Betty Forester

Apacsok tüze
Folytatás 2

15. fejezet

Hason feküdt, nem tudta elviselni a ragyogó csillagokat, a labirintust juttatták az eszébe, mint szinte minden. A nappali ég a lány szemeit idézte, az égetően tűző nap, a tüzes vágyat, amikor ölelte, a víz ujjai selymes cirógatását, a szúrós kaktuszok csípős nyelvét.

Fanyar mosolyra húzódott a szája, nem segített, hogy eljött, sőt egyre jobban kínozta a hiánya.

- Rica! – suttogta a nyeregbe, amit a feje alá tett párna helyett.

Lansa a hamvadó tűz másik oldaláról figyelte. Sajnálta barátját, amiért ennyire megzavarta a lány, dühös volt Ericára, amiért elárulta. De még őt is megtévesztette, annyira őszintének tűnt.

Felült, és megpiszkálta a tüzet, majd rátett néhány fahasábot. Tokalah felé fordult:

- Nem alszol?

- Ahogy te sem, Testvér.

Tokalah is feltápászkodott:

- Zavarnak a csillagok.

- Nem inkább egy kék szempár, és két ölelő kar hiányzik?

- Nem foglalkozom vele többet! – morogta az indián. – Majd Rosie segít.

- Te is tudod, hogy Rosie ezen nem tud segíteni – nézett rá Lansa. – A szíveden ejtett sebet nem tudja begyógyítani.

Tokalah előrehajtotta a fejét a térdei közé, és átfogta a tarkóját.

- Ne beszéljünk róla! Elment. Vége.

- Ezt akarod?

- Ezt most úgy kérdezed, mintha bármit tehetnék.

- Tenni akarsz? Állj bosszút! Menj utána, és ne hagyd, hogy hozzámenjen! Hiúsítsd meg az esküvőt!

- Nem akarok tovább csatázni vele. Elfogadtam, hogy számára ez csak játék volt. Majd túl leszek rajta. Holnap elmegyek, és beszélek Wahkan Tankával, adjon útmutatást.

- Ahogy gondolod, Testvér. – sóhajtott Lansa. – Feküdj le! Szükséged van a pihenésre.

- Igazad van! Majd kelts fel két óra múlva!

- Rendben.

Erica nyugtalanul forgolódott, az esküvői ruha ádáz szörnyetegként uralta a szobát. Legszívesebben szétszaggatta volna, de John bácsi közölte vele, hogy ha kell, egy krumpliszsákban is hozzáadja Theodore-hoz, ő dönt.

Még két nap. A lány tehetetlenül sodródott valami felé, amitől irtózott. Hiába reménykedett, Tokalah azt hitte, becsapta őt, nem fog utána jönni. Erica pedig szigorú őrizet alatt volt. A nagybátyja bevetette békebírói tekintélyét, és szobafogságra ítélte a lányt a szemtelenségéért. Csak akkor léphetett ki a házból, amikor a ruháért ment, de akkor is a nyomában volt John egyik embere. Esélye sem volt, hogy megszökjön, de mivel tudta, mi forog kockán, nem is tette volna meg. Csak a csodában reménykedhetett, hogy a fiú valahogy rájön az igazságra, meggondolja magát, és eljön érte. De vajon visszatér-e, mielőtt az esküvő végérvényesen elszakítja tőle? Tuwa mesélte egyszer, hogy néha az ilyen kirándulásaik egy hétig is eltartottak, ha így lesz, már rég New Orleansban lesz, mire Tokalah bármit is tehetne.

- Hol vagy most, Tokalah? Hol vagy, Istenem?

Zokogva a párnába temette az arcát, és zaklatott álomba sírta magát.

Tőr feszült a nyakának. Azonnal teljesen éber volt, de nem mozdulhatott. A harcos közömbösen nézte, de szúrós tekintete szinte átfúrta.

Nem értette, miért nem keltette fel Lansa, de ez most nem számított, a szeme körbecikázott, és gyorsan számba vette az öt kiowa harcost.

- Kik vagytok? – kérdezte az, amelyik a nyakának szegezte a kést.

Tokalah azonnal tudta, hogy ő a portyázó csapat vezére.

- A nevem Tokalah – mondta határozottan a fiú.

A harcos szeme megrebbent.

- Tokalah? – kérdezett vissza.

Az embereire nézett, akik szintén meglepődtek. Szinte egyszerre egyenesedtek fel, és leeresztették a fegyvereiket.

- Az apád Tukayoo, a mescalerok főnöke?

- Igen ő az, és igen, valaha a főnökük volt. Ti kik vagytok?

Végignézett a harcoson, harminc év körüli volt, erős, szálkás izomzatú tekintélyes férfi. Tokalah nem láthatta onnan, ahol feküdt, de a magasságát, annyira becsülte, mint az apjáét, vagy a sajátját. Jobban megnézte a férfi arcát, és a vonásai ismerősnek tűntek:

- Neka?

A férfi kemény szája mosolyra húzódott:

- A Nagy Szellem meghallgatta az imánkat. – szólt az embereihez, majd jobbját nyújtotta a fiú felé.

- Valóban Te vagy az, Tokalah?

- Igen – felelt egyre nagyobb zavarral.

- Jól mondtad, Neka vagyok. Mind azt hittük, meghaltatok már évekkel ezelőtt. Hol jártatok? Hol vannak a többiek? Hol vannak az apáitok?

- Miért kellene válaszolnom. Apám ellenségének a harcosa vagy. Nem fogom elárulni őt.

- Nem kérem, hogy eláruld. Üljünk le a tűz mellé, és meséljünk!

Letelepedett, mintha a táborhelyet ő állította volna. A három fiú gyanakodva figyelte a férfiakat, akik helyet foglaltak vezérük mellett.

- Ugyan Tokalah! Hát nem emlékszel rám? Neka vagyok. Én tanítottalak lovagolni, az anyádnak köszönhetem az életemet. Az adósotok vagyok. A szándékaink békések, a Szellemekre esküszöm.

Végre a három fiú lassan leült.

- Talán emlékeztek még Oya-ra. – mutatott a jobbján ülő zord harcosra, aki kurtán biccentett.

- Tokalah, téged megismerlek. Apád nemes vonásait látom, és anyád csodás smaragdszemét. Büszkék lehetnek rád. Erős harcos vált belőled. Te pedig Lansa vagy, igaz? A büszke, és kegyetlen Kohana fia. Ő is büszke lehet a fiára, hiszem, hogy te is olyan kegyetlen harcos vagy, mint ő. És te, te csak Muraco lehetsz, Hok’ee, és Tehya fia. Mondd, dédapád nyomdokába lépsz, és bölcs sámán lesz belőled?

- Jól ismersz minket – válaszolt Tokalah. – Sajnálom, mi sajnos nem tudjuk dicsőíteni nemes, és büszke tetteiteket. Távol éltünk tőletek, de biztos vagyok benne, hogy a törzs dicsőségére válnak.

- Apád jól nevelt. Nem hozol szégyent rá.

- Miért kerültetek ilyen távol a falutól? – kérdezte Tokalah.

- Nem vagyunk olyan távol, mint hinnéd. Ezen a nyáron a táborunkat nyugatabbra kellett felvernünk, mert a Zöld folyó vize túlságosan megduzzadt, a népünk biztonságosabb helyet keresett. Alig egynapi járásra vagyunk innen keletre.

A fiú nem mutatta ki, hogy a hír nyugtalansággal tölti el.

- A törzset még mindig Kangee vezeti?

- Igen – mondta a harcos keserű hangon.

- Talán nem vagytok megelégedve azzal, ahogy a népet vezeti?

- Rabszolgák vagyunk a saját földünkön – szólalt meg Oya. – De ahogy elnézem, ti remekül éltek. Mindhárman egészségesek, és erősek vagytok. Nem kell nélkülöznötök.

- Nem értem a szavaidat? Provokálni akarsz?

- Nyugalom, ifjú barátom – szólt Neka. – Oya forróvérű, de büszke harcos. Nehezen viseli, hogy a saját törzsünkben egy idegen ellenség, egy kiowa a főnök. Kangee a büszkeségünket tiporja.

- Miért nem szálltatok szembe vele? – kérdezte Lansa.

- Mert nem vagyunk elegen, és az asszonyainkon állna bosszút. A harcosaink elestek, nem maradtunk sokan, akik szembeszállhatnának vele – felelt Neka.

- Hol vannak apáitok? – csattant fel Oya. – Hol voltak az elmúlt tíz évben? Ők voltak a legerősebb harcosaink. Egyedül ők élték túl a mészárlást, aztán elmenekültek, és gyáván meghúzták magukat, miközben mi megalázottan tűrtük az ellenségünk zsarnokoskodását.

- Ne. Merészeld. Gyávának. Nevezni. Apáinkat! Őket száműzte Kangee. – mondta továbbra is nyugodtan Tokalah, nem hagyta, hogy a másik harcos kihozza a sodrából, de a figyelmeztetést a másik sem hagyhatta figyelmen kívül. – Mindössze annyit tudtak, hogy rajtuk kívül senki nem élte túl a csatát, csak néhány gyermek, ahogy azt te is mondtad, Neka. Hónapokba telt, mire visszanyerték az erejüket. És amikor visszatértek, hogy lássák, mit tehetnek, azt látták, hogy az a néhány ifjú harcos, aki életben maradt, Kangee hűséges harcosaként követi a parancsait. Négyen álltak szemben egy egész törzzsel. Mondd Oya, te a bölcs, és kegyetlen harcos, vállaltad volna a biztos halált, és magára hagytad volna asszonyodat, és gyermekeidet? Apáink úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg mi is erős harcosokká válunk, és akkor támad. Kétségbe vonod apám bölcsességét?

- Bocsáss meg Tokalah! – mondta a férfi. – Igazad van, mi is a családunk biztonságával törődtünk. Apád bölcs, amilyen mindig is volt.

- Ne vitázzunk! – szólt közbe Neka. – Én úgy látom, hogy mind egyet akarunk, visszavenni a törzsünket. Talán megbízol bennünk annyira, hogy elmondd, hol találjuk Tukayoo-t.

- Casa de Sol. Anyám egykori birtokán élünk.

- Értem, bocsáss meg ifjú Tokalah, de úgy vélem, nem veled kell tárgyalnunk a támadásról.

- Én is úgy vélem. – értett egyet a fiú.

- Menjetek vissza, és közöljétek apáitokkal, hogy Neka hamarosan meglátogatja! Beszélek azokkal, akik mellénk állnak, és jelentkezem, hogy kidolgozzuk a tervet.

A férfi hangjából kicsengő ádáz elszántság, mindenkit izgalomba hozott, Tokalah kegyetlen mosollyal figyelte, ahogy a lovaikra ülnek.

- Alázatos, vagy és büszke egyszerre.  – nézett Neka Tokalah-ra. – Ez bölcsességre vall. Remélem, egy napon apád örökébe lépsz, és hatalmas főnöke leszel a törzsünknek.

- Én remélem, hogy a sors megadja nekem a kegyet, és ilyen remek harcosok segítik utamat – válaszolt a fiú. – Járjatok szerencsével, a Nagy Szellem óvjon benneteket!

A férfiak ellovagoltak, a három fiú pedig néma döbbenettel figyelte őket.

Miután a lovaik patája által felvert por elült, ők is összepakoltak, és lélekszakadva vágtattak vissza a birtokra. Neka szavai felvillanyozták őket, bár Tokalah nem tudott felhőtlenül örülni a híreknek. Tíz éve erre a pillanatra várt, és most, amikor elérkezett, beárnyékolta a veszteség fájdalma, és a harag. Nem tudott csak a közelgő csatára összpontosítani, pedig tudta, hogy most ezt kellene tennie.

Érezte magán barátai kutató pillantását, és inkább előrelovagolt, hogy ne lássák könnyáztatta arcát.

Amikor megérkeztek a birtokra, a fiúk azonnal apáikat keresték. A férfiak épp visszatértek az állatoktól, és feszült figyelemmel hallgatták a beszámolót.

- Ezek szerint Neka beszél a többi harcossal? – kérdezte Kohana.

- Igen, apám – mondta Lansa. – És amint tudnak, üzennek nekünk. Várnak ránk.

- Már évek óta – folytatta Muraco. – Csak nem tudtak lépni. Úgy gondolták, vezető nélkül nem tehetnek semmit.

- Pont, ahogy te gondoltad, apám – nézett fel merengéséből Tokalah. – a biztonságukat előrébb helyezték, féltették a családjaikat. Most már megértelek. Meg tudod bocsátani az engedetlenségemet?

- Nincs mit megbocsátanom, fiam. A te korodban én ugyanígy gondolkodtam. De most végre lehetőségünk nyílik rá, hogy visszaszerezzük azt, ami a miénk. Mit mondott Neka, hányan állnak mellettünk?

- Még nem mondta meg pontosan.  – mondta nyugodtan Tokalah. – Beszél azokkal, akikben megbízik, és üzen.

- A Nagy Szellem a mi oldalunkon áll, érzem – tette hozzá Muraco.

A férfiak még sokáig tervezgettek, de most, hogy tisztázták a legfontosabb kérdést, Tokalah gondolatai elkalandoztak. Erica jutott az eszébe, az, amikor utoljára látta, és megint felizzott benne a harag. Úgy festett, mint egy istennő, és úgy is viselkedett, egészen addig, amíg a ficsúr meg nem csókolta. Akkor Tokalah csak egy szajhát látott.

Megint sikerült neki, újra megalázta, és ráadásul ezúttal nem csak a becsületét tiporta, hanem a lelkét is, összetörte a szívét. Könyörtelenül, előre kitervelte, amint rájött, hogy mit akar tőle a fiú, és visszavágott. Felállt, és szó nélkül kilépett a könyvtárból, nem törődve a többiek kíváncsi pillantásaival. Egyenesen a labirintusba ment, először céltalanul tekergett a szűk ösvények útvesztőjében, aztán rájött, hogy a lábai arra a helyre viszik, amit megosztott a lánnyal.

Leült a padra, és megtörten nézett körbe, ez a hely többé nem ad megnyugvást háborgó lelkének. Szinte érezte a lány hajának puha érintését, ahogy a mellkasára omlik, emlékezett tüzesen vágyakozó kék szemeire, felidézte a hangját: „Mutasd a csillagokat!”

Dühösen felpattant, és nem tudva, mit csinál, tépni kezdte a sövény leveleit, a padnak esett, és darabokra törte a faragott fa bútort. Hagyta, hogy a fájdalma, és a dühe utat találjon. Eszelősen tombolt, mire kifulladva a földre rogyott, a békés menedék nem is emlékeztetett egykor szépségére. Mindenütt faforgácsok, és leszaggatott levelek, faágak hevertek.

A sarkára ült, fejét hátravetette, és csukott szemmel próbált lenyugodni. Zihálva kapkodta a levegőt, és nem vett tudomást a könnyekről, melyek az arcát mosták.

- Rica! Miért?

Valaki lágyan megérintette a vállát:

- Fiam!

- Anyám! – rezzent össze a fiú, és igyekezett elrejteni az arcát.

Jordan leült mellé, és gyengéden átölelte:

- Ennyire megvisel, hogy elment?

- Nem! – vágta rá Tokalah. – Dühös vagyok. Megint megalázott, és…

- Nem te akartad megalázni őt? Azzal, hogy elcsábítod, aztán pedig eldobod magadtól? Nem így akartál bosszút állni azért, amit veled tett?

- Először igen, de… de… aztán én már nem…

- Nem akartad bántani, mert megszeretted.

A fiú erőtlenül rázta a fejét.

- Apád ugyanezt akarta tenni velem, és ő is elbukott. Megszeretett, ahogy te is megszeretted Ericát. Ne hazudj magadnak!

- De őt ez nem érdekli, más, mint te. Te szeretted apámat, és még most is szereted, Erica azt a másikat választotta. Apámnak igaza volt, én túl kevés vagyok neki, miattam nem marad itt. Visszamegy New Orleansba, és boldog lesz.

- Én ezt nem hiszem.

- Tessék?

- Mielőtt tegnap reggel elindultak, beszéltem vele, de ő téged akart, veled akart beszélni. Azt mondta, tudnod kell az indokait, nekem nem beszélt róla, mert a nagybátyja nem engedte, de neked el akarta mondani. Ő nem akart elmenni, szinte könyörgött a szemével, hogy találjak ki valamit.

- Komolyan beszélsz, anyám? Hisz az a férfi megkérte a kezét, és ő igent mondott.

- Nem ő mondott igent. Az egészet a nagybátyja intézte el a feje fölött. Erica nem akarja ezt a házasságot.

- Hogyan? De miért? – döbbent meg egyre jobban a fiú.

- Valami van e mögött, amiről nem beszél egyikük sem. Én azt mondom, tedd félre a sértett büszkeséged, és harcolj érte!

- Ő döntött úgy, hogy elmegy, ha igazán szeretne, itt maradt volna.

