felállt:

- Lassan indulnunk kell, nem akarok sokáig egy helyen időzni.

- Még mindig félsz, hogy követnek?

- Nem, de szeretném megelőzni őket. Hamarabb kell átkelnünk a hegyen, mint ahogy ők átérnek a hágón. Előnyben vagyunk, mert ők a szekerekkel lassabban haladnak. De mennünk kell!

Hope is felkelt, és elővette a szárított húst a fiú nyeregtáskájából.

Weayaya akarata, hogy távol tartja magát a lánytól, megtört, ahogy meglátta őt. A tunika alig takart valamit, formás lábain az izmok játéka a tegnap estét jutatta eszébe, amikor ez a láb a dereka köré fonódott. Elindult utána.

Amikor Hope megfordult, Weayaya közvetlenül előtte állt:

- Ne segítsek? – kérdezte halkan.

Hope zavartan rázta a fejét, de közben vágyakozva sóhajtott. A fiú lehajolt, és lágyan megcsókolta. Hope vére felforrt, az étel kiesett a kezéből, el akart húzódni, de Weayaya magához húzta. A csókja követelőbbé várt, ahogy megérezte a lány törékeny, kívánatos testét. Olyan vággyal simult hozzá, amitől felébredt benne a tűz. Az arcára simította a tenyerét, hogy ne tudjon menekülni, érezte szívének sebes dobbanásait. Halkan felnyögött, elfordította a lótól, és egy közeli fa törzséhez szorította.

A lány úgy érezte, menten elájul, a harcos olyan hirtelen csókolta meg. Nem számított rá, de melegséggel töltötte el. Az idegen élmény elsöprő volt, soha senki nem ért még hozzá ennyi vággyal. Meztelennek érezte magát, amikor a fiú lába a combjai közé csúszott, és megérezte ágyéka keménységét.

Zihálva kapta fel a fejét – hogy kerültek a fához? – és ellökte magától a fiút.

- Ne! Kérlek, ne!  - dadogta. – Igazad volt, nem állok készen rá.

Idegesen rángatta a tunika alját, de nem tudta jobban elrejteni magát az indián kutató pillantása elől. Nem mert ránézni, inkább elfordult, és a fa kérgét tanulmányozta.

Hallotta, ahogy a fiú elfordul, és elsétál. Felnézett, látta, hogy Weayaya a fekhelyük mellett áll, háttal neki, és a teste megfeszül.

- Ne haragudj! – mondta halkan Hope, de nem kapott választ. – Weayaya! Mondj valamit!

- Most ne kérd ezt! – sziszegte a fiú.

Annyi feszültség volt a hangjában, hogy Hope megijedt, odaszaladt mögé, és megérintette a vállát:

- Kérlek! Fordulj felém!

Az indián lerázta a kezét, és a lovához lépett:

- Várj meg! Hamarosan visszajövök – mondta felé se nézve. Már a nyeregben ült, és elvágtatott.

Hope döbbenten figyelte, hogy eltűnik. Hirtelen úgy érezte, minden megváltozott. Megértette, mi megy végbe a harcosban.

„Milyen bolond vagyok!”

Tegnap éjjel szinte felajánlotta magát, most pedig elutasítja, a fiú most biztosan nagyon dühös rá, és joggal. Játszadozott vele. Eldöntötte, hogy amint visszatér, bocsánatot kér tőle, és megtartja a távolságot.

Sokáig várt, mire az indián végre megjelent, most sokkal nyugodtabbnak tűnt, de a szeme keményen csillogott.

Leszállt a lóról, és szó nélkül odalépett az összetekert takaróhoz.

- Weayaya! – törte meg a csendet Hope, de a fiú nem nézett felé. – Kérlek, bocsáss meg! Nem fogtam fel, mit teszek veled.

- És most már tudod? – kérdezte kimérten.

- Nem tudom. Még sosem kerültem ilyen helyzetbe, nem éreztem még ilyet…

Az indián hirtelen felemelkedett, és magához húzta:

- Hope!… Nem teheted ezt! Ne játssz velem! Ne hitesd el velem, hogy adni akarsz, amikor nem! Ne csepegtess reményt felém! Mert… mert eljön a pillanat, amikor nem tudok majd megállni. Ha felkínálod, én elveszem.

- Én… én szeretnék adni, de…

- Sss! – Weayaya az ujjával némította el. – Ne mondj olyat, amiben nem hiszel.

- Félek – fejezte be Hope a mondatot, nem törődve a száját lefogó ujjal. – Bár ne lenne bennem ez a félelem!

