Ryley

Betty Forester

Ryley 3 éves

- Laney drágám, át tudsz menni Jenningsékhez? – kérdezte anya. – Margaret most telefonált át, hogy el kell mennie Robinnal az orvoshoz.

- Jó, megyek – morogtam, és letettem a regényt, amibe épp belebújtam. Szerettem átjárni a Jennings fiúkhoz, aranyosak voltak, és ahogy a nővérüket szerették, attól kész voltam. Csak ő most iskolai táborban volt, ahogy a legidősebb fiú Robert is. Így csak a kis Ryley maradt. Hároméves kis vasgyúró, és már most állandóan a focilabdával játszik. Ha az apja, és a bátyja fociztak, ő mindig körülöttük lebzselt, gondolom, ő is focizni fog, mint az apja, és ahogy elnéztem párszor, Robert is. Már benne volt a kölyökcsapatban, és néha, amikor az öcsémet néztük a suliban, láttam, hogy ő is keményen edz.

De nem csak náluk szólt minden a fociról, a mi családunk is oda van érte, bár apa csak hobbiszinten, de Jordan elég jól nyomta, most is együtt volt a táborban Robert-el.

Felkaptam a cipőmet, és már indultam is, amikor Margaret megjelent a házuk ajtajában, és Robint a karjában tartva, próbálta megfékezni Ryleyt, aki, ahogy meglátott, már futott volna hozzám.

- Megyek már, Margaret, ne kapkodj! – nevettem oda, és közben Ryley felé indultam. – Szia, te kis tank, már megint nem bírsz magaddal?

- Szíjja, Laney! Fel!

Nevetve felkaptam, ő pedig a derekam köré fonta a lábát, és cuppanós puszit nyomott a számra. Szerettem a kiskölyköt, a három fiú közül őt a legjobban, bár Robin még csak fél éves volt, de tudtam, hogy mindig Ryley lesz a kedvencem.

Kép

Ryley 13 éves

Az eljegyzés után alig vártam, hogy egy kis időt otthon töltsek, mielőtt belevágok a nagybetűs életbe, Noellel. Már egy éve együtt éltünk, és anyáék már készültek az esküvőnkre. Imádták Noelt, ahogy én is, bár eleinte nem hittem, hogy egymás mellett kötünk ki, de boldog voltam vele.

Anya épp elrakta az utolsó edényt, én pedig a szennyes tartóba dobtam koszos konyharuhát, amikor kopogtak.

- Majd én kinyitom – intettem felé, és már az ajtónál voltam.

Döbbenten meredtem az óriásra, aki eltakarta a napot.

- Tessék! Kit keres? – a szememet árnyékolva próbáltam felnézni rá, de nem láttam jól az arcát. Aztán mosolyogni kezdett, fölkapott, és megpördült velem.

- Hát hazajöttél, Kismami (Lilmama)!

- Ryley? – kérdeztem elhűlve. – Jézusom, te vagy az?

- Ki más, Lilmama? Ki szaladna át, amint megtudja, hogy hazajöttél?

- Istenem, Ryley, most már tényleg akkora vagy, mint egy tank. – nevettem rá.

- Dehogy, az edző szerint sovány vagyok.

Ahogy kimondta, mutogatni kezdte a karját, és intett, hogy fogjak rá a bicepszére.

- Az edző egy hülye – szögeztem le, mire nevetni kezdett. – Ha így folytatod, még bejutsz a profi ligába, mint apád.

- Ez a cél. És képzeld, Robin is focizik, meg Robert is, bár őt mindig elverjük az öcskössel.

Észre sem vettem, de ahogy beszélgettünk, szépen besétáltunk a nappaliba, ahol a többiek ültek, és beszélgettek.

- Üdv, Mrs. Anderson, Mr. Anderson! Hé, Jordan!

- Szia, kölyök! – nevetett rá az öcsém, de Ryley elcsendesedett.

- Minden oké, Ryley? – kérdeztem. – Ismered a vőlegényemet? Azt hiszem, tavaly, amikor itthon voltunk, te edzőtáborban voltál. Ryley, ő itt Noel. Noel, ő itt az egyik szomszéd fiú, Ryley. Tudod, meséltem az apjáról, és a nagyapjáról.

- Ja focistafamília. Szia kölyök, jó nagyra nőttél – Noel a kezét nyújtotta, de Ryley még mindig döbbenten állt, és meredten nézte.

- Ryley, jól vagy? Kérsz egy pohár vizet?

- Ne-nem, kösz, Laney. Csak láttam, hogy hazajöttél, átjöttem köszönni, de már megyek, anya vár. Viszlát, mindenkinek!

Megfordult, és kiszaladt a házból. Pár pillanatig még néztem, ahogy távolodik a kertben, aztán visszafordultam.

- Istenem, hogy megnőtt – ültem le sóhajtva Noel mellé.

- És úgy tűnik, még mindig szerelmes beléd – vihogott az öcsém idétlenül. Anya azonnal rászólt, de meg sem hallotta. – De, emlékezzetek csak rá, mindig oda volt Laney-ért.

- Ugyan! – legyintettem. – Az csak gyerekes rajongás volt. Ne beszélj már bele hülyeségeket. Tizenöt évvel öregebb vagyok, és biztos észrevette a hasamat is.

- A hasadat egyelőre csak az veszi észre, aki tudja, hogy babát vársz. És Ryley igenis szerelmes beléd.

- Te meg bolond vagy – sziszegtem a öcsémre.

- Gyerekek, fejezzétek már be! – szólt közbe anyám. – Laney, gyere inkább, vigyük át a süteményt. Margaret biztosan boldog lesz, hogy láthat.

- Igen – feleltem, és felálltam.

Alig kopogtunk be, máris kinyílt az ajtó, és Margaret a karjába zárt.

- Hazalátogattál végre? Ryley most mondja, hogy itt vagy.

- Ja, a pasijával! – hallottam a srác morgását a konyhából.

Értetlenül néztem Margaret-re, de ő csak legyintett:

- Kamasz, ne várj tőle mást. Gyertek beljebb – betessékelt az étkezőbe, és hellyel kínált. Gyönyörű vagy, angyalom – mosolygott rám. – És hallom, hogy sietnetek kell az esküvővel?

- Hát igen – pirultam el. – Egy kissé elkapkodtuk a dolgot, de így alakult.

- Mit kapkodtál el? – somfordált mellém Ryley.

- Kisbabám lesz – mosolyogtam rá, de amikor eltorzult az arca, megijedtem. – Ryley?

Nem szólt, csak megfordult, és öles léptekkel elindult kifelé.

- Hé, Vasgyúró, most mi van?

- Azt mondtad, hogy engem szeretsz a legjobban – kiabált vissza. – Nem őt! – mutatott a házunk felé, a szeme könnyes volt. – És mégis vele lesz gyereked!

Nem várt választ, csak felrohant az emeletre, én pedig döbbenten néztem az anyjára.

Kép

- Kiskora óta te vagy számára a nő. – mondta halkan.

- De hát sokkal öregebb vagyok.

- Tudom, de Ryley néha nagyon furcsa. Egyik kislány sem tetszik neki az osztályukból. Állandóan téged emleget. Nagyon sokat jelentettél neki kiskorában.

- Beszélek vele…

Laney már 28 éves

Elkövettem azt a hibát, hogy nem zártam be az ajtómat. Persze, hogy utánam jött. Nem akartam ránézni, de amikor letérdelt az ágyam mellé, képtelen voltam elfordítani a fejem. Belenéztem a szemébe, amibe már totyogós koromban belezúgtam. Nála jobban csak anyát szerettem. És ő most elárult.

- Hé, Vasgyúró! – suttogta, és beletúrt a hajamba, pont úgy, mint régen. – Ne butáskodj, mi a baj?

- Szereted? – kérdeztem.

- Igen – mosolygott.

- Jobban, mint engem?

- Senkit sem fogok jobban szeretni nálad, kis tankom – odahajolt, és adott egy puszit az arcomra.

- Akkor miért ő?

- Ryley – felsóhajtott, és leült a földre. – Ne csináld ezt! Tudod, hogy te meg én olyanok vagyunk, mint a testvérek.

- Nem! – nyögtem fel, és megemeltem a fejem, de a vállamra tette a kezét.

- Ryley, te még kisfiú vagy…

- NEM!

- Az vagy, Ryley. Egy nagyon kedves, már majdnem férfi, de hozzám képest még kisfiú.

- Egyszer azt mondtad, hogy lennél a feleségem – duzzogtam, ő pedig mosolyogni kezdett.

- Akkor játszottunk, Ryley. Játékból nagyon szívesen lettem a feleséged. De igaziból ezt nem lehet. Ahhoz már elég nagy vagy, hogy ezt megértsd.

Csak néztem rá, úgyhogy végül odahajolt hozzám, és adott egy puszit a számra. Megsimogatta a hajamat.

- Te vagy a legjobb barátom – mondta halkan.

- Te is nekem – motyogtam. Aztán hirtelen átöleltem a nyakát. – Biztos, hogy őt akarod a férjednek? Nem tudsz várni?

Elnevette magát.

- Sokat kellene várnom rád, Vasgyúró.

- És nem érné meg? – megdörzsöltem az arcom, most éreztem, hogy könnyes.

- Jaj, te! - felelte. – Találsz majd egy rendes kislányt, és el is felejtesz engem.

- Soha – felültem, és a szemébe bámultam. – Tudod mit? Amíg felnövök, addig lehet ő a férjed, de akkor elmegyek érted, és te elválsz tőle.

- Ryley, ne butáskodj már! Gyere, menjünk inkább le, anya nagyon finom sütit hozott nektek.

Már az ajtónál volt, amikor utána szóltam.

- Várj!

- Igen?

Kitártam a karom:

- Szíjja, Laney! Fel!

Elnevette magát.

- Már nem bírlak el, te bolond! – de nem mozdultam, csak vártam, míg végre megértette. Odalépett mellém, a vállamba kapaszkodott, én pedig a derekánál fogva megemeltem, és szorosan magamhoz öleltem.

- Lábakat a derekam köré! – mormoltam a fülébe.

Megrázta a fejét, és lecsúszott.

- Ne csináld ezt, én felnőtt vagyok, te meg gyerek.

Megfordult, és kiment a szobából.

A múlt

Rossz volt, amikor Laney elment az egyetemre. Nem értettem, miért utazott olyan messzire. Addig szinte mindig velem volt, utána csak alig. Három évesen az ember még nem sokra emlékszik, de nekem anyán kívül mindig csak ő jutott az eszembe. A szemei, a haja, ahogy rám nevetett, és megvigasztalt, ha elestem, és lehorzsoltam a térdem. Úgy szerettem, mint anyát, és amikor itthon volt, mindig átjött. Ezekre már jobban emlékszem, arra is, hogy amikor befejezte az iskolát és dolgozni kezdett, itt lakott a szüleivel. Sokszor ment el a barátaival, de mindig átjött játszani velem. Három éve viszont elköltözött valakivel, nem tudtam ki az, csak Robert cukkolt állandóan, hogy a pasijával. Nem hittem neki, erre tessék. Már a menyasszonya, és gyerekük lesz. Valahogy mindig azt hittem, hogy felnövök, ő lesz a feleségem, és erre ő azzal a másikkal… Olyan semmi az a pacák, egy kis mitugrász, ha egy nagyobbat odacsapnék neki, tuti kidőlne.

Anya mondta, hogy igaza van Laneynek, és még gyerek vagyok. Miért van mindenki ellenem? Miért nem értik meg, hogy szeretem Laneyt?

Eszembe jutott a köszönős játékunk, ma már nem tud felkapni, de én őt igen, és olyan jó volt. Akkor azt hittem, hogy megint minden olyan, mint volt, de aztán visszament ahhoz a…

Dühösen megdörgöltem az arcom, és visszamentem. Eldöntöttem, hogy nem érdekel többé, legyen boldog azzal a… Noellel.

Pillanatok

A házasságom akkor romlott meg végképp Noellel, miután a kis Andy is megszületett. Már Chris után is voltak gondjaink, de Andy érkezése adta meg a végső döfést. Persze nem a fiaimat okoltam, istenem, dehogy. Csak hát szülés után már nem voltam az a nádszál vékony lány, akit Noel szeretett volna, így keresgélni kezdett, és talált is. Nem is csak egyet, eleinte fájt, de már nem érdekelt.

Egyre többször látogattam haza a fiúkkal anyáékhoz, és itt mindig megnyugodtam. Már csak arra vártam, hogy Andy elég nagy legyen, és újra dolgozhassak, akkor azonnal elválok. Nem én leszek az első egyedülálló anyuka. Harminchárom éves vagyok, megállok a saját lábamon, még úgy is, ha nem semmizem ki azt a mocsok férjemet.

A válás simán lezajlott, és bár rettenetesen megviselt, meg is könnyebbültem. Csak kis időt akartam otthon tölteni, pár hetet, amíg összeszedem magam, de amikor anya kinyitotta az ajtót, képtelen voltam tovább játszani az erős nőt, és zokogva borultam a karjába. Véletlenül, vagy talán nem is annyira véletlenül, Margaret ott volt nálunk, és azonnal gondjába vette a fiúkat. Átvitte őket magukhoz, amíg anyával alaposan kibeszélgettük magunkat. Csak estére jöttek haza, amikor már annyira fáradtak voltak, hogy csak bedőltek az ágyukba, és aludtak.

Ryley 18 éves

Amikor a hazaérkezésem másnapján megláttam Ryleyt, görcsbe rándult a gyomrom, igazi nagyképű egyetemista gólya volt. A gimis csajok fürtökben loholtak utána. Anyától hallottam, hogy ösztöndíjat kapott, és az egyetemi ligába is bekerült. Nagyon büszke voltam rá, bár nem volt rá különösebb okom (jogom?) nem tudom, mi lenne a helyes megnevezés.

Kép

Tökéletes ellentéte volt Noelnek. Ryley igazi északi típus volt, míg Noel… nem is tudom, olyan kevert. Volt benne egy csöppnyi déli vér is, de inkább jenkinek neveztem volna.

Amikor Margaret megmutatta Ryley fényképét, sugárzott a büszkeségtől, ő volt a harmadik gyerek a USC-n[1] a családból.

Ma reggel épp a füvet nyírta, és élvezte, hogy a lányok az utcán ólálkodva őt lesték. Az anyja elmondta, hogy lepipálja a bátyját csajozás terén, szinte havonta másik lányt visz haza, de persze mindig elmondja, hogy csak egy kis szórakozás, semmi komoly. Remélem, egyszer megtalálja azt a lányt, akivel el tudja képzelni az életét, mert nagyon rendes fiú, és nem érdemel kevesebbet a legjobbnál.

Ma mégis, amikor megláttam trikóban, és rövidnadrágban, a gyomrom készült csúnyán kiszúrni velem. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne szakadjon fel belőlem a sírás. Nem tudtam megmagyarázni, hogy ezt miért Ryley váltotta ki belőlem, de most szerettem volna eljátszani a köszönős játékunkat. Szerettem volna odafutni, felugrani, és hozzásimulni…

Mintha megérezte volna, Ryley felnézett, és meglátott, ahogy a tornácon állva őt figyeltem. A szája széles mosolyra húzódott, leállította a fűnyírót, és elindult felém:

- Szíjja, Laney! Fel?

Széttárta a karját, én pedig szinte repültem.

- Fel! – nyögtem, és felugrottam. Nem számított, hogy egy felnőtt nő vagyok, akinek a srácai tátott szájjal bámulják anyut, amint épp teljesen idiótán viselkedik.

Ryley magához szorított, és megpördült velem, én pedig félig sírva, félig nevetve simultam a mellkasához.

- Hiányoztál, Vasgyúró! Annyira hiányoztál! – szipogtam.

- Te is nekem, Lilmama! Olyan jó, hogy itt vagy végre!

Nehezen engedtük el egymást, de amikor a szemembe nézett, azt láttam, amit öt éve annak a szomorú kisfiúnak a szemében. Adtam egy puszit a szájára, és halványan elmosolyodtam:

- Látod, neked lett igazad, már nem a férjem.

- Jaj, Laney! – szorított megint magához. – Igazán sajnálom, tényleg sajnálom, hogy szomorú vagy, de jó, hogy most itt vagy. Majd én felvidítalak, oké?

- Menj már! – nevettem el magam. – Nehogy már velem foglalkozz! Nézd azokat a lányokat, – mutattam az utca felé – ők valók hozzád, nem a kivénhedt bébicsőszöd.

- Ezt fejezd be! Hol vagy te a kivénhedttől?

- Most így érzem magam, Ryley. – simogattam meg a tarkóját. – Tegyél le, nem kell, hogy így lássanak minket. Más se hiányzik a válás mellé, minthogy pedofilnak bélyegezzenek.

- Elmúltam tizennyolc, nyugi. – felelt, de közben leeresztett. – Akkor se szólhatnának meg, ha megcsókolnálak.

- De nem fogsz, igaz? Mert tudod, hogy oltári őrültség lenne. Elég felnőtt vagy már ahhoz, hogy ne járjon ilyeneken az agyad.

- Az én agyam azon jár, hogy végre elég idős vagyok, te pedig szabad…

- Ryley, ne kezdjük elölről, kérlek.

- Én még mindig szeretlek – vonta meg a vállát.

- De te is tudod, hogy az nem szerelem.

- Oké – sóhajtott. –, de barátok vagyunk, ugye?

- Azok vagyunk – mosolyogtam.

- Akkor este elviszlek fagyizni. Tudod, ahova régen te vittél.

- Ryley…

- Hé, csak köszönetképp, hogy annyit vigyáztál rám régen. És nem árt, ha kicsit felvidítalak. Bocs, de elég nyúzott vagy.

- Csodálod? – kérdeztem, és közben a fiúk felé fordultam, hogy lássam, mit csinálnak, de szerencsére már túlléptek anya bolondságán, és szépen játszottak.

Megvacsoráztunk a szüleimmel, a srácok már ágyban voltak, én is készültem fürdeni, amikor valaki hangosan bekopogott.

- Ki lehet az ilyenkor? – döbbent meg apám, és rám nézett, de én is értetlenül ráztam a fejem.

- Jó estét, Mr. Anderson – hallottam, amikor kinyitotta az ajtót. – Laney ébren van még? Ígértem neki egy vidító fagyizást.

Anya elhűlve nézett rám, mire lemondóan legyintettem, és kimentem a tornácra.

- Menj haza, Ryley!

- Miért mennék? Megbeszéltük, hogy elmegyünk.

- Csak te szervezted le magadnak.

- Nem, ezt nem úszod meg, Lilmama. Ki kell kapcsolódnod, és ki mással tehetnéd, mint a kedvenc szomszéd fiúddal.

- Ez hülyeség. Mit fognak gondolni az emberek? Öreg vagyok én már ahhoz, hogy veled sétálgassak. Félre fogják érteni.

- Dehogy fogják félre érteni! – legyintett. – A környéken mindenki ismer minket, és tudják, hogy így vagyunk.

A mellkasa elé emelte a kezeit, és szorosan összefűzte a két mutatóujját. Pont, mint régen, még ovis korában, amikor el akart érni nálam valamit: Laney, ilyen jó barátom vagy, lécci, ne mondd el anyának, hogy csúnyát mondtam.

Felnevettem, a karjára csaptam, aztán már nyúltam a blézeremért.

- Anya, elmegyek ezzel a hóhányóval egy kicsit. Azt mondta felvidít.

Láttam, hogy anya mosolyogva, bár kicsit aggódva néz utánunk. Ő és Margaret nagyon jól tudták, hogy kettőnk között valami nagyon furcsa, és megmagyarázhatatlan kötelék létezett, amit semmi sem tudott széttépni. Nem szerelem, még jó, hisz az beteges lenne, de olyan ragaszkodás, amit rajtunk kívül senki nem nézett jó szemmel, sokszor én magam sem, de nem tudtam nemet mondani ennek a meláknak, aki már a pillantásával is képes volt elérni, hogy megfeledkezzem minden másról. A magam módján szerettem őt, úgy, mintha az öcsém lenne, de ugyanakkor valahogy mégis másképp.

A fagyizóhoz érve mindketten meglepődtünk, mert ahova gyerekként olyan sokszor hoztam őt, és a testvéreit, ott most egy Starbucks állt.

- Ne mááár! – hördült föl. – Hol lehet akkor fagyit kapni, én azt ígértem neked.

- Nyugi, megteszi egy sütemény és egy kávé is.

- Biztos? Én most úgy ennék egy fagyit.

- A régi Ryley. Duzzog, ha nem az van, amit akar.

- Akkor egész nyáron duzzoghatok, mert téged akarlak.

Megálltam, és a fejemet rázva néztem fel rá, mire nevetni kezdett.

- Csak viccelek, Lilmama. Gyere már! Iszunk egy kávét, aztán csavargunk egy jót.

Legalább három órán át sétálgattunk, már jócskán elmúlt éjfél, amikor elindultunk haza. Ryley sikeresen rávett, hogy igyak egy kis bort az egyik bárban, mert az segít kicsit ellazulni. Aztán ahogy kikérdezett a házasságomról, csak azt vettem észre, hogy a poharam sosem üres, én pedig gátlások nélkül beszélek neki a legmocskosabb titkaimról. Arról, hogy Noel néha mennyire megalázott, vagy amikor épp nem, akkor levegőnek nézett. Az átsírt éjszakákról, amikor tudtam, hogy valamelyik szeretőjénél dorbézol. Ryley többször megfogta a kezem, de mindig elhúztam, nem akartam, hogy a szájára vegyen a város.

Végül legyűrt a fáradtság, és megkértem, hogy menjünk haza.

Lassan lépkedtünk hazafelé, kár volt meginnom azt az utolsó pohár bort, éreztem, hogy megszédített. Ryley vigyorogva jött mellettem, a kezét lazán zsebre tette, és kínosan ügyelt rá, hogy legyen közöttünk pár centi távolság.

- Ne vigyorogj! – mormoltam, de közben nekem is fölfelé görbült a szám.

- Miért? Aranyos vagy spiccesen.

- Te meg gonosz. Direkt leitattál.

- Én? – állt meg, előhúzta a kezét, és védekezőn a mellkasára simította a tenyerét. – Inkább te viszel a rosszba.

Visszafordultam, és félrehajtott fejjel méregettem.

- A francba! – motyogtam.

- Mi az? – kérdezte aggódva. – Rosszul vagy?

Közelebb lépett.

- A részegek tényleg őszinték? – kérdeztem.

- Általában, miért?

Vigyorogni kezdtem.

- Kurva dögös vagy, még így rövid hajjal is. Egy nagyképű, szemtelenül dögös kölyök. – a szám elé kaptam a kezem, és elkerekedő szemmel meredtem rá.

Hirtelen mozdult, aztán már csak azt éreztem, hogy a falnak lök, elhúzza a kezem, és durván csókol.

Két héten át egyfolytában ostromolt, azt hitte, most már mindent lehet neki. Fogalmam sem volt róla, hogy szereljem le, és a vége felé sikerült elérnie, amit akart. Már vártam, mikor ugrik át a sövényen, és ül le a fiúkkal játszani, hogy közben lopva engem nézhessen, és amikor mások nem hallják, bókoljon, vagy épp a kis szaftos ötleteivel traktáljon.

Szégyelltem bevallani, de elérte a célját, beindultam rá, és igen, voltak vele lucskos álmaim. Ki akartam próbálni, mire képes ez a taknyos melák, aki egyszerre vonzott, és riasztott. Amikor épp nem volt a közelemben, szapultam magam, amiért úgy viselkedem, mint egy kiöregedett riherongy, de ahogy a közelembe ért, elvesztettem a józan ítélőképességemet, és úgy viselkedtem, mintha vele egyidős lennék. Jól esett, hogy körülrajong, és azt érzem mellette, hogy még mindig az a dögös tizennyolc éves csitri vagyok, aki bárkit megkaphat, és aki mindent elérhet.

De azon a reggelen minden megváltozott. Megkaptam azt a telefont, amire egész idő alatt vártam, elfogadták a jelentkezésemet a Rochester-i állásra. Két hét múlva kezdhettem, és a cég még lakást is biztosított, ami nagy előny volt, hisz most nem kellett a lakáskereséssel foglalkoznom. Elrendezhettem itthon mindent, mielőtt elköltözöm.

Noel már rég tudta, hogy mi vár rá, de szerencsére nem gördített akadályokat az utamba. Gond nélkül vihettem magammal a fiúkat. A szüleim persze nem repdestek az örömtől, de megértették, hogy ennél jobb ajánlatot nem kaphattam volna.

Már csak el kellett mondanom Ryleynak.

- MI VAN?

Összerezzentem a hangjától.

- Mi a jó büdös francról beszélsz?

- Elköltözöm, Ryley – feleltem csendesen. – Munkát kaptam Rochesterben.

- Ne-ne-neeem! – rázta a fejét, és a felemelt kezét egyszerre, miközben dúvadként körözött a szobájában. – Ez csak valami idióta tréfa. Nem hagyhatsz el!

- Ryley, miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

- Nem hagyhatsz itt. ITT, úgy értettem. Laney, nem költözhetsz el. Itt az otthonod, a szüleid, a barátaid, Chris itt jár előkészítőbe… – elcsuklott a hangja – Laney – suttogta – velem mi lesz?

- Mi lenne? Nemsokára elmész az egyetemre, szerzel barátokat, focisztár leszel, az összes lány sikoltozva fut majd utánad, te meg válogathatsz köztük.

- De nem kell más lány, téged akarlak, a csajom vagy.

- Dehogy vagyok a csajod! Honnan szedted ezt az őrültséget?

- Eljárunk, randizunk…

Felpattantam a székről, és elé álltam. Vicces volt, alig értem a válláig – rég volt, amikor még le kellett hajolnom hozzá, ha akart valamit – és a mellkasára böktem.

- Állítsd le magad, vasgyúró! Gondolkodj egy kicsit! Ha az első randim összejön…

- Jaj, ne gyere már a koroddal! – vágott közbe. – Dögös vagy, szexi, és én veled akarok lenni.

Ezzel megint kifogta a szelet a vitorlámból, csak álltam, és a földet bámultam, nem mertem a szemébe nézni.

- Laney? Mondj valamit.

- Ne kínozz, Ryley! Nem lehet köztünk semmi.

- Miért?

- Hányszor kell még elmondanom?

- Amíg eléred, hogy annyira hülye legyek, hogy elhiszem.

Megadóan megráztam a fejem, és a tenyeremet a mellkasára simítottam. Tudtam, hogy nem szabadna, de jól esett hozzáérnem. A hormonjaim tomboltak, szeretetéhségem volt, és ez a jóképű, kedves fiú, akit valahol a szívem mélyén mindig is szerettem, kényeztetett, hajlandó lett volna megadni nekem azt, amire szükségem volt. Csak nekem ésszerű felnőttnek kellene lennem, hogy ellenálljak a csábításnak.

- Feküdj le velem! – mondta halkan.

- Ryley, ne legyél bolond, már a csókok is örültségek.

- Ne költözz el! Addig ne. Erre várok, mióta az eszemet tudom, amióta tudom, mi a szex.

- Hagyd abba, kérlek! – suttogtam, és eltoltam magamtól. – Mennem kell, engedj!

Elfordultam, és az ajtó felé indultam, de megelőzött. elém nyúlt, becsapta az ajtót, és a falhoz szorított.

- Nem mész te sehová! – nyögte, és a nyakamra tapasztotta az ajkát. – Tudom, hogy te is akarod.

- Ryley, nem lehet!

- Akarod?

- Persze, hogy akarom, te őrült kölyök! – öleltem át a nyakát. – De nem lehet, én...

- Szeretlek, Laney. Akarlak. Nem számít a kor. Feküdj le velem!

Éreztem a könnyeket az arcomon, de már nem álltam ellen, vágyakozva simultam hozzá, minden porcikám remegett az érintéséért.

Laney végre az enyém

- Ryley… – zihálta.

- Ne állíts le! – könyörögtem.

- A francba! Ez őrültség – nyöszörögte a számba, de közben majd' felfalt, én pedig szinte felrobbantam a boldogságtól.

- Lábakat fel, Laney!

A derekam köré fonódott, és úgy szorított magához, hogy azt reméltem, soha többé nem enged el.

Az ágyhoz vittem, és úgy borultunk le, hogy a rugók hangosan nyekkentek. Az ajka elszakadt tőlem.

- Nyugi, nagyfiú, ne heveskedj!

Nem fogadtam szót, rángatni kezdtem a pólóját, hogy áthúzzam a fején, mire nevetve levette. A szemébe néztem, és azt hiszem, látta a megbántottságomat, mert elhallgatott, és lágyan megcsókolt.

- Nem állítalak le, nyugi – suttogta a számba.

- Akkor sem, ha szerinted hülyeség? – kérdeztem, de közben megszabadultam a saját trikómtól.

Megrázta a fejét, és felemelte a csípőjét, hogy lerángathassam a sortját a tangával együtt. Haja kibomlott a csatból, ott feküdt alattam ziláltan, levegő után kapkodva, a mellei hullámoztak, a hasa megfeszült, és remegett. Nem mertem a combja tövéhez nézni, inkább az arcára. Kipirult, a szeme csillogott, és én úgy éreztem, a Mennyországba kerültem. Le akartam tolni a nadrágomat, de ekkor felült, és benyúlt az ágyékomhoz. Volt már részem kézimunkában, de amit ő művelt, attól úgy éreztem, megőrülök. Simogatott, dörzsölt, és úgy dolgozott rajtam, ahogy csak egy tapasztalt nő tud. Hangosan nyögtem, amikor abbahagyta, könnyed mozdulattal lerántotta a nadrágomat, és mire felfogtam, mit csinál, már lehajolt.

Ahogy a szájába temette, elszabadult bennem a pokol. Hangosan felüvöltöttem, és hörögve robbantam belé.

Laney öklendezve húzódott hátra, és megrökönyödve nézett a szemembe.

Mit tettem?!

- Ryley – próbáltam megtalálni a hangom. – Azt mondtad, tudod, mi a…

- Technikailag – motyogta, és egészen apróra gubózódott össze.

Ránéztem, eltakarta az arcát, de láttam, hogy elvörösödött.

- Ne csináld ezt velem! – suttogtam. – Nem teheted ezt. Nem lehetek én, aki…

Zavarodottan nézett rám, aztán felém nyúlt, de ellöktem a kezét. Lefordultam az ágyról, és a ruháim után kezdtem kutatni.

- Mit csinálsz? – kérdezte rémülten, de nem reagáltam. – Laney, mégis mi a francot csinálsz? – emelte fel a hangját.

- Elmegyek – sziszegtem.

- Nem teheted!

- Ó, dehogynem. Eszednél vagy te? – kiabáltam rá. – Nem vehetem el a szüzességedet. Én nem.

- Pedig te leszel az, Laney – mordult fel, és utánam vetette magát.

Ahogy felhúztam a bugyimat, azzal a mozdulattal lerántotta rólam, és a pólómat is kiszaggatta a kezemből, majd visszataszigált az ágyhoz. Nem ijedtem meg, de meglepett, hogy ennyire heves.

- Akarlak – nyögte, és könyörgő szemekkel nézett rám. – Rád vártam. A többi lány csak arra kellett, hogy kicsit…

A szájára tettem az ujjam, és megráztam a fejem. Mozdulatlanul álltunk egymással szemben, éreztem, hogy a farka a hasam alját nyomja. Erősen, keményen, hatalmasan. Jézusom, elfelejtettem, hogy egy tizennyolc éves kanos kölyökkel van dolgom. Ráadásul már annyira benedvesedtem a gondolattól, hogy mit teszek és kivel, hogy az ágyékom sikamlósan feszült a combjának. Elhúzta az ujjam.

- Ha még egyszer leállítasz, esküszöm, nem állok jót magamért – mondta halkan, de határozottan. Lenyúlt a lábam közé, és vigyorogni kezdett. – Ez azt jelenti, hogy te is akarod?

Aprót biccentettem, és félrekaptam a fejem.

- Igen, a francba, kölyök, ne csináld ezt – suttogtam elgyötörten.

Elhúzta a kezét, és ahogy a fenekem alá nyúlt, a nedvemet végigdörzsölte a combomon.

- Megint el fogok élvezni – morogta. – De az sem érdekel, ha ötször elsülök.

Felemelt, és lefektetett az ágyra, most finomabban, mint az előbb, de még így is éreztem az erejét. Oldalra nyúlt, és a fiókból előhalászott egy óvszert. Amikor fölém feküdt, teljes súlyával nehezedett rám, amitől felnyögtem, de nem vette észre. A közel száz kilója elég volt, hogy szétfeszítse a lábaimat, és a következő pillanatban már a bensőmet feszegette. Hangosan nyögtem, ahogy kissé ügyetlen, de erőteljes lökéssel belém furakodott.

- A francba! – kiáltott fel, és a nyakamba temette az arcát.

- Megint? – kérdeztem halkan. Zavartan bólogatott, és kisiklott belőlem.

Hanyatt dobta magát, eltakarta az arcát a karjával, és nem szólalt meg. Pár pillanattal később, eltakarította a gumit.

Vártam pár percet, aztán hozzásimultam, és simogatni kezdtem, először a mellkasát, a nyakát, az arcát. Csókokkal követtem a kezem, de eleinte nem mozdult. Végül a kezemmel lefelé kezdtem haladni, erre már reagált, a kezébe temette az arcát egy pillanatra, majd az öklébe harapott. Elértem az ágyékát, és gyengéden simogatni kezdtem, ahogy kezdett életre kelni, úgy fokoztam a tempót, és az erőt, végül erőteljesen masszíroztam, amitől teljes szépségében ágaskodott.

- Istenem – suttogtam. – Gyönyörű vagy Ryley!

Halkan felnevetett, majd feljajdult. Azonnal rászorítottam a kezem, és megnyomtam azt a bizonyos pontot, ami segített. Hallottam, hogy csillapodik a zihálása, és amikor újra kezdtem, érezhetően jobban tartotta magát.

Az éjjeliszekrényre néztem, és belekotortam a fiókba. Megtaláltam, amit kerestem. Feltéptem a fóliát, és gyakorlott mozdulatokkal felhúztam rá a gumit.

Hanyatt feküdtem, és felé fordítottam a fejem:

- Most gyere, bébi! – duruzsoltam lágyan. Fölém magasodott – Támaszkodj a könyöködre!

Megtette, én pedig segítettem neki, hogy megtalálja a helyét.

- Lassan – suttogtam. – Fogd vissza az elején.

Felemeltem a lábam, köré fontam, és finoman irányítottam. Felemelte a fejét, a szemembe nézett, én pedig halványan mosolyogni kezdtem.

- Csodás vagy – bíztattam, mire egy hatalmasat lökött, amitől felnyögtem, azonnal ledermedt. – Folytasd! – nyöszörögtem.

Erre várt, és belekezdett, először csak lassan, de egyre jobban elvesztette a fejét, és egyre durvábban nyomult, olyan volt, mint egy légkalapács, de fura módon, amit Noeltől nem viseltem el, Ryleytól édes fájdalomnak tűnt. Csak akkor szóltam, amikor már tényleg nagyon sok volt.

- Finomabban csődör! – lihegtem.

- Nem… megy – zihálta két lökés közt. – Basszus!… Annyira… kibaszott jó!… BASSZA MEG!

Rám zuhant, és hangosan kapkodta a levegőt.

- Ne haragudj! – motyogta.

- Minden rendben – simogattam a hátát. – Csodás voltál.

- Ne hazudj!

- Nem szokásom.

- Elmentél? – kérdezte.

- Nem, de ez most nem erről szólt.

Hirtelen feltérdelt, és elborzadva bámult rám.

- Miért? Miről szólt, ha nem erről?

- Ryley, nyugi. Neked ez volt az első… Nem várhatod, hogy tökéletes legyen.

- De még erre sem voltam képes – sziszegte, és beletúrt a hajába.

- Legközelebb már jobb leszel.

- Legközelebb? – nézett le rám, és halvány mosolyra húzódott a szája. – Lesz legközelebb?

- Persze, valakivel, akit szeretsz majd.

- Akár most?

- Most…? Mi? Dehogy? – én is felültem, és elhúzódtam az ágy másik végébe. – Velem nem.

- De miért?

- Ne kezdd újra! Ezt sem lett volna szabad megtennünk. Elvesztettem a fejem, de ennyi volt.

- Ez most komoly? Laney, ne csináld!

- Mit gondolsz, mit fog szólni az anyád, vagy az apád, ha megtudják? Minimum kitekerik a nyakam. Légy ésszerű! Mi ketten, az nem működik. Akkor sem, ha ezt szeretnéd.

- Miért, te nem szeretnéd? Ne mondd, hogy nem, éreztem. Éreztem, mennyire élvezted, hogy milyen jó volt neked, még ha nem is…

- Csodás volt, Ryley, de nem szabad.

- Miért?

- Mert… azért mert…

- Nincs elfogadható indokod, igaz? – sóhajtotta, és megsimogatta a mellemet, amitől megremegtem. – Ne mondd, hogy ez nem jó!

- De az – suttogtam. – De ettől még nem helyes, nem csinálhatjuk ezt. Te még gyerek vagy.

- Nem vagyok az! – csattant föl.

- Hozzám képest az vagy – vágtam vissza. – Most pedig felöltözöm, és elmegyek. Te pedig nem fogsz megállítani.

Felkeltem, és összeszedtem a ruháimat.

- Laney?

- Mi van?

- Komolyan elköltözöl?

- Igen. Látod, ezért sincs értelme.

Hanyatt vetette magát az ágyon, teljes egészében feltárva magát előttem. Kéjesen megfogta a zacskóit, és masszírozni kezdte.

- Ezzel nem érsz el semmit – mosolyodtam el, de tudtam, hogy tisztában van azzal, milyen hatást vált ki belőlem.

- Ha belegondolok, hogy pár perce még benned volt – nyögte drámaian.

- Fejezd be kölyök! – sziszegtem.

Fél szemmel rám sandított, és hirtelen nevetni kezdett, hangosan vidáman, és szeretnivalón.

- Szeretlek, Laney. És nem most szexeltünk utoljára, ebben biztos lehetsz.

- Fogd be! – nevettem el magam én is. – Akkora gyerek vagy még.

Oldalra fordult, és a kezére támasztotta a fejét, a másikkal kéjesen simogatta magát.

- Azért szeretsz kicsit? – kérdezte.

- Nem is kicsit, Vasgyúró. – Leültem mellé az ágyra, és megcsókoltam. – De ez többször nem ismétlődik meg.

Az egyetemi évei alatt nem sűrűn találkozhattunk, engem Rochesterhez kötött a munkám, őt pedig Los Angelesbe az egyetem. Egyedül az iskolai szünetekben futottunk össze, amikor ő is és én is hazautaztunk a fiúkkal. Ilyenkor persze csak az udvariassági körökre volt idő, vagy nagy ritkán elmentünk valahova egyik este, de igazán közel nem kerültünk egymáshoz. Furcsa érzés volt, de nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülnöm kellene, vagy szomorkodhatok miatta. Igazából az utóbbit éreztem, és ez megrémített. Főleg, amikor egy alkalommal egy lánnyal jött haza a szünetre. A görcsös gombóc, ami elnehezítette a gyomromat, az egész hetemet tönkre tette. Akkor történt, hogy az utolsó este szerettem volna kimozdulni kicsit egy régi iskolai ismerősömmel, és a lány felajánlotta, hogy elviszi moziba a fiúkat.

Ahogy figyeltem őket, miközben a busz felé sétáltak, és a lány átölelte Chris vállát, iszonyú érzés járt át. Ezt érezné vajon Margaret, ha megtudná, hogy kavartam Ryley-el? A gyomromra szorítottam a kezem, és feszülten fordultam a ház felé.

Az ajtónál állt, és engem figyelt, tudta mire gondolok, láttam a szemében. Őt is legalább annyira bántotta, ahogy engem. Szerettem volna odafutni hozzá, hogy átöleljen, mint rég, és eljátsszuk a köszönős játékunkat, de már nem tartoztunk egymáshoz. Igazából sosem tartoztunk.

Ahogy kinyitottam az ajtót, magamon éreztem a tekintetét, nem lett volna szabad, de visszanéztem.

Úgy tűnt, csak ennyi kell neki. Villámgyorsan átvágott a házainkat elválasztó kis sövényen, megragadta a kezem, és hátrafelé húzott.

- Mit művelsz? – sziszegtem szinte hangtalanul.

Nem szólt, csak a ház mögött felém fordult, és a falhoz szorított. Esélyem sem volt menekülni, de nem is akartam. Amikor az ajka lecsapott, nem kellett küzdenie, nyögve hagytam, hogy kiszívjon a tüdőmből minden csepp levegőt.

Kétségbeesve faltuk egymást, nem győztem simogatni, és csókolni, de ő sem tétlenkedett. Nem beszéltünk, csak halkan ziháltunk, és nyögtünk. Nem tudom, meddig tartott, de a mobilom csöngése vetett véget neki.

Kifulladva fordítottam el a fejem, és fogadtam a hívást:

- Al-alice? Szia!

- Hol vagy? Itt várok a házatok előtt. Nem akartam dudálni.

- Máris megyek, csak hátrajöttem megnézni valamit.

Felnéztem Ryleyre, aki még mindig kapkodva vette a levegőt, és a keze a mellemet markolta.

- Engedj el! Mennem kell.

- Beszélnünk kell – suttogta feszülten.

- Miről, hogy a barátnőd elvitte moziba a fiaimat, te pedig a háta mögött letámadtál?

- Egy szavadba kerül, és Kristie a múlt.

- Ne várd, hogy kimondom azt a szót.

- Laney – nézett a szemembe. – Próbálok túljutni rajtad, de amikor csak meglátlak, elhagy minden erőm, és a karomban akarlak tartani, ölelni, csókolni.

- Tudod, hogy nem várom ezt tőled, azt szeretném, ha élnéd az életed, ahogy én is teszem. Legyen barátnőd, légy vele boldog!

- Neked van pasid? – kérdezte megrökönyödve, én pedig csak vállat vontam.

- Nem vagyok apáca, Ryley.

- A jó büdös francba! Tényleg ezt akarod? Megteszem, ha tényleg ennyit sem jelentek neked, megteszem, de…

A ház előtt megszólalt a duda, én pedig könnyes szemmel néztem Ryley szemébe. Hirtelen öleltem magamhoz.

- Szeretlek, Vasgyúró, de nem illünk egymáshoz – zokogtam. – Az élet kiszúrt velünk. Túl korán születtem, vagy te túl későn, de nem hagyja, hogy együtt legyünk.

Elengedtem, és ahogy elhúzódtam, láttam a szenvedését.

- Akkor még várunk pár évet, eljön az az idő, amikor már nem fog számítani, de én veled akarok lenni Laney.

Fájdalom(?)

Miután elment, a falnak támasztottam a hátam, és csendben ültem. Bőgni nem fogok, nem egy taknyos kölyök vagyok, hanem egyetemi ligás focista, abból is a keményebb fajta. Védő. Nem törhetek össze, céljaim vannak, és el is fogom érni őket. És most nem csak a futballkarrieremre, és a szakmámra gondoltam. Tudtam, hogy Laney sem képes túllépni rajtam. Sosem érdekelt mások véleménye, vagyis a családomé igen, anyának mindent elmondtam… azt nem tudta, hogy ki vette el a szüzességemet, de nem szégyelltem volna elmondani neki, csak sosem került szóba. Azért valahol féltem, hogy mit szólna hozzá, ő volt az egyetlen, aki, ha tilt, hallgatok rá… nem, Laney esetében még rá sem.

- Ryley?

Felnéztem anyára, aki most a sövény mellett állt, és olyan arccal meredt rám, mint amikor kölyökkoromban rossz fát tettem a tűzre. Valami nagyon nem tetszett neki.

- Hello, anya.

- Mi volt ez?

- Micsoda? – kérdeztem vissza, de tudtam.

- Laney, és te. Ugye nem azt akarod mondani, hogy elcsábított?

- A francba, dehogy! – húztam ki magam, nem hagyom, hogy őt hibáztassa. – Szeretem őt anya.

- Azt tudom – sóhajtotta. – De azért mert olyan, mint a testvéred, még…

- Sosem néztem úgy Laney-re, mint a testvéremre. Szeretem, szerelmes vagyok belé, amióta az eszemet tudom.

- Gyere – nyújtotta felém a kezét. – ezt ne Andersonék kertjében beszéljük meg!

Felálltam, de nem fogtam meg a kezét, pedig szerettem volna. Hiába voltam közel két méter magas, ha anya mellettem volt, megint annak a kisfiúnak éreztem magam, aki régen voltam. Csak ő, és Laney váltottak ki bennem ilyen érzéseket.

Követtem a konyhába, ahol mindig megbeszéltük az ügyes bajos dolgainkat. Amikor leültem a helyemre, anya elém tett egy bögre forrócsokit, és leült velem szemben. Halkan felnevettem és a kezembe fogtam a régi bögrémet, most olyan aprónak tűnt.

- Rendben – kezdte anya. – Mesélsz, vagy kérdezzek?

- Szeretem Laneyt.

- Ezt már mondtad. De ő egy felnőtt nő, te pedig még gyerek vagy.

- Nem vagyok gyerek, huszonegy éves múltam, nagykorú, szavazhatok is.

- Milyen kár – nevette el magát. – A kormánynak át kéne gondolnia, kinek ad szavazati jogot.

Egymásra néztünk, és tudtam, hogy mindent elmondhatok neki őszintén.

- Ő vette el a szüzességemet.

Anya szeme elkerekedett, és láttam, hogy mindjárt tüzet okád.

- Hé, én másztam rá, szinte megerőszakoltam.

- Tessék? Ezt most nem igazán értem.

- Láttad az előbb a csókunkat, igaz? – bólintott, én pedig folytattam. – Akkor hallottad, hogy ellenkezett. Akkor is ez volt, be kellett zárnom a szobaajtót, hogy bent tartsam, de még így is, amikor rájött, hogy én még nem… szóval ott akart hagyni, de nem engedtem. Anya hidd el, tényleg ő kell nekem.

- Ez nem egészséges, Ryley.

- Miért? – kortyoltam a csokiba.

- Sokkal idősebb nálad.

- Hány olyan kapcsolat van, ahol a nő az idősebb, ráadásul többel, mint Laney tőlem.

- Hány éves voltál, amikor… amikor lefeküdtetek?

- Tizennyolc. Azon a nyáron, amikor elvált, mielőtt elkezdtem az egyetemet.

- És hányszor?

- Csak egyszer – sóhajtottam. – de azóta is akarom. Nem tudom elfelejteni. De ahányszor találkoztunk, mindig tartotta a távolságot.

- Legalább neki volt esze, ha már egyszer ekkora hülyeséget csinált.

- Anya, nem volt hülyeség. Hidd már el, hogy nekem ő az igazi!

- Nem hinném, hogy ezt támogatni tudnám.

- Akkor nem kapom meg az áldásodat, de nem fogom hagyni, addig járok a nyakára, amíg igent nem mond.

- Félek, hogy összetöri a szíved.

- Azt már összetörte – anya kérdőn nézett rám. – Amikor megmondta, hogy hozzámegy Noelhez, és gyereket vár. Én azóta egy roncs vagyok, azóta keresem magam, és nem nyugszom, míg újra boldog nem leszek… vele.

- Drágám, lehet, hogy el kellene engedned őt.

Csak a fejem ráztam, tényleg nem érti meg? Ilyen eddig sosem volt.

- Tudom, hogy szeret – feleltem. – mondta.

- Ahogy azt is, hogy nem illetek egymáshoz.

- De csak mert fél. Azt hiszi, hogy megbélyegzik.

- Meg is tennék, mindkettőtöket megbélyegeznének, de őt sokkal inkább.

- Majd én megvédem.

- Jaj, szívem…

- Anya, ismered őt. Tudod, hogy a legkedvesebb lány a világon.

- Nő, Ryley. Ő már felnőtt nő.

- Én pedig felnőtt férfi vagyok.

- Tudod, mi vagy te? Egy nyakas kölyök, aki fél, hogy elveszik tőle a játékát.

- Laney nem játék, hanem az életem. Emlékszel, hogy mindig milyen jókat játszottunk vele? Te is azt mondtad, hogy milyen jól megvagyunk – közbe akart szólni, de nem hagytam. – Tudom, akkor az egészen más volt, de én már akkor is szerettem, máshogy, mint most, de ez, amit érzek, ez annyira mély, és annyira fáj, hogy folyton ellök magától. Kérlek, anya! Ne tiltsd meg! Ne szakíts el tőle! Mellette olyan… olyan egésznek érzem magam.

- Jézusom, miket tanulsz te az egyetemen? – nevetett fel anya. Összeráncoltam a szemöldököm. – Ha nem ismerném Laneyt kitépném a haját, de tudom, hogy sosem ártana neked.

Felugrottam a székről, ami döngve borult el, és átöleltem anyát.

- Köszönöm, anya! Szeretlek!

- Csak meg nem bánjam – sóhajtott.

Kell ez nekem?

Amikor másnap reggeli után Margaret megjelent az ajtónkban, azt hittem elsüllyedek a szégyentől. Úgy éreztem, minden az arcomra van írva. Elvörösödve fordultam a kávéfőző felé, de nem segített.

- Laney, drágám! Átjönnél hozzánk egy kicsit, lenne valami, amit szeretnék megbeszélni veled.

Tudja, futott át az agyamon, és ahogy halálra váltan megfordultam, bizonyosságot szereztem. Az a nézés, mint aki készül felnyársalni.

Szótlanul követtem, és amikor hellyel kínált úgy ültem le a székre, mint egy halálraítélt. Lehajtottam a fejem, nem mertem ránézni. Mi ez, ha nem teljes beismerés?

- Tegnap este a kertben voltam, és véletlenül a tanúja voltam, egy rövidke afférnak – kezdett bele, én pedig rémülten temettem az arcom a tenyerembe.

- Annyira sajnálom – motyogtam tompán. – Az én hibám, de többet nem fordul elő. Soha nem fogom hagyni, hogy megtörténjen.

- Nézz rám, Laney! – a hangja kimért volt, rettegve emeltem fel a fejem. – Mégis mit gondoltál? Ryley tizenöt évvel fiatalabb nálad.

- Tudom, Margaret, és tényleg, igazán nagyon sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém.

- Ryley azt mondja, nem ez volt az első eset.

Hátraroskadtam, és lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a szégyenkönnyeimet.

- Nem ez volt – suttogtam.

- Akkor hogy állíthatod, hogy nem lesz több?

- Nem tudom, de valahogyan megoldom.

- Laney, mit érzel a fiam iránt?

Felkaptam a fejem, erre a kérdésre nem számítottam.

- Tessék?

- Mit érzel? Mert érzelmek nélkül nem csókolhatod úgy, ahogy tegnap éjjel tetted.

Letöröltem az arcom, és egyre értetlenebbül néztem Margaret-re.

- Mit vársz? Mit mondjak?

- Az igazat. Mert ha csak szórakozol Ryleyval, ha csak az unalmas napjaidat akarod feldobni, akkor esküszöm, kicsinállak.

Anyatigris, pontosan úgy reagált, ahogy én is, amikor láttam, hogy az a lány, azt hiszem Kristie a neve, átölelte Chris vállát. Mély levegőt vettem, és félrenéztem. Nem hazugságot kerestem, pont az ellenkezőjét.

- Az lenne a legegyszerűbb, ha azt hazudnám, hogy szerelmes vagyok – kezdtem. – De nem fogok hazudni. Nem tudom, mit érzek, Margaret. Olyan rég ismerem, hogy az életem részévé vált. Kicsinek imádtam benne a vagányságát, és a komiszságát, és ahogy egyre nőtt, ragaszkodni kezdtem hozzá. Azt hittem, olyan lesz, mintha a testvérem lenne, de nem. Jordan iránt egészen másképp érzek, ő tényleg az öcsém, Ryley ennél sokkal több.

- Miért feküdtél le vele?

Újabb rémülethullám.

- Tudsz róla? – suttogtam.

- Igen, tegnap elmondta.

- Nem tudom, nem terveztem, de amikor ott voltunk a szobájában, és elmondtam neki, hogy elköltözöm, megvadult. Könyörögni kezdett, hogy maradjak, ne költözzem el, és valahogy egymásba gabalyodtunk. Nem volt elég erőm leállítani.

- Le akartad egyáltalán?

Felidéztem azt a napot, lehajtottam a fejem, és megráztam.

- Annyira sajnálom. – motyogtam, rosszabbul éreztem magam, mint ovis koromban, amikor szidást kaptam. Megértettem volna Margaretet, ha most feláll, és felpofoz, ez a legkevesebb, amit érdemlek.

- Még nem mondtad, hogy mit érzel iránta.

Felnéztem, és könnyes szemmel könyörögtem, de nem segített.

- Szeretem – suttogtam. – De nem lesz folytatása, Margaret, esküszöm. Pár nap, és visszamegyünk Rochesterbe. El fog felejteni, és én is találok majd valakit…

Margaret most a vállam fölött mögém nézett, nem kellett mondania, tudtam, kire számítsak.

- Megint elfutsz? – kérdezte Ryley mély hangon, szomorúan.

Lehunytam a szemem, és megadóan felsóhajtottam.

- Mindig elfutsz.

- Ryley? – már csak ez hiányzott, Kristie is vele volt. – Mi ez az egész?

- Semmi közöd hozzá – felelte kimérten.

- Azt hiszem, jobb, ha én most elmegyek – mondtam csendesen, és fel akartam állni, de Ryley hatalmas tenyere a vállamra nehezedett, és visszanyomott.

- Nem mész sehová! Van pár dolog, amit meg kell beszélnünk.

Döbbenten fordultam hátra, képes a barátnője előtt így beszélni velem?

- Ezt nem mondod komolyan! – sziszegte a lány. – Ezzel a dagadt, vén picsával kavarsz? Ezért nem vagy hajlandó szexelni velem, amióta itt van?

- Kristie, csak annak köszönheted, hogy nem pofozlak fel, hogy nő vagy, és a szüleim nem neveltek erőszakosnak. Azt hiszem, ideje ezt a dolgot lezárnunk. Van egy busz Los Angelesbe két óra múlva, szeretném, ha rajta ülnél. Ha összepakoltál, kiviszlek az állomásra.

A lány hápogva meredt Ryleyra, de aztán végül kinyögte, ami a szívét nyomta.

- Tegnap azért küldtetek moziba a fiaival, hogy ti ketten dughassatok?

- Ebből elég, Kristie! Lehet, hogy a fiam nem üt meg, de ha még egyszer bántod Laneyt, én megteszem. Ryley megkért valamire, kérlek, pakolj össze, hogy elvihessen a buszhoz.

A lány szó nélkül felcsörtetett, Ryley pedig leült mellém.

- Szóval? – nézett a szemembe. – Megint elmenekülsz?

- Ismersz – vontam meg a vállam.

- Laney – szólalt meg Margaret. – nem volt könnyű, de tegnap sokat beszéltünk Ryleyval, és látom, hogy őszinték az érzéseitek. Én nem fogok közétek állni, viszont azt tudnod kell, hogy a fiamért bármire képes vagyok. Most dönts, mert ha összetöröd a szívét, én…

- Tudom, kicsinálsz. Akár kezdheted is, mert most összetöröm a szívét. – mondtam, és próbáltam határozott lenni.

Döbbenten bámultak rám mind a ketten.

- Miről beszélsz már megint? – förmedt rám Ryley. – Együtt lehetünk, nem kell eltitkolnunk, amit érzünk, felvállalhatjuk egymást.

- De én nem akarom megkötni a kezed. Főleg nem tehetem tönkre az életedet. Neked ott az egyetem, a foci. Lefogadom, hogy diploma után valamelyik profi csapat szerződtet, nem húzhatlak vissza az én egyszerű, hétköznapi életemmel.

- Menj a csudába! Hülyeségeket beszélsz. Nézz rá anyáékra! Ők is boldogok.

Megráztam a fejem, és Margaretre néztem segítségért, de néma maradt.

- Ryley, nem köthetlek magamhoz – folytattam. – Neked ott az egyetem, és már akkor is tudtam, amikor én jártam oda, hogy ez alatt a pár év alatt rengeteg minden megváltozik. Találkozhatsz életed szerelmével, és…

- Már találkoztam, itt ül mellettem. Más nő engem már nem fog érdekelni.

- Ne mondd ezt, nem tudhatod!

- Laney, tudom.

- Adj időt magadnak – suttogtam, és a szemébe néztem.

- Nem magadnak akarsz inkább kibúvót? – kérdezte.

Mély levegőt vettem, és kimondtam.

- Szeretlek, Ryley, de félek, hogy engedek neked, aztán te fogsz faképnél hagyni, egy fiatal, csinos lányért.

- Én nem vagyok Noel. – csattant fel.

- Tudom, de lásd be, van realitása!

A tenyerével az asztalra csapott, amitől Margaret is és én is megugrottunk.

- Van egy ajánlatom – kezdte. – Még két évem van az egyetemből… addig szabad vagy, csinálsz, amit akarsz, ahogy én is. De diploma után megkereslek, ha szabadok leszünk, akkor vége a játszadozásnak, és felvállaljuk egymást.

- Addigra harmincnyolc éves leszek, Ryley – nyögtem.

- Én meg huszonhárom – vonta meg a vállát. – Látom, jó vagy matekból.

Döbbenten bámultam a kezem.

- Nos? – kérdezte.

- Oké – sóhajtottam.

Végszóra megjelent Kristie, és szikrákat szóró szemmel bámulta a kettősünket.

- Összepakoltam, Ryley. Mehetünk.

Felállt, megfogta a lány bőröndjét, és szó nélkül kisétált az ajtón.

Egyetem, játék, minek?

Kezdtem utálni a mostani szemesztert. Persze nem a tanulás miatt, azzal nem volt gondom. Ahogy azzal sem, hogy találkozzam a családommal, mivel elég sűrűn hazajártam.  Csakhogy ilyenkor mindig láttam a szobám ablakából a házát, nélküle. Megint nagyon ritkán járt haza, az anyja szerint, sok a munkája, mert előléptették, de könyörgöm, van telefon, skype, meg minden szarság. Soha nem válaszolt, ha kerestem. Piszkosul hiányzott, és félni kezdtem, hogy hiba volt megtennem azt az ajánlatot.

A koleszszobában ültem, és a gépemre meredtem. Megint egy hétvége, amikor azt hiszem, még a pálya közelébe sem jutok majd. A foci sem úgy alakult, ahogy szerettem volna, pedig edzettem, mint valami őrült. Az edző szerint lassú, tohonya vagyok, ja, és túlsúlyos is, pedig mindenki más szerint csupa izom vagyok. Azt hiszem, apa miatt pikkel rám. Talán egy régi focisérelem miatt lehet, bár apa soha nem említette úgy az edzőm nevét, hogy rosszat mondott volna róla. És az edző sem jött elő soha apával, pedig tudta, ki ő. Focilegenda, a nagyapámmal együtt. Nos, mindegy, a lényegen ez nem változtatott, nem voltam bent a kezdőcsapatban. Csak azt nem tudtam, hogy fognak így lecsapni rám a fejvadászok. Lehet, úgy járok, mint Robert, bár nála sokkal jobb játékos vagyok, de nem láttam esélyt, ha ő rajta is simán átnéztek. Még csak ajánlatot sem kapott a ligától, amikor befejezte az egyetemet. Neki ott véget ért a karrierje. Hát az enyém nem fog, ezt már az elején megfogadtam. És küzdöttem is érte keményen, csak reménykedni tudtam, hogy kapok játékidőt, apa annyit mondott, hogy beszél pár ismerősével, ahogy anno Robert esetében is tette, ha igazán ezt akarom. Még szép, hogy ezt akarom! Persze nem apám segítségével akarok előrejutni, saját nevet akarok, és bejutni a Hírességek csarnokába. Úgyhogy nem adom fel.

Aztán megint eszembe jutott ő. Megnyitottam a levelezőt, és beírtam a szokásos első üzenetemet:

"Szíjja, Laney! Fel?"

A percek teltek, ahogy szoktak, de válasz nem jött. Helyette kicsapódott a szobaajtóm, és berontott rajta Jeff:

- Ember, hol vagy már? Tíz perc van az edzésig, gyere, mielőtt Petee leharapja a fejed. (A háta mögött Peteenek hívtuk az edzőt). Van rá esély, hogy hétvégén játszhatsz. Alan olyan részeg, hogy ha a mester meglátja, páros lábbal rugdalja vissza a szobájába.

- Remek – álltam fel vigyorogva. Sokkal jobb voltam Alannél, és ezt a csapatban mindenki tudta, csak a mester nem.

Jeff a hátam mögé lesett. A franc, nem kapcsoltam ki a gépet, a monitor háttér képe pedig Laney volt, ki más. Egy három éves kép, még mielőtt elkezdtem az egyetemet, pár nappal azelőtt készült, hogy lefeküdtünk egymással.

- Még mindig a kis MILF után sóvárogsz?

- Közöd? – vágtam vissza, ahogy felkaptam a felszerelésemet – Indíts kifelé!

Utáltam, amikor így nevezték őt, erre ugrottam. Ha tudnák! Ha ismernék! De nem ismerik, csak annyit tudnak, amit az a ribanc Kristie kürtölt szét, amikor visszajöttünk. Ő pedig mindent mondott, csak jót nem. Az évfolyamtársaim női fele egyszerre irigykedett Laneyre, és fújt rám. Kígyót-békát kiabáltak rá ismeretlenül, némelyik odáig merészkedett, hogy engem selyemfiúnak nevezett. Inkább nem reagáltam rá, csak olaj lett volna a tűzre, pedig szívem szerint Laney védelmére keltem volna. Az, aki nem kiabált rá semmit, arra hajtott, hogy feledtesse velem. Nem mondom, hogy szerzetes voltam, de tényleg csak szexeltem, sosem randiztam. Reméltem, hogy Laney meg fogja bocsátani, amikor újra együtt leszünk. A srácok? Nos, ők irigykedtek főképp, többen felajánlották, hogy segítenek nekem, "ha nem bírnék a nővel egyedül". Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne húzzak be egy-kettőnek, de nem akartam, hogy emiatt felfüggesszenek, ne adj' isten kirúgjanak. Így elviseltem a piszkálódásokat. És nem adtam fel a reményt, hogy Laney egyszer mégiscsak válaszol nekem.

Merre tovább?

A konyhában ültünk, hol máshol, és most apa faggatott, az utolsó félévemet tapostam, az edző végre kezdte felismerni a képességeimet, egyre többet engedett a pályára, és amikor a játékosfigyelők kint voltak, igyekezett mindenkinek játékidőt adni. Volt némi esélyem. És igen, kaptam ajánlatot.

- Ki keresett már meg eddig? – kérdezte apa.

- A Tenessee – vigyorogtam.

- Mennél az unokabátyád után? – nevette el magát.

- Ha kapok jobb ajánlatot, biztos nem.

- Ki még?

- A Giants, és a Green Bay.

Anya kezében egy pillanatra megállt a fakanál, és felém nézett.

- Mi van? – kérdeztem.

- Semmi – mosolyogva folytatta, amit csinált.

- Hé! Mi van?

- Laney anyja tegnap átjött, és elmondta, hogy Laney a hétvégén költözik Green Baybe.

- MI? És ezt miért nem mondtátok eddig? – förmedtem rájuk. Robin belépett a konyhába, és rám meredt.

- Talán a barátnődet kéne megkérdezni, hogy miért nem mondta el tegnap, amikor hajnalig chateltél vele.

Fújtatva felálltam, és járkálni kezdtem az asztal körül.

- Én mindent elmondtam neki. Mindent! A nőügyeimet is, a csapatokat, azt, hogy a Packers megkeresett. Miért nem mondta, hogy odaköltözik?

Apa tanácstalanul nézett rám, anya elfordult, Robin meg… nos, az öcsém csak a vállát vonogatta.

- Nem akarja, hogy odamenjek – suttogtam, és visszarogytam a székre.

- Vagy csak azt szerette volna, hogy az ő befolyása nélkül dönts. – nézett apa a szemembe.

- Hát az nem fog menni. Megyek, írok a vezetőségnek, hogy ők az elsők a listámon.

- Ryley, nem biztos, hogy ez bölcs döntés – szólt utánam apa, de hallottam, hogy anya utána szól.

- A fiad tudja, mit akar.

"Diploma után"

Nem tudom, miért számítottam rá, hogy ott lesz a diplomaosztómon, de persze nem jött el, pedig küldtem neki meghívót. Megint kínzott, már rég fel kellett volna adnom, a csajok ostromoltak, nem vicc, én voltam a sztár a suliban. A srácok hülyének néztek, amiért nem hagyom a francba, és jövök össze valamelyik lánnyal. De ahogy erre gondoltam, mindig az jutott az eszembe, ahogy csókolt, az a kétségbeesés, hogy próbál ellökni, de nem tud. Így csak akkor csókol az ember, ha igazán szeret.

Nem adhatom fel, most a draftra[2] kell koncentrálnom, de azt hiszem, meglesz a Packers szerződés, annyira nyitottak, és olyan ajánlattal álltak elő, amit hülye lennék visszautasítani. Azt hiszem, látnak bennem lehetőséget, és McCarthy edző híresen jó a játékostoborzásban.

Ha ezen túl leszek, megkeresem Laneyt, Green Bay szerencsére nem olyan nagy város, és a szülei is segíthetnek majd. A szerződéssel a kezemben pedig elé állhatok, és számon kérhetem rajta az egyezségünket. Végre együtt lehetünk.

Igazából nem értettem, miért tűnt el megint. Tök sokszor beszéltünk telefonon, meg maileztünk, végre nem zárkózott el. Erre, amikor nagy örömmel közöltem vele, hogy a Packers szerződtetett, megint nem válaszolt a hívásaimra. Állandóan ezt csinálta, ha kicsit is közelebb kerültünk egymáshoz, ő még mindig visszavonulót fújt, de már nincs sok ideje, ha máskor nem, az első meccsem után megkeresem, addigra lenyugszom én is, és neki lesz ideje felfogni, a helyzetet.

ELSŐ RÉSZ fent

2009. Aug 15, otthon, Cleveland Browns ellen, győzelem (?)

A pálya szélén álltam, és idegesen rágtam a számat, az első igazi ligás meccsem, apáék a díszpáholyban kaptak helyet, tekintettel apa személyére. Nem ronthatok, meg kell mutatnom a csapatnak, hogy igenis köztük a helyem.

Csakis a játékra figyeltem, kizártam minden más gondolatot. A szememet a Browns centerére tapasztottam, hogy kiismerjem a szándékát. Defensive End-et[3] (DE) játszottam, tökéletes feladat volt, megmutathattam, mennyi erő van bennem. Persze a végcélom az Outside Linebacker[4] (OLB) poszt, a védelem legfontosabb helye, de azokon egyelőre a tökéletes játékosok álltak, az én időm még nem jött el.

MEGNYERTÜK! Életem első NFL mérkőzése, és megnyertük, és ebben nekem is részem volt kicsit, csináltam egy sack-et[5], amiből a csapat előnyhöz jutott.

Boldogan jártam örömtáncot a csapat többi tagjával, aztán körülnéztem, anyáékat kerestem a páholyban, persze hiába, ilyen messziről nem láthattam őket, de tudtam, hogy büszkék rám.

- RYLEY! – hallottam meg egyszer csak a tömeg zúgásán át. Épphogy kihallatszott, de ahhoz elég volt, hogy felismerjem.

Feszülten fordultam a lelátó irányába, és megláttam Christ, ahogy vadul integet, nem törődve az őt lökdöső szurkolókkal.

- Ryley, gyere ide, lécci!

Széles mosolyra húzódott a szám, szóltam a csapattársamnak, hogy pár percre eltűnök, és már futottam is a kölyök felé.

Ahogy odaértem, felkapaszkodtam a korlátra, és átöleltem, vigyázva, nehogy lerántsam.

- Hé, kisember! Mi szél fújt erre? – nevettem rá. A gyomromban valami furcsa érzés kelt életre, ami nem volt rossz, inkább csak szokatlan.

- Kijöttünk megnézni a meccsedet. Anya mondta, hogy ide szerződtél, és ma játszani fogsz.

- Laney is itt van? – kérdeztem elhalkulva.

- Persze – kacagott fel. – gondolod, elengedett volna egyedül? Ott jön.

A lépcsősor felé mutatott, ahol épp lelépett egy tünemény. MILF, ahogy az egyetemi csoporttársaim hívták, én csak a dögös barátnőmnek neveztem. Alig vártam, hogy leérjen, és szorosan átölelhessem. Mégsem hagyott el, kijött, hogy lásson, és most idejön hozzám. A boldogság az arcomra volt írva, de nem bántam.

- Hát itt vagy, Lilmama! – mondtam köszönésképp.

- Ahogy te is – mosolygott. – Elérted a célod, profiligás focista lettél. Most már a tiéd a világ.

- Még nem egészen – feleltem, és felhúzódtam, hogy megcsókoljam. Ekkor kellett volna gyanút fognom, ahogy elfordította az arcát, és nem tudtam megcsókolni, az is feltűnhetett volna, hogy a keze a zsebében volt. Általában mindig magához ölelt, ha találkoztunk. Ez íratlan szabály volt köztünk. – Bocs, tudom, büdös vagyok – nevettem el magam, és leereszkedtem.

- Nem vagy büdös, csak izzadt. – kihúzta a jobb kezét, és megsimogatta az arcom. Körülöttünk egy csomó csaj felhördült, de mi nem is foglalkoztunk velük. Laney a szemembe nézett, és most kezdtem aggódni. Olyan távolinak tűnt, kedvesen mosolygott, de idegenül.

- Baj van, Lilmama? – kérdeztem, és a keze után nyúltam, de elhúzta.

- Nem, nincs. Elképesztően játszottál, remélem az edző a szezonra is beállít a kezdőcsapatba.

- Igen, én is – feleltem, és a szemeit fürkésztem. Valami nagy baj van, valami nagyon nem stimmel. Ez nem az én Laneym. – Mi a tervetek? Nekem még be kell mennem az öltözőbe, de aztán anyáékkal elmegyünk ünnepelni. Gyertek velünk!

- Nem hiszem, hogy sikerül – válaszolt zavartan, és félrenézett, mintha keresne valamit. – Más tervünk van.

- Tudod, hogy beszélnünk kell – nem húztam tovább az időt. – Van egy megállapodásunk.

Az arca most megnyúlt, és idegesebbé vált, mint akkor, amikor rájött, hogy ő nekem az első.

- Laney, mi az ördög van már? Arról volt szó, hogy ha túl vagyok a diplomán, találkozunk, és meglátjuk, hogyan tovább. Még plusz időt is kaptál, ne keress kifogásokat.

- Ez nem kifogás…

- Laney, drágám, bemutatsz a csapat üdvöskéjének? – lépett oda egy pasas, és bensőségesen átölelte Laney derekát, mielőtt az orrom előtt megcsókolta volna.

Úgy éreztem, megáll körülöttem a világ, a hangok elhallgattak, a fülem zúgni kezdett, a szemem előtt karikák táncoltak, az arcomból kiszaladt a vér, és hirtelen nagyon fázni kezdtem, pedig totálisan le voltam izzadva. Szólni akartam, de nem jött ki hang a torkomon, csak bénultan álltam, és figyeltem, ahogy a pasas vadul csókolja. Falta a száját, és Laney végre előhúzta a másik kezét is, hogy átölelhesse a férfi nyakát. A gyűrűsujján gyémántot viselt. GYÉMÁNTOT! Gyűrűs menyasszony volt. Az én Laneym valaki máshoz fog hozzámenni. Újra megtette velem, megint elárult, a düh epés íze úgy öntötte el a torkomat, hogy szívem szerint rájuk köptem volna.

- Kisbabád lesz? – szakadt ki belőlem önkéntelenül. Azokkal a szavakkal, ahogy tíz éve az arcomba vágta.

Meglepve nézett rám.

- Nem, miért?

Meredten néztem a gyűrűt. Ocsmány volt, túl nagy Laney kezére, hivalkodott a pasas pozíciójával. Azonnal levágtam, hogy befolyásos ember.

- Csak, mert férjhez mész – mutattam kettejükre, és próbáltam összeszedni magam.

- Valami gond van? – kérdezte a pasas.

- Nem hiszem – válaszolt Laney. – Csak azt hiszem, megleptük Ryleyt. Hé, Vasgyúró, lazíts! Akartalak hívni, hogy beszélgessünk, de megelőztél.

Felnéztem rá a lelátóra, alig kellett megemelnem a fejem, szinte egy magasságban voltunk.

- Férjhez mész – suttogtam, ő pedig az ajkát beharapva, bocsánatkérő pillantással biccentett. Végig a szemembe nézett, úgy ahogy mindig, és tudtam, hogy még mindig szeret. DE AKKOR MIÉRT?

Hirtelen megrázta magát, mint aki révületből tér magához.

- Gary, hadd mutassam be neked a Packers újonc védőjét, Ryley Jenningst. Ryley, ő a vőlegényem, Garrett Harding.

A férfi a kezét nyújtotta felém, de vártam pár pillanatot, mielőtt elfogadtam. Erős fogása volt, mint a családom férfitagjainak is, alaposan meg akarta ropogtatni az ujjaimat. Vigyorogni kezdtem, és viszonoztam, jó volt látni, hogy megvonaglik az arca.

- Örülök, hogy megismertem, Mr. Harding, de ha lehet, ne törje el az ujjaimat. A közeljövőben szükségem lesz rájuk. – jelentőségteljesen Laneyre néztem – Vannak dolgok, amikhez nélkülözhetetlen.

- Például? – kérdezte Laney.

- Ha nem tudom megfogni a labdát, akkor hogy hozom a csapatnak az interception[6]-öket?

Felkacagott, nem olyan felhőtlenül, mint szokott, de éreztem, hogy oldódik benne a feszültség. Nem úgy bennem, még mindig bevertem volna Gary képét. Hogy képzeli, hogy egyszer csak megjelenik, és lenyúlja a nőmet! Megállapodásunk volt, ami most ugrott.

- Szóval, te leszel, aki győzelemre viszi a csapatunkat? – kedélyeskedett a pasas.

- Azon leszek – bólintottam, és még egy halvány mosolyra is futotta.

Éreztem, hogy valaki hozzám ér, odafordultam, Chris állt mellém, és a karomra tette a kezét.

- Anya, elmegyünk Ryleyékkal bulizni? Olyan rég találkoztam Margarettel, meg Robinnal.

- Nem fog menni kisöreg – szólt közbe Gary. – Tudod, hogy programunk van.

Laney, Chris, és még a háttérben ülő Andy is ránéztek, de a pasas nem zavartatta magát.

- Semmi gond – veregettem meg a másik kezemmel Chrisét. – Majd legközelebb, nem rohanok el. – megint Laneyre néztem, még pont elkaptam, ahogy nyel egyet. – Azt hiszem, jobb, ha megyek, az edző leszedi a fejem, ha kések az elemzésről. Majd összefutunk valahogy.

- Megvan a számod Vasgyúró. Ugye, még mindig a régi? – szólt utánam Laney.

Döbbenten néztem rá, két hete hívott. Tudja a számomat. Persze a vőlegényről nem beszélt, ezzel személyesen akart sokkolni.

- Mintha nem tudnád, Lilmama – szándékosan a becenevén hívtam, láttam, hogy elsápad. Ezt akartam elérni. – Majd beszélünk. Mr. Harding…

- Gary, ha kérhetlek – mosolygott kimérten.

- Gary, örültem. Laney, sok boldogságot nektek.

Megfordultam, megborzoltam Chris haját, amikor elkapta a kezem.

- Figyu, Ryley! Mondta anya, hogy én is focizom?

- Komoly? – mosolyogtam rá szomorkásan. – Nagyon király! Milyen poszton?

- Irányító, de az edző szerint van mit javulnom. Nem tudnál segíteni?

- Chris, nem hiszem, hogy Mr. Jenningsnek lesz rád ideje, majd kerítek neked külön edzőt.

Garyre bámultam.

- Nagyon szívesen szakítok időt Chrisre – feleltem. – Az nekem is gyakorlás. – visszanéztem, és rákacsintottam a srácra. – Majd egyeztetünk, hogy mikor érünk rá.

Már indultam volna, amikor megint megszorította a kezem.

- Felpróbálhatom a sisakodat?

Elnevettem magam, és felé nyújtottam.

- Persze, bajnok.

Segítettem neki belebújni, aztán elismerően csettintettem.

- Piszok jól áll, az arany (sárga) a te színed. Pár év múlva leválthatod Elit (az irányítójátékost).

Elmosolyodott, de a szeme szomorú maradt, ahogy levette a sisakot, halkan, hogy csak én halljam, odasúgta:

- Ne tűnj el Ryley! Ne hagyd ezt! – aprót biccentett az anyjáék felé, és közben igyekezett kipislogni egy áruló könnycseppet.

- Számíthatsz rám, kölyök – súgtam vissza, megpaskoltam a kezét, aztán elfordultam.

Lassan, lehajtott fejjel indultam az öltöző felé, bal kezemben fogtam a sisakot, jobbal kidörzsöltem az engem is eláruló könnycseppeket a szememből.

- Szíjja, Laney! Fel? – suttogtam magam elé elkeseredve. – A jó büdös kurva életbe!

Beletúrtam a hajamba, kihúztam magam, és futni kezdtem.

Mit tegyek?… Komolyan felmerül ez a kérdés?

Némán figyeltem, ahogy távolodik. Túl jól ismertem, hátulról is láttam, hogy szitkozódik, és mielőtt a hajába túrt, a szemét törölte. Istenem, mit tettem már megint vele? Hogy törhettem megint össze a szívét? Egy gonosz, romlott nőszemély vagyok. Csak játszom az érzéseivel, és tönkreteszem az életét. Jobb, ha így válunk el, hogy haragszik rám. Könnyebben túljut rajtam.

Normális vagyok? Hiszen tíz éve képtelen rá, pedig hányszor a földbe döngöltem.

Elfordítottam a fejem, hogy a fiam tekintetével találkozzon az enyém, csalódott volt, és láttam benne megcsillanni valamit, mielőtt a szemére húzta a napszemüvegét.

- Szóval ő az a bizonyos Vasgyúró a telefonkönyvedből? – szólalt meg mellettem Gary.

- Tessék? – tértem magamhoz.

- Jennings. Ő a titokzatos Vasgyúró?

- Honnan tudod, ki van a telefonkönyvemben? – felhorkantam. – Ne válaszolj! Hogy mersz belenézni a telefonomba? Mit képzelsz magadról?

- Nyugi már! Csak valamelyik nap a konyhában csörgött, és a "drága" Vasgyúród hívott. Fel kellett volna vennem?

- Most mégis mi a bajod? – néztem rá.

- Mi van köztetek?

- Hogy mi? – döbbentem meg.

- A Vasgyúró téged is gyúrogat?

- Normális vagy? Itt vannak a gyerekek, hogy kérdezhetsz ilyet?

- Igen, vagy nem? – engedte el a füle mellett a felháborodásomat.

- Persze, hogy nem! – hápogtam. – Ismerem Ryleyt születésétől kezdve, én vigyáztam rá, mikor kiskölyök volt, mégis mire gondoltál?

- Mire is? – simogatta az állát. – Mondjuk, hogy kapott némi extraszolgáltatást.

- Gary, ne beszélj így anyával! – szólalt meg csendesen, de határozottan Chris.

- Te ebből maradj ki, kölyök!

- Hé, elég legyen, nem beszélhetsz így velünk, és nem kérhetsz számon olyasmit, amihez semmi közöd. Nem is tudsz Ryleyról semmit.

- Azt látom, hogy a srác szerelmes beléd – sziszegte.

Andy felnézett a konzoljából.

- Sokan szerelmesek anyába, az egyik osztálytársam is. De akkor is a te feleséged lesz.

Önkéntelenül elnevettem magam, Andy most elsős, és igen, tudtam, hogy a kis Lincoln szerelmes belém, de hogy pont ezzel védjen meg, ez annyira kedves volt tőle.

- Hallottad. A te feleséged leszek.

- Töröld ki a srácot!

- Mi?

- Nem akarom, hogy közöd legyen hozzá. És Chris, te se keresgesd! Nem hiányzik ő nekünk.

- Márpedig én vele akarok edzeni. Ő a legjobb.

- Csak egy kezdő kis focista, találunk neked százszor jobb edzőt.

- Ryley lesz a legjobb védő a ligában, és én vele akarok edzeni. Anya, mondd meg neki – biccentett Gary felé –, hogy ő nekem nem szabhat meg semmit. Nem az apám.

Megint ezt csinálta, ha valami nem tetszett neki, nem volt hajlandó közvetlenül az illetőnek mondani. Ezzel határolta el magát, és én tudtam, hogy itt most komoly feszültségről van szó. Chris csak nagyon ritkán vetette be ezt a fegyverét.

- Gary, kérlek, gondolkodj reálisan! Ennek semmi értelme, teljesen felesleges ezen túráznod.

Megcsörrent a mobilja.

- Még nem végeztünk – sziszegte, és már fel is vette.

Elvonult, én pedig várakoztam, és kényszerű nézelődéssel töltöttem az időt. Ahogy a játékos kijáró alagútjába pillantottam, észrevettem egy árnyékot, nem tudtam kivenni pontosan, de minden porcikám bizseregni kezdett, és képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. Végül ő fordult el, és bement a sötétbe.

- Be kell mennem, - lépett vissza Gary. – az egyik szállítmányt feltartóztatták, utána kell járnom. Estére otthon leszek.

- De vasárnap van! – háborogtam. – És ezt még nem zártuk le.

- Tudom, de ha hazaértem, megbeszéljük, rendben?

Futtában megcsókolt, a kezembe nyomta a kocsi kulcsot, és már el is tűnt.

Megfordultam, ránéztem a fiúkra.

- Muszáj hozzámenned? – kérdezte Chris.

- Chris, ezt már megbeszéltük. Kedvelitek őt, én is, és nem szeretnék egyedül maradni.

- De ahogy Ryleyval beszélt, meg mi az, hogy nem találkozhatunk vele. Ryley a barátunk, nehogy már Gary szabja meg!

- Gary szeret, és félt minket.

- Téged szeret, minket Andyvel csak elfogad.

Mélyet sóhajtottam, ez a félelem mindig is bennem volt. Ha a fiam ezt érzi, akkor valami nagyon nincs rendben.

- Menjünk haza!

Gameday… Kickoff… Touchdown (Játéknap… Kezdőrúgás… Gól)

A kis ház, amit béreltem, otthonosnak volt nevezhető, de most idegennek éreztem. Egyhálós, egyszintes, és csak a legfontosabb funkciókat elégítette ki. Egyelőre nem mertem nagyzolni, a csapattársaim mind kacsalábon forgó villákban laktak, ahogy otthon mi is, de nekik családjuk volt. Nekem egyedül nem volt rá szükségem, az egyéjszakásaimat pedig nem zavarta.

A ma reggeli csaj nem volt épp boldog, amikor közöltem vele, hogy fogja be, és viselje el a hóbortomat, még nem tudta, mit vállal be. Hasonlított rá, és én végig Laneynek, vagy Lilmamának hívtam. Azt hiszem, ismeretlenül is meggyűlölte őt.

Ahogy kitöltöttem a kávét, nyílt a háló ajtaja. Kilépett, teljesen felöltözve, és karikás szemekkel.

- Rohadt egy spiné lehet ez a Laney, ha így kínoz – mondta halkan. – Nem érdemli meg, hogy foglalkozz vele.

- Nem tudsz róla semmit – feleltem halkan.

- Igazad van – sóhajtotta. – Ugye nem baj, ha nem szeretném, hogy felhívj.

Erre csak bólintani tudtam, nem is állt szándékomban, de nem fogom megforgatni benne a kést.

- Mindenesetre, szuper volt – mondta, és halványan rám mosolygott. –Akkor, szia!

- Nem kérsz előbb egy kávét? – néztem rá.

- Nem kell kedélyeskedned, viszlát.

Kilépett az ajtón, és halkan becsukta maga után.

Az edzés kemény volt, de én még rátettem egy lapáttal, az erőnléti feladatokat megdupláztam. A mester le akart állítani, de amikor belenézett a szemembe, inkább nem ellenkezett.

- De csak tíz percet kapsz, Ryley, nem hiányzik, hogy túlhajszold magad. És szeretném, ha beszélnél a pszichológusunkkal. Most kezdtél, ha máris kiborulsz, akkor el kell gondolkodnom azon, hogy megérte-e szerződtetni téged.

- Rendben leszek, mester, van bennem egy kis feszültség, kidolgozom, és ígérem, a meccsre 150 %-os leszek.

- Szavadon foglak.

Megveregette a vállam, és magamra hagyott.

Nem feszítettem a húrt, a megengedett idő leteltével az öltözőbe mentem. Páran még ott voltak a csapatból, Brady Pappinga, akinek a helyére vágyakoztam, Eli Kampman, és Chad Clifton. Mind veteránok voltak már, Chad tíz évvel volt idősebb nálam, de a másik két társam is héttel. Öreg, tapasztalt rókák, akik azonnal levágták, mi a dörgés.

- Hé, kölyök – szólt oda Brady, miközben bedobta a mezét a szennyesek közé. – Egy nő sem éri meg, hogy így kikészítsd magad.

Nem válaszoltam, kivettem a tusfürdőt, és törölközőmet.

- Jennings, ha kicsinálod magad, én még el is verlek. Idén kell a trófea, ha nem vagy 100%-ig a pályán, azzal ártasz a csapatnak.

- Ott leszek, nyugodj meg! – fordultam felé.

- Carrie azt mondta, nagyon padlón vagy – szólt közbe, Chad.

- Ki az a Carrie? – néztem rá.

- Akit az éjjel döngettél Casanova. Nem csinálhatod ezt a pompon lányokkal, ne akard magad ellen fordítani őket. Fogadd el a tanácsainkat, ha meg akarsz maradni a csapatnál. Jó játékos vagy, kár lenne, ha elveszítenénk.

Bólintottam, és kibontottam a hajam. Már indultam a zuhanyzó felé, amikor megszólalt a mobilom.

- Ja, már vagy tízszer csengett, valaki nagyon keres. – vigyorgott Chad.

Mire előhalásztam, elhallgatott, megnéztem a naplót, ismeretlen szám. Ki kereshet ennyire? Anyáék száma mentve van, ők nem lehettek, de akkor ki. Már el akartam tenni, amikor újra megszólalt, habozás nélkül vettem fel.

- Jennings – szóltam bele.

- Ry-Ryley… se-segítened kell! – Chris hangja zaklatott, kétségbeesett volt, és hallottam, hogy sír.

- Nyugi kölyök, minden oké? Mi történt? Laneyvel van valami?

- Ne-nem, ő… jól van.

Hatalmas kő esett le a szívemről.

- Oké, akkor mi a baj?

- Találkozhatnánk valamikor? – kérdezte, és hallottam, hogy szipog.

- Persze, kölyök. Most végeztem az edzéssel, összekapom magam, és találkozhatunk.

- Fél óra múlva indulnom kell az edzésre. – sóhajtotta.

- Érted megyek, és elviszlek kocsival, úgy meg tudsz várni?

- Aha.

- Add meg a címet! – elhadarta, én pedig lefirkáltam egy cetlire. – Oké, sietek, ahogy tudok.

Bontottam a vonalat, és nem néztem a többiekre. Brady volt, aki megszólalt.

- Vigyázz a nőügyekkel, Jennings. Volt, akinek ráment a karrierje.

- Észnél leszek, kösz.

Rekord sebességgel készültem el. Mi történhetett, hogy Chris ennyire kiborult? Még soha nem hallottam ennyire hisztérikusnak.

A ház előtt várt toporogva, és ahogy kinyitottam az ajtót, bevágódott.

- Oké, kölyök, mi a baj?

Rám nézett a könnyes szemeivel – még sosem sírt előttem – aztán hirtelen nagyon szorosan átölelt.

- Nem mehet hozzá ehhez a kreténhez. Ne engedd!

- Mi történt? Bántott, Chris?

Megrázta a fejét.

- Nem, csak tudom, hogy mi nem kellünk neki, csak anya.

- Ne butáskodj, tudja, hogy anyával ti is ott vagytok. Nem szakíthat el benneteket.

- Tudom, de…

Visszaült, elfordult, kibámult az ablakon.

- Apa tojik a fejünkre, évek óta nem láttam, de legalább nem undok. Gary azt akarja, hogy ne találkozzunk veled. Azt mondta anyának, hogy törölje a számodat is.

- És megtette? – kérdeztem, és a gyomrom görcsbe rándult.

- Dehogy – fordult vissza. – különben nem tudtalak volna hívni. Azt hiszi, hogy ti ketten… érted… hogy te meg anya…

- Hogy együtt vagyunk? – segítettem ki, mire biccentett.

- Tudom, hogy szeretitek egymást. Anya szokott szomorkodni miattad, még most is. Van egy képe rólad, jól eldugta, hogy az a kretén ne találja meg.

Nem akartam, de a remény éledezni kezdett bennem, talán van még esélyem.

- Figyelj Chris, tényleg nagyon szeretem az anyukádat, de nem hiszem, hogy együtt lehetnénk. Túl sok köztünk a korkülönbség.

- És? Az nem számít. Csak az, hogy szereted. Te sokkal jobb apukánk lehetnél, mint ez.

- Chris, már késő. Mikor is lesz az esküvőjük?

- Szombathoz egy hétre. De nem késő, Ryley, kérlek! Nem akarom, hogy hozzámenjen.

- És ezt neki is elmondtad? – kérdeztem. Fejrázás volt a válasz. – Miért nem?

- Mert azt hiszem, anya ezt szeretné. – nagyot nyeltem. – De nem biztos, mert a nyitómeccsetek után, amikor Gary bement dolgozni, és anyával hazaértünk, ő bement a szobájába, bezárta az ajtót, és legalább egy órát bent volt. Azt hiszem, sírt.

- Sírt – suttogtam.

- Miattad, Ryley. Anya szerintem szerelmes beléd, csak fél.

- Hány éves is vagy kölyök?

- Kilenc, miért?

- Túl sokat tudsz.

Megsimogattam a fejét, és indítottam.

Végignéztem az edzését, kimondottan azt figyeltem, hol hibázik, és próbáltam megjegyezni. Ügyes volt, szép jövő előtt állt, azt hiszem, én kevés leszek neki, hogy segítsek, bár szerencsére ezt tanultam az egyetemen, így volt némi rálátásom. Hazafelé átbeszéltük, hogy a three-step drop[7]-ot, a rövid passzokra alkalmazza, ne a hosszú dobásokra, mert nem lesz elég ideje megtalálni a helyzetben lévő elkapó játékost, és hogy finomítson, a labdaátadásokon, amikor a running back[8] (RB) kezébe adja a labdát, mert többször elejtették.

Figyelmesen hallgatott, és láttam, hogy igyekszik mindent megjegyezni.

- A dobótechnikád piszok jó, csak arra figyelj, hogy ügyesen csavard a labdát. Ha örvényleni kezd, azzal csökken a sebesség, és rövidül a passz. De úgy láttam, ezzel nem lesz gondod. És ami nagyon fontos, fejben mindig legyél a pályán.

- Ryley?

- Igen? – pillantottam rá fél szemmel.

- Neked hogy megy?

- Micsoda?

- A pályán lenni. Nem kattogsz azon, hogy elveszíted anyát? Mert én nagyon.

- Miért veszítenéd el? – lehúzódtam a padkához. – Mindig is te és Andy lesztek neki az elsők. Mindenki más csak utánatok jöhet.

- Gary nagyon arra hajt, hogy ne így legyen – sóhajtotta.

- El kéne mondanod neki, hogy így érzel. Hidd el, megértené.

- Nem segítenél? Nekem olyan nehéz, nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem szeretném, ha lenne valakije.

- Ha én mondanám neki, ugyanezt hinné – sóhajtottam.

- De te szereted, és ő is szeret, csak azért megy hozzá, mert fél veled lenni. Értesd meg vele, hogy nem kell félnie!

Ránéztem a srácra, és most én voltam, aki magamhoz öleltem.

- Megpróbálom, kölyök.

A meccs második felében a padon ültem, nem azért, mert rosszul játszottam, hanem mert az edző a többieknek is játékidőt akart adni. Most már nem kellett annyira koncentrálnom, így kicsit körülnéztem. Ez volt a második NFL játékom, nem tudom, meddig számolom, de egyelőre a büszkeségem nem engedi, hogy ne tegyem.

A stadion teljesen lenyűgözött. Persze mindig erre vágytam, egy profi csapat pályáján játszani, és talán elfogult voltam, de számomra a Lambeau Field a legszebb stadion. Klasszikus, és egyben modern, hatalmas belső terek az átriumban, és minden, de tényleg minden értünk, és a szurkolókért van.

De az igazi ok, akit kerestem, nem ült a lelátón. Persze nem vártam el, hogy minden meccsemre kijöjjön, de azért szerettem volna. Keserű belenyugvással hajtottam le a fejem, amikor megéreztem valami aprót, de mégis keményet a karomon. Odanéztem, egy gyerekkéz volt. Követtem a pillantásommal, és Chris arcában ért véget.

- Hé, kölyök! Hogy kerülsz ide? – mosolyogtam rá. A Packers-ös baseball sapka szinte teljesen takarta az arcát, de így is láttam, hogy mennyire sápadt.

- Az edzőnk elintézte, hogy néha jöhessünk, hogy közelről megérezhessük, milyen a profiliga hangulata.

Mintha csak ez lett volna a jelszó, a háttérben felhangzott a szokásos hívódallam, amire válaszul a stadion felhördült: "Go, Pack! Go!"

Most valahogy nem tüzelt fel.

- Nem beszéltél vele – suttogta.

- Próbáltam hívni, de nem veszi fel a telefont.

- Akkor gyere oda!

- Nem hiszem, hogy Gary értékelné.

- Jövő szombaton hozzámegy! – sziszegte hisztérikusan. – Kifutsz az időből, hát nem érted?!

Az arcán legördült egy könnycsepp, amitől zavartan kapkodtam a levegőt.

- Nincs itt? A játék után beszélek vele.

- Nincs. A kretén odaadta a bérletét, valami haverjának.

Felhorkantam.

- Nem akarja, hogy találkozzatok. Ryley, nagyon félek. Nem akarom…

- Mennyire vagy trükkös, kölyök? – kérdeztem hirtelen.

- Miért? – kérdezte meglepődve.

- Megadom a címem, oda tudod csalni valahogy?

- Mikor?

- Amilyen hamar csak tudod. – már firkantottam is a címem. – Csak szólj oda előtte! Menni fog?

- Persze – csillant fel a szeme. – Akár ma is lehet?

- Holnap, rendben? Ma meccs után még megbeszélés lesz.

- Ott lesz.

Összeöklöztem a sráccal, és figyeltem, ahogy lendületes léptekkel visszasietett a csapattársaihoz.

Azt hiszem, sikerült tökéletesen indítanom a játékot, életem első touchdownja profiként, és nem a pályán szereztem.

Mit tegyek? 2… Ez még mindig kérdés?

Amikor Chris felhívott, hogy az edző hazavitte, mert valószínűleg térdszalag szakadása van, és a szomszédja jó nevű orvos, először azt hittem, viccel. Folyamatosan azt kérdeztem, miért nem a kórházba vitte, de Chris hangja annyira kétségbeesett volt.

- Anya, gyere értem! A mester mondta, hogy együtt bevisztek a kórházba, siess, kérlek!

Felírtam a címet, és most a kocsiban ültem. Nem érdekelt a sebességkorlátozás, a fiam megsérült.

Csikorgó kerekekkel fékeztem a ház előtt, és már rohantam az ajtóhoz. Halványan vettem csak tudomást arról, hogy milyen kicsi ház, pedig az edzőnek három gyereke is volt, ha jól tudom, de ezzel most nem foglalkozhatok.

Úgy dörömböltem az ajtón, mint valami eszement, és már akkor belekezdtem, mikor résnyire kinyílt:

- Hol van Chris, hogy va…?

Döbbenten hallgattam el, ahogy Ryley a kezembe nyomta a mobilját, és ugyanazzal a mozdulattal berántott a házba.

Értetlenül meredtem rá, mire a mobilra biccentett:

- Nyugtasd meg Christ, hogy ideértél. Megijedt, amikor őrült módjára elhúztál otthonról.

- Halo? – hebegetem.

- Szia, anya! Minden oké, semmi bajom, itthon vagyok. Beszélj Ryleyval, kérlek! – ezzel bontotta a vonalat.

Még mindig zavarodottan körülnéztem.

- Mi folyik itt, Ryley? – kérdeztem pár pillanattal később.

- Beszélnünk kell – felelte halkan.

- Chrisnek semmi baja, igaz?

- Teljesen jól van, rendben hazaért az edzésről.

- Őt is beszervezted ebbe a cselszövésbe – húztam el a számat.

- Igazából ő szervezett be engem.

- Tessék? Hogy foghatod rá? Ő még csak gyerek, ne keverd bele a szervezkedésedbe!

- Érdekes, most mennyire véded. Velem szemben muszáj, igaz?

- Miért, kivel szemben kéne?

- Őt kérdezd! – morogta.

Értetlenül néztem rá, de csak legyintett.

- Gyere, ülj le, beszélnünk kell.

A nappali felé mutatott, ahol egy hatalmas zsák állt az ajtó mellett. Kíváncsian néztem.

- Tegnap meccs után átjött pár csapattársam – vonta meg a vállát.

Bólintottam, elfordultam és a szoba többi részét figyeltem meg.

- Nem voltak csajok, ha erre gondolsz – folytatta.

- Pedig nem kérhetném számon – sóhajtottam.

- Laney, miért nem beszéltél nekem a pasasról?

Megvontam a vállam, kínosan éreztem magam, nem akartam ezt a beszélgetést.

- Jogom lett volna tudni, hogy ne reménykedjek. Tudod mit éreztem, amikor odalépett hozzád, és megcsókolt?

Erre megálltam, csak most jöttem rá, hogy szép lassan bejártam a lakást, a fürdő, és a háló kivételével. Felé fordultam.

- Nem hittem, hogy a Packers fog szerződtetni.

- Ez a válaszod? – tárta szét a karját. – Ennyi? Volt egy megállapodásunk Laney. Én betartottam, megkerestelek, annyit elvárhattam volna, hogy közlöd velem, találtál valakit. Vagy azt hitted, elfelejtem?

- Te tetted az ajánlatot, Ryley – csattantam fel.

- Te meg beleegyeztél! – emelte fel a hangját. – Beleegyeztél az isten verje meg! Miért csinálod ezt velem folyton? Miért?

- Mert szeretném, ha megértenéd, hogy mi ketten… mi ketten – a szemébe néztem, szikrázott a dühtől, és a fájdalomtól.

- Mi ketten? – vonta fel a szemöldökét. – Szeretjük egymást?

- Én nem…

- Ezzel ne próbálj megetetni, mert tudom, hogy nem igaz! – kiáltott rám.

Közelebb lépett, mire hátrálni kezdtem, de nem hagyta magát. A konyhapultig hátráltam, de ott csapdába ejtett, hatalmas, erős karjait kétoldalt a pultra támasztotta, így nem menekülhettem. Zavartan elfordítottam a tekintetem az arcáról, és megláttam az izomkötegeket. Erős volt a késztetés, hogy végigsimítsak rajtuk, eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor belém temette magát. Évek teltek el azóta, de minden apró részletre tisztán emlékeztem, ahogy először elélvezett, aztán a többszöri próbálkozása, és ahogy utána igyekezett maga mellett tartani, azzal a tipikus tizennyolc éves egóval, ami az ilyen korú srácok sajátja. Mosolyogni akartam, de helyette egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Már nem mondhatom le, Ryley – suttogtam, és a fejemet ráztam. – Egy hét, minden le van szervezve, már nem visszakozhatok.

- Miért? – nyögte kétségbeesve. – Csak egy szó, Laney! Egyetlen szó! Olyan nehéz kimondani, hogy nem?

Dühödten töröltem le a könnyeimet, és a szemébe néztem.

- Szereted őt? – kérdezte. – Szereted? Jobban, mint engem?

- Máshogy, Ryley. – nyöszörögtem.

- Hogyan?

- Felnőtt módon.

- Miért, engem hogyan szeretsz?

- Betegesen.

- Betegesen – ismételte meg, és közelebb lépett. – Akkor most nagyon betegesen csókolj meg! Búcsúzóul. Hadd emlékezzek a beteges szerelmedre, arra, hogy mennyire…

Nem hagytam, hogy befejezze, kétségbeesve, zokogva tapadtam a szájára, és csók közben százszor a szájába mormoltam: szeretlek, Vasgyúró.

- Akkor mondd le, legyél velem – zihálta. – Ezt csak én adhatom meg neked, te is tudod.

Eltéptem a számat az övétől.

- Búcsú, Ryley. Te mondtad épp most.

A mellkasára támasztottam a tenyeremet, és próbáltam eltolni, tudtam, ha nem engedne, esélyem sem lenne megmozdítani, mintha hegyet próbálnék kézzel arrébb tolni, de elhátrált. Csak egy pillanattal később reagált.

- NEM! – megragadta a karomat, és a háló felé húzott. – Búcsút akarsz? Megkapod.

- Ryley, állj le! – sziszegtem rettegve, még sosem láttam ilyennek.

Belökött a szobába, de olyan hévvel, hogy az ágyig meg sem álltam, és nagyot huppanva ültem le.

Ahogy belépett utánam, eszelős mozdulattal szaggatta le magáról a pólót.

- Vetkőzz, mert ha nekem kell levennem rólad, nem marad semmi, amiben hazamehetnél.

Hátrálni próbáltam, de csak az ágyon tudtam mászni. Nem érdekelte, a pupillái kitágultak, ahogy cafatokban rángatta le magáról a ruhát.

- Nem viccelek Laney – morogta.

 Rémülten ráztam a fejem, de nem kegyelmezett, amikor megragadta a csuklómat, hogy felrántson, felsikoltottam.

- Oké, várj már! Tudod, hogy ezt erőszaknak hívják, feljelenthetné…

Bennem akadt a szó, ahogy visszakozott, és felegyenesedett. Úgy fújtatott, mint egy felbőszült bika, a mellkasa hullámzott, de a szemében fájdalom villant. Lassan lesiklott a tekintetem az ágyékára, és önkéntelenül felsóhajtottam. Azóta az egyetlen alkalom óta erre vágytam. Őt akartam magamban, és ahogy megláttam azt a csodás testrészét, képtelen voltam ellenállni. Szinte révületben rángattam le magamról a pólót, és a farmert. A francba, hogy csak egy ócska pamut bugyi, és megviselt melltartó volt rajtam, de nem készültem arra, hogy életem szerelmével szeretkezem.

Egy pillanatig csak álltunk egymással szemben, a haja kibontva a mellkasára hullott, én pedig nem fogtam vissza magam, a kezembe fogtam egy tincset, és az ujjaim közt morzsoltam. Lassan lehajolt, és gyengéden a nyakamba csókolt, a keze a derekamra siklott, és vágyakozva nyögött.

- A francba, Ryley! – suttogtam. – Te vagy az én féktelen, őrült, hősszerelmes rajongóm. Olyan, mint egy barbár viking. Ne viselkedj teszetosza papucsként! Abból elegem van.

- Mi? – nézett a szemembe.

- Ne kelljen kimondanom a nevét. Gyere már!

Lerántottam a fejét, és ahogy megcsókoltam, durván az ajkába haraptam. Ennyi kellett neki. A derekamnál fogva felkapott, és az ágyra dobott, hogy aztán villámgyorsan fölém másszon. Ugyanúgy, mint régen, benyomult a lábaim közé, de most nem kapkodott. Erőteljes mozdulattal rántotta szét, és elhelyezkedett köztük, hogy utána a karomat is a fogságába ejthesse. Megragadta a csuklómat, végigsimított a karomon, és a fejem fölé rántotta, majd a másikat, és végül egy kézzel összefogta a fejem fölött. Közben végig éreztem, ahogy a farka keményen nekem feszül, és durván, körkörös mozdulatokkal hozzádörzsölte a csiklómhoz.

- Áááá – nyöszörögtem kéjesen. – Ryley!

- Szeretlek – morogta a fülembe. – Mondd le az esküvőt!

- Búcsúzunk, Ryley.

- Francokat! – hördült fel, és vadul bemarkolt a mellembe, amitől feljajdultam, de nem kímélt. Gyúrta, masszírozta, és közben a fogával ingerelte a mellbimbómat. – Nem engedlek el!

- Ryley! – nyögtem újra.

Kegyetlen volt, olyan hevesen simogatott, hogy sokszor a gyönyör fájdalmasan mélyről szakadt fel bennem, ahogy a testemmel játszott, izgatott, és úgy helyezett a megfelelő pózba, hogy csontig hatolt az érintése. Amikor feltérdelt, és felhúzott, hogy lovaglóülésben elhelyezkedhessem fölötte, még nem tudtam, mekkora extázist tud okozni azzal, ahogy magára húz, és felnyársal.

- RYLEY! – sikoltottam, és hátravetettem a fejem.

Próbáltam átölelni a nyakát, de olyan vadul tett a magáévá, hogy minden erőm elhagyott, félig ájultan ültem az ölében, ő tartott meg. Egyik karja a derekam köré simult, a másikkal a fejem fogta, és közben az ajka bejárta a testem minden zugát, ahova csak elért, csókolt, szívott, harapott. Felfalt, pontosan úgy, ahogy mindig is vágytam rá. És mindeközben dugott, durván, szexin, a lelkemig hatolón. Minden lökését éreztem lényem legmélyén, ott ahol ez a beteg szerelem megszületett még évekkel ezelőtt, és most azt éreztem, hogy beteljesedik.

- Istenem, Ryley! SZERETLEK! Basszus – sikítottam, és ösztönös mozdulattal takartam el az arcom, amikor az orgazmus hevében kitört belőlem a hisztérikus zokogás.

Felemelte a fejét, és szorosan magához húzva, lefektetett, még mindig bennem volt, és keményen kefélt.

- A francba… Laney… ne hagyj… el! – morogta. – BASSZA MEG!

Egy utolsó, szaggatóan kemény lökéssel elélvezett.

Kábultan feküdtem a karjában, remegő kézzel simogattam a mellkasát, és próbáltam felfogni, hogy megint mekkora hülyeséget csináltam. Nem hibáztattam, az én döntésem volt, és isten a tanúm, nem bántam meg, de ugyanakkor tudtam, hogy életem egyik legnagyobb ostobaságát követtem el. Az se volt semmi, hogy én vettem el a szüzességét, de ez… hiszen menyasszony vagyok, egy hét múlva esküszöm, és szeretem Garyt… valahol. Ő megbízható, mellettem áll, és korban tökéletes. Én pedig itt fekszem egy vad, fékezhetetlen félisten karjában, aki nálam sokkal jobbat kaphatna, és élvezem minden pillanatát az együttlétünknek, akkor is, ha épp készülök örökre eltaszítani magamtól. Vajon képes leszek rá?

Felemeltem a fejem, az állam a mellkasára támasztottam, és az arcát figyeltem, a csupasz, de erőteljes állát, szájának határozottan ívelt vonalát, ami most kissé szétnyílt, és hangosan szívta be a levegőt. A szeme csukva volt, egyenletesen lélegzett, én pedig mosolyogva simítottam végig arcának ívén.

- Jaj, Vasgyúró, mit tettem veled már megint? – sóhajtottam.

- Veszett jót dugtál velem – válaszolt, amitől megrezzentem.

- Nem alszol?

Elmosolyodott.

- Melletted? Felejtsd el, még megszöknél.

- Pontosan, mennem kell.

Felültem, és ahogy a ruhám után kutattam, végignéztem magamon. A döbbenet nyögése épp akkor szakadt föl belőlem, amikor visszarántott maga mellé.

- Nem mész te sehová! – sziszegte a fülembe.

- Fejezd be! – vicsorogtam rá, és durván ellöktem. – Normális vagy? Mit csináltál velem?

Felültem, és rémülten simítottam végig a mellemen át le a hasamon a combjaimon. Mindenütt szívás, harapásnyomok, és kivörösödött ujjnyomok, amerre csak láttam.

- Direkt csináltad, igaz? – meredtem rá haragosan, de ő csak vigyorgott.

- Az enyém vagy, az a papucs nem tud így kielégíteni.

- Ez nem…

Feltérdelt, és hátulról magához szorított:

- Mondd el neki, hogy engem szeretsz, mondd le az esküvőt!

- Beteg vagy Ryley!

Leráztam magamról, és összeszedtem a ruháimat. Utánam nyúlt, de egy kézmozdulattal leállítottam.

- Ne merészelj a közelembe jönni! – sziszegtem. – Elbúcsúztunk, elmondtad… megmutattad, amit akartál, én most elmegyek.

- Nem mehetsz hozzá! – emelte fel a hangját, és úgy ahogy volt, pucéran elindult utánam. – Lefeküdtél velem, engem akarsz, ha szeretnéd, nem teszed meg… LANEY!

Már az ajtóban álltam, de a hangjától megtorpantam. Lassan fordultam felé.

- Beteg vagy, arra utazol, hogy tönkretegyél, megragadsz minden alkalmat, hogy a boldogságom útjába állj. Szeretem Garyt, és hozzá fogok menni. Erről nem fog tudni, én is elfelejtem, és neked is melegen ajánlom, hogy tedd ezt. Ha megtudja, akkor csak tőled, de ha így lesz, kicsinállak.

- Miért fenyegetsz? – kérdezte olyan higgadtan, hogy megrémített. – Miért félsz neki bevallani, hogy meggondoltad magad?

- Mert nem gondoltam meg magam – csak a mondat végén jöttem rá, hogy hisztérikusan visítok. Mély levegőt vettem, és folytattam – Mert ő az, aki mellett nyugodtan élhetek, biztonságot nyújt, és nekem erre van szükségem.

- Neked. Mindig neked.

- Mire célzol? – hirtelen feszélyezve éreztem magam a pillantásától pedig én fel voltam öltözve. Félrebiccentett fejjel nézett, és talán elítélő volt a tekintete.

- Felfogtad, hogy ki hívott ide téged? A fiad. Tudod, miért szervezkedett velem? – hangosan szívtam be a levegőt, hogy megszólaljak, de nem hagyta. – Ismered az érzéseit, a félelmeit? Vagy elvakít "szent" Gary? Igen, hozzád képest lehet, hogy kölyök vagyok, de hamarabb észrevettem, hogy a fiad retteg. Megkérdezted őt arról, hogy mit szól ehhez az egész házassághoz? Nem ismerem annyira a srácot, mint szeretném, de azt tudom, hogy mekkora sokk volt, amikor majdnem sírva arra kért, hogy segítsek neki. – a fejemet ráztam, de már nem akartam megszólalni, letaglóztak a szavai. – Oké, nekem nem hiszel, elfogadom, de kérlek, beszélj vele, mielőtt oltári hibát követsz el. Kérdezd meg őt, hogy miért retteg ettől az egésztől.

- Neked elmondta?

- Nem, de nincs is közöm hozzá.

Pár pillanatig döbbenten álltam, aztán összeszedtem magam, és mélyet sóhajtottam.

- Ég veled, Ryley – suttogtam, és kiléptem az ajtón.

2009. Aug. 28. péntek, idegenben, Arizona Cardinals, győzelem… mire holnap hazaérek már férjes asszony lesz

Egész héten nem hallottam róla, de én sem kerestem. Tudtam, ha a vasárnapi próbálkozásom nem volt elég, akkor semmit sem tehetek. A fájdalmamat dühhé formáltam, a dühömet erővé. És az erőmet az edzésbe fektettem, majd a meccsbe, nem hiába, a mester megdicsért a meccs után, és még a srácok is elismerték, hogy helyem van a csapatban. Jól esett, de mégsem tudtam őszintén örülni. Hazafelé a gépen begubóztam, zenét hallgattam, és nem foglalkoztam a többiekkel. Chad volt, aki odajött, és próbált lelket verni belém.

- Kölyök, megéri a nő?

- Tessék?

Leült mellém, körülnézett, és amikor látta, hogy senki sincs hallótávolságban, újra feltette a kérdést.

- Megéri a nő, hogy kikészítsd magad?

Vállat vontam.

- Mire leszállunk, már férjnél lesz, úgyhogy gondolom, nem.

- Gáz – sóhajtotta Chad. – El kéne engedned.

- Tudom, de ismerem, mióta az eszemet tudom, nem egyszerű.

- Van még hal az óceánban. Carriet csúnyán megbántottad a múltkor, de azt mondta Jennynek, hogy hajlandó lenne megbocsátani neked. Nem tudom, mit műveltél vele, de nem kéne veszni hagyni. Carrie a legjobb a lányok közt. Ha nem lenne az asszony, én is megdöngetném párszor.

Halványan elmosolyodtam.

- Majd észben tartom.

- Egy nő sem éri meg, haver.

- Ezt a feleséged is tudja?

- Ő a kivétel – veregette meg a vállam.

Ahogy nekem Laney, gondoltam.

- Ja, oké. – válaszoltam, és kinéztem az ablakon.

Csapatbuli. A hátam közepére se kívántam, de újoncként voltak bizonyos kötelezettségeim, beavatás, meg ilyenek, jó lesz. Remélem nem fognak megalázni, bár inkább valami szívatós idd-le-magad-a-sárga-földig akcióra számítok, amit most annyira nem is bánnék. Legalább nem gondolnék Laneyre… fehérben, boldogan, ahogy az a kretén öleli… felhajtottam a whiskey-t, amit Brady nyomott a kezembe.

- Buli van kölyök, ez a te estéd! Igazi csapatjátékos vagy. Köztünk a helyed!

- Ja, kösz! – vigyorogtam rá ugyanolyan idétlenül, ahogy ő rám. – Kösz, öreg!

Elindultam az asztalhoz utánpótlásért, amikor meghallottam a szurkolólányok hangját.

- Oké! – kiabált Carrie. – Minden újonc megkap ma este egy lányt. Egyszerre, a következő körben pedig dönthet, hogy kér-e repetát.

- És velünk mi lesz? – horkant fel Brady.

- Te maradj csak meg a barátnőd mellett. Hozhattad volna. Nos, kezdjük! Jenna húzz ki egy nevet a kalapból! Ha az illető végrehajtja a rászabott feladatot, választhat.

- Quinn Johnson!

Mosolyogva figyeltem, ahogy a lányok valami nyálas feladattal gyorsan "felavatják", aztán a srác már kézen is fogta a választott csajt, és félrevonultak enyelegni.

- Ryley Jennings! – mondta Jenny, és sokatmondó mosollyal nézett a szemembe. Tudtam, hogy akar engem, de nekem gombóc nőtt a torkomban. Kényszeredetten indultam előre, kicsit botladoztam az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, de tudtam, hogy meg kell tennem. Felejtenem kell.

- Hé, várjatok! – kiáltott fel Chad a háttérben. – Hat óránál dögös anyuci, és a mi kis üdvöskénkre pályázik.

A terem elhalkult, és mindenki rám bámult. Végül lassan megfordultam. Barna, hosszú haj kibontva, szomorú tekintet. A mezemet viselte egy ócska farmerrel, azzal, ami egy hete is rajta volt. Engem figyelt, a kezében egy reklámfotó rólam.

- Kaphatok egy aláírást, bajnok? – kérdezte halkan.

- Mit keresel itt?

Megvonta a vállát.

- Nem kéne neked máshol lenned? Mondjuk a lakodalmadban? – sziszegtem.

Az ajkába harapott, de még mindig nem szólalt meg, csak alig észrevehetően megrázta a fejét. Egy könnycsepp gördült le az arcán.

Mi ez az egész? Ez nem így volt megírva. Laney itt, a mezemben, nem fehérben, ahogy kéne.

- Lilmama…? – suttogtam.

Elejtette a képet, és felmutatta a kezét, mind a kettőt. Nem volt gyűrű, és végre megszólalt:

- Lefújtam. Meg tudsz bocsátani? – most már sírt.

Éreztem, hogy fél, szinte éreztem az illatát.

- Szíjja Laney! Fel? – nyögtem, és széttártam a karom.

Ahogy nekem csapódott, az olyan volt, mint egy tornádó. Úgy fonódott körém, mint a lián a fára. Szorított, az arcát a nyakam hajlatába temette, én pedig éreztem a szeméből szivárgó nedvességet.

- Bocsáss meg! – motyogta.

- Az enyém vagy? – kérdeztem, mire bólintott.

- Nem volt esküvő? – erre megrázta a fejét.

- Szeretlek – súgtam a fülébe.

- Szeretlek – kaptam meg a választ, és az ajkunk végre összeforrt.

Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy hol is vagyunk, zavart mosollyal engedtem le Laneyt, aki a földet bámulta, és az arcát törölgette a mez ujjával.

- Honnan szerezted? Még nem lehet kapni, csak anyának, meg apának tudtam keríteni.

- Margaret nekem adta, azt mondta, úgyis szerzel neki másikat. Ja, és ezt is ideadta, hogy bejussak.

Elővette a póló alól a belépőkártyát, és vissza akarta adni, de megráztam a fejem.

- Maradjon, nehogy valaki szóljon érte.

- Hé, Ryley! – lépett mellénk Chad, és a vállamra csapott. – Most már megértelek.

- Mi lesz a játékkal? – háborgott Carrie. Odanéztem, és láttam a szemében, hogy felnyársalná Laneyt.

- Bocs lányok, tudom, hogy tradíció, de kihagyom, foglalt vagyok. Ugye? – kérdeztem halkan.

Laney felemelte a fejét, a szemei még mindig gyémántosan szikráztak a könnyektől.

- A barátnőm vagy? Mármint… leszel a barátnőm?

Elnevette magát.

- Nem a gimiben vagyunk, Vasgyúró. Én legalábbis nagyon nem.

Átöleltem.

- Ha még egyszer szóba hozod a korodat, nagyon meg fogod bánni, Lilmama. Szóval?

- Őrültség – suttogta, nekem pedig megfeszült a karom. –, de már tudom, hogy őrült vagyok. Félek, Ryley, de meg akarom próbálni.

- Minden rendben lesz, Laney, szeretjük egymást.

Kisimítottam egy hajtincset az arcából, és lágyan megcsókoltam. Mosolyogva biccentett, és hozzám simult. Vele együtt fordultam vissza a többiek felé, de nem kellett megszólalnom.

- Menj csak, Casanova. Ne itt csábítsd el, mert csorog a nyálam – vihogott Brady. – Miért jut neked a dögös mami?

- Nektek itt maradnak a friss pipik – kezdtem vigyorogni.

- Nálad a pont, Jennings – röhögte el magát, és odalépett Jenny mellé – Gyere, majd kárpótollak.

2011. Feb. 06., Super Bowl, Pittsburg Steelers ellen, győzelem neki… fájdalom nekem

Ennyi volt. Sírva csomagoltam, Chris és Andy értetlenül figyeltek, de nem kérdeztek, csak összeszedték a holmijukat, ahogy kértem.

Hogy mi is történt? Igazából semmi, egyszerűen nem tudtam lépést tartani az életvitelével, túl gyors, túl pörgős, és főképp túl zsúfolt volt nekem.

Meccsek, utazások, interjúk, reklámfelkérések. És akkor nem beszéltem az őt körülzsongó lányokról. Persze soha nem adott okot, hogy kételkedjem az hűségében, de ő is érezte, hogy nem működik a kapcsolat. Egyre többet vitáztunk, és utána hiába volt édes a békülés, éreztem, hogy valamit nagyon hiányol. Nem hibáztatott, de tudtam, hogy nekem kéne megadnom ezt neki. Egyszerűen nem ment, nem estem teherbe, pedig az elején annyira bizakodtunk, viszont lassan kezdtem azt érezni, hogy már nem is szabadna bevállalnom a terhességet.

Ryley viszont imádta a gyerekeket, a fiaimat is, de amikor összejöttünk a családdal, Robert, a nővére, de még az unokatestvérei gyerekeit is naphosszat kényeztette. Csak én nem voltam képes megadni neki. Pedig erre vágyott. Nem levélben szándékoztam szakítani vele, de első lépésben ez tűnt a legkönnyebbnek. Elmegyünk a fiúkkal, a levél elég lesz, hogy ne aggódjon, és holnap felhívom, hogy átbeszéljünk mindent.

Már a kocsiban ültünk, és hazafelé hajtottam, haza Kaliforniába, amikor megszólalt a mobil a dokkolóban. Épp ki akartam nyomni, amikor Chris lecsapott a hívásfogadásra.

- Ryley, beszélj anyával, teljesen begőzölt!

- CHRIS! – kiabáltam rá hangosabban, mint akartam.

- Megint elfutsz, Lilmama! – dörögte a hangszóró. – Megtalállak, nem mehetsz sehova!

- Megtettem, Ryley. Holnap felhívlak, és átbeszéljük, rendben? Hidd el, így lesz a legjobb. Most próbálj lenyugodni, és is azon vagyok.

- De MIÉRT? Laney, ne tedd ezt velem az istenit! Nem dobhatsz el!

- Holnap megbeszéljük.

Kinyomtam a telefont, és ki is kapcsoltam.

- Anya? – Chris könnyes szemmel nézett rám.

Hátranéztem, Andy úgy aludt, mint akit fejbe vertek, ágyúval is lőhettem volna, arra se kel föl.

- Anya, bántott, vagy mi?

- Nem szívem – töröltem meg a szemem.

- Akkor? Már nem szereted?

- De szeretem.

- Anya, én ezt nem értem – csattant fel, sokkal okosabb volt, mint szerettem volna. Nem tarthattam sötétben.

- Ryley és én, az nem működik, Chris. Te is tudod, mennyit vitáztunk az utóbbi időben, szinte mindig.

- De kibékültetek, nem hagyhatod el!

- Belefáradtam, Chris. Ryley túl sok nekem, tudom, hogy te imádod, és villogsz vele a suliban, de ez nem minden.

- De olyan, minta a saját apám lenne.

- Tudom, és tényleg sajnálom, tudom, hogy szeretitek egymást, de néha úgy éreztem, én felesleges vagyok köztetek. Sokszor inkább egy anyapótlékot látott bennem.

- Szerintem ez nem igaz.

Lelassítottam, és megálltam a leállósávban.

- Láttam, hogy néz néha a fiatal, csinos lányokra, Chris, és ez a normális. Nem egy ilyen öreg nő mellett kellene lennie. Saját gyereket szeretne, de én már nem biztos, hogy képes vagyok ezt megadni neki, és egy idő után boldogtalan lenne, el kell engednem, az ő érdekében.

- Ne sírj anya! – ölelt át. – Ne sírj! Ryleynak nem számít a gyerek, hát nem érted? Téged akar.

- Önzőség lenne tőlem, ha elvenném tőle a lehetőséget. – zokogtam. – Nekem itt vagytok ti, de neki? Ismerjük a családját, te is tudod, hogy imádja a gyerekeket, nem foszthatom meg ettől.

Azt hiszem, megrémítettem a fiamat, de képtelen voltam gátat szabni a fájdalomnak. A szívem egy hatalmas darabját szakítottam ki magamból, és hagytam Green Bayben.

- Utánunk fog jönni, ugye tudod. Nagyiék nem fognak megvédeni, ők is imádják.

- Egy darabig nem jöhet, lekötik a reklámok, meg a szereplések, és csak addig megyünk haza, amíg a többi csomag is megérkezik. Utána költözünk.

- Hova megyünk? – kérdezte döbbenten.

- Egyelőre nem mondom meg.

- Azt hiszed…

- Tudom, hogy elmondanád neki.

Lehajtotta a fejét, és nem szólt hozzám. Csak pár perc múlva, de ezeket a szavakat sosem akartam hallani.

- Most majdnem gyűlöllek, anya.

Második vége

Újabb pillanatok, villanások… az élet… nélküle

A szülei nem mondtak semmit, a telefonját lecserélte, az egyetlen, amit nem tudott megtiltani, hogy Chris felhívjon néha, de valamivel sakkban tartotta a gyereket, mert nem mondta meg hova költöztek. Csak annyira jöttem rá, hogy valamelyik déli államba, amikor chateltünk, sose láttam, hogy havas lenne kint a táj. Ő sosem beszélt velem, teljesen elzárkózott. Akkor egyszer még felhívott, elmondta az érveit, amik meg kell hagyjam, totálisan megállták a helyüket… bizonyos szempontból. Tényleg akartam gyereket. De azt miért nem értette meg, hogy én vele akartam? És ha vele nem lehetett, akkor azt is elfogadtam volna. Ő helyettem is döntött az ügyben, az az érve pedig, hogy öreg, már az agyamra ment, de képtelen voltam változtatni rajta, ez is az egyik mondata volt sokszor: "Nem tudod eltörölni a tizenöt évet, és jön majd egy hozzád illő." Miért kellett nekem a leglelkisebb nőbe beleszeretnem? Tudom, hogy irracionális – beteges – érzés volt, de nem tudtam, és főleg nem akartam elfelejteni, az én drága paranoid, néha eszelős Laneymet. Fél év is eltelt, mire randizni kezdtem, addig még reménykedtem, aztán végül belenyugodtam. A csajok jöttek, mentek, de egy sem talált igazán utat hozzám.

Akkor jött Robin Chrisp (Igen, pont úgy hívják, mint az öcsémet) helyes, kedves, riporter, és persze férjezett. Eleinte nem akartam tőle semmit, de nyomult a maga finoman ellenállhatatlan módján. Mire észbe kaptam, már viszonyunk volt. Nem izgatott, hogy a férj lelkébe gázolok, mivel nem tettem. Már válófélben voltak.

A következő pillanat, amit igazán felfogtam, hogy Robin a házam nappalijában áll, és a földre dobja a csomagjait. Mikor döntöttük el, hogy hozzám költözik?

A fociszezon alatt általában ritkán jutottam haza, Kaliforniába, de az idei kivétel volt. Az ötödik játékhéten sikerült eltörnöm a hüvelykujjamat. Mennyire szánalmas már? Egy nyavalyás hüvelykujj miatt kell kihagynom a játékokat. De persze nem hagytam, hogy az orvosok mondják meg, mikor térhetek vissza. Közöltem velük, hogy amint javul, azonnal játszani FOGOK, nem szeretnék, én fogok, ha kell, szétszedem a stadion kerítését, és abból húzok rá védősínt.

Így történt, hogy hazalátogattunk, többes számban, igen. Eldöntöttem, hogy hivatalosan is bemutatom Robint a családnak. Napokig azon ment a tréfálkozás, hogy nem lesz nehéz megjegyeznem a nevét, csak ne csapjam le, mint néha az öcsémet.

Egy reggel történt, épp kimentem a ház elé az újságért, amikor megláttam a kocsiját a garázsukban. Általában csukva volt az ajtó, így jó szomszédként azonnal feltűnt a mozgás. Laney apja egy csomagot cipelt befelé.

- Jó reggelt, Mr. Anderson!

- Ryley, édes fiam, jó reggelt!

- Csak nem Laney látogatott haza?

- Nem, csak a fiúk jöttek.

Összevontam a szemöldököm, akkor ki vezeti a kocsit?

Hamar választ kaptam, amikor Jordan lépett ki a garázsból, és becsukta az ajtót.

- Hé, szia Ryley!

- Hello!

Odalépett a sövényhez, és kezet nyújtott, a következő pillanatban kivágódott a ház ajtaja, és Chris robbant ki rajta, úgy ölelt át, mintha az én fiam lenne. Nyelnem kellett, hogy a gombóc eltűnjön a torkomból.

- Hé, kölyök! – akartam a hajába túrni, de elhúzta a fejét.

- Hé, a hajam!

- Vigyázz! – nevetett Jordan. – Két órába tel, mire belőtte.

- Laneyvel minden rendben? Ő nincs itt?

- Anya valami továbbképzésre ment, most itt leszünk két hétig – vigyorgott rám Chris. – Te is itt vagy? Láttam a kéztörésedet, hogy van? Mikor fogsz újra játszani?

- Nyugi, már gyógyul. Robinék ellen (Philadelphia Eagles) már pályán leszek, kapok valami spéci gipszet.

- Ryleybébi? Visszajössz, fázom, hideg nélküled az ágy.

- Máris, drága – felnéztem az ablakba, aztán vissza Chrisre, és ledöbbentem. Úgy éreztem, tükörbe bámulok, egy olyanba, ami a múltamat mutatja vissza. Ez a tizenhárom éves srác én voltam.

Már azt hittem, sikerült túljutnom Laneyn, és talán boldog lehetek. Aztán elég egy reggeli találkozás, néhány ártatlan szó, egy pillantás az ablakomra, és a mozzanat, ami az elmémbe égett, most lávaként tódult előre:

"- Ryley – felsóhajtott, és leült a földre. – Ne csináld ezt! Tudod, hogy te meg én olyanok vagyunk, mint a testvérek.

- Nem! – nyögtem fel, és megemeltem a fejem, de a vállamra tette a kezét.

- Ryley, te még kisfiú vagy…

- NEM!

- Az vagy, Ryley. Egy nagyon kedves, már majdnem férfi, de hozzám képest még kisfiú.

- Egyszer azt mondtad, hogy lennél a feleségem – duzzogtam, ő pedig mosolyogni kezdett.

- Akkor játszottunk, Ryley. Játékból nagyon szívesen lettem a feleséged. De igaziból ezt nem lehet."

Az egészséges kezemmel a hajamba túrtam, és lenéztem Chrisre, akinek már könnyek marták a szemét.

- Kölyök…

- Fogd be! – sziszegte. – Gyűlöllek!

Megfordult, és berohant a házba.

- Chris…

- Hagyd csak – fogta meg a karom Jordan. – Majd belenyugszik.

- Biztos? – néztem rá. – Laney is továbbl… úgy értem van valaki… – képtelen voltam kinyögni összefüggően, annyira rettegtem a választól, pedig semmi jogom nem volt hozzá.

Jordan megrázta a fejét, de amikor látta, hogy megvillan a szemem, hozzátette.

- Nem fogja újrakezdeni veled. Azt mondta, hogy épp eleget kínzott már téged, örül, hogy Robin mellett talán boldog leszel.

Lehajtottam a fejem.

- Azért elmondanád neki, hogy…

- Nem mondok neki semmit Ryley. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha továbbra is kerülitek egymást.

- Ja, lehet – sóhajtottam. – Viszlát, Jordan!

Elcsesztük a szezont, ilyen távol még sosem voltunk a bajnoki címtől, amióta a csapatban vagyok, és úgy érzem, ez az én hibám is, bár senki nem hibáztat, de mégis…

A nappaliban ültem, kibontottam egy üveg sört, és csak hallgattam a híreket, ma végre azon ritka pillanatokban volt részem, hogy sehova nem hívtak interjúra, reprezentálni, fotózni, az edzésen túl voltam, és most pihenhetek.

- Ryley, elmegyünk anyámékhoz?

- Robin, kérlek! – nyögtem fel. – Muszáj?

- Ne csináld, olyan rég voltunk már.

- Három hete, a saját anyámat azóta nem láttam, hogy kijöttem a kórházból.

- Jövő héten elmegyünk hozzájuk.

- Nem lehetne, hogy én most kihagyjam? – néztem fel rá.

Dühös volt, de nem érdekelt. Szó nélkül megfordult és csak az ajtóból kiabált vissza:

- Lehet, hogy egész hétvégére maradok – és már csapódott is az ajtó.

- Érezd jól magad, ne siess vissza! – sóhajtottam.

Miért van az, hogy amikor már azt hiszem, minden rendben, akkor valami mindig jön, és emlékeztet arra, hogy ki is az, aki elragadta a szívem, aki nélkül még mindig képtelen vagyok normálisan levegőt venni. El kellene engednem, de képtelen vagyok rá. Azóta, hogy otthon találkoztam Chrissel, nem nyugszom. Újra látni akarom, főleg, hogy Jordan elmondása szerint nincs senkije. Évek óta nem gondoltam rá, próbáltam normális életet élni, és csak a jelennel foglalkozni, de elég volt egy találkozás, és rinyáló ribanc lett belőlem. Még jó, hogy ezt kívülről nem látta rajtam senki, más se hiányzott, minthogy ezzel húzzanak a srácok. Így is kaptam eleget Robin miatt, amiért hagytam, hogy ennyire a nyakamra másszon.

A homlokomhoz nyomtam az üveget, amikor megszólalt a telefonom. A klasszikus Packers-csengőhangom, így tudtam, hogy valamelyik srác a csapatból – Igen?

- Üdv, Játékmester! Láttuk, lelépett a börtönőr, mit szólnál egy kis lógáshoz?

Az irányítónk hangja felvidított, azonnal igent mondtam.

Az este végére tudtam, hogy a kapcsolatom Robinnal halálra van ítélve. Még adok neki egy kis kifutási időt, hogy ne sokkoljam a nőt, de legkésőbb május végén véget vetek neki, úgyis akkor megy a szokásos éves banzájra a kollégáival. Lesz min témázni, talán meg is vigasztalódik valakivel.

Nem hittem, hogy a május ilyen gyorsan megérkezik. Robin jobban fogadta a dolgot, mint vártam, szó nélkül csomagolt össze, nem csinált műsort, kaptam egy csókot, aztán már csak a kocsija féklámpáit figyeltem, ahogy a kocsifelhajtón egy pár pillanatra megállt, mielőtt besorolt a gyér forgalomba.

Felsóhajtottam, felkaptam a hátizsákomat, a többi cucc már az új Range Rover csomagtartójában pihent. Áramtalanítottam, bezártam mindent, bekapcsoltam a riasztórendszert, és elindultam haza. Valami azt súgta, ez a nyár végre úgy alakítja az életemet, ahogy azt szeretném.

Kényes helyzetek

Anyáék nagyon örültek, amikor mondtam nekik, hogy pár hetet itthon töltök a srácokkal. Amióta három évvel ezelőtt visszaköltöztünk – igaz a város másik végébe – madarat lehetett fogatni velük. Most meg már ez is kevés nekik, a szomszédoktól érdeklődnek, hogy van-e eladó ház a környéken, hiába mondtam nekik, hogy annál közelebb, mint most vagyok, nem költözöm. Így is nehéz a tudat, hogy a szomszéd házban bármikor felbukkanhat. Már régen el kellett volna felejtenem, elengednem, de lehet egy ilyen köteléket elszakítani, elfelejteni? Amikor ráadásul bárhová nézek, ő köszön vissza. A város büszke rá, ahogy az öccsére is, de Ryley a favorit. Mindig csodáltam, hogy ez mégsem ment a testvéri szeretet rovására, bár a szüleiket ismerve, rájöttem, hogy náluk ez természetes, nem ismerték az irigységet, minden családtagot egyformán támogattak.

Ahogy kipakoltam a csomagomat, átnéztem a sövény fölött. Úgy tűnik, megint családi banzáj lesz Jenningséknél, már minden "gyerek" itthon volt, kivéve Ryleyt. Mély levegőt vettem, tudtam, hogy erősnek kell maradnom, és nem összeroppanni, ha meglátom őket. Jó lett volna, ha én is bemutathatnék valakit, aki betölti az űrt, amit Ryley hiánya hagyott, de nekem nem ment olyan könnyen a kapcsolatteremtés.

Anya odalépett mellém, és átölelte a vállam.

- Ne emészd magad, szívem!

- Tudom. Jobb így mindenkinek. Csak tudod, az a legrosszabb, amikor eszembe jut, hogy én voltam, aki folyton elmenekült tőle, én nem akartam, hogy bármi is legyen, és amikor mégis megkaptam…

- Ne felejtsd el, hogy te vetettél véget neki.

Bólintottam, és pislogva próbáltam nem sírni.

- A szerelem tényleg ennyire fáj, anya?

- Jaj, kicsim, gyere be!

Behúzott a házba.

- Ez annyira beteg – fakadtam ki – hogy szerethetek egy ilyen kölyköt?

- A szív nem kérdez, csak rátalál a párjára.

- Kösz, ez jó vigasz – morogtam. Ledobtam a táskát, pont, mint régen, kiérdemelve anya rosszalló pillantását. – Behozom a többit, aztán felviszem – adtam választ, és kifordultam.

Épp akkor értem a csomagtartóhoz, amikor egy vadi új sötétített ablakú Range Rover kanyarodott Jenningsék feljárójára. A sofőrülés ablaka le volt engedve, és megláttam. Ahogy megállt, azonnal felém nézett, és mosolyogni kezdett.

- Szíjja, Laney!

- Szia! – válaszoltam, a vállamra dobtam a sporttáskát, a másikat pedig Chris kezébe adtam, aki pár pillanattal előbb csatlakozott hozzám. Elnézett a szomszédba, majd elhúzta a száját, mielőtt öles léptekkel visszarobogott a házba. Nekem is így kéne tennem, miért olyan nehéz? Hisz látni sem akarom Robint, ahogy boldog mosollyal bevonul Ryley mellett.

- Laney, várj! – szólt utánam, de nem fordultam meg.

- Nehéz a csomagom, Ryley, felviszem. Majd összefutunk.

Még hallottam, hogy a Rover ajtaja túl hangosan csapódik be, de aztán már csak az örömteli üdvözléseket. Remegő kézzel dörzsöltem a halántékomat, nem lesz könnyű a pihenés.

- Te anya? – kiabált az étkező felől Andy. – Láttad, hogy egyedül van?

- Kicsoda?

- Ryley. Nincs vele az a nő.

- Biztos dolga van, és majd jön utána – sóhajtottam, de a gyomrom megremegett.

Benéztem, és láttam, hogy a fiam vigyorogva integet.

- Mit csinálsz? – kérdeztem.

- Visszaintegettem neki.

- Gyere onnan!

- Anyaaaa!

- Csak gyere! Nem kell, hogy idecsald.

Duzzogva felállt a párkányról, és felszegett állal elcsattogott mellettem, csupasz talpa olyan hangot adott a járólapon, hogy nevetnem kellett.

- Flop-flop, Kacsatádé, vegyél valamit a lábadra!

Visszanézett, és kacagva nyelvet öltött rám. Futni kezdtem utána, úgyhogy pillanatok alatt körbekergetőztünk a lakásban, anya háborogva igyekezett megmenteni a porcelánt, amivel épp teríteni készült.

- Hé, kint fogócskázzatok! – ránevettem. – Még jó, hogy ilyen érett felnőtt lányom van.

Andy kivágódott a hátsó ajtón, én meg ész nélkül rohantam utána, így nem volt időm, hogy reagáljak a fiam kiáltására:

- Szia, Margaret néni! – és már a medence másik oldalán volt.

Épphogy meg tudtam állni, mielőtt nekiütköztem volna Margaret-nek, aki készült bekopogni.

- Hú, látom, itt is remek a hangulat.

- Jaj, istenem! – lihegtem. – Szia, Margaret! Bocs, nem akartalak fellökni, csak…

A fiam felé mutattam, aki most fintorogva incselkedett a kert végéből.

-  Szia! Nem történt semmi – nevetett.

- Miben segíthetek? – kérdeztem, sikerült kellően elengednem magam, és ezt Andynek köszönhettem, de nem tartott sokáig.

- Nem segítségért jöttem, hanem hogy áthívjunk titeket délutánra. Most, hogy itt az egész család, tartunk egy grillpartit, és szívesen látunk benneteket is.

- Jó, szólok a többieknek, majd átmennek.

- Te is gyere!

- Margaret, fáradt vagyok, és feszült, nem lennék jó társaság. És Robint se szeretném megismerni.

Tudom, hogy ezzel elárultam magam, de nem érdekelt. Ha valaki előtt, akkor Margaret előtt sosem viseltem álarcot, főleg ha Ryleyról volt szó.

- Miért hagytad el, ha még mindig szereted?

- Képtelen voltam tartani vele a tempót, Margaret. Ha több erőm lett volna… de nem volt, és nem akartam visszahúzni.

- Értem – bólintott. – Azért én mégis arra kérlek, hogy gyere át te is. Különben ő fog átjönni érted, mondta.

- Szép lesz! – horkantam föl. – elképzelem, milyen szemeket mereszt majd Robin, ha meglátja.

- Jót röhög azon, hogy a bátyjából kibújt az ősember.

- Tudod, hogy én nem rá…

- Ja, arra a Robinra gondolsz? – játszotta az ártatlant – Ő nem lesz itt, nem láttad, hogy Ryley egyedül jött?

- De, csak azt hittem, később…

- Ryley szakított vele.

Kapkodni kezdtem a levegőt, meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, csak akkor fogtam fel, mit csinálok, amikor erős kéz szorította meg a karomat, felnéztem, Margaret bátorítóan mosolygott rám.

- Gyere át, beszéljetek! Úgy látom, van miről, ha még ennyi idő után is így reagálsz egy ilyen hírre.

- Át-átmegyek – suttogtam.

Akarlak

Az ebéd jó hangulatban telt, bár amikor Laney megjelent, belém szorult a levegő egy pillanatra. Semmit sem változott, ugyanolyan gyönyörű volt, csak sokkal megtörtebb. Percekig került, rám se nézett. Hagytam neki némi időt, de tudtam, hogy csak addig, amíg túl nem leszünk az evésen, utána támadok.

Chris már nehezebb falatnak tűnt, tüntetően átnézett rajtam, és amikor odaléptem, hogy köszönjek neki, elfordult, és az öcsémhez szaladt.

- Kaja után dobálunk párat? – kérdezte tőle, ő pedig vigyorogva bólintott, majd rám nézett, és bátorítón kacsintott.

- Megbékél, nyugi! – tátogta felém.

Miután anyáék megterítettek, mindenki leült, úgy festettünk, mint egy lakodalmi sokadalom, annyian jöttünk össze, pedig az unkatesóim közül, csak Kevin volt ott a családjával. Az egész hátsó teraszt elfoglalták az összetolt asztalok, meg a köréjük hordott székek.

Hálásan figyeltem, ahogy a családom előkészíti nekem a terepet, mintha arra készültek volna, hogy újra összehoznak minket. Mire észbe kaptunk, és az asztalhoz jutottunk, már csak négy, egymás melletti szék maradt üresen. Laney már készült leülni az anyja mellé, de Andy nyafogni kezdett.

- Anya, hadd üljek a nagyi mellé, olyan keveset vagyunk együtt.

Laney zavart mosollyal arrébb húzódott, amikor Chris is odacsapott. Halkan, hogy ne hallja a családom, morogni kezdett.

- Én nem ülök a kretén mellé – és levágódott az anyja kiszemelt helyére.

Laney nagyot sóhajtott, és rám nézett, én pedig mosolyogva kihúztam neki a széket. Miután elhelyezkedtünk, odahajoltam a füléhez:

- Segíts, kérlek, szeretném megbékíteni Christ.

- Nem lesz könnyű dolgod. Ha valakit kreténnek minősít, onnan ritkán van visszaút.

- Jó kilátások – belenéztem Laney szemébe, nem mondtam, de valahol őt okoltam ezért.

- Ne haragudj! – mondta halkan. – Érzelem kivetítés, gondolom. Először engem utált, de azt mégse tehette. Jó ürügy volt, hogy látott Robinnal.

Az asztal körül mindenki elcsendesedett, és apám elmondta az asztali áldást. Miután végzett a család hím tagjai lecsaptak az ételre. Mosolyogva figyeltem, ahogy Laney várakozva kutat valami finom falat után.

- Mit mentsek meg neked? – hajoltam oda hozzá.

Felém fordult, és zavartan mosolyogni kezdett.

- Jaj, srácok – szólalt meg Robert. – Kibírjátok ebéd utánig? Utána szobára mehettek.

- Robert! – dörrent fel apa. – Ne legyél közönséges, főleg ne a gyerekek előtt.

- Bocs, apa! Csak annyira jó látni, hogy megint egymásra hangolódtak.

- Én… mi nem…! – hebegett Laney, de én nevetni kezdtem.

- Robert, foglalkozz a magad dolgával, és gyűjtsd az erőt, ebéd után a földbe döngölünk Robinnal, igaz öcskös? – segítettem ki.

- Csak ahogy mindig – emelte fel a kezét, és úgy tettünk, mintha az asztal fölött pacsiznánk.

Végre megláttam egy felszabadult mosolyt Laney arcán, rögtön lecsaptam.

- Steaket, vagy hot dogot kérsz?

- Ami azt illeti, kinéztem azt a szelet húst – mutatott egy szelet szaftos darabra, amit már én is kiszúrtam magamnak, de ezen nem fogok összeveszni vele.

Elvettem a tányérját, és a húsért nyúltam, egyszerre Roberttel, de amikor ránéztem, tudta, hogy ezért most ölnék. Felemelt kézzel visszakozott, és mindentudón vigyorgott rám. Biccentettem, és feltálaltam Laneynek a húst. Közben nevetni kezdtem.

- Min nevetsz? – kérdezte.

- Az életben nem tudtál legyűrni ekkora steaket, Lilmama. Nem félsz, hogy megüli a gyomrod?

- Te csak ne aggódj az én gyomromért, van segítségem. – oldalba bökte Christ, aki csorgó nyállal leste a húst – ketten megbirkózunk vele, igaz?

- Az biztos – nyelt egy hatalmasat a srác, mire felkacagtam.

Felnézett rám, és a jókedve eltűnt, de áthatóan nézni kezdtem, és azt hiszem megértett valamit, mert megszólalt.

- Azt hiszem, nekem jó lesz hot dog is, ezen osztozzatok csak ti. – mielőtt elfordult, úgy láttam, halvány mosoly suhan át az arcán.

Körülnéztem, és találtam egy kisebb szeletet, ami még a tálon árválkodott, gyorsan megkaparintottam, és már épp jóízűen nekikezdtem volna, amikor megláttam az apró kezet. Laney megfogta a tányéromat, és kicserélte a sajátjával.

- Igazad van, Vasgyúró – mondta halkan. –, nekem elég lesz ez is.

- Mi a baj?

- Semmi, csak benéztem, túl nagy falat lenne. – szomorúan rám emelte a tekintetét. – Belefutottam már ebbe a hibába.

- Nem volt nagy falat, csak alábecsülted magad – suttogtam, és az asztal alatt megfogtam a kezét.

Megszűnt minden, csak egymást láttuk. Mosolyogni kezdtem, de ő hirtelen elfordult, és hatalmas falatot hasított le a húsból. Egy darabig nézte, aztán leejtette a villát.

- Elnézést – nyögte, felállt, és elszaladt a házuk felé.

Dermedt csendben figyelte mindenki, ahogy távolodott, de Chris volt, aki végül megszólalt:

- Mit mondtál neki? Miért kell még most is kínoznod?

- Én nem…

- Menj utána! – szólalt meg komolyan Robert.

- NE MENJEN utána! - kiáltott fel Chris, aztán felém fordult. – Hagyd békén, menj a nődhöz!

Felálltam, és közben lenéztem rá.

- Oda megyek, kölyök.

A vállára tettem a kezem, hogy a következő pillanatban már rohanjak a szomszéd kertbe.

A kerti hintában ült, a lábát felhúzta, és átölelte a térdét. Csendben ültem le mellé, de rám se nézett.

- Laney – suttogtam.

Megrázta a fejét, és a térdébe temette az arcát.

- Laney, kérlek, beszélj velem!

Végre rám nézett, a szemei könnyben úsztak.

- Miről?

- Hiányzol, hiányoztok! Istenem, ha tudnád mennyire.

- Ne, Ryley, ezt ne csináld megint!

- Vissza akarlak kapni. Téged és a fiúkat.

- Minek? Kell a kirakat?

- Mi? Ez hogy jön ide? Sosem használtalak kirakatnak, Laney.

- Robint annak használtad.

- Dehogy, miért mondod ezt?

- Oké, akkor ezek szerint szeretted.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Ha nem kirakat volt, és azok az ölelések, és mosolyok őszinték voltak, akkor szeretted. Miért szakítottál vele?

Letámasztottam a lábam, hogy ne lengjünk, összefogtam a kezeimet, és térdemen támaszkodva, ráhajtottam a fejem. Néztem a kacsaúsztatójukat, az anyjáék már kitelepítették a koi pontyokat, amik színesen, vidáman csillogtak a napfényben, ellensúlyozva ezt a nyomorúságos hangulatot.

- Szerettem, de nem eléggé. – mormoltam.

Megsimogatta a karomat.

- Sajnálom.

- Ne! Pont TE ne sajnáld! – nyögtem fel. – Miattad nem tudok mást szeretni.

- Szuper, az én hibám! – sziszegte, és fel akart állni, de meglöktem magunkat, így majdnem leesett.

Utána kaptam, és ahogy elvesztettük az egyensúlyunkat, hanyatt a földre zuhantam, Laney pedig a mellkasomon kötött ki, pont úgy, ahogy szerettem volna.

- Igen, minden a te hibád – suttogtam érzékien. – Miért voltál már kiskoromban olyan kedves velem, olyan, aki mindenre képes volt értem?

A haja az arcomba hullott, de heves mozdulatokkal próbáltam a füle mögé tuszkolni.

- Mert te voltál a világ legkedvesebb kisfiúja, és én imádtalak születésedtől fogva – válaszolta elcsukló hangon.

Egy könnycsepp az arcomra hullott, vártam, mit tesz. Figyelte, ahogy legördül a fülemhez, és amikor odaért, lehajolt. A karjával átölelte a fejem, és belecsókolt a fülembe.

- Mert képtelen voltam rá, hogy ne szeresselek, Vasgyúró. – suttogta. – Miért kínozzuk egymást?

- Nem kell, hogy így legyen, Laney. Próbáljuk meg újra, felnőttebb vagyok, érettebb, majd jobban kezelem a vitáinkat. Meg fogjuk oldani. Szeretlek, mondtam már, hiába próbálkozom, mindenkit elsöpörsz az útból. Nekem te kellesz.

Felemelte a fejét, és a szemembe nézett.

- Melletted mindig olyan kislánynak érzem magam – mondta mosolyogva. – Hogy éred el? Hogy tudsz ilyen hatással lenni rám?

Vigyorogni kezdtem.

- Emlékszel, amikor kiskoromban annyit meséltél az aranyhalról, meg a három kívánságról? – bólintott. – Akkor azt hittem az a tó ugyanaz, mint ez itt. Mutattam a kacsaúsztatóra. Volt benne egy nagyon szép aranyhal, és én azt hittem, róla mesélsz. Egyszer egy éjjel átszöktem, olyan hat éves lehettem, te már az egyetemre jártál, leültem a parton, és elmondtam a három kívánságomat.

- És valóra váltak?

- Igen.

- Elmondod, miket kívántál?

- Szeress úgy, ahogy én téged. Legyünk egy pár. És az utolsó, hogy senki se szakíthasson el minket.

- Ez az utolsó elég képlékeny, nem vennék rá mérget a helyedben – pöccintett az orromra, de közben boldogan csillogott a szeme. – Szeretlek.

- Egy pár vagyunk, ugye? – néztem rá. Bólintott, és válaszul megcsókolt.

Rálátás egy 14 éves szemével

- Anya, hol vagytok már? – fordultam a hátsó kertbe, és azt hittem, elhányom magam.

Anya a földön fetrengett Ryleyval, és csókolóztak, fújmár.

- A francba! – nyögtek fel egyszerre, és elhúzódtak egymástól, de ez már nem változtatott semmin, láttam anyámat smárolni egy pasival. Jó, Ryleyval, akivel sokáig együtt voltak, és akkor is láttam őket csókolózni, de az más volt. Most nincsenek együtt, hogy csinálhatnak ilyet? És egyáltalán, milyen szemét dolog már, hogy Ryley anyát csókolja, mikor az a másik nő…

Meg akartam fordulni, hogy visszafussak, de anya megfogta a karomat, és nem engedett.

- Chris, szívem!

- Mi van? – morogtam.

- Ne érts félre minket – kezdte, de leállítottam.

- Vágom, akkor most kibékültetek.

- Így van, kölyök. – tette a vállamra a kezét Ryley de lelöktem.

Felszisszent, mire odakaptam a pillantásomat, a hüvelykujját dörzsölte, de nem szólt semmit.

- Az volt eltörve? – kérdeztem közömbösen.

- Igen, műteni kellett.

- Ja, kérem – nevetett anya. – Aki törött kézzel mindenáron játszani akar, az viseljen el egy kis fájdalmat.

Összenéztek, és Ryley felvonta a szemöldökét.

- Minden meccsedet végigszurkolta – sóhajtottam fel. – Ne hidd, hogy egy percre is megfeledkezett rólad.

- Laney…! – közelebb lépett anyámhoz.

- Megvárnátok, míg elhúzok, mielőtt egymásnak estek? Kiskorú vagyok, az ég áldjon meg benneteket! – már futottam vissza, amikor eszembe jutott, miért kerestem őket. – Robert és Robin mondták, hogy megeszik a részeteket, mert hidegen nem lesz jó.

Majdnem fellöktek, amikor kézen fogva elrohantak mellettem a terasz felé, de én csak vigyorogva néztem utánuk. Oké, anya megint boldog, remélem, az is marad.

MIÉRT???

Már megtanultam, hogy az élet kegyetlen, de ma úgy éreztem, velem különösen szemét tréfákat űz. Azt hittem, most már minden rendben lesz, Ryleyval délelőtt Seattle-ben sétáltunk, bár nem lett volna szabad, de kilógott a szállodából.

Útközben, bár ügyesen titkolta, észrevettem, hogy ahány ékszerbolt előtt elhaladtunk, mindenhol elidőzik a pillantása, és igen a jegygyűrűket nézegette. Nem tettem szóvá, nem akartam tönkretenni a meglepetést.

A meccset az egyik páholyból néztük végig a családdal, amit a Seahawks csapata biztosított a játékosok hozzátartozóinak. Sajnos elvesztettük a szezonnyitó meccset, de ez a pillanatnyi rosszkedven kívül nem okozott csalódást senkinek, hisz csak most kezdünk bele az évadba.

A sokk akkor ért minket, mindnyájunkat, beleértve a teljes Jennings családot, amikor hazatérve Green Baybe, a ház előtt egy vendég várakozott.

Nevetve szálltunk ki a kocsiból, és összeölelkezve figyeltük, ahogy srácok előreszaladnak, de amikor dermedten megtorpantak. Mindenki odanézett, amerre ők is.

Azonnal felismertem a nőt, nem kellett bemutatás. Végignézett rajtam, majd lenézően felhorkant.

- Ryley drágám, beszélhetnénk? – semmi köszönés, még a családnak sem, Robin Chrisp egyenesen odalépett a páromhoz, és határozott mozdulattal szétválasztott minket - Négyszemközt… egyelőre.

Letaglózva álltam, és hallgattam, ahogy a többiek sugdolóznak. Margaret odajött mellém, és megfogta a kezem.

- Van ötleted, mit akar tőle?

Megráztam a fejem, de amikor a nő elővett egy kis borítékot, és Ryley kezébe nyomta, szörnyű gyanú ébredt bennem. Ránéztem Margaretre, és azt hiszem, egyszerre jöttünk rá a szörnyű tényre.

Átölelt, és a vállára húzta a fejem, hogy a feltörő kiáltásomat más ne hallhassa meg.

- Nem lehet – motyogtam tompán. – Mondd, hogy nem az, amire gondolok. Nem veszíthetem el megint.

- Nem fogod elveszíteni. – suttogta.

Margaret válla fölött a nőre néztem, aki most engem figyelt, és végigsimított a hasán. Lehunytam a szemem, de a könnyeket nem tudtam visszafogni.

Green Bay kis város ahhoz, hogy az ember ne ütközzön úton útfélen az ismerősébe, főleg, ha az olyan ismert, mint a Packers játékosa. Nekem mégis sikerült, hogy ezt vajon Robin közreműködésének köszönhettem-e, nem tudom, de a csapatból többekkel is összefutottam az utóbbi pár hétben, Ryleyval viszont soha.

Fájt, sokkal jobban, mint eddig bármikor, de erős maradtam. Nem jártam ki a meccsekre, pedig kaptunk külön bérletet. Inkább mindig odaadtam egy barátnak, kollégának, vagy a fiam ment ki a barátaival. Viszont, amikor hazaért, mindig csak a meccsről beszélt, és a játékosokról, általánosságban. Sosem tért ki arra az egyre. Pedig bármennyire fájt, szívesen hallottam volna róla. A médiát szinte teljesen kizárták az életükből, persze ez nem volt új, rólam se sokat tudott a média, amíg együtt voltunk. Jó párszor megkérdőjelezték a létezésemet.

Csak néhány kép szivárgott ki, az is nagyrészt a bulvársajtón keresztül, de ezek a lelkembe martak, így hamar felhagytam azzal, hogy a játékán kívül mást is figyelemmel kísérjek.

Nagyon vártam már, hogy hazamenjek kicsit, és elszabaduljak innen. Úgy időzítettünk, hogy azon a héten megyünk, amikor a csapatnak pihenőhete lesz, ami ráadásul egybeesik Halloweennel, amikor a fiúk imádtak a nagyszülőknél lenni, mert hajnalig bulizhattak. Hogy miért nem féltem, hogy akkor összefuthatok velük? Egyszerű, beszéltem Margarettel, ő mondta, hogy a nő családját látogatják meg. Így jó messze lesznek tőlem, és nyugodtan dagonyázhatok kicsit a fájdalmamban.

Szív, vagy kötelesség?

Ezt a szeptembert senkinek nem kívántam volna. Robin berobbant az életembe a "bombahírrel", és minden tervem romba döntötte. Amikor Laney eltűnt Robin megjelenésének másnapján, azt hittem, összetörök mindent. Megszokhattam volna, hogy mindig menekül, de most egy szó nélkül tette. Semmi üzenet, hogy gondoljuk át, és beszéljünk, vagy higgadjunk le, és minden rendben lesz. Pedig én nem akartam, elhagyni.

Megint ő volt, aki kihátrált.

Részegen feküdtem az ágyban, amikor anya rám nyitott.

- Kelj fel, Ryley, ezzel semmit sem oldasz meg! És az isten szerelmére legalább egy alsót vegyél fel! Jó, hogy az anyád vagyok, de huszonnyolc évesen már nem vagyok kíváncsi a pucér seggedre.

- Jól van már – morogtam a párnába.

- Menj, zuhanyozz le, addig készítek reggelit, aztán beszélünk, és kitalálunk valamit.

- Nem vagyok éhes – emeltem fel a fejem, de nem láttam semmit a hajamtól, szétesett mozdulattal kikotortam az arcomból, hogy a pillantásom az éjjeliszekrényen lévő képre essen. Szerettem ezt a képet, és minden reggel úgy ébredni, hogy Laneyt látom, akkor is, ha ő már a konyhában serénykedett a reggeli készítéssel, számomra ez volt a boldogság. Most viszont nem volt lent, és csak ez a kép jutott belőle, amitől csak jobban fájt.

Egy hét telt el, és minden reggel így keltem. Minden reggel lefordítottam a képet, hogy aztán zuhanyozás után újra visszategyem a helyére. Nem tudom, mi lesz, ha Robin beköltözik, rohadt szemét húzás lenne itt tartani, de el sem tudtam képzelni, hogy elpakoljam.

Úgy ahogy felfrissülve ültem le az asztalhoz, és már felvettem a pléhpofát. Anya volt az egyetlen, aki tudta, mi játszódik le bennem. Letette elém a kedvencemet, de most csak turkáltam benne.

- Ryley, enned kell.

- Tudom – sóhajtottam, és nekiláttam.

- Mikor jön?

- Azt mondta, holnap, ha túl vagyunk a meccsen. – nem mondta ki a nevét, ezen mosolyognom kellett.

- Jó ötlet hagyni, hogy ideköltözzön? Laney alig egy hete…

Gyilkos szemmel meredtem rá, mire elhallgatott.

- A gyerekemet várja, nem fogom az utcára tenni.

- Van hol laknia.

- Anya!

- Jó, nem szólok bele.

- Kösz.

- De talán jó lenne, ha Laney itt maradt holmijait összeszednéd, hogy elvigyem. Nem hiányzik, hogy ő találja meg, és esetleg kidobálja.

Némán bólintottam, és továbblapátoltam magamba az ételt.

Elkísértem a vizsgálatokra, és hallgattam, amiket az orvosa mondott, nem sokat értettem belőle, csak annyit, hogy a baba egészséges, a korának megfelelően fejődik, és fiú. Az egyik ultrahang vizsgálaton meg is mutatta magát, amin elnevettem magam. Ez volt az első pillanat, amikor éreztem a kötődést iránta, az én fiam, én alkottam, és hamarosan világra jön.

Robin megszorította a kezem, mire ránéztem.

Kedvesen mosolygott, bár szomorú volt a szeme, ő is tudta, hogy hiába mutatjuk kifelé, kettőnk közt ez nem egy boldog kapcsolat.

Most elcsukló hangon megszólalt:

- Rendben lesz minden Ryleybébi. Nézd a fiad! Boldogok leszünk! Dolgozni fogok rajta.

Csak bólintani tudtam, és újra a monitorra függesztettem a szemem. Amikor megcsókolta a heget a kezemen, megborzongtam, és elhúztam. Laney csókolta mindig. Most is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ő feküdne mellettem. Akkor boldogan nevetve ölelném, és együtt gyönyörködnénk az alkotásunkban. Most csak némán figyeltem, ahogy a kicsi a karjával csap egyet.

- Focistának készül, mint az apja – jegyezte meg az orvos.

- Ja, igazi kis irányító – suttogtam.

Robin úgy tervezte, hogy a pihenőhetünk néhány napját a szüleinél töltjük, de ők bejelentették, hogy elutaznak. Így beszéltem anyával, és hazautaztunk. Tényleg csak egy-két napra, mert a mester kitalálta, hogy újítanunk kell, a megfelelő helyeken már jelezte, hogy posztot váltok. Amolyan hibrid csapatkapitányi helyem lesz. Túlságosan rám szálltak az ellenfelek támadói, sokszor csak azt vettük észre, hogy két-három ember a támadófalból arra utazik, hogy feltartson, (egy ember nem bírt el velem) ki kellett védenünk ezt a dolgot, így ezentúl oda kell beállnom, ahol szükség lesz rám, persze idővel ezt is kitapasztalják, de egyelőre még nálunk lesz az előny. Az új stratégiát majd a Chicago ellen teszteljük, remélem, sikerrel.

De most még van pár napom, hogy pihenjek kicsit.

A régi szobámban aludtunk. Robin próbálkozott, de képtelen voltam szexelni vele. Jó ürügy volt, hogy anyámék a házban vannak, de igazából Laney jutott az eszembe, mint oly sokszor.

Hatalmasat nyújtóztam, ahogy felkeltem, és megropogtattam a nyakam. A szóváltás, csak ezután jutott el az agyamig. Kinyitottam az ablakot, és kinéztem, hogy mi lehet, és ledermedtem. Robin, és Laney az előkertünkben álltak, és szinte megölték egymást a pillantásukkal. Chris az anyja mögött állt, és próbálta elhúzni, de képtelen volt, végül lemondóan legyintett, és elfordult, akkor vett észre:

- Gyere már le! – sziszegte felém. – Mindjárt egymásnak esnek.

"Ne merj közénk állni, ribanc!"

Épp a kertben gyomláltam, és vártam, hogy Chris visszaérjen a futásból, amikor megláttam, hogy Robin kilép a házból, és a postaládához megy. Mit keres itt? És ha ő itt van, akkor… Rémülten kushadtam le a sövény mögé, és levegő után kapkodtam. Nem voltam felkészülve rá, hogy találkozunk. De győzött a kíváncsiságom. Óvatosan kilestem, Robin gyönyörű kismama volt, már látható volt a pocakja, de semmit sem veszített az alakjából, nem úgy, mint annak idején én. És az arca… kiegyensúlyozott, boldog. Ahogy a levelesládához nyúlt, a másik kezével gyengéden végigsimított a hasán, amitől könnybe lábadt a szemem. Visszaültem a sövény mögé, és mélyeket lélegeztem. Pár pillanat múlva viszont mosolyra húzódott a szám. Végre apuka lesz, egy saját gyerkőccel, akire mindig vágyott. Boldog lehet, én ezt nem tudtam megadni neki, már nem.

Már folytatni akartam a dolgom, amikor hallottam, hogy Robin felháborodva rákiabál valakire:

- Nem tudsz vigyázni, te kis köcsög? Csupa mocsok lettem.

- Upsz, bocsi, véletlenül beleléptem a pocsolyába – vihogott Chris.

- Szemtelen tapló!

Erre már felálltam.

- Christopher Francis! – szóltam rá. – Kérj bocsánatot!

- Már bocsánatot kértem – morogta, és befordult a kertünkbe – Nehogy már, anya! Ryley nője – sziszegte, hogy csak én halljam.

- Chris, akkor sem viselkedhetsz így!

Megvonta a vállát, és már ment volna tovább, amikor Robin átkiabált.

- Olcsó kis bosszú, nem gondolod?

- Megbocsátasz? – kérdeztem vissza.

- A kölyköddel állsz bosszút?

- Nem értem, miről beszélsz, de a terhes-hormonjaidra fogom. Szia.

Elfordultam, és megfogtam Chris karját, hogy bemenjünk.

- Ezzel nem szerzed vissza. És melegen ajánlom, hogy meg se próbáld!

Megtorpantam, az elevenembe talált. Nagyot nyeltem aztán visszaléptem a sövényhez.

- Miből gondolod, hogy ez a szándékom?

- Azt hiszed, nem láttam, hogy itt bujkáltál, és figyeltél?

- Csak nem akartam egy ilyen kellemetlen szituációba keveredni, amikor megláttalak. Nézd, nem akarok vitát, menjünk be mind, és felejtsük el, ami történt.

- A nadrágomat ugye kitisztíttatod? Drága darab, nem elég egyszerűen kimosni.

- Robin, nem veszed észre, mennyire szánalmas vagy? De mindegy, add csak ide, elviszem, és holnapra visszakapod.

Elnevette magát, de nem volt őszinte.

- Csak azt tudnám, mit evett rajtad, semmi különleges nincs benned.

- Ne beszélj így az anyámról…

- Chris, ebből maradj ki, inkább menj be, és nézd meg, hogy Andy felébredt-e már, mennünk kell a könyvtárba. – visszanéztem Robinra – Nézd, eltűröm, hogy sértegess, bár nem értem magam, hogy miért, de mindegy. De a kapcsolatomról Ryleyval semmit sem tudsz, úgyhogy ne minősítsd. – Megrázta a fejét, de én folytattam. – Születése óta ismerem Ryleyt, mellettem nőtt fel, velem ugyanúgy megosztotta a titkait, mint az anyjával. Ez olyan kapocs, amit nem fogsz tudni széttépni, amíg élsz, csak meglazítani, de Ryley sosem fogja elfelejteni, hogy mennyit jelentünk egymásnak. Szeretni fog, és a babátokat imádni fogja, ne kételkedj benne. Viszont ha jót akarsz magadnak, akkor megfogadod a tanácsomat, és nem tiltod el attól, hogy tartsuk a kapcsolatot. Nem most, mert még nagyon fáj, de idővel.

Láttam, ahogy a fölényes mosoly elhal, és döbbenet veszi át a helyét.

- Tudod, amikor az előbb úgy utánam kiabáltál, arra készültem, hogy elküldelek melegebb éghajlatra, de rájöttem, hogy nem éri meg. Csak annyit mondok neked, hogy tedd boldoggá, mert ha megtudom, hogy nem az, akkor megkereslek.

- És mi lesz? Most fenyegetőzöl?

- Nem, csak figyelmeztetlek, hogy milyen érték van a birtokodban, ha nem becsülöd, akkor nem érdemled meg, és én küzdeni fogok érte.

Ekkor kivágódott a szomszéd ház ajtaja, és Ryley rohant ki. Odajött hozzánk, megállt köztünk, és a tekintete ide-oda cikázott köztünk:

- Mi folyik itt? – kérdezte.

- Semmi – mosolyogtam rá. – Elbeszélgettünk Robinnal, sok boldogságot kívántam. Sziasztok, mennem kell.

Megfordultam, és nem néztem vissza, az ablakból láttam, ahogy a nő odabújik hozzá, és átöleli, miközben nagyon magyaráz neki, de ő végig engem nézett.

- Felejts el, Ryley! – suttogtam magam elé.

Ég veled!

Minden ízében remegett, ahogy a kávézóba lépett. Először nemet akartam mondani neki, amikor felhívott, hogy találkozzunk, de annyira könyörgött, hogy nem ment. Most itt ültem, és néztem, ahogy szétesve közeledik felém. Keménynek kell maradnom, megtettem az első lépéseket, megnyugtattam Robint, hogy nem állok közéjük, az, hogy ettől az életem véget ér, senkire sem tartozott. Így volt rendjén, én mindig is csak egy mellékvágány voltam Ryleynak, számoltam is vele, de most mégis úgy éreztem, kiszakad a szívem, a porba hullik, és ezernyi apró darabra törik. Ryleyt nézve, ő is így érezhette magát, most azonban megint nekem kell az erős felnőttnek lennem.

Lerogyott mellém a székre, és amikor a pincérnő megjelent a kis füzetével, elhessegette.

- Mit csináljunk, Laney? – csapott a közepébe.

- Nincs mit csinálnunk. És mielőtt belekezdesz, nem fogok a közeledben maradni, csak véletlen, hogy összefutottunk.

- Ezt nem teheted! – emelte fel a hangját, de aztán körülnézett, és visszahajolt hozzám – Nem hagyhatsz el, Laney!

- Már megtettem, Ryley. Gyereketek lesz Robinnal – vágtam közbe.

- Én nem akartam – sziszegte. – Nem azért szakítottam vele, hogy most hagyjam, hogy magához láncoljon.

- Robin és te több mint egy éve együtt vagytok…

- Voltunk, Laney. Már nem vagyunk együtt. Veled vagyok, és veled akarok maradni.

- Nem vagy velem Ryley. Ne viselkedj megint úgy, mint egy nyakas kölyök. Gyereked lesz, és Robin kedves nő, szeret téged, és láttam, mennyire szereti a babát. Nem hagyhatod magukra őket.

Elkerekedett a szeme, és rémülten nézett rám.

- Nem foglak elszakítani a gyerekedtől. – folytattam. – Szüksége lesz az apjára.

- Úgy is az apja lehetek, hogy nem vagyok együtt Robinnal.

- Ryley, ezt a nevelést kaptad? Nézz rá a szüleidre!

- De ők imádják egymást.

- Ismerlek, Ryley, jobban, mint bárki mást a világon, ismerem a családodat, és tudom, hogy úgy neveltek, hogy vállalj felelősséget a családodért. Robin és a pici a családod. Nem hagyhatod cserben őket, és tudom, hogy nem is lennél képes rá. Sokkal fontosabbak neked, mint ahogy most érzed. Ha majd megszületik a pici, ő lesz a világod közepe.

Pislogva rázta a fejét.

- Te vagy a világom közepe. – suttogta.

- Most, amíg a gyereked meg nem születik, onnantól kezdve mindenki más háttérbe szorul. Nem fogok közétek állni, mellettük a helyed. Támogatnod kell Robint, és a gyerekedet. Lehet, hogy még nem fogod fel, de jobban fogsz ragaszkodni hozzájuk, mint hinnéd.

- Nem tudlak elveszíteni. Még egyszer nem – nyögte, és szorosan magához húzott a székkel. – Csak te számítasz nekem, nem érted? A gyereket majd támogatom, és ott leszek neki, de téged szeretlek, Robin mellett nem leszek boldog.

Eltoltam magamtól, és a könnyeimet nyelve elfordultam. Ha így folytatja, képtelen leszek végigcsinálni. Igaz, hogy ő hívott ide, de én leszek az, aki most végleg búcsút mond, akkor is, ha belehalok.

- Ryley, mindig is tudtad, hogy mi ketten nem lehetünk együtt. Az élet néha egymás mellé sodort minket, de mindig szétszakított valahogyan. Mi csak ennyit kaphattunk egymástól. Fogadd el, neked ott lesz Robin, és én is fogok találni valakit, aki mellett boldog leszek. Ennyi jutott nekünk, néhány boldog hónap, felhőtlen szenvedély, aztán a fájdalom.

Felálltam, és búcsúzóul megpusziltam a homlokát.

- Jó apja leszel a gyerekednek, és jó párja Robinnak, tudom. Ha csak feleannyira leszel odaadó, mint velem, boldogok lesztek együtt.

- Laney, ne! Kérlek, könyörgöm, ne tedd ezt! Nem kell vele lennem.

- De igen, Ryley. Nem leszek a ribanc, aki elszakít a családodtól.

- Ki mondta, hogy az lennél?

- Én. Sosem tudnék tiszta lelkiismerettel a tükörbe nézni, és hidd el, ez megölné köztünk azt, ami eddig volt.

- Én téged szeretlek – most már sírt, mint egy kisfiú. – Ne csináld ezt, kérlek!

- Én is szeretlek, sosem fogok mást jobban szeretni, de el kell engednünk egymást.

Lehajoltam, gyors csókot leheltem az ajkára, és a feltörő zokogást magamba fojtva kirohantam a kávézóból.

Bár nem akartam, képtelen voltam nem figyelemmel kísérni a sorsát, megrögzötten néztem a meccseit, és csodáltam, mennyire zseniálisan játszik, csak néha láttam sokkoló híreket arról, hogy Robin mennyire megtalálta a helyét a családban, de igyekeztem nem összetörni.

Akkor sem, amikor olyan képsorozatot láttam róluk, ahol egy bababoltban vásárolnak. El kell fogadnom, hogy ez az élet rendje. Gyönyörű páros ők együtt, és elképzeltem, milyen gyönyörű lesz a kisfiúk, ha majd megszületik.

Ez adott vigaszt, talán egyszer majd megismerem a kiskölyköt, és láthatom őt is felnőni.

Már csak egy dolog van, amit még nem mondtam el neki:

Légy boldog, Ryley!

Túlélni, túllépni… Boldogság… az micsoda?

Robin mindent megpróbált, és én is igyekeztem, de nehezen ment. Ő teljesen eltűnt az életemből, vagyis szinte teljesen. Eli, az irányítónk néha csepegtetett híreket. Egy ismerőse volt az edző a suliban, ahova Chris járt, és így néha ő is ellátogatott az edzésekre. Mesélte, hogy a kölyök zseniálisan játszik, és szerinte már most jobb, mint amilyen ő ennyi idősen volt. Rengeteget segített neki, és mindig dicsérte. Az anyját is látta párszor, amikor érte jött, sőt, volt, hogy beszéltek is pár szót, de sosem mondta el, miről. Viszont innen tudtam, hogy Laney azóta is egyedül volt, persze sosem ugrált egyik ágyból a másikba, kivéve egyszer, de az már olyan rég volt, mintha nem is ebben az életben lett volna, de reménykedtem benne, hogy ő legalább túljut ezen a poklon, és megtalálja a boldogságát.

Az egyetlen, aki könnyíthetett a nyomáson, ami a lelkemben volt, anyám. Ahogy Robin terhessége haladt előre, egyre többször jött, és egyre tovább maradt. Robin szülei is látogattak minket, de én ragaszkodtam hozzá, hogy anyám segítsen, ahogy a bátyámnak, és a nővéremnek is.

Ő volt az, akivel éjszakákon át beszélgettem, nem csak Laneyről, mindenről, ahogy régen, gyerekkoromban. Volt, hogy felébresztettük Robint, annyit nevettünk, de volt, hogy egy forrócsokit tolt elém, ami mindig segített megállítani a sírásomat. Más nem látta, kifelé én voltam a Predator, a vadállat, a támadófal, és az irányítók rémálma, de amit kiadtam magamból a pályán, annak az erőnek a hiánya otthon sokszor megviselt.

Eltelt a karácsony, már a rájátszásban voltunk, és csak az NFC-döntő[9], amit stílusosan Seattle-ben vívtunk, állt az utunkba a Super Bowl győzelem eléréséhez. A szurkolók nagy elvárásokkal néztek a meccs elé. Ahogy mi is, éreztük a súlyát. A rajongók kitartó szeretete, és támogatása mindig is velünk volt, de most nagyon meg akartuk mutatni nekik, hogy képesek vagyunk rá.

Két és fél perc a végéig, 19-7-re vezetünk, ez már a miénk. Az edző lecserélt a végére, mert meghúztam a lábam, de nem számított, mosolyogva figyeltem a játékot a pálya széléről, amikor jött a hidegzuhany. A Seattle Touchdownt szerzett, ez még nem lett volna gond, de a kirúgáskor megszerezték a labdát, és újabb pontokkal előnyhöz jutottak. Ekkor belém villant valami, vége van. Mindennek.

Éreztem a keserű párhuzamot. Akárhogy küzdök is a győzelemért, el fogom veszíteni, ahogy a csapat ezzel a bakival elveszítette a trófeát. Persze nem csak ezen az egy momentumon múlt, sok apró összetevő játszott közre, de a végeredményen nem változtat. Valami nagyon fontosat, az életemet, elveszítettem. Tovább élek, persze, ahogy a csapat pár nap múlva újult erővel kezdi kialakítani a jövő évi stratégiát, de sosem már lesz részem abban az érzésben, amit az az egy ember adott meg nekem.

Apró, de a legszebb remény

Ahogy a karomban tartottam a fiam, nem fogtam vissza a könnyeimet. Örömkönnyek, nem emlékszem, mikor sírtam örömömben. Életemben először szerelmes lettem egy fiúba, a fiamba. Gyönyörű kis prücsök, az összeszorított szemeivel, morcos pofijával, az ökölbe szorított kis kezeivel, mintha csak kiáltani akarna: hagyjatok visszamenni a melegbe.

Alig mertem megpuszilni, nem ártott volna megborotválkoznom, ahogy Robin kérte, de olyan gyorsan kellett jönnünk, hogy nem volt rá időm. A telefonom memóriája már rég megtelt a sok képpel, de még mindig nem akartam letenni a kiskrapekot. Robin kimerült, most mélyen aludt, de nem is bántam. Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam mindezt. Túl sok behatás ért.

Óvatosan a kiságyba tettem a fiam, és kimentem a folyosóra. A szüleim, és Robin szülei ott vártak, és ott állt Eli is. Már nem kellett beszélnem, azon túl voltunk. Robin szülei bementek a lányukhoz, bár mondtam nekik, hogy alszik, nem törődtek vele.

Mély levegőt vettem, amikor anya odajött, és átölelt.

- Gyönyörű kisfiú, drágám.

- Tudom. Fáradt vagyok, felmegyek a tetőre, friss levegőt szívni. Hívjatok, ha Robin felébredt.

- Rendben, légy óvatos!

A kilátás mesés volt, a tóra nézett, bár tél közepén elég fakó volt minden, és még fáztam is, de nem zavart. Csendesen álltam, és próbáltam rendet teremteni magamban.

Hallottam, hogy nyílik a lépcsőház ajtaja, de nem fordultam meg.

- Felébredt? – kérdeztem rekedten.

- Nem, csak gondoltam, megnézlek.

Eli mellém lépett, és háttal a korlátnak támaszkodott.

- Anya küldött fel, igaz? Fél, hogy hülyeséget csinálok.

- Ööö…

Keserűen felnevettem.

- Nyugi, nem tervezek semmit. Csak le kell végre zárnom a múltamat.

Nem szólt, csak figyelt, arra várt, hogy kibeszéljem magamból.

- Mennyire gáz, ha nem tudok teljesen boldog lenni? Megszületett a fiam, a legszebb kis ember a világon, pezsgőt kéne bontanom, whiskey-t vedelnem, és ünnepelni veletek, erre én itt állok egyedül, és olyasmi miatt kesergek, amit már nem kaphatok vissza.

- Laney elengedett, hogy boldog lehess, ne legyen hiába az áldozata.

- Ő boldog? – néztem rá.

- Kiegyensúlyozottnak tűnik. Bár a döntő után odajött, és képen törölt, azt mondta, osszam szét a csapatnak, vagy inkább menjek Seattle-be, és nekik osszam le.

Felnevettem, ez annyira Laney.

- Szóval jól van – sóhajtottam, és megint Eli felé pillantottam, de elfordult. – Oké, mi van vele?

Megrázta a fejét.

- Nem fogok hazudni, de ne várd, hogy róla fogok cseverészni veled, amikor az újszülött fiad anyja pár emelettel lejjebb alszik.

- A francba Robinnal! – csaptam a levegőbe. – Mi van Laneyvel?

- Dolgozik, neveli a srácait.

- Van valakije?

- Nem tudok róla, de ezzel már ne foglalkozz! Ryley, családod van. Laneyt nem kapod vissza, foglalkozz azzal, amid van. Ne keseregj!

Megint nyílt az ajtó:

- Ryley, drágám! Robin felébredt.

- Megyek.

Néztem a fiamat, ahogy az anyja mellkasán szuszogott, halvány mosoly játszott a szája szegletében, és olyan boldognak tűnt. Robin megfogta a kezem, mire ránéztem, fáradtan mosolygott rám, és végre viszonozni tudtam. Néztem a szemeit, a száját, a szeretetet, ami belőle áradt, és ha nem látnám mögötte Laneyt, talán még viszonozni is tudnám.

Lehunytam a szemem, felidéztem a legkedvesebb arcot, és amikor megjelent, magamban elbúcsúztam tőle. Vettem néhány mély levegőt, és figyeltem, ahogy a képzeletemben elmosolyodik, felém int, aztán lassan megfordul, és eltűnik.

Kinyitottam a szemem, lenéztem, és már csak Robint láttam, ahogy a fiam arcát cirógatja, majd felpillant rám.

Ég veled, Laney!

---

---

[1] USC: University of Southern California

[2] draft: Játékosbörze, ahol az rookie (újonc), és szabadügynök (szerződéssel nem rendelkező) játékosok elkelhetnek egy csapathoz

[3] DE: A védekező fal két szélén elhelyezkedő játékosok szeme előtt egyetlen cél lebeg: az irányító minél hamarabb történő földbe döngölése

[4] OLB: A védőcsapat mindenesei: futás és passz ellen egyaránt alkalmazhatók, továbbá az irányító támadásában is jeleskednek. Igazi atléták, magasak, gyorsak, kemények. Az egyik sztárpozíció védelemben, sok egyetemi játékos áhítozik, hogy profiként ezen a poszton játszhasson

[5] Sack – bezsákolás: a labdát birtokló irányító leszerelése a támadók területén

[6] Interception: előrepasszolt labda védőjátékos általi megszerzése

[7] three-step drop: az irányító a snap (a labda az adott játékban a képzeletbeli kezdővonalról történő játékba hozatala, hátraadás a center közvetítésével) átvétele után, mielőtt beleállna a dobásba, 3 lépést tesz hátra. Ezt a technikát főleg rövid és gyors passzokra építő támadóstratégiánál használják

[8] Running back: futójátékos

[9] NFC-döntő: Nemzeti Főcsoport (Konferencia) döntő, az amerikai foci bajnokságában két főcsoport van: NFC, és AFC (National Football Conference, Amerikan Football Conference) a két csoport győztese indul a Super Bowl kupáért a szezon végén.