Sean:

Sean MacAlly vagyok, Dublinban születtem, Írországban. Az apám Leon MacAlly, munkáscsalád gyereke. Az anyám Yasmin, félig pakisztáni, félig angol. Szép kis páros. Csak hallomásból tudom, hogy apám szülei sosem adták az áldásukat arra, hogy a fiúk elvette anyámat. Kitagadták, és bár apa sokáig próbálta megbékíteni őket, nem járt sikerrel. Talán ez volt az oka, hogy végül eljöttünk az Óhazából. Itt tiszta lappal kezdtünk új életet.

Tíz éves voltam, amikor Szeptember 11 történt. Utána minden úgynevezett idegent átvilágítottak, köztük apámat is, hogy pontosan miért? Mert ír volt, és mint köztudott, Írország sem a békés megoldások híve. Bár fogalmam sincs, ő hogyan került a hatóságok látómezejébe, de a lényeg, hogy tiszta volt.

Miután lezajlott a vizsgálat, a család úgy döntött, hogy megint tovább áll, ezúttal Seattle volt a célpont, és a jelek szerint itt végre békében élhetünk.

A futballal a középiskolában ismerkedtem meg közelebbről, addig csak közvetítéseket láttam, de nem nagyon érdekelt. Én a hagyományos focit ismertem, és szerettem, az amcsik soccernek nevezik, az elnevezéstől sokáig futkározott a hideg a hátamon. A külvárosban, ahol sok ír, és olasz család lakott, általában ezt játszottuk, és kinevettük a többi srácot, amikor az ovális, labdával rohangáltak, és lökdösték egymást. Most már semmi pénzért nem váltanék.

Aztán elkezdtem a gimit, kikerültem abból a közösségből, ami addig óvott, és rácsodálkozhattam a nyüzsgő sokszínű világra. Az első napok a suliban elég kényszeresre sikerültek, visszahúzódtam, amit a két gyerekkori haverom nem értett, mert mindig jókedélyű kölyök voltam. Mondták, hogy menjek velük focizni, de én halogattam a jelentkezést. Ezért jártam úgy, hogy nem kerültem be a csapatba, lekéstem a jelentkezést. Akkor látott meg a suli futballedzője, és közölte velem, hogy kellek neki, mert a testalkatom tökéletes egy védőhöz. Nem értettem, én mindig is csatár alkat voltam, erre betenne hátvédnek. Akkor még nem sejtettem, mekkorát tévedek.

A futball, és a soccer köszönőviszonyban sincsenek egymással. Hamar rájöttem, hogy ez a sport sokkal közelebb áll az angol rögbihez. A csapattársaim azonnal befogadtak, és néhány felsőbb éves beavatott a titkokba, így gyorsan belerázódtam. Nem voltam a legjobb, de bőven a középmezőnyben, és élveztem. Ráéreztem a játék ízére, és kezdtem megérteni, miért is szeretik ennyire.

Arról nem beszélve, hogy a szurkolólányok mennyire körüldongtak minket. Sokszor nem tudtam végigmenni úgy a folyosón, hogy valamelyik ne jött volna oda, hogy péntekre hívjam randizni.

Életemnek ez a négy éve a sikerről szólt. Szebbnél szebb lányokkal jártam, és bizony sok összetört szívet hagytam magam mögött, de akkoriban nem érdekelt. Azt se vettem észre igazán, hogy a régi haverok a külvárosból, mikor szakadtak el tőlem, nem éreztem a hiányukat.

Csoda, hogy nem vettem észre egy duci, visszahúzódó, alacsony kislányt az alsóbb évfolyamból?

Amikor bekerültem a főiskolára, és komolyan focizni kezdtem, csak arra figyeltem, hogy megmaradjon a sportösztöndíjam, és elég jól játsszam ahhoz, hogy bekerüljek a ligába. Ez volt számomra a Lehetőség. Nem akartam éhbérért dolgozni egy szupermarketben, mint az apám. Sikeres akartam lenni, hogy támogathassam a szüleimet. A tanulás fölött valahogy elsiklottam, de nem számított, hisz a harmadik főiskolai évem után felfigyeltek rám a fejvadászok, és beválogattak a Seahawks csapatába, akkor abbahagytam a sulit, és csak a focinak éltem.

Hogy mi vitt rá mégis, hogy újra a padba üljek, és a túlpörgetett időbeosztásom mellett megpróbáljam megszerezni a diplomát? A válasz egyszerű, még ha kissé közvetett is: az a duci, visszahúzódó, kislány a gimiből. Vagyis nem igazán ő, hanem a barátom, és csapattársam. Ted Hendry.

Amikor balesetet szenvedett a pályán, April, az egykori duci kislány volt az ápolója a kórházban. Láttam, milyen gondosan vigyáz rá, és közben sokat beszélgettünk. Akkor ismertem meg igazán, ő sem tanult tovább, hanem elhelyezkedett, és csak megkésve jött rá, hogy hibázott. Rájött mit szeretne, és most már jó úton haladt, hogy fizikoterapeuta legyen. A baleset már több mint egy éve volt, de én még akkor eldöntöttem, hogy befejezem a sulit, amit képes voltam egy évvel a vége előtt abbahagyni. Nem volt egyszerű évem, de megérte.

Ahogy kisétáltam a színpadra, hogy átvegyem a diplomámat, a háttérből hallottam, a szüleim, a testvéreim, és a barátaim ovációját. Győzedelmes mosollyal emeltem magasba az okiratot, és úgy éreztem, nincs nálam büszkébb ember a világon. Anya a könnyeit törölgette, és apám is küzdött, hogy ne gyengüljön el. Megálltam a levezető lépcső előtt, ránéztem, és a tömeg feje fölött odatátogtam:

- Köszönöm.

Apám biccentett, és láttam, hogy nagyon büszke rám.

Sal

Burt, a társam, leállította a motort. A takaros kis ház a kertvárosban semmi különlegességgel nem rendelkezett, teljesen beolvadt a többi családi ház sorába. Békés volt ezen a szerda reggelen, talán a lakók még fel sem ébredtek, és bennem volt egy hatalmas adag nyugtalanság. Persze nem féltem, de rossz hírt közölni valakivel, az sosem ment.

Kezdő FBI ügynökként persze még szinte csak kísérő voltam, de már elvégeztem az Akadémiát, így nem húzhattam ki magam. Burt Solomon a társam, fiatal kora ellenére tapasztalt, sokat megélt ügynök volt, bár kicsit karót nyelt, és szabályelvű, de mindig a helyén volt az esze, mellette nem kellett attól félnem, hogy baj érhet. Nem voltam teljesen zöldfülű, hisz mielőtt elvégeztem volna a képzést, Portlandben éltem, zsaru voltam, járőrként kezdtem, és idővel elindultam a szamárlétrán. Az akkori felettesem ajánlotta, hogy végezzem el a tisztképzőt, és fél évet már a nyomozók mellett töltöttem, amikor bejuttatott az Akadémiára, mert túl tehetségesnek tartott ahhoz, hogy egy poros rendőrállomáson töltsem az életem. És most itt voltam, az első igazán komoly ügy, amiben részt vehetek, és tanulhatok belőle, Burt eddig nem engedett terepre, azt mondta, nézzem át a régebbi ügyek aktáit, és gyűjtsek információt. Alaposan elemezzem őket, amit persze rendszeresen kikérdezett, így most, ha nem is teljesen felkészülten, de némi önbizalommal felvértezve érkeztem a helyszínre.

Határozott mozdulattal szálltunk ki a hivatali GMC-ből, és megindultunk a bejárat felé. Hiába voltunk civilben, észrevettem, hogy a szomszédok éhes tekintettel követik a mozgásunkat. Persze a szomszéd pletykák, a háziasszonyok lopva egymásra pillantottak, és szinte láttam a szemükben, hogy "Ugye megmondtam, hogy rosszféle népség!". Elgondolkodtam, milyen érzés lehet, ha valakit ennyire figyelnek, zsaru koromban voltam megfigyeléseken, de mi kerültük a feltűnést. Ezek az asszonyok úgy lestek, mint a kiéhezett hiénák, már előre sajnáltam Mrs. MacAllyt.

Odaértünk az ajtóhoz, Burt elől, én egy lépéssel lemaradva, kissé oldalra tőle, az előírásnak megfelelően. A társam bekopogott, és mindketten pókerarccal vártuk, hogy valaki kinyissa.

Sean

Épp a vállamra emeltem az edzőtáskám, amikor kopogtak. Kíváncsian néztem az ajtó felé, ki lehet az ilyen korán? Anya kilépett a konyhából, és intett, hogy induljak nyugodtan, ő majd kinyitja, így elindultam a garázslejáró felé. Menetközben még megpusziltam, és egymásra mosolyogtunk, ahogy minden reggel.

A lépcsőn lefelé hallottam, ahogy a jövevények bemutatkoznak, és ettől azonnal megdermedtem:

- Jó reggelt! Mrs. MacAlly?

- Az vagyok, miben segíthetek?

- A nevem Burt Solomon ügynök, ő itt a társam Sal Harrods ügynök. Az FBI-tól jöttünk. Bemehetnénk?

Ösztönösen visszaléptem, amikor meghallottam a férfi hangját, nyugtalanság fogott el.

- Jó reggelt! – köszöntem, és alaposan végigmértem a jövevényeket. – Sean MacAlly vagyok. Miben segíthetünk?

Igazi ügynökök voltak, a férfi tipikus fapofa, de nagyon határozott, a nő mögötte kevésbé magabiztos, de jól titkolta. Ami azonnal feltűnt, hogy kerülte anyám tekintetét, inkább az előszobát mérte fel feltűnés nélkül.

A férfi épp csak felém biccentett, aztán újra anyámra figyelt, a társa egy pillanatra felém nézett, láthatóan felismert, láttam a szemében. Mosolyra rándult a szám, de ő elkapta a tekintetét.

Összeráncoltam a homlokomat. Mit akar tőlünk az FBI?

- Asszonyom, bocsásson meg, de sajnos rossz hírrel jöttünk. Az ön férje egy bizonyos Leon MacAlly?

- Igen – nyögte anya, és elcsuklott a hangja. – Mi történt? Hol a férjem?

Eldobtam a táskámat, mellé léptem, és átöleltem a vállát. Még most is nehezen fogtam fel, mennyire apró asszony volt, gyerekként mindig hatalmasnak láttam, és szigorúnak, de most, ahogy rémülten belém kapaszkodott, azt hittem, már azzal összetöröm, hogy magamhoz ölelem.

- Baleset történt a Safeway Marketben – anya lába megroggyant, ahogy az enyém is, de tartottam magam.

- Miféle baleset? – kérdezte reszketeg hangon.

- Tulajdonképpen nem baleset, egy álarcos férfi betört hajnalban az üzletbe, lövöldözni kezdett, és lelőtt néhány alkalmazottat, köztük az ön férjét.

A férfi még beszélt, de nem hallottam, mit mond, anyám úgy roskadt a karomba, mint egy rongybaba. Felkaptam, és a nappaliba rohantam vele, hogy lefektessem a kanapéra.

- Finomabban nem lehetett volna? – ez a nő volt, kábán néztem rá, nem fogtam fel a szavait, csak azt láttam, hogy önállósítja magát, és a konyhába indul. Pár pillanat múlva két pohár vízzel tért vissza, az egyiket a kezembe adta, a másikat letette az asztalra, és anyám fölé hajolt. – Hívj orvost, a hölgynek szüksége lesz rá. – mondta a társának.

Végre rám nézett, de én még mindig dermedten meredtem magam elé, és a pohárban enyhén fodrozódó vizet néztem. Most jöttem rá, hogy reszketek.

Eddig anya mellett guggoltam, de most hátraestem, néhány cseppnyi víz a szőnyegre loccsant, de még mindig csak bámultam.

- Mr. MacAlly! Sean…

Felnéztem a nőre, a kezdeti zavara enyhült, most, hogy dolga akadt.

- Igen? – motyogtam.

- Megértette, amit a társam mondott? – bólintottam. – Hívtunk orvost az édesanyjához, de valamelyiküknek velünk kell jönnie, és azonosítani a…

- Miért az FBI? – a kérdés csak kicsúszott a számon, de tudtam, hogy fontos.

- Azt hiszem, ezt nyugodtabb körülmények közt kellene megbeszélnünk – mondta a nő megnyugtató hangon.

Felemelte a kezét, mintha meg akart volna simogatni, de aztán mégsem tette.

- Az orvos hamarosan itt lesz. – lépett be a férfi. – Sal, minden rendben?

- Igen, Mr. MacAlly úgy látom, jobban van. Tudja vállalni az azonosítást?

- Először az anyámat szeretném biztonságban tudni, és mondják el, hogy mi történt pontosan. Azt mondta, baleset, de apámat lelőtték, az nekem nem baleset, hanem gyilkosság…

Felálltam, hogy egy magasságba kerüljek velük, de ahogy a szavak elhagyták a számat, a tények ostorcsapásként tudatosultak bennem, és a fotelbe rogytam.

- Fel kell hívnom a bátyáimat, ők még nem is tudják, és… és… Jézusom – nyögtem, és a tenyerembe temettem az arcom. A zokogás hirtelen szakadt fel belőlem, alig éreztem a megnyugtató kezet a vállamon.

- Azonnal itt lesz az orvos, ad önnek nyugtatót – mondta csendesen Harrods ügynök.

Leráztam magamról, és remegő kézzel a telefonomért nyúltam.

- Kit akar felhívni? – kérdezte a férfi, ha jól emlékszem Solomon ügynök, és elindult felém.

- A bátyáimat – sziszegtem, éreztem, ahogy a tehetetlen harag felkúszik a torkomon. – Talán tilos?

- Nem, természetesen hívja őket – szólt csitítólag Harrods. – De szorítkozzon a legszükségesebb információkra, kérem.

- Mivel semmit sem mondanak, nem lesz nehéz, de azért nem úgy fogom közölni velük, ahogy a társa az anyámmal.

Hátranéztem a kanapéra, anya kezdett magához térni, a nő leguggolt mellé, megsimogatta a karját. Halkan beszélt hozzá, és láttam, hogy anya egy kicsit, nagyon kicsit, megnyugszik.

Iszonyatos beszélgetés volt. Az idősebbik bátyám, Liam, aki mindig is a hűvös vérmérsékletéről volt híres, most úgy üvöltött a vonal másik végén, hogy még az FBI ügynökök is felkapták a fejüket. Azt mondta, hogy ne menjünk sehova, azonnal jön. Szerencsére a közelben lakott, és még nem indult el dolgozni. Tudtam, ha valaki, akkor ő képes lesz annyira összeszedni magát, hogy kézben tartsa a dolgokat. Talán én is képes lettem volna rá, anya, és a másik bátyám, Conor mindig azt mondták, hogy én is apa hideg fejét örököltem, bezzeg Connor anya szertelenségével volt megáldva.

Ahogy eszembe jutott apa, remegni kezdett a kezem. A konyhában álltam, és vártam Liam-et, még jó, hogy a két ügynök nem sietett, hogy menjünk. Nem is mozdultam volna.

Figyeltem, ahogy a mentő bekanyarodik a felhajtónkra, és Solomon ügynök kimegy eléjük, mintha ő lenne itthon. Megfordultam, és visszamentem anyámhoz, aki épp reszkető kézzel ivott a pohárból.

Köszöntem az orvosnak, és félretoltam az ügynököt, aki ellenkezni akart, de a társa intett neki, hogy hagyjon. Gondolatban megköszöntem neki, nem sok hiányzott, hogy ne üssem meg a férfit, és annak nem lett volna jó vége.