- Nem hadakozhat John akarata ellen. Apáddal annakidején mi is háttérbe helyeztük a boldogságunkat a büszkeségünk, és a kötelességek miatt. És öt évig szenvedtünk. Ha te most hagyod elmenni Ericát, ő végleg távozik az életedből, elutazik New Orleansba, férjhez megy valakihez, akit nem szeret, és mindketten boldogtalanok lesztek. Ezt akarod? Vagy harcolsz a boldogságodért? Oda kell, vigyelek a sírhoz, hogy emlékezz, mi számít az életben?

Felálltak, és elindultak ki a labirintusból.

- Bocsáss meg anyám! – nézett vissza Tokalah tombolásának maradványaira. – Segítek rendbe hozni.

- Először a szívedet hozd rendbe, minden egyéb ráér – mondta kedvesen az asszony.

- Valóban úgy gondolod, hogy Erica engem választ?

- Biztos vagyok benne.

- Akkor most azonnal indulok – csillant fel Tokalah szeme. – Ha kell, megszöktetem.

- Az nem lenne bölcs dolog. Beszéljünk apáddal, talán ha ő is veled megy, több sikerrel jársz.

- És persze féltesz – mosolygott a fiú az anyjára.

- Ez talán nem baj.

- Jaj, anyám! Annyira hálás vagyok, hogy ilyen szüleim vannak. Vajon apám még mindig a támadást tervezgeti? Talán nem jó ötlet most ilyesmivel zavarni őt.

- Ettől ne félj! Számára a család az első. Előre megyek, és beszélek vele, akkor könnyebb dolgod lesz.

- Köszönöm.

Jordan sietve távozott, Tokalah elgondolkodva követte: Lehetséges, hogy mégis minden igaz volt? Rica szereti, és ez az egész őrület csak képzelődés? Ha odamegy, visszakaphatja?

„Nem hagyom, hogy elvegyen tőlem!” – gondolta, és elszántan futni kezdett kifelé.

Amint kiért az ösvényről, belefutott Lansába, és Muraco-ba.

- Épp érted indultunk. – mondta Lansa. Végignézett a barátján – Mi van veled? Úgy festesz, mint aki most tudta meg, hogy a Nagy Szellem megáldotta.

- Mert így van – mondta, és nem tudta visszafogni a mosolyát. – Tévedtél, Testvér. Rica szeret! Harcolni fogok érte, és visszaszerzem.

- Biztos vagy ebben? Honnan veszed?

- Most beszéltem anyámmal. Ő mondta el, hogy Erica, csak kényszerből ment bele a házasságba, de valójában mást akar. Nem hagyom, hogy az a ficsúr elvegye tőlem. Küzdeni fogok érte.

- Ha ez igaz, akkor bocsánatkéréssel tartozom. Számíthatsz rám mindenben, veled tartok, és segítek.

- Ahogy én is – szólt közbe Muraco, aztán összeráncolta a homlokát. – De akkor ki küldte a sürgönyt?

- Ez most nem számít, ezzel ráérünk később foglalkozni, most az a fontos, hogy időben odaérjek, és hazahozzam Ricát – mosolygott továbbra is Tokalah. – Először beszélek apámmal, és kitaláljuk, mit tegyünk.

- Rendben.

Elindultak a ház felé, amikor a boltív alatt megpillantották Rosie-t, aki vidáman énekelve cipelte a frissen mosott ruhát, hogy kiteregesse.

- Jó estét, fiatalurak! – nevetett rájuk kacéran.

- Jó estét, Rosie! – köszöntek vissza, oda sem nézve.

- Nocsak, már szinte észre sem veszik a szegény Rosie-t – panaszkodott a nő.

- Mit akarsz? – nézett rá Tokalah.

- Csak gondoltam, most, hogy a kis vézna úrilány elment talán én is megfelelek az igényeidnek. Ha gondolod, este szívesen látlak a szállásomon.

- Köszönöm, de nem tartok igényt a szolgálataidra, talán Lansa…

- Hah! – fortyant föl a nő, amitől az említett fiú összerezzent. – Megkóstoltad a finom ágyékot, és az enyém már nem is felel meg az igényeidnek? Pedig biztos vagyok benne, hogy sokkal többet nyújthatok neked, mint az a kis szürke penészvirág.

- Hogy merészelsz így beszélni Miss Greysonról? – dörgött rá Tokalah. – Mosd ki a szádat, mielőtt ilyeneket mondasz!

- Nocsak, a kisasszony elcsavarta a fejed, pedig neki nem te kellesz, hanem a nagyvárosi szépfiú. Rögtön elment vele, pedig nem hitte, hogy utána jön. De szívesen vette a közeledését a vacsoránál, rólad egészen megfeledkezett.

- Te honnan tudsz arról, hogy Erica nem számított rá? – nézett gyanakodva a fiú.

- Onnan, Testvér, hogy ő küldte a sürgönyt – mondta furcsán tompa hangon Muraco.

Felé néztek, és látták, hogy a szeme elréved.

- Rosie tette. – suttogta.

- Igen, én voltam, hogy felnyissam a szemed. Ez a csitri nem való hozzád, neked igazi nő kell.

- Olyan, mint te? – Tokalah szeme összeszűkült a haragtól.

Rosie kacéran elmosolyodott, nem vette észre a kitörni készülő vulkánt az indián szemében.

16. fejezet

Megragadta a nő karját, és visszarángatta az udvarra. Rosie elejtette a kosarat, és a tiszta ruhák a porba hulltak, de egyikük sem foglalkozott vele, ahogy Rosie fájdalmas tiltakozásával sem.

Tokalah az udvar közepére penderítette a nőt, a másik két fiú pedig úgy helyezkedett, hogy ne tudjon elmenekülni.

- Mit műveltél? – sziszegett rá az indián fenyegetően.

- Elküldtem egy sürgönyt. – mondta dacosan.

- Miért?

- Hogy megszabadítsalak attól a városi fruskától.

- És ki kérte, hogy ezt tedd? – Tokalah hangja remegett a haragtól.

- Hát Miss Greyson!

- Mi? – döbbent meg a fiú.

- Azért dobta úgy a levelet, hogy megtaláljam, neki nem volt elég bátorsága hozzá.

- Hogy gondolhattad ezt? – üvöltött Tokalah.

- Tényleg azt hitted, hogy szeret? – nevetett fel a nő. – Sosem szeretett, csak megjátszotta. Neki te csak egy mocskos indián vagy. Nem való hozzád.

- És ki lenne hozzám való? Talán te?

- Inkább én, mint az a kis céda! Te sosem leszel elég jó neki.

Tokalah-nál ekkor telt be a pohár.

- Hallgass, szajha! – üvöltötte, és előrántotta a tőrét.

Rosie felsikított, és hátrálni kezdett, de Lansa megragadta a karját, és a másik felé lökte.

- Ne! – sikította a nő. – Nem teheted! Nem ölhetsz meg!

- Nem is akarlak. Nem mocskolom a kezem a véreddel – sziszegte az indián, ahogy közeledett Rosie felé.

- Tokalah, könyörgöm! – suttogta, de a harcos nem válaszolt. Egészen közel állt hozzá, és mielőtt cselekedett, körbenézett.

A ház teljes népe, a családja, barátai, és a munkások is mind kisereglettek a hangzavarra, és most némán figyeltek.

- Lansa! – intett a fejével, mire a másik hátrahúzta a nő karjait, és térdre kényszerítette.

Tokalah megragadta Rosie kontyát, és egyetlen határozott mozdulattal kitépte a hajtűt. A nő megint felsikított a fájdalomtól, és a félelemtől, de az indián nem törődött vele. Ádáz tekintettel fogta az ujjai közé az első tincset, és lassú, kínzó mozdulattal tövig vágta.

Rosie eszelősen sikoltozott, már tudta, mi történik, és fellángolt benne a gyűlölet. Tehetetlenül vergődött, miközben Tokalah szinte megkopasztotta. Amikor végzett undorral hátralépett:

- Most pedig takarodj innen! Soha ne merd betenni a lábad a birtokra! Undorodom tőled, szajha!

- Akkor persze jó voltam, amikor az ágyamba másztál! – sziszegte a könnyeivel küzdve Rosie. – Amikor élvezetet leltél a lábaim közt!

- Átkozom a napot, ami az utamba sodort. – mondta halkan.

A nő térdelve Lansa felé fordult:

- Kérlek! Te mindig jó voltál hozzám! Miért hagytad, hogy ezt tegye? – nézett rá könyörögve.

- Mert elárultad a testvéremet. Mert megaláztál azzal, hogy a második helyre kényszerítettél – halkan beszélt, szinte kedvesen, mintha egy kislányhoz beszélt volna. – Én szerettelek, Rosie. Azt akartam, hogy az asszonyom légy. Szembeszálltam apámmal, hogy veled lehessek, és boldoggá tegyelek. De te elárultál mindnyájunkat, és ezt nem tudom megbocsátani. Jobb, ha azt teszed, amit Tokalah mondott! Hagyd el ezt a birtokot, és soha többé ne lássunk itt!

Elfordult, és remegő tagokkal elindult az apja felé.

- Lansa! – állt fel a nő. – Kérlek, várj! Én… Lansa! Azt mondtad szeretsz. Én is szeretlek. Kérlek, ne lökj el!

A fiú megállt, visszafordult Rosie felé:

- Már nem érdekelsz… szajha! Soha többé nem akarunk itt látni! Ne rontsd itt tovább a levegőt!

- Lansa, kérlek! – nyújtotta felé a karját.

Lansa megragadta, és a kapu felé vonszolta:

- Takarodj! – üvöltött rá.

Durván kilökte a nőt a kapun, nem foglakozott vele tovább. Visszafordult, és elindult a többiek felé. Tokalah mereven figyelte, csak amikor mellé ért, akkor szólalt meg halkan:

- Sajnálom, Testvér! Ha tudom…

- Túlélem – válaszolt Lansa. – Te most azzal törődj, hogy hazahozd Ericát!

Miközben beszélt, az apjára nézett, aki kemény pillantással mérte végig, aztán intett, hogy kövesse. Az ifjú harcos szó nélkül elindult Kohana után.

Tokalah még látta, hogy az apja félúton megállítja a barátját, halkan mond neki valamit, aztán ő is behívta a fiát a házba.

- Apám – kezdte Tokalah, de Tukayoo csendre intette.

- Anyád elmondta, mi történt, és hogy mire készülsz. Azt is elmondta, hogy tévedtem Ericával kapcsolatban, és hogy nem akart fájdalmat okozni neked. A viselkedése alapján jó okom volt hinni, hogy csak a bolondját járatja veled, nem gondoltam, hogy az érzelmei ennyire megváltozhatnak.

- Igen, először engem is a bosszú vezérelt – válaszolt Tokalah –, de minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban megismertem, és megszerettem őt. Remélem, hogy nem tévedek, és ő is így érez, de az sem baj, ha nem. Meg kell próbálnom, tőle kell hallanom, ha elutasít. Beszélnem kell vele.

- Értelek, fiam. Reggel bemegyünk a városba, még az esküvő előtt, hogy tisztázhasd vele.

- Köszönöm, apám.

A két férfi bevonult a könyvtárba, hogy megbeszéljék a részleteket.

Eközben Rosie tehetetlenül állt a birtok kapujában, nem mert visszamenni, de elindulni sem akart. Végül meglátta a közeledő Jose-t, a férfi cipelt valamit. Ahogy odaért, a nő lábához dobta az összecsomagolt motyóját, és egy tömlő vizet:

- Ez kitart a városig. Többé ne lássunk ezen a környéken!

Bevágta Rosie orra előtt a kaput, és visszament a szállásra.

Az asszony felvette a csomagot, megfordult, és botorkálva elindult a sötétben. Düh, megalázottság, és bosszúvágy kavargott benne, könnyek áztatták az arcát, miközben magában fogadkozott, hogy megfizet mindazért, amit vele tettek.

Már órák óta úton volt, és gyanította, hogy eltévedt, de nem állt meg. A távolban halvány fényt látott, remélte, hogy a város fényei, és sietősre vette az iramot.

Csak amikor egészen közel ért, és a fény mellett ülők is meglátták, akkor jött rá, hogy egy tábortűz körül pihenő indiáncsapatba botlott. Rémülten állt meg, de a férfiak már észrevették, és felálltak.

Tudta, hogy esélye sincs a menekülésre, ezért inkább hagyta, hogy odavonszolják, és a lustán terpeszkedő vezér lökjék.

A harcos végignézett a csapzott nőn, szeme megakadt szakadt blúzán, ami láttatni engedte dús kebleit, és azonnal felkorbácsolta benne a vágyat. Bár tudta, hogy indiánok büntették meg szajhaságáért, de még így is kívánatosnak tartotta.

- Mi a neved asszony? – kérdezte kimérten.

- Rosario Alvarez. Rosie. – suttogta.

- Hogy kerülsz ide?

- Elűztek a birtokról, ahol szolgáltam – felelt remegve, tisztában volt vele, hogy az élete veszélyben van, ezért készségesen válaszolt.

Lopva végignézett a férfin. Félt tőle, de ugyanakkor lenyűgözte erőtől duzzadó izomzata, és vad külseje. Még sosem látott férfiasabb példányt. Az arca kemény csatákról árulkodott, kegyetlen szeme gyilkosságok szellemeit idézte meg. Látta a harcos szemében megjelenő leplezetlen vágyat, és azonnal életre kelt benne a szajha, tudta, mivel foghatja meg, és ezzel mentheti saját magát.

Alázatosan lehajtotta a fejét.

- Miféle birtokról? A környéken szinte az összes birtok lakatlan, egyedül Casa de Sol nem – a kérdés kemény volt, és a nő megijedt, tudta, hogy okosan kell játszania.

- Onnan – mondta halkan.

- És mi történt veled?

- Megaláztak, pedig én csak segíteni akartam nekik.

- Mit tettél, hogy úgy bántak veled, mint egy szajhával?

- Meg akartam menteni a gazdámat egy szuka karmaiból.

Az indián nevetni kezdett:

- Nekem ez elég féltékenyen hangzik. Te akartad magadnak a gazdádat?

- Inkább megölném, amiért ezt tette velem. – sziszegte Rosie, megfeledkezve kényes helyzetéről.

- Harcias asszony vagy. Ez tetszik. És amint látom, a tested sok örömet adhat egy férfinak.

A nő felemelte a fejét:

- Szeretnéd örömödet lelni benne? – kérdezte, és a harcos számára egyértelmű volt az ajánlat.

- Talán – nézett végig újra a nőn. – Bár egy levetett szajha számomra nem sokat ér.

Rosie megrándult.

- Rosie! Ugye ez a neved? Mondd csak, miért nem mentél a városba, ahelyett, hogy itt kóborolsz a sivatagban az éjszaka közepén?

- Eltévedtem.

- Senki sem tudja, hogy itt vagy?

Rosie megrémült:

- De, a városban várnak – mondta gyorsan, de az indián gúnyos kacaja tudatta vele, hogy a férfi tisztában van az igazsággal. – Theodore Whitmore, ő vár rám.

Fogalma sem volt, miért mondta ezt, de észrevette, hogy meglepi vele a férfit. Óvatosan felsóhajtott.

- Értem, és ez a Theodore tudja, mit műveltek veled?

- Még nem, de ha megtudja, biztosan elégtételt vesz. Nem fogja hagyni, hogy Tokalah így bánjon velem.

- Tokalah? – emelte fel a hangját az indián.

- Igen. Az anyjáé Casa de Sol, meg a férjéé.

- Kicsodák a szülei?

- Jordan Cassidy, és Tukayoo, a mescalerok egykori főnöke.

Az indián dühösen felüvöltött, és előrántotta a tőrét. Rosie torkának szegezte:

- Miről beszélsz, álnok kígyó? Ki küldött a nyomomba?

- Senki! – zihált rémülten a nő. – Az igazat mondtam.

- Hazudsz! Tukayoo és a családja évekkel ezelőtt meghalt, ahogy a mocskos barátai is.

- Nem. Higgy nekem, kérlek! Ott élnek.

- Halálra kínoztam őket. Nem élhették túl. Kangee nem hagyja életben az ellenségét!

- Bocsáss meg, Kangee, dicső főnök, hogy ezt mondom, de túlélte, és ellened szervezkedik.

A kiowa megragadta a nő vállát, és felemelte, az arcuk egészen közel került:

- Vezess el hozzá! Ha segítesz, jutalomban részesülsz. A kedvemben járhatsz, ágyasommá teszlek. Ha hazudsz, kínok közt fogsz elpusztulni, de előtte odavetlek az embereimnek, hogy kiszórakozzák magukat.

- Nem hazudok neked – nyögte rémülten Rosie. – Esküszöm. Én ugyanúgy a halálukat akarom.

- Akkor vezess oda! Még ma éjjel végzek velük – hörögte elszántan.

