End Zone
(Célterület)
Sean – Sal
Második részlet
Sal:
Az
egész nap eltelik, mire végzünk a kihallgatásokkal, adatfelvétellel, a nyomok biztosításával.
A társam, és a főnököm természetesen másnapra várják a jelentést, Seant pedig
kommandós kísérettel juttatják haza. Aggódva nézek utána, és amikor elindulnak,
visszapillant rám. A rémületen kívül más is van a tekintetében, de nem tudom
megmagyarázni, mi az.
Burt
velem szemben ül, neki is van némi papírmunkája, és látom, hogy a harmadik
MacAlly fiú, Conor tanúvallomását tanulmányozza.
-
Ezek szerint Conor is rendben hazaért – biccentek felé.
-
Igen, de azt hiszem, ez most nem túl megnyugtató egyiküknek sem. Az anyjuk már
az idegösszeroppanás határán áll.
-
Mi van azzal, hogy védelem alá helyezzük őket?
-
Már intézem, de a főnök szerint jobb lenne, ha külön lennének, úgy nehezebben
találnák meg őket. Arra gondoltam, hogy Liam-et a családjával külön helyezném
el, Conor, Sean és az anyjuk pedig mehetnének a Tiger Mountain-i házba. Onnan
alig egy óra az út kocsival Seattle-be, és Sean edzője mondta, hogy a srácnak
muszáj edzenie.
-
Meg tudjuk oldani a védelmét a stadionban?
-
Persze, limitált edzéssel, és nem mehet a nyílt edzésekre, de amúgy minden
egyébben részt vehet.
-
Értem, és ki lesz kirendelve melléjük?
-
A főnök a kommandós csapatból kért embereket, biztosra akar menni.
-
Jogos – sóhajtok fel.
-
Miért kérdezed? Te akartál jelentkezni?
-
Ma is csak a szerencsén múlt, hogy sikerült megvédenem – motyogom, de valahol
csalódott vagyok. Igenis megvédtem Seant, és ő valamiért engem szeretne, talán
ez a mai dolog bizalmat ébresztett benne, és így könnyebb dolgom lehetne. Jól
esik, hogy bizalmat szavazott nekem, de nem szegülhetek az utasítások ellen, ha
a főnök úgy látja jónak, akkor kommandósokat kapnak testőrnek.
Végszóra
befut a főnök is, és részletesen beszámol a tervekről. Nem vagyok elragadtatva,
Liamék még csak hagyján, őket az egyik tágas jól elrejtett házba viszik. De
Sean-ékkal kapcsolatban változott a terv, és egy olyan házat találtak, ami
legalább háromórányira volt Seattle-től, de ott volt megfelelő kórház, és Mrs.
MacAllynek folyamatos felügyeletre volt szüksége az itteni orvosok szerint. A
helikopteres szállítás pedig veszélyes lett volna, így Sean edzései
lehetetlenné váltak volna.
-
Főnök, mi lenne, ha őt külön helyeznénk el, ha már úgyis szétszedtük őket,
akkor ez belefér, nem? – kérdezem.
-
Őt vigyük Tiger Mountain-be?
Biccentek
reménykedve, és igyekszem elkerülni Burt pillantását.
-
Annyi embert nem kapok a speciálisoktól, Salena.
-
Én vigyázhatok rá. Ma is sikerült, és megbízik bennem.
-
Sal érti a dolgát, főnök, igaz, hogy kezdő, de a zsaruknál nagyon jó kiképzést
kapott.
-
Nem szükséges előttem dicsérned, én néztem át a jelentkezési lapját.
-
Ja, igaz – húzza össze magát Burt, én pedig elrejtem a mosolyomat, majd
megköszönöm neki a támogatást.
-
Biztos, hogy menni fog, Salena? – néz rám a főnök. – Teljesen magadra leszel
utalva, csak a titkosított vonalon tartjuk a kapcsolatot, és Mr. MacAllyt is
úgy kell szállítani, hogy ne keltsen feltűnést.
-
Szerintem, ha lemond a Camarojáról, és beéri a Fordommal, akkor nem lesz gond.
-
Sötétített az ablak?
-
Nem, de ráveszem, hogy álcázza magát, és a stadionban van külön mélygarázs a
személyzetnek, ott be tudunk jutni.
-
Úgy látom, előre terveztél – mosolyog a főnököm, mire megvonom a vállam.
-
Csak arra gondoltam, ha mégis kijelöl, akkor legyek felkészült.
-
Legyen, próbáljuk meg, de a legkisebb gond, és Sean is megy a másik helyre.
Nagyon figyelj mindenre, nem szeretnék csalódni benned, csináld csak úgy, ahogy
eddig.
-
Meglesz – felelem.
Sean:
Liam
és Conor már a garázsban fogadnak, ma hozták haza anyát a kórházból, és
természetesen nem mondtak neki semmit. A bátyámat ért támadás óta most
találkozunk először, az egész annyira irracionális, hogy fel sem fogom, csak
amikor meglátom a felkötözött karját.
-
Öcskös, jól vagy? – ölel át azonnal, nem törődve a fájdalmával. – A francba,
mikor hallottuk, hogy mi történt… Jézusom, teljesen ránk szálltak. Le fognak
minket vadászni.
-
Nyugi Conor, nem történt bajom – lapogatom a hátát, a közel húsz év
korkülönbség ellenére sokszor azt érzem, én vagyok az érettebb kettőnk közül. Ő
még mindig önmagát kereste, nem sok sikerrel, és most is azt érzem, hogy inkább
egy rémült kisgyerek, nem egy felnőtt férfi.
A
kommandósok közben alaposan körülnéznek a ház előtt, és vigyáznak, nehogy
kilépjünk, az egyik elég szigorúan ránk mordul, hogy menjünk be a házba.
Liam
még s lépcsőn megfogja a karom.
-
Beszéltem Solomon ügynökkel, biztosítják a védelmet, elvisznek minket még ma.
-
Hová? Nekem edzésre kell járnom.