Amíg az orvos intézkedett, felhívtam az edzőmet. Nem mondtam mást, minthogy családi vészhelyzet van, és akkor sem tudok menni, ha kirak a csapatból, de persze semmi ilyet nem mondott. Megértette, hogy gondok vannak, sőt, felajánlotta, hogy segít, ha szükséges.

Alig fejeztem be, amikor Liam berontott a házba, és azonnal kérdőre vonta az ügynököket.

Sal:

Hiába kaptam kiképzést, nem bújhattam ki a saját lelkemből. Nehezen viseltem mások fájdalmát. Figyeltem, ahogy ez az óriás olyan gyengédséggel vigyáz az édesanyjára, mintha nem is profiligás focista lenne, aki a pályán szétzúzza az ellenfeleit. Igen, ismertem őt, portlandi lány lévén a Seahawks szinte kötelezően a kedvenc csapatom volt. Természetes, hogy figyeltem őket, és minden játékosról tudtam egy csomó mindent, így Seanról is.

Ír bevándorló család, három fiúgyermek, a két idősebb Liam, aki negyvennégy, és Conor, aki negyvenegy éves. Sean kései érkező, és a család kedvence, a maga huszonnégy évével még szinte kölyök, aki most a szemem láttára öregedett vagy tíz évet. Az egyetemet először feladta a sportkarrierért, de aztán megjött az esze, és idén lediplomázott, marketing szakon. Ha jól tudom, Liam is hasonló körökben mozgott, talán egyszer, ha Sean felhagy a futballal, csatlakozik a testvére cégéhez, de az még jó pár év múlva esedékes. Conor, igazi életművész volt, vagy inkább művész. Kipróbálta magát a zeneiparban, képzőművészként és most jól fizetett fotósként járta a világot.

Hallottam, hogy Liam az, aki intézkedik, felhívta az öccsét, és határozottan hazarendelte, aztán már utasította is Sean-t, hogy menjen az anyjával a kórházba, ő pedig odaállt elénk, hogy mehetünk.

Ahogy felálltunk, láttam a két testvért, csak egy röpke pillantást váltottak, de abban annyi érzelem volt, hogy azt hittem, összeroppannak. Aztán kihúzták magukat, és elindultak a dolgukra.

- Mr. MacAlly! – szóltam Sean után, és mellé léptem, és odaadtam a névjegyemet. – Kérem, legyen szíves holnap felhívni, egyeztetnünk kellene egy időpontot.

- Minek? – a hangja most zord volt, mint a tekintete.

- Lenne pár kérdésünk.

- Mégis mit akarnak az öcsémtől? – lépett közénk Liam. Ő is olyan magas volt, mint az öccse, csak sokkal szikárabb. Feszes izomkötegek feszültek a pólója alatt, és a szemei sokkal szúrósabban méregettek.

- Csak rutin. Ilyenkor kikérdezünk minden rokont, ismerőst, előírás a nyomozás miatt.

- Értem – enyhült meg. – Ne haragudjon, csak…

- Megértem – visszafordultam Seanhoz, aki már indult volna az anyja és a mentősök után. – Őszinte részvétem.

Kezet nyújtottam felé, de ő csak biccentett, nem reagált, aztán már el is tűnt.

A kocsiban feszengtem, nem Burt miatt, hanem a helyzet zavart. Ez volt az első olyan esetem, amikor élesben kellett közölnöm egy családdal, hogy a rokonuk meghalt. Jó, nem szó szerint én közöltem, de ott voltam.

- Hozzá fogsz szokni – vetette oda szárazon a társam.

- Nem szeretnék hozzászokni.

- Akkor minek lettél ügynök, ez a munkánkkal jár.

- Tisztában vagyok vele, és tudom, hogy nem kerülhetem el, de attól még nem kell megszoknom. Meghalt egy ember, igyekszem profiként viselkedni, de hat rám a dolog. Nem akarok olyanná válni, mint egy érzéketlen robot.

- Pedig jó lesz, ha visszaszorítod az érzelmeidet. Higgy nekem. Ez ugyan nem a rendőrség, ritkábban futsz gyilkosságba, de azok keményebbek lesznek egy hétköznapi bolti rablásnál. Nem véletlenül hívnak minket.

- Igyekezni fogok, de nem könnyű. – sóhajtottam fel.

- Nekem is beletelt pár évembe, és megszenvedtem. Eleinte én is próbáltam együtt érző lenni, de sajnos nem azt kaptam vissza, amire számítottam. Az emberek sokféleképpen fogadják az ilyen hírt, és sokan úgy reagáltak, hogy nekem támadtak. Ettől szeretnélek megkímélni. Ezért mondom, hogy tarts távolságot.

- Értem, és köszönöm.

Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és eszembe jutott, hogy Liam mellé akartam ülni. Igaza volt Burtnek, az előírásokat nem szeghetem meg, de akkor sem éreztem jobban magam.

A halottas ház nem tartozott a kedvenceim közé, de ez érthető. Amikor a kórboncnok, kihúzta a hűtőkamrából a letakart testet, legszívesebben kirohantam volna. Liam előttem állt, és feszülten biccentett. A zipzár recsegett, ahogy a férfi kinyitotta a lehűlt műanyag zsákot, és szinte éreztem, amikor Liam megdermedt mellettem. Képtelen volt megszólalni, csak remegve bólintott, a szája elé kapta a kezét, és elfordult. Nyelte a könnyeit, de számítottam rá, hogy összeomlik. Kikísértem a folyosóra, ahol végre leülhetett, és percekig csak bámult maga elé, miközben a fejét rázta.

- Mr. MacAlly – lépett mellé Burt. – Tudom, hogy most nem a legalkalmasabb, de ahogy a társam jelezte az öccsének, önnel is szeretnénk beszélni. Lenne pár kérdésünk.

- Miért? – nézett fel elcsigázottan. – Apám egyszerű bolti eladó volt, épp a nyugdíjazása előtt. Az öcsém azt mondta, a férfi berontott, és lövöldözni kezdett.

- Lehet, hogy ennél bonyolultabb az ügy. Ezt szeretnénk kideríteni, és ehhez kellene az ön, illetve a másik öccse segítsége.

- Conoré? Mi köze ennek Conorhoz?

- Hol van most az öccse, Mr. MacAlly?

- Skóciában, ott készít képeket egy utazási iroda reklámkiadványához.

- Nem volt esetleg előtte Írországban?

- Nem tudom, lehet. Skóciáról beszéltünk, mielőtt elutazott, Írországot nem említette. Miért?

- Nem érdekes, utánajárunk néhány dolognak, és jelentkezünk, de addig itt van a telefonszámom, vagy kereshetik Harrods ügynököt, ha valami eszükbe jut.

- Minek kellene eszünkbe jutni, majdnem húsz éve, hogy eljöttünk onnan. Nem értem.

- Egyelőre csak tapogatózunk, de szeretnénk utána járni minden lehetőségnek, és úgy tudjuk, az édesapjának voltak bizonyos kapcsolatai Írországban.

- Azokat még azelőtt felszámolta, hogy átjöttünk volna. Nem akarta, hogy utánanyúljanak.

- Értem, de azért kötelességünk ezt a szálat is megvizsgálni.

- Értem – sóhajtott Liam, és remegő kézzel a hajába túrt. – Elmehetek? Az öcsém, és az anyám bent van a kórházban, és nem szeretném sokáig magukra hagyni őket.

- Persze, menjen csak, a társam lekíséri az autójához. Viszontlátásra, és fogadja őszinte részvétemet.

Kezet fogtak, én pedig intettem a férfinak, hogy kövessen.

Már félúton jártunk, amikor Liam lelassított.

- Miss Harrods, miért érdekli önöket az írországi múltunk?

- Nem nagyon beszélhetek, Mr. MacAlly, a helyzet az, hogy amit eddig tudunk, és amit elmondhatok, az mindössze annyi, hogy a bolt egy írek lakta környéken van, javarészt ők járnak oda, és a lövöldöző látszólag random tüzelt, de mégis az édesapja az egyetlen halálos áldozat. A többiek kisebb-nagyobb sérülésekkel ugyan, de megúszták. Mi csak arra szeretnénk fényt deríteni, hogy ez véletlen, vagy esetleg szándékos.

- Értem – ösztönösen figyelni kezdtem a férfit, és a testbeszéde elég árulkodó volt. – Megkérhetem, hogy Seannak erről az elméletről ne beszéljen? Az öcsém öt éves se volt, amikor eljöttünk, semmire sem emlékszik, és nem szeretném, illetve szeretnénk, hogy ez megváltozzon. Apámnak valóban volt néhány kétes kapcsolata, akik miatt el kellett jönnünk, de egyikünk sem akarja, hogy Sean tudomást szerezzen erről. Nem akarjuk, hogy apánk múltja miatt az ő jövője kerüljön veszélybe.

- Miért kerülne veszélybe a jövője? – kérdeztem, és most én lassítottam le.

- Sean ugyan higgadt természet, de ugyanakkor meglehetősen érzékeny. Kései gyerek, anyám isteni ajándékként tekint rá, mindig is így kezelte, megóvta mindentől.

- Nehéz elképzelni, hogy egy ekkora, erős ember, aki ráadásul futballozik, érzékeny lenne – mosolyogtam önkéntelenül.

- Nem is hinné, mekkora szíve van. Szóval, megkérhetem, hogy előtte ne beszéljenek erről a dologról? Épp elég lesz neki megbirkózni ezzel a csapással, ne tetézzük, ha lehet.

- Meglátom, mit tehetek – bólintottam.

- Köszönöm, Miss Harrods.

Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék. Leértünk a parkoló szintre, odakísértem a kocsijához, és megvártam, amíg elhajt.

Elgondolkozva sétáltam vissza, tehát az írországi vonal lehet, hogy nem vakvágány, beszélnem kell Burttel, és minél előbb rá kell állnunk erre a témára. Talán hamarabb felgöngyölíthetjük az ügyet, mint hittük. De vajon milyen szálak köthetik őket Írországhoz a nyilvánvalón kívül. Nem akartam túl mélyre ásni, de félek, muszáj lesz.

Sean:

Az orvos szerint anya nem volt túl jól. Nem volt már fiatal, és a hírek megviselték a szívét, túl egy infarktuson ez nagyon aggasztó volt. A doki mondta, hogy bent tartja, és bár anya haza akart jönni, de nem engedtem.

Most aludt, én pedig az ágya mellett ültem, nem hagyhattam magára. Amikor Liam befutott, azonnal beszélt az orvossal, aztán ő is csatlakozott hozzám.

- Hogy van? – kérdezte suttogta.

- Alszik. Kapott nyugtatót, de az EKG eredménye nem a legjobb.

- Igen, beszéltem az orvossal, de én a hangulatáról kérdeztelek.

- Hogy lehetne? – néztem Liam szemébe. – Apát megölték, vele élte le az életét, szerinted? Boldognak kéne lennie?

Nagyot nyeltem, hogy visszatartsam a könnyeimet. A bátyám leült mellém, és átölelte a vállamat.

- Igazad van, hülye vagyok. Nem tudom, miért kérdeztem. Csak ez az azonosítás…

- Nagyon rossz volt? Bemehetünk elbúcsúzni tőle?

- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, főleg anyának. Épp elég lesz neki a temetés.

- Temetés – motyogtam magam elé. – A franc, holnap megyek, és intézkedek.

- Nem kell, már elrendeztem. Beszéltem O'Hara atyával, és a temetkezési vállalkozónál is elintéztem mindent. Ahogy kiadják apa te… apát, eltemethetjük.

- A rohadt életbe! Miért ő, miért kellett meghalnia? – fakadtam ki sziszegve, és most már potyogtak a könnyeim.

- Nem tudom, öcskös – Liam meglapogatta a vállam. – Bár tudnám. Ha tudnám, ki tette, a két kezemmel csinálnám ki ezért. Lehet, hogy meg is teszem, csak tudjam meg ki volt az.

Ránéztem, és olyan furcsa elszántságot láttam a szemében, amitől megijedtem, azonnal tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mondott.

- Beszéltél Conorral? – kérdeztem, csak hogy témát váltsak.

- Igen – egyenesedett ki, és megdörzsölte az arcát. – Azonnal elindult haza, már valószínűleg egy gépen ül.

- Az jó – sóhajtottam, és anyára néztem. – Szüksége lesz ránk.

- Szükségünk lesz egymásra, öcskös. Átvészeljük.

Némán bólintottam, és letöröltem az arcomat.

Sal:

Amikor a főnök közölte velem, hogy védelem alá kell helyeznünk a családot, alig akartam hinni a fülemnek. Nem hittem, hogy az a néhány infó, amit Liam MacAlly elejtett, ekkora lavinát indít be, de úgy tűnt, a család valóban veszélyben lehet. Még nem volt tiszta, hogy mi az indíték, de annyi kiderült, hogy Leon MacAlly és a család nagyon sietve hagyta el annak idején Írországot. Felvettük a kapcsolatot az ottani nyomozóhatóságokkal, és most várjuk, hogy mit mondanak. Burt szerint nem sok jóra számíthatunk, de ehhez szükség lenne néhány információra a családról. Sajnos Liam, és a középső testvér nem bizonyult túl beszédesnek, Sean pedig túl fiatal volt, hogy képben legyen ezekkel a dolgokkal, de Burt szerint mégis nála kellene kezdenünk a kutakodást. Természetesen, mivel korban én álltam hozzá a legközelebb, és a társam tudta, hogy focirajongó vagyok, így én lettem a kiszemelt, akinek Sean közelébe kellett férkőznöm.

Az igazolványomnak köszönhetően akadálytalanul bejutottam az edzőcsarnokba. Senkinek nem tűntem fel, ahogy a fal mellett lassan az egyik padhoz sétáltam, és leültem. Ábrándosan figyeltem a srácokat. Apa nagy rajongója volt a focinak, mint a legtöbb férfi, és mivel elég fiús gyerek voltam, szerinte alap volt, hogy nekem is meg kell tanulnom játszani. Mondjuk nem is voltam ügyetlen hozzá, a két bátyámat mindenesetre lepipáltam, bár ők mindig kesztyűs kézzel bántak velem. Középiskolában még a lánycsapatba is megpróbáltam bejutni, de még közöttük is törpének számítottam, és néhány erős belemenés, néhány zúzódás, és ficam után inkább lemondtam a bimbózó focikarrieremről. Azért apával, és a család többi férfitagjával jó kis családi meccseket játszottunk, amikor összejöttünk. Anya már meg sem próbált rávenni, hogy a konyhában segítsek. Ha látogatóba mentem hozzájuk, már a nappaliban várt a női védőfelszerelés, és a labda.

Még sosem voltam ennyire közel a játékosokhoz, meccsen sem, nemhogy edzésen. A tesztoszteron tombolt, izzadt izmos testek emelgették a súlyzókat, a medicinlabdákat, amiknek a súlyát elképzelni sem mertem, a fiúk mégis úgy emelgették, mintha strandlabdák lettek volna. 

A futások, a szemtől szembeni ütközések zaja, és nevetés, mert mind remekül szórakoztak közben. Figyeltem őket, és közben szórakozottan pörgettem a kezemben egy labdát, amikor az egyik segítő odalépett hozzám:

- Segíthetek, hölgyem? A mai nem nyílt edzés, nem tartózkodhatna idebent.

- Van engedélyem – felmutattam az igazolványomat, és közben Sean felé néztem, aki most észrevett. Azonnal az edzőjéhez fordult.

- Értem, de ez akkor lezárt terület, eltalálhatja egy eltévedt labda, és…

- Megbirkózom vele – mosolyogtam a férfira, és felálltam, mert közben Sean elindult felém.

- Jó napot! – biccentett felém, és intett a másiknak, hogy hagyjon magunkra. – Mi járatban erre? Van valami híre a számunkra?

- Jó napot! Egyelőre nem sok, de lenne néhány kérdésem, a gyerekkoráról, ha nem bánja. Meddig tart még a tréning, megvárnám.

- Még bő fél óra, utána elemzés, dél körül szabadulok, de vissza kell érnem négyre.

- Tökéletes, akkor meghívom ebédelni – néztem fel. Jesszusom, milyen magas, még a válláig sem érek. Most tűnt csak fel, hogy micsoda szürke szemei vannak. Nem az a tipikus, karakteres arc, inkább lányosan bájos, ha lehet ilyet mondani egy férfira, de a szemeiben megbújik valamiféle mély intelligencia, és talán némi erőszak is, amit pont ezzel az intelligenciával ellensúlyozott. Nem tudtam meghatározni, hogy mit várhatok tőle. Nem úgy, mint a bátyjánál, akiből sugárzott a határozott ír vér. Seant inkább kevert vérűnek nevezhetném, talán az anyja pakisztáni származása tette, de egészen különbözött a testvérétől.

Sean elmosolyodott, és kivillantotta tökéletes fogsorát.

- Ez fura, én szoktam meghívni a nőket. Megfordíthatjuk? Mellettem egy nő ne fizessen.

- Ahogy gondolja – mosolyogtam én is. – Menjen, várják a többiek. Kint megvárom.

Nem gondoltam, hogy egy edzés ennyire elhúzódhat, de nem zavart. A várakozást elütöttem azzal, hogy megnéztem a Hírességek csarnokát, elbóklásztam a csapat emlék- és ajándékboltjában, és még apának is tudtam venni szuvenírt. Egészen meglepett, amikor a mobilom csipogni kezdett, és a kijelzőn Sean nevét pillantottam meg. Aztán eszembe jutott, hogy én adtam meg a számomat, és mosolyogva fogadtam a hívást.

- Merre jár? Itt vagyok a bejáratnál, de sehol sem látom.

Semmi köszönés, mintha épp csak pár perce fejeztük volna be a beszélgetést.

- Máris megyek, csak körülnéztem, ha már megvárakoztatott.

Elnevette magát, ezt jó jelnek vettem, ezek szerint érti a humoromat. Kisiettem, és csatlakoztam hozzá, ő pedig a fiatal korát meghazudtoló határozottsággal ajánlott egy éttermet, ahol szerinte remekül készítik a steakhúsokat.

Mivel igazi amerikai lány vagyok, nem haboztam, hogy elfogadjam, és percek múlva már a kocsiját követve haladtam a 1st Avenue-n, míg végül, egy hangulatos kis hely előtt leparkolt. A parkoló fiú pillanatok alatt ott termett, és lelkesen ajánlkozott, hogy elvigye. Persze az én kis Fordom után nem kapkodtak ennyire, de amikor Sean mellém lépett, azonnal ott termett egy kedves fiú.

- Szép Camaro – biccentek a kocsija után.

- Aranyos kis Ford – kezd vigyorogni, mire elpirulok. – Hogyhogy egy ügynök ilyennel járkál?

- Nézzen rám! El tud képzelni egy akkora csatahajóban, mint a magáé? Nem-nem, épp elég nekem ez a kis városi autó.

- És a férje? A gyerekek?

- Arra nincs időm – felelem gyorsan, és elindulok befelé.

Olyan jó érzékkel kérdezett rá életem egyik fájó pontjára, hogy sikeresen megkondította bennem a vészharangot, amit mindig igyekeztem elnémítani. Eddig annyira a karrieremre összpontosítottam, hogy a családtervezés teljesen kimaradt. Vagyis majdnem teljesen. Nem éltem apácaéletet, de pár randi után visszakoztam. Eddig a partnereim se vágytak többre, így megelégedtem a problémamentes, kötöttség nélküli kapcsolatokkal, de egy ideje foglalkoztatott a gyerekvállalás, és nem egy spermadonorral képzeltem el.

Gyorsan utánam lép, és mielőtt kinyithatnám az ajtót, megelőz, és belép. Aztán megfordul, és a karját nyújtja, olyan természetességgel, hogy esélyem sincs meglepődni, belékarolok, és hagyom, hogy elintézze az asztalt.

Már a rendelésre várunk, amikor újra hozzám szól, nem kimért, csak óvatos.

- Belegázoltam valamibe?

- Nem – mosolygok rá. – Csak nem keverem a magánéletemet a munkámmal.

- Nem akartam keverni, csak feszültségoldónak szántam a kérdést.

- Oh.

- Úgy látom, nem sikerült. De ha már a munkánál tartunk, miért is szeretne beszélni velem? Nem sok információm van az esetről.

- Tudom, nem is erről szeretném kérdezni. Inkább a kora gyerekkoráról. Mire emlékszik abból az időből?

- Írországra gondol? Nem sokra, nagyon kicsi voltam még, csak azt tudom, hogy apa és nagyapa nagyon nem jöttek ki, és a nagyszüleim gyűlölték anyámat. Ezért jöttünk el. De miért érdekli ez az F.B.I-t?

- Minket az érdekel, hogy mi állhat a támadás mögött. Van egy vonal, amit szeretnénk végigvinni.

- Milyen vonal? Mihez lehet köze az apám és a nagyapám közti ellentéteknek?

- Nem erre gondoltam – fogok gyors magyarázatba, nem szeretném, ha ok nélkül gyanút ébresztenék a fiúban. – Több helyen is voltak olyan támadások, amelyek külföldi származásúak ellen irányultak, főleg írek ellen. Lehetséges, hogy ez is beleillik a képbe.

- Úgy gondolja, hogy idegengyűlöletről van szó?

- Talán.

- Írek ellen? Ugyan már! Ezt még az F.B.I. sem gondolhatja komolyan. Ki vele, mi az igazi ok?

- Ez az igazi ok. Maga bizonyos mértékig reflektorfényben van. és…

- És most az jön, hogy igazából én vagyok veszélyben? Ne röhögtessen! Akkor nem az áruházba mennek, hanem a házunkhoz, hogy amikor reggel futok, elkaphassanak. Miss Harrods, ez még nekem is sántít.

Alaposan felsültem, az első komoly megbízatásom, és a lehető legcsúnyábban elpuskáztam, ráadásul fogalmam sincs, hogy jöjjek ki ebből.

- Nézze – felelem mély sóhajjal. – Nem tudjuk, mi lehetett az indíték, amit mondtam, az igaz. Nem gondolnánk, hogy célpont lenne, de nem zárhatjuk ki. Amennyiben gyűlölet bűncselekményről van szó, akkor nem csak ön, de a családja is veszélyben lehet.

- Értem – bólint. – Mi a következő lépés? Védelmet kapunk?

- Amennyiben bizonyítást nyer a dolog.

- Tehát ne essek kétségbe, igaz? És jól sejtem, hogy anyám erről semmit sem tud?

- Pontosan. A bátyját a társam beavatja, talán épp most, de egyelőre nincs több információnk. Csak figyelmeztetni szerettem volna.

- Hát, kösz – felel, és a kiérkező ételre koncentrál.

- Hogy van az édesanyja? – kérdezem egy kicsit később. – Maga, hogy viseli.

- Nekem nem annyira nehéz, a foci leköti a figyelmemet, de anya nagyon rosszul viseli. Az egyik barátnője beköltözött pár napja, és igyekszik elvonni a figyelmét, de nem könnyű, majdnem ötven éve voltak házasok. Még a középiskolában ismerkedtek meg. Tudja, akkoriban még nem volt divat, hogy az emberek hetente váltogatták a partnereiket. Mindig csodáltam bennük, milyen szépen éltek. Annyira összeillettek. Nem tudom, anya hogy éli túl. Mellette vagyunk a testvéreimmel, de az mégis más.

- Tényleg, maga még mindig velük… vele él. Azt hittem, akinek ilyen szaftos szerződése van, az szabadságot szeretne, és külön birodalmat.

- Terveztem, de nem találtam még megfelelő házat – mosolyodik el, de egyből el is komorodik. – Most viszont minden megváltozott. Nem hagyom egyedül anyámat.

- Megértem. Én is szerető családban nőttem fel. El sem tudom képzelni, miylen érzés lehet elveszíteni egy szülőt.

- Szerencsés – sóhajt fel Sean, én pedig kényszert érzek, hogy megsimogassam. Persze nem teszem meg – hatáskör túllépés, de látom, mennyire vigaszra vágyik. Már megint az anyai ösztönök, nem felé kellene éreznem.

Az ebéd kezd feszélyezetté válni, tudom, hogy nem szabadna, de együtt érzek Seannal. Az első számú szabály, nem kötődhetek érzelmileg a tanúhoz, alig várom, hogy végezzünk. Semmit nem tudtam meg azon kívül, hogy Seannak fogalma sincs arról, mit tehetett az apja odaát, és lehet, hogy kétségeket ébresztettem benne, épp azt, amitől a bátyja intett.

Nehéz gombóccal a torkomban szállok be a kis Fiestámba, ami ha el nem is törpül, de alaposan megszürkül Sean dögös kocsija mellett. Már épp indítanék, amikor bekopog az ablakomon.

- Igen? – nyitom ki.

- Gondolom, nem most találkozunk utoljára – mosolyog. – Ha védelmet kapunk, akkor sűrű vendég lesz, igaz?

- Talán. Miért érdekli?

Gyanúsan csillogó szemekkel figyel, aztán kisfiúsan elmosolyodik.

- Csak kíváncsiság.

Behajol, hosszú haja, amit eddig összefogott, most ki van bontva, és a vállamra hullik, ahogy átnyújtózik fölöttem, és bekattintja a biztonsági övet.

- Mielőtt elfeledkezik róla. – kihúzódik, és búcsúképp felém int – A mihamarabbi viszlát.

Köpni nyelni nem tudok, csak nézek utána. Most flörtölt velem? Döbbenten figyelem, ahogy beül a kocsijába, és elegáns sportossággal besorol a forgalomba.

Sean

Fogalmam sincs mi ütött belém az előbb, egyszerűen tudtam, hogy tennem kell valamit. A srácok a csapatból már húznak azzal, hogy miért nincs komoly nőm. Eddig nem zavart, mert a rám akaszkodó tyúkok mind csak a hírnevem, és a pénzem miatt akartak velem lenni, mint a rocksztárok gruppijai. Most úgy érzem, ez a nő talán… Nem az a kifejezetten modell alkat, csinos, de finom. Nincsenek felturbózott mellei, kicsinek sem mondanám, épp kellő méret, amit szívesen masszíroznék. Ma nem a szokásos kosztüm volt rajta, hanem farmer, blúz, és egy csinos kis dzseki. A sportos cuccban láttam, mennyire izmosak a lábai, és feszes a feneke. Húúú, de nagyon belekóstolnék. Ideje bevetni magam, végre nekem kell vadásznom, nem dobja magát a puskacsövem elé.

A délutáni edzés hamar lezajlott, és én kimerülten, de megnyugodva mentem haza. Útközben beszéltem anyával, minden rendben volt, most ő is jobb kedvűnek tűnt, beszélt Conorral, már a dublini reptér felé tartott, néhány órán belül velünk lesz.  Őt is megviselte, ami történt, és minél hamarabb velünk akart lenni.

Épp befordulok a garázsba, és pakolnám a felszerelésemet, amikor Liam rohan le a lépcsőn:

- Öcskös, nagy baj van! – túlságosan zaklatott, és ez megrémít. – Gyere, beszélnünk kell.

- Mi van? – kérdezem értetlenül.

- Conort meglőtték.

A bejelentés úgy ér, mintha egy bontógolyó vágódott volna a mellkasomba.

- Mi… nem… ez nem… Hogy van?

- Nyugi, nem vészes, csak a karját érte, és már ellátták. Pár nap és itthon lesz.

- De miért? Mi ez az egész?

- Elmondom, de ígérd meg, hogy higgadt maradsz.

΅΅΅΅΅΅΅΅

A történet nagyjából annyi, hogy apám tagja volt az IRA-nak, de dobbantott. A bátyám azt mondta, hogy mielőtt lelépett volna, még információt szolgáltatott a hatóságoknak, ezért lehet, hogy keresték.

- És megtalálták – suttogom, ahogy a kanapén ülve hallgatom a hihetetlen történetet.

Anya szerencsére nem volt a közelben, gyanítom, a barátnőjének sok köze volt hozzá, lefoglalta a napjait, hogy elterelje a gondolatait.

- De Conort miért? – nézek a bátyám szemébe.

Megrázza a fejét, és vállat von.

- Féktelen kölykök voltunk, hajlottunk rá, hogy belevigyenek minket néhány dologba. Apa ezért is akart elszabadulni onnan. Hogy megvédjen minket.

- A francba! – nyögöm. – Megtaláltak, és most hajtóvadászatot indítottak? Ezt akarod mondani? – nem szándékosan, de felemelem a hangom.

- Nem tudom – üvölt vissza, aztán visszafogja magát. – Nem tudom, kölyök. Talán… megváltoztattuk a nevünket, talán csak apát ismerték fel.

- És Conort – vágok vissza. – És ha őt felismerték, akkor téged is fel fognak. Csak idő kérdése, hogy levadásszanak.

- Nem fognak. Beszéltem az ügynökkel, védelmet kapunk.

- Felfogtad, hogy ezzel kicsináltok minket? Ha rájönnek, menekülnünk kell, az egész életünket sutba vághatjuk.

- Sean, jó esély van rá, hogy nem tudják, kik vagyunk. Egyelőre nem tudják, hogy ki volt a támadó, de az akkori csapatból vagy mindenki börtönben van, vagy halottak.

- És a kapcsolataik?

- Solomon ügynök szerint ez csak valami személyes bosszú lehet. Az ír rendőrség állítja, hogy senki nem akar bosszút a vezetők közül, vannak megbízható forrásaik.

- Személyes bosszú, mégis ki akarna bosszút?

- Apa beárulta az egyik társát. Amikor le akarták tartóztatni, ő ellenállt, és lelőtték. Talán az ő családja, de ez sem biztos. Lenyomoznak minden szálat. Nem lesz baj.

- Mondd ezt Conornak, ha majd hazaér.

- Már beszéltem vele, ő is azt mondja, hogy látta a támadót, el is kapták, de nem tudja ki az, még névről sem volt ismerős neki. Az ottaniak azt mondták, hogy az IRA nem vállalt felelősséget a támadásért. Valószínűleg elszigetelt eset lehet.

- Ha a családunkat fenyegeti, akkor hiába elszigetelt.

- Ezt fogják lenyomozni, és elkapják a tettest. Nyugodjatok meg, nem lesz semmi baj.

- Te hiszel is abban, amit mondasz? – nézek Liam szemébe, sosem volt mestere a hazudozásnak, most is látom a bizonytalanságát.

- Meg kell próbálnom. Ha pánikba esünk, azzal nem lesz könnyebb, sőt. Sean, higgadtnak kell maradnod, és hinned kell abban, hogy nem lesz baj. Menni fog?

- Azon leszek – sóhajtok fel. – Anya mennyire van képben?

- Én nem mondtam el neki a részleteket, de okos nő, nem hiszem, hogy ne sejtené mi a helyzet. Nem beszél róla, de szerintem tudja.

- Huh, azt hiszem, nagyon óvatosnak kell lennünk, még egy ilyen támadásba anya beleroppan.

- Ezért rendelt mellénk az F.B.I védelmet.

- Rögtön az F.B.I? ilyen fontosak lettünk? – halvány vigyor fut végig az arcomon, de nem az öröm jeleként.

- Az övék az ügy, és Solomon ügynök azt mondta, nem bíznak a helyi zsaruk képességeiben.

- Jó kilátások.

- Hé, tesó, amúgy is jók vagyunk abban, hogy megvédjük magunkat, nem lesz baj.

- Legyen igazad.

Sal:

A kora reggel a Seahawks edzőcsarnokában talál. Mire a játékosok megérkeznek, már minden alkalmazottat átvizsgálunk, de szerencsére senki sem gyanús, így megnyugodva várom a "kis" védencemet. A vezetést már tájékoztattuk, és felajánlották a segítségüket. Sean csapattársainak egyelőre nem mondtunk semmit, számukra én csak, mint táplálkozási tanácsadó leszek jelen. Sean nem épp a tökéletesen kisportolt alkatáról híres, bár én tudom, hogy a hatalmas medve alkat alatt iszonyatos gyorsaság, és erő rejlik. Nem ő az egyetlen a csapatban, aki bőven 130 kiló fölött van, tulajdonképpen nevetséges az álcám, de a gyors cselekvés, hirtelen ötletet szült.

Most szerencsésnek érzem magam, amiért tiniként elég sokat foglalkoztam a fogyókúrával, és az egészséges életmóddal, legalább nem voltam dilettáns. A látogatásom mai apropója az volt, hogy felmérjem, milyen gyakorlatokat végez Sean, és mennyi kalóriát éget. Reméltem, hogy nem tűnök majd teljesen idiótának a többiek szemében, de amikor kinyílt a kétszárnyú ajtó, és berobbant rajta a csordányi vadállat… nos beleremegtem. Hozzászoktam, hogy az irodában túlnyomórészt férfiak vesznek körül, de ők öltönyösök voltak, persze nem tunyák, de meg sem közelítették ezeket az óriásokat.

Azonnal kiszúrom a tömegben Seant, aki épp ledobta a fullcap-jét, és összefogta a haját, mielőtt a műfüves pályára indult volna, hogy bemelegítsen. Elindulok felé, és örülök, hogy észrevesz, nem akarok a szükségesnél nagyobb feltűnést kelteni.

- Harrods ügynök, örülök, hogy látom! – mosolyog szélesen, majd lehelkítja a hangját. – Mi járatban? Van valami újabb információ? Vallomást tett a bátyám támadója?

- Hello Mr. MacAlly. - kezet nyújtok, és amikor szorosan, de mégis lágyan megfogja, úgy érzem, a világ felgyorsul, és rápörög egyet a napra. Össze kell szednem magam, hogy higgadt hangon válaszolhassak neki. – Sajnos nincsenek híreim, de az iroda teljes bedobással dolgozik az ügyön. Amíg nincs eredmény, engem küldtek a védelmére.

- Magát? Hogy… mi… na ne röhögtessen!

Hangosan nevet, épp csak nem fogja meg a hasát. Le kell hajolnia, hogy a szemünk egy magasságba kerüljön.

- Ne vegye rossz néven, nem kételkedem a tudásában, és a képzettségében, de feleakkora, mint én, mégis hogy tudna megvédeni engem?

- Addig jó, amíg nem tudja – felelem szárazon, majd gyorsan felvázolom neki az álcámat. – Azt hiszem, így már hihető lesz a dolog.

- Ja, ha azt akarja elérni, hogy kirúgjanak a csapatból, mert még a labdát se fogom elbírni, nemhogy megállítsam az ellenfelet.

- Sean, közös érdekünk, hogy ezt végigcsináljuk.

- Sal – vág vissza, és most már nyoma sincs jókedvnek a hangjában. – Ugye nem gond, ha én is így szólítom, ha már közeledünk…

- Nem közeledünk – vágok közbe értetlenül.

- Szóval, Sal. Szó sincs közös érdekről. Legfeljebb a maga karrierjéről. Tudja, régen rossz, ha magának kell megvédenie engem. Fordítva még lenne értelme.

- Ne nehezítse meg, kérem.

- Hé, Sean, jössz már? – lép mellé egy hasonlóan hatalmas férfi. Ő velem egykorú lehet, és úgy fest, mint Thor. Azonnal felismerem Cliff Marcust. A tavalyi szezonja elég kalandosra sikerült, néhány vérestollú firkász miatt, de szerencsére minden jól végződött. Most babát várnak a feleségével, és készülnek az öccse, a szintén futball játékos Cary esküvőjére. Alaposan végignéz rajtam. – Üdv, ön a diétaszakértő?

- Táplálkozási tanácsadó, de igen, valójában az vagyok, Salena Harrods. – felé nyújtom a kezem, gyorsan megfogja, bemutatkozik, aztán Sean-ra kacsint.

- Indíts a pályára, Casanova! Rád a támadófal.

- Salena? – gyanúsan vigyort rejtve néz a szemembe.

- Anyám különleges nevet akart – vonok vállat, és zavarba jövök.

- Sikerült – most már vigyorog. – Na, kezdje számolni a kalóriákat, edzés után találkozunk.

Voltam már nyílt edzésen, de még gimis koromban, és mindig apámmal, meg a bátyáimmal, tömegben. Akkor valahogy másképp produkáltak a fiúk. Most maguk közt voltak, és jobban elengedték magukat, persze nem a teljesítményükre gondolok, hisz mindig 200%-ot adnak a játékba, de több volt az ugratás, beszélgetés, és az edzők is sokkal jobban a körmükre néztek. Hallgatom az utasításokat, figyelem, ahogy a támadó koordinátor megbeszéli az irányítóval a játékhívások menetét, közben a védelmi koordinátor, és a speciális egység vezetője a bemelegítés után erőnléti, és taktikai gyakorlatokat végeztet, majd ők is belekezdenek a játékkönyv[1] tanulmányozásába, hogy összeállítsák a következő szezon újításait.

Azt vártam, hogy unni fogom, ahogy a sok pasi rohangál, egymásnak esik, és harcol a labdáért, de nem így van, az edzés minden percét élvezem, és elveszek a sok látnivalóban, mert akad belőle épp elég. Szinte fel sem tűnik, hogy máris elrepült a három óra, csak amikor Sean elém áll:

- Gondolom, most elkísér ebédelni.

Mivel pár lépésre tőle ott vigyorognak a csapattársak, nem mondhatok nemet a szíves invitálásnak, ezért kedvesen bólintok.

- Mi a terv? – kérdezem.

- A srácokkal egy steakhouse-ba készülünk.

Pár másodperc kell, míg észbe kapok, és rájövök, hogy csak ugrat, de veszem a lapot.

- Az edző azt mondta, hogy mind együtt esznek, most hogy beindult az edzőtábor. Oda is beférek? A steakhouse-t amúgy is lehúztam a listáról, legfeljebb salátát ehet.

Sean elvigyorodik, és közelebb hajol.

- Mivel külön tanácsadóm van, engedélyt kaptam, hogy külön egyek. Benne van, vagy kíváncsi, mennyire barom a csapat, és csatlakozzunk ehhez a retardált bandához?

Felállok, és szembenézek a nyilvánvaló felhívással.

- Először megnézném, mi az alapétrendje, akkor tudom meghatározni, hogy min változtassunk.

Feltűnik, hogy a srácok nagyon jól szórakoznak, de nem hátrálhatok meg, és különben is, van két igazán barom bátyám, akik mesterfokon űzték gyerekkorunkban, hogy zavarba hozzanak, néhány tesztoszteron-függő férfi nem fog ki rajtam. Átnézek Sean hóna alatt.

- Ahogy elnézem, önökre is ráférne némi tanácsadás, szívesen segítek, ha gondolják.

A vigyorok látványosan elhalványulnak, és Sean kerül a villámló tekintetek középpontjába.

- Mehetünk, uraim? – nézek körbe ártatlanul. – Farkaséhes vagyok, kimerítő volt már látni is, amit az edzésen produkáltak. Egyébként gratulálok, Seahawks drukkerként lenyűgöztek.

El se hiszem, sikerült némelyiküket zavarba hoznom, főként Sean arcán tűnik fel némi pír, de gyorsan összeszedi magát.

- Pár perc, emberi külsőt öltünk, és mehetünk – mondja. – Találkozzunk az aulában.

- Ott várok – mosolygok rá, és már magukra is hagyom őket.

Sean:

Remélem, a többiek nem kezdenek szórakozni rajtam, Sal elég rendesen lealázott. Gondolom, ez volt a válasza, amiért kinevettem. Tetszett viszont az, hogy nem esett térdre előttünk, és nem ment át sikítozó szurkolóba, ahogy a legtöbb csaj.

- Kölyök, szerintem ez a nő túl nagy falat neked – vereget vállon Cliff, miután túl vagyunk a zuhanyon, és az öltözködésen.

- Majd meglátjuk – felelem, miközben elpakolom a felszerelést a polcra, hogy délután a kezem ügyében legyen.

- Idősebb nálad, és sokkal intelligensebb, mint a kis csirkék, akikkel eddig dolgod volt.

- Tudom – megvonom a vállam.

- Szűkszavú vagy, általában lelkendezel. Mi van veled, ennyire bejön?

- Ne analizálj, oké. Talán baj, ha bepróbálkozom egy ilyen nőnél?

- Nem, dehogy, csak vigyázz vele. Nem olyannak tűnik, mint akit elvihetsz egy-két körre, és azzal beéri.

- Ne félts, tudom, mit csinálok.

- Rendben, csak vigyázz magadra. Nem hiányzik, hogy téged kelljen összekaparni a végén.

Egymásra nézünk, tudom, hogy Cliff jó barátom, és óvni akar, de könyörgöm, egy nőtől?

- Rendben leszek, nyugi. – kilépünk az aulába, és meglátom Salt, ahogy a többiek körbeállják, és próbálják lehengerelni, némelyikük a bicepszével villog, de Sal csak kedvesen, talán félénken mosolyog. A francba a sok kiéhezett kannal, ahelyett, hogy a szurkolólányaink után koslatnának. Cliff egy percre megtorpan.

- Azt hiszem, kezdelek érteni, kölyök – vigyorog.

- Na, ne már! Mi van Megannel?

- Hé, hűséget fogadtam, nem vakságot. A diétaszakértő a tiéd – nevet most már, ahogy elindulunk a csoport felé.

Ahogy a közelbe érünk, a srácok úgy húzódnak el, azt hiszem, érzik, hogy komoly felségterületi vitába torkollna, ha ujjat húznának velem.

Sal nem veszi észre, csak felém néz, és biccent. Idekint sokkal feszesebb, mintha készenlétbe kapcsolt volna. Elindulunk kifelé, ő pedig éles szemmel, de feltűnés nélkül figyel. Látom, amint végigfut a tekintete a kint várakozó fotósokon, majd kicsit felenged, és visszapillant rám. Tényleg komolyan veszi a feladatát.

Már éppen elérnénk a busz, amikor valami a szemembe villan. 

Más mint a vaku, élesebb, idegesítőbb, mint mikor a kölykök azzal a lézerfényű lámpával világítanak a szemedbe, de csak egy rövid villanás.

- Földre! MINDEKI A FÖLDRE! – Sal hangja most sokkal határozottabb, mint eddig bármikor.

Már érzem apró kezeit a vállamon, ahogy próbál lerántani, de csak egy kicsit tud arrébb lökni. Ez is elég, az elmúlt napok eseményei bekapcsolták az életösztönömet. Hátra nyúlok, megragadom az én kis testőröm derekát, és magammal rántom, ahogy a földre vetem magam. A lövedék élesen csattan a busz oldalában, hatalmas lyukat hagyva maga után.

Sal azonnal talpon van, a fegyvere a kezében, és rémisztő hidegvérrel méri fel a területet. Pár másodperc múlva előkapja a mobilját, és hívja a társát. Hallom, ahogy tájékoztatja, de közben rám néz, és int, hogy menjek vissza az épületbe. Nem ellenkezek, a többiek döbbenten próbálják felfogni, hogy mi is történt.

Most kezd eljutni hozzám a külvilág, mindenki sikoltozik, hatalmas a fejetlenség, menekülnek, kiabálnak, fellökik egymást, ahogy védett helyet keresnek. A csapat biztonsági személyzete már a helyén van, és igyekeznek mindenkit biztonságba helyezni. Én csak Salt keresem, valahogy elkeveredett a tömegben, és kezdek megrémülni, félrelökök, egy kezet, ami rángatni próbál. Nem törődöm a veszéllyel, elindulok vissza a buszhoz.

Sal az oldalához lapulva áll, még mindig teljes készenlétben figyeli a környező házak ablakait. Villog a tekintete egyik épületről a másikra, és nem lazít. Odalépek hozzá.

- Sal, jobb lenne ha te is velünk jönnél, már biztosan elhúzta a csíkot.

- Mit keresel itt? – üvölt rám. – Azt mondtam, befelé! Meg akarsz halni?

- Nem, de te se akarj! – megragadom a karját, és magam felé rántom. – Gyere!

Egymásra villan a szemünk, aztán Sal kienged. Vet még egy pillantást a házakra, majd sietős léptekkel, de folyamatos feszült tartásban elindul, maga előtt tolva engem.

- Túl kicsi vagy, hogy kitakarj – próbálok viccelni. Vészhelyzet van, még sosem voltam hasonlóban, és most engem is idegesít, de így reagálok.

- Pofa be, és befelé! – sziszegi Sal, és belök a bejáraton. – El az ablakoktól, mindenki! Már jönnek az illetékesek, minden rendben lesz. – felém fordul, a szemei szikrákat szórnak. – Te meg hogy lehetsz ekkora hülye? Ha azt mondom, befelé, akkor jössz, nem nézel semerre, követed az utasításaimat. Meg akarsz halni? Nem keresgélsz engem, én tudom mi a dolgom, és meg tudom védeni magam, de ha arra kell figyelnem, hogy szót fogadsz-e, akkor nem tudlak megvédeni. Nem vagy már kisiskolás, az ég szerelmére!

Döbbenetes a csend, ami körülvesz minket. Mindenki bénultan bámul. Belőlem pedig egy szó szakad ki:

- Köszönöm.

Cliff végre kapcsol, és felteszi a kérdést, amit mindenki szeretne:

- Oké, Miss Diétaszakértő, mi ez az egész?

- Sean az F.B.I védelme alatt áll – felel Sal. – Eddig azt reméltük, hogy csak vaklárma, de most kiderült, hogy nem az. Bővebb információt nem adhatok, de mostantól két lehetőség van – felém fordul – elviszünk egy védett házba, vagy megerősített védelmet kapsz.

- Azt akarom, hogy te védj. – vágom rá, azt hiszem érezhető a hangomon, hogy miért.

- Nem én döntök, és nem vagyok személyi testőr. Nagyobb védelemre van szükséged.

Körül néz, és egy biccentéssel megköszöni a biztonságiaknak, hogy senkit nem engednek ki az épületből. Most látom csak, hogy a legtöbb fotós is bent rekedt.

Perceken belül szirénák, kék villogók, és élesen csikorgó kerekek jelzik, hogy megérkeztek a rendőrök. Azonnal felbolydul minden, és megint elveszítem Salt a közelemből, távolról látom, hogy egy öltönyössel beszél, aki rögtön utána intézkedik, az emberei biztosítják a helyszínt, fényképeznek, jegyzetelnek, de nem kérdeznek senkit. Mi bent ülünk az aulában, és várjuk, hogy megérkezzenek az F.B.I emberei.

---

[1] Játékkönyv – Playbook: a csapat stratégiai "Bibliája", a begyakorolt játékokat tartalmazó jegyzetfüzet, ma már főként tablethez hasonló kütyün érhető el.