Rosie felállt, de hirtelen eszébe jutott valami, és visszakuporodott a férfi elé:

- Bölcs Kangee! Meghallgatod a javaslatomat? Talán segíthetek, hogy dicső bosszút állj Tukayoo-n és a családján. Olyat, amivel megerősítheted a hatalmadat, és bebizonyíthatod, hogy te vagy a leghatalmasabb törzsfőnök.

- Mire gondolsz? – nézett rá gyanakodva a férfi.

- Ne menj a birtok ellen! Ha ott ölöd meg őket, akkor a régi harcosai kétségbe vonhatják a dicsőségedet. De ha odacsalod a táborodba, és ott mészárolod le őket, akkor a harcosai térdet hajtanak előtted.

- Agyafúrt asszony vagy – kezdett vigyorogni az indián. – Talán azt is tudod, mivel csaljam oda őket?

- Van a városban egy lány, Erica Greyson. Tukayoo fia szerelmes belé, feleségül akarja venni. Ha őt elrabolnád, biztosan utána menne, és az apja vele tartana. Akkor az egész törzs előtt vethetnél véget mindennek. Akik ellened szervezkednek, azok is tudnák, hogy halál vár rájuk, ha lázadoznak.

Kangee nem tudta leplezni elégedettségét, ahogy a nőre nézett:

- Remekül forog az agyad asszony létedre.

Felemelte a fejét, és végignézett az emberein:

- Rowtag, Noshi! Ti itt maradtok, és vigyáztok rá, amíg elintézem ezt a dolgot. Kössétek meg, nehogy elszökjön!

- Nem viszel magaddal? – nézett rá döbbenten Rosie.

- Ugye nem gondolod, hogy ennyire ostoba vagyok. – mondta gúnyosan az indián. – Nem hagylak megszökni, és sosem viszek asszonyt a portyára. Itt jó helyen leszel, míg visszatérek.

Megfordult, intett a többi harcosnak, és pár perc múlva eltűntek a város irányában.

Erica zajt hallott a bolt felől. A feszültségtől képtelen volt elaludni, és minden neszre összerezzent, a padló reccsenésére, egy kutya vonyítására, vagy a macskanyávogásra.

De ez a zaj a boltból jött, tudta. Valaki járkált odalent. Óvatosan felkelt, megfogta a petróleumlámpát, és kilépett a folyosóra, hogy szóljon a nagybátyjának. Rémülten dermedt meg, kemény kéz tapadt a szájára, és erős kar ragadta meg a derekát. Felemelték a földről, és nem törődve a heves rúgkapálással valaki levitte a földszintre. Ott megjelent előtte egy indián ádáz arca, néhány gyors mozdulattal kipeckelte a száját, és összekötözte.

Rettegett, amikor egy férfi a vállára vetette őt:

- Hagyd itt a jelemet! – mordult hátra. – Azt akarom, hogy Tukayoo tudja, én vittem el a lányt.

Ezek után már csak a félelemre tudott figyelni: elrabolták, valaki elviszi, és azt akarja, hogy Tukayoo tudja, de miért? Hisz őket nem érdekli. Vajon mit akarhatnak tőle? Beleremegett a gondolatba, hogy esetleg megerőszakolhatják. Mi lesz vele, ha ez megtörténik, ha indiánok rabszolgája lesz, és senki sem fogja tudni, hova viszik. Könnyek lepték el a szemét.

„Tokalah!”

A rettegés jótékony volt vele, elvesztette az eszméletét, és csak akkor tért magához, amikor durván lelökték a lóról.

- Kösd ki! – hallotta a homályon keresztül.

Odarángatták a másik nő mellé, felnézett rá, és döbbenten felnyögött:

- Rosie?

- Nocsak, kisasszony! – vigyorgott kárörvenően a nő. – Megint találkozunk. Theodore úr nem tudta megvédeni?

- Rosie, hogy kerülsz ide?

Azonnal választ kapott. Elrablója lehajolt, és elvágta Rosie szíjait.

- Kangee most megjutalmaz – mondta a férfi, és a kezét nyújtotta.

A nő felállt, visszanézett a rettegő lányra, aztán kacéran, csípőjét csábítóan ringatva megkerülte a férfit, és elindult a gyékénye felé.

Erica undorral nézte, ahogy a harcos durván levetkőzteti, és hanyatt löki.

Rosie arcáról lassan lehervadt a mosoly, ahogy Kangee kegyetlen, érzelemmentes szemébe nézett. A férfi levette az ágyékkötőjét, az asszonyra feküdt, durván simogatni kezdte a testét, és néhány pillanattal később vadul a magáévá tette a nőt.

Erica elfordította a fejét, nem tudta nézni, a durva szexet, bár Rosie hangjából ítélve őt nem zavarta annyira, de a lány a könnyeit nyeldeste.

A férfi gyorsan végzett, elégedett mosollyal állt fel. Megigazította az ágyékát takaró ruhadarabot, lenézett Rosie-ra, aki még mindig zihált, aztán végigjáratta a tekintetét kiéhezett emberein:

- Tiétek! – mondta egyszerűen, és arrébb lépett.

- NEEEE! – sikoltott fel Rosie, de nem tehetett semmit a felé közeledő harcosokkal szemben.

Erica csak a szemét tudta behunyni, elfordult, de a nő kétségbeesett sikoltozását, a férfiak kéjes röhögését nem tudta kizárni az elméjéből. Csukott szemhéján keresztül könnyek áztatták az arcát.

Aztán megérezte, hogy valaki durván megfogja az arcát. Nem mert sikoltani, de tudta, hogy most ő következik, lassan kinyitotta a szemét, és egyenesen Kangee-ra nézett:

- Mi a baj, Miss Greyson? Csak nem félsz? Nincs rá okod. Senki nem nyúl hozzád. Egyelőre. – sóvárogva nézett végig a lányon, amitől Erica reszketni kezdett. – Hmmm, Tokalah nem vezetett be a gyönyörök rejtelmeibe?… Ez meglep…Már tudom, mihez kezdek veled. – sátáni vigyora csak még jobban megrémítette Ericát, de igyekezett titkolni. Némán nézett farkasszemet a férfival. – Visszaviszlek a falumba, és megvárom, amíg utánad jönnek. Mert tudom, hogy Tukayoo és a fia utánad fognak jönni. És akkor megölöm őket. De előtte még megalázom, és megkínzom mindkettőt. Tokalah szeme láttára teszlek a magamévá, hogy a halála előtt tudja, mindent, ami fontos neki elvettem tőle. És miután meghalt, te a rabszolgám leszel. Addig senki nem fog bántani.

Lágyan, szinte kedvesen megsimogatta a lány arcát, és felállt. Közölte a döntését az embereivel, aztán derűsen nézte, ahogy tovább mulatoznak Rosie-val.

17. fejezet

Tokalah-ban tomboltak az érzelmek. Miközben készült, egyszerre örült, izgult, és félt. Rettegett, hogy Erica mégsem szereti, de tudta, hogy beszélnie kell vele. Ha nem is érez úgy, ahogyan ő, tőle kell hallania. A lánynak kell kimondania, hogy nem akarja őt. El fogja fogadni, és félreáll, de igaza van az anyjának, meg kell próbálnia mindent.

Felöltözött, és kilépett a folyosóra, pontosan akkor, amikor az apja is. Egymásra néztek, és Tukayoo bátorítóan megveregette a fia vállát:

- Jó reggelt, fiam!

- Jó reggelt!

- Nyugodj meg! Minden rendben lesz.

- Én nem attól félek, hogy bajunk esik, tudom, hogy nagy harcos vagy, és tudod, mit csinálsz.

- Erica miatt aggódsz?

- Igen – bólintott idegesen a fiú.

- Nem bízol az érzéseiben?

- Szeretném hinni, hogy szeret, de félek.

- Beszéltünk anyáddal, és ő azt mondta, nincs rá okod.

- Tőle akarom hallani – suttogta – addig nem merem elhinni.

- Megértelek. Induljunk!

Lelépkedtek a lépcsőn, Jordan lent várta őket, és az aggodalom ellenére hatalmasat dobbant a szíve, amikor meglátta a két férfit. Ekkor döbbent rá, hogy a fia felnőtt.

A két indián szinte teljesen egyforma volt, most mindenki láthatta, hogy apa és fia mennyire hasonlít egymásra. Mindketten térdig érő mokaszint, és ágyékkötőt viseltek, mert a mai nap is legalább olyan forró volt, mint az elmúlt hetek bármelyike. Hajukat vászonpánt fogta hátra, a tekintetük tüzes elszántságot sugallt. Jordan nézte életének legfontosabb két férfiját, és a szíve összeszorult, de nem mutatta. Tuwa mellette állt, és szorongatta a kezét:

- Nincs más mód? – kérdezte félve. – A múltkor is baja esett.

- Apád vigyáz mindkettejükre – nyugtatta Jordan a kislányt, de ő ugyanúgy félt.

- Indulunk – mondta egyszerűen Tukayoo.

- Vigyázzatok magatokra! És hozzátok haza Ericát épségben.

- Úgy lesz anyám! – nézett rá Tokalah.

Az asszony rájuk mosolygott, de érezte, hogy most indián feleséghez méltóan kell viselkednie, és tudta, hogy ez mostantól a jövőben is így lesz. A férjében felébredt a törzsfőnök, felkészült arra, hogy visszaszerezze azt, ami az övé, és a fia ebben méltó társa lesz. Tudta, hogy amint hazaérnek, és megérkezik Neka, elindulnak, hogy megküzdjenek Kangee-val.

Csendben nézte, ahogy a két harcos lóra ül, és elindul. Tukayoo visszafordult, lenézett rá, és Jordanban megjelent egy kép a régmúltból: tizenöt évvel ezelőtt ugyanezzel a fájdalmas, szerelemmel telt pillantással nézett rá, amikor Jordan elküldte őket, hogy megvédje Conrad Scott haragjától.

- Szeretlek – mondta a férfinak.

- Szeretlek – Tukayoo lehajolt, és forrón megcsókolta. – Visszajövünk, visszahozom a fiadat.

- Tudom – suttogta könnyes szemmel.

A két harcos megfordult, és elvágtatott.

A városba érve, azonnal feltűnt nekik a nyüzsgés. Mindenfelé lovasok készülődtek, férfiak rohangáltak, fegyverekkel. És kiabáltak. Egyikük sem értette mit, de a hangjukból rögtön tudták, hogy baj van. Az emberek nem az esküvőre készültek. Feszült figyelemmel cikázott a tekintetük, ahogy a főtér felé ügettek, amikor az egyik katona észrevette őket:

- Visszajöttek! Hadnagy úr, itt vannak!

Hirtelen legalább tucatnyi fegyver csöve meredt feléjük. Megálltak, és komor tekintettel nézték az ideges fehéreket. Ekkor megjelent egy ismerős arc:

- Még van képed ide jönni? – üvöltötte Theodore. – Hol van? Mit műveltél vele? Megerőszakoltad? Megölted?

Tokalah mellé lépett, és le akarta rántani a lóról, ám a fiú egy jól irányzott rúgással a földre küldte. Újabb fegyverek irányultak rá.

- Várjatok! – szólt Theodore. – Először el kell mondania az igazat.

- Ne! – sikoltott egy nő. Elsa rohant feléjük rémülten. – Ne bántsátok őket! Nem ők voltak. Ők a barátaink.

- Mrs. Hudson! – nézett rá Theodore. – Bocsásson meg, de ebbe ne szóljon bele! Láttam, hogy méregeti ez a rézbőrű a menyasszonyomat. Gondolom, kapva kapott az alkalmon, hogy megszerezze. – visszafordult. – Hol van Erica?

Tokalah értetlenül nézett először a férfira, majd Elsára, és végül az apjára.

- Elsa, mi folyik itt? – kérdezte Tukayoo. – Azért jöttünk, hogy beszéljünk veletek, és ez fogad. Mi történt?

- Elrabolták Ericát! – sírta az asszony. Tokalah megvonaglott a nyeregben.

- Ugyan Mrs. Hudson, hisz ők voltak – erősködött Theodore.

- Téved, Mr. Whitmore – vetette oda a nő. – Gyertek be! A támadók nyomot hagytak, azt hiszem, neked szól, Tukayoo. Segítenetek kell!

A két indián, nem törődve a döbbent tekintetekkel, leszállt, és szinte futva követte az asszonyt a boltba.

Tukayoo abban a pillanatban tudta, ki a felelős, amint beléptek. A pulthoz lépett, és dühösen megmarkolta a tollat, és a nyílvesszőt. Felismerte a jellegzetes festést:

- Kangee! – sziszegte. – De honnan tudta, hogy Erica…?

- Ez most nem számít – nyögte haragtól reszketve Tokalah. – Menjünk utána!

Már fordult volna ki az ajtón, de az apja visszahúzta:

- Várj! Ha így mész utána, akkor ő fog győzni. Kangee okos. Oka volt, hogy Ericát rabolta el. Gondolkodj hideg fejjel!

- De minél tovább várunk, annál nagyobb az esély, hogy bántja! – mondta kétségbeesve. – Mennünk kell!

- Fiam, higgadj le!

Közben megérkezett utánuk John, Theodore, és a hadnagy néhány emberével. Tukayoo végignézett rajtuk, és már kezdte felmérni a helyzetet:

- Mikor történt? – nézett végül Elsára.

- Valamikor az éjszaka folyamán. Semmit sem hallottunk – zokogta a nő remegve.

Tokalah mellé lépett, és megszorította a karját:

- Visszahozzuk, esküszöm!

- Köszönöm – emelte fel a fejét hálásan.

- Ugyan már! Senki nem látja, hogy ez csak trükk? – höbörgött Theodore. – Összejátszanak a rablókkal. Ez a rézbőrű így próbálja megszerezni Ericát.

Az indián a férfira nézett, az arca kifejezéstelen volt, de a szeme elárulta, mennyire gyűlöli, és Theodore megértette, hogy pillanatok alatt képes lenne végezni vele.

- Üljünk le! – szólalt meg John. – Beszéljük meg, hogy mit tehetnénk, aztán cselekedjünk!

Körbeülték az asztalt a bolt végében, de Tokalah az apja mögött állt, és karját összefonta a mellkasán. Ahogy Elsa elment mellette, megérintette a feszülő izmokat, és érezte a harag rezgéseit. Tokalah kitartóan nézett farkasszemet Theodore-al.

- Kérlek, ne! – súgta neki Elsa, de ő nem válaszolt.

- Rendben – kezdte idegesen John. – Tukayoo, honnan tudod, hogy ez a… Kangee vitte el az unokahúgomat?

- Ez – emelte fel a nyílvesszőt – egy kiowa fegyver. A festése pedig egyértelműen elárulja, kié. Sosem felejtem el ezeket a jeleket. A toll pedig az én egykori főnöki fejdíszem egy darabja. Kangee tudja, hogy élek, és engem akar. Így jelzett.

- Istenem! – suttogta Elsa. – Ezek szerint Ericát csalinak használja?

- Igen. Valahogyan rájött, hogy az unokahúgod és a fiam közt gyengéd érzelmek szövődtek, és ezt használja ki.

- Miről beszélsz? – csattant fel Theodore. – Méghogy gyengéd érzelmek, Erica a menyasszonyom!

- Valóban azt hiszed, hogy erőszakkal elnyerheted a szerelmét? – kérdezte Tokalah kimérten.

- Ismerem őt! Inkább választana engem, mint egy ilyen rézbőrű kutyát!

- Vigyázz a szádra, sápadtarcú, mert egyszer még a fegyverem elé kerülsz! – sziszegte a fiú. – De nem most. Most a legfontosabb, hogy Ericát épségben hazahozzuk.

- Igazad van fiam. – vetett véget a szócsatának Tukayoo.

- De mi a garancia, hogy nem bántották? Hogy jól van? – nézett fel aggódva John.

- Nem őt akarja, hanem engem. A túsza csak akkor értékes, ha érintetlen. Addig biztonságban van, amíg oda nem érünk.

- De akkor azonnal bántani fogja. Talán nem jó ötlet, hogy ti menjetek érte.

- Ezért kell megelőznünk. Ki kell dolgoznunk egy tervet. Mi már amúgy is terveztünk egy támadást Kangee ellen. Szövetkeztünk az egykori harcosaimmal, akik segíteni fognak, és leszámolunk Kangee-val. Most csak azt kell kitalálnunk, hogyan hozzuk el a táborból Ericát, mielőtt a vérontás kezdetét veszi.

- Hány embered van? – kérdezte a hadnagy.

- Pontos számot egyelőre nem tudok. Mi heten vagyunk.

- És a birtok munkásai? – nézett rá John.

- Ők nem képzett harcosok, és nem kérhetem, hogy kockáztassák az életüket.

- Talán azért megkérdezhetnéd őket, segíthetnek.

- Én pedig felajánlom a katonáim segítségét – mondta a hadnagy. – Harminc képzett katona lőfegyverrel, több mint elég egy sikeres támadáshoz.