-
Szerintem most fontosabb, hogy ezt túléld – sziszeg halkan. – Ja, és anya nem
tud arról, hogy téged is megtámadtak, Conornak már szóltam, neked is mondom,
hogy egy szót se erről előtte, ha nem akarjuk végignézni, ahogy infartkusban,
vagy agyvérzésben hal meg a szemünk láttára.
-
Rendben, hallgatok. Mit mondtál erről a védelemről?
Belépünk
a nappaliba, ahol Liam felesége Cloe, és az ikrek ülnek várakozva.
-
Minket Cloe-val, és a srácokkal valahova messze visznek, és nem fogjuk tudni,
hogy ti merre lesztek. Solomon azt mondta, van valami titkosított vonal, nem
használhatjuk közvetlenül, de mindig lesz mellettünk valaki, akin keresztül
üzenhetünk egymásnak.
-
Szétszakítanak minket? De miért?
-
Azt mondják, így jobban meg tudnak védeni, nehezebb célpontot nyújtunk.
-
Vagy szép sorban levadásznak minket – morgok, de elhallgatok, amint anya Conor
oldalán lassan bejön, és leül a kanapéra. Látom, mennyire megviselt, és nem
segít rajta, hogy mellette vagyunk. Mind feszülten várjuk, hogy mi a következő
lépés. Amikor az ajtón kopognak, az egyik kommandós megy kinyitni. Öltönyösök
jönnek, és pattogó utasításokat adnak az embereiknek. Időnk sincs rendesen
elköszönni, és Liam már el is tűnt a családjával.
Hármasban maradunk, és most
kezdek isten igazából rettegni. Mi történik, ha Liamot baj éri az úton? Honnan
fogjuk tudni, hogy biztonságban megérkeztek oda, ahová viszik őket?
Leülök
a kanapéra anyám mellé, a másik oldalán Conor ül, és egymást ölelve, némán
várakozunk. Az egyik kommandós az ablaknál áll, és néha felénk pillant. Komoly,
és rezzenéstelen az arca, abszolút profi, egy halvány érzelem sem suhan át a
vonásain.
Talán
fél óra telhet el, amikor hallom, hogy megáll egy kocsi a feljárón, aztán
léptek, és a következő pillanatban újabb emberek jelennek meg a nappalinkban,
és már adják is az utasításokat. Most kapcsolok csak, hogy nincs összekészítve
nekem semmi, de ekkor anya végre némi életjelet ad.
-
Már összecsomagoltam neked néhány dolgot, tudtam, hogy az edzés után nem lesz
időd – az ajtó mellett heverő hatalmas sporttáskára mutat.
-
Köszönöm anya – suttogom, a könnyeimmel küzdve.
Anya
feje fölött egymásra nézünk a bátyámmal, aki bátorítóan biccent.
-
Minden rendben lesz, azt mondták, hogy valahová a hegyekbe visznek minket, és
megoldják, hogy eljárhass az edzésre, persze fokozott biztonsági
intézkedésekkel. Olyan lesz, mint egy nyaralás, igaz anya?
Anyám
felzokog, és mindketten tudjuk, hogy a porhintés most nem használ. Ekkor lépnek
be az újabb kommandósok, és szó nélkül intenek, hogy menjünk, de amikor én is
követném a bátyámat, az egyik megállít.
-
Mr. MacAlly, ön nem velünk jön. Önnek külön védelme lesz.
-
Miért? – kérdezzük egyszerre rémülten anyával.
-
Hová viszik a fiamat?
-
Nem tudom, asszonyom, én azt az utasítást kaptam, hogy a fiát másik hyelre
viszik, és hamarosan jön érte a testőr.
-
Milyen testőr? – csattanok fel. – Nem fogok egy idegen férfival elmenni sehova!
Nem szakíthatnak el teljesen a családomtól.
-
Így tudjuk a legjobban biztosítani a védelmedet. Mivel el fogsz járni az
edzésekre, a folyamatos mozgolódás veszélybe sodorhatná az édesanyádékat. Ha
egyedül leszel, könnyebben megoldhatjuk feltűnés nélkül.
Alig
tudom elhinni, hogy Harrods ügynök képes ezt megtenni velem. Már amennyiben ő
áll emögött, de amikor felé fordulok, és nézem, ahogy felsétál a lépcsőn a
garázsból, elszáll a haragom. Most nem kosztümben, hanem farmerben, és a
Seahawks személyzeti dzsekijében van, ami eszméletlenül dögösen áll rajta.
-
Oké, miről maradtunk le? – kérdezem, és megfogom anyám karját.
-
Arról van szó, hogy édesanyádat, és a bátyádat egy távolabbi menedékházba
viszik, viszont neked az edzés miatt a közelben kell maradnod. Csak úgy tudtuk
megoldani, hogy én fogok rád vigyázni az itteni védett házban.
-
És ez így biztonságos? Anyáméknak?
-
Természetesen, a legjobb embereket rendelték melléjük. Nyugodj meg,
biztonságban odaérnek, ahogy mi is.
-
Honnan fogom tudni? Biztosítékot akarok, hogy rendben lesznek.
-
Ha elértük a célpontot, jelentést küldünk a központnak – felel ismét a
kommandós. – Harrods ügynök is. Tudni fog róla, hogy minden rendben.
-
Értem – morgom bizonytalanul, és anyám felé fordulok.
Nem
számít, hogy ki vagyok, nem számít, hányan látják, most szorosan átölelem az
anyámat, mert hiába a megnyugtató szavak, rettenetesen félek, hogy többé nem
találkozom vele. Ő is annyira rémült, hogy alig áll a lábán.
-
Vigyázz magadra kisfiam! – öleli át a nyakam, ahogy lehajolok hozzá, annyira
apró, annyira törékeny.
-
Te is vigyázz mama. Conor…
-
Tudod, hogy inkább én halnék meg, minthogy baja legyen – válaszol a bátyám.
Átöleljük
egymást, aztán ők már mennek is.
