7.
fejezet
Hope megborzongott,
kinyitotta a szemét, és pislogva nézett körül. Az erdő sötéten vette körül
őket. Weayaya hátrébb húzódott, és a lányt most átjárta a hűs esti szellő.
- Felébredtél? –
kérdezte kedvesen a fiú.
- Hol vagyunk? –
nézett körül a lány, és ösztönösen közelebb húzódott a harcos mellkasához, hogy
testének melege óvja őt.
- Egy tisztáson.
Elég messzire jutottunk, itt nyugodtan lepihenhetünk éjszakára.
Lecsúsztatta a
lányt, aztán ő is követte. A lovat egy közeli fához kötötte, és tűzifát
keresett, hogy meggyújtsa. Hope azonnal segített neki, és hamarosan a meghitt
tábortűz mellé kuporodhatott.
- Elmegyek, kerítek
vacsorának valót – mondta Weayaya.
- Ne hagyj egyedül,
kérlek! – nyúlt utána rémülten Hope.
- Nem lesz semmi
baj. Mielőtt megálltunk, alaposan körülnéztem, senki sincs a közelünkben. Nem
kell félned.
A lány remegő
kézzel ragadta meg a fiú karját, a szeme könnyben úszott. Weayaya leguggolt
elé:
- Kicsi Hope!
Muszáj valami élelmet szereznem. Itt biztonságban vagy, olyan helyet választottam,
ahol akkor sem találnak ránk, ha követnek. De senki sem követ, egész úton
figyeltem. Nyugodj meg! Sietek, és utána nem hagylak magadra.
Lefejtette magáról
a lány görcsös ujjait, felállt, levette a nyereg mögül a durva szövésű takarót,
és Hope hátára terítette.
- Sietek vissza –
megsimogatta a lány arcát, és futva eltűnt.
Hope remegve nézett
körbe, a tűz fénykörén túl még sűrűbbnek látszott a sötétség, és az éjszaka
hangjai sokkal hangosabban jutottak el hozzá. Rémülten kapta fel a fejét minden
bagolyhuhogásra, és állati hangra. Amikor szél meglengette a fenyők ágait, és a
tobozok összeverődtek, szinte felugrott ijedtében. A könnyei megállíthatatlanuk
potyogtak, és a fogai hangosan koccantak össze.
Sosem hitte, hogy
egyszer még fog ennyire félni, de ahogy itt ült, rájött, hogy nem ez az első
alkalom. Valamikor régen, a régi élete végén, félt már ennyire. Amikor
üldözték, azok az alakok a rémálmaiból. Furcsa villanások jelentek meg előtte,
futott az erdőben, kicsi volt még, és a bokrok elrejtették, de egy idő után
rátaláltak… mert sírt. Nagyon félt akkor, azt hitte, megölik, azért, amit tett.
De mit tett? Nem emlékezett rá, csak arra, hogy a szörnyeteg nagyon… őrülten
dühös volt rá. Az emberei alig tudták lefogni őt.
Hope beleremegett
az emlékbe, olyan hirtelen tört rá a semmiből, hogy szinte letaglózta. Újult
erővel tört rá a zokogás, de igyekezett visszafojtani, nehogy megint
rátaláljanak azok a rémes alakok.
Mikor ment el
Weayaya? Már nagyon régen. Csak nem történt vele valami? A lányban újra feltört
a rémület. Már minden porcikájában reszketett, amikor meghallotta a lépteket.
Hangosan felsikoltott.
Weayaya azonnal
mellé ugrott:
- Csak én vagyok,
nyugodj meg! – ledobta a tűz mellé a megtermett bak nyúl tetemét. – Nyugodj
meg!
Átölelte a lányt.
Percekig ringatta, amíg Hope megnyugodott, akkor elengedte, és a nyúlnak
szentelte a figyelmét. Elővette a tőrét, és nyúzni kezdte a tetemet, de közben
átkozta magát, miért nem gondolt rá, hogy a lány ennyire meg van rémülve,
teljesen kiborult, ő pedig nem figyelt eléggé.
- Segíthetek? –
kérdezte Hope.
- Tudod, hogy kell?
– nézett rá a fiú meglepve.
- Nem, de ha
megmutatod, biztos elboldogulok vele, és legalább eltereli a figyelmemet.
- Rendben –
mosolygott az indián.
Átadta a tőrt, és
irányítani kezdte a lányt. Néhány perc múlva Hope ügyes mozdulatokkal
megszabadította a nyulat a bőrétől, kibelezte, és felhúzta a nyársra.
Ahogy Weayaya a tűz
fölé helyezte, a lánynak ismét furcsa érzése támadt, megrándult, és kábán nézett
maga elé:
- Hope, jól vagy?
- I-igen – hebegte.
– Csak olyan furán érzem magam, mintha nem először csináltam volna ilyet.
- Figyeltelek –
mosolygott rá a fiú. – Nagyon ügyes voltál, engem is meglepett, de úgy
csináltad, mint egy indián asszony, bár nem tudom, hogy lehet-e máshogy is
nyúzni a nyulat.
- Nem tudom. De
most olyan furcsa érzések vannak bennem… villanások… mintha emlékek törnének
elő. Mintha kiszakadtam volna egy burokból, ami eddig védett a… a múltamtól. És
ez félelemmel tölt el.
- Nincs rá okod, ez
csak azt jelenti, hogy talán visszatérnek az emlékeid. Lehet, hogy az a sok
dolog, ami történt veled, végre utat nyitott. Gondolj bele! Legalább megtudod,
honnan jöttél. Megtudod, kik voltak a szüleid, ez jó.
- Nem tudom, hogy
akarom-e ezt. Easternék jó szüleim voltak, és most is azok, ki tudja, mi derül
ki a múltamból. Az előbb, amikor nem voltál itt, volt egy ilyen villanás, és
tudom, hogy ott menekülnöm kellett, mert valami nagyon rosszat tettem. Lehet,
hogy a múltam csak szenvedést hoz rám.
- Ezt nem hiszem.