Tukayoo meglepve nézett a férfira, de aztán mosolyogva bólintott:

- Köszönöm, a többiek nevében is. Mi most visszamegyünk a birtokra, és felkészülünk, bevárjuk az emberemet, és amint ő megérkezik, indulunk.

- Mi is veletek tartunk – mondta a hadnagy. – Máris összeszedem az embereimet.

Felállt, és a kísérőivel kivonult.

- De hogy szabadítjuk ki az unokahúgomat? – kérdezte John.

- Ezt megbeszéljük menetközben. Szükség lesz az ottani harcosok segítségére.

- Értem – sóhajtotta. – Megyek a fegyveremért.

Felállt, de az ajtóból még visszafordult:

- Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért lekezelően bántam veletek! Már tudom, mekkorát tévedtem. Te és a családod mind nagyszerű, nemeslelkű emberek vagytok. Köszönöm, hogy segítetek nekünk.

- Ez természetes. Mi tartozunk köszönettel a ti segítségetekért. – válaszolt Tukayoo, és felállt. – Gyere fiam!

A fiú még mindig kimérten nézte Theodore-t:

- Te nem készülsz? – kérdezte. – Nem akarsz szíved hölgyének a megmentésére sietni?

A férfi lekezelően nézett vissza:

- Nem vagyok harcos. Ezt a feladatot a katonákra bízom. Én majd itt leszek, amikor megtörten hazatér, és támogatni fogom a gyógyulását.

Tokalah megvetően felhorkant:

- Gyáva.

- Hogy merészelsz bírálni, te mocskos…

Ha nincs az apja, az indián a férfi torkának ugrott volna.

- Ennek nincs itt az ideje. Majd leszámoltok egymással, ha visszatértünk! Gyere fiam!

Kifelé menet Tokalah még visszaszólt:

- Erica fog dönteni. De tudd, harcolni fogok érte, és nem engedem, hogy erőszakkal magaddal vidd!

- Majd meglátjuk – felelt nagyképű magabiztossággal a férfi.

Az indián megfeszült, de nem reagált.

A birtok leginkább egy kaptárhoz hasonlított, ahogy mindenki rohangált, és készülődött. A katonák parancsokat teljesítettek, a munkások megtettek minden tőlük telhetőt. A fiatalabbak természetesen felajánlották a segítségüket. Tukayoo és az emberei már készen álltak. Tokalah a kapu előtt állt, és feszülten kémlelte a keleti látóhatárt. Hiába mondta az apja, mégis rettegett, hogy Kangee bántani fogja a lányt. Ha megteszi, biztos, hogy ezernyi kínzást talál ki neki, mielőtt megöli. Remegni kezdett a gondolattól, hogy Erica törékeny, gyönyörű testét meggyalázzák, a lelkét megtörik. Arra gondolni sem mert, hogy esetleg megölik. Rettegett ettől, de tudta, hogy akkor mit fog tenni. Megöli a gyilkosokat, aztán követi a szerelmét. Bár az öngyilkosság nem elfogadott, de megtalálja a módját. Képtelen lenne Erica nélkül élni.

Porfelhő kavarta fel a horizontot, a harcos azonnal jelzett a többieknek, és mind készenlétben várakoztak.

Hamarosan kibontakoztak a homályból két lovas körvonalai, és nemsokára már tudták, Neka, és Oya közeledik.

Bevágtattak a kapun, ajkukon elégedett kifejezés ült, és Tukayoo azonnal tudta, hogy sikerrel jártak.

- Neka, Oya! Üdvözöllek benneteket! Annyira jó látni, hogy jól vagytok.

- Tukayoo! – mondták, és tisztelettel fejet hajtottak főnökük előtt. – A harcosaid a parancsodat várják. Készen állunk, hogy az oldaladon harcolva visszaszerezzük népünk büszkeségét.

- Köszönöm – felelt a férfi, aztán barátian átölelte az érkezőket. – Van néhány újabb részlet, amit meg kell vitatnunk, mielőtt indulunk, de hamarosan ellenségünk vére tisztítja meg a földünket.

Amíg az indiánok félrevonultak tanácskozni, addig a katonák, a városiak, és a munkások tovább készülődtek. Jordan távolról figyelte őket, és a szíve mélyén boldog volt, hogy látta, a három különböző emberfajta egymás oldalán küzd az igazságért. Remélte, hogy egyszer eljön az a nap, amikor mindez már nem fog számítani, de sajnos ismerte az emberi természetet, és tudta, hogy erre vajmi kevés az esély.

Elfordult, és a sógornőjéhez ment:

- Tehya! Tukayoo és én megbeszéltük, hogy amikor elindulunk, én velük megyek. Kiszabadítják Ericát, és velem fog visszatérni, hogy ne veszítsenek időt. Megtennéd, hogy addig vigyázol Tuwára?

- Ezt kérned sem kell, nővérem – mondta feszült mosollyal a másik nő. – De ígérd meg, hogy vigyázol!

- Úgy lesz.

Megölelték egymást, és várták, hogy a férfiak befejezzék a megbeszélést.

Tukayoo a könyvtárba hívta a többieket.

- Neka, hányan állnak mellettünk?

- A mészárlás után nem sokan maradtunk, de beszéltem a fiatalabb harcosokkal is, akik még emlékeztek dicső tetteidre. Velük együtt negyven harcos követ téged. Nem sok, Kangee-nak legalább száz hűséges embere van.

- Itt vannak a katonák – mutatott ki az ablakon a főnök. – Ők mellénk álltak, és néhány férfi a városból, meg néhányan a munkásaink közül, akik értenek valamennyit a harchoz. Úgy vélem, ennyien elegen leszünk. Igaz hadnagy? – nézett az épp belépő férfira.

- Igen, én is úgy hiszem. Ráadásul az embereim jól képzettek. Velük akár előnyt is szerezhetünk.

- De először Ericát kell kiszabadítanunk, apám! Ha ott marad, veszélybe kerülhet az élete – mondta Tokalah.

- Erica? Kiről beszélsz? – Neka értetlen arckifejezése elárulta, hogy semmit sem tudott Kangee mocskos tervéről.

- Kangee elrabolt egy fehér lányt, hogy a faluba csaljon. – magyarázta Tukayoo. – Ezek szerint erről nem is tudtok.

- Nem, Kangee portyán volt néhány emberével. Ma délutánra vártuk a visszatérésüket.

- Most éjjel rabolták el Ericát – mondta Tokalah feszülten.

Neka végignézett a fiún:

- Jól látom, hogy aggódsz ezért a lányért?

- Igen – vágta rá büszkén.

- Nyugodj meg, Kangee nagyon büszke főnök. Ha akar is valamit a lánytól, először eldicsekszik a zsákmányával.

- Ezt hogy érted?

- Közszemlére teszi, hogy mindenki megcsodálhassa őt. De azonnal jogot formál rá, így senki nem nyúlhat hozzá. A lány egyelőre biztonságban lesz.

- Meddig? – kérdezte nyugtalanul Tokalah.

- Ha magának akarja, akkor ünnepséggel köszöni meg a Nagy Szellem nagylelkűségét, és csak éjfélkor veszi magához az ajándékát, addig van időnk.

- Először őt kell biztonságba helyeznünk. Ki kell szabadítanunk úgy, hogy ne vegyék észre, csak akkor, amikor támadunk. – Tokalah nehezen tudta leplezni a nyugtalanságát, vajon időben odaérnek, vagy Kangee-nak lesz lehetősége meggyalázni a lányt? A fiú legszívesebben azonnal indult volna.

- Értem. Ezt bízzátok rám – mondta Neka. – Oya majd elaltatja az őrök éberségét, mi pedig fedezünk titeket. Ez nem akadályozhat meg minket.

- Rendben.

Tukayoo még egyeztette a taktikai részleteket a hadnaggyal, aztán gyorsan tájékoztatták az embereket, befejezték a készülődést, és amikor minden készen állt, lóra szálltak.

Az asszonyok ekkor odasereglettek, és gyors búcsút vettek férjeiktől, fiaiktól, néhány mexikói asszony könnyek közt, imádkozva könyörgött a férjének, hogy nagyon vigyázzon magára. A három indiánfeleség büszke tartással, kemény tekintettel búcsúzott, a katonák egy része tisztelettel figyelte, mennyire visszafogják az érzelmeiket, hogy ezzel is segítsék, és erősítsék csatába induló szeretteiket. Nem próbálták visszatartani őket, hisz tudták, mi forog kockán. A katonák közül sokan ekkor fogták fel, mit jelent az indiánok számára a büszkeség, és a becsület. Látták a harcosok szemében, hogy soha nem árulnák el egymást, és tudták, hogy gondolkodás nélkül áldoznák fel magukat társaik védelmében. Némelyik katonában tisztelet ébredt, és magában megfogadta, hogy ha arra kerül a sor, ő ugyanígy fog tenni.

Végül elindultak. A hosszú menetoszlopot Tukayoo és a hadnagy vezette. Az indián mögött három régi harcosa haladt, őket követték a fiaik, és Tokalah mellett Jordan, majd Neka és Oya. A katonák a ranglétrának megfelelően követték parancsnokukat, és utánuk jöttek a munkások.

A hadnagy elégedetten nézett végig a csapaton, de meglepte, hogy Tukayoo figyelemre sem méltatja őket.

- Meg sem nézed, kik követnek a harcba? – kérdezte az indiánt.

- Tudom, kik követnek. Bízom az embereimben, és nem kell szemmel tartanom őket. Akik mögöttem állnak, néma fogadalmat tettek, hogy hűek hozzám.

- Furcsák vagytok.

- Nem furcsábbak, mint ti.

- Olyan civilizálatlannak tűntök, és aztán meglepitek az embert. Sokszor bölcsebbek, és megfontoltabbak vagytok nálunk.

- Ez csak azért tűnik így, mert máshogyan élünk. Bár mi az utóbbi tíz évben pont úgy éltünk, ahogy ti is – mosolygott Tukayoo.

- De a törzseitek állandóan csatáznak.

- Nem, ne hidd! Mi is békében szeretnénk élni, de van, amikor a békés megoldás nem elég.

- Hallottam, hogy sokszor elveszítek egymás földjeit.

- Igen, vannak törzsek, akik ezt teszik, főleg azóta, hogy ti idejöttetek, és alaposan megnyirbáltátok a vadászterületeinket. Amíg elég terület volt, az ilyen összecsapások is ritkábbak voltak. Most küzdenünk kell minden hektár földért, hogy megtartsuk.

- És most is erre készültök.

- Én csak visszaszerzem, ami a népemé. A kiowák tíz évvel ezelőtt elvették tőlünk, és minket száműztek. Most igazságot szolgáltatok. – elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. – Igazából ők olyanok, mint a te néped. Ti is idejöttetek, és elvettétek azt, ami a mienk. Jó szövetségesek lennétek.

- Ezzel szemben mi most veled szövetkezünk ellenük – mondta a hadnagy, figyelmen kívül hagyva az indián keserű megjegyzését.

- Igen, és ezért hálával tartozunk. Bár titeket más érdek vezérel, mint minket.

- Mire gondolsz?

- Ezzel a szövetséggel mindketten jól járunk, de más okból. Mi a segítségetekkel visszaszerezzük a földünket, és a becsületünket. Ti megkapjátok Casa de Solt, és a környező területeket, ha mi visszatérünk őseink földjére. Akkor az megint senkiföldje lesz, amit elfoglalhattok.

- Ha így nézzük, igazad van.

- Igazam van. Beszéltem erről a feleségemmel, az a föld az övé, de azt mondta, neki nem kell. Ő csak békét, és boldogságot szeretne.

- És képes lemondani a vagyonáról?

- Látod, erről beszélek, számunkra a pénznek nincs jelentősége. Mi megteremtjük magunknak, amire szükségünk van. Jordan is így gondolkodik, ő már indián. Nem számít, hogy a haja, és a szeme más színű.

- Igen, észrevettem, hogy az. Szerencsés vagy, hogy ilyen remek asszony a feleséged.

- A sors kegyes volt hozzám.

- Tukayoo! – lovagolt előre Neka. – Ott az erdőn túl van a falu. Talán meg kellene várnunk, míg sötét lesz. Akkor a fiad, Oya és én előremegyünk. Jordan az erdőben várhat Tokalah-ra. Ti pedig ott a sziklák közt várjatok! Mi előkészítjük a terepet, és figyelmeztetjük a többieket.

- Rendben, menjetek!

A három indián elindult, Jordan pedig nem sokkal később követte őket.

- Bölcs dolog feltétel nélkül megbízni benne? – kérdezte a hadnagy. – Most kockáztattad a fiad, és a feleséged életét.

- Neka és Oya az életével tartozik Jordannak. Igen, feltétel nélkül megbízom benne.

Nem mondott többet, de feszülten figyelte a távolodó lovasokat.

„A Nagy Szellem óvjon Titeket!” – gondolta aggódva.

18. fejezet

Erica a törzsfőnök háta mögött ült, a kezét bőrszíj tartotta fogva a férfi dereka körül. Igyekezett minden részletre figyelni, támpontokat keresett, hogy majd amikor megszökik, ne tévedjen el. De a sivatag könyörtelensége most is megmutatta magát, mindenütt síkság, sehol egy patak, vagy domb. Azon csodálkozott, hogy Casa de Sol közelében hogy lehetett. Az a kis domb most nagy segítség lett volna, de nem volt sehol. Végül feladta, és az indián hátába temette az arcát. Az izmos test együtt rezdült a lóval, a férfias illat eltelítette a lány orrát, de ő csak félelemmel vegyes undort érzett.

Nem érzékelte az időt, csak annyit, hogy amikor megálltak a nap forrón égette a hátát.

Az örömkiáltásokkal sem törődött, azzal sem, hogy a cölöphöz vonszolják, és kikötik.

A törzs tagjai azonnal köré gyűltek, de Kangee eléjük állt:

- Senki nem nyúlhat a foglyomhoz! – dörögte, mire mindenki megállt. – Ő az, aki elhozza számomra ősi ellenségemet, Tukayoo-t. érintetlennek kell maradnia! De addig is gyönyörködhettek benne.

Megfordult, és a tőrével lehasította a hálóing alját, majd függőlegesen is szétvágta, feltárva Erica kebleit a kíváncsiskodók előtt. Meglepve figyelte, ahogy a lány dacosan felemelte a fejét, de nem szólalt meg.

- Nem sikítasz? – kérdezte kedvesen. – Talán nem érzel szégyent?

Nem kapott választ, csak gúnyos mosolyt.

- Talán megnémultál? Az éjjel hallottam, hogy beszélsz Rosie-val. Szólalj meg! – sziszegte.

Erica örömmel látta, hogy a férfi kezd haragossá válni, mert nem üthette meg. Egy ideig farkasszemet néztek, aztán Kangee erőltetett nyugalommal elfordult. Odaintett két harcosnak, hogy figyeljenek rá:

- Senki nem mehet a közelébe!

Amint beértek a fák közé, Neka intett, hogy szálljanak le a lovakról.

- Nem lesz feltűnő, ha így mentek vissza? – kérdezte Tokalah.

- Nyugodj meg! Ez senkinek nem fog feltűnni, de ha hangoskodsz, az igen.

Bevárták Jordant, aki most megállt mögöttük.

- Te itt várj! – nézett rá Neka. – A fiad idehozza majd a lányt, várj türelmesen. Itt nem fedezhetnek fel, még jó félórányi séta a falu.

- Rendben – suttogta feszülten a nő.

- Jordan! Soha nem felejtem el, hogy mit tettél értünk gyerekkorunkban, ahogy Oya sem – a harcos most az asszonyra nézett, és amióta találkoztak először elmosolyodott. – Ígérem, hogy vigyázunk a fiadra, és a választottjára. Nem fogunk elárulni benneteket.

- Köszönöm – mosolygott vissza Jordan. – De most menjetek, ne vesztegessük az időt.

A tábor mellé érve, Tokalah szíve összeszorult, amikor meglátta a lányt, kikötve, a szétszaggatott hálóingében, aléltan. Még ilyen távolból is látta, hogy ki van szomjazva.

- Rica! – suttogta fájdalmasan.

- Nyugalom, fiú! – súgta Neka. – Senki nem nyúlt hozzá.

- Honnan tudod?

- Akkor nem így nézne ki. A kiowák vadállatok.

- Uhh!

- Nyugalom! Mi most előremegyünk. Eltereljük a figyelmüket, Oya jelezni fog, ha jöhetsz, de addig nem mozdulj!

- Értem – bólintott.

- És még valami – nézett rá Oya. – Bármit is hallasz, ne kételkedj bennünk! Melletted állunk.

Mire Tokalah újra felnézett, a két harcos már kilépett a fák közül, és elindultak a tipik felé.

- Neka, Oya! Visszatértetek, végre! – kiáltott feléjük Kangee. Elégedetten közeledett feléjük, végignézett a zsákmányul ejtett őzeken, aztán azonnal eldicsekedett a tettével.