΅΅΅΅΅΅΅΅
Alig
férek el a Ford anyósülésén. Azt hittem felrobbanok, amikor Sal közölte, hogy
azzal megyünk, a Camaro-m pedig otthon marad, a garázsba zárva. Ráadásul csak
az első sokk után jött elő az ötleteivel. Szerzett egy karbantartó dzsekit,
sapkával, meg minden, és közölte, hogy az utcára csak ezekben mehetek ki.
Persze, megértem én, hogy álcáznom kell magam, de egy karbantartónak?
-
Jobb ötleted nem lett volna? – kérdeztem, miközben felvettem.
-
Neked lenne? – nézett rám azokkal az édesen szúrós, okos szemeivel.
-
Mondjuk egy szurkoló?
-
Aki felveszi a mezed, és hasonlítani akar rád? Zseniális ötlet.
El
kell ismernem, igaza volt, de akkor is idétlenül érzem magam, ahogy itt
feszengek, az arcomba húzott sapkával.
-
Tulajdonképpen mi a bajod a karbantartókkal? – kérdezi Sal csendesen, amikor
már kiérünk a városból, és az országúton söprünk.
-
Semmi – felelem – Csak fura, hogy pont ezt találtad ki. Ők olyan…
-
Semmilyenek?
-
Nem, inkább észrevétlenek… észrevétlenek – mosolyogni kezdek, ahogy rám
pillant, és elismerően biccentek. – Zseni vagy.
Felnevet,
és újra az útra figyel. Most van időm jobban megnézni őt. Idősebb kicsivel,
mint elsőre hittem, de ezt csak a szeme környéki nevetőráncokból látom. A
mentalitása, és az egész lénye fiatalságot áraszt. Ha nem tudnám, ki ő, és mi a
feladata, eszembe nem jutna, hogy ügynöknek nézzem.
-
Mi az? – kérdezi hirtelen rám se nézve.
-
Csak elgondolkodtam – vonom meg a vállam.
-
Értem.
-
Levehetem már a sapkát?
-
Inkább ne, jobb lenne végig tartani az álcát, sosem lehet tudni.
-
Oké – sóhajtok, és a GPS felé nyúlok, hogy megnézzek valamit.
-
Ne piszkáld, nem szeretnék eltévedni!
Meglepve
nézek felé.
-
Nem tudod, hová kell mennünk?
-
De tudom – válaszol, és kicsit mintha dacos lenne a hangja, olyan duzzogó
kislány, akit piszkálnak a bátyjai. Megvonja a vállát – Csak nem tudom, hogy
hol van pontosan.
-
Még nem voltál ott?
-
Nem mindennap kell megvédenem valakit – fordul végre felém.
-
Én vagyok az első védenced? – kezdek vigyorogni, élvezem, hogy zavarba jön.
Elfordul, és idegesen dobolni kezd a kormányon. – Én vagyok az első ügyed? Egy
zöldfülű vigyáz rám.
-
NEM! – csattan fel. – Vagyis igen… az ügynökségnél ez az első éles bevetésem.
Előtte zsaru voltam, és akadt dolgom jó pár rosszfiúval.
-
Gondolom – mondom, még mindig mosolyogva. – A kollégáid úgy féltettek, hogy ki
sem engedtek az íróasztal mögül.
-
Ha tudni akarod, ugyanúgy járőrként kezdtem, mint bárki más, és Dél- Seattleben
volt az őrsöm.
-
Az iparnegyed? – ettől elakad a szavam. – Hogy engedhettek oda egy zöldfülűt?
-
Ne nevezz zöldfülűnek, én is megkaptam azt a kiképzést, amit a srácok, és
sokuknál jobb eredménnyel végeztem.
-
Ki is nézem belőled, látszik, hogy hajt a bizonyítási vágy.
-
Ezt most megpróbálom bókként kezelni, és nem sértődöm meg – válaszol, és
bekanyarodik egy földútra, amit a GPS közben halkan bejelzett.
-
Nem is megbántásnak szántam. Tudom, hogy az ilyen férfias szakmákban egy nőnek
sokkal többet kell letennie az asztalra, ha meg akarja állni a helyét. Örülök,
hogy téged rendeltek mellém testőrnek.
Sal
félrebiccenti a fejét, és finoman megrázza, de nem válaszol. Azt hiszem, mulat
rajtam, én pedig rendesen elszúrtam mindent. Kinézek az ablakon, jobb, ha egy
ideig meg sem szólalok.
Most
veszem csak észre, hogy milyen gyönyörű helyen autózunk. Sosem voltam jó a
tájékozódásban. A 90-es úton jöttünk, az még megvolt, és emlékszem arra a
Preston nevű porfészekre is, de utána homály. Vagyis inkább zöldség, amerre
csak nézek erdő. Fák mindenütt, már abban sem vagyok biztos, hogy az államot
nem hagytuk-e magunk mögött. Elveszettnek érzem magam, de talán pont ez a cél,
ha én nem tudom, hol vagyok, akkor más se fogja tudni.
Óvatosan
Sal felé sandítok, még mindig a GPS-t követi, bár fogalmam sincs, hogy ezek a
földutak tényleg szerepelnek-e a rendszerben, de remélem, igen.
-
Remélem, földrajzból is magad mögé utasítottál mindenkit a suliban – mormolom.
Erre
jókedvűen felnevet:
-
Nem tudom eldönteni, hogy hülyének nézel, vagy tényleg ilyen nagyra tartasz,
mert hidd el, nincs rá okod.
-
Miért néznélek hülyének? – döbbenek meg.
-
Nem tudom, mondd meg te.
Felém
pillant, és most úgy érzem, eljött az időm. Nem szólalok meg, csak úgy igazán,
mélyen, zavarbaejtően a szemébe nézek. El is érem, amit akarok, látom az enyhe
pírt az arcán. Fokozom a dolgot, és lusta félmosolyra húzom a számat. Eldöntöm,
hogy nem hátrálok meg, neki kell megszakítania a szemkontaktust.