A fiú elengedte, és amikor megszólalt, a hangja tele volt melegséggel:

- Én nem akarok rád erőltetni semmit. Vonzódom hozzád, és úgy éreztem, te is hozzám.

- Ez így is van, csak én még nem vagyok felkészülve, annyira össze vagyok zavarodva. Nem akartalak bántani, én csak… nem hittem, hogy ennyire vonzódom majd hozzád. Azt hittem, barátok vagyunk, de kezdek rádöbbenni, hogy ennél sokkal többről van szó.

- Ne beszélj így! Ezt most csak azért mondod, mert tegnap annyi minden történt veled.

- Én nem hiszem, már előtte is éreztem, csak nem tudtam, mi ez. Az előbb azt mondtad, hogy vonzódsz hozzám, és azt is, hogy többé nem hazudsz.

- Pontosan – Weayaya megcirógatta az arcát.

- Akkor jól éreztem. Csókolj meg! – suttogta a lány.

- Ne…

- Adni akarok – fojtotta a fiúba a szót.

- Ne most! – mondta vonakodva. – Mennünk kell! És te amúgy sem vagy biztos magadban. Nem akarom, hogy olyat tégy, amit nem akarsz.

- Weayaya, én…

- Akarlak, Hope! Jobban, mint azt szavakba tudnám foglalni, de te mondtad, hogy nem állsz készen. Ne kísérts! Most még képes vagyok uralkodni magamon. Nem akarom elvenni a becsületedet. Ne kérd tőlem, hogy megtegyem, kérlek! Mert a Szellemekre esküszöm, megteszem, ha még egyszer felajánlod. Menjünk!

Elfordult, a nyereghez kötötte a takarót.

8. fejezet

- Meghaltak, az a mocskos kiowa megölte őket – sziszegte Jack Hunter.

Sahale megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ránézett William Eastern-re, biccentett, így a másik értette, hogy a lánya biztonságban van.

A férfi megnyugodott kissé, bár annak nem örült, hogy Hope a hegyek közt kószál egy idegen indiánnal, de legalább nem került ezeknek a gaztevőknek a kezébe. Remélte, hogy a fiatal indián tudja, merre kell mennie, és nem tévednek el a rengetegben.

- Utánuk küldjem a pawney-kat Chaves?

- Ne! Odafönt a fiú van előnyben. Átkelünk a hágón, és a túloldalon várjuk be őket. Másfelé nem mehetnek – most Sahale felé fordult. – Hazaviszi a követ a falutokba, igaz?

Odalépett az indián mellé, és a hajánál fogva hátrarántotta a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- Onnan esélyed sem lesz elhozni – vigyorgott a másik.

- Egyszer már sikerült.

- De most már számítanak rád. Sosem szerzed meg.

- Oh, dehogynem! – Végignézett a férfin, aztán a család felé fordult. – Jó kis cserealapom van. Bár a lánnyal többre mennék.

- Ne hidd, hogy Chu’a alkudozni fog veled a sápadtarcúak életéért. Neki ők semmit sem jelentenek.

- De a lányuk igen. Egy harmatos szűzlány, biztosan felkelti a főnököd figyelmét. Főként, ha megtudja róla az igazat.

- Miről beszél? – kiáltott fel rémülten Margaret. – Milyen igazat?

- Ugyan Mrs. Eastern! – válaszolt negédesen a férfi, amitől az asszony hátán végigfutott a hideg. – Hisz a kis szajha nem a maguk lánya. Mennyit adtak érte Lulunak, hogy hajlandó volt megszabadulni tőle?

- Hope-ot egy árvaházból vettük ki! – szólalt meg keményen William.

Chaves és Hunter egyszerre röhögtek fel.

- Hallod, Jack? Árvaház. Nem is tudtam, hogy New Orleansban így hívják a bordélyt.

- Miss Martin nagyon kedves volt, amikor örökbe akartuk fogadni Hope-ot, mindent megtett, hogy sikerüljön.

- Miss Martin? Miss Lulu Martin? – röhögött Hunter. – A jóságos asszony, és az ő árvaháza! Mennyi örömöt adott nekem az a jólelkű asszony.

Látva Margaret és William arcát, még harsányabban röhögött:

- Maguk tényleg elhitték, hogy árvaházat vezet? – kérdezte. – Lulu Martin az egyik leghíresebb bordély madámja New Orleansban.

- Úgy ám! – vigyorgott Chaves. – És az egyik legjobb vevőnk volt. Mi szállítottuk neki a kurvákat. Rengeteget fizetett, egy-egy egzotikus szépségért. Miss Hope-ot is tőlünk vette meg. Egy vagyont adott érte, azt mondta, az első, aki majd megkapja, úgy fogja érezni, a mennyországba kerül. A kisasszony nagyon különleges, kék szemű apacs, igazi kuriózum.

Sahala felszisszent, az utolsó szavaknál.

- Igen Sahale. Miss Hope nem más, mint az ellenségetek. Egy apacs szuka. – Margaret szeme elkerekedett, és könnyek lepték el. – Ezek szerint Lulu ezt az apróságot nem mondta el maguknak. Nem is sejtették, hogy indián?

Önelégült vigyorral figyelte az asszony döbbenetét.

Wyatt és Kelvin, akik szintén megkötözve ültek az egyik keréknél, most összenéztek:

- Szóval a húgod indián. – mondta csendesen Wyatt.

- Ha tudtam volna…! – a szemében vágy csillant.

A másik megrökönyödve nézett rá.

- Te beteg vagy! – nyögte, és elfordult.

- Nem számít! – mondta fennhangon William. – Hope a lányunk, úgy szeretjük, mintha a saját vérünk lenne. Nem számít, milyen anya hozta a világra. Csak az a fontos, hogy maga nem kaparinthatta meg.

- Ami késik, nem múlik. Utolérjük a rézbőrűt, meg a lányt, és akkor… – felemelte a bal kezét, és elmélyülten nézegette. – akkor Miss Hope megfizet azért, amit velem tett.

 William a férfi kezére nézett, és szörnyű érzése támadt. Imádkozni kezdett, hogy Weayaya és Hope épségben jussanak el egy olyan helyre, ahol nem találhat rájuk ez a szörnyeteg, azt sem bánta volna, ha többé nem láthatja a lányát.

Weayaya szenvedett. Mostanra úgy érezte, ha nem ölelheti a lányt, ha nem szeretheti, szétrobban. Ahogy ott ült mögötte a lovon, és hozzásimult, minden porcikáját átjárta az őrjítő vágyakozás. De most még jobban viselte, mint a nap elején. Hope először előtte ült, de a csípőjük annyira összesimult, hogy a fiú képtelen volt elviselni a közelségét.

Boldog volt, amikor meglátta a tisztást, és a szélén a kis patakot.

- Itt megpihenünk éjszakára – mondta fojtott hangon.

Megvárta, hogy a lány lecsússzon, aztán ő is leszállt.

- Elmegyek vadászni, sietek vissza. Addig megfürödhetsz a patakban – mutatott a víz felé, aztán eltűnt a fák közt.

Hope egy darabig csak nézett utána, aztán gyorsan a vízhez futott. Levetkőzött, és néhány perc alatt megfürdött a hideg csobogóban. Utána vacogva kapkodta magára a ruhát. Szerencsére a nap még melegen sütött, így gyorsan átmelegedett.

A tisztás széléről fát gyűjtött, és előkészítette a helyet a tűznek, amikor mozgást hallott, mosolyogva fordult meg, és ledermedt. Két méterre tőle ott állt a farkas. A szájában egy nyúl lógott.

Hope csendesen hátrálni kezdett, de ekkor az állat ügetni kezdett, odafutott mellé, a lába elé helyezte a zsákmányát, utána visszament a tisztás széléhez, és leült. Várakozva nézte a lányt.

Hope leguggolt, megfogta az állatot, és a farkasra nézett:

- Nekem hoztad? – kérdezte.

A farkas felemelte a fejét, megnyalta a száját, aztán visszaejtette a lábára.

- Köszönöm – mosolygott a lány, bár nem tudta, miért beszél a vadállathoz, de valahogy érezte, hogy megérti őt.

Hope körülnézett, eszébe jutott, hogy a fiú nyeregtáskájában ott van a halott indián tőre. Elővette, és nyúzni kezdte a nyulat.

Miután elkészült, meggyújtotta a tüzet, és fölé tette a nyársat. Weayaya ekkor ért vissza, és meglepve nézte a lány serénykedését. Mosolyogva indult felé, amikor a farkas elé állt, és morogva megállásra kényszerítette.

Hope megfordult, azonnal átlátta a helyzetet. Odaszaladt, megsimogatta a farkas fejét:

- Ő barát, nem bánt.

Az állat megint a fiúra nézett, aztán visszament a helyére, leült, és figyelt.

- Mi folyik itt? – kérdezte súgva Weayaya.

- Nem tudom. Egyszer csak megjelent, és hozta a nyulat, mintha azt akarná, hogy készítsem el.

- Akkor, amit én fogtam, az pocsékba megy – mondta halkan a harcos.

- Nem, dehogy. Legalább neki is jut – intett a farkas felé Hope.

- Odaviszem, neki jobb nyersen.

- Talán jobb lenne, ha én…

- Annyira azért ne bízz meg benne! Csak egy vadállat.

- Ételt hozott.

- Tudom, de… féltelek. Nem akarom, hogy megmarjon.

- Rendben – sóhajtott fel Hope. – De vigyázz, nehogy téged marjon meg!

Weayaya rámosolygott, aztán óvatosan megindult az állat felé. A farkas felemelte a fejét, és figyelmeztetően morogni kezdett. A fiú megállt, maga elé emelte a nyulat, aztán lassan tett még egy lépést. A farkas felállt, ő is közelebb lépett. Weayaya leguggolt, és továbbra is felé nyújtotta az élelmet. Az állat egészen közel ment, megszaglászta, aztán elvette az indián kezéből. Visszakocogott a helyére, és falatozni kezdett. Közben folyamatosan figyelte a fiút.

Weayaya leült Hope mellé, és figyelte, ahogy a lány megnézi a nyárson sülő húst.

- Remek vacsoránk lesz – mondta halkan.

Hope rámosolygott, amitől megint feléledt benne a vágy. Annyira kedves volt, olyan gyermekien ártatlan, ugyanakkor látta benne a nő vágyakozását. Szerette volna teljesíteni ezeket a vágyakat, de közben tudta, hogy mennyit ártana a lánynak, ha megtenné.

- Olyan gyönyörű vagy! – csúszott ki a száján.

Hope érezte, hogy elpirul, zavartan fordult vissza a tűzhöz, és most örült, hogy a meleg lángok elrejtik arcának árulkodó jeleit.

- Ne fordulj el, kérlek!

Felemelte a kezét, és megsimogatta a lány arcát, érezte bőrének tüzét, és ez csak még inkább felkorbácsolta a vágyát. Tudta, hogy nem lenne szabad, de nem tudott megálljt parancsolni magának.

- Weayaya, én… kérlek, ne zavarj össze! Reggel azt kérted, ne tegyek olyat, amit nem akarok. Most pedig te vagy az, aki olyanokat mondasz, amitől még jobban összezavarodok.

- Ne haragudj! – húzódott vissza a fiú.

- Weayaya, te és én… mi két külön világ vagyunk. Mi ketten soha…

- Tudom – sóhajtott fel, Hope kimondta azt, amire nem akart gondolni. – Bár ne így lenne!

- Az élet nem mindig teljesíti a vágyainkat… – felemelte a fejét. – Amint megérkezünk Texasba, ti visszatértek a saját népetekhez, mi letelepedünk, a papa felépíti a birtokot Wyatt-el, és én valószínűleg feleségül megyek hozzá.

- Micsoda? – döbbent meg az indián. – Wyatt Harringtonhoz? Ezt eddig miért nem mondtad? Én azt hittem, nem érzel iránta semmit, és most azt mondod, hogy a felesége leszel. – nyelt egy hatalmasat. – Szereted őt?

- Nem! – mondta hirtelen Hope – Nem! Istenem, dehogy! Csak ez az egyetlen lehetséges…

- Tévedsz. Te döntesz, nem kell megtenned, ha nem akarod. Ha nem szereted, akkor ne menj hozzá!

- Az a baj, hogy nem én döntök. Kelvin ezért mutatta be, és a papa kedveli őt. Nem csak azért hívta, hogy segítsen felépíteni a házat. Ő is szeretné ezt a házasságot. Kelvin pedig…

- Kelvin így kitúrhat az örökségedből. De nem kell hagynod, hogy így legyen. Csak nemet kell mondanod nekik.

- És mégis mit tehetnék? Nálatok talán nem így van? Ha a férfiak megegyeznek, akkor a nőnek nincs szava.

- De mi megkérdezzük a nőt is. Ez csak akkor van, ha elrabolunk valakit, vagy az apja kénytelen eladni, de az nagyon ritka. Ha egy férfi elad egy nőt, arra nagyon nyomós oka van. Mi tiszteljük a szerelmet.

- Apám biztosan örülne, ha szerelemből mennék férjhez, de eddig nem találtam senki olyat, aki meghódította volna a szívemet. És már felnőttem, így is a terhükre vagyok. Látom, hogy a papa már szeretné, ha férjnél lennék. A mi világunkban vénlánynak számítok.

- Ha a mi világunkhoz tartoznál, akkor is így lenne – nevetett fel halkan a fiú. – De ne törődj azzal, mit mondanak mások, csak akkor kell férjhez menned, amikor TE úgy érzed, hogy készen állsz rá.

Hope könnyes szemmel nézett rá.

- És akkor, ha megtalálom az igazit.

- Igen. – felemelte a kezét, és letörölte a lány könnyeit.

Utána lágyan simogatta az arcát.

- Annyira szeretném, ha tényleg én dönthetnék – suttogta a lány. – Ha szabadon választhatnék.

- Azt mondtad, még nem találtad meg az igazit.

- Azt mondtam, eddig nem találtam meg. – suttogta, és ahogy Weayaya szemébe nézett, a fiú azonnal tudta, mire gondol.

- Hope! – lehelte lágyan az indián.

A farkas közéjük dugta a fejét, és orrával a tűz felé bökött. Nevetve húzódtak el egymástól, a fiú levette a húst a nyársról, és csendben megvacsoráztak.

Utána Weayaya odaadta a lánynak a takarót:

- Feküdj le! Holnap korán szeretnék indulni.

- Nem fekszel mellém? – nézett rá meglepve.

- Most inkább nem – válaszolt kedvesen, megcirógatta az arcát, és átment a tűz másik oldalára.

Hope szeme felpattant, fázott. Az éjszakai levegő még a takarón keresztül is átjárta, hiányzott mellőle a másik test melege. Felemelte a fejét, és hamvadó tűz halvány fényében a farkast kereste. Nem volt a közelben, és ettől Hope furcsán rosszul érezte magát.

A sűrű sötétség megrémisztette, alig hitte, hogy az a hely, ahol este olyan meghitten beszélgettek, most ennyire rideg legyen. Megint elértek hozzá az éjszaka zajai, hallotta a morgást a fák közül, és az ág reccsenését. Aztán valami halkan felvinnyogott, és utána csend lett. Félni kezdett. Remélte, hogy a vadász beéri a prédával, és nem fog rájuk támadni. Bízott benne, hogy csak a farkas talált magának újabb áldozatot.

Körülnézett, meresztgette a szemét a sötétben, és végül megpillantotta Weayaya-t, ahogy a tűz másik oldalán fázósan összekuporodva aludt. Odakúszott mellé, és óvatosan megcirógatta az arcát, kisimított néhány kósza tincset az arcából, és nézni kezdte:

- Bár elmondhatnám neked, mit érzek valójában! – suttogta, miközben ráterítette a takarót. – Tudom, hogy apám egyezséget kötött Wyatt-el. Hallottam egyik nap, amikor erről beszéltek. Nem akartam elmondani, mert láttam, hogy bántana téged. Hozzá akar adni. De én nem akarom. Már tudom, mit szeretnék, akkor is, ha lehetetlen. Bár elmondhatnám! Bár lenne merszem nyíltan felajánlani! Szeretlek, Weayaya. Az első pillanattól, hogy megláttalak.

Karok simultak a derekára, a fiú magához húzta.

- Ébren vagy? – kérdezte ijedten Hope.

- Igen, Kedves! – suttogta a fiú.

- És… és hallottad…?

- Igen – mosolygott. – Hallottam. És boldoggá tett. Én is szeretlek. Amióta megláttalak arra vágyom, hogy így tarthassalak a karomban, hogy így simulj hozzám. Nem volt elég, hogy csak beszélgessünk, érezni akartalak. Érezni akarlak. – A lány tarkójára simította a kezét, magához húzta, és megcsókolta. Hope hagyta, hogy maga mellé fektesse, és összesimuljon a testük. A harcos nyaka köré fonta a karját:

- Adni akarok – suttogta vágyakozva, amikor az ajkaik elváltak egymástól.

- Drága Hope! – nyögte Weayaya. – Biztosan akarod?

- Igen – lehelte a lány.

Weayaya felült, leterítette a takarót, odahúzta magához a reszkető lányt, és simogatni kezdte. Letérdeltek egymással szemben, és a fiú lassan megcsókolta. Lágyan becézte az ajkát, mintha porcelánt érintene, és Hope bátortalanul viszonozta. A harcos simogatni kezdte a ruhán keresztül, vágyakozva figyelte, ahogy a lány teste életre kel az érintése nyomán, és apró remegésekkel válaszol minden kis jelre. Az ágyéka megfeszült, amikor látta a kékes szemeket zöld színűre sötétülni a vágytól, és meghallotta Hope szabálytalan, szapora légzését. Tudta, hogy fél, de azt is látta, hogy már készen áll a testi boldogságra.

Hope teljesen átadta magát az indiánnak, hagyta, hogy ő irányítson. A fiú tapasztalata megnyugtatta, megbízott benne. Amikor Weayaya keze gyengéden végigsiklott a testén, érezte, hogy tökéletes biztonságban van. Halkan nyögdécselve simult a fiúhoz, átölelte, és ő is simogatni kezdte a fiú izmos, erőtől duzzadó testét.

Weayaya ekkor óvatos mozdulatokkal lefejtette róla a tunikát, és finom csókokkal kezdte becézni a lány testét, miközben a keze eddig felfedezetlen területekre tévedt. Először lágyan, majd egyre fokozódó hévvel simogatta a lány formás, telt kebleit, majd amikor megfeszültek, a nyelvével folytatta a játékot. Hope halkan felsikkantott, ahogy megérezte a harcos apró harapásait. Hátravetette a fejét, megragadta Weayaya tarkóját, és szorosabban húzta magához.

- Istenem! – suttogta. – Ez csodálatos!

A fiú belemosolygott a csókba, és tovább haladt felfedező útján. Lefektette a lányt a takaróra, és lassan, csókkal becézve, haladt a csípője felé.

A tenyerét lágyan a lány forró ágyékára simította, és gyengéden masszírozni kezdte. Hope megvonaglott, és odaadóan mozdította felé a testét.

Weayaya-t boldogság járta át, ahogy megérezte a lány vágyát, érezte, mennyire kívánja őt, és ettől egyre nehezebben tudta visszafogni magát. Ujjaival felfedezte az eddig érintetlen testrészt. Hope halkan felkiáltott, amikor a gyengéd ujjak beléhatoltak, karját szorosan a fiú köré fonta, és megfeszült. Weayaya először lassan készítette fel a lányt a gyönyörre, aztán egyre fokozta a tempót, míg végül Hope zihálva, csillogó szemekkel nézett rá. Látszott, mennyire élvezi, és ekkor Weayaya nem bírta tovább. Besiklott a lány lábai közé, és behatolt. Hope először felsikoltott, de aztán az ajkába harapott. Az anyja elmesélte neki, hogy az első alkalom fájdalmas lehet, így felkészülten várta, de nem akarta, hogy az indián azt higgye, rossz neki.

- Nagy fájdalmat okoztam? – emelte fel a fejét Weayaya.

Hope megrázta a fejét, és mosolyogni próbált.

- Már nem tudok megállni – zihálta.

A lány ösztönösen felemelte a lábait, és a fiú dereka köré fonta.

- Meg se próbáld! – suttogta a fülébe, és megemelte a csípőjét.

Weayaya még mélyebbre jutott, hangosan felnyögött, és megmozdult. Hope úgy idomult hozzá, mintha mindig egyek lettek volna. A fiú olyan természetességgel juttatta a csúcsra, ahogy eddig soha senkit. A lány szinte elolvadt a karjában, és tudta, hogy ő is örökre elveszett. Hangosan nyögve érte el a gyönyört.

Utána percekig mozdulatlanul feküdtek, Weayaya remegve simogatta a lány sima, selymes bőrét. Aztán megérezte, hogy megremeg.

- Öltözz fel, szerelmem! Megfázol.

Felemelte a tunikát, és gyengéden a lányra adta, aztán ő is felvette az ágyékkötőt, és a lábszárvédőjét. Utána fogta a takarót, és szorosan a lány köré csavarta.

- Ne! – tiltakozott Hope. – Így te fogsz megfázni.

- Én hozzá vagyok szokva, gyerekként is aludtam már hidegben. Az a fontos, hogy neked ne legyen bajod.

Eldőlt és kinyújtotta a jobb karját, hogy támaszt adjon a lány fejének.

- Át kellene kötnöm a sebedet – suttogta Hope, ahogy hozzásimult.

- Ráér reggel, most pihenj, Kedves!

Ekkor megérezték, hogy valami puha, meleg dörgölőzik hozzájuk. Mindketten felnéztek, és a farkas lefeküdt a fejükhöz, odatartva a hátát támasznak. Weayaya mosolyogva megsimogatta az állatot.

- Köszönjük – suttogta.

Szorosan összebújva eldőltek, és hamarosan mély álomba zuhantak.