5.
fejezet
Wyatt mosolyogva
figyelte, ahogy a gyeplőt tartja. Már három órája, hogy elindultak, és Hope
megkérte a férfit, hogy engedje hajtani a lovakat. Hamar ráérzett, és nem volt
szüksége segítségre, de Wyatt kitartóan fogta a kezét. Hope néha megpróbált
elhúzódni, de ilyenkor mindig azt a választ kapta, hogy, ha meglódulnak az
állatok, képtelen lesz egyedül megfogni őket.
Hope végül
ellazította a karját, és hagyta, hogy a férfi irányítson, inkább a tájban
gyönyörködött. Ameddig ellátott, mindenütt kövekkel, és apró sziklákkal
tarkított síkság terült el, néha látott néhány óriáskaktuszt, és az
elmaradhatatlan ördögszekereket. Valahol a távolban látta a fakó láthatár
szélén emelkedő kékesszürke hegyvonulatokat. Tudta, hogy megkerülik őket, de
még így is beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lenne elveszni a hegyek
erdeiben. Senki nem találna rájuk, ha letérnének a kitaposott útról, és
elkeverednének a rengetegben. Ez volt a másik rémálma, elveszve rohanni egy
erdőben, ahonnan nincs kiút a biztos menedékbe. Mindenütt csak a hatalmas
fenyők, tölgyek, és sötét, megint a nyomasztó sötét, ami minden álmában
körülvette őt. Egyedül a mostani éjszakán volt világos álma, a nap szikrázóan
sütött, és ő boldognak érezte magát. A valóság azonban porrá zúzta mindezt.
Oldalra nézett, és
látta, hogy tízméternyire a szekértől ott üget az indián. Tüntetően nem nézett
feléjük, és bár tisztában volt vele, hogy nem rá dühös, hanem az apjára, és a
bátyjára, rosszul esett neki, hogy még csak felé sem néz.
-… és ha elkészül a
birtok, akkor mind boldogok leszünk. Drága Hope, én már annyira várom.
- Tessék? – rázta
meg magát a lány. – Ne haragudj, elkalandoztam.
- Csak azt mondtam,
hogy megbeszéltem apáddal, és úgy tervezem meg a birtokot, hogy mindannyian
kényelmesen elférjünk.
- Miért? Oda akarsz
költözni? – kérdezte hidegen a lány.
Wyatt láthatóan
megdöbbent, nem ilyen reakcióra számított.
- Talán – hebegte.
– Ki tudja, mit hoz a jövő, talán ha jobban megismerjük egymást…
- Talán – hagyta rá
a lány, és megtörölte a homlokát.
A nap egyre
erősebben ontotta a sugarait, Hope a könnyű lenvászon ruhában is úgy érezte
megsül. Hiába fonta két szoros fonatba a haját, az sem segített. Már patakokban
folyt a hátán a víz, végül úgy döntött, behúzódik a ponyva alá, az árnyékba.
A szekér két végén
felhajtották a súlyos vászonszárnyakat, így a levegő szabadon járt át a
belsejében, de kitűnő védelmet nyújtott a forróság ellen. Hope leült a szekér
végéhez, ahonnan kiláthatott, de még a jótékony árnyékban volt, és nézte az
elsuhanó tájat. Néhány perccel később észrevette, hogy Weayaya lelassít, és a
szekér közelébe irányítja a lovát.
A fiú arcára
nézett, ő viszonozta a pillantását. Egyikük sem akart elfordulni, nem volt
szükség szavakra, mindketten látták a másik szemében, hogy hiányoznak a
beszélgetések. Hope szomorkásan elmosolyodott, amit a fiú viszonzott.
Legszívesebben felpattant volna, és a szülői tiltás ellenére lóra ült volna, de
ekkor Margaret közbeszólt:
- Hope, kicsim, nem
láttad a Bibliámat? Oda tettem a fekhelyedhez.
- De igen mama, itt
van – válaszolt kelletlenül, vetett még egy búcsúpillantást az indián felé,
aztán átnyújtotta a könyvet az anyjának.
- Hope – mondta
halkan az asszony. – Miért csinálod ezt?
- Mit, mama?
- Hanyagolod
Wyatt-et, és megint azzal az in… fiúval kokettálsz.
- Vele tudok
beszélgetni.
- Mielőtt
elindultunk, nem okozott gondot, hogy beszélgess Wyatt-el.
- Tudom, de ő csak
a munkájáról tud beszélni, meg arról, hogy milyen csodás lesz, ha majd elkészül
a birtok, és ő odaköltözik.
- És ebben mi a
rossz?
- Ha odaköltözik,
az azt jelenti, hogy… Ugye nem ígértetek neki?
Margaret nem
válaszolt.
- Megkérte a
kezemet, és ti igent mondtatok? A tudtom nélkül? – csattant fel a lány.
- Nem, kicsim.
Nyugodj meg! Apád azt mondta neki, hogy csak akkor, ha te is így gondolod, de
Wyatt értésére adta, hogy szívesen venné a közeledését az irányodban.
- Mama… – Hope
döbbent haraggal nézett rá.
- Rendben, nem
szóltam – visszakozott Margaret. – De kérlek, kerüld az in… Weayaya-t! Kelvin
nagyon felpiszkálta apádat, ha meglátja, hogy még mindig vele töltöd az idődet,
nagyon dühös lesz.
- Talán, ha
megpróbálnék beszélni vele… ha megértetném vele, hogy nincs oka aggódni.
- Hope, miért
fontos ez neked ennyire? – kérdezte az anyja.
- Csak kedvelem
Weayaya-t, és jól érzem magam vele.
Margaret
megsimogatta a lány arcát.
- Valóban csak
ennyi?
- Igen, végre van
egy barátom, akivel sok mindenről tudunk beszélgetni. Tudod, ő nagyon okos.
- Wyatt is az.
- Igen, de másképp.
Weayaya annyira együtt él a természettel, egy csomó dolgot tud a növényekről,
állatokról, és a természet erőiről. Wyatt pedig… ő olyan… okostojás.
Az asszony
felnevetett, és átölelte Hope-ot.
- Értelek. Valaha én is ilyen voltam. Te annyira nyílt vagy
mindenkivel, elhiszem, hogy kedveled őt, és bízol benne, de biztos vagy ebben?
Én nem attól félek, hogy te követsz
el valami olyat, amit megbánhatsz. De lássuk be, ő indián, és annyi rossz
dolgot lehet hallani, hogy bántják, és meggyalázzák a fehér lányokat, téged
féltelek tőle. Pontosabban mind féltünk.
- Tudom, hogy ő
sosem bántana, annál civilizáltabb. És amikor beszélgettünk, azt vettem észre,
hogy tisztel. Érzem, hogy nincsenek rossz szándékai.
- Rendben, ha
gondolod, segítek. Vacsoránál beszélünk apáddal, Kelvin nélkül, együtt talán
meggyőzhetjük, hogy nem kell féltenie téged a fiútól.
- Köszönöm, mama! –
mondta hálásan a lány.
Kinézett hátra,
Weayaya kissé távolabb követte a szekeret, a tekintete most gondterheltnek
tűnt.
Hirtelen a szekér
lelassított.
- Mi történt? –
néztek előre.
- Az indián azt
mondja, hogy a közeli dombon van egy barlang, be kellene húzódnunk a déli nap
elől. Nagyon nagy ma a forróság.
Hope felnézett a
dombra, és valóban, a csúcs felé félúton meglátta a bemélyedést, ami az
árnyékos oldalon volt, így védelmet nyújtott.
Kelvin hátrajött,
és benézett:
- Szálljatok le!
Gyalog megyünk föl, a szekereket itt hagyjuk a fák mögött. A lovakkal együtt.
- Nem lophatják el
őket? – kérdezte Margaret nyugtalanul.
- Ugyan, anyám! –
horkant fel a férfi. – Ki járna erre rajtunk kívül? Senki sem ennyire ostoba.
Hope szinte
leugrott a kocsiról, annyira örült, hogy kinyújtóztathatja a lábait,
rámosolygott Weayaya-ra, aki éppen leszállt a lováról, és egy közeli fához
vezette.
Kelvin odalépett a
lány mellé, megragadta a karját, és húzni kezdte:
- Megmondtam, hogy
kerüld a rézbőrűt!
- Eressz már el! –
sziszegte Hope. – Hozzá se szóltam. Mit akarsz még?
- Rá se nézz! A
közelébe se menj! – mordult rá a férfi.
Hope megállt, és
döbbenten figyelte Kelvin haragtól szikrázó szemeit.
- Te megőrültél! –
nyögte.
Elrántotta a
karját, és futva indult a barlang felé.
Weayaya, aki
közömbösen állt a háttérben, most legszívesebben a férfinak ugrott volna.
Kelvin odafordult felé, és úgy tűnt mondani akar valamit, de végül csak nyelt
egyet, és a húga után ment.
Mindenki aludt,
kivéve a lányt. A fülledt meleg elnyomta őket, de Hope még mindig a reggeli
találkozás hatása alatt volt. Felállt, és elindult a lovakhoz, ahol a két
indián is pihent. Nem értette, ők miért nem húzódtak a barlang védelmébe, és
most nem tudta megállni, beszélni akart a fiúval.
Amikor leért,
Weayaya háttal állt neki, és lovát csutakolta néhány száraz fűcsomóval. Most
csak az ágyékkötő volt rajta, pont, mint akkor reggel a folyónál. Hope nagyot
nyelt, ahogy meglátta. A múltkor annyira megijedt, hogy nem is figyelt fel mindenre.
Most látta, hogy a fiúnak milyen széles a válla, és karcsú a dereka, az izmok
játéka pedig teljesen elvarázsolta, ahogy csutakolta a lovat, minden
mozdulatnál megfeszült, és ellazult. A haja lágyan omlott egészen a csípőjéig,
és minden rezdülésnél megcsillant rajta a nap fénye.
Óvatosan közelebb
lépett.
- Jobb lenne, ha
visszamenne, Miss Hope, mielőtt a bátyja, vagy az apja észreveszi, hogy eltűnt!
– mondta halk, kimért hangon a fiú, oda se nézve.
A lány nem tudta,
miből jött rá, hogy ő az, de nem hallgatott rá, egészen közel lépett hozzá.
Felemelte a kezét, és lágyan végigsimított a selymes, sűrű hajzuhatagon.
Hirtelen mozdult,
mire Hope felocsúdott, már szorosan fogta a csuklóját.
- Mit akarsz? –
kérdezte hidegen.
- Csak… látni
akartalak. – suttogta a lány. – Ne szoríts ennyire, kérlek!
- Ne haragudj! –
húzódott vissza a fiú. – Nem kéne itt lenned. Bajba kerülsz, és minket is bajba
sodorsz.
- Mindenki alszik.
– Hope halkan beszélt, mintha attól félne, hogy innen is meghallhatják.
Zavartan lesütötte a szemét.
- Felébredhetnek. –
Weayaya hangja ellágyult.
- Igazad van.
Visszamegyek – Hope nem mert felnézni, nem akarta, hogy az indián észrevegye a
csalódottságát.
Megfordult, és már
indult volna, amikor megérezte a karján a gyengéd szorítást.
- Miért jöttél,
Hope? – Weayaya bizonytalan volt. Átkozta magát a gyengeségéért, de nem akarta
elengedni a közeléből a lányt.
Gyűlölte magát,
mert a teste megint elárulta. Alig tudta visszafogni a vágyakozást. Amióta
jobban megismerte, egyre jobban vágyott arra, hogy a karjában tartsa őt, bár az
esze tudta, mennyire vakmerő, és ostoba még a gondolat is. De nem tudott
ellenállni, amikor ennyire közel volt hozzá. Meg kellett érintenie.
- Látni akartalak –
suttogta megint a lány, és a harcost melegség hullám járta át.
- Miért? –
kérdezte.
- Mert… – Hope
végre felé fordult. – Mert nem tudom, mi történt reggel. Szerettem volna
megkérdezni.
Belenézett Weayaya
szemébe:
- Mi történt
köztünk reggel?
- Azt hiszem –
lehelte alig hallhatóan. – megcsókoltalak.
- A csók nem ilyen,
ilyet az anyámtól kaptam kislány koromban lefekvés előtt. – felelt Hope.
Megrázkódott,
furcsa érzés járta át.
- Mi a baj? – nyúlt
felé a fiú aggódva.
- Semmi, csak furán
érzem magam, mintha…
Weayaya a lány
derekára fonta a karját, hogy támaszt nyújtson neki.
- Hope, rosszul
vagy?
- Nem, minden
rendben – suttogta, de a fiú karjára támaszkodott. Megkapaszkodott az izmos
felkarban, és vággyal telve nézett fel.
Egészen közel
kerültek egymáshoz, Hope most vette csak észre, mennyire magas az indián.
Egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen:
- Miért csókoltál
meg? – kérdezte suttogva. A hangja remegett a feszültségtől, ami kettejük közt
keletkezett, az érintés nyomán. Lábaiból elszállt az erő, nem mert mozdulni,
mert félő volt, hogy összeesik. A harcoshoz akart simulni, hogy széles
mellkasán találjon menedéket a tüzes szemek pillantása elől.
- Nem tudom –
válaszolt a fiú, és lassan lehajolt. –, de újra akarom.
- Hope? Itt vagy
lent? – dörrent rájuk Kelvin hangja a fák mögül.
- Igen – kiáltott
vissza a lány rémülten.
Azonnal
szétrebbentek, és mire a férfi odaért, Weayaya már megint háttal állt neki, és
a lóval foglalkozott.
- Már megint vele
vagy? – mordult dühösen Kelvin.
- Nem, csak
lejöttem megnézni a lovakat, és ő is itt volt.
- Menj vissza! –
szólt rá keményen, és közben nem vette le a szemét a fiúról.
Hope ijedten nézett
egyikről a másikra, de nem tehetett semmit, botladozva elindult az ösvényen.
- Fordulj meg! –
förmedt a fiúra Kelvin.
Weayaya lassan,
hátranézett, de nem fordult a férfi felé, majd unottan újra a lovára figyelt.
- Azt mondtam,
fordulj meg!
- Maga nekem nem
parancsol! – sziszegte a fiú dühösen.
- Én fizetem meg a
munkádat, azt teszed, amit mondok.
- Az apja fizet,
nem maga. Menjen vissza, és pihenjen az árnyékban, még hőgutát kap ebben a
forróságban!
Kelvin megragadta a
fiú karját, és maga felé fordította:
- Hogy merészelsz
ilyen hangon beszélni velem? Azt hiszed, csak mert ti mutatjátok az utat,
mindent megengedhetsz magadnak?
- Nem, de azt nem
tűrőm, hogy így beszéljen velem! – emelte fel a hangját most már Weayaya is.
- Hát ide figyelj,
te rézbőrű fattyú – nem törődött az indián mellkasából felhangzó mordulással. –
Egyszer, s mindenkorra jegyezd meg: Ne kerülgesd a húgomat, vagy velem gyűlik
meg a bajod!
- Milyen kedves,
hogy ennyire aggódik Miss Hope-ért! – mondta ironikusan Weayaya. – Vigyáz az
erényeire, hogy amikor majd eladja, ne legyen selejtes az áru. Mindent megtesz,
hogy megtartsa az örökséget, igaz?
- Hogy merészelsz…
bírálni bármit a családommal kapcsolatban? Ki vagy te? Egy mocskos szolga!
Semmi közöd hozzá, hogy mit teszek. A húgomra pedig még csak ne is gondolj!
Az indián eddig
tűrt, ellökte magától a dühtől remegő férfit, és a tőre után nyúlt.
- Mi az? – nevetett
fel reszketegen Kelvin. – Meg akarsz ölni? Akkor végetek.
Weayaya
leeresztette a kezét, de szikrázó szemei elárulták az indulatait.
- Nem fogom
megölni. Provokálhat, de ezzel semmit sem ér el. De nem hagyom, hogy olyannal
vádoljon, amit nem követtem el.
- Látom, hogy
kerülgeted a húgomat. Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, megöllek.
- Nem hinném, hogy
a kisasszony a maga védelmére szorul – válaszolt pimaszul.
Kelvin
előrelendült, és ágyékon rúgta a felkészületlen fiút. Weayaya nyögve roskadt
össze, de meg se nyikkant. A szemei könnybe lábadtak, úgy érezte forró ólommal
öntötték le a legnemesebb testrészét, de összeszorította a fogát.
- Ne merészelj a
közelébe menni, vagy nem csak megrúgom, hanem megszabadítalak tőle! – sziszegte
Kelvin, és faképnél hagyta a sápadt fiút.
Hope a barlang
bejáratánál várta őt. Látta Kelvin villogó szemeit, és azonnal elé állt:
- Mit műveltél
vele? – szegezte neki a kérdést.
- Semmit, csak
figyelmeztettem, hogy tartsa magát távol tőled.
- Ehhez nincs jogod
Kelvin! – sziszegte. – Nem szólhatsz bele, hogy mikor kivel beszélek, vagy
teszek bármit is.
- De, ha a családom
becsülete a tét, akkor igen. Ha összeadod magad egy rézbőrűvel, akkor az egész
családra szégyent hozol.
- Nem történt
köztünk semmi – hazudta Hope. – Nincs jogod…
Kelvin megragadta,
és a sziklafalhoz szorította:
- Wyatt úgy érzi,
hogy miatta hanyagolod őt.
- Wyatt-et azért
hanyagolom, mert nem akarok tőle semmit.
- És a rézbőrűtől
mit akarsz? – préselte még jobban a falhoz, az arca most egészen közel került a
lányéhoz, Hope érezte a leheletét.
- Csak barátok
vagyunk – lihegte megszeppenve. – Kelvin, mit művelsz?
Legnagyobb
megdöbbenésére a férfi most lehajolt, és vadul megcsókolta. Hope hevesen
tiltakozott, kezével taszította magától Kelvint, és ahol érte karmolta. A férfi
végül zihálva eleresztette, és megtörölte az állát, ahol a lány körme
felsértette. Elégedetten vigyorgott.
- Mit… mit művelsz?
– zihálta Hope kétségbeesetten.
- Boldog vagyok. –
mosolygott. – Ez azt jeleneti, hogy nem gondolsz másra. Ha Wyatt sem kell, akkor…
- Kelvin… a bátyám
vagy! – kiáltott fel megrökönyödve a lány.
- Nem Hope! Mi nem
vagyunk testvérek, akár még feleségül is vehetlek. Gondolj csak bele, együtt
örökölnénk mindent, a miénk lenne a birtok, és…
- Te beteg vagy! –
nyögte Hope. Először végigsöpört rajta a harag, de aztán eszébe jutott a
megoldás – Ha csak egy szóval is ártani próbálsz nekem, vagy Weayaya-nak,
elmondom a papának, mit tettél. Azt hiszem, nem szeretnél szembenézni a
haragjával, ha ezt megtudja.
- Hope, hát nem érted?
Én szeretlek, nem, mint a húgomat, hanem, mint nőt! Nálad csodásabb teremtéssel
még nem találkoztam.
- Fejezd be! –
sziszegte a lány. – Csak azért mondod ezt, mert Susannah-t ott kellett hagynod.
Te nem szeretsz engem, csak félted az örökségedet. Eressz, vagy elmondom a
papának! Hibát követtél el, hatalmas hibát. Többé ne próbáld keresztezni az
utamat!
Ellökte magától a
férfit, és elindult a barlang bejárata felé.
- Még nincs vége
Hope! Ne hidd, hogy feladom!
- Oh, dehogy nincs
vége Kelvin! – mondta ridegen a lány.
Feldúltan ült le az
árnyékban, és azon gondolkodott, mi lenne a helyes. Ha beárulja az apjának
Kelvint, azzal minden megoldódna, de valóban ennyire gyerek lenne még? Nem. Ezt
a papa tudta nélkül kell elsimítania. Felemelte a fejét, figyelte, ahogy Kelvin
is besétál, és még mindig nem törölte le az elégedett vigyort az arcáról. Vajon
miben mesterkedhet? Hope tudta, hogy mostantól résen kell lennie, ha nem akar
újabb meglepetéseket.
Weayaya dühösen
ment vissza az apja mellé. Az ágyéka még mindig sajgott, és tudta, hogy a
lovaglás a nap hátralévő részében elviselhetetlen lesz, de hallgatott. Nem
akarta, hogy bárki tudomást szerezzen róla. Ha már volt annyira óvatlan, hogy
hagyja megtörténni, legalább minél kevesebben tudják.
- Mi van veled,
fiam? – kérdezte az apja, ő persze azonnal észrevette, hogy történt valami.
- Semmi különös –
sziszegte a fiú. – Volt egy kis szóváltásom Kelvin Eastern-el.
- Mit akart?
- Hogy hagyjam
békén a húgát.
-
Figyelmeztettelek.
- Igen, tudom. –
mondta ingerülten Weayaya, és eldőlt az árnyékban.
- Mit akarsz a
lánytól?
- Most megint erről
akarsz beszélni? Már elmondtam.
- De hazudtál.
- Nem hazudtam.
- Önmagadnak is
hazudsz. Akarod a lányt.
- Lehet, de nem
lesz az enyém.
Sahale
felsóhajtott, és elhallgatott. Nézte a fiát, és arra gondolt, milyen célja
lehet a Nagy Szellemnek, hogy a fia útjába egy fehér nőt sodort. Eleget élt már
ahhoz, hogy tudja, semmi sem történik véletlenül. Tudta, hogy Weayaya remek
harcos, még akkor is, ha közel sem olyan kegyetlen, mint a törzs többi férfija,
tisztában volt vele, hogy a fia sosem tett olyan dolgokat, amit a többiek
lelkifurdalás nélkül megtettek. Természetesen tudta, hogy gyakran látogatta a
szajhák sátrát, de soha nem szerzett meg nőt erőszakkal. A törzsben pedig egyik
fiatal lány sem keltette fel az érdeklődését. Sahale mindig attól félt, hogy
Weayaya sosem talál megfelelő asszonyt magának, de most úgy tűnik megtalálta. A
bökkenő csak annyi volt, hogy a lány fehér, ráadásul a családjának célja van
vele. A fiának csak az a lehetősége maradt, ha elrabolja, de ő kijelentette,
hogy nem teszi meg.
Ránézett
nyugtalanul alvó fiára, és szánalom töltötte el a lelkét. Weayaya ereiben az
anyja apacs vére csörgedezik. A kiowák közt el fog sorvadni.
6.
fejezet
Mosolyogva
lovagoltak egymás mellett, egyikük sem értette még a köztük kialakult vonzódás
okát, de sejtették.
- Apád nem lesz
dühös? – kérdezte Weayaya.
- Mama beszélt
vele, amikor felébredtünk, és meggyőzte, hogy nincs oka féltenie tőled. –
nevetett a lány. – Talán csak Wyatt hőbörög, mert hanyagolom, de mama végre
megértette, hogy engem nem érdekel. Kelvin pedig többé nem akadékoskodik.
A fiú önkéntelenül
fészkelődni kezdett a nyeregben, még mindig érzékeny volt az ágyéka, de
szerencsére közel sem kínozta őt úgy, mint várta.
- Mi történt
köztetek? – kérdezte Hope. – Látom, hogy dühös vagy rá.
- Az nem kifejezés
– sziszegte Weayaya, de gyorsan mosolyogni kezdett.
- Mit csinált?
- Nem érdekes. De
ajánlom neki, hogy ne kerüljön az utamba, mert nem állok jót magamért.
Hope sejtette, hogy
valami nagyon nincs rendben a két férfi közt, de nem akart kíváncsiskodni.
Inkább elfordult, és a hegyeket kezdte figyelni, amik most már vészes
közelségbe kerültek.
Weayaya figyelte
Hope arcát. A kedves, gyermeki vonások, még mindig láthatóak voltak, de már
átsejlett rajtuk az érett nő szépsége. Pisze orra pimaszul meredt előre, lágy
telt ajkai mintha csókra szomjaztak volna, málnapirosan hívogatták a fiút, hogy
kóstolja meg. Ragyogó kékeszöld szeme a hegyvonulatot figyelte, és a harcos
furcsa fényt látott bennük.
- Jól vagy? –
kérdezte, mert látta, hogy dühös fintor torzítja el gyönyörű vonásait.
- Persze, csak
Kelvin… ki tudnám tekerni a nyakát.
- Ezek szerint nem
csak engem talált meg – benne is újraéledt a harag. – Csak mondd meg, mit
tegyek! Most bármit megtennék. Talán jobb is, ha nincs a közelemben.
- Igen, amit most
én szeretnék tenni vele, azért akasztás jár. – felelt a lány, és közben nem
vette le a tekintetét a magas hegyekről. – Ugye nem kelünk át rajtuk? –
kérdezte aggódva.
- Nem, a
szekerekkel nem tudunk átkelni, de úgy egynapi járásra van egy szurdok. Apám
azt mondta, ott lerövidíthetjük az utat.
- Lerövidíteni –
borzongott meg a lány. – Én inkább kerülnék.
Weayaya ránézett,
és a félelem mellett valami mást is látott benne, amitől mosolyognia kellett,
de inkább nem szólt.
Amikor este tábort
vertek, a lány messze elkerülte a bátyját, a vacsorát is Chada adta oda neki.
Weayaya a lovakat
látta el, és merengve nézett kelet felé, amikor megdermedt a döbbenettől.
- Igen, már én is
észrevettem – lépett mellé az apja. – Tegnap is láttam a füstöt, de távolabb
voltak.
- Ezek szerint
tudnak rólunk – mondta a fiú elhűlve.
- Igen, sejtettem,
hogy nem lesz könnyű megszabadulni tőlük, de arra nem gondoltam, hogy ilyen
könnyen a nyomunkra bukkannak.
- Nem lehetnek túl
messze – nézte Weayaya a füstoszlopot.
- Résen kell
lennünk. Csak néhány órányira vannak.
- Talán
beszélhetnénk Mr. Eastern-el, hogy ma éjjel menjünk tovább – nézett a fiú az
apjára.
- Szóltam neki, de
abban igaza van, hogy a szekerekkel veszélyes éjszaka haladnunk. Ha letérünk az
útról, azzal időt veszítünk, és ráadásul könnyebb célpontot nyújtunk nekik.
- Ez igaz –
bólintott. – Szóljak nekik, hogy figyeljenek?
- Mire kellene
figyelnünk? – kérdezte Hope, aki ekkor ért oda a vacsorával.
Mindkét férfi
meglepődött, de Sahale tért észhez előbb.
- Itt a hegyek
lábánál lehetnek farkasok, jó, ha vigyáznak kisasszony. Ne kószáljon el
egyedül.
- Értem, köszönöm a
figyelmeztetést. Majd vigyázok – mosolygott kedvesen, és máris visszament a tűz
mellé.
- Miért nem mondtad
el neki az igazat, apám?
- Nem kell, hogy
megijedjen. De tartsd rajta a szemed! Szeret külön utakon járni, és a
bátyjában, meg abban a pojácában nem bízom. Az egyik nem tudja, a másik pedig
nem feltétlenül akarja megvédeni őt.
- Úgy lesz! Kérés
nélkül is így tennék.
- Tudom, fiam. –
vállon veregette Weayaya-t, és hozzálátott a raguhoz.
Chaves
türelmetlenül rúgott bele Csendes Vízbe.
- Hé, ébresztő!
Keltsd fel a többieket is! Itt az idő, indulunk!
A pawney indián
magában szitkozódva felkelt, és odalépett a többiekhez. Felkeltette őket, és
néhány percen belül útra készen várták a főnök utasításait.
- Csendes Víz, a te
feladatod a lány. Vidd két emberedet, és hozzátok el! Mi pedig a kiowákat
kapjuk el. Csendben kell dolgoznunk, a többiek nem ébredhetnek fel. A lányt
épségben akarom, nem bánthatjátok, ő az enyém.
- Az indiánokkal mi
legyen? – kérdezte Hunter.
- Megöljük őket. –
mondta egyszerűen Chaves. – Senki nem lophat tőlem büntetlenül.
- Arról volt szó,
hogy Easternéket kiraboljuk. – folytatta Hunter.
- Meggondoltam
magam. Gondolj bele, mennyi váltságdíjat kapunk majd a lányért.
- Te vagy a főnök.
Chaves Hunter mellé
lépett, átölelte a vállát, és félrehúzta.
- Ha pénzt kapunk,
abból veszünk néhány üveg whisky-t, és azzal kifizetjük a rézbőrűeket. – súgta
neki. – A többin pedig osztozunk, ha a holmijukat vesszük el, abból ők is
részesedést akarnak.
- Igazad van,
főnök.
Chaves bólintott,
aztán vigyorogva az indiánokra nézett.
- Induljunk!
Hope szokásához
híven hajnalban ébredt, csendesen lemászott a szekérről, és szembe találta
magát Weayaya-val.
- Jó reggelt! Már
ébren vagy? – kérdezte.
- Jó reggelt! –
nézett rá kedvesen a fiú. – Igen, jobb, ha figyelünk, apám és én nem akartuk,
hogy éjszaka meglepjenek minket.
- Kik? A farkasok?
– nézett gyanakodva Hope.
A harcos halkan
átkozódott. Már másodszor szólta el magát, de amikor meglátta a lányt, képtelen
volt hazudni neki. Pedig ha nem akarja halálra rémíteni, akkor ezt kell tennie.
- A farkasok
falkában támadnak, és…
- Fiam! – hallották
meg a fojtott hangot a szekér másik oldaláról. Mindketten odaszaladtak. – Itt
vannak a közelben, vigyázzatok!
- Szerettem volna
elmenni a forráshoz mosakodni.
- Elkísérlek –
mondta azonnal Weayaya.
- Komolyan
beszélsz? Mégis hogy gondolod?
- Hope, talán jobb
lenne, ha ezzel a mosdással várnál…
- Mocskos vagyok,
izzadt, nem tudom elviselni magam.
- Akkor elkísérlek.
- De előtted nem
vetkőzhetek le! – akadékoskodott a lány. – És a papa is őrjöngeni fog, ha
megtudja. Azt fogja hinni, hogy becsaptuk.
- Akkor nem mehetsz.
- A mama elkísér.
- Nem! – a fiú
hangja most már türelmetlen, és dühös volt. Az apjára nézett, de ő megrázta a
fejét.
- De igen!
Elmegyek, te pedig itt maradsz!
Megfordult, és
elsietett.
- El kell mondanom
neki apám. Nem hazudhatok, ha nem bízik bennem, nem tudom megvédeni.
Ekkor hallották meg
az ág roppanását. Sahale nyugtalanul körbenézett, majd az inge alá nyúlt.
Előhúzott egy bőrszíjon lógó tasakot, levette, és a fiának adta.
- Tedd el! –
suttogta. – Vigyázz rá, ha velem történik valami, a te feladatod, hogy
visszavidd a faluba! Nem kerülhet a kezükbe az amulett. Most menj a lány után,
ne foglalkozz azzal, hogy mit mondott! Vigyázz rá! Ha a kezükbe kerül, rosszabb
vár rá a halálnál. Vidd fel a hegyek közé! Azt kell, higgyék, hogy meghaltatok
odafent. Semmilyen körülmények közt ne gyertek vissza, menjetek a faluba, ha
kell, erőszakkal is vidd magaddal! Én ezt elrendezem, megpróbálom megvédeni a
családját, és megyünk utánatok. Menj!
Weayaya egy
pillanatra az apja szemébe nézett, szó nélkül bólintott, megfogta a lovát, és
eltűnt a fák közt, Hope után.
Alig maradt
egyedül, amikor Chaves, és Hunter kirontottak a fák közül, és rávetették
magukat. Sahale felkészülten várta őket. Hangtalanul védekezett, de nem
számított a két indiánra, akik hátulról lefogták. Chaves rögtön a tasakot
kereste:
- Hol van? –
hörögte, de Sahale csak nézte őt. – Válaszolj!
- Sosem találod
meg. A Szellemek segítettek, és a kő visszatér a helyére. Semmit sem tehetsz
ellene.
Chaves dühében
állon vágta az indiánt, hátralépett, a másik három férfi pedig nekiesett, addig
ütötték, amíg elvesztette az eszméletét, akkor felnéztek, és látták, hogy a
másik két pawney üres kézzel tér vissza a szekerektől.
- Hol a lány?
- Nincs itt, főnök.
– mondta az egyik.
- Ahogy a kiowa fia
sem. Talán együtt vannak, és enyelegnek – szólalt meg Csendes Víz.
Chaves dühében
felüvöltött, és arcul csapta.
- Fogjátok el a
többieket! Ti ketten, indulás! Hozzátok vissza a lányt!
- Mi legyen a
kiowával!
- Nekem csak a kő
kell, ami nála van, és a lány, de ő épségben. A kiowa nem érdekel.
A két indián
elindult, a többiek pedig az ébredező családhoz mentek, és vigyorogva,
fegyverrel a kezükben figyelték, ahogy álmosan meredtek rájuk.
Hope levette a
ruháját, és maga mellé dobta, az alsónadrág, és a selyemblúz volt csak rajta,
amikor Weayaya utolérte.
- Menj innen! –
kiáltott rá a lány, de a fiú befogta a száját.
- Hope! Kérlek,
hallgass meg! Nem maradhatsz egyedül! Nem farkasoktól kell tartani. Most nincs
időm elmagyarázni, de veszélyben vagytok… miattunk. Szeretnélek megvédeni,
kérlek, engedd! Eszemben sincs meglesni téged – de közben nyelnie kellett, mert
ahogy belenézett a ragyogó szemekbe, úgy érezte elolvad. Lágyan végigsimított
Hope arcán. – Kérlek! – suttogta.
A lány már
tiltakozni akart, de Weayaya felemelte a ruhát, és felé nyújtotta.
- Elmondom később,
de most mennünk kell!
Ekkor a két pawney
előrontott a fák közül. A harcos védelmező mozdulattal maga mögé tolta a lányt,
és tőrt rántott. Szeme könyörtelenül cikázott a két másik közt. Másodpercekig
csak nézték egymást, aztán az egyik pawney támadott, vadul üvöltve Weayaya felé
vetette magát. A fiú azonnal védekezni kezdett, nem tudott mit tenni, amikor a
másik férfi Hope felé indult. A lány rémülten futni kezdett a fák közé, de az
indián hamar beérte, és a földre teperte. Hadakozni kezdtek, és Hope azonnal
észrevette, hogy a férfi nem akarja bántani, csak lefogni őt. Ezt kihasználva,
tapogatózni kezdett, és a kezébe akadt egy faág. Lecsapott vele, az indián
pedig eszméletlenül rogyott le rá. Hope nehézkesen lefordította magáról, ekkor
ért oda Weayaya, aki időközben végzett az ellenfelével.
- Gyere! – zihálta,
és megragadta a lány kezét. – El kell tűnnünk innen, azonnal!
Maga után húzta
Hope-ot, és amikor a lóhoz értek, megfordult:
- Szállj fel! –
mondta feszülten.
A lány meglátta a
holttestet, és dermedten állt.
- Hope! Mennünk
kell!
- Hova akarsz
vinni? – nézett rá kábán.
- Fel a hegyekbe.
Az erdőben elrejtőzhetünk. – Válaszolt türelmetlenül.
- Nem. Visszamegyek,
papáék…
- Értük most nem
tehetsz semmit, csak téged is elfognak. Hope, bízz bennem, kérlek!
A lány megrázta a
fejét, és már indult volna, amikor meglátta a mozgást.
- Vigyázz! –
sikoltott fel, de elkésett.
A pawney időközben
magához tért, és most hátulról támadott. Hope rémülten lökte arrébb Weayaya-t,
és közben kihúzta a tőrt a fiú övéből. Döfött, és a döbbent férfi nyögve
rogyott össze.
A lány térdre
esett, és reszketni kezdett. Nézte a növekvő vértócsát, és csak halványan
érzékelte, hogy karok ragadják meg. Weayaya a lóhoz vezette a letargikus
állapotban lévő lányt, nem szólt, csak megragadta a derekát, és lendületes
mozdulattal felültette az állat hátára. Hope ösztönösen mozdult, hogy a lába ne
akadjon be, de látszott, hogy nincs magánál. A fiú mögé lendült, és azonnal a
meredek hegyoldal felé irányította a lovat.
Fél óra elteltével,
Hope kezdett magához térni:
- Hova megyünk? –
kérdezte kásás hangon.
- Átkelünk a
hegyen. – felelt egyszerűen a fiú. – Jobban vagy?
- Mi? Nem, vigyél
vissza! – kiáltott fel Hope.
- Nem!
A lány megragadta a
gyeplőt, és megrántotta, a ló hirtelen megállt.
- Vigyél vissza! –
ismételte.
- Hope! Nem
vihetlek vissza. Megölnének minket.
- Miattatok, igaz?
– sziszegte.
- Igen – suttogta
Weayaya.
- Addig nem
mozdulok, amíg el nem mondod, mi az oka! Hogy miért kellett gyilkolnom?
Weayaya
megszorította a derekát:
- Ha nem teszed
meg, most mi lennénk halottak. Csak védekeztél.
- Mondd el, mi ez
az egész! – mondta követelő hangon.
- Van nálunk
valami, ami kell Chavesnek.
- Akkor adjátok oda
neki, és mindenki jól jár…
- Tévedsz, Hope! Ha
odaadjuk, akkor biztosan megölnek. Addig vagyunk biztonságban, amíg nem szerzik
meg.
- De mi az? –
nézett rá kétkedve Hope.
- Egy amulett.
Emlékszel? Mondtam neked, hogy az a medál a nyakadban az apacsok szent kövéből
készült.
- Igen.
- Ez az amulett a
kiowák szent köve, és nagyon sokat jelent a törzsünknek. Chaves elrabolta. Apám
és én visszaszereztük, és most vinnénk haza. Nem gondoltuk, hogy ránk akadnak.
Nem akartunk bajba sodorni titeket.
- De megtörtént, és
ez a Chaves most meg fogja ölni a családomat. Vigyél vissza! Adjuk oda neki a
követ, és akkor elengedi őket.
- Hope, értsd meg!
A családod addig van biztonságban, amíg nálam van a kő. Már mondtam, abban a
pillanatban megölik őket, amint visszaadom. Az egyetlen lehetőségünk, ha
visszavisszük a falumba, ahol meg tudjuk védeni. Oda kell csalogatnunk Chavest,
és a bandáját.
- Akkor most mi
leszünk a csali?
- Igen.
- De a szüleim…
- Chavesnek nem
érdeke, hogy bántsa őket, és az apám megpróbálja megvédeni őket. Kérlek Hope,
bízz bennem! Csak így van esélyünk, arra, hogy mind élve megússzuk. Átkelünk a
hegyeken, elviszlek a falumba, apám utánunk hozza Chavest, ott titeket, és a
követ is meg tudunk védeni.
- És mi lesz, ha a
főnökötök nem így gondolja, ha majd azt akarja, hogy megöljetek minket?
- A főnök a
nagybátyám. Ha elmondjuk neki, hogy a segítségünkre voltatok, nem akar majd
bántani.
Ebben ugyan nem
volt biztos, de mindent megragadott, hogy meggyőzze a lányt. Nem vihette
vissza, az egyenlő lett volna a halálukkal.
- Biztos vagy
benne, hogy a szüleimnek nem esik baja? – kérdezte halkan Hope.
Weayaya sóhajtott:
- Nem. – mondta ki
az igazat. – De ez a legjobb esélyük. Hidd el, ha tudnám, hogy nem eshet bajuk…
bajod, akkor visszavinnélek.
- És muszáj
átkelnünk a hegyeken? – nézett fel beletörődve Hope.
- Ide nem jönnek
utánunk, veszélyesnek tartják. Kerülni fognak.
- Igazuk van, ez
tényleg veszélyes.
- Hope, én át
tudlak vinni. Ismerem a környéket. Bízz bennem! – ismételte a fiú.
Hope ösztönösen
közelebb húzódott hozzá, Weayaya megrándult. A lány ekkor vette észre a csúnya
vágást a karján, a fiú jobb karjával tartotta eddig a hátát, és nem adta jelét
annak, hogy megsérült, de most önkéntelenül mozdult meg.
- Istenem! –
nyögött fel Hope. – Miért nem szóltál? Szálljunk le, ezt be kell kötözni!
- Ráér. Mennünk
kell, minél messzebb akarok jutni.
- De vérzel, és
elfertőződhet. Mélynek látszik.
- Nem érdekes, ráér
később.
- De így nyomot
hagyunk – mondta hirtelen a lány, és látta, hogy ezzel megfogta a fiút.
Kelletlenül
leszállt, és lesegítette Hope-ot. Elővett néhány gyógynövényt a derekára kötött
zacskóból, a szájába vette, és rágni kezdte.
- Az micsoda? –
kérdezte Hope.
- Csillapítja a
vérzést, és összehúzza a sebet – felelt Weayaya, közben megnézte a levelet, és
amikor látta, hogy kellően megpuhult, a sebre akarta tenni.
A lány egészen
közel állt hozzá, az indián érezte az illatát, és egészen beleszédült. Vagy
talán csak sok vért vesztett? Most látta csak, mennyire vérzett a karja.
Megtántorodott, a
lány ösztönösen a dereka kör fonta a karját, és segített leülni neki.
- Várj! – mondta
Hope, és odalépett a lóhoz, és levette a vízzel teli tömlőt a nyereg mögül.
Leszakított egy
darabot az alsónadrágjából, benedvesítette, és lemosta a fiú karját. Weayaya
ráhelyezte a gyógynövényt. Hope egy újabb darabot hasított le a nadrágból, és
szorosan bekötözte a fiú karját, aki hálásan nézett rá.
- Pihenjünk egy
kicsit – suttogta a lány, ahogy a szemébe nézett.
- Nem állhatunk
meg, Hope – motyogta bágyadtan a fiú.
- Ha elájulsz,
akkor jobb lesz? Csak pár perc, amíg összeszeded magad. Tudom, hogy neked nem
kell több. Igyál! – nyomta Weayaya orra elé a tömlőt.
A fiú mosolyogni
kezdett.
- Köszönöm.
Tíz perc pihenő
után felállt, és a kezét nyújtotta:
- Induljunk!
Hope követte, és
végre megjelent egy halvány mosoly az arcán.
- Gyere, ne húzzuk
tovább az időt! – mondta a lánynak.
- Azt mondtad, erre
nem jönnek utánunk.
- Igen, de nem
lehetünk elég óvatosak.
- Weayaya? Ugye
most nem hazudsz?
- Hope, én sosem
akartam hazudni neked, és nem is tudnék.
- Azért csak
sikerült.
- Kérlek, annyira
bánt…
- Sss, muszáj
bíznom benned. Menjünk!
Weayaya mellé
lépett, és átölelte:
- Nem hagyom, hogy
bajod essen. Vigyázok rád, esküszöm. Biztonságban vagy mellettem.
Hope viszonozta az
ölelést, az arcát a fiú mellkasához simította, és eleredtek a könnyei.
Bár tudta, hogy
menniük kéne, Weayaya képtelen volt mozdulni, csak ölelte a zokogó lányt, és
megnyugtatóan simogatta a hátát.
- Esküszöm,
vigyázok rád, Kedves! Ne sírj, megvédelek mindenkitől!
:-)
VálaszTörlés