Majdnem
leharapom a nyelvem, amikor a kocsi hatalmasat zökkenve megáll, és a motor
lefullad.
-
A francba! – nyög fel Sal, és azonnal kiugrik.
Követem
őt, és meglátom a balesetünk okozóját, egy jókora korhadt fatörzset, ami az
útra dőlt, és megakasztotta a futóművet.
-
Most boldog vagy? – kérdezi Sal, miközben lehajol, és próbálja kiszabadítani a
járművét.
-
Várj, ez így nem fog menni – nevetem el magam. – Van emelő a kocsiban?
Felpillant
rám, és pajkos mosoly jelenik meg a szája szegletében.
-
Te vagy az emelő. Csak húsz centi, én meg kihúzom az ágat.
Leguggolok,
és én is megvizsgálom az akadályunkat.
-
Ezt egyedül nem húzod ki. Keríts egy emelőt, és ketten kihúzzuk!
Némi
kutakodás után előkerül a célszerszám, és megszabadulunk a fatörzstől, aztán
már folytatjuk is az utunkat. Szerencsére már nem tart sokáig, tíz perc után a
Ford az út végéhez ér, ami egy tisztásba torkollik. Középen egy rönkház
álldogál magányosan, és nekem azonnal egy régi western-film jut az eszembe.
Gyerekkoromban imádtam őket.
-
Vajon belül is ilyen? – kérdezem.
-
Nem tudom, nézzük meg.
Sal
már ki is pattan, és a csomagokat hátrahagyva elindul. Csak pár lépés után
tűnik fel, hogy figyel. Amikor beérem, int, hogy álljak meg. Körbefordul, és a
szeme végigpásztázza a tisztás körüli fákat.
-
Baj van? – kapkodom én is a fejem, de semmit sem látok.
-
Csak leellenőrzöm a környéket, nem hiányzik, hogy meglepjenek. – felel, és
elindul a ház felé.
-
Nem azt mondtad, hogy senki nem tud arról, hová hozol?
-
Az ügynökségen tudják. Elvileg biztos a ház, de az akadémián azt tanították,
hogy sosem lehetünk elég biztosak.
-
Ott a pont. – biccentek, ahogy lassan követem őt.
Az
ajtóban megáll, felém fordul, és mosolyogva felmutatja a kulcsot.
-
Nyissam én? – kérdezem.
-
Nem, jobb, ha előre megyek.
-
Ahogy gondolja, ügynökasszony.
Felnevet,
és csak megrázza a fejét.
-
Te tényleg a bolondját járatod velem.
-
Biztos? – kérdezek vissza, és örömmel látom, hogy megfeszül. Elvigyorodom.
Akkor induljon a játék. Első negyed, visszahordásból[1]
egész jó mezőnypozícióba kerültem. Jöhet a támadás.
Sal:
Teljesen
zavarba hoz. Olyanná válok mellette, mint egy csitri. Nem gondoltam volna, hogy
képes ilyesmire. Sosem tűnt nőfalónak, de talán csak én nem foglalkoztam annyit
a játékosok magánéletével. Inkább nem reagálok, mert csak olaj lenne a tűzre.
Ehelyett
inkább belépek a házikó konyhájába, és tátva marad a szám.
Gyorsan
körbejárom a házat, és rájövök, hogy az alvással lehetnek majd gondok.
Gyanítom, nem számítottak arra, hogy ellenkező nemű védett személy, és testőr
lesz a házban. Az első részben jobbra egy főzőpulttal leválasztott kis konyha
van, mindennel felszerelve. Balra a nappali, kényelmes kanapékkal, óriási
plazmával, bárpulttal, hifi-berendezéssel, kandallóval. Nem tudom eldönteni,
hogy szerelmi fészeknek, vagy egy kanos buliszentéjnek szánták.
A bejárattal
szemben van egy ajtó, ami a hálószobába vezetett, és a konyha mellett egy másik
bejárat. A nyitott ajtón át látom a csöppnyi fürdőszobát, a zuhanyfülkével, és
minden egyébbel.
A
sporttáskámat leteszem az egyik bárszékre, és lassan besétálok a hálószobába.
Hatalmas, és ez is két részből áll, balra, egészen védve, egy túlméretes
franciaágy, jobbra egy másik nappali, vagy hasonló, itt is két kanapé foglalja
el a teret, de a tévé csak egy egészen kicsi, szinte mini készülék.
Elmosolyom.
Kezdem sejteni, hogy ezt a különleges védencek számára tartják fent, már épp
készülök megmondani Seannak, hogy érezze megtisztelve magát, amikor a férfi
belép mögöttem, és hangosan felnyög.
-
Azta jó büdös… Mi ez? VIP szektor?
Felnevetek,
és a kezében lévő poharakat lesem. A gyöngyöző halvány borostyánszín folyadék
nem hagy kétséget. Sean megvonja a vállát:
-
A hűtőben találtam, ha tilos, akkor veszek helyette másikat.
-
Azt hiszem, ez direkt ide volt készítve. – elveszem az egyik poharat. – Ha
mégsem, akkor így jártunk.
-
De ugye nem tévesztetted el a házat? Nem esne jól, ha este meglepnének a
házigazdák, és ránk hívnák a zsarukat.
-
Emlékszel? Kulcsom van.
-
Ja, tényleg.
Úgy
tűnik, zavarba jön, ellép mellettem, és körülnéz.
-
Hogy fogunk aludni? – kérdezi meg azt, amin én már az első pillanatban
fennakadtam, de természetesen volt válaszom.
-
A tiéd az ágy, az enyém a kanapé.
-
Ne már! Hatalmas ez az ágy, nehogy a kanapén aludj.
-
Nem alhatunk együtt – nézek föl rá. A szeme élénken, pajkosan csillog, tudom,
hogy csak próbálkozik, de aranyos az igyekezete.
-
Akkor én alszom a kanapén – jelenti ki.