Gyerek voltál, amikor Easternékhez kerültél. Most is jó vagy, gyerekként sem
lehettél rossz. Nem tehettél semmi olyat, ami rossz – megint megsimogatta az
arcát. – Te annyira jó vagy.
Hope megfogta a
kezét, és hálásan nézett a fiú szemébe:
- Köszönöm –
suttogta. – Kedves, hogy ezt mondod, de a félelem bennem van. Az a villanás
nagyon rémisztő volt.
- Gyere ide! –
tárta szét a karját Weayaya.
Hope befészkelte
magát a harcos mellkasához.
- Hope, itt vagyok
veled. Mondd el, az segít, és én végig itt leszek!
- Abban a
villanásban egy erdőben üldöztek, és tudom, hogy tettem valami rosszat, mert
aki üldözött, az nagyon haragudott rám, de nem tudom, miért, és azt sem, hogy
ki volt. Csak az villant be, hogy rettenetesen féltem. – miközben beszélt,
egészen szorosan a fiúhoz bújt, karját a dereka köré fonta, és az arcát a
mellkasához simította.
Weayaya viszonozta
az ölelést, beleszagolt a hajába, és megremegett. Annyira jó érzés volt a
közelében tudni a lányt.
- Ez nem jelenti
azt, hogy rossz dolgot követtél el. Lehet, hogy pont ők tettek rosszat veled.
- Remélem, igazad
van – suttogta Hope. – Annyira rémisztő ez az egész, lehet, hogy csak azért
van, mert annyi minden történt. Néhány héttel ezelőtt még boldog voltam.
Éldegéltem a gyönyörű házunkban, minden békés volt, és a legnagyobb gondom az
volt, hogy mit vegyek fel a születésnapi partimra. Most pedig itt vagyok a
hegyek közt, egy erdőben bujkálva, minden bizonytalan, lehet, hogy tévedtél, és
Chaves megölte a szüleimet, és… és ráadásul megöltem egy embert. – elcsuklott a
hangja.
- Édesem, tudom,
hogy mennyire megvisel, amin keresztül mentél, de ez normális. És egy dolgot ne
felejts el, ha nem teszed meg, ő nem habozott volna, hogy megöljön minket.
Mindkettőnket megmentettél. Neked köszönhetem az életemet.
Hope könnyektől
csillogó szemmel nézett fel, nem szólt, csak elmerült a fekete szemek
vigasztalásában. Felemelte az egyik kezét, megsimogatta a fiú arcát, és
felnyújtózott. Weayaya gyengéd csókot lehelt az ajkára, aztán a tűz felé
nézett:
- Kész a hús – mondta
gyorsan.
Elengedte a lányt,
levette a nyulat a tűzről, és a tőrével szétosztotta. Csendesen ettek, de
közben lopva egymás felé néztek. Mindketten érezték, hogy ez a nyugalom
kettejük közt sokkal meghittebb, mint gondolták, de egyikük sem mert megszólalni.
Vacsora után Hope
felállt, egy kis vízzel megmosta a kezét, aztán a tisztás szélhez sétált.
Benézett a sötét erdőbe, és megremegett. Hátborzongató volt a sötét, és a fura
hangok sem nyugtatták meg különösebben.
Weayaya mögé állt,
és lágyan átölelte a derekát. Hope összerezzent:
- Mit akarsz? –
kérdezte ijedten.
- Csak nem akarom,
hogy félj – suttogta. Az állát a lány vállára ejtette. – Nincs itt semmi,
amitől félned kellene.
- Weayaya, mit
akarsz? – kérdezte újra a lány.
- Nézd a holdat!
Gyönyörű, nem igaz?
Hope egyre jobban
zavarba jött, megfordult, és a fiú szemébe nézett.
- Én most nem tudok
erre gondolni. – nyögte, és elhúzódott. – Félek, hogy a szüleim már nem élnek,
és hogy utánunk jönnek, és… – elhúzódott a harcostól, és fázósan dörzsölte a
karját.
- Én hiszem, hogy
jól vannak. Chaves egy vadállat, de okos, tudja, hogy a hegyekben esélye sincs
megtalálni minket. Nem fogja bántani őket. Tudom, ez keményen hangzik, de ők a
biztosítékai.
- Ezt honnan tudod?
- Amikor ellopta az
amulettet, sok mindent megtudtam róla. Szeret biztosra menni, és nem szalaszt
el egy olyan lehetőséget, hogy túszként használja őket. Hidd el, a szüleid
élnek, és találkozol még velük.
- Odaadod neki a
követ, ha ezt kéri az életükért?
Weayaya kinyúlt, és
visszahúzta magához a lányt.
- Szívesen
mondanám, hogy igen, de megígértem, hogy nem hazudok neked. Nem tudom, mit
fogok tenni.
- Nem mondom, hogy
ez jól esett, de köszönöm, hogy őszinte vagy. – megint megborzongott.
- Fázol? Ez a
vékony ing nem lehet túl meleg.
- Kicsit fázom, de
kibírom – suttogta Hope, és elfordította a fejét. Nem mert a fiú szemébe nézni.
Weayaya megfogta a
kezét, és a tűzhöz lépett. Gyors mozdulattal levette a tunikáját, és a lánynak
nyújtotta.
- Vedd ezt fel! Nem
akarom, hogy megfázz.
- De ez a tiéd! –
háborodott fel a lány.
- Igaz – nevetett
fel a fiú. – De annál a vékony rongynál ez is jobb.
Hope sértetten
nézett rá:
- Hogy mered
rongynak nevezni? Ez a legdrágább anyag, valódi selyem, és…
- De fázol benne –
szakította a félbe.
- És ez a durva
valami jobb? Én ezt nem veszem fel, kidörzsöli a bőrömet.
- Nem érdekel az
sem, ha az a rongy annyit ér, mint egy aranyrög. – csattant fel az indián. – Ha
az kell, leszaggatom rólad, de melegebb ruhát kell felvenned.
- De így te fogsz
megfázni! Nem veszem fel. – dacoskodott Hope.