- Elraboltam a lányt, hogy idecsaljam az áruló Tukayoo-t – mondta büszkén.

- Tukayoo? – Neka értetlenül nézett rá. – De hiszen ő már rég meghalt.

- Tévedsz, hű harcosom. A régi vezéred, az áruló, él, és most el fog jönni az ivadékával együtt, hogy visszaszerezzék a fiú szajháját.

- Nagy Kangee! Kérlek, add nekem a tisztességet, hogy megölhetem az árulót. Sosem tudtam megbocsátani neki, hogy gyáván cserbenhagyta a népét.

- Nyugalom, Neka! Tukayoo az enyém, de végezhetsz a fiával.

- Köszönöm, dicső főnök! – most végre a lány felé nézett. – Hmmm, igazán finom falat. Jól sejtem, hogy magadnak akarod őt?

- Csak addig, amíg kiélem magam. Azt akarom, hogy Tokalah lássa, amikor elveszem tőle. Utána megkaphatjátok, azé lesz, aki többet ad érte.

Tokalah keze ökölbe szorult a gondolatra, hogy a kiowák Ericán akarják kiélni a vágyaikat. Reszketett dühében, nehezére esett, hogy szót fogadjon Nekának, és ne rohanjon azonnal a lányhoz.

- Csodálom, hogy ilyen könnyen lemondasz róla – nézett rá Oya.

- Makacs asszony, és nem beszél. De szóra bírom, esküszöm.

Beszéd közben megint a lányhoz lépett.

- Hallod? Szóra bírlak.

A lány felemelte a fejét, és gúnyosan mosolygott, Tokalah lelkét büszkeség töltötte el, hogy ennyire bátran viseli a megaláztatást.

- Beszélj! Mondj valamit! – megragadta az arcát, és egészen közel húzta a sajátjához. – Szólalj meg!

- Tokalah meg fog ölni! – suttogta rekedten Erica, és tovább mosolygott.

Az indián dühösen ellökte az arcát, és elfordult.

- Talán jobb, ha nem szólalsz meg – sziszegte.

Tokalah lelkét melegség járta át, és egyre türelmetlenebbül várta a jelet.

Neka eltűnt a szeme elől, nem látta mit tesz, aztán feltűnt az egyik tipi előtt, és egy asszony sietve távozott mellőle.

Oya még mindig Erica körül sétálgatott, és igyekezett elvonni az őrök figyelmét. Aztán a sors a segítségükre sietett. Kangee intett az emberinek, és Oyát küldte a lány mellé. Amint tiszta volt a terep, Oya eltávolodott, és közben hátralesett.

Tokalah tudta, hogy elérkezett az idő. Hangtalanul a cölöp mögé került.

Erica rémülten feszült meg, ahogy a kemény tenyér a szájára tapadt. Lehet, hogy Kangee egyik harcosa magának akarja? Rettegve próbált szabadulni.

- Állj le! – sziszegte Tokalah, dühösen. Miért nem tud egy kicsit engedelmesebb lenni. – Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. Megígéred, hogy csendben maradsz, ha elveszem a kezem?

Erica ellazult, bólintott, a férfi pedig lassan elhúzta a kezét.

- Tokalah? – suttogta alig hallhatóan.

Az indián bólintott, de nem szólt semmit. Villámgyorsan elvágta a szíjakat, és a lány tehetetlenül omlott a karjába. Teljesen elgémberedett az egész napos kitekert testhelyzet miatt. Tokalah felemelte, és párducmozgással elindult vele az erdő felé. Erica karjába lassan visszatért az élet, átölelte a férfi nyakát. Ismét átjárta a jóleső borzongás, amit még a félelem sem tudott elnyomni. Szorosan hozzásimult, és amikor már távolabb jutottak, megszólalt:

- Köszönöm.

Tokalah megdermedt a lány hangjától, a nyilvánvaló félelmen túl volt benne valami gyengéd vágyakozás. Belenézett a lány tengerkék szemeibe, és képtelen volt továbbmenni.

Újra fellángolt benne a vágyakozás. Megint érezni akarta a mézédes, lágy ajkak simogatását. Lehajolt, és megízlelte a lány száját. Erica hevesen viszonozta a csókot, még szorosabban fonta karját Tokalah nyaka köré.

- Mennünk kell – zihálta a harcos, amikor képes volt elszakítani a száját a lány forró ajkától – bármikor észrevehetik, hogy eltűntél.

- Tudom, de annyira boldog vagyok, hogy utánam jöttél – suttogta Erica hálásan. – Azt hittem, a történtek után eszedbe sem jut, hogy megments. És meg is érdemeltem volna. Ahogy viselkedtem veled, istenem Tokah! Pedig, ha tudnád! Én csak téged akarlak. Annyira féltem, rettegtem, hogy férjhez kell mennem, és elveszítelek. Bántott, hogy azt hitted, hazudtam neked, de én nem. Én nem akartam őt, próbáltam lebeszélni John bácsit, de nem engedett. Tokah nélküled képtelen lennék élni, nekem csak te kellesz. Te vagy számomra az egyetlen. Szeretlek.

Tokalah megtorpant, szívét melegség járta át, már nem akarta büntetni a lányt. Rég tudta, hogy képtelen lenne rá. És már azt is tudta, hogy a bosszú, amit az első megaláztatás után akart véghezvinni teljesen sikerült. Sőt jobban, mint akarta. A préda visszavágott.

- Mit mondtál? – kérdezte lágyan.

- Szeretlek… bátor, apacs harcosom. – szeme megtelt könnyel, félt, hogy a férfi visszautasítja. Remegő tenyerét az arcára simította, és félve nézett a szemébe. – Nem számít semmi, az se, ha nem kellek neked, én…

- Én is szeretlek, Rica! – válaszolta gyengéden. – Nem hagytam volna, hogy bárki más hozzád érjen, senki, sem Theodore, sem a kiowák. Te hozzám tartozol, örökre az enyém vagy, szerelmem. Ha azt láttam volna, hogy az ő karjában vagy… ha őt csókoltad volna úgy, ahogy engem…

Erica sírva fakadt:

- Istenem, az a csók… én nem akartam. Csak annyira meglepett, nem tudtam tiltakozni, meg tudod bocsátani?

- Nincs mit megbocsátanom. Tudom, hogy igazat mondasz. Sosem hazudtál nekem. Nyugodj meg, Egyetlenem!

Lefektette a lányt az avarra, megcsókolta, és a keze bebarangolta a rettegéstől remegő testet. Erica érezte a férfi vágyát, odaadóan simult hozzá, és minden mozdulatát viszonozta. Tokalah gyors mozdulattal megszabadította a lányt az alsóneműtől, és szinte észre sem vette, ahogy az ágyékkötője eltűnik. Csak Erica finom, lágy érintését érezte férfiasságán, ahogy lázasan simogatja.

- Édes, kicsi Rica! Annyira szeretlek – zihálta. – Soha… többé… nem… engedlek el. – minden szónál megcsókolta.

- Szeretlek, Tokah! – suttogta könnyek közt a lány. – Gyere, szerelmem!

Tokalah a combjai közé siklott, és hagyta, hogy Erica gyengéden magába vezesse. Vadul kezdett mozogni, nem tudta visszafogni magát. Feszültté tette a helyzet, hogy rájuk találhatnak, és ettől olyan heves érzelmek járták át, hogy képtelen volt megálljt parancsolni az ösztöneinek. Akarta a lányt, önmagáért a szerelméért. Már nem a bosszú hajtotta, hanem birtoklási vágy. Nem engedhette át másnak. Csak az övé lehet.

- Egyetlenem – suttogta a fülébe. – Az enyém vagy, örökre. Szeretlek.

Hevesen szeretkeztek, és bár siettek, mert hajtotta őket a félelem, de ez még inkább fokozta az élvezetet. Erica vonaglott Tokalah teste alatt, az öklét a szájába tömte, hogy sikolyát ne hallják meg. A férfi elhúzta a kezét, és csókkal némította el a lányt. Halkan, zihálva nyögtek a csókba, minden izmuk feszülve remegett, ahogy a beteljesülés közeledett. Erica az indián hajába markolt, elhúzta a fejét, és mosolyogva, nyögve suttogta a nevét. A vállába harapott, amikor az élvezet tüze elragadta, érezte, hogy Tokalah is megfeszül fölötte.

- Szeretlek – nyögte újra, és kimerülten roskadt a lány mellé.

Reszketve feküdtek egymás karjában, és várták, hogy csillapodjon a tűz.

- Mennünk kell – suttogta vonakodva néhány perccel később Erica, felöltözött, és felállt. De aztán visszaroskadt Tokalah mellé.

- Ölelj, kérlek! – simult hozzá.

A hangja annyira erőtlen volt, hogy a harcos megijedt:

- Rosszul vagy, szerelmem?

- Nem. De most úgy érzem, ha meg kellene halnom, boldogan elfogadnám.

- Én inkább a boldog, hosszú életet választom veled. De igazad van, mennünk kell, nem találhatnak ránk. Elérkezett az idő, de előtte szeretnélek biztonságban tudni.

- Milyen idő? – nézett rémülten Erica.

- Neka, és Oya, apám régi, hűséges emberei beszéltek a harcosokkal, sokan mellénk állnak. Így van esélyünk. Most kell megtámadnunk Kangee-t.

- Tokah, könyörgöm, ne! Nem viselném el, ha bajod esne!

Rémülten nézett a férfi szemébe, megfogta az arcát, és próbálta a pillantásával lebeszélni.

- Vissza kell szereznem a becsületünket. A harcosok mellénk álltak, számítanak ránk, rám.

- Azt mondtad az apád a törzsfőnök, akkor…

- Mellette kell lennem, ezt kívánja a becsület. A törzsemnek szüksége van rám.

- Nekem is szükségem van rád, Tokalah! Ha meghalsz, mi lesz velem?

- Nem fogok meghalni. Erica! Szerelmem! Visszatérek hozzád, és feleségül veszlek. Az asszonyom leszel a Nagy Szellem és a törzs előtt, a világ előtt.

- Tokalah, én fehér vagyok.

- És?

- Nem fogják engedni.

- Akkor vállalom a száműzetést.

- Ne! Nem adhatod fel a törzset, értem. Nem adhatod fel az életedet. Én beérem azzal, hogy melletted legyek.

- Nem mondok le rólad, senki és semmi kedvéért.

- Tokah, ennek nincs…

- Ezt ne most beszéljük meg. Mennünk kell! Gyere!

Kezét nyújtotta a lány felé, aki elfogadta. Újra megcsókolta, aztán felemelte a fejét, és kézen fogva elindultak. Erica összehúzta magán a hálóing maradványait. Tokalah magához húzta, és átölelte, nem akarta elengedni még kis időre sem, pedig tudta, hogy hamarosan el kell válniuk. Tíz perc gyors gyaloglás után a fiú megtorpant, és bagolyhuhogáshoz hasonló hangot hallatott.

- Itt vagyok – jött a fojtott válasz a fák mögül.

Jordan kilépett, maga mögött vezette a lovát.

- Soká maradtatok. Apád már biztosan aggódik.

- Nehezen tudtam kiszabadítani az őrök miatt. – motyogta Tokalah.

- Rendben, de most már siess! Erica, te velem jössz!

A lány rémülten nézett a férfira.

- Anyám biztonságban hazavisz. Nekem most itt kell maradnom. Meg kell vívnunk ezt a csatát, hogy békében élhessen a törzsünk.

- Tokah, kérlek! Kérlek, légy nagyon óvatos! Nem hagyhatsz magamra, szükségem van rád!

A férfi hevesen megölelte. Jordan érezte a két fiatal közt dúló érzelmeket, és tudta, hogy a fia felnőtt, és megtalálta a saját útját.

- Gyere, kedvesem! – ölelte meg a lány vállát. – A férfiaknak most erőre van szükségük, ne hátráltassuk őket.

Elhúzta Ericát a fiától.

- Menj fiam! És gyertek haza sértetlenül!

- Úgy lesz anyám! Szeretlek – mondta Erica felé fordulva, aztán már el is tűnt arra, amerről jöttek.

Erica könnyes szemmel fordult az asszony felé, aki levett a nyereg mögül egy blúzt, és egy nadrágot.

- Vedd fel ezeket! – mondta kedvesen. A lány gyorsan felöltözött, majd felült Jordan mögé, és elindultak.

- Ugye nem lesz bajuk? – kérdezte rettegve.

- Remek harcosok – válaszolt szenvtelenül a nő.

- De veszélyben vannak, igaz?

- Igen – sóhajtott Jordan. – De ezzel nem foglalkozhatunk. Bíznunk kell abban, hogy a Nagy Szellem mellettük áll.

- Hogy vagy képes, ilyen nyugodt maradni?

- Ezt kell mutatnom. Ha Tokalah asszonya akarsz lenni, neked is meg kell tanulnod. Hamarosan ő lesz a törzsfőnök, és neked, mint a feleségének példát kell mutatnod a többi asszonynak.

- Annyira biztos vagy benne, hogy így lesz. Szeretnék én is ilyen erős lenni.

- Erős vagy. Tokalah-nak rád van szüksége, hogy teljes legyen. Bízz magadban!

- Köszönöm – suttogta Erica álmosan.

- Fáradt vagy, próbálj meg pihenni!

- Félek, hogy lecsúszom.

- Ha akarod, összekötöm a kezed, és akkor nem tudsz leesni. Zavarna?

- Nem – motyogta a lány.

Jordan egy kendővel összefogta a kezét, és gyengéden megsimogatta.

- Aludj nyugodtan!

- Féltem Tokalah-t – mormolta egyre elhalóbban.

- Én is, kicsim – suttogta az asszony, de tudta, hogy Erica már nem hallotta a szavait.

Nem raktak nagy tüzet, csak épp akkorát, hogy Tokalah megtalálhassa őket. Amikor csatlakozott a csapathoz, az apja magához hívta:

- Engedd meg fiam, hogy az első alkalommal én fessem rád a védelmező jeleket!

- Köszönöm, apám!

A többiek tisztelettel figyelték a szertartást, aztán mind a tűz köré gyűltek, és imádkozni kezdtek.

A katonák közben felsorakoztak, és várták, hogy az indiánok is készen álljanak.

Végül mind harca készek voltak, és csendesen megindultak az erdőn át. Hallották a faluból érkező zajokat, és már tudták, hogy felfedezték Erica szökését. Kangee hangja élesen elkülönült a többiekétől, ahogy őrjöngve osztotta parancsait. A táborban káosz uralkodott.

Ekkor csaptak le. A meglepett kiowák fejetlenül rohangáltak, fegyvereiket keresték.

Neka, amikor visszaértek, szólt az asszonyának, hogy jelezzen a többieknek. A nők elrejtőztek a gyerekekkel az erdőben, így nem kellett miattuk aggódni. Tukayoo egykori harcosai azonnal mellé álltak, amint kirontottak a fák közül.

Kangee döbbenten figyelte, ahogy hűségesnek hitt emberei ellene fordultak. A küzdelem kiegyenlített volt, és véres, mindkét oldalon voltak áldozatok.

Tukayoo egész idő alatt Kangee-t kereste, de sehol sem látta, a forgatagban a csata két távoli pontjára sodródtak. A kiowa főnök is kivette a részét az öldöklésből. Legjobb harcosaival a katonák ellen vonult. Tomahawkja veszedelmes pontossággal vágott rendet a kékkabátosok közt. Amerre haladt, fájdalomtól visító haldoklókat hagyott maga mögött.

Tokalah látta, hogy a katonák a puskáik ellenére is vesztésre állnak, ezért Lansával, és Muracoval odavágtatott. Hamarosan kiegyenlítették az erőviszonyokat, de a kiowa főnök eltűnt a szeme elől.

Ekkor megfordult, és a döbbenettől ledermedt: két vele egyidős harcos állt egymással szemben, jobbjukban tőr, de egyik sem mozdult.

- Hania – szólalt meg döbbenten a kiowa fiú – a barátom vagy, eldobnád ezt? Képes lennél harcolni velem olyasmiért, ami nem a te csatád?

- A törzsemért harcolok, a büszkeségünkért! Talán gyáva vagy, Chu’a?

A kiowa támadásba lendült.

Tokalah észhez tért, és közéjük ugrott. Nem foglalkozott azzal, hogy megsérülhet, jobbjával Hania felé nyúlt, és tőrével fékezte az ütést, közben lefogta a kiowa ütésre lendülő karját. A hátával kitámasztotta, és közben Hania szemébe nézett, a fiú azonnal felismerte őt, és visszakozott. Tokalah pedig Chu’a felé fordult. Kicsavarta ellenfele kezéből a fegyvert, hátrafeszítette a karját, és mögé került. A tőrt a fiatal harcos nyakához szorította, és Hania szemébe nézett, aki neheztelve nézett rá.

- Nem hagyom, hogy megöld a barátodat, Testvér! – mondta.

- Tokalah? Te vagy az? Mégis mit…

- Elég! – üvöltött rá a férfi.

Az agya pillanatok alatt végigpörgetett mindent. Egy személyes bosszú miatt nem mészárolhatnak le egy egész falut.

- ELÉG! – üvöltött még hangosabban.

A körülötte állók meghallották, és felfigyeltek rá. A kiowa harcosok leeresztették a fegyvereiket, és megadóan álltak meg.

- Elég! – kiáltott újra Tokalah, végigfutatta tekintetét az ádáz férfiakon. Az apját kereste.

Amikor megpillantotta, látta a szemében, hogy először értetlenül figyeli, de a néma üzenet végül elérte a célját. Tukayoo kemény mosollyal biccentett.

- A nevem Tukayoo! – szólt fennhangon. – Én vagyok ennek a törzsnek az igazi, választott főnöke. Kangee tíz éve idejött, és ármánykodással elvette tőlem. Most azért jöttem, hogy visszavegyem, ami az enyém. Kangee!!! Merre vagy? Félsz szemtől szemben kiállni ellenem? Az embereidet küldöd a halálba, míg te elbújsz? Gyáva vagy, hogy megmutasd, mire vagy képes?

A kiowa főnök kilépett az egyik harcos mögül:

- Itt vagyok! Te merészelsz gyávának nevezni, amikor magára hagytad az embereidet? És most is csak úgy mersz kihívni, hogy közben a fiad az én fiam torkának szegezi a tőrt?

Tokalah az apjára nézett, aki intett, és a harcos elengedte a másikat.

- Nincs szükség arra, hogy ártatlanok haljanak meg a mi személyes csatározásunk miatt – mondta Tukayoo. – Döntsük el, itt és most! Csak te és én! Aki győz, azé minden.

- Legyen! – mondta magabiztosan Kangee. - Küzdelem… halálig.

19. fejezet

Erica kinyitotta a szemét, és kábán nézett körbe.

- Felébredtél, kicsim? – nézett hátra Jordan.

- Igen – motyogta. – Mennyi ideig aludtam, merre járunk?

- Nem sokat, de hamarosan hazaérünk, és pihenhetsz.

- Nem akarok aludni. Tudni akarom, mi történik.

- Arra még várnunk kell, amíg visszatérnek.

Erica kinyújtózott, de a karja nem engedelmeskedett.

- Várj, kikötöm a kezed – mondta Jordan, és már el is oldozta.

- Köszönöm – suttogta. – Jordan? Honnan tudtátok?

- Kangee üzenetet hagyott Tukayoo-nak, amikor elrabolt. De azt mi sem tudtuk, hogy honnan tudott rólad, és arról, hogy mennyit jelentesz nekünk.

- Azt hiszem, én tudom. Rosie ott volt velük, amikor elhoztak.

- Rosie? – döbbent meg az asszony.

- Igen, azt nem tudom, hogy a foglyuk volt, vagy valami más, de… de meg… megerőszakolták.

- Istenem! Szerencsétlen lány! Bár nem kellene sajnálnom, mert ezt az egész fölfordulást ő okozta. Ő küldte a sürgönyt.

- Azt akarta, hogy Theodore közénk álljon? – nézett fel Erica. – De miért? – aztán eszébe jutott, és kihúzta magát – Azt hiszem, tudom. Féltékeny volt rám. Tokalah…

- Mielőtt megismert téged, sok időt töltött vele. Tudom.

- Tudtad? – lepődött meg a lány.

- Majd ha édesanya leszel, megérted – nevetett az asszony. – Sok minden van, amit egy anya megérez, vagy tud, és a gyermeke nem is sejti.

- Értem – motyogta Erica alig hallhatóan.

- Rólatok is tudok. Azonnal észrevettem a változást kettőtök közt.

- Én… igazán…

- Ne mentegetőzz! – Jordan hátranyúlt, és megsimogatta a lány arcát. – Örülök, hogy szeretitek egymást. A fiam végre megtalálta önmagát, és ezt neked köszönheti. Bármire képes lenne érted.

- Én is – suttogta Erica. – Az életemnél is jobban szeretem.

- Tudom, kicsim.

Csendben lovagoltak tovább, aztán egyszer csak Jordan megállította a lovat, és előremeredt:

- Mi az ott? – nézett értetlenül.

Erica előrehajolt:

- Istenem! – nyögte. – Tűz.

- Casa de Sol! – rémült meg Jordan. – biztos vagy benne, hogy…?

- Láttam háztüzet éjszaka. Még New Orleansban. Pont ilyenre festette az eget – bámult előre a narancsszín égboltra.

- Ég a birtok! – sikoltott fel Jordan. – Kapaszkodj, Erica!

Vágtára fogta a lovat, és eszelős tempóban nyargalt a fényesség felé.

Az asszony rettegve nézett előre, és nem mert belegondolni, hogy mi vár rá.

- Tuwa! – suttogta, és könnyek lepték el a szemét.

Erica hallotta, de nem válaszolt, szorosan kapaszkodott, és imádkozott, hogy mindenki rendben legyen.

Amikor megérkeztek, mindketten leugrottak, és rohanni kezdtek.

Az emberek tehetetlenül rohangáltak, vödrökkel próbálták oltani a tüzet, de hiába. A lángok az egész birtokot elborították.

- Tuwa! Kicsim, hol vagy? – sikoltozta Jordan rémülten.

- Anyám, itt vagyok! – szaladt oda a kislány, és a nő karjába vetette magát. – Mindenki kijutott – nyugtatta meg az anyját. – De a ház…

- Kit érdekel a ház! – zokogta Jordan. Felállt, és körülnézett. – Megyek, segítek oltani. Te maradj itt a többiekkel! Erica, megtennéd, hogy vigyázol rájuk?

- Én is segíthetnék.

- Kimerült vagy. Azzal teheted a legtöbbet, hogy vigyázol rájuk.

- Rendben.

Jordan visszaterelte a kislányt a többi gyerekhez, és már rohant is.

- Erica? – nézett rá Tuwa. – Hogy kerülsz ide?

- Hosszú történet – mondta feszülten a lány. – Most legyen elég annyi, hogy soha senki más nem kellene nekem, csak a bátyád. El akartak szakítani tőle, de nem tudtak. Szeretem őt.

Tuwa szó nélkül, mosolyogva átölelte, Erica pedig melegen viszonozta. Aztán mindketten a ház felé fordultak, és szomorúan figyelték, ahogy tűz megállíthatatlan könyörtelenséggel felemészti minden zugát.

Jordan kétségbeesetten próbálkozott, szakadatlanul merte a vizet a csatornából, de semmit sem ért. Végül Tehya lépett mellé:

- Hagyd abba! Nincs értelme. Nem tudjuk megmenteni.

Jordan zokogni kezdett. Nézte, ahogy a tetőszerkezet beomlik, és maga alá temeti a középső szárnyat. A dübörgő hang mindenkit megrémített. A dühös lángok félelmetesen köpködték magukból a narancsszín szikrákat a fekete égbolt felé. Jordan képtelen volt nézni a pokoli tűzijátékot, elfordult és elindult a karámok felé. Az egyik idősebb munkás már szólt neki, hogy az állatokat biztonságba helyezték a hátsó karámokban, de a saját szemével is látni akarta.

Alig haladt pár lépést, amikor mozgásra lett figyelmes. Egy fura alak osont, fáklyával a kezében a karámok felé.

Jordanban meghűlt a vér, azonnal tudta, hogy ez az alak a felelős a tüzért:

- Állj meg! – kiáltott rá. – Ki vagy te? Mit művelsz?

Az alak megfordult, és eszelősen nevetve válaszolt:

- Hogy tetszik, Miss Jordan? Nem számított rá, hogy még találkozunk, igaz?

- Rosie? – döbbent meg az asszony. – De hát…

- Azt hitte, asszonyom, hogy annyiban hagyom? Megaláztak, elkergettek. Nekem már nincs vesztenivalóm. De azt akartam, hogy maguk is érezzék, milyen elveszíteni mindent. Most pedig meg fogom ölni magát. Hogy a férje, és a fia átérezze a veszteséget. – miközben beszélt, egyre közeledett, és a fáklyával hadonászott.

- Ők már tudják, milyen a veszteség – nyögte Jordan. Hátrálni kezdett, és kétségbeesve kutatott valami fegyver után.

A szeme megakadt egy vasvillán, azonnal felkapta, és védekezőn maga elé tartotta.

- Rosie, térj észhez! Ennek nincs értelme.

- Oh, dehogynem! Csak ennek van értelme – vigyorgott a másik nő, és előrelökte a fáklyát.

Jordan elhajolt a forró lángnyelv elől, és előrebökött a vasvillával. Rosie ügyesen kitért a támadás elől, és újra támadott. A két asszony elkeseredetten próbált a másik közelébe férkőzni, de mindketten ügyesen bántak a fegyverükkel. Kerülgették egymást, és közben észre sem vették, de a munkások szárnyához araszoltak. Az égető hőségtől mindketten izzadni kezdtek, Jordan keze síkossá vált, és a vasvilla kicsúszott a kezéből. Rosie kihasználta a lehetőséget, és előrelendült. A fáklya tüze megpörkölte az asszony karját, de szerencsére a blúz nem kapott lángra. Jordan érezte a fájdalmat, de nem törődött vele. Őrülten ugrott a másik nő felé. Rosie meglepődött a hirtelen kitöréstől, és elejtette a fáklyát. Jordan keze a nyakára fonódott, és fojtogatni kezdte. Rosie kábultan markolt Jordan hajába, és vadul tépni kezdte, mire a nő szorítása enyhült. Rosie előrerúgott, Jordan érezte a gyomrába hatoló fájdalmat, és hanyatt esett. Mire feltápászkodott, Rosie már rohant a fáklya felé. Jordan utána vetette magát, és akkor ugrott a nő hátára, amikor annak keze a fáklya nyelére simult. A lendülettől mindketten előreestek, és Rosie arccal a lángnyelvekre borult. Vérfagyasztóan sikoltott, ahogy a bőre felhólyagzott a forróságtól, de Jordan most már nem kegyelmezett, a hajánál fogva felrántotta, és ököllel az arcába csapott. A tehetetlen sebzett arcú Rosie megszédült, és hátra tántorodott. Egyensúlyát vesztve az épület falának esett, és rémülten nézett föl.

Halálsikolyát elnyelte a ráomló tetőgerendázat robaja. A felszökő lángok, és szikrák visítva köszönték meg táplálékukat, és pillanatok alatt elemésztették a nőt.

Jordan tántorogva, öklendezve hátrált. Hangosan zokogott, nem tudta levenni a szemét a lángoló kupacról, ami egykor Rosie volt.

Érezte, hogy valaki megragadja, és húzni kezdte:

- Gyere, Jordan! Itt már semmit sem tehetsz. Vége. Minden elpusztult. Menjünk innen, mielőtt bajunk esik.

Tehya erősen fogta, és húzta maga után. Jordan felszisszent, ekkor jutott el a tudatáig, hogy a karja megégett.

- Rosie tette – mondta sírva. – Ezt is ő tette.

- Semmi baj – nyugtatta Tehya – már vége! Csak az számít, hogy mind túléltük.

- Rosie nem – Jordan elgyötörten nézett a sógornőjére. – Megöltem.

- Nyugodj meg! Megérdemelte a halált.

- Nem, nem ezt érdemelte. – suttogta. – Ő csak… a körülmények… áldozata.

- Akkor sem kellett volna ezt tennie. – mondta Tehya, és közben megvizsgálta Jordan karját – Szerencsére nem komoly, de látnia kéne egy orvosnak. Menjünk be a városba. Itt már semmit sem tehetünk.

A ház népe összegyűlt, Jose, néhány munkással, kihozta a lovakat, és a megmaradt kocsit. A gyerekeket, és Jordant felültették, a többiek pedig lóháton indultak el.

Szótlanul haladtak, senkinek nem volt kedve beszélgetni. Két órával később feltűntek a város körvonalai. Mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottak fel, ahogy előrenéztek. Erica Jordan mellé léptetett:

- Nagyon fáj a karod? – kérdezte.

- Nem vészes – mosolygott rá a nő.

- Doktor Stewart nagyon jó orvos, pillanatok alatt rendbe hozza.

- Igen, köszönöm, hogy aggódsz.

- Most már hamarosan megérkezünk. – nézett hátra Erica. Szomorúan figyelte a kis konvojt.

Rosie miatt most mind földönfutókká váltak. Szeretett volna segíteni rajtuk, de ekkor eszébe jutott, hogy milyen helyzetben van a nagybátyja, és elszorult a torka. Bármennyire szeretne, nem tud tenni semmit. Könnyes szemmel fordult előre, nem tudta sajnálni Rosie-t. Nem volt épp keresztényi gondolat, de örült neki, hogy megkapta a büntetését.

A harcosok letették a fegyvereiket, és előkészítettek egy területet a két főnök számára. Tokalah az apja mellett állt:

- Apám, talán nekem kellene megküzdenem vele.

- Nagylelkű az ajánlatod, fiam, de ez Kangee és az én csatám. Ha rád hagynám, joggal nevezne gyávának. Ráadásul az én törzsem sorsa függ ettől.

- Értem, de pont ezért. Mi lesz a törzzsel, ha bajod esik?

- Akkor a te feladatod lesz, hogy bosszút állj értem, és visszaszerezd a becsületünket. Most a támogatásoddal tudsz a legtöbbet segíteni.

- Igen apám – hajtott fejet Tokalah.

A harcosok széles kört formáltak, Tukayo és Kangee beléptek, az egyetlen fegyverük egy-egy tőr volt. A szócsatározás ideje lejárt, Kangee még próbálkozott néhány sértéssel, de Tukayoo könnyedén visszavágott, így belátta, hogy ezzel nem hozza ki a sodrából ellenfelét.

Lassan kerülgetni kezdték egymást, néhány próbálkozó mozdulattal felmérték a másik képességeit, aztán szinte teljesen egy időben támadásba lendültek. Karok feszültek egymásnak, és tartották távol a másik fegyverét. Sokáig csak ez a mozdulatlan erőfitogtatás látszott. Aztán Kangee cselhez folyamodott, előrefejelt, meglepve ezzel Tukayoo-t, aki megtántorodott. A kiowa elrántotta a karját, és előrecsapott a tőrrel. Tukayoo az utolsó pillanatban húzta el a nyakát, így a penge milliméterekkel elkerülte, de közben elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Kangee azonnal ráugrott, de Tukayoo már résen volt, és egy határozott mozdulattal átlendítette a feje fölött az ellenfelét. Villámgyorsan megfordult, és a kiowa mellkasára térdelt. Tőrét a nyakának feszítette, és ádáz tekintettel meredt rá. Tudta, hogy remek esélye van a győzelemre, de nem akart gyilkolni. Pillanatnyi habozása azonban feltűnt a másiknak, és a tőrét az apacs combjába döfte. Tukayoo arca megrándult a fájdalomtól, és megvonaglott. Ezt kihasználva, Kangee hátralökte, és most ő került fölébe, de a mozdulat közben megdermedt. A szeme üvegessé vált, és Tukayoo-ra roskadt. A harcos tőre a mellkasából állt ki.

A férfi lelökte magáról a holttestet, és támolyogva felállt. Tokalah oda akart rohanni hozzá, de Hok’ee és Lootah visszafogták:

- Várj! Most kell visszaszereznie a törzs tiszteletét. Nem mutathat gyengeséget.

Tukayoo felegyenesedett, és emelt hangon megszólalt:

- Én vagyok ennek a törzsnek a főnöke! Legyőztem a bitorlót. Aki elfogadja, és hűséget fogad, a törzsemben élhet, aki nem, az távozzon még most az éjjel. Akik ellenem támadnak, azoknak nem kegyelmezek.

Körbenézett a harcosokon, figyelte a kiowák arcát. Tudta, hogy az eltelt tíz év alatt szoros kötelékek alakultak ki a két törzs emberei közt, ezért nem akart kegyetlennek mutatkozni, de szíve mélyén tudta, hogy a kiowák többsége nem fogja elfogadni őt vezérnek.

Hania ekkor odalépett Tokalah mellé, és intett neki:

- Gyere! Mutassuk meg apádnak, hol pihenhet le.

A fiú megmutatta Kangee sátrát, Tukayoo pedig szó nélkül ledőlt a fekhelyére. Három hű barátja azonnal mellette volt, és bekötözték a sebét.

- Reggelig pihenj, Főnök! – mondta Kohana. – A családjaink biztonságban vannak, de te most inkább ne ülj lóra.

- Rendben – nyögte a férfi. – Meg kell várnom a harcosok döntését.

- Én itt maradok veled – mondta Hok’ee. – A többiek visszamehetnek. El kell rendeznünk néhány dolgot a birtokon, mielőtt visszatérünk a törzshöz, de azt ránk bízhatod.

- Köszönöm. – nézett rá Tukayoo. – Fiam, térjetek vissza nyugodtan a birtokra! A harcosaim mellettem állnak.

Tokalah aggódva nézett a férfiakra, de ők megnyugtatóan bólintottak.

- Lansa és Muraco veled mennek. Velünk nem lesz baj. Értesítsétek anyáitokat, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Tokalah kilépett a sátorból, és szembe találta magát Hania-val.

- Tokalah, köszönöm, hogy megakadályoztad. Chu’a-t a barátomként, testvéremként tiszteltem, de képes lettem volna megölni, mert a törzs becsülete volt a tét. Őszintén követem az apádat, és büszkeséggel tölt el, hogy visszatérte ilyen dicső.

- A vérontásnak semmi értelme nem lett volna. – mondta Tokalah.

- Talán, de így most sok ellenséget szereztetek magatoknak. Még nem érkezett el a béke ideje. Meg kell védenetek a törzset.

- Ezt mondanod sem kell. Tisztában vagyok vele, de esküszöm neked, egyikünk sem hoz szégyent a törzsre.

- Tudom, bízom apádban, és benned.

- Tokalah! – hallott egy kétségbeesett kiáltást a háta mögül. – Muraco, mi van veled Testvér?

Megfordult, és odarohant két barátjához. Lansa erővel igyekezett megtartani Muracot, aki kifrdult szemekkel meredt az ég felé.

- Mi történt? – kérdezte Lansától.

- Nem tudom – suttogta.

- Láttam – nyögte Muraco. – Vörös volt az ég! A birtok fölött. Tűzmadarak csaptak le. Baj van otthon! Mennünk kell!

- Hozzátok a lovakat! – sziszegte Tokalah. – Addig én beszélek apáinkkal.

A hajnali égbolt már kivilágosodott, mire a városba értek, Erica azonnal a bolthoz vezette a csapatot. Elsa lent várt, képtelen volt elaludni. Amikor meglátta a belépő lányt, hangos kiáltással, sírva szorította a karjába:

- Jól vagy, kicsim? Nem bántottak? Édesem, jaj, annyira aggódtam.

- Minden rendben Elsa néni, velem legalábbis.

- Miről beszélsz?

- Rosie felgyújtotta Casa de Sol-t. Minden odaveszett.

- Istenem! Meghalt valaki?

- Csak Rosie. A többiek mind túlélték, itt vannak velem. Ugye bejöhetnek. Segítünk nekik.

- Persze, kicsim! – mondta az asszony. Kinézett az utcára, és hevesen integetve jelezte, hogy jöjjenek be.

- Köszönöm, Elsa néni. Én elmegyek, és idehívom doktor Stewart-ot. Jordan karja megsérült.

- Kicsim, kimerült vagy, majd elküldök valakit.

- Nem! Én jól vagyok – felelt a lány, és már futott is.

Türelmetlenül zörgette meg az orvos házának ajtaját, hamarosan morgolódó hangot hallott:

- Jövök már! Ki az?

- Doktor Stewart! Erica Greyson vagyok. Kérem, jöjjön gyorsan! Jordan Cassidy megsérült, segítenie kell!

- Erica? – nézett ki motyogva az öreg orvos, de azonnal öröm csillant a szemében, amikor meglátta. – Erica! Hát megmenekültél! Minden rendben van?

- Igen, de most nem én számítok, Miss Jordan karja megégett. El kell látnia a sebét! Gyorsan!

Már kifelé rángatta volna az orvost, aki végre magához tért.

- Várj két percet! Felöltözök, és hozom a felszerelésemet.

Erica idegesen toporgott a bejáratnál. Végre megjelent az orvos, karon ragadta, és szinte vonszolta, ahogy futott a bolthoz.

Doktor Stewart sietve megnézte az asszony karját, aztán nagyot sóhajtva megszólalt:

- Nyugodjanak meg! Csak felületi a sérülés. A krém, amit rákentek, sokat segített.

- Igen, Waneka krémjei általában hatásosak – mondta Jordan.

- Nekem nem is maradt dolgom. Bekötözöm, csak annyit javaslok, hogy a kötést sűrűn cseréljék néhány napig, amíg beheged, aztán minden rendben lesz. Lehet, hogy marad némi nyoma, de szerencsés, hogy ennyivel megúszta.

- Az a csoda, hogy senki sem sérült meg komolyan.

- És mi van a birtokkal? – kérdezte az orvos.

Jordan megrázta a fejét, aztán lehajtotta.

- Sajnálom.

- Az élet nem mindig kegyes, de bízom benne, hogy a férfiak sikerrel járnak, és az majd kárpótol mindenért. – Jordan szeme reménykedéssel telt meg. – Megnézné Ericát is?

- Máris. Miss Greyson, kérem, jöjjön velem!

Erica visszavonult a szobájába az orvossal, és néhány perc alatt végeztek. Amikor visszatértek, a lány leült az aszal mellé, ahol a többiek is várakoztak, az orvos gyorsan megnézte őket is, aztán kiment a ház mögé, ahol a munkások várakoztak, hogy őket is megvizsgálja.

Elsa ekkor jött vissza:

- Beszéltem a szálloda tulajdonosával, néhány napig ingyen lakhatnak ott, aztán kitaláljuk, mi legyen, de addig sem kell az istállóban tengődniük. Amint végzett doktor Stewart, átmehetnek.

- Köszönöm, Elsa – mondta hálásan Jordan. Felállt, és már el is szaladt, közölni a jó hírt az emberekkel.

Elsa főzött egy erős kávét, és mindenkit megkínált. A feszültség most kezdett eluralkodni rajtuk, egyre idegesebben pillantottak egymásra, ahogy telt az idő. Végül Erica félve feltette a kérdést:

- Theodore itt van még a városban, vagy hazautazott?

- Itt van még, azt mondta, hogy nem mond le rólad.

- Istenem! Elsa néni, én nem lehetek a felesége! – nyögött fel a lány. – Szerelmes vagyok Tokalah-ba.

- Kicsim, én megértelek, de a nagybátyád nem fog engedni. Köti a szerződés.

- Elsa – szólalt meg Jordan. – Milyen szerződés lehet ilyen kegyetlen? A gyermekeink szeretik egymást. Én láttam ma éjjel, mennyire. Nem szakíthatjuk el őket egymástól.

Waneka felemelte a fejét, és az asszonyra nézett, de nem szólt.

- Én… – kezdte Elsa.

- Mondd el, miről van szó! Mi lehet ilyen komoly, hogy esélyt sem adtok nekik?

- Elsa néni, el kell mondanunk – suttogta könnyes szemmel Erica.

- Hatalmas adósságaink vannak. Theodore felajánlotta, hogy kifizeti, ha Erica a felesége lesz. És John beleegyezett.

- Micsoda? Eladtátok? – döbbent meg Jordan.

- Ha lenne más megoldás, én sem engedném.

- De hát a bolt nagyon jól jövedelmezett. Mégis mi történt?

- Az apám, még életében felhalmozott egy hatalmas kártyaadósságot – mondta halkan Erica. – A hitelezők most Elsa néniéktől követelik.

- És ez annyira nagy összeg? – kérdezte Jordan.

- Mindent elveszítünk, ha nem lesz meg az esküvő.

Jordan ekkor felállt:

- Mennem kell! Hamarosan visszajövök.

Döbbenten nézték, ahogy az asszony sietős léptekkel elhagyja a boltot. Csendben néztek maguk elé. Erica könnyes szemmel gondolta végig, hogy mit csinálhat most Jordan. Talán kiszellőzteti a fejét, és azt próbálja meg kitalálni, mit mondjon Tokalah-nak és neki, amivel visszautasíthatja őt. Talán úgy gondolta, hogy ezek után Erica mégsem elég méltó, hogy a fia felesége legyen. Egy földönfutó, koldus nem lehet a család tagja. De nem! Jordan nem ilyen, ő annyira kedves, sosem tenne ilyet, de akkor mégis mi lehet most vele?

Fél órával később Jordan visszatért, és miközben leült, Elsa orra elé dobott egy hatalmas köteg papírt.

- Mik ezek? – kérdezte meglepve a néni.

- A váltók. Többé nincs gondotok vele. Ez ne nyomasszon a döntésben.

- Úgy érted, hogy…

- Nincs tartozásotok. Kifizettem mindent. Ezért ne kényszerítsétek Ericát, ahhoz a szerencselovaghoz! Engedjétek, hogy ő döntsön!

- Jordan, ezt nem fogadhatjuk el – nyögte Elsa. – John sosem… – elhallgatott.

- Soha nem egyezne bele, hogy egy indián lekötelezettje legyen – fejezte be Jordan. – Elsa, most már nem tehet semmit. Kifizettem a váltókat, nekem és a családomnak nem lesz szüksége erre a pénzre. Nem tartoztok semmivel. Nem azért tettem, hogy most azt higgyétek, megvásároltam Ericát. Szabadon dönthet.

Erica, aki mindeddig döbbenten hallgatott, most zokogva Elsa nyakába borult:

- Elsa néni! Kérlek, könyörgöm! Szeretem Tokalah-t, ne szakíts el tőle!

- Jordan – szólalt meg Waneka. – Erica nem indián, hanem fehér.

- Ahogy én sem születtem annak, de elfogadtatok. Erica ugyanúgy a törzsünk tagja lehet.

- Gondolod, Tukayoo örülni fog ennek?

- Számára a fia boldogsága a fontos.

- Erica nem fehér – szólalt meg Elsa.

Mind döbbenten néztek felé.

- Elsa néni?

- Hazudtunk neked, kicsim. Az anyádról. Senki nem tudta az igazságot rajtunk kívül. Apád megtiltotta, hogy bárkinek elmondjam.

- Milyen igazságot – suttogta a lány.

- Elmesélem…

20. fejezet

Őrülten vágtattak hazafelé, Tokalah szíve a torkában dobogott. Rettegett, hogy mi történhetett otthon. Az anyja, Erica és Tuwa! Mi történhetett velük? Imádkozni kezdett a Szellemekhez, hogy ne érjenek oda későn, de a birtok közelébe érve elborította a rettegés, amikor meglátta a füstölgő romokat.

Üvöltve ugrott le a lóról, és berohant a kapun:

- Anyám, Rica, Tuwa! Merre vagytok?

A két másik fiú is a kiégett épületek közt rohangált, és nyomokat kerestek.

- Tokalah, nincsenek holttestek – mondta egy idő után Lansa. – Csak egyet találtam, de nem ismertem fel.

- Igen – tette hozzá Muraco. – Láttam a nyomokat. A város felé vezetnek. Szerintem mind elmentek. Nyugodjunk meg, aztán menjünk utánuk! Biztosan mindenki jól van.

- Igen – suttogta a férfi. – Az nem lehet, hogy bajuk esett. Most, hogy minden rendben van, ezt nem engedhetik a Szellemek.

Szomorúan nézett végig a romokon, semmi sem maradt az egykor gyönyörű birtokból, csak a csupasz falak. Most fogta fel, milyen mennyei menedék volt számukra ez a hely, az otthonuk volt annyi éven át. Eszébe jutott, mennyi munkájukba került, mire rendbe hozták, és milyen büszke volt rá. Besétált a kormos falak közé oda, ahol egykor a szalon volt. Meglátta a zongora maradványait, és könnybe lábadt a szeme. Erica játszott rajta utoljára, soha többé nem fogja hallani. Tudta, ha visszatérnek a törzshöz, erről le kell mondania. Vajon a lány képes lenne lemondani a kényelmes életről őérte? Félt, hogy nem. És most már lehetősége sincs, hogy más utat ajánljon fel neki, ha a törzs kitaszítja őt.

- Mi lesz velünk, drága Rica? – suttogta.

Körülnézett, és elindult, de hamarosan meggondolta magát. Kisietett a romok közül, a másik két harcos is ekkor jelent meg az udvaron. Ők legalább annyira zaklatottak voltak, mint ő maga.

Szótlanul néztek egymásra, egyiküknek sem kellett mondania semmit, mindnyájuk arcán ugyanaz a fájdalom ült.

Tokalah végül összeszedte magát:

- Menjünk! Tudni akarom, hogy mindenki jól van.

Némán felültek a lovakra, és többé hátra sem nézve, elindultak a város felé.

Elsa nagyot sóhajtott:

- Erica, tudnod kell, hogy az apád mindig nyughatatlan volt. Sosem érte be azzal, amit az élet nyújtott neki. Jordan, te talán emlékszel még rá, a bátyám mindig többet akart.

- Igen – mosolygott halványan a nő. – mindig azt kereste, hogyan gyarapíthatná a pénzét.

- Így van. És volt egy nagy titka, amit csak velem osztott meg, szerelmes volt beléd.

Jordan és Erica meglepve kapta föl a fejét.

- Apám, szerelmes volt Jordanba?

- Igen. Ez volt az oka, hogy nem sokkal azután, hogy férjhez mentél – fordult vissza az asszonyhoz. – elutazott. St. Louisba ment felejteni. Ott aztán mindenféle kereskedelmi üzletekbe bonyolódott. Kereskedett fehérekkel, feketékkel és indiánokkal egyaránt, sokszor nem is voltak teljesen legálisak az üzletei. De rengeteg pénzt halmozott fel. Akkoriban még ő segítette apámat, amikor nem ment jól a bolt. Emlékszem, papa milyen büszke volt rá, hányszor mondta Johnnak és nekem, hogy Olafnak minden arannyá válik a kezében.

Aztán egyszer történt, hogy apád elutazott egy kis indián faluba. Egy creek törzshöz. Szőrméket akart vásárolni tőlük. Az üzletet meg is kötötték, de apád ott rekedt, mert iszonyatos ítéletidő tört a környékre, és az apád ráadásul megbetegedett. Az egyik család befogadta, és ápolták. Apád pedig úgy hálálta meg ezt, hogy megrontotta a lányukat. Mire annyira erőre kapott, hogy elindulhatott, a lány már a szíve alatt hordott téged. Elmondta apádnak, és persze a szüleinek, akik iszonyatosan megharagudtak, és kitagadták a lányt a törzsből.

- De akkor a történet arról, hogy anyám egy elszegényedett spanyol nemes lánya…

- Hazugság volt, amit az apád talált ki. – simogatta meg Erica karját az asszony.

- És utána mi történt?

- Apád és az anyád St. Louisba mentek, és összeházasodtak. Apád igyekezett megtenni mindent, de az üzletei sorban dugába dőltek. Amihez csak nyúlt tönkrement. Apád néhány ellenlábasa támadásba lendült, és minden lehetséges módon ártott neki. Az sem segített, hogy a felesége indián volt. Senki nem akart üzletet kötni vele. Ezért kezdett játszani, pénzt kellett szereznie, hogy legyen mit enniük. Eleinte nem is volt probléma, de aztán Olaf veszteni kezdett, és végül hatalmas adósságot halmozott fel, de erről már te is tudsz. Akkor ide menekült az anyáddal. Titokban érkeztek, éjszaka. Senki sem látta őket. Apád ekkor már meggyűlölte anyádat a származása miatt. Őt okolta minden bajáért. Amikor megérkeztek, anyád már mindenórás volt. Néhány napon belül megszült téged, és belehalt. Apád titokban eltemette, és kitalálta a mesét a spanyol nemesi származásról.

- Ezek szerint én félvér vagyok? – kérdezte Erica meglepve.

- Igen.

- De hát ez csodás – mondta Jordan. – Így nem kell attól félned, hogy a törzs nem fogad be, igaz Waneka?

A másik asszony mosolyogni kezdett.

- Így van.

Erica felugrott az asztaltól, és Elsa nyakába borult:

- Nénikém, köszönöm! Köszönöm, hogy elmondtad – mondta zokogva, aztán Jordan felé fordult. – Megölelhetlek?

A nő szó nélkül átölelte a lányt.

- Most már csak azért imádkozzunk, hogy épségben hazatérjenek – szipogta Erica, mikor lecsillapodott.

- Minden rendben lesz – simogatta meg Jordan. – Érzem.

Tokalah észvesztve vágtatott be a városba. Nem törődött az őt követő tekintetekkel. Rettegve cikázott a tekintete az emberek közt, de nem találta, akit keresett. Végül beért a főtérre, és kivágódott a bolt ajtaja, Jordan és Erica szinte egyszerre rontottak ki.

Erica egy pillanatra megtorpant, figyelte, ahogy a lovas felé vágtat. Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy a ló két lábra ágaskodott, miközben a harcos megállt vele. Szilárdan tartotta magát a nyeregben, tekintetében aggodalom szikrázott, miközben végigpásztázta a főteret. Erica látta az izmos testet, ahogy megfeszül, és a szívét újra melegség járta át. Futni kezdett, hogy mihamarabb a karjaiba vethesse magát. A férfi leugrott a lováról, és megkönnyebbülten rohant feléjük.

Egyszerre omlottak egymás karjába. Amikor végre szét tudtak válni Erica hátrált két lépést, és végignézett Tokalah-n. Fáradt volt, az arcán és mellkasán még mindig ott volt a harci festés, a vörös és fehér csíkokat vér tarkította. De a lány azonnal látta, hogy sértetlen.

Könnyekben tört ki, ahogy a férfi felé fordult, és lázas hévvel magához ölelte.

- Nyugodj meg, szerelmem! – suttogta a fülébe. – Minden rendben! Győztünk, hazamehetünk végre! Az asszonyom leszel, és boldogok leszünk.

- Igen – zokogta Erica. – Igen, szerelmem!

- Beszélek apámmal, nem hagyom, hogy bárki megakadályozza…

- Nincs rá szükség, fiam. Elsa mesélt nekünk Erica származásáról. Mostanáig titkolta, mert… Erica apja szégyellte, és nem engedte, hogy fény derüljön az igazságra… mostanáig. A lényeg, hogy Erica édesanyja creek indián, nem egy spanyol nemes lánya.

- Hogyan? – döbbent meg a férfi.

- Erica ugyanúgy félvér, ahogy te is.

- Ez azt jelenti, hogy nem kell a törzs előtt…

- Azt fiam.

- Erica! Szerelmem, hallod ezt?

Felkapta a lányt, és nevetve körbeforgott vele.

- Az asszonyommá teszlek! – nevetett.

- Már az asszonyod vagyok – kacagott vissza rá a lány.

Az emberek kezdtek köréjük seregleni, és figyelték az eseményeket.

- Erica! – kiáltott Theodore a szálloda bejáratán kilépve. – Hát visszatértél, édesem!

- Istenem! – suttogta a lány, és a jókedve azonnal elszállt. Rémülten nézett egyik férfiról a másikra. – Tokalah, kérlek! Ne foglalkozz vele!

- Erica – mosolygott a férfi. Odalépett mellé, és átölelte. – Annyira örülök, hogy nem esett bajod.

A lány kiszabadult a férfi karjaiból, és visszahúzódott Tokalah mellé.

- Theodore, mondanom kell valamit. Én soha nem leszek a feleséged. Másé a szívem. Máshoz tartozom. Tokalah-t szeretem, és az ő asszonya leszek.

- Inkább választanál egy mocskos indiánt? Inkább élnél barbár módon, minthogy megoszd velem a gazdagságot, és a pompát, amit New Orleansban nyújthatok neked?

- Igen – mondta határozottan a lány.

- Te sosem leszel képes megszokni a nélkülözést, az éhezést.

- Nem ismersz, nem tudod, mire vagyok képes.

- Csalódtam benned – mondta a férfi. – az sem érdekel, hogy a nénéd, és a nagybátyád koldusbotra jut miattad?

- Megmondtam neked – szólt közbe Tokalah. –, hogy ne próbáld kényszeríteni őt! Ő választ. Zsarolással nem szerezheted meg a szerelmét.

- Te mivel szerezted meg? Mivel csábítottad el, hogy így ragaszkodik hozzád?

- Olyasmivel, amivel te sosem leszel képes.

- Meggyaláztad őt – emelte fel a hangját.

- Azzal csábított el, hogy szeret. Tiszta szívből – mondta Erica. – Ahogy én is őt. Ezt senki nem veheti el tőlünk.

- Egy rézbőrű kutya szajhájaként akarsz élni? Azzal a tudattal, hogy szegénységbe taszítottad a családodat?

- A családomnak nincs szüksége a pénzedre. Az adósságokat kifizettük, nem tudsz megvásárolni.

- Hát legyen! – sziszegte a férfi. – Viseld a döntésed következményeit, de ne hidd, hogy ebbe belenyugszom. A nagybátyád ezt nem fogja annyiban hagyni.

Tokalah megfeszült, a keze remegni kezdett, Erica próbálta visszatartani a harcost.

- Még mindig nem nyugszol? – kiáltott Theodore felé az indián. – Az asszonyom megmondta, hogy hagyd békén.

Erica szerelmes pillantással nézett az indián szemébe.

- Ne hidd, hogy hagyom Miss Greysont egy ilyen mocskos féreg szajhájaként élni. – fújtatott Theodore elvakultan.

Tokalah agyát elborította a köd, és megindult a férfi felé. Theodore felemelte a coltját, és célzott.

- Ne! – kiáltott fel Erica, és az indián elé ugrott…

A lövés hatalmasat dörrent a néma főtéren. Tokalah karja automatikusan szerelme derekára fonódott, ahogy az felé fordult.

- Rica! – suttogta az indián rémülten. Tehetetlenül figyelte, ahogy a lány kék szemére fátyol borul. Érezte, ahogy a törékeny test elernyed a karjában, és semmit sem tehet. – ERICA!

- Szeretlek – suttogta a lány, aztán lecsukódott a szeme.

Remegni kezdett, képtelen volt megtartani a lányt, a földre roskadt.

- Rica, ne! – reszkető kézzel simogatta a lány arcát. Apró pofonokkal próbálta magához téríteni, de hiába, az apró test élettelenül hevert a karjai közt. – Egyetlenem! Életem! NEEEEEE!

Jordan lekuporodott, és próbált segíteni:

- Hívjátok az orvost! – kiáltott az emberek felé. – Elsa! Be kell vinnünk! Fiam! – kapott Tokalah felé, aki most felállt, előrántotta a tőrét, és eszelős üvöltéssel vetette magát Theodore felé.

 A férfi döbbenten figyelte, ahogy a démoni kinézetű harcos rohan felé. Az utolsó, amire emlékezett, Tokalah hangja volt:

- Te nem követheted oda, ahova ő jutott! Készülj, elküldelek a poklodba!

A tőrt a férfi mellkasába mártotta, majd üvöltve kihúzta, és határozott mozdulattal megskalpolta. Nem is hallotta áldozata halálsikolyát, csak egyvalakit látott maga előtt, az egyetlent, akiért érdemes volt élni.

Aztán visszafordult, és őrült tekintettel nézett végig a döbbenten álló embereken. Nem fogta fel, mi történik, csak a szeretett nőt kereste, Rica!

Nem halhatott meg! Nem lehet ennyire kegyetlen az élet! De a szíve sajgott, látta a lány üveges szemeit, érezte ernyedt, élettelen testét. Meghalt! Megölte őt ez a ficsúr, de megfizetett érte. Mostantól keresni fogja a halált, elébe megy, hogy minél hamarabb újra együtt lehessenek.

Jordan és Elsa megfogták Erica testét, és próbálták a bolt felé vinni, amikor Jose odaugrott hozzájuk. Felemelte a lányt, és futva bevitte a boltba. Azonnal az asztalra fektette. Az orvos máris ott volt.

- Jordan, hívja be a fiát! Félek, hogy meglincselik, ha kint marad.

Az asszony kirohant, közben Elsa zokogva nézett doktor Stewart szemébe:

- Mondja már! Mi van a kicsikémmel?

- Máris megvizsgálom, még él, de nem tudom, mennyire súlyos. Hozzon vizet, ki kell tisztítanom a sebet!

Jordan odaszaladt a fiához, és átölelte. Rettegve nézett körbe, de senki nem akarta megtámadni. Még mindenki az események hatása alatt állt. Tokalah szeme eszelősen csillogott, látszott, hogy nincs magánál.

- Gyere, fiam! – Jordan szeme könnyben úszott. – Gyere!

- Anyám – végre felszakadt belőle a zokogás. – Mi van vele? Könyörgöm, mondd, hogy nem igaz! Hogy nem halt meg – elcsuklott a hangja. – Az nem lehet, ő nem… A Nagy Szellem nem lehet ilyen könyörtelen, nem veheti el őt. Ő az életem, anya!

- Tudom. Gyere! – suttogta a nő, és a bolt felé vezette a megtört fiút.

A téli tábor éjszakai csendjét gyermeksírás hangja törte meg.

A harcos gyengéden ölelte asszonyát. Az asszony hátával a férfi mellkasának támaszkodott, és kimerülten zihálva mosolygott. A karját a kis csomag felé nyújtotta. Jordan átadta neki a kislányt, és a férfi óvatosan segített megtartani a kicsit. A nő remegett, a szeméből szakadatlanul potyogtak a könnyek:

- Isten hozott, Kicsim! A Nagy Szellem óvja az utad!

Felnézett a férfira.

- Köszönöm, drága asszonyom! – suttogta elérzékenyülve a harcos. – Köszönöm, hogy megajándékoztál ezzel a csodával.

- Mi legyen a neve, férjem?

- Tansy, a virág után, ami néhány napja született a sátrunk előtt.

Mindketten emlékeztek, amikor néhány napja sétálni indultak, és a sátor előtt megpillantották az apró fehér hóvirágot. Bátortalanul, de életerővel telve tört utat a fagyos földön keresztül.

A tél nehezen vonult vissza, a tavasz hiába próbálkozott, a kemény északi szelek nem engedték, hogy a föld és a levegő felmelegedjen. Az egész falu arra várt, hogy mikor indulhatnak a nyári táborba, de a férfi most örült, hogy még nem indultak el.

Nem sokkal azután, hogy két napja visszatértek a sétából, megindult a szülés.

A vajúdás több mint egy napig tartott, és Tokalah félt, hogy a felesége képtelen lesz végigcsinálni. Az indián végig rettegett, hogy Ericának nem lesz elég ereje. A végzetes golyó, amit Theodore neki szánt, Ericát találta el. Elsa szerint isteni csoda volt, hogy túlélte, senki sem adott volna egy árva centet sem az életéért.

Amikor Tokalah meglátta őt az ágyban, falfehéren, azt hitte, elveszítette. Leroskadt mellé, és imádkozni kezdett a Nagy Szellemhez. Nem mozdult a lány betegágya mellől. Nem evett, nem ivott, senkihez nem szólt.

Jordan és Tukayoo mondta az orvosnak, hogy hagyja. A fiúk a felesége életéért könyörög.

Emlékezett, amikor egy alkalommal csak ő volt a szobában, és az orvos bejött. A vállára tette a kezét, és amikor a fiú karikás, fakó szemekkel felemelte a fejét, csendesen leült mellé.

- Anyád elmondta, hogy érzel Miss Greyson iránt. Tudni szeretném, ez mennyire igaz?

- Miért? – kérdezte rekedten.

- Csak válaszolj, kérlek!

- Feleségül akarom venni, szeretem őt.

- Értem. Tokalah, Miss Greysonnak most nagyon sok segítségre, és támogatásra lesz szüksége.

- Túl fogja élni, ugye? – kérdezte rettegve. – Mondja, hogy nem hal meg!

- Most minden azon múlik, mennyire akar meggyógyulni. A sérülése nem olyan súlyos, de van valami, ami legyengíti a szervezetét. Először nem tudtam, mi az oka, hogy nem javul, ezért megvizsgáltam.

- Mi az? – nézett rá követelőn a férfi.

- A kisasszony várandós, és ez nagyon sokat ront az állapotán.

- Tessék? – hebegett Tokalah.

- Miss Greyson gyermeket vár. Nagyon az elején van, talán egy hónapos. De ez most kritikus időszak, és a sérülése miatt fenn áll a veszélye, hogy elveszíti, vagy esetleg ő is…

- Ne! Ne-ne-ne! Rica nem halhat meg! – nyögte az indián, és a lány felé fordult. – Életem, itt vagyok. Nem halhatsz meg, tarts ki, szedd össze az erődet, könyörgöm! Doktor, segítsen rajta! Mondja meg, mit tegyek?

- Csak legyél mellette! Ezt a csatát neki kell megvívnia. Nem elég, hogy a sérülést kell legyőznie, de küzdenie kell a gyermekért is. Te most csak támogatni tudod, imádkozz értük!

- Úgy lesz, köszönöm, doktor!

Végül a harmadik napon, Erica felnyögött, és néhány pillanatra magához tért. Az orvos azt mondta, most már reménykedhetnek, de még ne éljék bele magukat semmibe.

Hosszú hetekbe telt, mire Erica teljesen felépült. Tokalah és Jordan folyamatosan óvta mindentől. Végül már Tehya-hoz, Wanekához, vagy Narához menekült.

Lansa persze nem tagadta meg magát, és visszavitte a férjéhez, a törzs nagy vigalmára, mert sokszor a vállára vetve cipelte a tiltakozó asszonyt. Persze csak addig, amíg ezzel nem veszélyeztette a babát.

Ilyenkor aztán Tokalah dühös pillantása kísérte a harcost. Lansa úgy tekintett Ericára, mintha a húga lett volna, szerencsére a kapcsolatuk rendeződött, és Tokalah megkérte a másik harcost, hogy legyen születendő gyermekük keresztapja.

Mindketten nagyon várták már a szülést. Erica feszült volt, mert az utóbbi két hetet Tokalah távol töltötte a harcosaival. Próbáltak friss húst szerezni a törzs számára.

Tokalah is ideges volt, és sietett minél hamarabb visszatérni, de apja utasítását nem tagadhatta meg. Végül az apja elfogadta a törzs felkérését, és újra ő lett a törzsfőnök, de mindenki tudta, hogy a fia hamarosan átveszi a helyét. És neki fel kell készülnie a feladatra.

De most itt volt, és Erica mellett lehetett életük legboldogabb, és legfárasztóbb óráiban. Támogatta feleségét, ha kellett, megitatta, és lélekben próbálta átvenni a fájdalmait.

Büszke volt Ericára, az asszony egyetlen jajszó nélkül vajúdott, többször látta, hogy könnyek homályosítják a szemét, de nem sikoltozott, keményen küzdött, és csak a legvégén adott hangot a fájdalmának, amikor a kicsi végre megérkezett.

Lenézett, és mosolyogva figyelte, ahogy a felesége bágyadtan simogatja a lányukat.

- Bocsáss meg, férjem! – nézett fel. – Nem tudtam fiút adni neked.

- Miről beszélsz, szerelmem? Gyönyörű gyermeket kaptam tőled.

Lágyan megcsókolta az asszonyt, majd csókot lehelt a baba homlokára.

- Fiam! – szólt csendesen Jordan. – Be kell jelentened a törzsnek!

- Máris hagyjam itt őket? – nézett fel.

- Utána visszajöhetsz – mosolygott Erica fáradtan.

Tokalah kelletlenül felállt, és kimászott. Néhány pillanattal később örömteli hujjogás verte fel a tábort. Majd hangos éneklés hallatszott.

- Azt hiszem, Tokalah-nak egy ideig nem lesz lehetősége visszajönni. – mondta Jordan.

Ekkor félrelibbent a bőrszárny, és belépett Tukayoo.

- Drága lányom! A fiam elmondta, hogy kislánnyal ajándékoztad meg. Büszke vagyok rá, hogy a nagyapja lehetek. Köszönöm neked, hogy boldoggá teszed a fiamat. – mondta, és lekuporodott Erica mellé.

Megnézte az újszülöttet, és boldog mosoly terült el az arcán.

- Nem haragszol, hogy nem tudtam fiút szülni? – kérdezte az asszony.

- A gyermek a Nagy Szellem ajándéka. Biztosan oka volt, hogy először lányt küldött nektek. Biztos vagyok benne, hogy fiút is fogsz adni Tokalah-nak.

- Köszönöm – suttogta bágyadtan.

- Most pihenj! Kimerített a szülés. Te pedig menj!– mondta Jordan, és kitessékelte Tukayoo-t. – Küldd vissza a fiadat! – szólt utána.

A férfi ellenkezni akart, de Jordan nem tűrt ellenvetést.

Jordan odatette a kis bölcsőt Erica mellé, és elhelyezett benne egy szent követ, ami védelmet biztosított a gyermek számára.

- A szemed színe hasonlít rá – mosolygott az ifjú anyukára. – Hiszem, hogy ez a baba, és majd a testvérei is békében, és boldogságban nőhetnek fel.

- Köszönöm, anyám! – suttogta fáradtan Erica, és hagyta, hogy a kicsit a bölcsőbe tegye.

Tokalah hamarosan megjelent, és egy pillanatra megijedt, amikor azt látta, hogy Erica csukott szemmel fekszik.

- Anyám? Mi baja van Ricának?

Az asszony kinyitotta a szemét:

- Semmi bajom, Tokah.

A férfi mellé bújt, és a bölcsőbe helyezett egy hóvirágot a szent kő mellé.

- Legyél nagyon boldog, Tansy! – mormolta a kislánynak, aztán a feleségére nézett.

Erica megcsókolta, aztán lehunyta a szemét, és hamarosan elaludt. Tokalah gyengéden simogatta az arcát, magához ölelte, és lefeküdt mellé.

- Anyám, ugye minden rendben lesz?

- Persze, csak pihennie kell. A sérülése miatt sokkal nehezebben viselte a szülést, de mondtam neked, erős asszony. Viszont most szüksége lesz segítségre. Itt maradok veletek néhány napig. Aludj te is, és vigyázz rájuk!

A férfi szorosan az asszony mellé bújt, aki még álmában is szeretettel bújt az ölelő karok védelmébe, és ő is nyugodt álomba szenderült.

Vége