-
Két ellenérvem is van – emelem fel az ujjaimat. – Egy: nem férsz el rajta,
kettő: az ágy védve van, nincs közvetlenül ablak közelében.
-
Attól félsz, hogy valaki rám lőhet?
-
Inkább féljek, minthogy lelőjenek téged.
-
Ez most úgy hangzott, mintha képes lennél meghalni értem.
A
torkomon akad a válasz, Sean hangja döbbenetet sugall. Beletelik pár másodpercbe,
mire meg tudok szólalni.
-
Nem akarok meghalni, de az a munkám, hogy megvédjelek – szedem végül össze
magam.
-
Már a stadionnál is elém ugrottál – folytatja. – Hogy vagy képes ennyire
félretenni a saját biztonságodat?
-
Erre való a főiskola és az akadémia. Nemcsak azt tanítják meg, hogyan öljünk,
hanem, hogy hogyan védjük meg magunkat, és másokat. Nekem ez közel sem olyan
félelmetes, mint egy kívülállónak. Hősnek tűnhetünk, de mi is emberek vagyunk,
csak jobban kiképeztek minket az ilyen helyzetekre.
-
Én akkor sem tudnám ezt csinálni – mondja Sean kissé elbizonytalanodva.
-
Pedig az alkatod meg lenne hozzá. Tökéletes testőr lehetnél.
-
Ha te mondod.
-
Én mondom – mosolygok rá, és felemelem a poharamat. – Hogy biztonságban
megúszd, és a családod is.
-
Hogy te sérülés nélkül tudj védeni.
Összekoccintjuk
a poharainkat, és megisszuk a pezsgőt.
-
Pakoljunk ki – indulok meg a konyha felé. – És lassan ideje lefeküdnöd.
Beszéltem az edződdel, holnap hajnalban keltelek, és megyünk. Sajnos az erőben
nem futhatsz, egy ideig be kell érned az edzőcsarnokkal, és a kinti edzéseket
is hanyagolnod kell. Külön programot állítanak össze neked.
-
Ha nem gyakorolom a fiúkkal az egy per egyet, akkor fújhatom.
-
Azt mondta az edződ, hogy lesznek benti edzések, és akkor egymásnak
feszülhettek, nem fogsz kijönni a gyakorlatból. De ha kell, én gyakorlok veled.
Seanból
olyan erővel tör ki a nevetés, hogy beleremegnek az ablakok.
-
Mégis hogyan, pindurka, alig vagy nagyobb egy kisiskolásnál, rád fújok, és
elszállsz. Minimum száz kilós monstrum kell ahhoz, hogy megállítson.
Megvonom
a vállam, igaz, nem gondoltam bele, hogy otthon, amikor apáékkal játszunk, a
testvéreim nagyjából az én súlycsoportomban vannak.
-
A bátyáim ellen jó vagyok – mormolom halkan.
-
Mi? Te szoktál játszani?
-
Otthon… néha.
-
Hé, mutasd meg, mit tudsz? – kerülgetni kezd, mintha épp szerelni akarna.
-
Majd máskor, most inkább feküdj le.
-
Jaj anyuci, nemáááár, korán van még, játsszunk!
Kinyitja
a táskáját, és előkap egy labdát.
-
Oké, ha sikerül elvenned, megyek aludni, ha nem… mellettem alszol.
-
Felejtsd el!
-
Na, gyerünk, vedd el!
Felém
nyújtja a labdát, incselkedik, én pedig csak mosolygok, aztán hirtelen felé
lendülök. Ahogy a mellkasához, és a hasához csapódom, érzem, a mackós álca
alatt megbújó erőtől feszülő izomkötegeket, de annyira meglepődik az akciómon,
hogy elejti a labdát, ami bucskázva bepattog a nappaliba.
-
Fumble[2]
– kiáltok fel elégedetten.
-
Azt mondod, ügyetlen vagyok? – kérdezi.
-
Elejtetted – mutatok az elárvult labdára a nappaliban.
-
Azt mondtad, játszol, akkor tudnod kell, hogy a tackle[3]
nem is nyúl labdához az egész meccs alatt.
-
Annál inkább az ellenfélhez.
-
Pontosan. Ne akarj az ellenfelem lenni, mert ledöntelek.
Látom,
hogy egyetlen szavát sem gondolja komolyan, de kezdünk vészesen közvetlen
viszonyba kerülni. Ezt nem szabadna hagynom, de képtelen vagyok szenvtelenül
reagálni a viccelődésére.
-
Most jut eszembe, vacsora. – elsietek mellette, és kinyitom a hűtőt.
Találok
pár tál előkészített ételt, azt gyorsan kiveszem, és megmelegítem. Közben
egyszer sem nézek Sean felé, aki most leült, és a plazmát nézni. Talált valami
filmcsatornát, ami leköti, így legalább nincs útban, és kissé én is
összeszedhetem magam, és az elkóborolt profit.
Vacsora
után igyekszem minél gyorsabban elrendezni a dolgokat, de Sean nem könnyíti meg
a dolgom.
-
Ez igazságtalanság, te ott alszol kint, ott az bazi nagy tévé, én meg vakuljam
ezt a vacakot idebent.
-
Nem mondtam, hogy vakációzni jössz – vonom meg a vállam, miközben kicipelem az
ágyneműt.
-
Saaaal, kérlek…
-
Mire? – kacagok föl.
-
Nézzük még kicsit a tévét, aztán aludjunk bent.
-
Sean, miért viselkedsz úgy, mint egy gyerek? Felnőtt férfi vagy. Legalábbis azt
mondod. Akkor viselkedj is úgy!
Látom
a pillanatot, amikor lehullik róla a bohóc álarca. Leül a kanapéra, és várja,
hogy megágyazzak.
-
Félek – sóhajtja – és ilyenkor elvesztem a kontrollt. Féltem anyámat, a
testvéreimet. Soha nem fenyegetett minket senki, és Liam elmondta, hogy apának
voltak a múltban ügyei, amik…
-
Sean, az ügynökség legjobb csapata dolgozik az ügyön, és már most kizártak jó
pár felmerült szálat. Szűkül a kör. Nem is lett volna gond, ha nem ér téged ez
a támadás, bár én remélem… nem is… hiszem, hogy nagyon gyorsan a végére járunk.
Ez csak egy túlzott biztonsági intézkedés, nem lesz semmi baj, de esélyt sem
akarunk adni a támadónak. Mindent alaposan átrágtunk, senki sem tudja, hogy hol
vagytok. Bízol bennem? Elhiszed, hogy meg tudlak védeni?
-
Azóta, hogy rám lőttek, csak te vagy az, akiben megbízom.
Elmosolyodom,
és megszorítom a kezét.
-
Menj, pihenj le, holnap tényleg hajnalban rángatlak ki az ágyból, hogy odaérj
az edzésre.
-
Kösz, Sal. Mindent.
-
Ezért vagyok, na menj, mielőtt elfenekellek.
A
szám elé kapom a kezem, de Sean lusta vigyora elárulja, hogy nagy hibát
követtem el.
-
Erre még visszatérünk – feláll, és eltűnik az ajtó mögött, onnan kiabál vissza.
– Egy fumble még nem nyert meccs, már a félpályánál járok, és újra játékban a
labda. Jó éjt!
Tátott
szájjal meredek utána. Elég egyértelmű, hogy mire hajt, de azt nem hagyhatom.
Sean:
A
másnap reggel tényleg nagyon gyorsan megérkezik. A gőzölgő kávé illata bekúszik
az orromba, és még csukott szemmel kezdek mosolyogni.
-
Meg tudnám szokni ezt az ébresztőt – motyogom, és fél szemmel felnézek Salre,
aki farmerban, és pulcsiban áll az ágy mellett. – Jó reggelt!
-
Jó reggelt! – mosolyog rám. Ez a nő mindig mosolyog, nyoma sincs annak az
ügynöknek, aki az első napokban olyan szigorú arccal méregetett. Ám a következő
szavai az én mosolyra húzódó számat görbítik le. – Van lefőzve kávé, jut neked
is, nem tudtam hogy iszod, úgyhogy nem készítettem el, de gyere, mert kihűl.
Ezzel
megfordul, és kisétál. A kezében ott a kávé, az ÉN kávém.
-
Hé, ez mocsok húzás volt, ugye tudod? – kiabálok utána, miközben kivergődöm az
ágyból.
-
Tudom – szól vissza. – Mit kérsz reggelire? Lehet, hogy útközben kéne
beszereznünk valamit, mert aki az ellátmányról gondoskodott, nem számított rád.
Mire
felemelkedik a hűtőből, már mögötte állok, és én is látom, hogy csupa
szénhidrátszegény kaja van bepakolva, ami valljuk be, nekem felér egy
kínzással.
-
Kibírod Prestonig? – néz fel rám Sal. Még fátyolos a tekintete, valószínűleg
nem sokkal előttem kelt.
-
Hagyd csak, a reggeli futás előtt elég egy kávé, utána majd eszek valamit a
stadionbüfében.
-
Biztos? – kérdezi kétkedve.
Nincs
szívem letörni a lelkesedését, annyira szeretne gondoskodni rólam, nem
mondhatom el neki, hogy anya minden reggel szalonnás tojással, és palacsintával
vár az étkezőben.
-
Biztos. Túlélem a reggelt müzli nélkül. Amúgy tudod, hogy tele van műanyaggal?
-
Persze – fintorog. – Amíg te gyúrod az izmaidat, én bevásárolok, szerzek ehető
ételt.
-
Szénhidtrátot. Sokat.
-
Igenis – szalutál. – Mindent a védencemért. Még ha el is hízom.
-
Majd segítek ledolgozni. – lehervad a mosolya, de gyorsan megnyugtatom. –
Beviszlek a konditerembe, és amíg mi a csarnokban edzünk, te használhatod a
gépeket. Szólok O'Harának, hogy segítsen összeállítani egy könnyű programot.
-
Ki az az O'Hara? – kapja fel a fejét.
-
Ewan O'Hara, ő is a team tagja, az erőnléti edzéseket irányítja, amúgy
gyerekkori haverom, jó fej, csípni fogod.
-
Mióta ismered? – kérdezi.
-
Amikor New Yorkból Seattle-be költöztünk, az ő apja segített házat keresni,
amióta itt lakunk barátok vagyunk, miért?
-
Nem érdekes, csak róla eddig nem beszéltél. Burt sem mondott semmit arról, hogy
kikérdezték volna őket.
-
Miért kérdezték volna? Nekik semmi közük az ír kapcsolatokhoz. Már Ewan
nagyapja is itt élt az államokban.
-
Azért szólok, minden szálat le kell nyomoznunk.
-
Ewan-ért tűzbe megyek.
-
Elhiszem, Sean, de én nem, és itt most én döntök.
Visszatért
a szigorú ügynök, aki igazából tetszett. Izgatott a gondolat, hogy egy olyan nő
közelében legyek, aki tudja, mit akar, és véghez is viszi. Tetszett, hogy Sal
tudott törékeny nő is lenni, de ugyanakkor kemény, és állhatatos volt. Eddig
mindig olyan lányokkal volt dolgom, akik felajánlkoztak, de elegem van a
sikongatós ribancokból, akik csak a csapatmezeket gyűjtötték, ja és persze a
trófeákat. Persze mi sem voltunk különbek, de nálam eljött az a pont, amikor
már többet akartam. Barátnőt, kapcsolatot, és nem minden játék után más lányt
vinni az ágyamba. Eljátszom a gondolattal, hogy talán Sal lehetne…
-
Ébresztő! – csettint a szemem előtt. – Elbambultál. Azt kérdeztem, hogy kéred a
kávét, megcsinálom neked, mielőtt kihűl, mert úgy látom, használhatatlan vagy
előtte.
-
Ööö… feketén, cukor nélkül, kösz.
-
Egy kis whisky-t bele?
Erre
felnevetek.
- Nem szeretem az ír kávét, de kösz. Ahogy megfordul, önkéntelenül
végignézek a lábain, a farmer izgatóan feszül a fenekén, és a fantáziám
meglódul. Tudom, hogy őrültség, de az is őrültség, hogy itt vagyok összezárva
egy ilyen dögös nővel, és nem nyúlhatok hozzá. Aztán eszembe jut, min
gondolkodtam az előbb, és gondolatban alaposan fejbe kólintom magam. Sal
megfordul, és a kezembe nyom egy bögre gőzölgő kávét.
-
Köszönöm – mondom, és gyorsan elfordulok.
-
Ha megittad, felőlem indulhatunk.
Felkapja
a retiküljét, és kotorászni kezd benne, majd előveszi a mobilját.
-
Azt nem tudják bemérni? – biccentek felé.
-
Ki van kapcsolva, majd csak akkor kapcsolom, be, ha Seattle-be értünk. Nyugi,
értem a dolgom, erről jut eszembe, ugye te sem használtad a tiédet?
Kihalászom
a zsebemből a néma készüléket, és megmutatom.
-
Oké, mehetünk? – néz rám. – Lassan késésben vagyunk.
-
Indulhatunk – teszem a bögrét az asztalra, de amikor meglátom Sal pillantását
rá szegeződni, felkapom, és beteszem a mosogatógépbe. – Bocs.
-
Menjünk!
Sal:
Egyelőre
nem élek Sean ajánlatával, de amikor bemutat a barátjának, teljesen profin viselkedem.
Már nem titok, hogy ki vagyok, és miért sürgölődöm Sean mellett, így kár lenne
tagadni. Azt viszont élesen figyelem, miként viselkedik Ewan, de semmi gyanúsat
nem látok. Tényleg olyanok, mint két igazi barát. Persze ettől nem lankad a
figyelmem, és jelentek Burtnek, és a főnöknek.
Egy
ideig csak figyelem a srácokat, aztán, amikor már teljesen bizonyos vagyok
abban, hogy nem fenyegeti veszély Seant, elindulok, és alapos bevásárló túrát
rendezek. Lehet hogy nincs saját családom, de férfiuralomban nőttem föl, és
anyával igencsak kitanultuk a módját, hogy csavarjuk el fejüket. Alaposan
felszerelkezem húsfélékből, különféle zöldségekből, fűszerekből, és öntetekhez
való alapanyagokból. A végére alaposan megterhelem a kis Ford csomagterét, még
jó, hogy reggel eszembe jutott, és hazaugrottam a hűtőtáskáért, így a romlandó
áruk sem mennek kárba.
Épp
akkor érek vissza, amikor vége a délelőtti edzésnek. Besétálok az aulába, és
feltűnik a feltűnően szép lány – asszony, aki szintén ott várakozik, ahogy
felém fordul, rögtön felismerem Megan Marcust. Nem is lehet összetéveszteni
senkivel, ahogy ott áll, beragyogja az egész aulát. Már előrehaladott a
terhessége, és egyszerűen meseszéppé varázsolja a lányt. Nem ismerjük egymást,
de amikor odabiccentek felé, mosolyogva viszonozza, és elindul felém.
-
Szia! – köszönt jókedvűen. – Megan Marcus vagyok.
-
Igen, tudom, szia. Sal Harrods. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Hogy vagy?
-
Remekül, bár a kiskrapek már időnként rendesen megviccel. Focista lesz, mint az
apja.
Elmosolyodom,
és csak nézem. Amikor meglátok egy boldogságtól sugárzó anyukát, vagy kismamát,
egyre gyakrabban elkap a vágy, de hát én választottam ezt az életet, ebbe
jelenleg nem fér bele egy gyerek.
-
Még nem láttalak erre – folytatja Megan. – Megkérdezhetem, hogy kire vársz?
Vagy a gazdasági pozícióra jelentkezel?
-
Nem – felelek. – Munka, de nem ilyen jellegű, Sean-ért jöttem.
-
Oh, te vagy az F.B.I-os, igaz? Cliff mesélte, hogy valaki fenyegeti őt.
-
Igen, de ne kérdezz, nem mondhatok semmit.
-
Eszemben sincs, csak Sean nagyon jó barátunk, és aggódunk érte. Ugye nem lesz
baja?
-
Ha rajtam múlik, biztosan nem.
-
Pedig nem hinném, hogy egy ilyen csinos, aprócska nő megvédheti, amekkora
hatalmas ember.
-
Van pár trükk a tarsolyomban.
-
Ezt nem kétlem. Nem nehéz vele, elég makacs tud lenni.
-
Engem eddig inkább egy zabolátlan kamaszra emlékeztetett. Pimasz, és próbálja
feszegetni a tűrőképességemet.
-
Sean – sóhajt. – Hidd el, amúgy áldott jó srác, rengeteget segített a bátyámnak
is, amikor a balesete volt. Mindig kerüli a bajt, ezért is lepett meg, hogy
valaki ártani akar neki. Nem tudok senkiről, aki akárcsak rossz véleménnyel
lenne róla.
-
Kiderítjük, mi áll a háttérben, és minden visszatér a megszokott medrébe.
-
Úgy legyen! Nem lenne jó, ha Sean kidőlne.
-
Miért dőlne ki?
-
Tapasztalatból mondom, ha zűrös a magánéletük, az nagyon meglátszik a
játékukon. Tavaly, amikor nálunk voltak a zűrök, Cliff és Cary is
használhatatlanná váltak. Caryt majdnem kitették a kezdőcsapatból.
-
Igaz, emlékszem. Gyorsan a végére járunk, és nem lesz gond.
Hatalmas
zsibongás tölti be az aulát, a srácok kijöttek az öltözőből, Sean és Cliff
azonnal elindulnak felénk.
-
Hello, lányok! – vigyorog Sean. – Ezek szerint megismerkedtetek.
-
Igen, Sal nagyon kedves – felel Megan. – Előre figyelmeztetlek, hogy viselkedj
jól, különben bajba kerülsz.
-
Miért, Babuci? Talán megbüntetsz?
-
Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – kapcsolódik be Cliff. Látszik, hogy
tényleg nagyon szoros köztük a barátság. Kicsit irigykedem, nekem nem sok jutott
az igaz barátokból, főleg, amióta eldöntöttem, hogy ezt a hivatást választom.
Cliff
közben gyengéden átöleli a feleségét, és lágyan megcsókolja.
-
Komolyan mondom, mióta terhes vagyok, úgy bánik velem, mint egy porcelán
babával – panaszkodik az asszony.
-
Nem szeretném, hogy bajotok essen. – duzzog a férfi játékosan. – Srácok, én
farkaséhes vagyok. Ha már elautóztál idáig bébi, velem ebédelsz?
-
Elengednek? Nem a csapattal kell ennetek?
-
Megkértem az edzőt, hogy engedjen el. Mondtam neki, hogy hasas vagy, és
eljöttél, idáig, csak hogy láss.
-
Hasas? – háborodik fel Megan. – jó hogy nem vemhes.
-
Na, kezdik – nyög fel Sean. – Gyere Sal, hagyjuk őket, most azzal lesznek
elfoglalva, hogy egymást cukkolják. Mennétek inkább szobára.
-
Azt már nem nagyon csinálhatjuk – morog Cliff.
-
Ahhoz is túl óvatos az én férjem.
-
Meg fogod köszönni, miután kicsi Cliff kint lesz.
-
Nem fogjuk Cliffnek hívni – zúgolódik tovább Megan.
-
Azt hiszem, jobb, ha mi ebből kimaradunk – nevet fel Sean, megfogja a kezem, és
elindulunk a stadionbüfé felé.
-
Itt akarsz enni? – kérdezem.
-
Nem sok időm van, tudod a külön edzésprogram.
-
Ja, persze – biccentek.
-
Csatlakozol, most az erőnlét jön.
-
Úgy véled, szükségem lenne rá?
-
Nem tudom. Szükséged van rá?
Megrázom
a fejem.
-
Ártani nem ártana egy kis edzés, de nincs nálam felszerelés.
-
Holnap hozz magaddal, és beviszlek.
-
Megbeszéltük.
-
Mit fogsz csinálni délután? – kérdezi Sean, miközben hipersebességgel lapátolja
magába az ételt.
-
Jézus, rosszul leszek attól, ahogy nézlek – nyögök fel. – Nem tanultál meg
rendesen enni?
-
Muszáj sietnem, Pindurka.
-
Miért? Közvetlenül evés után úgyse kezdhetsz edzeni. És ne szólíts Pindurkának!
-
Nem, de szeretnék egy kicsit szusszanni is. Szóval, mit csinálsz? – az utolsó
megjegyzésem, úgy fest, nem ért célba. Inkább válaszolok.
-
Fogalmam sincs. Voltam vásárolni, el kéne vinnem a házhoz a dolgokat, mielőtt
kienged.
-
És duplán járnád meg az utat?
Vállat
vonok.
-
Nem akarsz nézni? – kérdezi pimasz mosollyal.
-
Látlak még eleget, azt hiszem – vágok vissza.
-
Látni akarsz? – előre hajol, és kinyújtja a kezét, mintha meg akarná fogni az
enyémet, de annyira meglep, hogy hátrahúzódom.
Veszi
az adást, és visszahúzódik ő is, de most elgondolkodva figyel.
-
Nem egy házasságközvetítő ajánlott ki, Sean. – mondom csendesen. – Azért vagyok
itt, hogy vigyázzak rád.
-
Igen tudom, de egy kis viccelődés belefér, nem?
-
Nem hiszem, hogy neked ez vicc. Én viszont nem tehetem meg, hogy közel kerüljek
hozzád.
-
Miért?
-
Tiltja a szabályzat.
-
Ugyan már! Ki tudná meg?
-
Ha érzelmileg érintetté válok, akkor nem tudom jól végezni a feladatomat.
-
Érzelmek? – kerekedik el Sean szeme. – Na, várj, te azt hiszed, hogy fel
akarlak csípni egy kósza numerára?
-
A kósza numera nem az érzésekről szól – javítom ki.
-
Igaz, de egy szóval sem mondtam, hogy beléd szándékozom szeretni, vagy
hasonlók. Neked ilyen terveid vannak?
Hidegzuhanyként
ér, amit mond. Sikeresen belesétáltam a csapdájába, valahogy ki kell jönnöm
ebből, mielőtt teljesen hülyét csinálok magamból.
-
Nem szerelemről beszélek. Tudod, az érzelmek skálája nem csak ebben az irányban
terjed. Megkedveltelek, de nem hagyhatom, hogy szorosabb barátság legyen
köztünk, mert már akkor is érintett lennék.
-
Hoppá, erre ráfutottam – mondja kissé visszakozva, de nem igazán látom, hogy
megrendítené.
Mindenesetre
azt hiszem, most sikerült meghúznunk a határvonalat, és jó eséllyel képesek
leszünk együttműködni.
[1]
Visszahordás: a kirúgást követi, ilyenkor a támadócsapat egyik játékosa
megpróbálja elkapni a labdát, és a lehető leghosszabban visszafutni vele a
pályán. Ezt védőcsapat játékosai próbálják meggátolni. Ameddig a visszahordó
játékos eljut, onnan indul a támadás.
[2] Fumble: a
játékszert birtokló, előrehaladni igyekvő játékos labdavesztése, ügyetlenkedés
miatt, vagy kontakt hatására
[3] Tackle:
Az 5
fős támadófal két szélén helyezkednek el. Kettő van belőlük. Elsődleges
feladatuk az irányító védelmezése passzjátéknál, valamint az ellenfél védőinek
eltolása futójáték esetén. Általában magas és nagy súlyú játékosok játszanak
tackle pozícióban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése