Betty Forester

Apacsszív
Folytatás 2

13. fejezet

Tukayoo nem ellenkezett tovább az ellen, hogy kettejük kapcsolta szorosabbá váljon, de azt nem engedte, hogy mély érzelmek keljenek életre benne. Napközben mindenesetre kerülte őt, amennyire tehette, de távolról többször figyelte, és örült, hogy igyekszik beilleszkedni.

Tehya, és Nara is sokat segített ebben. Jordan is szívesen vette a lányok barátságát, és boldognak érezte magát.

Lassan az idősebb asszonyok, is kezdték elfogadni őt, és néha a gyerekeiket is rábízták, mert látták, milyen jól bánik velük. Sokszor levitte őket a folyópartra játszadozni, ilyenkor volt, hogy Tehya, és Nara is csatlakoztak hozzá.

Az egyik ilyen alkalomkor Jordan észrevette, hogy Nara sápadtabb, mint máskor.

- Rosszul érzed magad? – kérdezte a nőt.

- Nem – mosolygott sejtelmesen. – Minden a lehető legnagyobb rendben van.

Ám a következő pillanatban az arca szinte elsárgult, felugrott, és elszaladt az egyik szikla mögé. Mire Jordan odaért, már csak az öklendezést hallotta.

- Nara, mi a bajod? Szóljak Lootah-nak?

- Ne, nem kell! – mondta remegve néhány pillanattal később. – Semmi bajom, csak… – Lágyan végigsimított a hasán.

- Oh, Istenem! Egy baba?

Az asszony bólintott

- Nara, ez csodálatos! – megölelte őt. – És biztos?

- Igen – mosolygott.

- Mégis, honnan tudod?

- Vannak jelei. Például ez a rosszullét, a fáradékonyság, és a melleim olyanok, mint két hatalmas labda, feszülnek.

- Gondolom, Lootah nagyon boldog.

- Még nem mondtam neki, majd ma este.

- Miért? – nézett meglepve Jordan.

- Mert nem voltam biztos benne. Tudod, Lootah már nagyon szeretne egy fiút, és egyszer már elvesztettem egy babát. Most nem akartam hiú reményt ébreszteni benne, de ez már biztos. – mosolygott. – Wahkan Tanka megajándékozott minket. A népünk számára egy gyermek a legnagyobb ajándék.

- Annyira örülök a boldogságotoknak – mondta Jordan könnyes szemmel.

Lódobogást hallottak, és arrafelé fordultak. Lootah közeledett.

- Menj, mondd el neki! – intett Jordan nevetve.

Amikor az asszony eltűnt a sziklák mögött, visszament a gyerekekhez, és leült közéjük.

Tukayoo jókedvűen ment haza, az antilop nemcsak neki, de apjáéknak is pár napig friss élelmet szolgáltat. Gondolta, a folyó felől kerül, így lemoshatja a lovat, és ő is tisztálkodhat. Mosolyogni kezdett, eddig nem zavarta, hogy csak reggel fürdött, most viszont volt valaki, aki miatt nem akart mocskosan hazatérni.

A part felől gyerekkacajt hallott, és fecsegést. Aztán egy idősebb asszony nevetős hangját angolul. Az egyik fiú válaszolt neki valamit, amin nevetni kezdtek, aztán a nő apacs nyelven próbált beszélni.

Tukayoo megállt, és leszállt a lóról. Nem akarta meglesni Jordant, de a kíváncsisága erősebb volt. Figyelte a lányt, ahogy tunikában összefont hajjal ült a sarkán a gyerekek közt, és mosolyogni kezdett. Leszámítva a haját, és a szemét, most annyira közülük valónak tűnt, annyira indiánnak. A bőrét az itt eltöltött idő alatt megbarnította a nap, már nem volt annyira hamvas, mint az első napokban, de még így is világosabb volt az övéknél. Annyira kívánatos volt, ahogy ott játszott, mintha ő maga is gyerek lenne. Tukayoo szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy titokban figyelte.

A sziklák közt ültek, és a gyerekek körbevették a lányt, hevesen gesztikulálva magyaráztak neki, és kacagva figyelték, ahogy ügyetlenül próbál felfűzni egy láncot. Úgy tűnt, Jordant ez egyáltalán nem zavarja, sőt, élvezte, hogy együtt lehet a lányokkal, amikor hirtelen néhány fiú rontott rájuk. Megjátszott ijedtséggel ugrottak fel, és futni kezdtek.

A férfi jókedve elpárolgott, ahogy végignézte a játékot, a fiúk úgy tettek, mintha lerohannák a lányokat. Az egyik nagyobb fiú, ő már közel járt a férfivá avatásához, Jordanra ugrott, és a földre teperte. Hanyatt fordította a meglepett lányt, és a derekára ült. Tukayoo azonnal észrevette a rémületet a lány szemében. A fiú a játék hevében, és tudatlanságában nem tudta, hogy Jordan komolyan megijedt, és erőszakosan lefeszítette a karját.

Az indián előrontott rejtekéből, és felrántotta a fiút Jordanról, miközben dühösen kiabált vele. A játék azonnal abbamaradt, és a gyerekek megszeppenve szaladtak vissza a faluba.

Tukayoo leguggolt, és gyengéden felültette a lányt.

- Bocsáss meg Oya-nak! Még gyermek, nem tudta, mit tesz.

Jordan reszketve bólintott.

- Hogy jutott eszetekbe ilyet játszani? – kérdezte hirtelen a férfi.

- A fiúk szerettek volna harcosat játszani, nem hittem, hogy számukra ez jelenti a harcot. – csattant fel a lány haragosan. – Hogy számotokra ezt jelenti a harc. Lerohanni védtelen nőket, és gyerekeket. Megölni, és meggyalázni őket.

Kirántotta a karját Tukayoo kezéből, és felállt.

- Nem ezt jelenti – kapott utána a férfi. – Oya tele van bosszúvággyal. A kiowák megölték az apját, az anyját a szeme láttára erőszakolták meg. Ne várd tőle, hogy könyörületes legyen. Ha felnő, ő lesz az egyik legkegyetlenebb harcosunk. Ezt már most tudja mindenki.

- Úgy fog bosszút állni, hogy minden nőt megerőszakol?

- Igazad van. Azt hiszem, beszélnem kell a keresztapjával.

A lány lassan lehiggadt.

- Oya anyját megerőszakolták? – kérdezte.

- Igen – mondta röviden.

- Azért voltál vele olyan kedves a múltkor?

- Azért is, meg másért is, de arról nem szeretnék beszélni. Nem akarom feltépni a sebeidet.

- El akartál távolodni tőlem, igaz?

- Rájöttél? – nézett a lányra.

- Nem volt nehéz, de tényleg ne beszéljünk róla. Korán visszaértél. – váltott témát.

- Sikeres volt a vadászat – mosolygott. – Gyere!

Odavezette a lóhoz, és elindultak a táborhoz.

- Szép példány – mondta elismerően a lány, ahogy végignézett az elejtett antilopon. – Adsz belőle apádéknak is, igaz?

Tukayoo lelkét melegség járta át, ez a lány ide tartozik. Miért küzd még ellene?

Ugyanakkor eszébe jutott, miért hozta ide. Lelassította a lépteit, és hagyta, hogy a „foglya” megelőzze. Nem gondolhat rá másként, hamarosan itt az idő. Nem viheti magával az őszi vadászatra, a téli táborba pedig biztosan nem. Még előtte be kell végeznie a bosszúját. Vissza kell adnia a lányt, és tudatni a gyilkossal, hogy elvette tőle mindazt, amire büszke volt. Amire most ő büszke; a lány az övé. Conrad soha nem kapja vissza azt a szerető asszonyt, akit elhozott tőle. Már ez örömmel kellene, hogy eltöltse, de Tukayoo lelkét szomorúság járta át. Önmagának is hazudott, de tartotta magát az eredeti tervéhez. Még ha fájdalommal is jár, akkor is visszaviszi őt. Esküt tett a törzs előtt, ha megszegi, megszégyenül.

Jordan megállt, és visszafordult felé.

- Előremegyek, szólok a húgodnak, hogy visszatértél. Elkészítjük a húst.

Ezzel előreszaladt. Tukayoo egyenesen az apja tipijéhez ment, és átadta neki a zsákmányt. A két lány késedelem nélkül nekilátott a feldolgozásának.

A törzsfőnök egy ideig figyelte őket, aztán intett a fiának, hogy kövesse.

- Biztos vagy a döntésedben, fiam?

- Igen.

- A gyász ideje lejárt. Fiatal harcos vagy. Kötelességed, hogy asszonyt válassz, és gyarapodj!

- Majd választok asszonyt, ha úgy látom jónak, apám!

- Miért nem veszed magadhoz a fehér asszonyt? Úgy látom, dolgos, és Tehya szerint rendben tartja a tipidet. És azt vettem észre, hogy te is vonzónak találod.

- Ő már egy másik férfi asszonya. – tisztában volt vele, hogy ez nem magyarázat. Sok olyan esetről hallott már, hogy apacs harcos más, fehér férfi asszonyát rabolta el magának, és aztán az asszonyává tette. – Ő csak a foglyom. Beteljesítem a bosszúmat. Ezen nem változtatok.

Az apja nehézkesen sóhajtott, nem erőltette a dolgot. De éles szeme észrevette a fia tipródását. Tudta, hogy Tukayoo újra megnyitotta a szívét, csak még magának sem akarja elismerni. Nem erőltethette a dolgot, ha ezt teszi, azzal csak dacot vált ki belőle.

Vacsora után a férfi bevonult Jordannal a sátorba, és ahogy minden éjjel, ezen az éjszakán is szeretkeztek. A harcos pedig megint érezte a lány kötődését iránta, és ettől megijedt. Nem akarta magához láncolni őt, nem akart érezni semmit, csak használni akarta.

Hajnalban felriadt. Rossz érzése volt, és azonnal a lány felé nézett. Békésen aludt, a takaró teljesen lecsúszott róla, és a tunika is a derekára gyűrődött. Formásan kerek csípője csábítóan hívta. A vágya azonnal legyőzte.

Felkelt, és mellé bújt. Szorosan hozzásimult, és meredező férfiasságával a lány ágyékát kereste. Ahogy besiklott, Jordan megremegett, görcsösen összerándult:

- Conrad, ne! Kérlek, ne! – nyögte rémülten.

Felpattant a szeme, és próbált elhúzódni.

- Tukayoo vagyok – suttogta a férfi, és azonnal visszakozott. – Nem Conrad! Ne félj, nem bántalak!

- Ne! – nyöszörögte továbbra is. – Conrad!

A végén szinte felsikított, a harcos gyengéden befogta a száját.

- Ébredj fel, Kedves! Conrad nincs itt – suttogta.

Ekkor végre Jordan magához tért, a férfi nem tudta, de a lány meghallotta a megszólítást, és ettől melegség járta át, a rémület egy pillanat alatt elillant.

- Tukayoo – suttogta megkönnyebbülten, és elengedte magát. Hagyta, hogy az indián magához húzza.

- Annyira megkívántalak – lihegte a lány fülébe.

Jordan vágyakozva igazította a csípőjét a férfi ágyékához, és hangosan sóhajtott, amikor megérezte a beléhatoló nemi szervet.

Tukayoo a mozdulatot, és a sóhajt a keserű megadás jelének vette, próbált megállni. Nem akarta, hogy a lány erőszakosságnak vegye a közeledését, de nem tudott ellenállni a csábító forróságnak.

Megkönnyebbülve siklott a lány szűk, gyönyört rejtő nőiességébe. Lassan kezdett mozogni, hogy Jordan teljesen magához térhessen, és élvezze, közben lágy csókokkal halmozta el a nyakát és vállát.

Jordan halkan, szenvedélyesen nyögdécselt Tukayoo mozgásának a ritmusára. Karja hátrasiklott, és simogatni kezdte a harcos izmos fenekét, amitől a férfit elkapta a hév. Gyorsított a tempón, és ő is zihálni kezdett.

- Istenem – suttogta Jordan. – Ne hagyd abba, harcosom!

Még jobban hátrafeszítette a csípőjét, és vonaglani kezdett. Hangosan nyögött, Tukayoo teljesen elvesztette az irányítást. Jordan is megérezte, és elhúzódott. Megfordult, hanyatt lökte a férfit, a csípőjére helyezkedett, és vad táncba kezdett. Az indián megdöbbent a lány merészségén, de tetszett neki. Erőteljesen megragadta a lány fenekét, és vadul adta át magát az élvezetnek. Nyögve, zihálva élveztek, a férfi egy idő után magához tért, és visszakövetelte az irányítást, de a lány nehezen adta. Ekkor a tenyerébe fogta a törékeny arcot:

- Engedj! – hörögte.

A lány csukott szemmel rázta a fejét.

- Nézz rám!… Engedj!

Jordan kinyitotta a szemét, meglátta a szenvedélytől fekete tekintetet, és hangosan felnyögött. Elragadták az érzelmek. Engedett, hagyta, hogy az indián a csillagok közé repítse.

Néhány pillanattal később a csillagok felrobbantak, és fényes esővel hűtötték le tűzben égő testét. Tukayoo mellkasára zuhant, és zihálva suttogta a férfi nevét.

- Köszönöm, harcosom – mondta halkan.

Tukayoo a gyönyör pillanatában olyan vágyat látott meg a lány szemében, amitől újra elöntötte lelkét a fájdalom. Szorosan húzta magához, és keményen küzdenie kellett, hogy ne nyíljon meg a lány előtt.

A nyelvébe harapott, és próbálta felidézni Shadi arcát, de csak homályos foltot látott. Aztán az aranyosan simogató hajtenger mindent elborított.

Nyelt egyet, és visszatolta Jordant a fekhelyére. Pillanatok alatt felöltözött, és szó nélkül magára hagyta a sátorban.

Szinte futva ment a folyóhoz, belegázolt a vízbe. Örült, hogy a hideg víz lehűti a benne dúló forró vágyat. Remegve kelet felé fordult, kisétált, és a sarkára rogyva imádkozni kezdett a Nagy Szellemhez. Erőt kért, hogy legyőzze alantas emberi vágyait, és a bosszúra tudjon összpontosítani. Jordan csak eszköz. Nem kelthet benne érzéseket.

A lány értetlenül ült a fekhelyén, az előbb olyasmit látott Tukayoo szemében, ami reménnyel töltötte el. Érzelmet, de aztán olyan gyorsan eltűnt, hogy azt hitte, csak képzelődik. Lassan felállt, felöltözött, rendbe tette a fekhelyeket, megfésülte, és befonta a haját, aztán kilépett a kelő nap fényébe. Körülnézett, látta, hogy a tábor még alszik, csendesen elindult a folyó felé, az asszonyok fürdőhelyéhez. Útközben látta, hogy Tukayoo a parton imádkozik. Megállt egy kicsit, és figyelte a férfit. Erőtől duzzadó feszes izmai pattanásig feszültek, ahogy a sarkán ült, és csukott szemmel, lehajtott fejjel meditált. Kibontott haja nedvesen tapadt a hátához, a légzése egyenletes, de gyors volt. A lány azonnal tudta, hogy zaklatott. Talán túl kihívó volt az előbb? – gondolta magában. – Talán most lett elege belőle, lehet, hogy nem kellett volna így viselkednie, de elragadta a szenvedély.

Eldöntötte, hogy ha az indián vissza akarja vinni, meggyőzi, hogy ne tegye. Bár hiányzott neki az otthona, de az apja halála óta már csak Juanita és Pedro volt ott, akik miatt érdemes lett volna visszamennie. A férje miatt pedig egyenesen menekült onnan. Nem, nem akart visszamenni. Elkövet mindent, hogy rávegye ezt a megtört, zord, ugyanakkor szenvedélyes férfit, hogy szeresse.

Továbbindult, a hideg víz megborzongatta a testét, de jólesett neki. Sietett, vissza akart érni, hogy elkészítse a férfi reggelijét, mire visszaér.

A sátor előtt ülve várta őt, és amikor a harcos mogorva tekintettel odalépett hozzá, szó nélkül felé nyújtotta az ételt. Bevonultak a sátorba, és a férfi elismerően nézett végig, Jordan valóban odaadóan leste minden igényét.

Gyorsan ettek, aztán az indián már el is tűnt. Jordan úgy érezte, beleőrül ebbe az erőltetett némaságba. Félt. Amióta idekerült, az első éjszakákat leszámítva, most félt igazán. Érezte a kettejük közt tomboló érzelmi vihart, és szerette volna, ha megbeszélik, ha csillapíthatja a feszültséget. Annyira szerette volna elmondani a férfinak, hogy beleszeretett, és csak ő számít, senki más, hogy vele akar maradni, de a forró éjszakákon túl, Tukayoo teljesen közömbösen viselkedett vele. Napközben fogolyként kezelte, és volt, hogy egész nap nem szólt hozzá, még csak felé sem nézett. Tehya ilyenkor mindig vigasztalta őt, de neki ez nem volt elég. Azt akarta, hogy a férfi úgy viselkedjen, ahogy az a fehérek közt működött. Hogy legyen büszke arra, hogy a lány mellette van. Hogy együtt vannak, és ezt mindenki tisztelje.

Merengéséből Nara térítette magához:

- Jordan! Gyere! – intett felé.

Felállt, és követte az asszonyt.

- Baj van? – kérdezte.

- Nincs – mosolygott. – A gyerekek szeretnének lemenni a folyóhoz.

- Oh, értem. Vigyázzak rájuk?

Nara bólintott.

- A többieket nem zavarja, hogy ennyit vannak velem? – kérdezte Jordan.

- Nem, örülnek, hogy valaki figyel rájuk, amíg ők a dolgukat végzik. Mostanában a felderítők kiowa portyázókat láttak a környéken, nem merik egyedül hagyni őket.

- Rendben, értem. Nem megyek messzire velük. Itt maradunk a sziklák védelmében.

- Jó, majd szólok az asszonyoknak.

A gyerekek kacagva szaladtak hozzá. Neka beszélt angolul, az apja ragaszkodott hozzá, hogy megtanulja a nyelvet, így nem okozott gondot, hogy megértsék egymást.

A parton aztán a lányok különvonultak, és babázni kezdtek. Jordan lassan sétált, és figyelte őket, de közben a fiúk birkózására is ügyelt. Aztán Neka és Oya odaléptek hozzá.

- Jordan – kezdte Neka. – Oya szeretne megkövetni a múltkori ballépése miatt.

Ránézett a fiúra, aki bűntudatos, de büszke arccal nézett. Mondott valamit, aztán Neka Jordan felé fordult, és lefordította.

- Szeretné, ha tudnád, hogy ő csak játéknak szánta, de az érzelmei elragadták.

- Mondd meg neki, hogy megértem. Hallottam, mi történt a szüleivel, és értem a fájdalmát. Elfogadom a bocsánatkérését.

Miután Neka lefordította a fiúnak, amit mondott, Jordan ölelésre tárta a karját. Oya kicsit zavartan ugyan, de elfogadta.

Aztán a lány kedves mosoly kíséretében félrelépett, hogy a fiúk futkoshassanak.

A délelőtt nagy részében kint voltak a folyónál, még fürödtek is egy keveset.

A játék hevében Neka elesett, és meghúzódott a bokája, Jordan levette a mokaszinját, és a vízhez lépett, hogy benedvesítse borogatásnak, míg hazaérnek, és elláthatják, amikor porfelhőre lett figyelmes a folyó túlsó partjánál az északi oldalon.

- Neka! Nem tudod, vannak kint portyázó csapatok? – kérdezte a fiút.

- Nem, nincsenek, miért?

A lány a porfelhő irányába mutatott, aztán azonnal összeterelte a kicsiket.

- Szólj Oya-nak, hogy vigye vissza őket, és figyelmeztesse a falut! – kiáltott Jordan.

A gyerek gyorsan lefordította a kérést, de Oya nem mozdult. Mondott valamit az egyik idősebb lánynak, aki bólintott, majd elfutott a kicsikkel. Közben egy másik idősebb fiú is csatlakozott Jordan mellé. Ketten felemelték a sérült Nekát, és a sziklák védelmébe húzták.

- Menj, Jordan! – sziszegte fájdalmas arccal a fiú. – Én elbújok, nem fognak észrevenni.

- Nem hagylak egyedül. Vállaltam, hogy vigyázok rátok.

- Ennek semmi értelme, ha többen vagyunk, akkor felfedeznek, és titeket is megölnek.

- Nem hagylak egyedül! – mondta most már éles hangon a lány, és lehúzta a másik két fiút. – Mondd meg nekik, hogy menjenek vissza!

Közben a tábor felé mutatott, de a két ifjú a fejét rázta. Jordan kétségbeesve nézett körbe, hirtelen nem tudta, mit tegyen.

Már nem volt esélyük elérni a tábort. Jordan megkérdezte Nekát, hogy hova bújt el a múltkor, amikor nem találták meg. A fiú azonnal megmutatta a két nagyobb szikla közti szűk hasadékot. A lány odaintette őket, és a két fiú behúzta Nekát, majd ők is behúzódtak. Ők gond nélkül befértek, de Jordan már nem.

- Mi lesz veled? – kérdezte rémülten Neka.

A lány tanácstalanul nézett, már hallotta a lovasokat. Lekuporodott a hasadék bejáratához.

- Maradjatok csendben! – tátogta.

Neka elővette a tőrt, és Jordan felé nyújtotta. A lány megrázta a fejét.

- Vedd el! – suttogta a gyerek.

- Tukayoo…

- Nincs itt – sziszegte. – lefoglalja a falu védelme. Minket neked kell megvédened!

Jordan remegve vette el a fegyvert. Tudta, hogy egy tőr vajmi kevés a kiowa harcosok íjaival szemben, de látta, hogy a fiúkat megnyugtatja.

 A lovak elérték a sziklák tövét, a lány intett, hogy maradjanak teljesen csendben, és ne mozduljanak.

Hallották, ahogy a férfiak hangosan beszélnek, aztán Jordan megkönnyebbülve hallgatta, amint a lovak távolodni kezdenek.

Már éppen fel akart állni, amikor kavicscsikorgásra lett figyelmes. Mire felnézett, a harcos már előtte állt. Elégedett vigyorral ragadta meg a karját, felrántotta, és az egyik szikla falához lökte. A szeme rémülten villant a gyerekek felé, de ők némán figyelték a jelenetet. A kiowa láthatóan nem vette észre őket.

Jordan az alkarjához feszítette a kést, és remegve figyelte az indián mozgását. A férfi láthatóan könnyű prédának tekintette, véres ujjával jelezte, hogy maradjon csendben. Eldobta az íját, és az ágyékkötőjéhez nyúlt. Közben kimért lépésekkel közeledett a lány felé. Jordan hallgatott, és várt.

Ahogy a harcos odaért elé, jobb karját a háta mögé rejtette, a férfi nem gyanakodott, megfogta Jordan bal kezét, és durván a hímtagjához rántotta. Egyértelműen jelezte a lánynak, hogy mit akar. Jordan mosolyogni kezdett.

Hirtelen mozdult, a tőr villant, a harcos pedig döbbenten meredt Jordan kezére, aztán elviselhetetlen hangon visítani kezdett, amint meglátta férfiúi büszkeségét. Jordan keze szétnyílt, és a húsdarab ernyedten hullott a földre.

Az indián tehetetlenül rogyott össze, de közben úgy üvöltött, hogy Jordan tudta, nagy bajba került.

Lehajolt, és a férfi mellkasába mártotta a tőrt, aki elhallgatott, már csak halk nyögdécselésre futotta az erejéből. Aztán az is elhalt.

Tukayoo döbbenten meredt a sziklák felé, amikor meghallotta a visítást. Amikor Chapa rettegve szaladt vissza a faluba, hogy figyelmeztesse őket, mindenki arra figyelt, hogy a gyerekeket, és az asszonyokat biztonságban eljuttassák az erdőbe. A harcosok pedig azonnal a fegyvereikért, és a lovaikért rohantak. Azt senki sem vette észre, hogy Jordan, és a három fiú eltűnt. Most jutott eszébe, hogy a lány napok óta a folyóparton játszadozott a gyerekekkel. A támadás kezdete óta nyomát se látta. Jeges félelem járta át a lelkét.

- Jordan! – suttogta rettegve.

Vágtára fogta a lovát, odakiáltott Hok’ee-nak, és Lootah-nak, hogy kövessék, és a sziklák felé indult.

Remegve rohant be a hasadékhoz.

Megkönnyebbülten nyögött fel, amikor meglátta a rémülettől reszkető lányt. Láthatóan kikészült, de Tukayoo nem látta rajta sérülésnek a nyomát.

Odalépett elé:

- Jól vagy?

Képtelen volt válaszolni, csak biccentett. A harcos megfogta a kezét, lefeszítette az ujjait a tőr markolatáról.

- Semmi baj! – suttogta megnyugtatóan. – Vége van.

Jordan felemelte a fejét, könnyek áztatták az arcát. Még sosem ölt embert, főleg nem ilyen kegyetlenül. Tukayoo gyengéd erőszakkal elvette tőle a kést, és simogatni kezdte a kezét.

- Megöltem – motyogta a lány.

- Ha nem teszed, ő öl meg téged. – magához húzta, most nem érdekelte, hogy milyen fogadalmat tett magában. Nem tarthatta távol magát a lány érzéseitől.

- A gyerekek – suttogta Jordan, és a hasadék felé pillantott.

Tukayoo követte a lány mozdulatát, és felnyögött.

- Hok’ee, Lootah! Gyertek ide!

A két harcos néhány másodperccel később ott állt mellettük.

- Vigyétek ki innen a fiúkat! – intett a kicsik felé.

- Máris. Ti nem…? – nézett vissza Hok’ee.

- Mi is megyünk utánatok – nézett Tukayoo a barátjára. – Igyekezzetek, mielőtt a kiowák észrevesznek minket!

A két férfi kiterelte a három megszeppent gyereket, felültették őket a lovaikra, és elindultak. Neka visszanézett:

- Köszönjük, Jordan!

A lány csak biccenteni tudott.

Miután eltűntek, Tukayoo gyengéden magához szorította a lányt.

- Minden rendben! – mondta halkan. – Nagyon bátor voltál. Köszönöm, hogy megvédted őket.

A lány ráemelte a szemeit.

- Azt hitted, hagyom, hogy bántsa a kicsiket?

- Nem. Tudom, hogy nem hagytad volna. – mosolygott le rá. – Most viszont menjünk vissza! Nem maradhatsz itt! Gyere!

Hátrált egy lépést, de aztán hirtelen megtorpant, a torkát fura, nyögéshez hasonló hang hagyta el, mintha hirtelen elszállt volna a levegő a tüdejéből. A szeme elhomályosult, hogy aztán végtelen fájdalom jelenjen meg benne. A szája néma sikolyra nyílt, és lenézett a mellkasára. Jordan is lenézett, és sikoltani akart, de Tukayoo keze a szájára tapadt.

A nyílvessző véresen meredt ki a férfi mellkasából, Tukayoo lábai megroggyantak, de ahogy összeroskadt, maga alá húzta a lányt.

- Ne mozdulj! – lehelte a fülébe.

Jordan érezte, ahogy a nyílhegy a mellének feszül, de szót fogadott a férfinak.

A következő pillanatban árnyék vetült rá.

Hallotta, ahogy a két kiowa harcos a fejük fölött beszél. Az egyik belerúgott Tukayoo oldalába, aztán nevetve odébb álltak.

Jordan egy idő után kinyitotta a szemét:

- Tukayoo? Hallasz? – kérdezte.

Az indián halkan felnyögött. A lány óvatosan felült, és felemelte a harcost.

- Húzd… húzd ki! – nyögte, és erőtlenül a nyílvesszőhöz nyúlt.

Jordan remegve emelte fel a kezét:

- Hogyan? Ha visszafelé húzom…

- Törd le… a… hegyét! – zihálta fájdalmasan.

Jordan ügyetlenül megfeszítette a nyilat, de azonnal elengedte, ahogy meglátta Tukayoo megvonagló arcát.

- Ne… foglalkozz… velem!… Húzd ki!

Jordan szeméből kicsordultak a könnyek, megfeszítette a vesszőt, és letörte a hegyét. Tukayoo a lány vállára hajtotta a fejét, és megragadta a derekát, hogy Jordan a hátához férjen.

- Húzd! – nyögte.

Jordan hallotta, ahogy halkan felnyög, érezte, hogy egy pillanatra megszorítja a derekát, ahogy kirántotta a nyílveszőt, aztán elernyedt, és ájultan zuhant a lány karjába. Szája szegletéből vér szivárgott.

14. fejezet

Jordan sikítani akart, segítségért kiáltani, de tudta, amíg a kiowák a környéken vannak, semmit sem tehet.

Letépte a tunika alját, és azzal próbálta csillapítani a vérzést. Zokogva nyomta a sebre, és imádkozott, hogy minél hamarabb megtalálják őket.

Percekkel később megint megcsikordult a kavics. Rettegve nézett föl, de azonnal felsóhajtott, amikor meglátta Hok’ee alakját.

- Hol vagytok már? Kezdtünk aggód…

Amint meglátta, mi történt, azonnal cselekedett. Felnyalábolta a férfit, és szó nélkül elindult a tábor felé. Jordan remegő lábakkal követte.

- Rendbe jön, ugye? – kérdezte aggódva a fiút.

- Súlyos a sebe – felelt csendesen. – Remélem nem lesz gond.

- Az én hibám, ha nem maradunk ilyen sokáig…

- Ne hibáztasd magad! – vágott közbe, és próbált kedvesen nézni a lányra. – Neka elmondta, miért maradtál.

Beértek a faluba, és Hok’ee azonnal a sátrába vitte a sebesültet. Jordan körülnézett, látta, hogy mindenki elrejtőzött. A harcosok a kiowákat üldözték, a falu teljesen kihalt volt. A lány felkapott egy tálat, és visszaszaladt a folyóhoz, vizet hozott, és bement utánuk. Hok’ee addigra lefektette Tukayoo-t az ágyra, és kerített egy tiszta kendőt.

- Hoztam vizet – suttogta Jordan, és leült a fiú mellé.

Megnedvesítette a kendőt, és nagyon óvatosan lemosta a férfi mellkasát a seb körül.

- Emeld meg, kérlek! – nézett Hok’ee-ra.

Az ifjú indián megtette, és aggódva figyelte, mit csinál a lány.

- Csináltál már ilyet? – kérdezte.

- Egyszer. Apámat megtámadta néhány apa… – elharapta a szót. – néhány indián. Akkor kapott ilyen sebet, de az nem volt ennyire súlyos. Neki csak a karja sérült. Visszaengedheted.

Körbenézett, meglátta az alsószoknyáját, ami azóta itt pihent a sátorban, hogy az első éjjel levette. Magához húzta, és lehasított belőle egy darabot.

- Segítenél? – nézett a fiúra. – Ebből kéne ilyen csíkokat tépni.

Hok’ee bólintott, és követte Jordan mozdulatait. Hamarosan a fehér vászonagyag tökéletes kötszerként feküdt a bőrön.

A lány gyors, gyengéden erős mozdulatokkal bekötözte a sebet.

- Mikor jönnek vissza a többiek? Most bekötöztem, de valamivel fertőtleníteni kellene, és ahhoz én nem értek.

- Utánanézek. Elleszel egyedül?

- Persze. Menj csak! Minél hamarabb segítség kell neki. – mondta Jordan.

Visszafordult a férfi felé, és lágyan megcirógatta az arcát. Hok’ee a bejárattól visszafordult, és még látta a mozdulatot. Szomorkásan figyelte a lányt, sajnálta, amiért a barátja ennyire semmibe veszi az érzéseit.

Jordan egy másik ruhát is benedvesített, és megtörölte az indián gyöngyöző homlokát. Tukayoo szeme felnyílt.

- Jordan?

- Itt vagyok – suttogta a lány.

- Jól vagy?

- Istenem! – nyögte. – Én igen. Te sebesültél meg.

- Emlékszem – motyogta. – De téged nem bántottak?

- Nem, a testeddel védtél meg. Köszönöm.

A férfi fölé hajolt, és lágy csókot lehelt az ajkára.

- Köszönöm.

- Kérlek, ne! – suttogta Tukayoo.

- Mit ne?

- Ne legyél kedves velem!

- Én csak…

- Jordan… kérlek!

- Rendben.

A lány felegyenesedett. Megint megtörölte a homlokát. Percekig némán nézték egymást, Jordan a nedves ronggyal hűsítette Tukayoo testét, mert látta, hogy a fájdalom kezdi legyűrni. Végül a férfi ismét az öntudatlanságba zuhant.

Zajt hallott kintről, rémülten dermedt meg.

- Ne ijedj meg, Jordan! – hallotta Hok’ee hangját.

Mahal berontott a sátorba, és a fia mellé guggolt. Megnézte a kötést, aztán elismerően pillantott a lányra.

- Ügyes vagy. Köszönöm, hogy elláttad a sebét.

- Kellene valami, amivel kitisztítjuk. – mondta Jordan. – Csak azért kötöttem be, hogy elállítsam a vérzést.

- Értem. Tehya azonnal hoz gyógynövényt, és kenőcsöt, meg gyógyitalt. – Megérintette a fia mellkasát.

Tehya megjött, és Jordan hátrébb húzódott, hogy a két nő elláthassa a férfit. Rátették a kenőcsöt a sebre, aztán a gyógynövény leveleivel fedték be. Végül az alsószoknya darabjaival bekötözték.

- Ez nem a te ruhád volt? – kérdezte Tehya.

- Nem találtam mást, amit használhattam volna. – vonta meg a vállát.

- Köszönjük. – mondta Mahal.

Jordan szeme könnybe lábadt.

- Ugye meggyógyul?

- Csak remélhetjük – suttogta az asszony. – Ha a seb elfertőződik, akkor csak a szellemek jóindulatában bízhatunk.

- Istenem – sóhajtott Jordan.

Az egész éjszakát a férfi mellett töltötte, gyengéden törölte fájdalomtól eltorzuló arcát, és ha kellett, kicserélte a kötést. Tehya, és Mahal is ott voltak, felváltva ültek Tukayoo-nál. Hajnalban az anyja visszament a sátrába, amikor Tehya bejött.

- Aludj egy kicsit, Jordan! – mondta.

- Nem vagyok álmos.

- Pihenned kell, én itt vagyok.

Jordan megrázta a fejét, de nem tágított. Gyengéden simogatta Tukayoo mellkasát ott, ahogy nem borította kötés.

Már annyira fáradt volt, hogy nem tudta megtartani magát. Óvatosan ledőlt a férfi mellé, és a fejét ép vállára fektette. Gyengéden cirógatta.

- Gyógyulj meg, Tukayoo! – suttogta, és lehunyta a szemét.

Néhány perc elteltével lágy érintést érzett a haján.

- Jordan?

Nem válaszolt, még ahhoz is fáradt volt, hogy a száját kinyissa.

- Jordan? –ismételte Tukayoo kábán egy idő után.

A lány felemelte a fejét.

- Felébredtél? – kérdezte a férfit.

- Igen, köszönöm, hogy itt vagy.

- Ez természetes.

Az indián erőtlenül megsimogatta a lány arcát. A tekintete meleg volt.

- Pihenj! Anyám és a húgom is itt vannak.

- Tudom – suttogta Jordan. – Most ők pihennek.

- Aludj te is! Én jól vagyok.

- Csak, ha te is alszol!

- Legyen! – mosolygott a férfi.

Átölelte Jordant, és szorosan magához húzta, halkan felnyögött, de amikor a lány el akart húzódni, nem engedte.

- Maradj! Jólesik a közelséged. – mondta halkan. – Van valahol egy takaró?

Jordan hátranyúlt, és magukra húzta a szőrmét. Tukayoo szeme lecsukódott, és perceken belül visszaaludt. Jordan szívét melegség töltötte el, mosolyogva hunyta be a szemét.

Hajnalban furcsa éneklésre, és dobszóra ébredt. Felemelte a fejét, és a kintről beszűrődő fényben látta a mozgolódást.

Kiment, és épp összetalálkozott Tehya-val, aki a bátyjához jött.

- Hogy van? – kérdezte a lány.

- Alszik, de félek – mondta Jordan. – nyugtalan, és folyamatosan rázza a hideg. Attól tartok elfertőződik a sebe.

- Van gyógyszerünk, majd elhozom, hogy kezelhesd vele.

- Köszönöm. Mire készülnek a férfiak? – fordult a hatalmas tűz felé Jordan.

- Bosszúra. – felelt egyszerűen a lány.

- Mi? Megtámadják a kiowákat?

- Igen. Nem hagyhatjuk megtorlatlanul, amit tettek.

- De… ez…

- Barbárság? – kérdezte élesen Tehya.

- Pontosan. Ezzel csak szítjátok az ellenségeskedést.

- Jordan, ők nem csak egyszerűen portyáztak. Nem a lovaink kellettek nekik, ölni jöttek. Nőkre, gyerekekre, és idősekre támadtak könyörtelenül. Ezt nem hagyhatjuk. Ha most nem lépünk, akkor lerohannak, és elpusztítanak mindenkit. Nézd meg Tukayoo-t! Hátulról, gyáván lőtték le, mint valami állatot.

- Igen, de nem féltitek a férfiakat? – kérdezte a lány rémülten.

- De igen. Csak nem mutathatjuk.

- És mi ez a tánc, meg éneklés? Ha harcba indulnak, nem arra kellene összpontosítaniuk?

- Pontosan azt teszik. Ez egy rituális tánc. A Nagy Szellem áldását, és védelmét kérik.

- És miért festik ki magukat? Már láttam, hogy mindenféle jeleket szoktak viselni. Ezzel akarják elijeszteni az ellenséget?

- Nem, ez is a része a védelemnek. Megmutatják az ellenségnek, hogy mekkora harcosok, milyen tetteket hajtottak végre, és hogy mennyire bátrak. De főként ezek védik őket az ellenfél fegyvereitől.

- Értem – suttogta Jordan, és csendben figyelte a harcosok készülődését. – Nem fogja visszavetni őket, hogy Tukayoo nincs ott, hogy vezesse a csapatot?

- Kohana, majdnem olyan nagy vezér, mint a bátyám. Utána őt tisztelik a legjobban.

Most értette meg, miért volt annyira feszült a viszonyuk, amikor először találkoztak. Csendes hatalmi harcot vívtak. Büszke volt, hogy ezt a csatát Tukayoo nyerte.

- Jordan! – hallották a sátor belsejéből.

Mindketten berohantak, és azonnal látták, hogy baj van. A férfit rázta a hideg, szemei kifordultak. Jordan rögtön tudta, hogy igaza volt, a harcos sebe elfertőződött.

Délután hallotta, hogy a harcosok, győzelmi mámorban kiabálva visszatértek, de nem foglalkozott velük. Reszkető kézzel törölgette a férfi homlokát, és folyamatosan cserélte a vizes borogatást, de hiába.

- Hoztam ennivalót – suttogta Tehya, ahogy belépett a sátorba.

Gyengéden elhúzta a lányt, és a kezébe nyomta a tálat.

- Nem vagyok éhes – tiltakozott Jordan.

- Enned kell! – mondta ellentmondást nem tűrően a másik.

Legyűrt néhány falatot – addig Tehya ült a harcos mellett –, de aztán visszakuporodott a férfi mellé, és nem mozdult.

Önkívületben feküdt, a sebláz minden porcikáját átjárta. Hideg veríték borította a testét, és reszketett.

Jordan tudta, hogy a seb csúnyán elfertőződött. Látott már ilyet, és tudta, mi lesz a vége, de nem tágított. Eltökélte, hogy megmenti az életét. Folyamatosan Tukayoo mellett ült, nedves kendővel próbálta csillapítani a lázát, és sűrűn cserélte a kötést a seben. Mindig friss gyógykenőcsöt tett rá, és közben imádkozott, hogy hasson. Mahal is a fia mellett virrasztott, többször rászólt a lányra, hogy pihenjen le, de Jordan nem hallgatott rá.

- Hol van az a gyógyital? – kérdezte az asszonyt.

- Tehya elment érte. Hamarosan itt lesz. – felelt aggódva.

- Mi van, ha már késő? – nézett fel Jordan.

- Akkor a fiam átkel a vadászmezőkre.

- Ne! – nyögte a lány. – Tukayoo, hallasz? Nem halhatsz meg! A törzsnek szüksége van rád! Anyádnak, és a húgodnak szüksége van rád! Nem hagyhatod cserben őket! Térj vissza!

Újra megnedvesítette a rongyot, és megtörölte a férfi homlokát.

- Shadi…! – nyögött fel Tukayoo. – Shadi!

Jordan elejtette a kendőt, szemét ellepték a könnyek.  Nem akart Mahalra nézni, tudta, hogy mit látna a szemében. Lágyan megsimogatta a férfi arcát, de tudta, hogy neki itt nincs helye. Felemelkedett, hiába nyúlt utána Mahal, és kimászott a sátorból. Zokogva rohant le a folyóhoz, leült, átölelte a térdét, és elkeseredetten nézte a fodrozódó vizet. Nem ment oda a sziklákhoz, oda se nézett. A támadáskor valami szikra fellobbant benne attól, ahogy Tukayoo a testével védte őt, és ahogy a szemébe nézett. De most már tudta, hogy tévedett, az a tüzes elszántság a csata hevének volt köszönhető. Csak reménytelen vágy volt, hogy Tukayoo szeretheti.

Az orrában érezte a harcos vérének a szagát, a láz szagát, a betegségét. Öklendezni kezdett, majd azt a kevéske ételt is kihányta, amit aznap megevett.

Mahal eközben tovább törölgette a fia homlokát, aki továbbra is motyogott lázálmában. Tehya is megérkezett a gyógyszerrel.

- Shadi!… Ne!… Menj el! Ne!… Már nem!… JORDAN!

Kinyílt a szeme, de nem volt magánál. A távolba meredt, és rettegés jelent meg benne.

- Jordan! A kiowák… vigyázz! … Kedves… vigyázz!

A két nő felkapta a fejét.

- Jordan! – a harcos megragadta az anyja kezét, hirtelen nagyon tisztán, összefüggően kezdett beszélni. – Anyám, Jordan a szikláknál van a gyerekekkel, a kiowák. Érte kell mennem! – a keze elernyedt. – Jordan!… Jordan!

- Menj, lányom! Hozd vissza! – szólt az asszony, aztán a fiához fordult. – Elküldtem érte, nyugodj meg! Nem lesz baja!

Tehya lélekszakadva kereste meg Jordant. A parton ülve talált rá.

- Jordan! Téged hív.

- Ugyan! Erre nincs szükség! – mondta elcsukló hangon a lány.

Tehya mellé lépett, és megrángatta.

- A bátyám téged akar! Téged hív, ne hagyd magára!

Jordan bénultan emelte fel a fejét, de végre felállt. Botladozva futott Tehya után.

A sátorba lépve reszketni kezdett.

- Shadi, menj el! – suttogta Tukayoo delíriumban. – Nem mehetek veled… Jordan!… Jordannak kellek… Nem hagyhatom… magára. Jordan!

A lány mellé térdelt, és átvette a kendőt Mahaltól.

- Itt vagyok! – suttogta a férfi fülébe. – Itt vagyok melletted.

- Jordan! – suttogta megnyugodva. – Jordan, szeretlek.

A lányból hangosan szakadt fel a zokogás. Tukayoo vállára hajtotta a fejét, közben az arcát simogatta.

Elöntötte a fájdalom, a rettegés, hogy elveszíti a harcost.

Nem vette észre, hogy egyedül maradtak. Nem szólalt meg, kétségbeesve csókolta meg a férfi láztól forró ajkait. Nem mondta ki, látni akarta a szemét közben. Szerette az indiánt.

Gyengéd mozdulatokkal törölte végig a férfi tűzben égő testét, lassan simogatta a feszes mellkast, az izmos hasfalat. Remegő kezét a férfiassága fölé emelte, de rájött, mennyire bűnös dolog, amit tenni készül. Visszahúzta hát, és megnedvesítette a kendőt.

Tukayoo homlokára akarta helyezni, amikor ijedten felsikkantott. Az indián lázban égő szemmel nézte őt.

- Jordan! – suttogta rekedten.

- Jobban vagy, harcosom?

- Jól vagy, Kedves?

- Én igen, de te megsérültél.

- Akkor jó – sóhajtott, mintha nem is hallotta volna a mondat második felét. – Épségben akarlak visszaadni neki.

A lány karja megfeszült.

- Nem akarok visszamenni – suttogta, de nem mert a férfi szemébe nézni.

- Jordan…

- Igen? – kapta fel a fejét. A harcos megint nem volt magánál, a szemei kábán meredtek az ég felé.

- Jordan – suttogta.

- Mondd, harcosom! – törölgette meg a homlokát.

A könnyei megállíthatatlanul potyogtak. Tudta, hogy Tukayoo állapota rosszabbodott. A fertőzés nem javult, és ő semmit sem tehet, amivel megmenthetné. Imádkozni kezdett, nem törődött azzal, hogy Mahal, és Tehya visszajöttek, és döbbenten figyelték. A harcos mellett térdelt, és a Mindenhatóhoz fohászkodott.

Kintről beszűrődött a harcosok hangja. Ők is imádkoztak, a maguk módján.

Mahal levette a kötést a fia sebéről, és megtisztította. Egy másik kenőcsöt kent rá, Jordan kíváncsian nézte.

- A másik nem használ. A sámánunk kikevert egy másik gyógyszert, azt mondta, ha ez sem segít, akkor…

- Ne mondd ki, kérlek! – nézett rá elgyötörten a lány. – Az nem történhet meg.

Mahal megsimogatta a karját, aztán felállt.

- Neki most rád van szüksége – mondta, amikor a lány ellenkezni akart. – Maradj mellette!

Ezzel kilépett a sátorból.

Jordan Tukayoo mellé feküdt, egészséges vállára hajtotta a fejét, és lassan álomba szenderedett. De csak felületesen. A férfi első, apró rezdülésére felpattant. Már nyúlt a kendőért, hogy megtörölje a homlokát, amikor megérezte, hogy elmúlt a láz.

Végignézett a harcoson, és látta, hogy nyugodtan alszik. Nem zihált, és az arca végre békés volt. A lány azonnal felébredt, és feszülten várakozott.

Néhány órával később Tukayoo kinyitotta a szemét, és kábán körbenézett.

- Jordan?

- Itt vagyok, szer… harcosom.

- Mi… mi történt?

- Eltalált egy nyílvessző. Súlyos sebet kaptál, és elfertőződött. De úgy látom, most már jobban vagy.

Az indián megpróbált felülni, de Jordan visszanyomta:

- Ne erőlködj! Pihenned kell!

- Te nem sérültél meg? A fiúk épségben visszaértek?

- Mind rendben vagyunk – helyezte a tenyerét a férfi vállára. – Most magaddal törődj! Meg kell erősödnöd!

Tukayoo végignézett magán, látta a kötésnek elhasznált alsóneműt, és meglepve nézett Jordanra.

- Fáradt vagy, pihenj! – suttogta. – Neked is aludnod kell.

- Majd, ha biztos leszek benne, hogy jól vagy.

- Jordan…

- Hozok neked levest – áll fel hirtelen a lány, de közben megszédült, és visszarogyott.

- Jól vagy? – ült fel hirtelen Tukayoo, és sérült oldalára támaszkodott. – Aohh! – üvöltött fel.

Jordan azonnal visszakuporodott mellé.

- Harcosom, ne erőlködj! Szétnyílhat a seb.

Tukayoo fölé hajolt, hogy megnézze a vállát, ám a férfi ép karjával megragadta, hevesen magához húzta, és olyan hévvel csókolta, ahogy eddig soha. Jordan remegve simult hozzá, a könnyek ellepték a szemét, és amikor az ajkuk szétvált, szóra nyitotta a száját.

Ekkor a sátor bejárata kinyílt, és Mahal rontott be.

- Fiam! Jól vagy?

- Igen, anyám, sokkal jobban – próbált mosolyogni, de felszisszent.

Jordan lehajtott fejjel húzódott arrébb, amikor az asszony szúrós pillantással nézett rá.

- Nem az ő hibája – mondta Tukayoo. – Én akartam felkelni, ő csak próbált visszatartani.

Jordan felemelte a fejét, Mahalra nézett.

- Hozok ételt a fiadnak – mondta, és kisietett.

Az asszony leült a fia mellé:

- Mit teszel vele? – kérdezte.

- Visszaviszem – mondta eltökélten. – esküt tettem.

- Azzal megölöd.

Tukayoo felkapta a fejét.

- Erős asszony, túl fogja élni. – mondta zaklatottan.

- Végig melletted volt. Ápolt, nem törődött azzal, hogy kifárad. Etetett, itatott, csillapította a lázad, cserélte a kötést. Ennél odaadóbban senki sem tudott volna gondozni.

- Elég! – szólt haragosan. – Ne akard megtörni az elhatározásomat! Vissza KELL vinnem. – nyögte.

- Fiam…

- Anyám, kérlek! Ne!

Jordan visszatért, lekuporodott a férfi fejéhez, és a szájához emelte a tálat.

- Add ide! – mordult rá. – Egyedül is tudok enni. Most hagyjatok magamra!

Kimentek, és Tukayoo nem vette észre a lány szemében gyűlő könnyeket.

Túl dühös volt az anyjára, és a családjára. Mindenki bele akart szólni az életébe, az apja, az anyja, még a húga is, az a kotnyeles kislány. Miért akarnak helyette dönteni? Megszégyenítik a törzs előtt, ha úgy bánnak vele, mint egy taknyos kölyökkel.

Megitta a levest, azonnal tudta, hogy Jordan készítette, ő máshogy ízesítette, mint az anyja, vagy a húga. Letette a tálat, és visszadőlt. A sebe fájni kezdett, kezével óvatosan megérintette, és levette a kötést. Szépen gyógyult a gyulladás ellenére, szabadon hagyta, és lehunyta a szemét.

Amikor újra felnézett, látta a lányt, amint épp lefekvéshez készül.

- Jordan – suttogta.

Azonnal mellette termett.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Igen. Bocsáss meg! Nem akartam gorombáskodni veled. És köszönöm, hogy ápoltál.

- Nincs mit megköszönnöd, ha nem vagy ott, már halott vagyok.

Tukayoo megremegett a szavaktól.

- Nem – simogatta meg a lány arcát. – Visszajutottál volna. Tudom.

- Bekötöm a sebed – motyogta zavartan a lány.

- Várj! – suttogta vágyakozva a férfi, lassan magához húzta, és megcsókolta. – Szeretkezel velem?

- A sérülésed…

- Úgy, ahogy akkor hajnalban – mondta mosolyogva. – Kérlek!

Jordan szó nélkül a férfi ölébe siklott. Lassú mozdulatokkal, hogy neki ne kelljen mozdulnia. Lehajolt, megcsókolta az ajkát, majd a nyakát. Az indián megfogta a lány egyik fonatát, és bontogatni kezdte, de nem boldogult. Jordan megértette, villámgyors mozdulatokkal kiszabadította rakoncátlan tincseit, és hagyta, hogy a fürtök Tukayoo mellkasára omoljanak. A férfi megragadott néhányat, és mélyen beleszippantott. Vágyakozva nézett a zöld szemekbe, amelyek most is, mint már annyiszor, rabul ejtették.

A lány érezte, hogy a férfi vágya követelve lüktet combja tövénél, de még várt. Végigsimogatta a feszes mellkast, aztán az ajkával becézte, amitől a harcos remegni kezdett, reszketve nyögött, és zihálva könyörgött bebocsátásért. Jordan végül engedett, kissé felemelkedett, hogy aztán szenvedélyes sóhajjal befogadja a férfit. Óvatos táncba kezdett, de a vágy hamarosan mindkettejüket elragadta, és az őrületig fokozták az eksztázist. Tukayoo végül nem érezte a fájdalmat, felült, magához szorította a lányt, és hagyta, hogy az a fejét a válla gödrébe hajtsa. Végül a gyönyör egyszerre érte el őket, és Jordan zihálva felemelte a fejét. Belenézett Tukayoo ónix szemeibe, és végre kimondta:

- Szeretlek, harcosom.

A férfi megmerevedett. A tekintete elsötétült, kifejezése haragossá vált. Durván lelökte a lányt az öléből, és felállt. Nem foglalkozott vele, hogy felvegye az ágyékkötőt, látta, hogy már késő éjszaka van, senki nem láthatja meg, és a sátor bejáratához lépett. Mielőtt kimászott volna, visszafordult:

- Elég volt belőled! Meguntalak. Készülj fel! Amint a vállam teljesen rendbe jön, hazaviszlek a férjednek. Beszélek apámmal, holnaptól az ő sátrában alszol! Ma még itt maradhatsz.

Ezzel eltűnt, és a lány összetörten kuporgott a földön, a könnyei megállíthatatlanul potyogtak. Képtelen volt elhinni, amit hallott. Alig fél órája a férfi könyörgött neki, úgy bánt vele, mintha az asszonya lenne. És most itt ült egyedül, megalázottan, reménytelenül.

Végül gépiesen a fekhelyéhez kúszott, és lefeküdt. Zavaros álomba sírta magát.

Tukayoo sokkal később merészkedett csak vissza, amikor a lány már mélyen aludt. Meztelen volt, és a férfi dühösen fordult el. Még ezután is kívánta őt, de úgy érezte, hogy a lány hazudott neki.

Abból, ahogy a családja erőltette a dolgot, és ahogy most szerelmet vallott, úgy érezte, összebeszéltek ellene. Jordan annyira menekülni akart a férjétől, hogy még ő is megfelelt volna neki. Abba nem gondolt bele, hogy a lány vallomása igaz lehet.

Morgolódva feküdt le a fekhelyére, és hátat fordított a fehér démonnak. Milyen régen hívta így, persze, hisz elvarázsolta. De most magához tért, megtört a bűbáj.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hát persze, erről volt szó. És most, hogy rájött, megszabadult tőle. Amint jobban lesz, hazaviszi, és aztán csak a bosszúra figyelhet.

Asszonyt bármikor találhat magának. Oya anyja is szívesen megosztaná vele az ágyát. Nincs szüksége a fehér nő ágyékára.

Végül elaludt, de az álmai kísértették, Jordan megosztotta vele az ágyát, és mennyei örömöket adott neki. Zihálva ébredt, a válla sajgott, de nem ez keltette fel. A szemét könnyek égették.

- Manitu, ne kínozz! – suttogta.

15. fejezet

Felült az ágyon, a férfi megint izzadtan feküdt. Azonnal mellette termett, de amikor megérintette, érezte, hogy nem lázas.

Tukayoo szeme felpattant:

- Mit akarsz? – mordult a lányra.

- Azt hittem, visszatért a láz – motyogta rémülten.

- Jól vagyok – mondta keményen. – Öltözz, reggeli után beszélek apámmal, és átmész az ő sátrába!

- Kérlek, ne! Tukayoo, ne küldj el! Könyörgöm! Soha többé nem mondom ki, csak ne…

- Nekem nem kell egy szajha szerelme! – köpte felé a szavakat, amitől a lány szemét ellepték a könnyek.

- Mi…?

- Nem kellesz, szajha! – ismételte meg, és ellökte magától. – Öltözz!

Felkelt, és dühösen dobta oda a lánynak a ruhát.

- Kérlek! – suttogta újra erőtlenül.

- Hallgass!

Valaki megzörgette a bejáratot, és Mahal már be is lépett. Döbbenten nézte a földön kuporgó, meztelen lányt, és a dühösen fölé tornyosuló fiát.

- Mi folyik itt? – kérdezte.

- Anyám, ha apám is beleegyezik, Jordan a sátratokba költözik. Amint rendbe jövök, visszaviszem a férjének. – dörögte Tukayoo, és kirobogott a sátorból.

Jordan felzokogott, az asszony pedig mellé kuporodott, és átölelte.

- Mégis mi történt? – kérdezte.

- Meg… megmondtam… neki, hogy… hogy szeretem – hüppögte Jordan. Elgyötört szemeit Mahalra szegezte. – Tudom, hogy nem tehet mást, nem tehet az asszonyává, de…

- Jaj, kicsim! – suttogta a nő. – Kemény választás elé állítottad. Döntenie kell, hogy téged választ, és elviseli, hogy a törzs kitaszítja, vagy a törzset, és rólad mond le.

- Sosem fog engem választani, igaz?

- Nem teheti, de szenved. Ő is szeret téged, de nem hajlandó beismerni, még önmagának sem.

- Szeret? – csillant fel a lány szeme.

- Igen, de nem téged fog választani.

- Akkor ne is reménykedjek?

- Öltözz fel! – sóhajtott, és megsimogatta a lány fejét.

Egy hét telt el, és Jordan teljesen összeroppant. Tukayoo egész héten a közelébe sem ment, ha a lány közelített felé, inkább elfordult, és ellovagolt. Volt, hogy csak késő éjjel ért vissza a faluba.

Tukayoo-t nem zavarta sajgó válla, ha meglátta Jordant, menekült. Volt egy hely, ahova sokszor kilovagolt, ha magányra vágyott, és az utóbbi napokban itt töltötte az ideje nagy részét. De sajnos most itt sem lelt nyugalomra. Folyamatosan kísértették a lány szavai, a mosolya, vagy épp vágytól ragyogó smaragdzöld szeme. Menekült a démoni lány elől, aki ennyire megbabonázta. Minden éjjel küzdött a vágy ellen, hogy átrohanjon az apja sátrába, és magával ragadja őt, visszarángassa, és szeretkezzen vele.

Amikor eszébe jutottak ezek a dolgok, dühtől reszketve üvöltött, és imádkozott a szellemekhez, hogy kíméljék meg ezektől a gondolatoktól.

Jordan alig járt el a faluban, Tukayoo apja megengedte, hogy főként a sátor körüli teendőkben segítsen, a férfi sem akarta, hogy a törzs asszonyai a lányon csámcsogjanak, de nem tudta elejét venni a pletykáknak. Nara volt az egyetlen, aki kiállt mellette, és Tehya-val együtt igyekeztek vigasztalni a lányt.

Nara próbálta elterelni a gondolatait, és mindig mesélt az állapotáról, bár még alig látszott, de a boldogsága mindenkire átragadt, még Jordan is mosolygott néha, de mind a két lány látta, hogy az öröme nem őszinte.

Tehya egy alkalommal elment a bátyja után, és próbált a lelkére beszélni, de hiába, a férfi hajthatatlan volt.

- Jordannak mennie kell! – sziszegte dühösen. – Az egész törzset veszélybe sodrom azzal, ha itt tartom. A férje utána jön, és nem egyedül.

- Csak ez az oka? Nem az, hogy félsz, mert szereted?

- Nem szeretem.

- Bátyám…

- Fejezd be! – förmedt rá. – Nem maradhat!

Felállt, és otthagyta a húgát.

Amikor a lány visszaért a sátorhoz, Jordant megint ott találta, összekuporodva, ahogy a zöldségeket pucolta. Leült mellé, de nem szólt. Nem volt értelme még jobban elkeseríteni.

- Nocsak! – hallották meg Suletu hangját. – Tukayoo hamar rád unt. Tudtam én, hogy egy ilyen büszke harcos csak addig használ egy fehér szajhát, amíg az ágyéka örömöt lel benne.

- Tukayoo beteljesíti a bosszúját. – mondta Jordan csendesen. – Végig tudtam, hogy erre kellek neki. Melegítettem az ágyát, mert megkért rá, de a célja az volt, hogy megalázza Shadi gyilkosát. Most jött el ennek az ideje, visszavisz, hogy Scott kapitány lássa, mit tett, aztán pedig megöli.

Döbbent csend követte a szavait. Nem nézett fel, így csak Tehya látta, amint a könnycseppek a kezére hullanak. Suletu zavarodottan állt egy darabig, aztán csendben megfordult, és elment.

Tukayoo pontosan ekkor lépett ki a sátor védelméből, hallotta a lány szavait, és fájdalom mart a lelkébe, de megacélozta magát. Odalépett az apja elé:

- Apám, a sebem begyógyult. Köszönöm az eddigi segítségedet, már csak holnapig kell megtűrnöd a foglyomat. Reggel elindulok vele.

Gyorsan megfordult, és elsietett.

Jordant iszonyatos remegés rázta meg, zihálva kapkodta a levegőt, és a kés kiesett a kezéből.

- Mahal, megbocsátanál, ha én most egy kicsit lemennék a folyóhoz? Egyedüllétre vágyom.

- Menj csak! – nézett rá megértően az asszony.

Zokogva futott, nem állt meg, hanem a part mentén sétált, és próbálta lecsillapítani sajgó lelkét, amikor egy kiszögellés után hirtelen szembetalálta magát a harcossal.

Néhány pillanatig szótlanul néztek egymás szemébe, aztán a férfi magához rántotta, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Ne küldj vissza hozzá! – könyörgött a lány, amikor az ajkuk elvált egymástól. – Megteszek bármit, adj oda valamelyik harcosodnak, ha már nem kellek, de ne dobj vissza neki!

- Nem maradhatsz! – nyögte Tukayoo. – Te is tudod, hogy esküt tettem.

- Kérlek! – a szemeiből előtörtek a könnyek.

- Ne akarj elbűvölni! – mondta erőltetett közönnyel. – Nem tudsz meghatni.

- Értem – suttogta a lány, és elhúzódott. – Tudom, hogy nincs jogom hozzá, hisz csak a szajhád vagyok, de kérhetnék egy valamit?

Tukayoo beleremegett, amikor a lány kimondta a lealacsonyító jelzőt, felé lépett, hogy megsimogassa, de Jordan még távolabb húzódott.

- Bármit – lehelte a férfi.

- Add nekem az utolsó éjszakát! Tudod, mi vár rám, ha visszaviszel. Kitaszított leszek. Egy utolsó boldog éjszakára vágyom veled. Kérlek, könyörgöm, ne tagadd meg tőlem!

Térdre esett a férfi előtt, és zöld szemeit a férfi közömbös fekete szemeibe mélyesztette.

Tukayoo látta a gyötrelmet, felemelte Jordant.

- Kérlek! – suttogta a lány.

- Este beviszlek a sátramba – mondta halkan. – De ne reméld, hogy megváltoztatom a döntésemet!

- Értem. Köszönöm! – mondta reszketve. – Köszönöm!

Megölelte az indiánt, aki nem tudott ellenállni, visszaölelte őt. Tukayoo felemelte a fejét, és igyekezett leplezni a gyötrelmét, nem akarta, ő sem akarta elengedni a lányt. Szeretett volna elszökni vele, örökre elveszni az ölelésében, a gyönyörben, amit nyújtott neki.

De végül elengedte.

- Most menj! – suttogta. – Este elbúcsúzunk.

Jordan Mahal mellett ült, és a tűz fészkét bámulta, napok óta alig hallották a hangját. Mahal gyengéden megsimogatta a karját, amitől összerezzent.

- Jordan, így lesz a legjobb. Hazamész a férjedhez, és elfelejtheted ezt az egészet.

Lassan az asszony felé nézett, szemében könnyek csillogtak.

- Nem akarom elfelejteni – suttogta.

- Jordan, téged a sorsod nem ide köt.

- Én sehova sem tartozom.

- Jordan, holnap hazavisz a fiam, a férjedhez.

- Gondolod, hogy a férjem vissza fog fogadni ezek után? Meg fog ölni.

- Nem, dehogy! Ne mondj ilyet!

Jordan sóhajtott, és visszafordult a tűz felé. Az asszony nem értheti, nem tudja, mit érez a kapitány iránt. Azt meg főleg nem tudhatja, mi vár rá, ha visszamegy.

A férfiak a nagy tűz mellett ültek, Tukayoo gyógyulását ünnepelték. Az indián többször lopva az asszonyok felé nézett. A lány összekuporodva ült, és némán bámult maga elé, hiába beszélt hozzá az anyja, nem tudta felrázni.

Kegyetlen volt vele, de amikor Jordan a fülébe suttogta azt a szót, úgy érezte, a lány az érzéseivel játszik. Hogy szerethetné, hisz, amióta itt van, Tukayoo folyamatosan megalázta a testét. Használta, mint egy szajhát. Ezt neki is tudnia kell.

Most mégis zavarta, hogy a lány ennyire szomorú. Délután, amikor egyedül volt a folyóparton, és Jordan odament hozzá, legszívesebben visszautasította volna, de ahogy a smaragdszemekbe nézett, képtelen volt nemet mondani neki. Csak annyit kellene tennie, hogy látványosan visszavonul a sátrába, Jordan nem merne utána jönni, megértené, hogy meggondolta magát.

Felállt, és elindult. Jordan felkapta a fejét, és ránézett. A pillantásuk találkozott, és a férfi megbabonázva lépett hozzá. Felé nyújtotta a kezét.

Jordan kétségbeesetten ragadta meg. Remény csillant a szemében, ahogy követte a férfit.

Beléptek a sátorba. Tukayoo eltökélte, hogy folytatja a kegyetlen játékot:

- Vetkőzz! – mondta nyersen.

Jordan összerezzent a hangtól, de szótlanul megtette, amit a férfi kért tőle. Mire megfordult, az indián megszabadult az ágyékkötőtől. Letérdelt, megfogta a lány kezét, és maga mellé húzta. Határozottan az ágyra nyomta, és nem kegyelmezett. Durván a lányba hatolt.

Jordan felnyögött, könnyben úszó szemeit az indián szemébe fúrta:

- Ennyire meguntál? – kérdezte. – Hogy ilyen türelmetlenül akarj megkapni?

Őt magát is meglepte, milyen kimért a hangja, de hatott. A férfi visszakozott, kihúzódott a lányból, kissé megemelkedett, és csak nézte őt.

- Csak ezt az utolsó éjszakát kérem tőled – suttogta a lány. – Kérlek, ne légy olyan, mint… mint…

- Mint ki? – kérdezte Tukayoo, bár tudta a választ.

- Mint az a barbár. Te nem vagy olyan.

- Ne akarj elcsábítani! – sziszegte a férfi.

- Már megtettem – mondta, és megmarkolta a lüktető férfiasságot. – Azt akarom, hogy az utolsó éjszakád velem, csodálatos legyen.

Lassan mozgatni kezdte a kezét, Tukayoo pedig elgyötörten felnyögött:

- Fejezd be!

- Azon vagyok, harcosom. – súgta a fülébe Jordan. – Azon vagyok.

Tukayoo megszorította a csuklóját, és a feje fölé feszítette. Aztán vadul megcsókolta a lányt, aki vágyakozva vonaglani kezdett alatta. A lábát szorosan a dereka köré fonta.

- Jordan, állj le! – nyögte.

- Nem kérek mást – zihált. – Csak légy önmagad. Szeress! Még egyszer utoljára, szeress!

Tukayoo elvesztette az önuralmát, elmerült a hófehér gyönyörben, és mozogni kezdett.

- Drága, kicsi Jordan! – zihálta.

A lány szorosan magához húzta, fogságban tartotta a derekát a lábával, a nyakát a karjával.

- Szeretlek, Tukayoo! – nyögte.

A férfi megállt, de Jordan kegyetlen volt, megemelte a csípőjét, megrándította a lábát, és ahogy megfeszítette a hátát, már tudta, hogy a férfi az övé. Újra kezdte a táncot, vadabbul, mint eddig. Jordan belemarkolt a hajába, és felemelte az indián fejét:

- Egyszer… – zihált. – Csak egyszer… mondd ki! Kérlek! – Kicsordultak a könnyei, ahogy a férfi lökései a csúcs felé repítették. – Kérlek! – zokogta. – Hazudj!

Tukayoo nézte a könnyben úszó zöld szemeket, de nem szólalt meg.

- Hazudj! – könyörgött a lány. – Hazudj!

- Gyűlöllek! – nyögte Tukayoo. – Gyűlöllek, Jordan! Gyű… löllek… Kedves! – zihálta élvezettől elfúló hangon.

Egyszerre értek a csúcsra. Hangosan kiáltották az éjszakába szenvedélyüket, aztán összebújva maradtak még egy ideig.

- Ne küldj vissza! – suttogta Jordan. – Ne dobj vissza neki, könyörgöm! Élve ne! Ölj meg inkább!

Szorosan a férfihoz bújt. Zokogva kapaszkodott az utolsó reménybe.

- Ölj meg! – suttogta egyre elhalóbb hangon. – Kérlek, szerelemem!

Tukayoo kiszabadította magát az ölelésből.

- Nem tehetem. Nem leszek a gyilkosod. – a hangja keményen csengett. Jordan nem érezte meg, mit rejt előle az indián. – Visszaadlak neki, különben hajtóvadászatot indít ellenünk.

- Ne! – zokogott újra a lány.

- Maradj itt nyugodtan! Majd alszom máshol. – mondta, és felállt mellőle.

- Tukayoo, kérlek! Ne hagyj magamra! Legalább ma éjjel ne, kérlek!

A férfi még egy utolsó pillantást vetett az őzbőrön kuporgó lányra, és már indult volna kifelé, amikor megérezte a mozdulatot. Jordan gyors volt, mire visszaért, a lány már a saját torkának szegezte a kést.

- Tedd le! – sziszegte rettegve Tukayoo.

Jordan nem válaszolt, csak hátrébb húzódott. A férfi felé nyújtotta a kezét:

- Add ide a tőrt!

- Nem megyek vissza – mondta eltökélten.

- Nyugodj meg! És add ide a tört! Veled maradok ma éjjel, csak add ide, kérlek! – a hangja most kedvesen, melegen csengett. Pont úgy, mint amikor először találkoztak.

Jordan megingott, Tukayoo pedig kihasználta az alkalmat, és kirántotta a kezéből a gyilkos szerszámot. Újra egymás karjában voltak, az ajkuk alig pár centire egymástól, és a férfi nem tudott ellenállni a mézédes ajkak újabb csábításának. Megcsókolta a lányt, szenvedélyesen, vadul, de csak addig, amíg meg nem érezte, hogy a lány ellazul. Akkor lelassult, és gyengéddé vált.

Nem tudott kegyetlen lenni vele, nem tudott fájdalmat okozni neki, mint az a másik. Nem akarta bántani, megesküdött neki, hogy sosem teszi.

- Drága Jordan! – suttogta, amikor az ajkuk szétvált. – Nem maradhatsz velem, a férjed utánad jön. – a hangja elgyötört volt.

- Eddig sem jött. – suttogta a lány.

- Mert nyomokat keresett, és embereket gyűjtött. Visszaviszlek, nem tudod megakadályozni.

- Inkább meghalok.

- Azt nem hagyom – mosolygott az indián, és mire Jordan kapcsolt volna, már bőrszalagok fonódtak szorosan a csuklójára, a háta mögé kényszerítve a kezét. – Ma éjjel már nem teszel kárt magadban, Mrs. Scott.

Jordan döbbenten nézett a férfira.

- Te kérted, hogy hazudjak – magyarázta. – Hazudtam, hogy elgyengülj, és én győzhessek. Nem hagyom, hogy kárt tegyél magadban. Épségben adlak vissza a férjednek.

- Épségben, de nem érintetlenül. – sziszegte a lány.

- Shadi életére esküdtem meg. Az az eskü már nem köt.

- Gyűlöllek, apacs!

- Így csak jobb – mosolyogott rendületlenül az indián.

- Bár meghalnál, rézb…

Tukayoo úgy nézett Jordanra, hogy a lány ereiben megfagyott a vér. A férfi szó nélkül az ágyhoz vonszolta őt, lelökte, és rádobott egy takarót.

- Reggel indulunk. Aludj!

Mielőtt kiment, körülnézett, hogy semmi ne maradjon, amivel Jordan ostobaságot csinálhatna.

 „Gyűlöllek, apacs! Bár meghalnál!” Miért fájnak neki ezek a mondatok? Hisz pont ezt akarta, hogy a lány ne szeresse.

Iszonyatosan dühös volt magára, amiért hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Igen, itt az ideje, hogy visszavigye! Ez a démon megzavarja a lelkét. Nem mehet vissza hozzá, akkor megint elvarázsolja. Annyira kívánta a lányt, mint még soha senkit. Még Shadit sem.

Hazudott neki, igen, mert kérte. De legfőképp magának hazudott. Akkor sem hagyhatja, hogy az ellenségének a felesége ilyen hatással legyen rá.

Jordan felnyögött a sátorban, Tukayoo pedig egy gepárd gyorsaságával és kecsességével siklott vissza hozzá.

A lány aludt, de nyugtalan volt. A karja természetellenesen csavarodott hátra a kötés fogságában.

A férfi mellé bújt, és gyengéd mozdulatokkal kiszabadította a kezét. Jordan abban a pillanatban szorosan átölelte. Nem ébredt fel, de még álmában is vigyázott, hogy ne érjen a harcos érzékeny vállához. A finoman feszes, kecses test lágyan simult Tukayoo felsőtestéhez, és azonnal felébresztette benne a vágyat.

„NE!”- nyögte magában az indián.

Jordan álmában motyogni kezdett:

- Ne!… Ne küldj vissza…! Ölj meg! – Még szorosabban simult a férfihoz. - Conrad… NEEEE! Neeeeee! – sikoltott fel, és görcsösen szorította meg az indián derekát. – Tukayoo, menekülj!

A harcos megremegett, könnyek csordultak ki a szeméből.

„Erősnek kell lennem – gondolta magában. – Ő nem hozzám tartozik, nem az én világomba. Vissza kell őt adnom!…”

Lassan megsimogatta a lány haját, mire Jordan felemelte a fejét:

- Szeress, kérlek! – suttogta álomittasan. – Ma éjjel felejts el mindent, hogy kik vagyunk, és hova tartozunk. Hogy mire készülsz. Add át magad a testednek, hagyd, hogy a vágyaid vezessenek!

- Ne kérd ezt! – suttogta a férfi, de tudta, hogy képtelen ellenállni. Nem tudta legyűrni a vágyat, akarta a lányt – Istenem, miért vagy fehér? – nyögte. És fölé gördült, hogy újra szeretkezzenek.

Alig aludtak az éjjel, a férfi minden pillanatot ki akart használni. Tudta, hogy Jordan után megint sokáig nem fog más nő után vágyakozni. A lány pedig mindent megtett, hogy így érezzen. Odaadóan szerette, és titkon mégis remélte, hogy megváltoztathatja a férfi elhatározását.

- Szeretlek – suttogta a fülébe többször a gyönyör pillanataiban, de nem kapott választ.

Tukayoo keményen ellenállt, a nyelvébe harapva hallgatott. Ám közben a lelkében olyan fájdalom született, mint Shadi elvesztésekor. Amikor a lány hajnalban kimerült álomba zuhant, sírva ölelte magához.

- Nem maradhatsz velem, szerelmem! – suttogta. – Bár ne lenne így, de vissza kell, hogy vigyelek. Conrad nem nyugszik, amíg vissza nem kap. Ha megölöm, talán…

„Akkor sem! Ő fehér, nem lehet az asszonyod! Azzal elárulnád a törzsedet.”

- Bocsáss meg! Bocsáss meg azért, hogy ezt tettem veled! És bocsásd meg azt is, ahogy bánni fogok veled! Nem gyengülhetek el, azt kell hinned, hogy gyűlöllek. Bár ne lennél fehér, hogy harcolhassak érted! Akkor már az asszonyom lennél.

Magához húzta a lányt, lágyan megcsókolta, és lehunyta a szemét.

- Bár elmondhatnám neked, hogy mit érzek, de nem tehetem! Remélem, egyszer megértesz, és megbocsátasz nekem mindenért.

16. fejezet

Kivörösödött szemmel figyelte, ahogy a harcos a ládájában kotorászik, majd elővesz valami selymes fekete anyagot.

Felállt, és kemény pillantással Jordan ölébe dobta a ruháját.

- Vedd fel! Abban viszlek vissza, amiben elhoztalak. Szólok Tehya-nak, hogy segítsen.

- Ne készítsek előbb reggelit neked? – próbálkozott Jordan kétségbeesetten.

- Anyám elintézi, és az útravalót is, te csak öltözz! Én addig előkészítem a lovakat.

Úgy lépett ki, hogy nem nézett a lányra. Nem hagyhatta, hogy meglássa a szemében bujkáló gyötrelmet. Eldöntötte, hogy nem fog ránézni.

Jordan zavarodottan nézte az ölében heverő halmot, először fel sem fogta, mi az. Kellett néhány perc, hogy rájöjjön, ezt a ruhát viselte egykor régen – számára éveknek tűnt –, amikor Tukayoo elhozta magával. Közben belépett a sátorba Tehya, és szólongatta, hogy visszatérjen:

- Jordan! Jordan, hallasz? Fel kell öltöznöd!

- Hogy? Ja, persze – motyogott kábán, és felállt.

- Segítek, csak mondd meg, hogy kell bekapcsolni! Még sosem láttam ilyet.

Jordan megmutatta, hogy használják a gombokat, és a kapcsokat, aztán nehézkesen felhúzta a ruhadarabot. Tehya elkezdte begombolni, de hiába rángatta, nem sikerült. Jordan végül már zihálva mondta, hogy hagyja abba.

- Jordan, ez a ruha nem megy rád. Nem tudom bekapcsolni.

- Talán a fűző miatt – lihegte a lány.

- Nem emlékszem, hogy lett volna rajtad fűző, amikor idejöttél.

- Tukayoo útközben levetette velem a ruhát a meleg miatt, akkor eldobtam a fűzőt – hazudta. Tökéletesen emlékezett, hogy ez alá a ruha alá nem vett fűzőt, pontosan a nagy meleg miatt.

- Akkor ez a gond, de így nem tudod felvenni.

Közben belépett a férfi, és mogorván figyelte őket.

- Miért késlekedtek?

- Fűző nélkül nem megy rá Jordanra a ruha – mondta a húga.

- Akkor adj rá egy tunikát! Ezt meg add ide, odakötöm a nyereghez. Nem akarom, hogy bármi itt maradjon tőle. – sziszegte, és kifordult a szabadba.

Jordan szemét újra ellepték a könnyek.

- Ne sírj! – mondta Tehya, de az ő pillantása is fátyolos volt.

- Tegnap éjjel a Mennyekben jártam, most megint olyan, mintha a pokolba kívánna. Miért gyűlöl? Miért ilyen kegyetlen velem?

- Ne hidd, hogy ezért csinálja! Meg akarja könnyíteni neked.

- Mivel? Hogy könyörtelen velem?

- Te maradni akarsz, de ez lehetetlen. Nem ide tartozol, bármennyire szeretnéd, és szeretném én is. A világaink nem keveredhetnek.

- Igazad van – mondta Jordan hirtelen. – Nem tartozom ide.

Megrázta magát, a lány szavai annyira igazak voltak. Éles tőrként hasítottak a szívébe. Látta Tehya szemében a bánatot, tudta, hogy nagyon jó barátot veszít el, de ekkor már érezte, hogy minden hiába. Nem tehet semmit, letörölte az utolsó könnyeket, a másik lányra nézett, és miközben sietve átöltözött, lopva végignézett az otthonán. Minden részletet magába égetett, hogy soha ne feledje el, de egy szót sem szólt.

Amikor a férfi újra belépett, már teljesen készen állt.

- Indulunk – mondta halkan az indián, és Jordan némán követte.

Felült az igavonó hátára, amit most felnyergeltek, hogy kényelmesen utazhasson, és döbbenten figyelte, hogy Tukayoo odalép hozzá egy bőrszíjjal. Elrántotta a kezét:

- Nem fogok megszökni. Vagy azt hiszed, visszajönnék? Végre megszabadulok tőled. Erre várok, amióta idehoztál.

A férfi összevonta a szemöldökét a rideg megnyilvánulástól, de visszahúzódott.

- Rendben – mondta halkan.

Ekkor odalépett hozzájuk Mahal, a férje, és Tehya. Nem szóltak Jordanhoz, az arcuk rezzenéstelen volt, de a tekintetük elárulta az érzelmeiket. Jordan szomorúan biccentett feléjük, aztán elfordult, hogy ne lássák a könnyeit. Tukayoo felé nézett, aki épp felült a lovára, intett Lootah-nak, és Hok’ee-nak, hogy kövessék őket, és elindultak. Nara ott állt a sátruk előtt, és nem csak a férjétől, hanem Jordantól is búcsút vett egy kedves-szomorú pillantással, és most már nem tudott parancsolni a könnyeinek. Dühösen törölte le az arcát, nem akarta, hogy Tukayoo észrevegye. Eldöntötte, hogy nem mutatja ki a férfinak az érzelmeit, lassan megnyugodott, és kifejezéstelen arccal lovagolt mögötte.

Némán haladtak, az indián ment elől, őt követte a lány, majd a két másik harcos. A férfi egyszer sem nézett hátra, meg sem szólalt, Jordan hiába meredt kitartóan a hátára. A két másik férfi pedig nem mert közelebb menni, ki akartak maradni a néma csatából, mindketten érezték, hogy a két ember közt olyan feszültség vibrál, amit ők nem érthetnek.

A lányban gyűlt a harag, és a dac. Már tudta, hogy nem fog könyörögni a férfinak, és némán tűri, amit neki szánt. De a szíve sajgott, ahogy nézte az előtte lovagoló büszke harcost, és tudta, hogy többé nem ölelheti, nem szeretheti. Legszívesebben üvöltött volna vele, hogy legalább szóljon hozzá, vagy nézzen rá, de néma a maradt. Nem tudhatta, hogy mi megy végbe a férfiban, hogy a kemény, rendíthetetlen harcos arcát könnyek áztatják, és nem mer megfordulni, nehogy a többiek meglássák a gyengeségét.

Dél körül megálltak egy facsoportnál pihenni, de a néma játék folytatódott. Tukayoo csak a legszükségesebb dolgokat mondta, és igyekezett a lehető legtávolabb húzódni a lánytól, aki viszonozta a viselkedését, és megvetően figyelte a férfi feszült mozdulatait.

Délután kezdte érezni a hasa aljában a tompa fájdalmat, sejtette, mi okozza, de nem szólt. Csak abban reménykedett, hogy Tukayoo nem akar egész éjjel lóháton maradni.

Szerencsére a férfi is így gondolta, és nem sokkal azután, hogy a nap lenyugodott, megállította a kis csapatot. Mostanra Jordan tagjai teljesen elgémberedtek, ahogy leszállt a lóról, a lábai össze akartak csuklani. Még volt annyi ereje, hogy megkapaszkodjon a nyeregben, de megtántorodott.

Tukayoo azonnal mellette termett, és a derekára siklott a karja:

- Mi a baj? Rosszul vagy? – kérdezte, és ahogy a pillantása találkozott Jordanéval, a lány aggodalmat vélt felfedezni benne.

- Semmi bajom – sziszegte dühösen. – Mit érdekel az téged?

Elhúzódott a férfitól, és odalépett Hok’ee mellé:

- Megharagudnál, ha melletted aludnék? – kérdezte kedvesen.

A fiú rémülten nézett Tukayoo felé, de ő közömbösen vállat vont.

- Persze, gyere nyugodtan – mondta, de közben a másik férfit figyelte.

Csendesen megvacsoráztak, közben Hok’ee kitartóan figyelte hol Jordant, hol Tukayoo-t.

- Jordan! – szólította meg a lányt csendesen.

- Tessék.

- Sajnálom.

- Mégis mit? – nézett rá meglepve a lány.

- Ezt az egészet, amin keresztülmentél, és mész. Tudom, hogy te az egészről nem tehetsz. Szeretném, ha tudnád, hogy sosem hibáztattalak a nővérem haláláért.

- Köszönöm – mormolta halkan Jordan.

- Sajnálom, hogy Tukayoo így bánt veled. Látom, hogy szereted.

- De ez mit sem számít.

- Te méltó lettél volna arra, hogy Shadi örökébe lépj. – mondta a fiú kedvesen. – Sajnálom, hogy ő nem így gondolta.

- Neked nincs mit sajnálnod – mosolygott rá Jordan, és ösztönösen megsimogatta a karját. A fiú döbbenten húzódott el. – Oh, bocsáss meg! Nem akartam túl közvetlen lenni.

Nem vette észre, hogy Tukayoo kissé távolabbról őket figyeli, és szinte felrobban a dühtől. Az indián leült, és hátat fordított nekik, de legszívesebben odaugrott volna, hogy elragadja a lányt a fiú mellől, és alaposan megrázza. Reszketett a haragtól, a gondolatai az előző éjszaka körül forogtak, az a szenvedély, ami a lányból áradt, a szerelem, amit neki adott, most úgy tűnt, mintha csak a képzeletében létezett volna. Szerette volna megkérdezni, hogy csak megjátszotta a lány az érzéseit, vagy komolyak voltak. Magával akarta rángatni, hogy újra szeresse, és ettől iszonyatos haragra gerjedt. Ez a lány még mindig birtokolta az érzékeit, képtelen volt szabadulni a bűbája alól. Elbizonytalanodott, pedig tudta, hogy erősnek kell maradnia. Nem lágyíthatja meg a szívét Jordan játszadozása, hisz pont ezt akarja elérni. Kihúzta magát, és eltökélte, hogy erős marad a végsőkig. Eldőlt, és nyugtalan álomba merült.

Másnap reggel minden folytatódott tovább, csendben lovagoltak, és Jordan sejtette, hogy hamarosan elérik a végcéljukat, egyre komorabbá vált, de nem mutatta. Sokkal jobban aggasztotta a hasa aljában állandósuló fájdalom, félt, hogy baj lesz, de nem volt, akinek szólhatott volna. Remélte, hogy már nem tart soká az út.

Lootah reggel óta figyelte a lányt, feltűnt neki, mennyire kába. Amikor látta, hogy a keze ernyedten leesik, és a gyeplő kicsúszik az ujjai közül, azonnal mellé léptetett, épp időben, hogy elkapja, mielőtt leesett volna a lóról.

- Tukayoo! Álljunk meg, Jordan elájult!

A férfi egy pillanat alatt mellettük volt, és maga elé húzta a lányt.

- Jordan! – suttogta aggódva. – Kedves, hallasz?

- Tukayoo, van ott nem messze egy árnyas liget – mondta Lootah, figyelmen kívül hagyva a másik elejtett megszólítását. – talán be kellene húzódnunk, nagyon meleg van. Szerintem ezért ájult el.

- Igazad van – válaszolt a férfi, és máris vágtára fogta a lovát, hogy minél hamarabb odaérjen.

Lootah és Hok’ee jelentőségteljesen összenéztek, de tudták, hogy nem szólhatnak bele. Hiába látták társuk szenvedését, és a lány megtört reakcióit, ez nem az ő döntésük volt, nem vonhatták kérdőre a törzsfőnök fiát.

Tukayoo lefektette a lányt az egyik fa árnyékába, és gyengéden paskolni kezdte az arcát.

- Jordan, kérlek, térj magadhoz!

A lány pislogni kezdett, aztán zavartan felemelte a fejét:

- Mi történt?

- Elájultál, Kedves. Hogy vagy, minden rendben?

- Nem kell kedveskedned egy szajhával – mondta Jordan, és felült. – Jól vagyok, gondolom, a meleg miatt volt.

Közben a két másik harcos is megérkezett.

- Miért beszélsz így? – kérdezte a férfi.

- Nincs szükségem a szánalmadra, Tukayoo. Elfogadtam a sorsomat, nem kell, hogy kedveskedj.

Felállt, és elindult a lovak felé.

- Menjünk, szeretnék minél hamarabb hazaérni. – nem nézett hátra, odalépett a lova mellé, és megpróbált felülni.

Erős karok ragadták meg hátulról, és visszahúzták.

- Pihenned kell! Ebben a nagy hőségben őrültség továbbmenni. – súgta a fülébe Tukayoo, és szorosan magához ölelte.

- Eressz el! – mondta kimérten a lány. – Undorodom attól, hogy hozzámérsz.

A férfi megrökönyödve engedte el. Jordan lassan visszasétált az árnyékba, és leült.

- Mikor mehetünk tovább? – kérdezte látszólag nyugodtan.

- Várunk, amíg egy kicsit csökken a hőség. Nem akarom, hogy megint elájulj. – felelt Tukayoo, és értetlenül nézte.

- Mikorra érünk haza?

- Ha jól számolom, estére már a birtokon leszel.

- Csodás, végre megszabadulok tőled – nézett jelentőségteljesen a férfira, és pimaszul mosolygott.

Tukayoo rezzenéstelenül állta a tekintetét. Percekig nézték egymást, végül mindkettejük szeme égni kezdett, és egyszerre fordultak el.

- Azt hiszem, mehetünk tovább – állt fel végül az indián. – Ne vesztegessük tovább az időt!

Néhány órán belül Jordan ismerős helyeket látott, és tudta, hogy most már tényleg hamarosan vége. Rémülten nézett körbe, pillantása a harcosra szegeződött. Kétségbeesetten kívánta, hogy a férfi megforduljon, odalépjen hozzá, és kérje, hogy menjen vissza vele, de nem tette.

„Ne küldj el! – rimánkodott magában, remélve, hogy az indián meghallja néma könyörgését. – Szeretlek, engedd, hogy veled maradjak!”

És ekkor felértek a birtok közelében lévő domb tetejére. Jordan meglepve nézett körbe a kis ligetben, melynek fái alatt annyit játszott. Emlékezett, hogy az udvarról nézve semmit nem lehetett látni, a bokrok remek takarást nyújtottak.

Tukayoo megállt, és felé fordult.

- Hazaértél, Mrs. Scott – mondta ridegen.

- Végre – sóhajtotta a lány, a fájdalom most már kifejezetten aggasztotta.

A férfi megremegett, tényleg ennyire menekülni akart tőle? Ennyire gyűlölt vele lenni?

Elfordult, és dühös volt, hogy a szeme megint készült elárulni őt.

Egy ideig szótlanul figyelt, aztán megfogta a lány lovának a gyeplőjét, és kiléptek a fák rejtekéből. Néhány perccel később a birtok kapuja kinyílt, és egy magányos lovas vágtatott ki rajta. Ahogy közelebb ért, Jordan felismerte Miguelt, érezte, hogy Tukayoo megfeszül mellette, és tudta, hogy ő is tudja, ki közeledik.

A mexikói húsz méterre tőlük megállt.

- Miss Jordan, maga az? – nézett gyanakodva.

- Igen, Miguel, én vagyok – kiáltott vissza.

- Jól van, asszonyom?

- Igen. Hazajöttem. Szólnál a férjemnek?

- A kapitány a városban van.

Jordan Tukayoo felé pillantott. A férfi arca megfeszült.

- Hát… – szólt neki Jordan. – Nem kapod meg a lehetőséget a bosszúra.

- Megtalálom a módját – vágott vissza csendesen, de a hangja elfojtott haragról árulkodott.

Lassan elindult a mexikói felé, és a gyeplőnél fogva húzta maga után Jordan lovát. A lány tudta, hogy a két másik harcos készenlétben figyel. Ha most megszólalna, egy csapásra elintézhetné mindhármukat, de ez eszébe sem jutott.

Amikor elég közel értek, Tukayoo megállt, és így szólt:

- Emlékszel rám? Én mentettem meg az úrnődet egy évvel ezelőtt a barátaid karmából.

Miguel megremegett, ahogy felismerte a harcost.

- Mondd meg az uradnak, hogy mialatt én megmentettem azt, akit szeretett, ő megölte azt, akit én szerettem. Bosszút esküdtem a feleségem sírjánál, elraboltam az asszonyát, és elvettem tőle, minden módon, ahogy egy asszonyt el lehet venni. Mondd el neki, hogy a nő, akit szeret, az én ágyamat melegítette, és nekem adta a szerelmét. Így a bosszúm egyik része teljesült. De nem végeztem be. Tudasd vele, hogy Tukayoo, a mescalero egy napon újra eljön, és szörnyű kínok közt vet véget az életének. Minden reggel úgy ébredjen, és minden este úgy térjen nyugovóra, hogy nem tudhatja, mennyi időt adtam még neki.

Elengedte a gyeplőt, és Jordanra nézett:

- Hazahoztalak épen, ahogy ígértem. – belenézett a lány smaragdszemeibe, és látta benne a fájdalom, és a harag könnyeit. Bocsáss meg! – gondolta. – Egyszer visszatérek, és magammal viszlek, de nem most. – Visszatérhetsz a régi életedhez. Remélem, látlak még.

- Én nem – mondta halkan a lány. – Remélem, hogy többé nem hallok rólad. Most hallasz tőlem ilyet utoljára, soha többé nem beszélek veled. Gyűlöllek! Átkozom a napot, amikor megismertelek. Bár hagytad volna, hogy azok a rablók végezzenek velem, akkor nem kellett volna átélnem mindezt a szenvedést.

- Jordan…

- Szenvedtem! – fojtotta belé a szót. – Attól a perctől csak szenvedtem! Az egyetlen örömöt az apám jelentette, de már ő sincs. Aztán jöttél te, és csak gyötrelmet okoztál. Gyűlöllek, mert elérted, hogy beléd szeressek, hogy aztán még jobban a porba tiporhass. Gyűlölöm, hogy szeretlek! De van valami, ami elégtételt nyújt, amivel én is gyötörhetlek egész hátralévő életedben. Tudnod kell, hogy most fosztalak meg attól, ami a legnagyobb kincsed az életben. Elveszem tőled, úgy, hogy nem is sejted.

Ezzel megfordult, és az elképedt indiánt otthagyva elindult a kapu felé. Miguel rémülten figyelte, hogy mikor emeli fel a harcos az íját, hogy lelője a lányt az arcátlanságáért.

Tukayoo szemét könnyek égették, nem értette a lány minden szavát, de így is beletiport a lelkébe. Szeretett volna utána menni, visszafogni, és hazavinni, megfeledkezni minden törvényről, de Hok’ee, és Lootah ott álltak a fák közt, és éber szemmel figyelték, és tudta, hogy minden szót tisztán hallottak. Nem gyengülhet el, nem helyezheti a fehér nőt a törzs elé.

Figyelte, amint a mexikói Jordan mellé léptet, és a lányt támogatva elindulnak a birtok kapuja felé.

Lassan megfordult, és visszament a társaihoz.

- Talán jobb is így – mondta halkan Lootah. – Ez az asszony túl akaratos, és túlságosan sokra tartja magát.

- Lehet – suttogta Tukayoo. – de ha még egy rossz szót szólsz rá, megöllek. Menjetek előre, én is megyek hamarosan.

Megfordult, és szemével kísérte a távozókat. Amikor hallotta, hogy a társai eltávolodnak, utat engedett a fájdalmának. Tudta, hogy most kell kiadnia magából a gyászt, hagyta, hogy a könnyei áztassák az arcát, nézte a távolodó lány kecses alakját, és siratta őt.

Figyelte, ahogy áthalad a kapun, és remélte, hogy visszafordul. Hangosan felnyögött, amikor a lány visszanézett, és a szeme a fák közé tévedt. Egyenesen őt nézte, és Tukayoo tudta, hogy látja őt. Felemelte a karját, ökölbe szorított kezét a szívére tette, majd búcsúzóul előrenyújtotta:

- Isten veled, szerelmem! Légy boldog! A Nagy Szellem óvjon utadon!

Megfordította a lovát, letörölte a könnyeit, és a társai után vágtatott.

Jordan az utolsó szavakat alig tudta kimondani, szerette volna tudatni a férfival, az örömteli hírt, de tudta, hogy csak cselnek hinné. Azt gondolná, ezzel akarja elérni, hogy visszavigye. Hisz a faluban senkinek sem beszélt róla, még Narának, és Tehya-nak sem, pedig mostanra biztos volt benne. De figyelte a férfi kemény vonásait, és eszébe jutott az esküje, hogy nem könyörög neki. Nem mondta hát el.

Amikor befejezte a mondandóját, elfordult, és Miguel mellé léptetett. Elindultak, és a lány remegve próbálta visszatartani a könnyeit, senki sem láthatja a fájdalmát, csak így lesz esélye, hogy visszatérjen a régi életéhez. Nem tudhatják meg, hogy visszavágyik az apacsok közé, mert kitaszítják.

Beléptek a kapun, és Jordan még egy elgyötört pillantást vetett a domb felé. Tudta, kit keressen, és meg is látta a fák árnyékában rejtőző harcost.

- Isten veled – suttogta némán. – Sosem felejtelek el drága harcosom.

Ekkor meglátta, hogy a férfi a szívére teszi a kezét, majd a búcsú jelét inti felé, aztán megfordult, és elvágtatott a megnyúló árnyékok irányába.

17. fejezet

Reszketve csúszott le a ló hátáról. Szerencsétlen állat annyira fáradt volt, hogy a lovászfiú alig tudta az istállóba vonszolni. Jordan érezte, hogy szerető karok ölelik védelmezőn, hallotta a kérdéseket, de képtelen volt válaszolni. Kábán hagyta, hogy bevezessék a házba. Aztán egy erélyes asszonyi hangot hallott, majd mindenki eltűnt, kivéve Juanitát, aki átölelte a derekát, és felvitte a lányt a szobájába.

- Gyere, kincsem! Ülj le! Máris készítek neked egy forró fürdőt, utána sokkal jobban leszel.

- Jól vagyok, mamácska! – motyogta alig hallhatóan.

- Jaj, drágám, hiszen alig élsz.

- Tényleg jól vagyok. – mondta, és érezte, hogy sírni kezd.

Közben az asszony eltűnt a fürdőszobában néhány pillanatra, Jordan hallotta, hogy utasításokat ad az egyik szolgálónak, és már vissza is tért, és segített a lánynak levetkőzni.

Mire előkészült, a kádat megtöltötték vízzel. Lassan beleereszkedett, és azonnal érezte a megkönnyebbülést.

- Jaj, mamácska! – sóhajtotta. – Ez csodálatos!

Elnyúlt a kádban, lehunyta a szemét, de rögtön ki is nyitotta. Maga előtt látta Tukayoo arcát, ahogy szeretettel mosolygott rá. Újra eleredtek a könnyei.

- Mi a baj, kincsem? – kérdezte ijedten Juanita. – Fáj valamid? Bántottak?

- Nem, dehogy! Senki sem bántott. – nézett az asszonyra elgyötörten.

- Elmondod, mi történt veled? Erőszakoskodtak veled?

- Nem. Mamácska, tudod ki rabolt el? Tukayoo, az az indián, aki egy éve megmentett.

- Istenem! Ezek szerint már akkor kiszemelt magának. – rémült meg a nő.

- Jaj, dehogy is! Azért tette, mert… Conrad megölte a feleségét. Úgy akart bosszút állni, hogy megöl…

- Krisztusom, kicsikém!

- De, amikor felismert, rögtön… meggondolta magát. Tudod, amikor megmentett, esküt tett arra, hogy sosem bánt, és ezt be is tartotta.

- Úgy érted, kicsim, hogy nem bántott? Egyszer sem?

- Nem, mamácska, sőt, igazából nagyon figyelmes volt velem. Kedves, és törődő, és gyengéd, és… – elhallgatott, és zavartan félrenézett.

- Oh, Istenkém! – suttogta az asszony.

Jordan ránézett, és a látta az asszony szemében, hogy tudja, mit érez.

- Beleszerettél, kicsikém?

- Jaj, mamácska! Ha ismernéd, ha láttad volna a szemeit, ha tudnád, milyen gyengéd, és figyelmes… és… és

- Jordan, ezt el kell felejtened! Férjed van.

- Istenem! – nyögött fel könnyes szemmel. – Tényleg, hol van Conrad?

- A városban. Miguel már elment érte.

- Jaj, ne! Mamácska, most mihez kezdjek?

- Nem tudom, kicsim. Csak azt, hogy el kell felejtened azt az indiánt.

- Nem tudom.

- Ugyan! Az idő segít majd.

- Nekem nem. Mamácska, bajban vagyok. – suttogta, és megsimogatta a hasát. – A gyermekét várom.

Az asszony halkan felsikkantott:

- Megerőszakolt? – kérdezte elborzadva.

- Nem, egyszer sem.  – nézett könnyes szemmel Juanitára. – Én is beleegyeztem, akartam, és boldoggá tett. És most visszadobott ennek a… a vadállatnak.

- Nem beszélhetsz így a férjedről!

- De hát te is tudod, milyen volt. Még mindig annyira… vad?

- Jaj, kicsim!

- Nem tudhatja meg! Megölné a kicsit, és engem is. Aztán megkeresné Tukayoo-t. De hogyan tarthatnám titokban?

- Csak egy megoldást tudok. Együtt kell lenned vele. Sokszor, minden éjjel. El kell hitetned vele, hogy a gyerek az övé.

- Arra képtelen vagyok – suttogta elgyötörten.

- Pedig ezt kell tenned, és hazudnod kell. El kell hitetned vele, hogy a gyerek az övé. – ismételte az asszony nyomatékosan. – Ezt kell tenned, ha élni akarsz, és azt akarod, hogy ő is túlélje. – intett a fejével Jordan hasa felé.

- Ne beszélj így róla, kérlek! – nézett rá a lány rosszallón.

- Jordan, tudom, hogy nincs jogom így beszélni veled, hisz csak egy cseléd vagyok, de nem viselkedhetsz úgy, mint egy gyerek! Felnőtt asszony vagy, aki várandós egy indián fattyával. Mégis mit vársz? Az emberek így is a szájukra fognak venni. Az egyetlen esélyed, hogy csillapítsd a szóbeszédet, ha eléred, hogy a kapitány ne kergessen el. És ezt csak úgy tudod megoldani, ha engedelmes asszony leszel. Hazudnod kell neki!

- Mamácska, segítened kell! Egyedül nem fog menni – kérte kétségbeesve.

- Persze, hogy segítek, kicsikém, hisz ezért vagyok.

Jordan sírni kezdett, és átölelte az asszonyt.

- Gyere! Pihenj le! Az segít.

- De, ha megérkezik…

- Majd beszélek vele.

- Köszönöm – motyogta a lány.

Juanita segített neki megtörölközni, ráadta a hálóingét, és betakarta, amikor eldőlt az ágyon. Utána behúzta a sötétítőket, és csendesen kiment a szobából.

Jordan dobálta magát, teljesen elszokott a hálóruhától, és a puha ágytól, forrón égetőnek érezte. Visszavágyott a tipibe, ahol a hamvadó tűz fénye barátságos homályba burkolt mindent. Szorosan átölelte a mellkasát, és sírni kezdett. Tukayoo után vágyott, ölelő karjára, testének melegére, férfias illatára, a gyengédségére.

- Szeretlek – suttogta halkan.

A kimerültség erőt vett rajta, és hamarosan elaludt.

Conrad úgy robbant be a házba, mintha az élete múlna rajta:

- Hol van? – üvöltötte.

- Alszik, uram – mondta halkan Juanita. – Kimerült, nagyon megviselték a történtek.

- Felmegyek a szobájába. – dörrent a szakácsnőre.

- Uram, kérem, hagyja pihenni!

- Hallgass! – förmedt rá, és már rohant is fel a lépcsőn.

Nagy robajjal lökte be az ajtót, Jordan rémülten ugrott fel, és zavarodottan nézett körbe.

- Hát itt vagy! – nyögte, és a hangjában furcsa megkönnyebbülés hallatszott. – Drága Jordan! Hát élsz!

Térdre rogyott az ágy mellett, és megragadta a lány kezét. Hevesen csókolgatni kezdte.

Jordan először döbbenten, aztán egyre növekvő félelemmel próbált elhúzódni. Erre nem készült fel, a férfi máris letámadja?

Ám ekkor meglepő dolog történt, Conrad megállt:

- Bocsáss meg! Én csak, annyira boldog vagyok, hogy épségben vagy.

Leült mellé az ágyra, és nézte a reszkető lányt.

- Megerőszakoltak, igaz? – kérdezte.

Jordan agya azonnal kattogni kezdett, hazudj, hallotta Juanita szavait.

Lassan bólintott.

- Szinte minden éjjel. – a könnyek ellepték a szemét. Utált hazudni, de most muszáj volt. – Gyűlöltem minden pillanatot – suttogta. – Meg akartam halni, mert tudtam, hogy mit akar velem az a vadember, és féltem úgy visszajönni. Nem akartam szégyent hozni rád, Conrad! – zokogta. – Könyörögtem neki, hogy inkább öljön meg, de ne tegye ezt velem, de ő csak nevetett rajtam. Azt mondta, így áll bosszút.

- Jaj, Kedvesem! Min kellett keresztülmenned. Annyira sajnálom, de esküszöm, ezt nem ússza meg. Megölöm őt.

- Édesem, ne! – nyögte a lány ijedten. – Nem tudod, mennyire vad, és kegyetlen. Ő ölne meg téged, és azt nem viselném el.

Conrad magához húzta a lányt, és meglepően gyengéden megcsókolta.

- Ne félts engem! Tudom, hogy kell elbánni ezekkel a mocskokkal. De tennem kell valamit. Visszaadom a tisztességedet.

- Akkor nem kergetsz el? – kérdezte Jordan, és igyekezett reménykedően nézni.

- Hogy gondolhattál ilyet? – nézett le rá a férfi döbbenten. – A feleségem vagy, nem mondanék le rólad senki kedvéért.

- Köszönöm – suttogta a lány.

Közel húzódott a férfihoz, meg kell tennie, gondolta, erőt kell vennie magán, le kell gyűrnie a viszolygását.

- Feledtesd el velem a borzalmakat! – suttogta a férfi fülébe, és hagyta, hogy Conrad az ágyra fektesse, és teljesítse a férj kötelességét.

Hetekig kábulatban élt, nem vett tudomást semmiről, csak sodródott, és hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok.

Egy reggel felébredt, szeme könnyben úszott, mint mindig. Tukayoo ezen az éjjelen is meglátogatta álmában. Miután Conrad a magáévá tette, és visszavonult a másik lakosztályba, Jordan az indiánra gondolva aludt el. Csak így volt képes elviselni az éjszakákat. Bár a szex már nem volt gyötrelmes a számára, de továbbra sem tudta élvezni.

Lassan felkelt, a tükörbe nézett, és meglátta, hogy a hasa alja megduzzadt. Eljött az ideje, hogy közölje a férjével a hírt.

Conrad büszke férfiként azonnal elhitte, és szinte azonnal eldicsekedett az embereinek, hogy apa lesz. Peckesen sétált, és mindenkivel meglepően kedvesen bánt.

Ettől kezdve Jordan kezdett megbékélni, úgy érezte, ez talán segíthet, hogy újra képes legyen élni. Talán a gyermek megváltoztatja Conradot, gondolta reménykedve. Talán eljött az ideje, hogy elengedje Tukayoo-t – ő már biztosan elfelejtette – és a jövő felé kell néznie. Lassan képes volt újra mosolyogni.

Egy késő őszi napon lesétált az előcsarnokba, és a terasz felől hangokat hallott.

- Chankoowashtay! – köszöntötte Conrad az érkezőt. – Mi járatban nálunk?

- Kapitány! A törzsem főnöke küldött, hogy megkérdezze, mikor fizeted ki a megbeszélt árat?

- Ugyan, ugyan! Hisz nem teljesítettétek a rátok bízott feladatot. Az apacs túlélte, és még hazudtál is. Azt mondtad, a feleségem meghalt.

- Így is volt kapitány. Én lőttem le az apacsot. Láttam, ahogy meghalt, ott álltak ölelkezve a feleségével. Sajnos a nyílvessző őt is megölte. Már akkor is mondtam uram, hogy sajnálom, de túlságosan összebújtak, nem tudtam megmenteni a feleségét. De maga amúgy is azt mondta, hogy nem bánja, hisz a birtok…

- Hallgass! A feleségem él, és visszatért.

- Az lehetetlen, láttam. Ott feküdt az apacs alatt, összeölelkezve feküdtek a felesége csupa vér volt…

Jordan ekkor rontott ki a teraszra.

- Te? Te küldted a kiowákat a falura? Miattad támadtak asszonyokra, és gyerekekre? Átkozott! Légy átkozott, Conrad Scott! Gyűlöllek!

Conrad éktelen haragra gerjedt, dühében, amiért elárulta, leszúrta az indiánt, és berángatta Jordant a házba.

- Ezt akartad? – üvöltött az asszonyra. – Most meg kellett ölnöm a nyomkövetőmet, hogy amiért ilyen ostoba volt.

- Gyilkos vagy! – visította Jordan.

A férfi odalépett hozzá, és visszatérte óta először elcsattant a pofon. Conrad megragadta a karját, és a lépcső felé rángatta.

- Talán mégsem volt olyan rossz neked a vademberek közt? – kérdezte fenyegetően, miközben felfelé vonszolta az emeletre. – Talán még élvezted is, amikor az az állat megkefélt.

Jordan megbotlott, és elesett, de a férfi nem állt meg, vonszolta magával a hálószoba felé.

- Mondd el az igazat! Élvezted, amikor megkefélt? – belökte, és az ágyra dobta Jordant. – Élvezted?

Letépte róla a ruhát, ránehezedett, és a szemébe nézett. Jordan rettegve nézett vissza rá.

- Uramisten! – suttogta a férfi elborzadva. – Az ő fattyát hordod.

- Nem! – sikoltott Jordan. Végre megtalálta a hangját.

- Azt hitted, nem jövök rá?

- Conrad, kérlek! Nem az övé a gyerek – a lány hangja remegett.

- Hamarosan kiderül – mondta a férfi, és fenyegetően vigyorgott. – Amint megszületik, minden kiderül. Ha fekete hajú lesz, akkor az ő fattya. Akkor eljön az ítélet ideje, Mrs. Scott.

Felállt, és visszanézett az ágyra.

- Undorodom tőled, szajha! – kiment a szobából.

Jordan remegve feküdt az ágyon, amikor Juanita beszaladt. Hallotta a kiabálást, és látta a halott indiánt az udvaron.

- Mi történt? – kérdezte. – A kapitány azt mondta, hogy az a vadember odalent, megtámadott téged, és meg kellett ölnie. Kicsim, mi történt?

- Mamácska, rájött – zokogott fel a lány, és mindent elmesélt.

Az asszony rémülten hallgatta végig.

- Ki kell találnunk valamit, Mamácska! Nem hagyom, hogy bántsa a fiamat!

- Jaj, bár tudnám, mit tegyünk! – nyögte a szakácsnő. – Talán Pedronak van ötlete.

Lementek a konyhába, és szerencsére az asszony férje pont ott volt. Őt is beavatták, és reménykedve néztek rá.

- Miss Jordan, biztos benne, hogy a gyermek nem a kapitányé?

- Teljesen, már várandós voltam, amikor hazatértem.

- Értem. Akkor tényleg csak egy dolgot tehetünk. A baba a várthoz képest előbb fog megszületni. El kell hitetnünk a kapitánnyal, hogy meghalt a szülés közben, és el kell vinnünk innen. Él egy unokahúgom Mexikóban, ő és a férje évek óta szeretnének gyermeket, de az Jóisten nem ad nekik. Talán elvihetném hozzájuk, ott jó dolga lenne, szeretnék őt.

- Nem! Bocsáss meg Pedro, de nem adom idegeneknek a gyermekemet.

- Akkor mindketten meghalnak.

- Akkor meghalunk – suttogta könnyes szemmel, és megsimogatta a hasát. – Ne haragudj, Egyetlenem! Esélyt sem adhatok neked.

Juanita mellé lépett, és magához ölelte.

- Kitalálunk valamit.

- Mikorra várható a szülés? – kérdezte hirtelen Pedro.

- Májusra.

- Addigra az apacsok visszatérnek a nyári táborba. Megkeresem Tukayoo-t, elviszem neki a gyermeket. Így jó lesz?

- Megtennéd? Vállalnád a veszélyt, hogy megölnek? Ezt nem kérhetem. – suttogta Jordan.

A férfi azonban már nem figyelt rá, hanem a részleteket tervezte.

- Valahogy el kell csalnunk a férjét, hogy ne legyen itt a szülésnél, eljátsszuk, hogy a baba meghalt, látszólag eltemetem, és közben elviszem neki.

Juanita is bekapcsolódott a tervezésbe, és Jordan értetlenül kapkodta a fejét. Mire aznap este Conrad dúvadként hazatért, már mindent megbeszéltek. Jordannak csak annyi volt a feladata, hogy lenyugtassa a férjét, és meggyőzze arról, hogy téved. Továbbra is odaadó feleségként kellett viselkednie, de ez egyre nehezebben ment a lánynak, mert a férfi újra úgy viselkedett, mint az esküvő után. A pokol visszatért Jordan életébe, vagy inkább Jordan tért vissza a pokolba.

Nehezen tudta eljátszani a szerető feleséget. Minden éjjel imádkozott, hogy Tukayoo eljöjjön végre, és teljesítse a bosszúját, mielőtt a baba világra jön. Úgy érezte, ez az egyetlen esélye. Pedro és Juanita terve annyi buktatót rejtett magában, hogy képtelen volt bízni a sikerben. Ha Conradot nem tudják eltávolítani, abban a pillanatban megöli őket, ahogy megszüli a kicsit. Ha ezt sikerül is elkerülniük, akkor is veszélyben van a fia. Pedro lóháton tervezte, hogy elviszi, már ez magában veszélyes, meghalhatnak útközben, rájuk támadhatnak. Mi van, ha a férfi nem talál rá a falura. Jordan elmondta ugyan, hogy merre van, de nem tudhatta, hogy Pedro megtalálja, ha mégis, még mindig megölhetik. És mi van, ha Tukayoo-nak nem kell a gyermek?

Rengeteget sírt, amikor senki sem látta, bár kifelé mutatta az erős, engedelmes feleséget.

De a Jóisten, és a sors úgy döntött, hogy kegyes lesz hozzá. Amikor elérkezett a szülés, a kapitány épp úton volt Fort Stockton felé.

Aznap reggel kapott híreket, hogy nyugaton a sziúk egyre többet mozgolódnak, és szükség van minden emberre.

Egy órával a távozása után kezdődtek a fájdalmak. Jordan szólt Juanitának, aki segített neki. Nem engedték, hogy orvost hívjanak. Kettesben voltak az asszony hálószobájában, és Jordan rettegve feküdt az ágyon.

- Mi lesz, ha visszajön?

- Nem fog, kincsem. Tudod, hogy neki minden fontosabb a családjánál.

A lány csak bólintani tudott, mert a rátörő fájdalom legyűrte. Késő éjszakába nyúlóan vajúdott, mire végül megszületett a baba. Kifáradva könnyek közt hanyatlott az ágyra.

- Oh, kicsikém! – suttogta ámulattal telve Juanita. – Gyönyörű kisfiú. Itt van, nézd!

Jordan azonban elfordult a gyerektől.

- Hívd Pedrot! – mondta alig hallhatóan.

- Nem akarod megnézni? – kérdezte döbbenten az asszony. – Nem akarod megölelni?

Jordan a fejét rázta.

Pedro belépett a szobába, amikor hallotta, hogy Jordan elcsitul.

- Megvan? – kérdezte feszülten.

- Igen – nézett felé a felesége. – Olyan gyönyörű!

- Elkészítettem a sírt. Minden készen áll.

- Akkor vidd! – nyögte Jordan.

- Kisasszony! El kellene búcsúznia tőle!

- Nem.

- Miss Jordan! Egész életében bánni fogja, ha nem teszi meg. Ne fossza meg a fiát attól, hogy egyszer érezze az anyja ölelését, a szeretetét.

A lány visszafordult, és zokogva nyúlt a kis csomagért. Remegve ölelte magához a kicsit.

- Édesem – suttogta. – Milyen világra születtél? Remélem, boldog leszel. Annyira szeretlek… örökké szeretni foglak.

Megcsókolta a fiúcska homlokát, és visszaadta Pedronak.

- Vidd, mielőtt meggondolom magam – suttogta. – Ne feledkezz meg a levélről!

- Itt van nálam, kisasszony. Megtalálom, ígérem. – mondta, és kifordult a szobából.

Jordan görcsösen felzokogott.

- Mamácska! Segíts! A fiam!

Az asszony mellé kuporodott, és ringatni kezdte a zokogó asszonyt.

Pedro rémülten vágtatott. Nem tudta kik követik, de azt igen, hogy gyorsabbak nála. Rettegett, hogy mexikói haramiák törnek rá, vagy talán Scott kapitány sejtett meg valamit, és ő küldte utána az embereit.

De a lelke mélyén tudta, hogy egyik sem, az üldözők lovai nem voltak megpatkolva, tompán ütődtek a szikár talajhoz; apacsok. Csak remélhette, hogy arra a táborra lelt, amit keresett. Ha nem, akkor teljesen mindegy. A gyermek is meghal, és ő is.

Nem menekült tovább, megállt, és bevárta a lovasokat.

Az öt harcos azonnal körbevette, és neki szegezték az íjaikat. Pedro remegve nézte a vad, zord tekintetű férfiakat. Végighordozta rajtuk a tekintetét, alig voltak idősebbek, mint a gyermekek, de kemény arcuk elszántságról árulkodott.

- Beszél itt valaki angolul? – kérdezte reszketeg hangon.

- Miért akarsz beszélgetni? – kérdezte az egyik. Láthatóan ő volt a harcosok vezére. Nemes tartású, büszke, fiatal férfi.

- Keresek valakit, talán segíthettek megtalálni.

A harcos fanyarul felnevetett.

- Mi? A barbár apacsok? Akik megkínozzák, és megölik a foglyaikat? Bátor vagy, hogy ezt feltételezed rólunk.

Pedro úgy tett, mintha nem hallotta volna az indián fenyegető megjegyzését.

- A neve Tukayoo. A táboruk ezen a környéken van, legalábbis remélem.

A fiatal indán felegyenesedett a lovon.

- Honnan veszed, hogy erre van?

- Aki küldött, részletesen elmondta, hogy tavaly nyáron itt verték fel a nyári tábort, és azt is közölte, hogy az életemmel fizetek, ha akár csak egy fehérnek is beszélek róla. – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy az egyik lovas feljebb emeli az íját. – Nos, hallottatok már erről a harcosról?

- Attól függ ki küldött – tért ki a válasz elől az indián. – Nem árulom el a testvéremet egy sápadtarcúnak.

- Aki küldött, az… az úrnőm. Miss Jordan Cassidy.

Az indián most megrándult. Több mint nyolc telihold múlt el azóta, hogy visszaadta a nőt. Azóta semmit sem hallott róla. Maga sem tudta, miért hagyott fel a bosszúval, de most minden emlék előtört benne. Új harag gerjedt a lelkében. Miért kísérti még mindig a nő? Használta, megalázta, és visszalökte a katona férjének. Azt mondta neki búcsúzóul, hogy gyűlöli. Hallotta dühös, megbántott hangját, amikor ellovagolt. Most miért küldte ezt az embert?

- Én vagyok Tukayoo – mondta kimérten.

Végignézett az idős férfin. A nyakában, a mellkasára fektetve egy csomag nyugodott, ami meglepő volt. Miért nem a nyereghez kötötte? gondolta az indián.

Pedro felsóhajtott.

- Leszállok. – mondta. – Hoztam neked egy üzenetet, és még valamit. Miss Jordan a lelkemre kötötte, hogy adjam át. De előbb kérdeznem kell valamit. Tudnom kell, hogy tényleg te vagy az.

- Az úrnőd a lelkedre kötötte, hogy megkérdezd – mondta Tukayoo, és most már kíváncsi volt. Mit küldhet neki Jordan?

- Az úrnőm azt mondta, mondott neked valamit, mielőtt otthagytad őt. Mi volt az?

Tukayoo ismét megrándult, de elismételte a szavakat:

- „Most fosztalak meg attól, ami a legnagyobb kincsed az életben.” – mondta ki a kegyetlen szavakat, melyek azóta is égették a lelkét.

Pedro bólintott, és leszállt a lóról, a többi indián azonnal megmozdult. Tukayoo feléjük intett, és követte a férfit. A deresedő hajú ember elé lépett.

- Halljam az üzenetet! – mondta kimérten. Próbálta elrejteni valódi érzéseit. Ez az öreg nem tudhatja meg, hogy a lelkében valami megmozdult.

Pedro elővette a levelet, és felé nyújtotta.

A férfi biccentett, elvette, kibontotta a papírost, és olvasni kezdett.

Tukayoo,

                Amikor visszaadtál a férjemnek, gyűlöltelek. Meg akartalak sebezni, pont úgy, ahogy te is megsebeztél engem. Amit mondtam, azt halálosan komolyan gondoltam… Akkor. El akartam venni tőled a legdrágábbat. Aztán amint eltűntél, rájöttem, hogy olyanná váltam, mint az, akihez nem akartam visszajönni.

Bocsáss meg, hogy ennyire kegyetlen voltam!

Tudtodon kívül adtál nekem valamit, ettől akartalak megfosztani, de rájöttem, hogy a kegyetlenségem az életébe kerülhet.

Visszaadom az ajándékodat, visszaadom a gyermekünket.

Tégy belátásod szerint! Nevelj belőle büszke, bátor harcost, amilyen Te is vagy. Vagy ha úgy érzed, hogy már annyira gyűlölsz, öld meg a fehér szajha fattyát.

Nyugodj meg! Többé nem hallasz rólam, tudom, hogy nem kellek már Neked, de tudd, a fiad adott erőt, hogy elviseljem a szörnyeteget, akinek visszadobtál! Remélem, megérted, meg kellett próbálnom, hogy megmentsem, mert ő belőled egy rész.

Szerettelek, még most is szeretlek, ahogy a fiadat is.

                                Jordan

Tukayoo dermedten állt néhány másodpercig, próbálta felfogni, amit olvasott. Zavarodottan pillantott a csomag felé, most már egyértelműen látta a takarón át kirajzolódó csecsemő alakját, a keze remegni kezdett. Jordan szült neki egy fiút.

- Ő az? – kérdezte szárazon.

Pedro leemelte a mellkasából a csomagot, és átnyújtotta az indiánnak. A harcos ránézett az alvó fiúcskára, és azonnal felfedezte az indián vonásokat.

- Milyen kegyetlen az úrnőd – suttogta. – Csak azért adja nekem ezt a gyereket, hogy ne neki kelljen vállalnia a felelősséget. Nem akart a gyilkosává válni, és így könnyen megszabadult tőle.

- Tévedsz! – mondta haragosan Pedro, ő maga is meglepődött, hogy mennyire bátran száll szembe az indián megvetésével. – Az úrnőm azóta gyötrődik, hogy visszatért. Az első perctől kezdve tudta, hogy a te fiadat hordja, és rettegett, hogy a kapitány mikor jön rá. Hazudott mindenkinek, a férjének, a világnak. Számára a fia meghalt ma éjjel, amikor megszületett. Elengedte, hogy lehetőséget adjon neki az életre, és csak remélheti, hogy te nem mészárolod le.

- A levél nem a megbánásáról árulkodik. – vetette oda a szavakat az öregnek.

- A levelet a vajúdása közben írta, nem merte előbb, nehogy a kapitány megtalálja. Nem volt magánál, de senkit nem engedett magához, csak a feleségemet. Még az orvost sem, nehogy rájöjjenek, mi az igazság. Egy jelöletlen halmot emelt a sírkertben, hogy ne árulja el a titkát. Rám bízta a kicsit, hogy keresselek meg, és adjam oda neked.

Tukayoo megremegett a hallottaktól. Most értette meg.

- Miért nem jött el ő maga?

- Mert nem tudott jönni. A szülés legyengítette, de főként azért, hogy ne zúdítsa rátok a kapitány bosszúját. Azt kérte még, hogy mondjam meg, ne keresd őt többé! Nem akar látni.

Tukayoo a mellkasára emelte a csomagot, és észrevétlenül, szeretettel megszorította. Nézte a gyermek arcát, és felismerte benne Jordan vonásait. Elszorult a torka, a mellkasában fojtogató nyomást érzett.

Pedro aggódva figyelte az indiánt, de az a gyengédség, ahogy a kicsihez nyúlt, ellágyuló tekintete, ahogy végignézett a gyermeken, megnyugtatta az öreget.

- Értem. Menj vissza békével! – mondta egy idő után a harcos.

Megfordult, és szó nélkül felült a lovára.

- Mit teszel a gyermekkel? – kérdezte Pedro, de nem kapott választ.

Az indián megfordult, és elvágtatott. Harcosai még egyszer végignéztek az öreg férfin, aztán követték vezérüket.

Gyorsan hazaért, nem nézett hátra, nem nézett a mellkasán függő csomagra, csak hajtotta a lovat. Remélte, a sebesség elmossa a fájdalmat, ami megszületett benne, ahogy meglátta a fiát. Remélte a száguldás elsöpri az asszony arcát, aki először félt tőle, aztán egy röpke időre odaadó, szerető asszonyává vált, és akit kegyetlenül ellökött, hiába könyörgött neki, hogy ne tegye. Már tudta, hogy egy szív többször is megszakadhat. A sajátját másodszor ő maga zúzta porrá.

Amikor megérkezett, szinte futtában ugrott le a lóról. Futva sietett a tábortűzhöz, ahol az asszonyok már várták őket. Nara épp nemrég született lányát etette, a többiek pedig mosolyogva figyelték őt.

Tukayoo megállt a kör szélénél. Minden tagja feszült volt, keményen küzdött, hogy az arca ne árulja el, de tudta, hogy ezt a csatát ma elveszíti.

Nézte a boldog anyát, ahogy magához szorítja a kisdedet, és a testéből táplálja. Figyelte a köztük lévő megbonthatatlan kapcsot, a feltétlen szeretet kapcsát.

Jordan erről mondott le, hogy megmentse a gyermeket, kitépte a saját szívét, hogy a fia élhessen. Eszébe jutott, amikor a lány a folyóparton játszadozott a gyerekekkel, látszott mennyire szereti őket. És amikor a kiowák megtámadták a törzset, anyatigrisként óvta őket. Elképzelte, mekkora fájdalom lehetett neki, amikor odaadta a fiút, hogy elhozzák tőle. Tukayoo reszketni kezdett.

Tehya észrevette őt, és meglátta a mellkasán nyugvó csomagot, amit a bátyja olyan gyengéden tartott. A lány döbbenten lépett hozzá megnézni, mi van benne.

A férfi azonban szorosan tartotta, nem engedte, hogy a húga elvegye. Narát nézte, a szeme ragyogott, amikor elcsukló hangon feltette a kérdést:

- Nara, képes vagy még egy gyermeket táplálni?

Minden szem rászegeződött.

- Képes lennél táplálni a… fiamat? – a könnyei utat találtak.

Tehya megérintette a csomagot, ő pedig hagyta, hogy elvegye tőle. Elhagyta az ereje, a harcos ma éjjel kint maradt a sivatagban, Tukayoo pedig megtántorodott. Hok’ee mellé ugrott, és megpróbált támaszt nyújtani neki, de sikertelenül.

Félrelökte a segítő kezet, megfordult, és a sátrába ment. A többiek csendesen figyelték, senki nem állt az útjába. A harcosai szemében a tisztelet, és megértés keveredett. Soha senki nem kételkedett a férfi erejében, és bátorságában. Most sem, mind tudták, mit érzett Jordan iránt, tisztelték az erejét, hogy ellenáll a kísértésnek, és nem megy vissza az asszonyért.

Tukayoo sátrának bejárata bezárult, de a csönd továbbra sem tört meg. Tehya döbbenten nézte a kezében alvó csecsemőt, aki megszólalásig hasonlított Jordanra, és a bátyjára.

A következő pillanatban a sátor belsejéből fájdalmas üvöltést hallottak, a férfi összerogyott, és elvesztette az eszméletét.

18. fejezet

Öt hosszú év telt el.  Öt év pokol Jordan számára. Már régen beletörődött, hogy életének rövidke, hamis boldogságban eltöltött időszaka örökre a múlt homályába süllyedt. Semmit sem remélt. Soha semmilyen jelzést, vagy utalást nem kapott, hogy a gyermekét életben hagyták.

A napjai keserű egyhangúságban teltek. Délelőtt a ház körül, vagy az istállóban sürgölődött, délutánonként, mikor a forró hőség csillapodott, kiment sétálni, a családi sírok közé. Minden nap a jelöletlen, apró földkupacnál végezte, ahol a férje tudomása szerint, halott, névtelen gyermekük nyugodott. Elmondott egy imát érte, aztán azért, hogy az éjszakája nyugalomban teljen. Csapongó férje szinte minden éjjel a városban dorbézolt, és utcalányokkal múlatta az időt. Azon a kevés estén, amit otthon töltött, részegre itta magát, és miközben érzéketlenül magáévá tette az asszonyt, folyton szidalmazta, hogy mennyire nem képes boldoggá tenni őt, ezért jár más asszonyok után. A bordélyházak legutolsó bárcás ribanca több örömet nyújt neki, mint a felesége. A férfi gyűlölte őt azért, mert az első terhessége után többé nem esett teherbe, és nem volt képes örököst adni neki.

De Jordan nem foglalkozott ezzel, csak hagyta, hogy a férfi kiélje mocskos vágyait. Szerencsére minden éjszakával egyre kevesebb időt töltött vele. Ilyenkor pedig azokra az időkre emlékezett, amikor boldog volt. Az évek elfeledtették vele Tukayoo kegyetlen szavait, csak az együtt töltött boldog percek maradtak meg benne. És a fia emléke.

Nem tudhatta biztosan, hogy a kegyetlen apacsok megkímélték-e a kicsi életét, de anyai szíve érezte, hogy a gyermek él, és biztonságban van.

Az idő múlásával beletompult a fájdalomba.

 Conrad az utóbbi éveket azzal töltötte, hogy az indiánokat irtotta. Felkutatott, és lemészárolt minden útjába eső apacs falut. Akikre nem talált rá, azoknak menekülniük kellett. Egyszer, amikor a férje vadászportyán volt, ki akart lovagolni Tukayoo régi táborához, de Pedro nem engedte. Azt mondta, az életével játszik. Elment Jordan helyett, és amikor visszatért, megnyugtatta az asszonyt: a tábort elhagyták, nincsenek hátrahagyott holttestek, tehát élnek. Csak elmentek.

Ez a hír adott erőt a nőnek, hogy folytassa, és ne adja föl. Sosem halt meg benne a remény, hogy egy napon újra találkozhat a fiával, és a férfival, akit még mindig halott szívében őrzött.

Ezen a reggelen is felkelt, nadrágot és inget húzott, mert a napját, mint mindig, az istállóban fogja tölteni. Az egyik marha vemhes, bármikor megindulhat az ellés. Conrad megint a városban volt, már egy hete, remélte, hogy még sokáig nem is tér vissza.

Pedro és ő már kora reggel óta kint voltak.

Juanita kilépett a konyhából a kertbe, hogy az ebédhez zöldséget szedjen, amikor meglátta a két közeledő lovast. Már messziről látta, hogy indiánok. Hosszú, fekete hajuk lobogott a szélben, meztelen felsőtestük bronzosan ragyogott a forró déli napfényben. Ahogy közelebb értek, már azt is látta, hogy az egyikük egy gyermek.

Határozottan lovagoltak be a kapun. A férfi tekintete keményen pásztázta végig az udvart. Ahogy meglátta az asszonyt, leugrott a lováról, és elindult felé.

- Hol van a ház úrnője? – kérdezte köszönés nélkül.

Juanita reszketni kezdett, amikor rájött, hogy az indián apacs. Egyszer sem találkozott Tukayoo-val, így nem ismerhette fel. Némán rázta a fejét.

- Azt kérdeztem, hol az úrnőd! – ismételte meg a férfi rideg hangon. – Tudom, hogy Pedron és rajtad kívül csak ő van itthon. Hol van?

Miközben beszélt, a gyermek is leszállt, és megállt a férfi mögött.

Jordan meghallotta az ismerős hangot, de nem mert reménykedni. Kiment az istálló elé, és amint megpillantotta a harcost, a térde megremegett. Felcsillant a szeme, és oda akart rohanni, de amikor a tekintetük találkozott megtorpant. Egy idegen nézett rá, rideg, elutasító pillantással.

A kisfiús arc az eltelt évek alatt megkeményedett, az ifjúból férfi lett. Egykor lágyan feszülő izmai kötötté váltak, erőtől duzzadtak. Az indiánból áradt a fenyegetés, de még most is megborzongatta Jordan érzékeit. Annyira szerette volna a karjába vetni magát, újra elalélni az érintésétől, átérezni a gyönyört, amit kapott tőle, és viszonozni mindezt. Bizonyítani akarta, hogy szereti, hogy azóta az átkos éjszaka óta szereti, amikor először szeretkezett vele. Vágyott a férfi elutasító közönyére, amit mindig felemésztett a szenvedély. Jordan tudta, hogy Tukayoo nem gyűlölte, amikor visszahozta. De sosem remélte, hogy valaha is meghódíthatja a szívét.

Figyelmeztette magát, hogy veszélyes gondolatok próbálnak utat törni a felépített védőfalon keresztül. Megrázta magát, felszegte a fejét, és büszke, magabiztos léptekkel elindult felé.

- Mit keresel a földemen, rézbőrű? – köpte a szavakat.

Tukayoo arca megrándult, a nő a legmegalázóbb névvel illette, amit fehér ember mondhatott rá. Nem válaszolt, csak keményen végignézett az asszony törékeny, mégis erős, karcsú alakján. Az eltelt idő nem csorbított szépségén, hanem megérlelte. Kívánatos fiatal, és büszke asszonnyá érett. Még mindig felébresztette benne a vágyat. Örült, hogy az ágyékkötő jótékonyan elrejti a bizonyítékot. Megfeszítette a karját, hogy fékezze keze remegését, az arcára felöltötte a közöny maszkját, és próbálta felidézni első asszonya arcát. De csak Jordan viszonzatlan vágytól szomorú szemei jelentek meg előtte, a mondatai, amikor könyörgött, hogy ne küldje vissza. El akart merülni a feszes, hófehér combok közt, csillapítani az ott születő forróságot.

Gyűlölte ezért a nőt, ahogy saját magát is.

- Azt kérdeztem, mit… – kezdte újra Jordan.

- A fiamat tanítom vadászni. Erre vezetett az utunk, gondoltam, megnézzük, hogy megy a sora, Mrs. Scott.

Miközben beszélt, hátra nyújtotta a karját, és előretolta a megszeppent öt év körüli fiúcskát.

Most Jordan rándult meg. Reszketni kezdett, a szemét ellepték a könnyek. Gyorsan elfordult, hogy ne kelljen a gyermekre néznie.

- Ki ez a nő, apám? – kérdezte a fiú tökéletes angolsággal.

- Anyád gyilkosának a felesége.

Jordan döbbenten emelte rá a tekintetét. Az ónix szemek jeges hűvöse haragot gerjesztett benne, de aztán lecsillapodott. Jobb, ha a fiú így hiszi.

- Az ő férje ragadta el tőlem az anyádat, és kegyetlenül bánt vele. Mindent, ami egykor az anyád volt, kiölt az asszonyból.

- Ő – mutatott a nőre. – Ő volt az anyám?

- Valaha igen. Most már csak egy, sápadtarcú ellenségeink közül.

A könnyek kicsordultak az asszony szeméből.

- Nem is nézed meg a fiadat, asszony? – kérdezte. – Nézz rá! Nézd meg, mivé neveltem! Bátor és büszke mescalero harcos válik majd belőle.

- Pont, mint az apja – suttogta Jordan keserű büszkeséggel.

- Így van. Nézd meg, ő Tokalah! – förmedt az asszonyra.

Jordan remegve fordította a fejét a gyermek felé. Azonnal felismerte a nemes vonásokat. A magas, kiugró arccsontot, a tüzesen villámló tekintetet. A gyermek álla egy hajszálnyival lágyabb ívű volt, mint az apjáé. A haja, és a bőre egy árnyalattal világosabb. Szemei nem feketék, hanem barnák voltak, és a bogarukban enyhe zöldes fény bujkált, pont olyan, mint az ő szemének a színe.

Jordan ösztönösen felé nyúlt, de a fiú hátrébb húzódott. Megadóan ejtette le a karját, a könnyek világos csíkokat rajzoltak poros arcára.

Tukayoo szenvtelenül figyelte a nő fájdalmát. Maga sem tudta, miért hozta ide a fiút, azért-e, hogy újabb fájdalmat okozzon az asszonynak, vagy azért, hogy feltépje a múlt sebeit.

Ekkor a nő térdre rogyott a gyermek előtt, könyörögve nézett rá, ismét felemelte a karját. A fiú az apjára nézett, aki bólintott, ő pedig vonakodva az asszonyhoz lépett. Jordan zokogva, reszketve ölelte magához, szorosan tartotta, és simogatta a fiúcska hátát. El akarta mondani, mennyire szereti, el akarta halmozni csöppnyi megmaradt szeretetének minden morzsájával, de nem merte. Csak térdelt, és forrón ölelte őt.

Amikor hosszú percek múltán elengedte a megszeppent gyereket, Jordan a férfira nézett:

- Köszönöm. Köszönöm, hogy büszke harcost nevelsz belőle.

A férfi arcára kiült a döbbenet. Sok mindent várt a nőtől, átkozódást, veszekedést, őrült tajtékzást, amiért ellökte magától, de azt, hogy szinte könyörögve mond köszönetet, azért, hogy kínozza; erre egyáltalán nem számított.

- Miss Jordan! Jön a férje – kiabált Pedro, aki épp az egyik lovat hajtotta be a kapun.

- Micsoda? – fordult felé rémülten a nő. – Mikor? Messze van még?

- Az északi úton jönnek – lihegte. – húsz perc, talán fél óra, és itt vannak.

Jordan rettegve fordult vissza az indiánhoz.

- Menekülj! Menj! Vidd a fiadat!

A férfi mellkasára támasztotta a kezét, és tolni kezdte a ló felé, de hirtelen megállt. Mindkettőjükön forró tűz söpört végig. A hirtelen testi kapcsolat, minden emléket felébresztett bennük: a rideg nappalokat, a forró éjszakákat. Tukayoo magához ragadta a lányt, az ajka vészesen közel került az övéhez, de az utolsó pillanatban Jordan elfordult.

- Menjetek, mielőtt hazaér! – suttogta elgyötörten, és Tukayoo számára minden érzelme egyértelművé vált.

Jordan elhúzódott, nem mert a férfira nézni. Az előbb majdnem elgyengült, de tudta, hogy Tukayoo halott szíve képtelen Shadi-n kívül más nőt beengedni. A testi közelség csak neki fájna, és ezt a fájdalmat nem akarta újra átérezni.

Tukayoo szó nélkül megfordult, felemelte a fiát a ló hátára, aztán ő is felült. Visszafordult a nő felé, és Jordan olyasmit pillantott meg a kemény maszk mögött, amire minden együtt töltött percben vágyott. Fájdalmat, könyörgést… szerelmet. Mindez csupán néhány másodpercig tartott, de Jordan megértette, és viszonozta. A férfi arca még egyszer utoljára fájdalmasan megvonaglott, megfordította a lovat, megsarkalta, és a fiával együtt elvágtatott.

Jordan kétségbeesve nézett Juanita-ra, és Pedrora:

- A férjemnek nem szabad tudomást szereznie erről a találkozásról! Soha! Megértettétek?

- Igen, kisasszony! – válaszolták egyszerre.

Tukayoo a domb tetején megállt, és a fák védelméből visszanézett. Látta a meggyötört asszony alakját, és olyasmit érzett, ami megrémítette bátor szívét. Emlékezett az utolsó éjszakájukra, amikor Jordan álmában arra kérte, hogy meneküljön. Most is ezt kérte. Felidézte a pillantását, és tudta, hogy az asszony még mindig szereti. Megtörte az élet, vagy inkább a férje, de az érzelmei, amit őiránta érzett egy cseppet sem változtak. Ebben biztos volt. Jordan az ő biztonságát nézte, amikor azt kérte, hogy ne keresse.

Most megtagadta ezt a kérést, és már tudta, hogy hibát követett el, amikor öt évvel ezelőtt hátat fordított Jordannak. Vissza akarta kapni, és vele együtt az életét is.

- Apám – szólalt meg Tokalah. – rosszul mondtad. Az anyám nem halt meg.

Tüzes, gyermeki tekintetét a férfira emelte.

- Vissza akarom kapni.

Amikor Conrad megérkezett a barátaival, azonnal utasította a feleségét, hogy készíttessen nekik lakomába illő vacsorát, és hozassa fel a legjobb évjáratú bort a pincéből. Jordan mosolyogva tett eleget a kérésnek. Tudta, hogy ma éjjel nem kell kiszolgálnia a férfi igényeit, hajnalig inni fognak.

A vacsora végén kimentette magát, belépett a szobájába, bereteszelte az ajtót, és hosszú idő után először boldogan aludt el.

A vendégek egy hétig maradtak, amikor végre elmentek, Jordan tudta, hogy az elkövetkező éjszaka az utolsó lesz. Vagy így, vagy úgy véget vet ennek a házasságnak.

Felvitt egy üveg bort a hálószobába, és a kis üvegcsét, amit délután kért el Juantia-tól. Kibontotta az italt, és beleöntötte a kis üveg tartalmát.

Conrad berontott a szobába.

- Mrs. Scott! Ma éjjel kielégítesz! – mondta vészjóslóan.

- Ahogy óhajtod. De nem vagy szomjas, nem innál előbb egy pohárral?

A férfi kiragadta az üveget az asszony kezéből, és egy húzásra megitta a felét. Jordan elégedetten mosolygott. Tudta, hogy az egész üveg álomital pillanatokon belül hatni fog, és a férje legalább két napra álomba szenderül tőle. Nem akarta megölni, csak időt akart. Hogy ne találjon rá, miután elmegy.

Conrad két lépést tett a nő felé, megtántorodott, de a szomjúság erősebb volt. Megitta a bor maradékát.

Már nem érte el Jordant. A földre roskadva merült álomba. Az asszony nem tétovázott, sebesen átöltözött, azt az őzbőr nadrágot, és világos inget vette föl, ami az első találkozásukkor volt rajta. Viseltes volt, néhol már az anyag is foszlásnak indult, de nem érdekelte. A fűzővel sem bajlódott, otthagyta az ágyon.

Lerohant az istállóba, Juanita és Pedro már várták.

- Drága kis Jordan! – zokogta az idős asszony. – Mi lesz így velünk? Mihez kezdünk nélküled?

- Ne sírj, Mamácska! Ha a sors úgy akarja, látjuk még egymást. Menjetek Mexikóba, ott nem talál rátok! Pedro, vigyázz Mamácskára!

- Úgy lesz Miss! Maga is vigyázzon magára!

Megölelték egymást, mind felültek a lovakra, és a két szolga délnek, Jordan keletnek indult.

Egy teljes napig lóháton volt, a vize, és az élelme elfogyóban, de tudta, hogy már kellően messze jutott. Leszállt a ló hátáról, a fejéhez lépett, és elbúcsúzott:

- Menj haza, Diablo! – ezzel erőteljesen a ló farára ütött.

Az ijedt állatot, pillanatokon belül elnyelte a nyugati látóhatár. Jordan keletnek fordult – apró, könnyed léptei nem hagytak nyomot a kiszáradt, kérges talajon – és futni kezdett.

Az üres tábor szomorú képet nyújtott. A gyermek nem emlékezett már rá, csak apja, és nagynénje elmondásaiból. Tehya sokszor mesélt neki az anyjáról. Arról, hogy az apja mennyire szerette, és gyűlölte egyszerre. És hogy csak akkor jött rá minderre, amikor elveszítette őt.

Most megálltak itt pihenni, és Tukayoo képtelen volt elindulni. Már egy hete itt voltak, annak ellenére, hogy pont ő tanította a fiát arra, hogy sose időzzön hosszabb ideig egy helyen a falun kívül.

A fiú szomorúan nézte, ahogy az apja késő estig kint ült, és a nyugati látóhatárt kémlelte. Tudta, hogy vár, és reménykedik. Közben pedig gyötrődik, vissza akart menni, de tudta, ha egyedül jelenik meg a ranchon, a kapitány emberei lemészárolják, mielőtt az anyja egyáltalán megtudná, hogy ott van.

Tokalah most látta először az anyját, de azonnal érezte, hogy szereti, ahogy azt is tudta, hogy az apja sem szűnt meg szeretni őt.

Ezen az estén is kint állt, és némán figyelt. Tokalah mellé lépett.

- Még mindig őt várod, igaz? – kérdezte. – Anyámat.

Tukayoo nem válaszolt, de a kezét fia fejére simította.

- Miért nem megyünk vissza érte? – a gyerek hangja elcsuklott, ő is nyugatra nézett.

- Megölnének minket, és őt is – mondta halkan a férfi.

- Nem érdekel. Az anyámat akarom!

- Meghalnál érte? – kérdezte az apja. – Mert ez lesz a vége.

- Ha nem kaphatom vissza, akkor… – elhallgatott.

Tukayoo érezte, hogy Tokalah gyötrődik. Ezt a kérdést nem tehette volna fel neki.

- Holnap hajnalban elindulunk – mondta.

A gyerek felkapta a fejét, szemét ellepték a könnyek.

- Feladod, apám?

- Holnap hajnalban elindulunk, te hazamész. Én pedig hazahozom az édesanyádat.

- Köszönöm – sírta el magát a gyerek.

A férfi felé fordult, és leguggolt:

- Fiam, holnap haza kell menned! Az utat tudod, ne állj meg sehol, és estére hazaérsz! Mondd el a nénédnek, hogy hova mentem! Ha nem térek vissza, ő a fiaként fog vigyázni rád. Én reggel elindulok, és megpróbálom visszakapni az anyádat, de lehet, hogy mindketten odaveszünk. Erősnek kell lenned! Megígéred nekem?

- Igen, apám – mondta büszkén a kisfiú, ám közben a könnyeivel küzdött. – A Nagy Szellem segítsen, és hozd haza őt!

Megölelték egymást, és a férfi végre érezte, hogy újra átjárja a harci szellem, döntött.

Tokalah szorosan ölelte őt apró karjaival, tudta, hogy ez a pillanat valaminek a vége, és valami jó dolognak lehet a kezdete, de túl gyermek volt még, hogy felfogja.

Tukayoo másnap reggel elindult, de előtte még aggódva figyelte, ahogy a fia egy férfi bátorságával felérő, kemény tekintettel elindult.

Aztán nyugatnak fordult, és vágtába kezdett. Nem látta, hogy Tokalah visszafordítja a lovat, és visszamegy a táborba. Tudta, hogy ha az apja visszatér, itt fog megpihenni. Megállt ott, ahol előtte Tukayoo állt, és figyelni kezdte a nyugati látóhatárt.

Egy idő után mozgásra lett figyelmes.

Először nem ismerte fel a közeledő alakot, de azt látta, hogy egyedül van. A lenyugvó nap vöröses fényében botladozva közeledett, a haja ziláltan, csapzottan tapadt nedves ingéhez. Még ilyen távolból is látszott, mennyire kimerült.

A fiú egy pillanatig sem tétovázott. A nő elé rohant.

- Anyám! – kiáltotta könnyek közt, és a nő karjába vetette magát.

- Tokalah! – zokogott Jordan. – Édes, kicsi fiam!

Térdre rogyott, és szorosan ölelte a gyereket.

- Anyám! – sírt a gyerek. – Hol van az apám?

- Tukayoo nincs itt? – döbbent meg Jordan.

- Érted ment vissza – szipogta a fiú. – Hol van?

- Nincs velem, Kicsim. Mikor indult el?

- Ma reggel.

A nő arcára rémület ült ki. Tudta, hogy már nem érheti utol a férfit. Ránézett a fiára, és összeszedte magát. Nem ijesztheti meg a gyereket. Erősnek kell mutatnia magát.

- Megvárjuk – jelentette ki. – Megvárjuk.

Megsimogatta a kicsi arcát, aztán kézen fogta, és a sátorhoz mentek. Jordan körülnézett, és keresett valamit, amiből vacsorát készíthetett a fiának. Egy pillanatra sem engedték el egymást, nem mondták ki, de attól féltek, ha megszakad a kapcsolat, akkor újra elveszítik egymást.

Egy szót sem szóltak, de a végeérhetetlen gyermeki, és anyai simogatások minden szónál többet elmondtak. Jordan folyamatosan cirógatta a fia arcát, és karját, puszit lehelt a fejére, és szorosan ölelte. Tokalah pedig sírva csimpaszkodott az anyjába.

Egy idő után egyszerre fordultak nyugat felé. Semmit sem láttak a sötét éjszakában, de mindketten egyvalakit vártak.

- Visszajön, anyám – suttogta reménykedve Tokalah. – A szellemek megóvják őt.

- Tudom, Kicsim – simogatta a hátát Jordan. – Tudom. – Remélte, hogy ezzel nem kellett hazudnia a fiúnak. – Remélem, hamarosan visszatér.

- Ugye nem igaz, hogy meghalt benned az anyám?

- Sosem halt meg, csak volt, aki ezt szerette volna, de ez már nem számít. Édesapád eljött értem, hogy megmentsen.

- Miért mondta?

- Mit, Kicsim?

- Hogy meghaltál.

- Mert attól félt, hogy ez történt.

- De nem.

- Nem – mosolygott az asszony. – Nem ez történt, és remélem, hogy örül neki.

- Visszament érted. Szeret téged – nézett fel Tokalah az anyja szemébe. – Egyszer, amikor Tehya rólad mesélt, azt mondta, hogy apám nélküled sosem lesz boldog – vonta meg a vállát, amitől még kedvesebbnek tűnt.

Jordan megölelte a gyereket, és újra nyugat felé néztek.

Késő éjjel volt már, amikor bementek a sátorba, és szorosan összebújtak. Tokalah pillanatokon belül békés álomba zuhant anyja szerető karjai közt, de az asszony nem hunyta le a szemét. Gyönyörködött abban a fiúcskában, akivé cseperedett, lágyan simogatta a haját, az arcát, és halkan duruzsolt neki megnyugtató szavakat. Eközben azonban rettegett, hogy most, amikor végre elég bátor volt, és döntött, talán elkésett, és végleg elveszíti a szeretett férfit.

Tukayoo egy nap alatt elért a Casa de Solhoz, szinte halálra hajszolta a lovát. A felkelő nap a domb tetején találta. Lenézett a völgybe, és meglepte a kihalt ranch. Az embereknek már dolgozniuk kellene, de sehol nem volt egy lélek sem.

Óvatosan elindult, tudta, hogy nem számítanak látogatóra, de nem mert kockáztatni.

Végül beléptetett az udvarra, és már látta, hogy a hely teljesen kihalt. Az egyik sarok mögül előlépkedett egy hatalmas fekete csődör:

- Diablo! – sóhajtott megkönnyebbülten. Leszállt, és odalépett mellé. – Hol van a gazdád? Hol van Jordan? – megsimogatta a ló homlokát, aztán a ló nyakához nyomta a homlokát. – Hol van az asszonyom?

Zajt hallott maga mögül, hirtelen megpördült, és meglátta az ellenségét, Conrad Scott kapitányt, aki mindkét asszonyát elvette tőle. A keze ösztönösen a tőrre siklott.

- Mit keresel a földemen, rézbőrű? – förmedt rá a férfi.

- A TE földeden? – kérdezte Tukayoo, és érezte, hogy a harag elönti minden porcikáját. – A TE földeden? Ez itt Jordan Cassidy öröksége! Neked itt semmi keresnivalód!

- Milyen sokat tudsz, rézbőrű! De ha még egyszer így mered nevezni a feleségemet, megöllek.

- A feleséged?  Jordan egy barbár szörnyetegnek tart, gyűlöl téged.

- Honnan tudod? – hirtelen elhallgatott, és a felismerés megcsillant a szemében. – Te voltál! TE! Átkozott rézbőrű kutya! Te raboltad el, te kefélgetted őt! Azt hitted, örömét lelte benned? – fennhéjázóan felnevetett.

Tukayoo-ban forrt a harag, de nem mutatta. Már tudta, hogy miért kellett várnia a bosszúval. Most jött el az ideje.

- Tudod kapitány, hatalmasat tévedsz. – mosolyogni kezdett. – Jordan sosem szeretett téged.

- Ne beszélj így a feleségemről, rézbőrű kutya!

- Emlékszel, arra, amikor visszahoztam neked?

- Hogyne emlékeznék – vigyorgott a férfi. – Úgy próbált elfelejteni, hogy minden éjjel az ágyába csábított.

- És persze gyermeket adott neked.

- Igen… vagyis majdnem. Korán született, és meghalt. De én voltam, aki megadta ezt neki.

- Láttad te azt a gyereket?

- Nem, mondom, hogy halva született.

- Megint tévedsz. Az a fiú időben született. És tudod, miért? Mert akkor fogant, amikor Jordan velem volt. A fiam itt született meg, és Jordan, hogy megvédje tőled, megkérte az egyik szolgálót, hogy hozza el nekem. Megkért, hogy neveljek belőle büszke harcost. Egy büszke mescalero harcost.

Conrad halántékán kidagadtak az erek. Őrjöngve rontott az indiánra, vadul csapkodva próbálta legyűrni a férfit. Előhúzta a kardját, és eszelősen hadakozott. Tukayoo hideg fejjel védekezett, és néhány perc múlva, Conrad a földre került.

Az indián a mellkasára ült.

- Elérkezett a bosszúm ideje sápadtarcú – mondta fenyegetően. Felemelte a tőrt. – Ezt a feleségemért kapod, akit megöltél – végighúzta a pengét a férfi bal arcán.

Conrad visítva üvöltött fel.

- Ezt a meg nem született fiamért – a másik arcát is megsebezte. Keserű öröm járta át, ahogy látta a kapitány félelmét. – Hol van Jordan? – kérdezte hirtelen.

Conrad reszketve, zihálva hallgatott.

- HOL VAN JORDAN?

- Megöltem – vigyorgott fájdalmasan Conrad. – Megöltem, mert nem adta meg, amit kértem tőle – most már nevetett, élvezettel nézte, ahogy az indián arca megvonaglik a fájdalomtól. – Aztán kivittem a testét, és elhajítottam a sivatagban, mint egy koszos rongyot, a keselyűk, és prérikutyák martakélául.

- Ezt… azért kapod – folytatta Tukayoo, és a hangja most csak kegyetlenségről árulkodott. – Mert megerőszakoltad őt. Minden alkalommal, amikor az ágyába másztál. – Végighúzta a tőrt a férfi kulcscsontjának vonalán, bár inkább az ágyékát kurtította volna meg.

- És ezt… - suttogta, és a szemét ellepték a könnyek. – Ezt azért, mert megölted a nőt, aki az életemet jelentette. Jó utat a pokolba sápadtarcú féreg!

Lassan, mintha simogatni akarná, hozzányomta a tőrt a kapitány nyakához, pontosan az artéria fölött. Egyre erősebben nyomta, egészen addig, amíg a bőr fel nem hasadt, és az üvöltő férfi vére be nem terítette Tukayoo arcát, és mellkasát. Az indián zihálva figyelte, hogy ellenfele szeme elhomályosul.

Az utolsó előtti pillanatban megragadta Conrad haját, és a fejbőrét határozott mozdulattal elválasztotta a koponyájától. A férfi halálfélelemmel átitatott visítása betöltötte a teret, de Tukayoo nem hallotta. Saját, fájdalommal teli üvöltése minden más hangot törölt az elméjéből.

- Jordan! – zokogta. – JORDAN!

Nem tudta, meddig ült a holttest mellkasán. Végül egy idő után tompán felállt, körbenézett, a lovához botorkált. Teljes öntudatlanságban felült, és elindult kelet felé.

A ló tudta az utat, egyenesen a régi táborhelyhez vitte a gazdáját.

- Apám! – hallotta meg távolról. – Apám! Nézd, ki van itt!

Kábán felemelte a fejét, és döbbenten figyelte, ahogy a fia nevetve szaladt felé.

De a nagyobb döbbenetet a gyerek mellett futó asszony okozta, először azt hitte, képzelődik. Kábán nézte a tüneményes látomást, képtelen volt felfogni, amit látott, de aztán a nő felé kiáltott:

- Tukayoo!

Tokalah megállt, és hagyta, hogy Jordan az apja elé fusson.

Az indián leugrott a lóról, és lélekszakadva rohant. Amikor elérték egymást, a karjába kapta a lányt, megpörgette, és szorosan ölelte:

- Azt hittem, meghaltál! – zokogta a férfi. – Azt mondta, megölt. Azt mondta… – kétségbeesve simogatta az asszony arcát, csókolta, ahol érte. – Azt mondta az a mocsok…

- Élek szerelmem – sírta Jordan. – Élek, és itt vagyok! – hevesen viszonozta az érintést. Szorosan a férfihoz simult.

- Édes, kicsi Jordan! Drága asszonyom!

- Mondd, hogy nem küldesz el! – nézett rá könyörögve Jordan.

- Soha! Soha többé nem eresztelek el! – suttogta a férfi, végre felfogta, hogy akit a karjában tart, az nem egy tűnő látomás.

Jordan felemelte a fejét, mosolyogni kezdett:

- Mondd ki! Egyszer mondd ki!… Hazudj!

- Gyűlöllek! Gyűlöllek, életem!

Forrón megcsókolta, és örökre magához ölelte a nőt.

Utóhang

Visszaszaladtak Tokalah-hoz, szorosan megölelték egymást, és visszamentek a sátorhoz.

Leültek a kis tűz köré, és felváltva meséltek egymásnak. Jordan elmesélte, mennyit őrlődött, amikor a férje a portyákon volt. Hogy el akart jönni a táborba, figyelmeztetni őket, de rettegett, mert a kapitány sosem hagyta felügyelet nélkül. Végül Pedro volt, aki eljött, és aztán elmondta, hogy elhagyták a falut. Onnantól kezdve a nő élete üressé vált, csak sodródott. Eleinte reménykedett, hogy lesz alkalma, elhagyni Conradot, de nem tudta, merre menjen. Túl gyáva volt, hogy nekivágjon, pedig folyton a fiára, és Tukayoo-ra gondolt. Aztán, amikor egy hete megjelentek, az megadta neki a lökést, és döntött. Csak remélhette, hogy itt megtalálja őket, és amint lehetősége nyílt rá, nem habozott, elindult.

Tukayoo is elmesélte, hogy amióta Pedro odaadta a fiát, annak szentelte az életét, hogy teljesítse Jordan kérését. Szeretettel nevelte a gyermeket, és minden nap mesélt neki az anyjáról, hogy ne felejtse el.

- Mondtam neked, anyám, hogy szeret – mosolygott Tokalah álmosan.

- Miért nem jöttél értem hamarabb? – nézett rá a lány.

- Te kértél meg, hogy ne keresselek – mondta a férfi. – Azt hittem, meggyűlöltél.

- Soha! Soha, szerelmem! – ölelte meg Jordan forrón az indiánt.

- Ez már nem számít. Csak az, hogy együtt vagyunk – suttogta Tukayoo melegen. – Rengeteg bepótolnivalónk van.

- Miénk az örökkévaló – mosolygott rá a lány. – Soha többé nem válunk el.

- Soha, szerelmem – mosolygott Tukayoo. – Szeretlek.

- Most mondtad ki először, tudod?

- Tudom, és sajnálom, hogy eddig vártam vele.

- Semmi baj. Én is szeretlek.

Tokalah közben elaludt mellettük, szorosan az anyjába kapaszkodva.

- Vigyük be! – mondta az asszony.

Tukayoo gyengéden felemelte a fiút, és bemászott a sátorba. Utána visszakúszott, mint egy pajkos kisfiú. Jordan a tűzet bámulta. Eldőlt az asszony mellett, és vágyakozó, éhes pillantását nem vette le róla.

- Miért bámulsz így? – kérdezte mosolyogva Jordan.

- Csak csodállak.

- Nincs mit csodálni rajtam. – suttogta, és zavartan elfordult.

- Hogyne lenne. Amikor egy hete láttalak, halott voltál. Most azt látom, hogy percről percre tér vissza beléd az élet.

- Nektek köszönhetem – simogatta meg a férfi arcát. – Neked, és a fiúnknak.

- Most az egyszer örülök, hogy Tokalah engedetlen volt – sóhajtott mosolyogva a harcos.

- Engedetlen volt? – nézett le Jordan a férfira.

- Igen – mosolygott. – Amikor visszaindultam érted, megkértem, hogy menjen vissza a faluba. De ő itt maradt. És így legalább találkoztatok.

- Istenem – nyelt Jordan. – Én abban reménykedtem, hogy visszatértetek. Azért mertem elindulni. Egy hajszálon múlt.

- Mit tettél volna, ha nem találsz itt minket? – kérdezte aggódva a férfi, félt a választól.

- Azt inkább ne akard tudni. Akkor, azt hiszem, én…

- Jordan, soha ne gondolj ilyesmire! – rémült meg Tukayoo. – Az bűn. Nem dobhatod el az életedet. Nem vethetsz véget neki önkezűleg!

- De számomra ti jelentitek az életet! Csak miattatok vagyok még életben, csak miattatok viseltem el a megaláztatást, amit az a vadember…

Elhallgatott, az arca fájdalmasan megrándult.

- Mi a baj, Egyetlenem? – kérdezte aggódva Tukayoo, és szorosan mellé bújt.

- Utánunk fog jönni – suttogta remegő hangon.

- Nem fog, beteljesítettem a bosszúmat.

- Megölted? – nézett rá a lány meglepve. – Hogyan?

- Tokalah nem mondta, hogy mindenáron visszahoztalak volna?

- De igen. Csak én azt hittem, ha nem találsz ott, akkor visszafordulsz…

- Ahogy odaértem, összetalálkoztam vele. Éreztem, hogy most kell megtennem, nem akartam megölni, csak megalázni, és újra elvenni tőle téged. Látni akartam, hogy szenved, amikor otthagyod, és eljössz velem. De akkor azt mondta, hogy megölt, és a tested kihajította a sivatagba – a hangja elcsuklott. – Meg kellett tennem.

Ahogy Jordan mellett feküdt, most felnézett rá, a tekintete fájdalmat tükrözött.

- Megöltem a férjedet, képes vagy ezek után…

- Köszönöm – suttogta a lány. – Köszönöm, így végre szabadon szerethetlek.

Forrón megcsókolta a férfit, aki lehúzta maga mellé.

- Miért nem kerestél egy új asszonyt, aki Tokalah anyja lehetett volna? – kérdezte, amikor az ajkuk elvált.

- A te apád, miért nem keresett neked új anyát? – mosolygott a férfi.

- Azt hiszem, most már tudom – merült el Jordan az ónix szemekben.

A férfi ekkor lázasan a blúz gombjaihoz nyúlt, de nehezen boldogult vele. Jordan gyengéden eltolta a kezét:

- Erre többé nem lesz szükségem – suttogta, és letépte magáról a viseltes ruhadarabot.

Aztán sietve szabadult meg a nadrágtól is. Közben Tukayoo is ledobta magáról a ruháit.

Ott feküdtek egymás mellett az éjszakában, alakjukat lágy aranyfénybe vonta a tűz fénye. Reszketve feküdtek egymás mellett, és nézték a másikat, a kezük újraismerkedett a másikkal. Halkan ziháltak, és érezték, hogy a szenvedély megint fellángol bennük.

- Szeretlek – suttogta Tukayoo. – És többé nem hazudok neked.

- Én is szeretlek. Csináljunk Tokalah-nak egy testvért!

- Teremtőm, Jordan! – nyögte az indián, és vadul csókolni kezdte.

Próbált uralkodni az ösztönein, de csak a lány buja testét érzékelte. Besiklott a combjai közé, és a kezét becsúsztatta Jordan nőisségébe. A nő hangosan felnyögött.

- Gyere, harcosom! – zihálta, felemelte a lábát, és szorosan a férfi derekára fonta. – Akarom… most!

Tukayoo nyögve foglalta el a helyét. A szemére köd ereszkedett, és úgy szeretkezett az asszonnyal, mintha életében először lenne nővel. Vadul, hevesen, tele elfojtott vággyal. Képtelen volt visszatartani magát, néhány másodperc alatt végzett.

Bűntudatosan emelte fel a fejét:

- Bocsáss meg! – suttogta. – Én…

- Csodálatos volt! – simogatta meg az arcát Jordan.

- Adj pár percet, és boldoggá teszlek, esküszöm.

- Tudom. Annyiszor tehetsz boldoggá, ahányszor csak akarsz.

Az indián lassan mellé gördült, és a tenyerével lefogta a szemét.

- Mi a baj, Édesem?

- Most azt hiszed, olyan vagyok, mint a férjed.

- Soha nem hittem ezt. – ellenkezett a lány. – Te sosem bántottál, tőled mindig örömöt kaptam, gyengédséget…

- Tudod, kik szeretkeznek így, Jordan? Akik csak azt akarják, akiket nem érdekel, hogy mit érez a másik.

- Nem, szerelmem – simult Tukayoo mellkasára. – Azok szeretkeznek így, akik az életüknél jobban szeretik a másikat, és éveket kellett várniuk egymásra.

A férfi ránézett, és a szeme megtelt könnyel.

- Te vagy az egyetlen asszony, akivel együtt voltam. Rajtad kívül csak… – elhallgatott.

- Csak Shadi volt. – fejezte be Jordan. – Ne szégyelld, ő az asszonyod volt. Szeretted, természetes, hogy nem felejted el.

- Jordan… én azóta senkivel sem…

- Én azért imádkozom, hogy minél hamarabb elfelejtsem azt a vadállatot, aki a férjem volt. És tudom, hogy te vagy az, aki ebben segíteni tud nekem – nézett az indiánra. – Lehet, hogy te azóta egy asszonyt sem engedtél az ágyadba, bár én is képes lettem volna távol tartani Conradot, de erősebb volt, és…

- Tudom, hogy a szíved csak az enyém. Az a barbár meggyalázta a testedet, de a lelked tiszta maradt.

- Tisztítsd meg a testemet is! – suttogta vágyakozva a lány.

- Feleségül veszlek – mondta hirtelen a férfi.

- De a törzs…

- Nem érdekel a véleményük. Apám véleménye sem. Elfogadom, ha száműznek, ha te elviseled, hogy kitaszítottként kell élnünk…

- Melletted mindent elviselek – suttogta az asszony.

Tukayoo ismét megcsókolta, újra elfoglalta a helyét, de most már képes volt uralni a testét. Lassan mozgott, közben folyamatosan becézte a nő testét az ajkával, a kezével. Lágyan cirógatta a még mindig telt kebleket, a csípőjét. Halkan nyögve szerette.

Jordan aléltan vonaglott a férfi teste, a keze alatt. Kiélvezte a gyengéd érintéseket. Amikor érezte, hogy a forróság elönti, ívbe feszítette a hátát, és a testét szorosan az indiánhoz préselte.

- Szeretlek! – zihálta élvezettel.

A tűz elragadta, és bele kellett harapnia a férfi vállába, hogy a sikolya ne ébressze fel a fiút a sátorban. Görcsösen kapaszkodott Tukayoo-ba, aki szintén megfeszült a gyönyör pillanatában. Végül együtt ernyedtek el. Szorosan összesimultak, és egymás karjában aludtak el.

A sátorban eközben az ötéves kisfiú kuporogva ült a fekhelyén, szeméből megállíthatatlanul ömlöttek a boldogság könnyei. Felnézett az égre:

- Köszönöm, Manitu! – tátogta.

Visszafeküdt, és boldog, angyali mosollyal az arcán visszaaludt.

Vége