Az indián felállt,
és lendületesen elindult a lány felé. Hope rémült tekintettel hátrált, de
Weayaya gyorsan beérte. Megragadta a blúz vállát, és meghúzta az anyagot.
Reccsenve engedett a kezének.
- Ne! – sikoltott
fel Hope, de a blúz darabokban hullott a földre, felfedve a lány kebleit.
Weayaya megdermedt,
nagyot nyelt, ahogy meglátta a lányt. A keze lassan lesiklott, és gyengéden
megérintette a mellét.
- Mit… mit művelsz?
– zihálta rémülten Hope, és a karját maga köré fonta.
- Gyönyörű vagy – suttogta
elvarázsolva a fiú.
- Kérlek, ne! –
Hope hangja egyre rémültebbé vált.
Weayaya elengedte,
és hátralépett. Felé nyújtotta a tunikát.
- Bocsáss meg! –
suttogta. – Vedd fel, mielőtt megfázol! Választhatsz, melyikünk legyen
félmeztelen.
Elfordult, és
visszalépett a tűzhöz. Remegve ült le, próbálta csillapítani duzzadó vágyát.
Még sosem látott ilyen gyönyörűséget. A lány bőre nem volt hófehér, de
világosabb volt, mint a fajtájabeli lányoké. Az pedig csak még izgatóbbá tette
a fiú számára, hogy félt. Volt már harcban, látta, amikor az idősebb harcosok
nőket raboltak el. Látta, milyen hatással van a félelmük a férfiakra, rá is
hatással volt, de még sosem erőszakolt meg senkit. Egyszer volt egy fiatal
dakota lány, őt majdnem. Felizgatta a lány félelme, de ahogy meglátta a
szemeit, nem tudta megtenni. Nem sokat tehetett érte, a nagybátyja, Chu’a
észrevette, és megtette. Utána meg akarta tartani magának, de amikor nem
figyelt, a lány átvágta a saját torkát.
Azóta irtózott a
gondolattól, hogy ilyet tegyen.
- Weayaya! – Hope
hangja rémült volt, azonnal mellette termett, és látta, mi az oka.
- Maradj csendben!
– súgta a fülébe. – Ne érezze, hogy félsz!
A farkas kutatva
figyelte őket, lassan közeledett, a fejét félrebillentette, és a fogait
mutatta.
Hope le akart
guggolni, de Weayaya megszorította a derekát. Nem szólalt meg, de Hope érezte,
ahogy megrázza a fejét.
A farkas megállt,
és a lány szemébe nézett.
- Ne fordulj el! –
lehelte alig hallhatóan a fiú. – Azt kell éreznie, hogy te vagy az erősebb. Te
legyél a főnök! Be kell hódolnia.
Hope biccentett, és
mélyen a farkas szemébe nézett. Percekig tartott, vagy órákig, nem tudta, de
végül az állat elfordította a fejét. Ekkor Weayaya lassan húzni kezdte a lányt
a tűz felé. Leültek a biztonságot jelentő fénykörben, és a lány most megint
hagyta, hogy az indián átölelje. A tőrét maga mellé helyezte, és védelmezően
szorította magához a remegő lányt.
És ekkor csoda
történt, a farkas odasétált melléjük, ránézett Hope-ra, lefeküdt, és a fejét a
lány lábára helyezte. Megnyalta a száját, lehunyta a szemét, és kényelmesen
elhelyezkedett. A két fiatal döbbenten nézett egymásra.
- Mit csinál? –
tátogta Hope.
- Nem tudom. Ilyet
még nem láttam. – suttogta a harcos.
A lány félénken az
állat fejéhez nyúlt, és megsimogatta a füle tövét, mire a farkas halkan,
elégedetten felmordult.
- Különleges vagy –
mondta halkan Weayaya. – A farkasok csak a különleges embereket fogadják el.
Végül az állat
rájuk nézett, Hope fogta a nyúl maradékát, és odaadta neki. Hálásan pillantott
rá, és éhesen felfalta, aztán megint megnyalta a száját, elfordult, és
elügetett a sötétbe.
- Vemhes – nézett
utána a fiú.
- Honnan tudod?
- Látszik a hasánál
– mosolygott Weayaya.
Hope szemébe
nézett, látta a lelkes csillogást. Lassan az arcához hajolt. Hope érezte, hogy
a csontjai elolvadnak, és minden porcikája szétfolyik, ahogy elveszett a fekete
szemek vonzásában. Képtelen volt másfelé nézni, és főképp képtelen volt
ellenállni a csábító érzésnek. Amikor az indián ajka az övéhez ért, halk
sóhajjal ölelte át a nyakát.
Végre igazi csókban
egyesültek. Mindketten erre vágytak már kimondatlanul, napok óta. Weayaya
óvatosan ismerkedett a finom ajakkal. Simogatóan lágy, édes volt, és adakozó.
Azonnal rájött, hogy a lány nem először csókol férfit, felemelte a fejét, és
belenézett Hope meglepett szemeibe. Elvarázsolta a kékség mélyén rejtőző zöld
óceán. Óvatosan eldőltek a földön.
Újra a lány ajkára
tapadt. Hope halkan felnyögött, amikor a harcos nyelve támadásba lendült, ajka
elnyílt, és belement a játékba. A kezével a fiú tarkójába túrt, és szorosan
magához húzta. Weayaya a lány derekára fonta a karját, és a testéhez tapadt.
Meglepte, amikor megérezte a lány lábát a csípője körül. Felkapta a fejét:
- Hope! Ha így
folytatod, nem leszek képes megállni. – suttogta feszülten.
- Nem mondtam, hogy
állj le.
- Tudod, mire
készülünk? – kérdezte a fiú, és a hangjában csöppnyi csalódottság bujkált.
- Nem. De azt igen,
hogy akarom. – suttogta Hope, de közben minden ízében reszketett.
Weayaya újra
megcsókolta, lassan lefejtette a lány lábát a derekáról, és magához ölelte:
- Aludj, Kedves! –
suttogta. – Még nem állsz készen rá.
Megfogta a takarót,
magukra húzta, és szorosan átölelte Hope-ot. A mellkasa a lány hátához simult,
nehezen csillapította le magában a vágyat, de végül megérezte, hogy Hope
elaludt. Nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét, és ő is álomba szenderült.
Minden olyan
nagy volt, a fák lombkoronája magasan a feje fölött lengedezett. Hope
csöppnyinek érezte magát. Az erdő már sötétedett, sietnie kellett, az anyja
haragudni fog, amiért elkószált, még jó, hogy az apja nem volt otthon.
Meghallotta a
lépteket. Rémülten, lassan fordult a hang irányába. A farkas érdeklődve
figyelte, aztán mellé lépett, a fejét a keze alá csúsztatta, és amikor Hope
megfogta a szőrét, vezetni kezdte.
Kiértek a fák
közül, egy nő szaladt felé, de hirtelen megtorpant. A farkas megrázta a fejét,
mire Hope elengedte, ő pedig azonnal eltűnt a fák közt.
Az asszony
odaszaladt hozzá:
„Jól vagy,
Kicsim?”
„Igen, anyám,
minden rendben.” – végignézett a nőn. Gyönyörű, fekete haja volt, mint neki, de
az ő szeme tengerkék volt, rémület, és megkönnyebbülés ült benne. Nagyon
hasonlított rá. – „Jól vagyok.”
„Többé ne
csatangolj el!” – mondta szigorúan az asszony. – „Bajod eshetett volna, ez a
farkas…”
„Nem bántotta
volna” – lépett melléjük egy férfi. – „Rica, a lányod különleges.”
Hope kinyitotta a
szemét. Az álom elillant, csak arra emlékezett, hogy volt ott egy farkas, és mégsem
félt. Boldog volt, látta az édesanyját, de sajnos nem tudta felidézni a
vonásait, ettől könnybe lábadt a szeme.
- Anyám! –
suttogta.
Erős karok
szorították meg a derekát.
- Hope? Minden
rendben?
Weayaya álmosan
felemelte a fejét, és fölé hajolt. A lány felé fordult:
- Igen – motyogta.
– Csak álmodtam.
- Rossz álom volt?
– kérdezte a fiú nyugtalanul.
- Nem, azt hiszem a
farkassal álmodtam, és láttam az igazi anyámat – a hangja szomorkás volt.
Weayaya
felemelkedett:
- De hát ez csodás,
látod, mondtam. Visszatérnek az emlékeid.
- Félek tőlük.
- Nincs miért –
simogatta meg a fiú.
Elmosolyodott, de
közben folyamatosan a lány arcát fürkészte. Aztán egy idő után vonakodva
felállt:
- Lassan indulnunk
kell, nem akarok sokáig egy helyen időzni.
- Még mindig félsz,
hogy követnek?
- Nem, de szeretném
megelőzni őket. Hamarabb kell átkelnünk a hegyen, mint ahogy ők átérnek a
hágón. Előnyben vagyunk, mert ők a szekerekkel lassabban haladnak. De mennünk
kell!
Hope is felkelt, és
elővette a szárított húst a fiú nyeregtáskájából.
Weayaya akarata,
hogy távol tartja magát a lánytól, megtört, ahogy meglátta őt. A tunika alig
takart valamit, formás lábain az izmok játéka a tegnap estét jutatta eszébe,
amikor ez a láb a dereka köré fonódott. Elindult utána.
Amikor Hope
megfordult, Weayaya közvetlenül előtte állt:
- Ne segítsek? –
kérdezte halkan.
Hope zavartan rázta
a fejét, de közben vágyakozva sóhajtott. A fiú lehajolt, és lágyan megcsókolta.
Hope vére felforrt, az étel kiesett a kezéből, el akart húzódni, de Weayaya
magához húzta. A csókja követelőbbé várt, ahogy megérezte a lány törékeny,
kívánatos testét. Olyan vággyal simult hozzá, amitől felébredt benne a tűz. Az
arcára simította a tenyerét, hogy ne tudjon menekülni, érezte szívének sebes
dobbanásait. Halkan felnyögött, elfordította a lótól, és egy közeli fa
törzséhez szorította.
A lány úgy érezte,
menten elájul, a harcos olyan hirtelen csókolta meg. Nem számított rá, de
melegséggel töltötte el. Az idegen élmény elsöprő volt, soha senki nem ért még
hozzá ennyi vággyal. Meztelennek érezte magát, amikor a fiú lába a combjai közé
csúszott, és megérezte ágyéka keménységét.
Zihálva kapta fel a
fejét – hogy kerültek a fához? – és ellökte magától a fiút.
- Ne! Kérlek,
ne! - dadogta. – Igazad volt, nem állok
készen rá.
Idegesen rángatta a
tunika alját, de nem tudta jobban elrejteni magát az indián kutató pillantása
elől. Nem mert ránézni, inkább elfordult, és a fa kérgét tanulmányozta.
Hallotta, ahogy a
fiú elfordul, és elsétál. Felnézett, látta, hogy Weayaya a fekhelyük mellett
áll, háttal neki, és a teste megfeszül.
- Ne haragudj! –
mondta halkan Hope, de nem kapott választ. – Weayaya! Mondj valamit!
- Most ne kérd ezt!
– sziszegte a fiú.
Annyi feszültség
volt a hangjában, hogy Hope megijedt, odaszaladt mögé, és megérintette a
vállát:
- Kérlek! Fordulj
felém!
Az indián lerázta a
kezét, és a lovához lépett:
- Várj meg!
Hamarosan visszajövök – mondta felé se nézve. Már a nyeregben ült, és
elvágtatott.
Hope döbbenten
figyelte, hogy eltűnik. Hirtelen úgy érezte, minden megváltozott. Megértette,
mi megy végbe a harcosban.
„Milyen bolond
vagyok!”
Tegnap éjjel szinte
felajánlotta magát, most pedig elutasítja, a fiú most biztosan nagyon dühös rá,
és joggal. Játszadozott vele. Eldöntötte, hogy amint visszatér, bocsánatot kér
tőle, és megtartja a távolságot.
Sokáig várt, mire
az indián végre megjelent, most sokkal nyugodtabbnak tűnt, de a szeme keményen
csillogott.
Leszállt a lóról,
és szó nélkül odalépett az összetekert takaróhoz.
- Weayaya! – törte
meg a csendet Hope, de a fiú nem nézett felé. – Kérlek, bocsáss meg! Nem fogtam
fel, mit teszek veled.
- És most már
tudod? – kérdezte kimérten.
- Nem tudom. Még
sosem kerültem ilyen helyzetbe, nem éreztem még ilyet…
Az indián hirtelen
felemelkedett, és magához húzta:
- Hope!… Nem
teheted ezt! Ne játssz velem! Ne hitesd el velem, hogy adni akarsz, amikor nem!
Ne csepegtess reményt felém! Mert… mert eljön a pillanat, amikor nem tudok majd
megállni. Ha felkínálod, én elveszem.
- Én… én szeretnék
adni, de…
- Sss! – Weayaya az
ujjával némította el. – Ne mondj olyat, amiben nem hiszel.
- Félek – fejezte
be Hope a mondatot, nem törődve a száját lefogó ujjal. – Bár ne lenne bennem ez
a félelem!
A fiú elengedte, és
amikor megszólalt, a hangja tele volt melegséggel:
- Én nem akarok rád
erőltetni semmit. Vonzódom hozzád, és úgy éreztem, te is hozzám.
- Ez így is van,
csak én még nem vagyok felkészülve, annyira össze vagyok zavarodva. Nem
akartalak bántani, én csak… nem hittem, hogy ennyire vonzódom majd hozzád. Azt
hittem, barátok vagyunk, de kezdek rádöbbenni, hogy ennél sokkal többről van
szó.
- Ne beszélj így!
Ezt most csak azért mondod, mert tegnap annyi minden történt veled.
- Én nem hiszem,
már előtte is éreztem, csak nem tudtam, mi ez. Az előbb azt mondtad, hogy
vonzódsz hozzám, és azt is, hogy többé nem hazudsz.
- Pontosan –
Weayaya megcirógatta az arcát.
- Akkor jól
éreztem. Csókolj meg! – suttogta a lány.
- Ne…
- Adni akarok –
fojtotta a fiúba a szót.
- Ne most! – mondta
vonakodva. – Mennünk kell! És te amúgy sem vagy biztos magadban. Nem akarom,
hogy olyat tégy, amit nem akarsz.
- Weayaya, én…
- Akarlak, Hope!
Jobban, mint azt szavakba tudnám foglalni, de te mondtad, hogy nem állsz
készen. Ne kísérts! Most még képes vagyok uralkodni magamon. Nem akarom elvenni
a becsületedet. Ne kérd tőlem, hogy megtegyem, kérlek! Mert a Szellemekre
esküszöm, megteszem, ha még egyszer felajánlod. Menjünk!
Elfordult, a
nyereghez kötötte a takarót.
8.
fejezet
- Meghaltak, az a
mocskos kiowa megölte őket – sziszegte Jack Hunter.
Sahale
megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ránézett William Eastern-re, biccentett, így a
másik értette, hogy a lánya biztonságban van.
A férfi
megnyugodott kissé, bár annak nem örült, hogy Hope a hegyek közt kószál egy idegen
indiánnal, de legalább nem került ezeknek a gaztevőknek a kezébe. Remélte, hogy
a fiatal indián tudja, merre kell mennie, és nem tévednek el a rengetegben.
- Utánuk küldjem a
pawney-kat Chaves?
- Ne! Odafönt a fiú
van előnyben. Átkelünk a hágón, és a túloldalon várjuk be őket. Másfelé nem
mehetnek – most Sahale felé fordult. – Hazaviszi a követ a falutokba, igaz?
Odalépett az indián
mellé, és a hajánál fogva hátrarántotta a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
- Onnan esélyed sem
lesz elhozni – vigyorgott a másik.
- Egyszer már
sikerült.
- De most már
számítanak rád. Sosem szerzed meg.
- Oh, dehogynem! –
Végignézett a férfin, aztán a család felé fordult. – Jó kis cserealapom van.
Bár a lánnyal többre mennék.
- Ne hidd, hogy
Chu’a alkudozni fog veled a sápadtarcúak életéért. Neki ők semmit sem
jelentenek.
- De a lányuk
igen. Egy harmatos szűzlány, biztosan felkelti a főnököd figyelmét. Főként, ha
megtudja róla az igazat.
- Miről beszél? –
kiáltott fel rémülten Margaret. – Milyen igazat?
- Ugyan Mrs.
Eastern! – válaszolt negédesen a férfi, amitől az asszony hátán végigfutott a
hideg. – Hisz a kis szajha nem a maguk lánya. Mennyit adtak érte Lulunak, hogy
hajlandó volt megszabadulni tőle?
- Hope-ot egy
árvaházból vettük ki! – szólalt meg keményen William.
Chaves és Hunter
egyszerre röhögtek fel.
- Hallod, Jack?
Árvaház. Nem is tudtam, hogy New Orleansban így hívják a bordélyt.
- Miss Martin
nagyon kedves volt, amikor örökbe akartuk fogadni Hope-ot, mindent megtett,
hogy sikerüljön.
- Miss Martin?
Miss Lulu Martin? – röhögött Hunter. – A jóságos asszony, és az ő árvaháza!
Mennyi örömöt adott nekem az a jólelkű asszony.
Látva Margaret és
William arcát, még harsányabban röhögött:
- Maguk tényleg
elhitték, hogy árvaházat vezet? – kérdezte. – Lulu Martin az egyik leghíresebb
bordély madámja New Orleansban.
- Úgy ám! – vigyorgott Chaves. – És az egyik legjobb vevőnk
volt. Mi szállítottuk neki a kurvákat. Rengeteget fizetett, egy-egy egzotikus
szépségért. Miss Hope-ot is tőlünk
vette meg. Egy vagyont adott érte, azt mondta, az első, aki majd megkapja, úgy
fogja érezni, a mennyországba kerül. A kisasszony
nagyon különleges, kék szemű apacs, igazi kuriózum.
Sahala
felszisszent, az utolsó szavaknál.
- Igen Sahale. Miss
Hope nem más, mint az ellenségetek. Egy apacs szuka. – Margaret szeme
elkerekedett, és könnyek lepték el. – Ezek szerint Lulu ezt az apróságot nem
mondta el maguknak. Nem is sejtették, hogy indián?
Önelégült vigyorral
figyelte az asszony döbbenetét.
Wyatt és Kelvin,
akik szintén megkötözve ültek az egyik keréknél, most összenéztek:
- Szóval a húgod
indián. – mondta csendesen Wyatt.
- Ha tudtam volna…!
– a szemében vágy csillant.
A másik
megrökönyödve nézett rá.
- Te beteg vagy! –
nyögte, és elfordult.
- Nem számít! –
mondta fennhangon William. – Hope a lányunk, úgy szeretjük, mintha a saját
vérünk lenne. Nem számít, milyen anya hozta a világra. Csak az a fontos, hogy
maga nem kaparinthatta meg.
- Ami késik, nem
múlik. Utolérjük a rézbőrűt, meg a lányt, és akkor… – felemelte a bal kezét, és
elmélyülten nézegette. – akkor Miss Hope megfizet azért, amit velem tett.
William a férfi kezére nézett, és szörnyű
érzése támadt. Imádkozni kezdett, hogy Weayaya és Hope épségben jussanak el egy
olyan helyre, ahol nem találhat rájuk ez a szörnyeteg, azt sem bánta volna, ha
többé nem láthatja a lányát.
Weayaya szenvedett.
Mostanra úgy érezte, ha nem ölelheti a lányt, ha nem szeretheti, szétrobban.
Ahogy ott ült mögötte a lovon, és hozzásimult, minden porcikáját átjárta az
őrjítő vágyakozás. De most még jobban viselte, mint a nap elején. Hope először
előtte ült, de a csípőjük annyira összesimult, hogy a fiú képtelen volt
elviselni a közelségét.
Boldog volt, amikor
meglátta a tisztást, és a szélén a kis patakot.
- Itt megpihenünk
éjszakára – mondta fojtott hangon.
Megvárta, hogy a
lány lecsússzon, aztán ő is leszállt.
- Elmegyek
vadászni, sietek vissza. Addig megfürödhetsz a patakban – mutatott a víz felé,
aztán eltűnt a fák közt.
Hope egy darabig
csak nézett utána, aztán gyorsan a vízhez futott. Levetkőzött, és néhány perc
alatt megfürdött a hideg csobogóban. Utána vacogva kapkodta magára a ruhát.
Szerencsére a nap még melegen sütött, így gyorsan átmelegedett.
A tisztás széléről
fát gyűjtött, és előkészítette a helyet a tűznek, amikor mozgást hallott,
mosolyogva fordult meg, és ledermedt. Két méterre tőle ott állt a farkas. A
szájában egy nyúl lógott.
Hope csendesen
hátrálni kezdett, de ekkor az állat ügetni kezdett, odafutott mellé, a lába elé
helyezte a zsákmányát, utána visszament a tisztás széléhez, és leült. Várakozva
nézte a lányt.
Hope leguggolt,
megfogta az állatot, és a farkasra nézett:
- Nekem hoztad? –
kérdezte.
A farkas felemelte
a fejét, megnyalta a száját, aztán visszaejtette a lábára.
- Köszönöm –
mosolygott a lány, bár nem tudta, miért beszél a vadállathoz, de valahogy
érezte, hogy megérti őt.
Hope körülnézett,
eszébe jutott, hogy a fiú nyeregtáskájában ott van a halott indián tőre.
Elővette, és nyúzni kezdte a nyulat.
Miután elkészült,
meggyújtotta a tüzet, és fölé tette a nyársat. Weayaya ekkor ért vissza, és
meglepve nézte a lány serénykedését. Mosolyogva indult felé, amikor a farkas
elé állt, és morogva megállásra kényszerítette.
Hope megfordult,
azonnal átlátta a helyzetet. Odaszaladt, megsimogatta a farkas fejét:
- Ő barát, nem
bánt.
Az állat megint a
fiúra nézett, aztán visszament a helyére, leült, és figyelt.
- Mi folyik itt? –
kérdezte súgva Weayaya.
- Nem tudom.
Egyszer csak megjelent, és hozta a nyulat, mintha azt akarná, hogy készítsem
el.
- Akkor, amit én
fogtam, az pocsékba megy – mondta halkan a harcos.
- Nem, dehogy.
Legalább neki is jut – intett a farkas felé Hope.
- Odaviszem, neki
jobb nyersen.
- Talán jobb lenne,
ha én…
- Annyira azért ne
bízz meg benne! Csak egy vadállat.
- Ételt hozott.
- Tudom, de…
féltelek. Nem akarom, hogy megmarjon.
- Rendben – sóhajtott fel Hope. – De vigyázz, nehogy téged marjon meg!
Weayaya
rámosolygott, aztán óvatosan megindult az állat felé. A farkas felemelte a
fejét, és figyelmeztetően morogni kezdett. A fiú megállt, maga elé emelte a
nyulat, aztán lassan tett még egy lépést. A farkas felállt, ő is közelebb
lépett. Weayaya leguggolt, és továbbra is felé nyújtotta az élelmet. Az állat
egészen közel ment, megszaglászta, aztán elvette az indián kezéből.
Visszakocogott a helyére, és falatozni kezdett. Közben folyamatosan figyelte a
fiút.
Weayaya leült Hope
mellé, és figyelte, ahogy a lány megnézi a nyárson sülő húst.
- Remek vacsoránk
lesz – mondta halkan.
Hope rámosolygott,
amitől megint feléledt benne a vágy. Annyira kedves volt, olyan gyermekien ártatlan,
ugyanakkor látta benne a nő vágyakozását. Szerette volna teljesíteni ezeket a
vágyakat, de közben tudta, hogy mennyit ártana a lánynak, ha megtenné.
- Olyan gyönyörű
vagy! – csúszott ki a száján.
Hope érezte, hogy
elpirul, zavartan fordult vissza a tűzhöz, és most örült, hogy a meleg lángok
elrejtik arcának árulkodó jeleit.
- Ne fordulj el,
kérlek!
Felemelte a kezét,
és megsimogatta a lány arcát, érezte bőrének tüzét, és ez csak még inkább
felkorbácsolta a vágyát. Tudta, hogy nem lenne szabad, de nem tudott megálljt
parancsolni magának.
- Weayaya, én…
kérlek, ne zavarj össze! Reggel azt kérted, ne tegyek olyat, amit nem akarok.
Most pedig te vagy az, aki olyanokat mondasz, amitől még jobban összezavarodok.
- Ne haragudj! –
húzódott vissza a fiú.
- Weayaya, te és
én… mi két külön világ vagyunk. Mi ketten soha…
- Tudom – sóhajtott
fel, Hope kimondta azt, amire nem akart gondolni. – Bár ne így lenne!
- Az élet nem
mindig teljesíti a vágyainkat… – felemelte a fejét. – Amint megérkezünk
Texasba, ti visszatértek a saját népetekhez, mi letelepedünk, a papa felépíti a
birtokot Wyatt-el, és én valószínűleg feleségül megyek hozzá.
- Micsoda? –
döbbent meg az indián. – Wyatt Harringtonhoz? Ezt eddig miért nem mondtad? Én
azt hittem, nem érzel iránta semmit, és most azt mondod, hogy a felesége
leszel. – nyelt egy hatalmasat. – Szereted őt?
- Nem! – mondta
hirtelen Hope – Nem! Istenem, dehogy! Csak ez az egyetlen lehetséges…
- Tévedsz. Te
döntesz, nem kell megtenned, ha nem akarod. Ha nem szereted, akkor ne menj hozzá!
- Az a baj, hogy
nem én döntök. Kelvin ezért mutatta be, és a papa kedveli őt. Nem csak azért
hívta, hogy segítsen felépíteni a házat. Ő is szeretné ezt a házasságot. Kelvin
pedig…
- Kelvin így kitúrhat
az örökségedből. De nem kell hagynod, hogy így legyen. Csak nemet kell mondanod
nekik.
- És mégis mit
tehetnék? Nálatok talán nem így van? Ha a férfiak megegyeznek, akkor a nőnek
nincs szava.
- De mi
megkérdezzük a nőt is. Ez csak akkor van, ha elrabolunk valakit, vagy az apja
kénytelen eladni, de az nagyon ritka. Ha egy férfi elad egy nőt, arra nagyon
nyomós oka van. Mi tiszteljük a szerelmet.
- Apám biztosan
örülne, ha szerelemből mennék férjhez, de eddig nem találtam senki olyat, aki
meghódította volna a szívemet. És már felnőttem, így is a terhükre vagyok.
Látom, hogy a papa már szeretné, ha férjnél lennék. A mi világunkban vénlánynak
számítok.
- Ha a mi
világunkhoz tartoznál, akkor is így lenne – nevetett fel halkan a fiú. – De ne
törődj azzal, mit mondanak mások, csak akkor kell férjhez menned, amikor TE úgy
érzed, hogy készen állsz rá.
Hope könnyes
szemmel nézett rá.
- És akkor, ha
megtalálom az igazit.
- Igen. – felemelte
a kezét, és letörölte a lány könnyeit.
Utána lágyan
simogatta az arcát.
- Annyira
szeretném, ha tényleg én dönthetnék – suttogta a lány. – Ha szabadon
választhatnék.
- Azt mondtad, még
nem találtad meg az igazit.
- Azt mondtam, eddig
nem találtam meg. – suttogta, és ahogy Weayaya szemébe nézett, a fiú azonnal
tudta, mire gondol.
- Hope! – lehelte
lágyan az indián.
A farkas közéjük
dugta a fejét, és orrával a tűz felé bökött. Nevetve húzódtak el egymástól, a
fiú levette a húst a nyársról, és csendben megvacsoráztak.
Utána Weayaya
odaadta a lánynak a takarót:
- Feküdj le! Holnap
korán szeretnék indulni.
- Nem fekszel
mellém? – nézett rá meglepve.
- Most inkább nem –
válaszolt kedvesen, megcirógatta az arcát, és átment a tűz másik oldalára.
Hope szeme
felpattant, fázott. Az éjszakai levegő még a takarón keresztül is átjárta,
hiányzott mellőle a másik test melege. Felemelte a fejét, és hamvadó tűz
halvány fényében a farkast kereste. Nem volt a közelben, és ettől Hope furcsán
rosszul érezte magát.
A sűrű sötétség
megrémisztette, alig hitte, hogy az a hely, ahol este olyan meghitten
beszélgettek, most ennyire rideg legyen. Megint elértek hozzá az éjszaka zajai,
hallotta a morgást a fák közül, és az ág reccsenését. Aztán valami halkan
felvinnyogott, és utána csend lett. Félni kezdett. Remélte, hogy a vadász beéri
a prédával, és nem fog rájuk támadni. Bízott benne, hogy csak a farkas talált
magának újabb áldozatot.
Körülnézett,
meresztgette a szemét a sötétben, és végül megpillantotta Weayaya-t, ahogy a
tűz másik oldalán fázósan összekuporodva aludt. Odakúszott mellé, és óvatosan
megcirógatta az arcát, kisimított néhány kósza tincset az arcából, és nézni
kezdte:
- Bár elmondhatnám
neked, mit érzek valójában! – suttogta, miközben ráterítette a takarót. –
Tudom, hogy apám egyezséget kötött Wyatt-el. Hallottam egyik nap, amikor erről
beszéltek. Nem akartam elmondani, mert láttam, hogy bántana téged. Hozzá akar
adni. De én nem akarom. Már tudom, mit szeretnék, akkor is, ha lehetetlen. Bár
elmondhatnám! Bár lenne merszem nyíltan felajánlani! Szeretlek, Weayaya. Az
első pillanattól, hogy megláttalak.
Karok simultak a
derekára, a fiú magához húzta.
- Ébren vagy? –
kérdezte ijedten Hope.
- Igen, Kedves! –
suttogta a fiú.
- És… és
hallottad…?
- Igen –
mosolygott. – Hallottam. És boldoggá tett. Én is szeretlek. Amióta megláttalak
arra vágyom, hogy így tarthassalak a karomban, hogy így simulj hozzám. Nem volt
elég, hogy csak beszélgessünk, érezni akartalak. Érezni akarlak. – A lány
tarkójára simította a kezét, magához húzta, és megcsókolta. Hope hagyta, hogy
maga mellé fektesse, és összesimuljon a testük. A harcos nyaka köré fonta a
karját:
- Adni akarok –
suttogta vágyakozva, amikor az ajkaik elváltak egymástól.
- Drága Hope! –
nyögte Weayaya. – Biztosan akarod?
- Igen – lehelte a
lány.
Weayaya felült,
leterítette a takarót, odahúzta magához a reszkető lányt, és simogatni kezdte.
Letérdeltek egymással szemben, és a fiú lassan megcsókolta. Lágyan becézte az
ajkát, mintha porcelánt érintene, és Hope bátortalanul viszonozta. A harcos
simogatni kezdte a ruhán keresztül, vágyakozva figyelte, ahogy a lány teste
életre kel az érintése nyomán, és apró remegésekkel válaszol minden kis jelre.
Az ágyéka megfeszült, amikor látta a kékes szemeket zöld színűre sötétülni a
vágytól, és meghallotta Hope szabálytalan, szapora légzését. Tudta, hogy fél,
de azt is látta, hogy már készen áll a testi boldogságra.
Hope teljesen
átadta magát az indiánnak, hagyta, hogy ő irányítson. A fiú tapasztalata
megnyugtatta, megbízott benne. Amikor Weayaya keze gyengéden végigsiklott a
testén, érezte, hogy tökéletes biztonságban van. Halkan nyögdécselve simult a
fiúhoz, átölelte, és ő is simogatni kezdte a fiú izmos, erőtől duzzadó testét.
Weayaya ekkor
óvatos mozdulatokkal lefejtette róla a tunikát, és finom csókokkal kezdte
becézni a lány testét, miközben a keze eddig felfedezetlen területekre tévedt.
Először lágyan, majd egyre fokozódó hévvel simogatta a lány formás, telt
kebleit, majd amikor megfeszültek, a nyelvével folytatta a játékot. Hope halkan
felsikkantott, ahogy megérezte a harcos apró harapásait. Hátravetette a fejét,
megragadta Weayaya tarkóját, és szorosabban húzta magához.
- Istenem! –
suttogta. – Ez csodálatos!
A fiú
belemosolygott a csókba, és tovább haladt felfedező útján. Lefektette a lányt a
takaróra, és lassan, csókkal becézve, haladt a csípője felé.
A tenyerét lágyan a
lány forró ágyékára simította, és gyengéden masszírozni kezdte. Hope
megvonaglott, és odaadóan mozdította felé a testét.
Weayaya-t boldogság
járta át, ahogy megérezte a lány vágyát, érezte, mennyire kívánja őt, és ettől
egyre nehezebben tudta visszafogni magát. Ujjaival felfedezte az eddig
érintetlen testrészt. Hope halkan felkiáltott, amikor a gyengéd ujjak
beléhatoltak, karját szorosan a fiú köré fonta, és megfeszült. Weayaya először
lassan készítette fel a lányt a gyönyörre, aztán egyre fokozta a tempót, míg
végül Hope zihálva, csillogó szemekkel nézett rá. Látszott, mennyire élvezi, és
ekkor Weayaya nem bírta tovább. Besiklott a lány lábai közé, és behatolt. Hope
először felsikoltott, de aztán az ajkába harapott. Az anyja elmesélte neki,
hogy az első alkalom fájdalmas lehet, így felkészülten várta, de nem akarta,
hogy az indián azt higgye, rossz neki.
- Nagy fájdalmat
okoztam? – emelte fel a fejét Weayaya.
Hope megrázta a
fejét, és mosolyogni próbált.
- Már nem tudok
megállni – zihálta.
A lány ösztönösen
felemelte a lábait, és a fiú dereka köré fonta.
- Meg se próbáld! –
suttogta a fülébe, és megemelte a csípőjét.
Weayaya még
mélyebbre jutott, hangosan felnyögött, és megmozdult. Hope úgy idomult hozzá,
mintha mindig egyek lettek volna. A fiú olyan természetességgel juttatta a
csúcsra, ahogy eddig soha senkit. A lány szinte elolvadt a karjában, és tudta,
hogy ő is örökre elveszett. Hangosan nyögve érte el a gyönyört.
Utána percekig
mozdulatlanul feküdtek, Weayaya remegve simogatta a lány sima, selymes bőrét.
Aztán megérezte, hogy megremeg.
- Öltözz fel,
szerelmem! Megfázol.
Felemelte a
tunikát, és gyengéden a lányra adta, aztán ő is felvette az ágyékkötőt, és a
lábszárvédőjét. Utána fogta a takarót, és szorosan a lány köré csavarta.
- Ne! – tiltakozott
Hope. – Így te fogsz megfázni.
- Én hozzá vagyok
szokva, gyerekként is aludtam már hidegben. Az a fontos, hogy neked ne legyen
bajod.
Eldőlt és
kinyújtotta a jobb karját, hogy támaszt adjon a lány fejének.
- Át kellene kötnöm
a sebedet – suttogta Hope, ahogy hozzásimult.
- Ráér reggel, most
pihenj, Kedves!
Ekkor megérezték,
hogy valami puha, meleg dörgölőzik hozzájuk. Mindketten felnéztek, és a farkas
lefeküdt a fejükhöz, odatartva a hátát támasznak. Weayaya mosolyogva
megsimogatta az állatot.
- Köszönjük –
suttogta.
Szorosan összebújva
eldőltek, és hamarosan mély álomba zuhantak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése