9. fejezet

Sikítva ébredt. Minden ízében reszketett, és verítékben úszott a teste. Hasztalan próbált szabadulni a takaró szorításából.

- Eresszetek! – kiabált. – Ne bántsatok, nem akartam!

- Hope! Térj magadhoz! – kiáltott rá rémülten Weayaya. – Kicsim, mi a baj?

A lány végre kinyitotta a szemét, a könnyek szakadatlanul áztatták az arcát.

- Engedj… hol vagyok? – nézett körül zavartan.

- Csak álmodtál, Édes. Térj magadhoz! Minden rendben, csak álom volt.

- Weayaya! – suttogta Hope megkönnyebbülten. – Ölelj meg, kérlek!

A fiú magához húzta, és percekig ringatta a lányt, hogy megnyugodjon.

Ez az álom most nem illant el, és a képek folyton visszakúsztak Hope szeme elé, amitől újra és újra reszketni kezdett.

- Meséld el! – nógatta halkan a fiú. – Akkor könnyebb lesz. Máshogy fogod látni.

- Nem tudom, nem akarom megint felidézni.

- De hát most is azt teszed – mondta az indián. – folyamatosan reszketsz, mert nem tudsz másra gondolni. Mondd el!

- Azt hiszem, tudom, mit jelentett az a villanás tegnapelőttről. Tudom, hogy mitől féltem, emlékszem, mit tettem. – a könnyei újra előtörtek.

Weayaya még szorosabban ölelte, gyengéden simogatta a hátát:

- Mondd el! Szabadulj meg tőle!

- Nem minden tiszta – suttogta Hope. – Egy vonaton ültem, marhaszállító vagonban. Nem voltam egyedül, voltak még lányok. Egy párat ismertem közülük, de nem tudom, honnan. Nagyon sötét volt, és mind féltünk. Aztán jött az a férfi. Végignézett minket, válogatott. És végül engem választott. Elrángatott a többiektől, a vagon másik végébe. Letepert, és szaggatni kezdte a ruhámat. Olyan volt, mintha tényleg megtörtént volna. Lehet, hogy megtörtént? – összerázkódott. – Istenem, lehet, hogy… hogy megerőszakolt, csak eddig nem emlékeztem rá? – rémülten nézett a fiúra.

- Nyugodj meg! Nem történt meg. Én voltam az első, aki így ért hozzád.

- Hála istennek – suttogta. – Annyira borzasztó, hogy nem emlékszem a múltamra.

- De most egyre jobban úgy tűnik, hogy visszatérnek az emlékeid.

- Rettegek tőlük. – szorosan a fiú mellkasához préselte magát, de még mindig remegett.

- És történt még valami az álmodban? – simogatta meg az arcát Weayaya.

- Igen. Amikor bántott, védekezni akartam. Rugdostam őt, ahol értem, és akkor felkiáltott, összegörnyedt, én pedig el akartam szaladni. Ahogy felálltam, belekapaszkodtam valamibe, és az eldőlt. Talán egy farakás volt, nem tudom. Aztán a férfi üvöltött, én meg leugrottam a vonatról. Azt hiszem, ezután üldöztek. Tudod, amit meséltem, amikor annyira féltem.

- Jaj, Kicsim! – suttogta. – Ez borzalmas lehetett. De már elmúlt, többé nem kell, hogy félj emiatt.

- Szerinted is megtörtént? – nézett rá a lány. Végre kezdett megnyugodni.

- Igen. Szerintem ez egy elfeledett emléked volt. Talán ez a félelem okozza, hogy mostanáig nem voltál képes emlékezni. Most, hogy végre előtört, talán a többi is előjön.

- Ezek után nem tudom, hogy akarom-e?

- Nyugodj meg! Emlékek nélkül fél ember vagy. Kell, hogy emlékezz!

- Pedig annyira jó lenne, ha többé nem kellene emlékeznem, ha csak a jelen lenne, és mi ketten. – a hangja elhalkult, motyogássá szelídült.

- Aludj, kicsi Hope! Melletted maradok, ha akarod örökre. – lenézett, de a lány szemei már csukva voltak, és édesen aludt a karjában.

Óvatosan visszadőlt, a farkas megint felajánlotta a hátát.

Hope reggel kábán nyitotta ki a szemét. Az éjszaka további része nyugalomban telt, de még mindig az álom hatása alatt volt. Körbetapogatózott, de Weayaya nem volt mellette. Villámgyorsan ült fel, és azonnal megnyugodott, ahogy körülnézett. A fiú a tűz hamvai mellett ült, arccal keletnek fordulva, és láthatóan imádkozott.

Hope mosolyogva lazult el. Megfordult, magára terítette a takarót, és cseppet sem lepődött meg, amikor a farkas mellé ült. Az állat a lábára hajtotta a fejét, és szeretettel telve nézett rá. A lány megsimogatta, és csendesen várakozott, amíg a fiú befejezte az imáját.

Akkor a farkas felállt, orrával megbökte a lány karját, megfordult, és elkocogott az erdőbe. Hope utána nézett, most már ő is látta gömbölyödő hasát.

Lassan visszafordult, és Weayaya-t nézte:

- Gyere ide, Kicsim! – mondta kedvesen a fiú, és hátranyújtotta a karját.

Hope szinte futva teljesítette a kérést, leült az indián mellé, hozzábújt, és hagyta, hogy szorosan magához ölelje. Megsimogatta az indián karját.

- Mielőtt továbbindulunk, átkötözöm a karod – mondta halkan.

- Köszönöm – mosolygott kedvesen Weayaya, és megcsókolta a lány haját. – Jobban érzed magad? – kérdezte.

- Egy kicsivel. Már megnyugodtam, de még mindig nyomaszt a dolog.

- Én majd segítek, hogy elmúljon. Melletted leszek, amíg csak akarod. Ha visszaérünk a falumba, beszélek a sámánunkkal, hogy segítsen neked.

- A faludba? Nem fognak neheztelni rád, ha egy fehér lánnyal mész vissza?

- Ne félj! Megvédelek. Megvédelek mindenkitől, aki bántani akar. – szorosabban ölelte a lányt.

- Nem akarok elmenni Texasba – mondta hirtelen Hope. – Nem akarok elszakadni tőled, nem akarok Wyatt felesége lenni.

- Nem is kell, Édes. Maradj velem!

- Tessék? – a lány felemelte a fejét, és a fiú szemébe nézett.

Weayaya megfogta a derekát, és az ölébe húzta:

- Maradj velem! Ha szeretnéd, együtt maradhatunk. Elvehetlek feleségül, és akkor nem kell elmenned.

- Alig ismersz. – nézett rá döbbenten Hope.

- De tudom, hogy mit érzek. Szeretlek.

- Apám nem egyezne bele – simogatta meg a fiú arcát.

- Ha visszaérünk a faluba, és a Szellemek, meg a sámán előtt összekötjük az életünket, akkor semmit sem tehet.

- Apám nem fogja elismerni a házasságot, számára csak egy isten létezik, és előtte kell esküt tennem.

- Nem akarsz az asszonyom lenni? – kérdezte csalódottan Weayaya.

- Semmit sem akarok jobban. El sem tudnám képzelni másik férfi mellett az életemet.

- Ha az istened előtt kell esküt tenned, akkor nincs baj, azt bárhol megteheted – csillant fel a fiú szeme.

- Bár ilyen egyszerű lenne – sóhajtott a lány. – Azonnal megtenném.

Szorosan átölelte az indián nyakát, és belecsókolt. Weayaya halkan, vágyakozva felnyögött. Hope elhúzódott.

A nap lassan kezdte megvilágítani a keleti látóhatár peremét, és Weayaya elkerekedő szemmel nézte, ahogy glóriát von a lány alakja köré.

- Olyan vagy, mint egy angyal – suttogta megigézve.

- Nálatok vannak angyalok? – kuncogott fel Hope, de az ajkára fagyott a szó, amikor a fiú ajka elnémította.

Hosszan, lassan csókolta, közben folyamatosan simogatta a hátát, amit a lány szenvedélyesen viszonzott. Amikor elváltak, Hope belenézett a fekete szemekbe, és gyengéden elmosolyodott:

- Megkívántál?

Weayaya annyira meglepődött a kérdésen, hogy szólni sem tudott, csak nyelt egy hatalmasat, amikor megérezte a lány kezét a csípőjénél. Hope egy könnyed rántással kioldotta a bőrszíjat, ami az ágyékkötőt tartotta, így kiszabadította a fiú vágyakozó férfiasságát, és halk sóhajjal óvatosan elhelyezkedett az ölében.

Gyengéden, lassan szeretkeztek, Hope arca néha megvonaglott, de ilyenkor Weayaya leállt, hagyta, hogy a lány fájdalma elmúljon. Ahogy közeledtek a csúcs felé, ez a fájdalom gyönyörbe csapott át, és Hope szenvedélyesen nyögdécselve élvezte, ahogy a fiú a magáévá teszi. A gyönyör kapujában hangosan felkiáltott:

- Szeretlek!

Aztán ernyedten borult a fiú vállára.

Weayaya az arcához nyúlt, és felemelte a lány fejét.

- Mit mondtál? – kérdezte döbbenten.

- Azt, hogy szeretlek – Hope legalább annyira megdöbbent. – Mi a baj? Talán…

- Indián nyelven mondtad – suttogta. – Honnan tudod?

- Nem tudom, talán te mondtad az éjjel, és megjegyeztem.

- Lehet – mondta bizonytalanul. – Nem tudom, nem emlékszem, mit mondtam az éjjel. Csak arra emlékszem, amit csináltunk – pajkosan mosolyogni kezdett, és megcsókolta a lányt.

- Tényleg, ha már a beszédnél tartunk. Te hol tanultál meg angolul?

- Ez most hogy jutott eszedbe? – nézett rá.

- Nem tudom, csak úgy. Eddig annyira természetesnek vettem, hogy tudsz angolul. Csak most jöttem rá, hogy neked ez nem az anyanyelved.

- Ha úgy vesszük, az – nevetett fel. – Anyám tanított. Apámat is, és engem is. Ő volt az egyetlen, aki beszélt a törzsben angolul, gyerekkoromban még nem tudtam, miért.

- És most már tudod? – kérdezte Hope csendesen, mert látta, hogy a fiú tekintete szomorúvá válik.

- Igen. Apám elmondta az igazat anyámról. Ő nem kiowa volt. Gondolom, én ezért vagyok más, mint a többiek.

- Ezt hogy érted?

- Hallottál arról, milyen híre van a kiowáknak?

- Igen… kegyetlen gyilkosok, vadak, és imádják kínozni a foglyaikat. De te nem vagy ilyen.

- Pontosan. Ezért vagyok más. Sokáig azt hittem, apám ezért gyűlöl, de most már tudom, hogy nem így van. Büszke rám, csak…

- Féltett. – simogatta meg a karját Hope.

- Gondolom, de ez gyengeség. A férfiak nem mutathatják ki az érzelmeiket, legalábbis mások előtt. Apám védeni akart azzal, hogy kemény volt velem, miután anyám meghalt.

- Sajnálom édesanyádat. – suttogta a lány. – Ha nem kiowa volt, akkor…

- Anyám apacs volt – mondta egyszerűen a fiú.

- Apacs? De hát azt mondtad, hogy a törzseitek ellenségek.

- Így is van. A nagyapám, Kangee annakidején lerohant egy apacs falut. Majdnem az összes harcost lemészárolta, a törzsfőnököt száműzte, és aztán átvette a törzs irányítását. Apám, és a nagybátyám, akkor még szinte gyerekek voltak, apám akkortájt vált harcossá. Aztán beleszeretett anyámba. Eredetileg apámnak kellett volna a főnökünknek lennie, jog szerint őt illetné a cím, de a nagyapám megtagadta tőle, amikor elvette anyámat. Aztán Tukayoo, az apacsok főnöke, és a fia, Tokalah visszaszerezték a törzsüket. Megölték a nagyapámat, és elűztek minket. Tukayoo felajánlotta, hogy aki akar, hűséget esküdhet, és maradhat, nem akarta, hogy családok szakadjanak szét. Akkor még csak kisgyermek voltam, apám talán maradt volna, de mint a törzsfőnök testvére nem tehette meg, anyám pedig mellette maradt. Én is csak most tudtam meg, hogy ő valójában apacs volt.

Nagyot sóhajtott, és szomorúan nézett maga elé. Hope odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta.

- Én boldog vagyok, hogy te más vagy. Most már tudom, miért szerettem beléd.

Weayaya elmosolyodott.

- Szeretlek, Hope! – suttogta.

A lány felállt, és elindult a patak felé. Az indián szótlanul figyelte, ahogy leveszi a tunikát, és a víz fölé hajol. A haja lágyan előreomlott, és így láthatóvá vált finomvonalú háta. Weayaya ekkor észrevett valamit, és azonnal odafutott a lányhoz.

- Megsérültél? – kérdezte aggódva.

- Nem, miért? – nézett fel Hope meglepve.

- Van itt egy piros folt. – simított végig a lány lapockája alatt. – Megütötted?

- Jaj, nem – nevetett fel. – Az egy anyajegy.

- Fura, olyan, mint egy jel. – merengett el a fiú.

- Mama is mindig ezt mondja – Hope felnézett. – Szerinte ez ismertető jel lehet.

- Talán ez segíthet, hogy megtaláld a családodat – guggolt mellé az indián.

- Miért ilyen fontos neked, hogy megtaláljam őket? – kérdezte Hope.

- Mert… mert ha megtudjuk, honnan származol, talán… – kétségbeesve – nézett. – Hope, én azt akarom, hogy az asszonyom legyél. De igazad van, a nevelőapád ebbe sosem egyezik bele. Ha megtalálod az igazi családodat, ők talán… – elcsuklott a hangja.

- Abban reménykedsz, hogy ők áldásukat adják, hogy egy indián felesége legyek?

- Ez az egyetlen reményem. TE vagy az egyetlen reményem – suttogta.

- Végül is a nevem ezt jelenti.

- Keleti Remény – mondta ki a fiú. Melegen a lány szemébe nézett. – Nem hagyom, hogy Wyatt felesége legyél – mondta hirtelen, és a hangja elszánttá vált. – Ha kell, elrabollak.

- Erre nem lesz szükség – mondta a lány. – sosem leszek a felesége.

Weayaya magához ölelte a lányt, és lágyan megcsókolta.

- Tényleg – nézett fel rá Hope. – A te neved mit jelent?

- Lemenő Nap.

- A két véglet – suttogta a lány.

- Ezért vonzzuk egymást – simogatta meg. – Összetartozunk, senki nem állhat közénk.

- Senki – lehelte a lány.

Mélyen egymás szemébe néztek, és percekig mozdulatlanok maradtak.

Végül Hope magához tért:

- Ideje továbbindulnunk, ha Chavesék előtt el akarjuk érni a faludat.

- Igen – mondta nehézkesen a fiú.

Felállt, és amíg a lány befejezte a tisztálkodást, összepakolta a holmijukat.

Hope felöltözött, és még egyszer végignézett a tisztáson. A patak ugyanúgy csobogott, mint előző nap, a fák lombja ugyanúgy zöldellt, de ő érezte, hogy a világ teljesen megváltozott egyetlen éjszaka alatt. Mosolyogva lépett a tűz maradványához, leguggolt, és lágyan végigsimított a füvön.

- Mi a baj? – lépett mellé Weayaya.

- Semmi. Mindig ilyen nászágyról álmodtam – mondta halkan, és felállt. – Olyan furcsa, mintha semmi sem változott volna, minden olyan, mint tegnap, de én… én más lettem, egy új ember. Asszony lettem.

- Az én asszonyom.

- A te asszonyod – suttogta.

Messze nyugatra, egy erdőben rejtőző, folyóparti faluban az asszony kinyitotta a szemét. A tipi halványan engedte át a derengést, a nap még alig kezdte el égi vándorútját, de az asszony tudta, hogy hamarosan boldogságot hoz a számára.

Mosolyogva keltegette a férjét:

- Visszatér!

- Hmmm?

- A lányunk visszatér! Érzem!

- Miről beszélsz, szerelmem? – nézett rá álmosan a férfi.

- Vele álmodtam! Láttam őt! Hazafelé tart. Segítenünk kell neki, hogy ránk találjon, de visszakapjuk.

- Egyetlenem, bár igazad lenne! – mondta a férfi, és átölelte izgatott asszonyát.

- Higgy nekem! Láttam őt! Életben van, hazudtak azok, akik az ellenkezőjét mondták. Él, egészséges, és gyönyörű. És ebben a pillanatban nagyon boldog. Keleten volt, ezért nem találtál rá. De most visszatér.

- Rica! Én is szeretném, ha így lenne, de ne táplálj hiú reményt. Hányszor csalódtál már az álmaidban? Nem akarom, hogy újra reménykedj, aztán csalódj!

- Tokalah! Ez most más volt. Szinte éreztem őt! Magam előtt láttam az arcát… Beszélnem kell Muraco-val! – mire kimondta, már fel is ugrott az ágyról.

Tokalah utánakapott:

- Várj! Rendben, beszélj vele, de várj egy kicsit, hisz még csak hajnal van.

- Oh, igaz! – suttogta izgatottan az asszony, nem tudta elnyomni a mosolyát. – Visszakapjuk Tansy-t, szerelmem!

Eleredtek a könnyei, és Erica végre megint úgy érezte, teljes lehet a boldogsága.

Chaves hamar felverte a tábort. Tudta, hogy az indián, és a lány a hegyen keresztül nem haladhat túl gyorsan, de biztosra akart menni. Oda akart érni az úthoz, mielőtt megérkeznek. Szerencsére Mr. Eastern remek szekereket választott az útra. Remekül bírták a gyors tempót.

Most jó hasznát vette a régi tudásának. Úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét, és tudta, hogy melyik úton fog jönni a fiú, ha gyorsan vissza akar érni a falujába. És miért akarna mást? A kő csak ott van biztonságban. Így viszont nem kerülhet elé.

Felrángatta a kis indián szukát:

- Menj, készíts valami reggelit! Az urad biztosan éhes. De siess, nem akarom húzni az időt.

Chada meggyötört tekintettel indult el a szekerek felé. A férfi már az első éjjel megszerezte magának, és most úgy bánt vele, mint egy szajhával. Tudta, hogy ezek után nem is számíthat más sorsra, hacsak Mr. Eastern nem könyörül meg rajta, de miért tenné, hisz ő csak egy cseléd. Bármikor talál helyette másikat.

Bemászott a ponyva alá, és előszedte a lisztet, és a borsót.

- Chada! – szólította meg Margaret. – Hogy érzed magad?

A lány könnyes szemmel nézett az asszonyra.

- Jaj, kicsim! – odamászott, és átölelte a lányt. – Látom, hogy félsz. Ha kiszabadulunk, te velünk maradsz. Érted? Nem hagyom, hogy magával vigyen! A családhoz tartozol, bármit tett is veled az a vadállat.

- Köszönöm, asszonyom! – zokogta a lány. – Köszönöm! De a férje hagyni fogja…?

- William ugyanúgy szeret, mint én. Ő sem hagyná, hogy ilyen sorsra juss egy gazember miatt. Nyugodj meg, kicsim!

- Hé, te lány! Készül már a reggeli? – üvöltött be Hunter. – Chaves nem mondta, hogy sietni akar?

- Máris készítem – kiabált ki rémülten.

- Menj, egy perc, és megyek segíteni.  – suttogta Margaret.

Chada lebotorkált a szekérről, és a tűz mellé lépett, amit időközben Wyatt gyújtott.

A férfi is tudta, mit tett Chaves a lánnyal, és szánalommal telve figyelte. Alig nőtt még ki a gyerekkorból, Kelvintől tudta, hogy csak tizenhat éves, és ez a vadállat kiölte belőle az ártatlanságot. Wyatt tisztelettel nézte, ahogy Chada próbálja elrejteni a gyötrelmek nyomát, és mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben zokogna. Igazi, erős indián asszonnyá vált ezalatt a néhány nap alatt. A férfi most vette csak észre, mennyire szép. Hollófekete haja egyenesen omlott alá a csípőjéig, sötét szemei, még a fájdalom ellenére is csillogtak. Az alakja még gyermeki volt, látszott, hogy nem még nem érett nővé, de amit a formái sejtettek, az alapján csodás asszony válhat belőle.

Chada felemelte a fejét, és a pillantásuk találkozott. Wyatt gyorsan elfordult, nem akarta, hogy a lány azt higgye, neki is mocskos szándékai vannak vele.

A lány zavartan figyelte a férfit, érezte magán a tekintetét, és amikor ránézett, egy röpke pillanatra úgy érezte, Wyatt-nek tetszik, amit lát, de olyan gyorsan elfordult, hogy Chada azt hitte, csak képzelődik. Miért is érdeklődne a férfi egy megrontott indián csitri után, gondolta keserűen.

Visszafordult a tűzhöz, és befejezte a reggelit.

Amikor a nap a delelőre ért, három indián harcos indult el az erdei faluból. Tokalah, és két barátja Muraco, és Lansa megesküdtek, hogy nem térnek haza Tansy nélkül.

Muraco a törzs sámánjaként egyet értett Rica-val. Ő is látott égi jeleket, amelyekből azt olvasta ki, hogy a lánya él, és jól van, de nagyon homályos volt minden. Felkészítette az asszonyt, hogy lehetséges, hogy korán várja a csodát, és talán Tansy még hosszú ideig nem tér vissza.

10. fejezet

Kiúszott a tóból, és felkapaszkodott a sziklaperemre. Leült, és kinézett a partra:

„Nézd, anyám! Sikerült!” – kiabált ki boldogan.

„Ügyes vagy, Kincsem! Csak vigyázz, nehogy megcsússz!”

Felállt, és beszaladt a vízesés alá, azon keresztül minden olyan volt, mint Tündérországban. A napfény megtört a csobogó vízen, és ezernyi szikrával szórta be a félhomályos derengést. Mosolyogva gondolt a mesékre, amit az anyja mondott neki esténként. A kis barlangból futott neki, átsuhant a vékony zuhatagon, és hatalmasat csobbant, amikor beérkezett a tóba. Még hallotta anyja ijedt kiáltását, aztán már csak a víz alatti világot látta. A növények lágyan ringatóztak, és ahogy elúszott köztük, végigsimogatták a testét. Kényelmes tempókkal kiúszott, odasétált az anyjához, aki mosolyogva ölelte át:

„Apád hamarosan megérkezik.”

„Már itt is van.” – hallotta meg a háta mögül a kellemes hangot.

Megfordult, és ott állt előtte egy méltóságteljes indián.

„Boldog születésnapot, Tansy!” – mondta, és átnyújtott egy csokor hóvirágot.

„Boldog születésnapot, Kicsim!”- mondta az anyja is, és egy gyönyörű babát adott át neki. – „Elsa mama vár minket a városban, sütött neked tortát.”

Hope kábán pislogott. Weayaya karjában feküdt, a vízesés mögötti kis barlang védelmében. Körülnézett, és furcsa érzés járta át. Álmában ezen a helyen járt, és itt voltak vele a szülei. Boldog volt akkor. Könnyek buggyantak ki a szeméből, az álmok meséltek neki, és ő egyre biztosabban tudta, hogy a múltja olyasmit tartogat, amire sosem gondolt volna. Hope Eastern ebben a pillanatban jött rá, hogy ő Tansy. És indián.

Végignézett a mellette fekvő fiún, és eszébe jutott a nap, amikor elindultak. Milyen ellenséges volt akkor, milyen elszánt, de Hope már akkor is érezte, mennyire vonzza őt. Most, ahogy mellette aludt, annyira gyermeki volt az arca, halvány, boldog mosoly bujkált a szája szegletében.

- Szeretlek – suttogta boldogan. – Egyformák vagyunk. Igazad van. Összetartozunk.

Óvatosan végigsimított a fiú arcán, aztán felkelt. Beállt a vízesés alá, hagyta, hogy a langyos forrásvíz lecsorogjon a testén. Aztán lassan hátrált néhány lépést, nekifutott, és keresztülugrott a vízfüggönyön. Csodás érzés volt, ahogy a víz erőteljesen a bőréhez ért. És már csobbant is a tóban. Nyitva tartotta a szemét, és gyönyörködött a vízi világban, a növények lágyan lebegtek, pont, mint az álmában. Mosolyogni kezdett, és lustán a felszínre emelkedett. Kacagva úszott ki a partra, megnézte, megszáradtak-e a kimosott ruhái, aztán lefeküdt a parton, és hagyta, hogy a nap sugarai felszárítsák bőréről a vizet.

Hallotta, amikor a fiú is a vízbe ugrik, és a part felé tart. Felkönyökölt, és figyelte őt. Nézte, ahogy kiemelkedik a hullámokból, mint egy isten, és a vízcseppek gyémántként csillogva gördültek le az izmain.

Weayaya fölé hajolt, lágyan megcsókolta, és a lány nem ellenkezett, amikor a fiú újra szeretni akarta. A szenvedélyük az egekig csapott, szerették volna megállítani az időt, de végül Hope erőt vett magán, és felöltözött.

- Indulnunk kell! – mondta vonakodva.

- Maradj velem, Hope! – ült fel a fűben.

- Itt vagyok.

- Nem. Úgy értem, örökre. Legyél az asszonyom!

A lány leült mellé, és mélyen a szemébe nézett.

- Először meg kell tudnom, hogy ki is vagyok valójában. – sóhajtotta.

- Megint álmodtál?

- Igen – bólintott. – Mit jelent az, hogy Tansy?

- Kis virág. Ez egy indián név. Miért kérdezed ezt most?

- Mert álmomban itt voltam, ennél a tónál, és egy indián ezen a néven hívott.

- Tansy – ismételte a fiú. – Ez gyönyörű név, pont, mint te. Lehet, hogy indián vagy? – csillant fel a szeme.

- Nem tudom – még nem mert hinni ebben. – Talán. Szeretném kideríteni.

- Segítek. Ha kell, az összes törzset végigjárom.

- Nyugodj meg! – kacagott föl a lány. – Először is menjünk tovább. Még annyira zavaros minden, talán, ha az álmok többet elárulnak, utána biztosabb leszek a dolgomban.

- A faluban a sámán segíthet. – gondolkodott Weayaya.

- Így van, úgyhogy siessünk! Minél hamarabb odaérünk, annál hamarabb kiderülhetnek a dolgok, és…

- És a feleségem lehetsz.

Hope megint felkacagott, és a fiú nyakába vetette magát.

- Igen! Igen! Igen!

Weayaya forrón átölelte, hallgatta a lány gyöngyöző nevetését, és a szíve megtelt szerelemmel.

Hunter hunyorogva figyelte a hegy lábát. A lemenő nap arany fénybe vont mindent. Nem szerette ezt a napszakot, ilyenkor könnyen elrejtőzhetett a szeme elől bárki, senkinek nem vallotta be, még magának sem, hogy egyre rosszabbul látott. Már egy napja itt voltak, és vártak. Csendes Víz megvizsgálta a nyomokat, így tudták, hogy Hope és Weayaya még nem értek át, de a férfi kezdett nyugtalankodni. Lehet, hogy a főnöke tévedett, és mégis másik utat választott a fiú? De aztán gondolkodni kezdett, emlékezett még a régi időkre, amikor ezen a környéken vadásztak a kis indián fattyakra. Ez volt az egyetlen biztonságos út.

Unta már a várakozást, Chavest persze nem zavarta, ő volt kivel szórakozzon. Az indián lány már teljesen megtört. Hunter tudta, hogy Chaves, miután kiszórakozta rajta magát, eladja, vagy megöli. Sajnálta a lányt, látta, mennyire dolgos, kedves, de Chaves az ilyesmivel sosem törődött. Számára kétféle nő létezett, az egyik, aki a háztartását szolgálta ki, a másik, aki a testi vágyait. De sosem tartotta embernek őket, pedig ez a lány sokkal többet ér. Látta, hogy néz rá az férfi, Kelvin barátja. Remélte, hogy neki sikerül megszabadítania ettől a vadállattól.

Furcsa érzés volt, talán, hogy öregszik, és rájött arra, mennyire egyedül van, felébredt a lelkiismerete. Szeretett volna kitörni ebből az életből, és nyugalmat maga körül. Talán még nem késett el vele. Csak valahogy le kellene ráznia magáról Chaves láncait. Gondolt rá, hogy feladja őt, és a vérdíjból vígan eléldegél, de aztán rájött, hogy hányszor köszönhette az életét a másiknak. Ezt nem teheti meg, de az első adandó alkalommal lelép.

Hirtelen valami megmozdult a távolban. Odakapta a fejét, de nem látott semmit, aztán néhány pillanattal később megint látta. Most már egyértelmű volt, valaki közeledik. A sziklák rejtekében visszafutott a szekerekhez.

- Chaves, valaki jön. Még nem tudtam kivenni, de talán ők azok.

- Csendes Víz! Menj az embereiddel, ha ők azok, kapjátok el, és hozzátok ide őket!

A pawnee szó nélkül felállt, intett a másik két indiánnak, és nesztelenül elindultak.

- Ti pedig – nézett a foglyok felé. – Meg ne merjetek mukkanni, különben a lány azonnal meghal.

Margaret remegve bólogatott. William még mindig kába volt, mert a reggeli szökési kísérlet után Chaves alaposan helyben hagyta.

Kelvin, és Wyatt a kerékhez kötözve ültek, kipeckelt szájjal. Chada pedig az úrnője mellett kuporgott, és próbálta megnyugtatni.

- Jack, készülj! A te gondod az öreg kiowa, ha csak egy nyikkanással is jelezni próbál a fiának, vágd el a torkát!

Hunter Sahale mellé kuporodott, és belenézett a szemébe. Az indián rezzenéstelenül állta a tekintetét, de belül majd’ szétrobbant. Nem attól félt, hogy a fia nem bír el a három pawnee-val, de vele van a lány, és ő gyengítheti. Ha azzal foglalkozik, hogy megvédje, ő maga válik védtelenné.

Idegőrlő volt a várakozás, végül nagy sokára megjelent a három indián. Csendes Víz a lányt rángatta durván, a másik kettő Weayaya lovát vezette, a fiú élettelenül feküdt a ló hátán, a tarkójából vér szivárgott.

- Nincs nála a kő, főnök. – mondta Csendes Víz.

- Hope, hamarosan elérjük hegy lábát. Tudom, hogy gyorsan átértünk, de rossz érzésem van. Félek, hogy megelőztek minket.

A lány hátranézett. Az egész napos lovaglás, és a déli kitérő hatására mindketten fáradtak voltak, de boldogan simultak egymáshoz.

- Talán nem arra jöttek, mint mi.

- De ha mégis, akkor óvatosnak kell lennünk. Vigyáznom kell rád, és a követ is el kell rejtenem.

- Add nekem! Eldugom a ruha alá, talán nem veszik észre.

- Az nem jó, biztos átkutatnak.

- De még az sem biztos, hogy találkozunk velük – próbált érvelni a lány.

- Lehet, de inkább készüljünk fel, minthogy meglepetésként érjen.

Hope előrenyúlt, és megsimogatta a ló sörényét, és Weayaya-nak hirtelen eszébe jutott a megoldás. Megállította az állatot, leszállt, és levette a nyakából a követ rejtő tasakot. Gyors mozdulatokkal a ló sörényéhez kötözte, és úgy igazította, hogy a sűrű szőr közt észrevétlenül bújt meg a csomag.

- Remélem, itt nem találnak rá. – mondta. – Ha nincs baj, akkor is jó helyen van.

- Biztosan minden rendben lesz – nézett rá a lány. Próbálta pillantásával nyugtatni a fiút, de látta, hogy hiába. Valahol legbelül ő is érezte a nyugtalanságot. Ahogy Weayaya visszaszállt mögé, megsimogatta az arcát. – Szeretlek.

- Én is szeretlek, Kicsim – mondta feszülten az indián.

Óvatosan haladtak a köves úton.

Amikor a három pawnee kiugrott egy nagyobb szikla mögül, Hope ijedten felsikoltott, és megfeszült Weayaya karjában.

Az egyik harcos azonnal a ló mellé ugrott, és lerántotta a rémült lányt, miközben a másik kettő a másik oldalról Weayaya-t fogta le. Az indián hatalmas rúgással földre küldte az egyik támadót, de közben a másiknak sikerült maga mellé húznia. Közelharcba keveredtek, de Weayaya fél szemmel folyamatosan azt figyelte, mit művel Csendes Víz Hope-al. A lány keményen küzdött, de a férfi erejével szemben tehetetlen volt, hamarosan a földhöz szegezve feküdt, és képtelen volt mozdulni. Weayaya eszelős üvöltéssel ütött, amitől ellenfele megtántorodott, így a lány segítségére tudott sietni, de mielőtt elérte volna, érezte az ütést a tarkóján, és utána elborította a sötétség.

- Weayaya! – kiáltotta Hope rettegve.

Csendes Víz vigyorogva szorította a földhöz a dühösen vergődő lányt. Felizgatta tüzes ellenállása, de észben tartotta Chaves parancsát. Talán majd, ha ráun, akkor megkaphatja, szívesen elszórakozott volna vele.

- Fogd be a szád, szajha! – üvöltött Hope-ra.

A lány elhallgatott, de a szeme minden érzelmét elárulta az indiánnak, tudta, hogy Hope képes lenne megölni, ha fegyverhez jutna. Látta benne az elszántságot, és az erőt. Hirtelen a vágy mellett tisztelet ébredt benne.

- Kutasd át a fiút! – szólt a másikhoz, aki Weayaya mellett térdelt. – Keresd meg a követ!

A férfi teljesítette a parancsot, de csalódottan válaszolt:

- Nincs nála, főnök.

- Hol van a kő? – nézett most a lányra.

- Milyen kő? – kérdezte Hope értetlenül.

- Ami a kiowa fattyúnál van.

- Nem volt nála semmilyen kő – mondta határozottan a lány.

Csendes Víz dühösen felrántotta.

- Vigyük vissza őket, majd Chaves szóra bírja a kisasszonyt. A fiút tegyétek a lóra, és menjünk!

Hope reszketve figyelte, ahogy Weayaya testét durván a nyeregre dobják, csak remélhette, hogy a seb nem komoly, mert a fiú semmi életjelet nem adott, pedig mostanra magához kellett volna térnie.

A pawnee durván megragadta, és rángatta az úton. Hamarosan elérték a szekérkaravánt, és a lány megkönnyebbülten látta, hogy a családjából mindenki él. Aztán Sahale felé pillantott, aki feszülten nézte a lovat. Az arca nem árult el érzelmet, de Hope sejtette, hogy micsoda rettegés, és fájdalom lehet most benne.

- Nincs nála a kő, főnök. – mondta Csendes Víz.

Az a férfi, aki a főnöküknek látszott, most dühösen fordult Sahale felé:

- Hova rejtettétek a követ? – förmedt rá.

- Megmondtam, hogy nem találod meg – az indián láthatóan büszke volt a fia leleményességére.

Chaves odalépett a lóhoz, lerántotta a fiút, aki ernyedten esett a földre. Durván átkutatta, aztán dühösen Hope felé fordult:

- Hova dugtátok? – megragadta a karját, és erősen megrázta.

- Nem tudom, miről beszélsz – sikoltott a lány.

- Hagyja békén! – kiáltott rá Margaret, de az egyik pawnee tőre a torkához feszült, így inkább elhallgatott. Sírva figyelte, ahogy a férfi megrángatja a lányát.

- Ne hazudj! Hol van?

- Nincs nála – krákogta rekedten Weayaya, aki mostanra magához tért. – Ne bántsd!

- Nocsak! – vigyorgott a mexikói. – A bimbózó szerelem. Na, akkor találjuk ki, hogy hova is rejtettétek el azt a nyavalyás követ. Miss Hope? Van ötlete? Vagy dolgozzam meg az indiánt?

- Ne, kérem ne!

- Hope hallgass! – sziszegte Weayaya.

- Rendben, akkor lássuk, mit mondasz te, ha hallod a kisasszony sikolyát. Jack!

Hunter odalépett melléjük.

- Fogd le a kezét!

Hunter tudta, hogy mire készül Chaves, vonakodva lefeszítette a lány kezét egy sziklára.

- Emlékszik, Miss Hope? Vagy hívjam inkább Tansy-nak? Én soha nem felejtem el, mit tett a kezemmel.

Hope rémülten figyelte, ahogy felemel egy többkilós követ a földről, és elindul felé, ekkor látta meg a férfi nyomorék bal kezét, és a rettegve sóhajtott fel:

- Istenem! – nyögte halkan.

- Így van! Látom, már tudod, ki vagyok.

- Ne, kérem, ne! – Hope szemébe könnyek gyűltek.

- Hozzá ne nyúlj! – sziszegte Weayaya, és próbált felállni, de szédelegve visszarogyott. – Nincs nála. A kő ott van…

- Lenyeltem – mondta hirtelen Hope.

Chaves döbbenten állt meg. A többiek is a lányra meredtek.

- Egy akkora követ, most ugye viccelsz?

A lány Weayaya felé nézett, aki lassan megrázta a fejét. Chaves megragadta a karját, és megrázta. A tunika alól kicsúszott a nyakába akasztott medál, a férfi megmarkolta:

- Ez sem rossz! – vigyorgott, és letépte a lány nyakából. – Talán ez is ér annyit, mint a másik.

- Ez csak egy kő – mondta Hope remegve. – Én találtam, és anyám készíttetett nyakláncot belőle.

- Ugyan kislány, ez már akkor a nyakadban volt, amikor elraboltalak az indián anyádtól, ne próbálj hazudni nekem. Na, jó, vége a türelmemnek, Jack! Fogd le a kis szuka kezét! Most visszaadom, amit tőled kaptam, Miss Hope!

Felemelte a követ, és a lány kezére célzott.

- NEEEE! – üvöltött fel Weayaya rémülten, és ugrani akart, de az egyik pawnee lefogta. – A ló sörényéhez kötöttem. – mondta elgyötörten.

- Okos fiú, majd arra is sort kerítek, de előbb ezt fejezem be. – Chaves lendületet vett, Hope pedig rettegve, összeszorított szemmel készült a zúzó fájdalomra.

Ekkor az egyik szikla mögül, hangosan morogva előrontott a farkas. Dühödten ugrott a férfi jobbjának, és belemart. Az ugrás lendülete arrébb lökte a mexikóit, aki így elesett, és az állat alá került. A farkas morogva feküdt a mellkasára, és nem hagyta megmozdulni.

- Öljétek meg! – üvöltött rémülten Chaves.

A három pawnee döbbenten állt, de egyikük sem mert a farkasra támadni. Hunter tért észhez, és az állat felé mozdult. Sahale, aki időközben kiszabadította a kezét, most felé ugrott, és a férfira vetette magát, a földre teperte, kicsavarta a kezéből a tőrt, és a torkának szegezte.

Mindez pillanatok alatt történt, Hope fel sem fogta, csak rémülten szorongatta a kezét, agyában képek kergették egymást, és a valóság kezdett elúszni. Weayaya látta, hogy Hope az eszméletlenség határán van, nehézkesen odakúszott, még mindig szédelgett az ütéstől, és épp akkor ölelte át a lányt, amikor az belezuhant az öntudatlanság kútjába.

- Hope, Kicsim! – nyögte, de alig tudta megtartani a lányt.

„Megint mennetek kell?” – kérdezte az asszony.

„Chu’a nem nyugszik. Inkább mi lépjünk először, minthogy ő lepjen meg minket. Ez csak egy őrjárat Rica. Hamarosan visszatérünk.”

„Vigyázz magadra, Tokalah!” – ölelte meg az anyja.

„Tansy, vigyázz anyádra, és az öcsédre!” – mosolygott rá a férfi.

„Úgy lesz apám.” – mondta Hope.

„Tokalah…

„Chu’a nem férhet a közeletekbe, szerelmem. Előbb ölöm meg.”

Valaki megragadta, és kitépte a kezéből a babát. Leszakadt a feje, és Hope sírt:

„Anyám! Segíts!” – de az anyja nem hallotta. A férfi pedig magával rángatta.

„Micsoda gyöngyszem! Kék a szeme, Chaves láttad?”

„Tüzes kis apacs szuka, jó pénzt kapunk érte!” – nevetett a mexikói.

„Ha eladnánk a kiowáknak… Chu’a egy vagyont fizetne az ellensége lányáért.”

„Nem akarok törzsi háborúba keveredni. Kihagyjuk a kiowákat.”

A vagon rázkódott, a férfi rajta feküdt, és a ruháját tépte, Hope rémülten rugdalózott. Ágyékon találta a férfit, aki felüvöltött, Hope pedig rohanni kezdett, ahogy a vagon nyitott ajtaja felé futott, felborította a fatüzelésű kályhát, ami Chaves kezére borult, ahogy utánakapott.

Leugrott, a lába elviselhetetlenül fájt, de ahogy megszűnt a pörgés, felállt, és rohanni kezdett. Aztán elkapták, mert túl hangosan sírt félelmében. Addig verték, míg ájultan rogyott a földre.

Madam Lulu kedves volt vele. Nem akart szajhát csinálni belőle.

„Mr. Eastern, ez a kislány túl értékes. Vigye magával, tudom, hogy szeretne örökbe fogadni egy kislányt, mentse meg!”

„Miért nem teszi azt vele, amit a többivel is?”

„Ő annyira jó…”

„Lulu! Az igazat!”

„Na, jó! Nem bírok vele, engedetlen, akaratos, és a többieket is erre bíztatja. Nekem nem kell ilyen lány.”

„Tudunk valamit a családjáról?”

„A szállítóm egy apacs táborból hozta el.”

Aztán teljes sötétség.

Weayaya nem törődött senkivel, Hope-ot szólongatta, de a lány teljesen öntudatlanul feküdt a karjában. A három pawnee közben csendesen a lovához osont, és sietve eltűntek, amikor látták, hogy a helyzet nem az ő kedvükre alakul.

Hunter halkan megszólalt:

- Nem teszek semmit, elengedhetsz.

- Ne nézz bolondnak! – sziszegte Sahale.

- Esküszöm! Bármire, amire csak akarod.

- Áruló – hörögte Chaves, akit még mindig fogva tartott a farkas.

- Sahale, engedd el a többieket! – mondta Hunter.

Az indián lassan felállt, és elengedte a többieket. Margaret azonnal a lányához szaladt, és ébresztgetni kezdte.

- Kicsim, Hope! Drágám, térj magadhoz!

Weayaya arrébb húzódott, és hagyta, hogy az asszony átvegye a helyét, bár közben a szíve sajgott. A keze megakadt valamiben, lenézett, és meglátta Hope nyakláncát. Felemelte, és Margaret mellett odahajolt, hogy visszaakassza a lány nyakába. A nő hálásan nézett a fiúra, és azonnal meglátta benne azt az érzelmet, amit csak az anyai szív vehet észre. Gyengéden megsimogatta a fiú karját, és amikor Weayaya felnézett, melegen rámosolygott.

Eközben Kelvin odalépett a földön fekvő Chaveshez. A farkas félrehúzódott, és hagyta, hogy a férfi felrángassa a földről a mexikóit.

A férfi sziszegve ölelte magához a karját, és dühösen nézett végig a többieken.

- Takarodj! – szólalt meg Kelvin, aki hirtelen nagyon bátornak érezte magát, odalépett a férfi mellé, és lökött rajta egyet.

Chaves azonban nem hagyta magát, ahogy megfordult, és lehajolt a táskájáért, sebzett karja ellenére megragadta a földön heverő tőrét, és visszafordult.

A többiek, csak Kelvin fájdalmas kiáltására figyeltek fel, aztán csak azt látták, hogy a farkas ugrik, és határozott mozdulattal átharapta a mexikói torkát. A férfi hörögve esett össze, és néhány pillanattal később holtan feküdt a földön. Wyatt, és Chada eközben odaszaladtak Kelvin mellé, és próbálták elállítani a vérzést. Chaves hasba szúrta a férfit.

Sahale odalépett, és segített nekik. Végül sikerült ellátni Kelvint, és végre mindenki kezdett magához térni, a feszültség alábbhagyott, és csak ültek. Egyikük sem szólt, arra vártak, hogy a félelmük csökkenjen, és újra józanul tudjanak gondolkodni.

Hope végre megmozdult, kinyitotta a szemét, és kábán nézett körül. Weayaya megsimogatta az arcát, de a lány ijedten lökte el a kezét. Az indián döbbenten nézett rá, de nem mert kérdezni semmit, csak figyelte a lány szemében megjelenő kétkedéssel vegyes félelmet.