11. fejezet

Gyorsan átértünk, szerencsére sehol nem volt dugó. Amint beléptünk, a két testvér, ledobálta a táskákat, én csak mosolyogtam rajta, mennyire egyformán viselkednek. Aztán Tom az üzenetrögzítőhöz lépett.

- A franc! – nyögte.

- Mi az? – néztünk rá egyszerre.

- Maggie. Egy csomószor keresett.

- Hát hívd vissza! – vont vállat Jamie.

- De nem akarom, akkor el kell mondanom, hogy nem jövök még haza, és ő meg biztos velünk akarna jönni.

- Uhh! – fintorgott Jamie, és közben felém villant a szeme.

- Erről beszélek – értett egyet Tom.

- Elkopott a dolog, igaz?

- Aha… azt hiszem, itt az ideje a szakításnak – mondta maga elé meredve.

- Én addig felmegyek és lepakolom a többi cuccom. – indult Jamie a lépcső felé.

- Megyek veled – mondtam én is gyorsan. – Ehhez nem lesz szüksége közönségre.

Ahogy felértünk, rögtön kinyitotta az ablakot, én pedig nosztalgikus mosollyal néztem körbe.

- Apának sose jut eszébe szellőztetni. – motyogta, ahogy felém fordult.

- Itt semmi sem változott. – mondtam halkan.

- Tessék?

- Amikor kirúgtak az egyetemi koleszból, és nem volt hova mennem, Tom apja… vagyis apátok, megengedte, hogy itt lakjak, amíg találok lakást. Nekem is ez volt a szobám.

- Kirúgtak a koleszból? Miért? – lepődött meg.

- Valaki bemószerolt, hogy drogot árulok, és anyagot csempésztek a szobámba. Persze aztán tisztáztam magam, de megkértek, hogy inkább költözzem ki a koleszból.

- De ugye nem volt alapja? Mármint, én sose nézném ki belőled, hogy ilyesmibe belemennél. – kérdezte, a szemembe nézett, és láttam, hogy a feltételezést is abszurdnak tartja.

- Persze, hogy nem. – feleltem. – Soha nem nyúlnék droghoz. Volt egy barátunk a rezervátumban, ő kipróbált egy-két dolgot. Két éve túllőtte magát heroinnal. Velünk egy idős volt, és mindenkit megviselt, főleg Bubbát, olyanok voltak, mint a testvérek.

- Hát neked sem volt egyszerű életed – mondta csendesen.

- Mutass valakit, akinek az van!

Komolyan nézett rám, amitől nevetnem kellett, és magára mutatott.

- Ahogy Tom a válásotokról beszélt, az nem volt semmi. – értettem egyet. – Nekem Taima csak a „mostoha” húgom, de ölnék érte, ha valaki el akarna választani minket.

- Én évekig pszichiáterhez jártam utána.

- Igen, Tom mondta. De mostanra azért jobb, igaz?

- Csuda tudja. Néha úgy érzem, igen, máskor meg tombolni lenne kedvem.

- Nekem elég kiegyensúlyozottnak tűnsz.

- Amióta itt vagyok, mintha kicseréltek volna. És annak kifejezetten örülök, hogy anya nem nyaggat. Bár lehet, hogy fel kéne hívnom. Hány óra lehet most nálunk?

- Elég sok az eltolódás, szerintem már este van.

- Mindegy, azért megpróbálom, legfeljebb kicsit dühös lesz rám. – felrakta a telefont a töltőre.

- Lemegyek, megnézem, Tom túl van-e a dolgon – mondtam gyorsan, úgy tűnik, nekik most nagy szükségük van a családjukra.

Lassan lépkedtem, hogy Tomnak legyen ideje befejezni a beszélgetést, és közben egyre azon gondolkodtam, hogy Jamie-t mennyire megviselhették az elmúlt évek. Láttam, hogy vágyik a szeretetre, de közben keményen távol tartja magát az érzelmektől. Az anyjáról majdnem közönyösen beszél, de amikor elfeledkezik magáról, akkor csak a szeretet utáni sóvárgást hallani a szavaiból. És az a kétségbeesett próbálkozás, hogy megtalálja a közös hangot a bátyjával. Bár ebben Tom sokat segített neki, hisz végig mellette állt, de az öt év kényszerű távollét elidegenítette őket egymástól, reméltem, hogy nyár végére összerázódnak, talán most, hogy többet lesznek összezárva, tudnak beszélgetni, és közelebb kerülnek egymáshoz. Azt akartam, hogy boldognak érezze magát, annyira meg akartam védeni, óvni őt a fájdalmaktól. Még soha nem éreztem ilyet senki iránt, ez lenne a… NEM! Én soha nem leszek szerelmes, nem az a fajta vagyok.

- Hé! Nagyon elméláztál, mi van? – Tom hangja távolról csengett.

- Tessék? – néztem föl.

- Egész nap olyan vagy, mint akit elvarázsoltak. Mi van veled?

- Semmi – motyogtam. – gondolom, a lovak miatt van. Azért nem mindegy, tudom, hogy muszáj, de a fájdalmat nem könnyű elnyomni. És veled mi van? Beszéltél Maggie-vel?

- Ja, kirúgtam. Igazad volt, nem ő az, aki kell nekem.

- Hoppá! Don Juan újra a pályán? – vigyorogtam.

- Azt nem hiszem, de őt soha többé nem akarom látni.

- Végre észhez tértél. Az a csaj csak szívta a véred.

- Aha. Na, menjünk, össze kell szednem néhány cuccot. – mondta, és elindult fölfelé.

Pont akkor értünk föl, amikor Jamie befejezte a beszélgetést. Benéztem az ajtaján, és azt láttam, hogy dühösen a táskába dobja a telefont.

- Te mindig így rakod el a telefont? – vigyorogtam.

- Uhh, ne cukkolj még te is! – mordult rám mérgesen.

- Mi történt? – rögtön elkomorodtam.

- Semmi, csak anya haza akart hívni.

- Miért?

- Mert szerinte biztos valami baj ér majd az úton. Szerinte mindenki arra vár, hogy megtámadjon.

- Nem mondtad, hogy nem leszel egyedül?

- Szerinted érdekli ez egy kicsit is? Megindult nála a vezérhangya. Tuti, hogy az zavarja, hogy jól érzem magam.

Lerogyott az ágyra, és elkezdte dobálni a ruháit a táskába. Úgy tűnik, tényleg igazam volt, nagyon rossz lehetett a viszonya az anyjával. Én ugyan nem ismerem, de amit Tomtól hallottam, és az, ahogy most ő reagált, azt igazolta, hogy jó volt a megérzésem.

- Nyugodj meg! – elé guggoltam, és lefogtam a kezeit. – Semmit sem tud tenni. Koncentrálj arra, hogy jól fogjuk érezni magunkat! És egy időre felejtsd el a bajokat!

- Oké, rendben – motyogta reszketeg hangon, ahogy könnyes szemeit néztem, megint elkapott a vágy, hogy magamhoz öleljem, és védelmezzem.

Gyorsan elfordultam.

- Abban a kis táskában mi van? – a kisebbik csomag felé intettem.

- Azok a ruhák, amiket Mai varrt nekem.

- Itthon ne hagyd őket! Mindenképp hoznod kell! – kezdtem vigyorogni.

- Miért?

- Mert kell néhány laza darab is, és ezek csodásan állnak rajtad.

- Ja, persze! A plazacica őslakos tunikában. – mormolta, de hallottam, hogy kezd felvidulni.

- Komolyan mondom!

- Én is.

- Viszont hozhatnál néhány dögösebb göncöt is, lehet, hogy eljutunk moziba, vagy vacsorázni. Esetleg diszkóba.

- Ne már! Te szoktál ilyen helyekre járni? – kérdezte, és most már mosolygott.

- Néha. Ha jó a társaság.

- Ezek szerint én jó társaság lennék?

- A lehető legjobb! – suttogtam.

Hirtelen felállt, és a komódhoz lépett. Azonnal követtem, és figyeltem, ahogy kinyitja a fiókot. Áthajoltam a válla fölött, belenéztem, és ahogy megcsapott az illata megint megborzongtam. El akartam terelni a figyelmemet, ezért turkálni kezdtem a fehérneműi közt, kiemeltem néhány melltartót, és tangát. Őrülten viselkedtem, de nem voltam magamnál, legszívesebben öleltem volna őt. Kirángatta a kezemből, és visszagyűrte őket a helyére.

- Nem mondták még neked, hogy ez udvariatlanság? – kérdezte, és közben lazán meglegyintette az arcomat, szinte azonnal felszisszent.

- Bocs – nevettem idegesen. Láttam, hogy a kezét fájlalja. – Jobb kezes vagy, igaz?

- Igaz.

Megfogtam, és az arcomhoz emeltem. Belefújtam a tenyerébe, emlékszem, Mai is így csillapította a fájdalmamat, amikor kicsi voltam.

- Nem nyílt szét – néztem a tenyerét, aztán a szemét. – Kérsz rá egy gyógypuszit?

- Ki vagy te? Az anyám? Ja, nem, az nem lehetsz, akkor az apám?

- Isten ments, hogy az legyek! – nyögtem, és vágyakozva belecsókoltam a sebbe.

Remegni kezdtem. Úristen, mi történik velem? Mi ez az egész?

Gyorsan elengedtem, és tovább vizsgálódtam. Láttam, hogy döbbenten kerekedik a szeme, de nem figyeltem rá. Végre megtaláltam, amit kerestem, csak reméltem, hogy itt lesz, nem szerettem volna feltúrni az egész szekrényt. Vigyorogva emeltem ki azt a bizonyos nadrágot.

- Ezt mindenképpen hozd! – mondtam.

- Nem! Szó sem lehet róla! – tiltakozott.

- Miért? Dögös vagy benne.

- Pont azért. Tom megölne, ha felvenném.

- Ugyan, majd én megvédelek tőle. – néztem rá huncutul.

- Nem! A nadrág marad! – jelentette ki határozottan.

- Oké, legyen! – sóhajtottam sértetten. – De nagyon elkeserítettél!

Elnevette magát, amitől mosolyognom kellett. Visszatettem a nadrágot a helyére.

- Dee! – hallottuk Tom hangját a folyosóról.

Bűntudatosan hátrébb húzódtam, csak most vettem észre, milyen közel simultam hozzá.

- Nem láttad a kék sporttáskámat? Abban volt a fogkefém. – kérdezte Tom a folyosóról, és Jamie máris kint volt mellette.

Nem tudom, mi történt velem, talán az ördög bújt belém, de kirántottam a nadrágot a fiókból, közben folyton azt figyeltem, nem jön-e vissza, és közben beleakadt a kezem valami selymes anyagba. Közvetlenül a nadrág mellett ott volt a top is, amivel felpróbálta, sietve kikaptam azt is, és begyűrtem az ingem alá. Reméltem, nem veszi észre, és kicsempészhetem. Elindultam kifelé.

- Húsz évesen még nem kell lekötnöd magad. Van még néhány bulizós éved, ráérsz még ezzel. – mondta Jamie komolyan Tomnak.

- Nocsak, fogadjuk meg Jamie életbölcsességét! – kapcsolódtam a beszélgetésbe. – Apámnak igaza volt, vannak okos gondolataid.

- Te már megint kötekedsz velem. – nézett vissza. – New York rossz hatással van rád.

- Bagoly mondja. Te is kötekedsz.

- Én? Én maga vagyok az ártatlanság! Az elveszett kismadár.

- Megtanítsalak repülni, kismadár? – kérdeztem. És ahogy ránéztem, azt elég egyértelmű volt, csodáltam, hogy nem veszi észre.

Vagy talán mégis, zavartan elfordult, a táskákhoz lépett, és már jött is vissza.

Felemelt fővel sétált el mellettünk, a kezében szorongatta a táskákat. Laza mozdulattal elvettem tőle, és mögötte mentem a lépcső felé. Közben halkan kacarásztunk Tommal a kis pukkancson.

- Ne csináljátok már ezt! – mormolta az orra alatt.

Tom megelőzte, a fenekére paskolt, és lesietett, és viszont mellette maradtam.

- Csak azért csináljuk, mert szeretünk – súgtam a fülébe.

Nem számítottam a reakciójára, megtántorodott, és ahogy nekem esett, belekapaszkodott a karomba, már megint végigfutott rajtam az elektromos bizsergés.

- Bocs – motyogta.

- Semmi gond. Jól vagy? Kezdem úgy érezni, hogy egy kicsit ügyetlenke vagy – vigyorogtam, és igyekeztem elrejteni a zavaromat. – Állandóan csetlesz-botlasz.

- De itt vagy nekem te, hogy elkapj, ha elesnék – vágott vissza, és gyorsan elengedett.

- Másnak nem is engedném. – suttogtam.

- Mi van már? Esetleg beiktattok egy délutáni sziesztát, vagy elindulhatunk? – kiabált fel Tom.

- Megyünk már! Ne hisztizz! – szólt vissza Jamie.

Felgyorsítottunk, és sietve kimentünk a ház elé, ahol már ott várt minket Tom a szakadt verdájával.

- Én Sonny-val megyek – nyögött fel Jamie. – Nem ülök be ebbe a koporsóba.

- Kissé szemtelen vagy, nem gondolod? – nézett rá mérgesen a barátom.

- Ha választhatok, akkor inkább a piros csodát, mint ezt a szakadt tragacsot.

- Most már fejezd be! – kezdett dühös lenni.

- Ugyan Tom! Hadd jöjjön velem, mi baja történhet? – szóltam közbe, hogy csitítsam a hangulatot, láttam, hogy Tom tényleg megharagudott.

- Tényleg, apával beszéltél? – szólt közbe Jamie.

- Persze, puszil, és jó szórakozást kíván. – morogta.

- Szóval? Indulunk? – kérdezte Jamie, és közben a kocsimat figyelte, annyira szemtelenül, hogy az már kedves volt.

- Rendben, menj Sonny-val! – engedett végül Tom.

- Igen! – ugrándozva előreszaladt, olyan volt, mint egy kislány, de én már nem tudtam gyerekként nézni rá.

Bedobáltam a táskákat a csomagtartóba, és visszaléptem Tomhoz.

- Oké, nyugi! Vigyázok rá! – mondtam neki

- Még jó! Figyelj, nem kell, hogy rám várjatok, nem biztos, hogy tudom tartani a tempót. Majd nálatok találkozunk, de maradjunk telefonkapcsolatban.

- Jó. Jamie? Te hozod a mobilod? – szóltam, ahogy a kocsi felé lépkedtem.

- Igen, de majd valamikor fel kell tölteni. Most épp haldoklik.

- Azt megoldjuk, csak legyen nálad is. Na, dobd be magad, és induljunk!

Beült mellém, én pedig azonnal bekapcsoltam a lejátszóját, most nem engedtem le a tetőt, és igyekeztem minél gyorsabban kijutni a városból, nagyon idegesített a nyüzsgés. Itt ült mellettem, kettesben voltunk, és most teljesen más feszültség járt át, nem az, mint amikor először voltunk így. A kezem remegett a kormányon, alig tudtam uralkodni magamon.

- Gyorsabban visszaérünk – mondtam. – Ez a kocsi klasszisokkal gyorsabb, mint a furgon.

- Apád nem fog megharagudni, hogy ezzel mész? – kérdezte.

- Nem – mosolyogtam, örültem, hogy eltereli a figyelmemet. – Tud erről is, és tisztában van vele, hogy ez megbízhatóbb hosszútávon.

- Leengedhetnénk a tetőt?

- Miért? – néztem rá.

- Szeretném tudni, milyen úgy menni.

- Már utaztál úgy – jegyeztem meg.

- Igen, de akkor csak tötyörögtünk. Tudni szeretném, milyen úgy száguldani, ha lent van a tető.

Szó nélkül megálltam, kiszálltunk, és néhány gyors mozdulattal hátratoltuk a vászontetőt.

Előkaptam a zsebemből egy befőzőgumit, és hátrafogtam a hajam.

- Lehet, hogy kéne valami, amivel összefogod a hajad – mondtam neki.

Egy pillanatra megdermedt, aztán lehúzta a karkötőjét, és azzal fogta össze a haját. Lopva figyeltem, ahogy megzabolázza az aranytincseket, és nyelnem kellett.

- Praktikus – mondtam gyorsan, aztán indítottam. Igyekeztem a forgalomra összpontosítani.

Észre se vettem, hogy mennyire nyomom a pedált, a táj egyre gyorsabban suhant mellettünk, de én csak előre néztem, nem mertem felé fordulni. Elég volt egy pillantás, és láttam, mennyire élvezi a száguldást.

Hirtelen mozdult, csak annyit láttam, hogy feláll mellettem:

- Húúúúúúúúúú! – kiáltott fel.

- AZONNAL ÜLJ LE! – üvöltöttem rá rettegve.

- Mi van?

Nem válaszoltam, csak levettem a lábam a pedálról, megragadtam, és visszarántottam az ülésre, úgy remegtem, hogy alig tudtam tartani a kormányt.

- Most mi van? – kérdezte újra.

- Ez! – ordítottam dühösen, rémülten, és a fékbe tapostam, de közben a mellkasa elé tartottam a karomat, hogy visszafoghassam őt.

Nem sok hiányzott hozzá, hogy lefejelje a műszerfalat, aztán visszahanyatlott az ülésbe. Remegve markoltam a kormányt, nem mertem ránézni.

- Mégis mit… mit… gondoltál? – suttogtam remegő hangon.

- Én nem akartam bajt, csak jó ötletnek tűnt. – motyogta, nem bírtam tovább.

- Jamie – fölé hajoltam, szinte összeért az ajkunk, éreztem az illatát, a lehelete csiklandozott. – ha… ha úgy kellett volna… fékeznem… hogy állsz… kirepültél volna a kocsiból!

Rémülten nyelt.

- Ne haragudj! Ez eszembe se jutott, én… – elkerekedett szemmel nézett. Mérges voltam, de meg is könnyebbültem, meg akartam ölelni.

- Soha… érted, soha többet ne csinálj ilyet!… Kérlek! – suttogtam.

- Ne haragudj! – bólintott.

Könnyek csordultak ki a szeméből, és a haragom azonnal elszállt, megsimogattam az arcát.

- Butus, Jamie! – mondtam kedvesen. – Csak megijesztettél, dehogy haragszom rád. De mondd meg, mit tettem volna, ha valami bajod esik?

- Nem tudom. – mormolta, és most már sírt.

Meg kell vigasztalnom, nem hagyhatom, hogy féljen, hogy eshettem így neki. Átöleltem, és lágyan simogattam a hátát.

- Oké. Nyugodj meg! – mondtam. – Nincs semmi baj. Nem történt semmi.

- De, csak mert észnél voltál. Én meg annyira hülye liba vagyok.

- Nem vagy az, csak felelőtlen.

- Többet nem fog előfordulni. – ígérte.

- Rendben.

Lassan elengedtem, visszaültem, és indítottam. Még mindig remegett a kezem, mélyeket lélegeztem, és igyekeztem elhessegetni a rémképeket. Folyamatosan azt láttam magam előtt, ahogy átesik a szélvédő fölött, és a kocsi a kerekei alá gyűri. Megrázkódtam, de próbáltam elrejteni.

- Jobban ismersz, mint hittem – mondta egy idő után szomorúan.

- Miről beszélsz? – néztem rá.

- Erről az egészről. – magyarázta. – Egy felelőtlen, buta, cicababa vagyok. Csak megjátszom, hogy képes vagyok bármire is.

- Ez egyáltalán nem igaz! – mondtam gyorsan. – Te egy nagyon okos, kedves lány vagy. Csak most… hogy is mondjam? Felszabadultál, ledobtad az otthoni gondjaidat, és szabadnak érzed magad. Annyi történt, hogy túllőttél a célon. Ez bárkivel előfordulhat. Ne legyen bűntudatod!

- De majdnem bajt okoztam.

- De nem okoztál, és ez a lényeg. – megsimogattam a karját. Annyira jól esett, hogy megijedtem tőle.

- Kösz – suttogta. – Miért vagy most ennyire megértő velem?

- Mert rájöttem, hogy teljesen félreismertelek. Én tartozom bocsánatkéréssel, amiért egy felszínes libának tartottalak.

Elfordult, én pedig inkább az útra figyeltem. Rémület mart belém, talán mégis jobb lenne, ha nem hagynám, hogy ennyire hadakozzon Tommal, vele kellene mennie. Nem maradhatok vele kettesben. Most már egyre inkább éreztem, hogy végem van. Ez a lány teljesen elvarázsolt, mellette úgy éreztem, egy új ember vagyok. Valaki, aki képes mást maga elé helyezni, vele akartam lenni, és nem azért, hogy lefeküdjek vele, hanem pusztán azért, hogy jól érezze magát. Azt akartam, hogy Jamie számára ez a nyár felejthetetlen legyen. De közben féltem, hogy én leszek az, aki elveszti a fejét, egyre nehezebben fogtam vissza az érzéseimet. Érzések, ezek rémítettek meg. Talán mégis ez a szerelem? NEM! Az nem lehet, Jamie Tom húga, nem szerethetem, úgy kell ránéznem, mint Taimára. Odanéztem, láttam, hogy a szemére húzza a napszemüveget.

- Miért sírsz? – kérdeztem aggódva.

- Ne… nem érdekes. – motyogta, és letörölte a könnyeket.

- De igen! Mi a baj?

- Eszembe jutott Kachina.

- Oh! Értem. – suttogtam.

Mennyire érzékenyen érinti, pedig alig ismeri a lovat, és mégis. Nagyot sóhajtottam. Tovább vezettem, közben éreztem, hogy figyel, hirtelen valami olyasmi villant be, amiben nem hihettem. Lehet, hogy nem is Kachina miatt szomorú? Talán valami egészen más az oka, valaki más. Nem, ez csak az én túlfűtött fantáziám szüleménye, neki ott a barátja, nem hiszem, hogy pont egy ilyen nagyképű macsó lenne az, aki foglalkoztatja. El kell felejtenem ezt az egészet. De annyira nehéz, kezdtem érezni, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog vonz felé, és én képtelen vagyok ellenállni. Beleszerettem? Nem, az nem lehet.

Csendben vezettem, kínos volt, de nem mertem megszólalni, most csak olyasmit mondanék, amit később talán megbánnék. Ha kimondanám, ami most foglalkoztat, amit ebben a pillanatban érzek, akkor talán elijeszteném magamtól. De attól még jobban féltem, hogy az ellenkezője lenne a reakciója.

Lassan elértük a tavat, és egy kicsit megkönnyebbültem, legalább a hangulatom jobb lett egy kicsivel.

- Megállhatunk ott, ahol a múltkor? – kérdezte, és közben mosolygott. – Csak pár percre.

- Persze – azonnal lehúzódtam.

Kiszálltunk, és ahogy óvatos léptekkel elindult, megfogtam a kezét. De ő elhúzta, és a derekam köré fonta a karját. Kiértünk a peremre.

- Fogj erősen! – suttogta, én pedig mögé álltam, és szorosan átöleltem.

Most éreztem, hogy szüksége van a védelmemre, és ez jól esett. Összesimultunk, és ahogy hozzám bújt, teljesen elmerültem az illatában, a gyengédségben. El kellett volna húzódnom, mert éreztem, hogy pillanatok választanak el attól, hogy őrültséget tegyek.

- Ne engedj el! – suttogta.

- Nem teszem – súgtam vissza nehézkesen.

- Annyira csodás!

- Tudom. – felsóhajtottam. – Mennünk kéne!

- Igen. Induljunk!

Nehezen húzódtam el tőle, azonnal utánam kapott, én pedig továbbra is fogtam a derekát.

- Nyugi, nem engedem, hogy leess! – mondtam halkan, hogy ne féljen.

Visszamentünk a kocsihoz, és mindketten zavarban voltunk, ahogy elindultam, azonnal bekapcsolta a zenét, és hangosra vette. Most örültem neki, mert nem tudtam volna megszólalni, éreztem a köztünk vibráló feszültséget.

Amikor megérkeztünk a házhoz, felhívtam Tomot:

- Merre jársz, Tesó?

- Még úgy fél óra. Ti már ott vagytok?

- Aha, addig előkészítem az utánfutókat. Siess!

Jamie felé fordultam:

- A házban fel tudod tölteni a mobilt, addig én itt elrendezem a dolgokat – idegesen odaléptem, és kitártam előtte az ajtót.

- Kösz – mormolta, és bement.

Pár pillanatig még utánanéztem, figyeltem, ahogy bátortalanul lépked, és körbenéz, a szeméből megnyugvás, de egyúttal valamiféle szomorúság is áradt. Elindult a vendégszoba felé, én pedig összeszedtem magam, és a dolgom után néztem.

Odatolattam az egyik utánfutóhoz, és beálltam. Kiszálltam, és gépies mozdulatokkal felcsatlakoztattam a 'Cuda-hoz. Aztán a másik utánfutóhoz léptem, és előkészítettem, hogy mire Tom megérkezik, gyorsan felkapcsolhassuk, és indulhassunk tovább, hirtelen nagyon elkapott a mehetnék. Mindig volt bennem egy ilyen. Ha stresszhelyzetbe kerültem, akkor nagyon kikészültem, de abban a pillanatban, amint megszületett a döntés, akár a fejemben, akár máshol, már túl akartam jutni rajta. Most is ez volt, szerettem volna már visszaérni Új-Mexikóból, hogy túl legyek ezen az egészen. Bár most ezt a dolgot jócskán megnehezítette, hogy itt volt Jamie, aki felkavarta az érzelmeimet. Pontosabban életre keltette bennem, olyan dolgokra jöttem rá, amióta megismertem, amikről eddig azt hittem, bennem nem is léteznek.

A kocsinak támaszkodtam, nem akartam bemenni Jamie után, valami visszatartott, talán a józan eszem, nem tudom, de tisztában voltam vele, hogy nem mehetek utána.

- Tudok segíteni? – kérdezte a hátam mögül.

- Nem kell kösz, már kész vagyok – fordultam felé. – Minden rendben?

- Persze, miért?

- Olyan szomorúnak tűnsz. – mondtam halkan.

- Csak elbambultam. Tetszik a házatok – visszafordult, és ámulva nézte.

Nevetni kezdtem.

- Nem hiányzik a New York-i lakás kényelme?

Ő is nevetni kezdett, láttam, hogy körbenéz, aztán hirtelen lehajolt, és már csak a felém repülő labdát láttam, alig tudtam elkapni.

- Hé, te! – felmordultam, visszadobtam, és üldözni kezdtem. – Provokálsz, mi? Te kis boszorkány!

Sikerült elkapnom a derekát, és a padra húztam. Kacagni kezdtem, bár ezt csak a feszültség okozta. Remegtem, mint egy elsőrandis kisfiú.

- Kösz, hogy itt vagy! – mondtam végül, amikor úgy éreztem, lenyugodtam kicsit.

- Hiszen semmit sem csináltam. – mosolygott.

- Dehogynem, segítesz, hogy könnyebben viseljem ezt az egészet. Köszönöm. – belenéztem a szemébe, és végem volt.

Annyira gyönyörű volt, melegen nézett rám, és ahogy elmerültem a csokoládé szemekben, már nem tudtam visszafogni magam, azt éreztem, mint a pataknál, felé hajoltam, és meg akartam csókolni. Láttam, hogy ő is akarja, és most tudtam, hogy elmegyek a végsőkig. Ekkor meghallottam a motorzúgást.

- Jön Tom – nyögtem dühösen, és felálltam.

Ő még egy ideig ott ült, de aztán bement a házba.

Tom beállt az utánfutó elé, kiszállt, és intett, hogy segítsek. Ahogy összeakasztottuk a vezetékeket, rám nézett.

- Hol van Dee? – kérdezte.

- Bement a házba a mobiljáért – válaszoltam halkan.

- Minden rendben? – nézett rám.

- Persze, csak megvisel a lovak elvesztése, és szerintem a húgodat is. Nem gondoltam, hogy ennyire megszereti őket.

- Miért, azt hiszed, ő egy érzéketlen liba?

- Nem, dehogy. Csak alig volt ideje megismerni őket, és meglep, hogy mégis ennyire kötődik hozzájuk.

- Dee nagyon érzékeny lány, de ezt már mondtam.

- Ja, igen.

Elkészültünk, közben ő is kijött a házból, elgondolkozva sétált felénk.

- Mehetünk tovább? – kérdezte, amikor odaért.

- Persze, gyere! – mosolyogtam rá.

- Most inkább Tomhoz ülnék, ha nem gond.

Már be is ült, Tom rám nézett, én pedig döbbenten vontam vállat. Beültem, és elindultam. Mi történhetett? Mivel bánthattam meg? Talán ennyire félreértettem volna a viselkedését, túl tolakodó lettem volna? De hisz nem tettem semmit. Letörve vezettem, bekapcsoltam a zenét, és akkor láttam, hogy a lejátszója nálam maradt. Hallgattam a zenéit, és egyre rosszabbul éreztem magam, mi történhetett, amitől ilyen lett? Talán a házban látott valamit? De ott sem lehetett semmi, alig néhány órát töltött ott, semmi olyasmi nem volt, amin megsértődhetne.

Amint megérkezünk, megkérdezem őt, döntöttem el. Végre rendeződött a viszonyunk, nem hagyhatom, hogy most, amikor össze leszünk zárva, valami félreértés közénk álljon. Ráadásul ezek után már képtelen lennék elviselni, ha haragudna rám, és nem beszélne velem. Még a gondolat is fájt, hogy megbántottam valamivel.

- Kicsilány, remélem nem haragszol rám komolyan – suttogtam.

Furán éreztem magam, alig láttam, először nem értettem, miért, de aztán rájöttem. Dühösen dörzsöltem le a könnyeket.

- A francba! – nyögtem.

Örültem, amikor végre megláttam a múzeumot a távolban, ahogy megérkeztem a parkolóba, szinte kivágódtam a kocsiból. Megvártam Tomékat, mondtam, hogy hagyják a táskákat, mert akkor reggel nem kell ezzel is húznunk az időt, és együtt mentünk a házhoz. Ösztönösen Jamie mellé léptem, szerettem volna megfogni a kezét, mert láttam, hogy Bubba csillogó szemmel áll fel, de uralkodtam magamon.

A tűzhöz érve, csak fokozódott bennem a feszültség, ahogy a barátom odarohant hozzánk, és forrón átölelte Jamie-t:

- Hello! Üdv újra itt!

Rossz volt látni, ahogy viszonozza. Már az elejétől zavart, hogy sokkal közvetlenebb Bubbával, mint velem, nem értettem miért ilyen vele, amikor velem feszélyezi magát, és rettenetesen bántott a dolog.

- Oké, elég, megfojtasz! – nyögte, és kibontakozott az ölelésből.

- Jaj, bocs! Jó, hogy itt vagytok. – nevetett Bubba.

- Aha, kösz.

- Mi az? – nézett értetlenül Jamie-re.

- Hosszú volt az út, elfáradtunk.

- Beszélek apámmal, és Taimával – morogtam oda nekik, és otthagytam őket. Nem bírtam volna tovább, még egy szó, és Bubbának megyek.

Szerencsére apám és Taima még a tűz mellett voltak, elhívtam őket.

- Szervusz, fiam! – köszönt az apám.

- Üdv, szia, Taima!

- Gyorsan visszaértetek, minden rendben van? – kérdezte apám.

- Persze, csak siettünk – mondtam. Arra gondoltam, hogy talán már holnap reggel elindulunk, akkor nem kell rohannunk, kényelmesen haladhatunk, nem akarok száguldozni a lovakkal.

- Bölcs gondolat, fiam – mosolygott a férfi.

- Ja, tényleg jó ötlet, megyek, összeszedem a holmimat – nézett rám Taima, és már szaladt is.

- Megnyugodtál már?

- Egy kicsit. Tudod, nagy fájdalmat okoztál – néztem apámra.

- Tudom, és még egyszer mondom, ha lett volna lehetőségem, ha nem lenne ekkora szükségünk a pénzre, akkor biztosan nem adom oda őket. Hidd el, az én szívem is sajog a gondolattól, hogy elszakítalak a lovadtól.

- Értem.

- Talán egy napon, ha Mr. Southern tenyészete beindul, visszavásárolhatjuk őket.

- Ezt te sem gondolod komolyan, apám. – nevettem fel keserűen. – De köszönöm, hogy vigasztalni próbálsz.

- Fiam, ideje felnőnöd, elmúltál húsz éves, lassan át kell venned a törzs irányítását. Meg kell tanulnod nehéz döntéseket hozni.

- Egyáltalán nem biztos, hogy ezt akarom, apám. Lehet, hogy nem ezt az életet választom.

- Tessék? – döbbent meg. – A fehéreket választanád?

- Nem tudom. Csak az biztos, hogy egyáltalán nem érzem felkészültnek magam erre a feladatra. Te tökéletesen ellátod, de én más vagyok. Talán igazad van, és anyám vére dolgozik bennem, de nem érzem azt az elkötelezettséget, amit te. Most csalódtál bennem, igaz?

- Őszintén szólva számítottam rá, de igen, csalódtam. Reméltem, hogy tévedek – sóhajtott nehézkesen, és elindult a ház felé.

A válla megroskadt, és a léptei nehezek voltak.

- Apám! – szóltam utána, és odaszaladtam. – Nem érzed jól magad?

- De, csak fáradt vagyok, egy megfáradt öregember.

- Egyáltalán nem vagy öreg – ellenkeztem, most láttam rajta azt, amiről Maska beszélt. – De talán szükséged lenne rá, hogy pihenj. Amíg odavagyunk, kérlek, bízd Maskára vagy Hotanra a feladatokat, és pihenj!

- Igen, ők is ezt mondták.

- Mert igazuk van. Talán megvizsgálhatna az orvos. Én pedig megígérem, hogy elgondolkodom azon, amiről beszéltünk. Nem akarok csalódást okozni neked.

- Köszönöm, fiam – nézett rám hálásan. – Menj, pihenj le te is! Ha reggel indulni akartok, akkor szükséged van rá, ma egész nap úton voltál.

- Igen, apám. Jó éjszakát!

- Még valami – mondta hirtelen. – Vigyázz Tom húgára, úgy látom nagyon kedves lány, de gyengécske.

- Erősebb, mint hinnéd – mosolyogtam. – Én folyamatosan kellemesen csalódom benne. Megállja a helyét, szerintem jól fogja bírni az utat.

- Igen, én is érzem, de azért vigyázz rá! Jó éjszakát, reggel találkozunk!

- Jó éjszakát! – ismételtem, és figyeltem, ahogy lassan bemegy a házba.

A lányok háza felé fordultam, és láttam, hogy az ajtó előtt állnak, odaszaladtam hozzájuk:

- Oké, lányok, pihenjetek le! Reggel, ahogy ettünk, indulunk.

- Jó – mondta Taima, és már be is fordult az ajtón.

Jamie is szó nélkül követni akarta, de nekem tudnom kellett, miért változott meg.

- Jamie?

- Igen?

- Haragszol rám valamiért?

- Nem, dehogy. Ez most hogy jutott az eszedbe?

- Csak mert amióta visszaértünk…

- Beszélnem kellett Tommal, négyszemközt. Megbeszéltünk néhány dolgot. És egy kicsit elkapott a honvágy, nem akartam, hogy lásd.

- Nem érzed itt jól magad? – kérdeztem csalódottan.

- Csodásan érzem magam, csak… a fenébe! Nem honvágyam volt, egy SMS-t kaptam otthonról, és megzavarodtam.

- A barátodtól? – belém mart a rémület.

- Nem, az egyik barátnőmtől.

- Akkor mi zavart meg?

- Bár tudnám?

Ránéztem, és megint láttam azt a furcsa, ígéretes csillogást.

- Bubba mit akart? – kérdeztem hirtelen.

- Semmit, csak örült, hogy visszaértünk. – felelt zavartan.

- Bejössz neki.

- Tudom, de leállítottam.

- Tényleg? – hatalmas kő esett le a szívemről – És felfogta?

- Úgy tűnt. – mosolyogni kezdett.

- Ööö… jobb, ha lefekszel, holnap korán indulunk! – motyogtam, megint kezdtem összezavarodni.

- Igen, igazad van… Jó éjszakát!

- Jó éjszakát, Jamie! – suttogtam.

- Gyere Sajó! – mosolygott, és bement.

Nevetni kezdtem, a lelkem furcsán könnyű lett.

12. fejezet

Reggel meglepően frissnek éreztem magam, felkeltettem Tomot – nem tudtam megérteni, hogy tud ennyit aludni – és már mentünk is reggelizni. Közben magamhoz vettem a térképet, a mi régi verdáinkba még nem volt beépített GPS, de nem is hiányzott. Igazából nem is nagyon kellett, hisz ismertem az utat, csak a biztonság kedvéért vittem a térképet. Leraktam a cuccot az asztalra, és gyorsan a karámhoz mentem. A négy ló már elkülönítve várta az indulást, megint elkapott a szomorúság, de gyorsan leráztam magamról. Túl kell lépnem ezen, megfordultam, és lementem a patakhoz. Direkt távolabb mentem a többiektől, hallottam a lányok csacsogását, ezért a kanyar mögött maradtam. Megmosakodtam, aztán máris mentem reggelizni, Tom már ott várt:

- Figyelj, szerintem vigyük be a lovakat a kocsiba, akkor reggeli után már nem kell vacakolnunk. Tele gyomorral nehezebb lenne.

- Jogos – vigyorogtam. – menjünk!

Eltartott egy ideig, mire végeztünk, a lovak is érezték, hogy nagy változás vár rájuk, és próbáltak ellenállni, ettől csak szomorúbb lettem, de tartottam magam.

Miután visszaértünk az asztalhoz, és nekiláttunk a reggelinek, Bubba odajött hozzánk.

- Biztos, hogy elegen lesztek? – kérdezte.

- Persze – feleltem. – Négyen vagyunk, az bőven elég. Miért?

- Csak arra gondoltam, hogy Dee-nek még nem megy olyan jól a lovaglás, meg még sosem volt ilyen úton, és talán jól jönne a segítség.

- A te segítségedre inkább itt van szükség – mondtam ridegen. – Apáméknak minden kézre szükségük van.

Szúrós tekintettel néztünk egymásra, mindketten tisztában voltunk a valódi indokkal. Nem fogom hagyni, hogy Bubba rámásszon Jamie-re, semmilyen körülmények közt. Nem csak az vezérelt, hogy én nem közeledhetek felé, bár volt benne szerepe, de tudtam, hogy Bubba még annyira sem veszi komolyan a lányokat, mint én. Mellette biztosan darabokra törne Jamie szíve. A barátom leforrázva otthagyott minket.

- Mi volt ez? – kérdezte Tom.

- Csak úgy láttam, hogy próbálkozik a húgodnál, gondoltam, igyekszem távol tartani őt – motyogtam a térkép fölé görnyedve.

- Aha – mormolta Tom, ahogy a szendvicset tömte a szájába. – Jönnek a lányok.

Felnéztem, és a két lány ekkor lépett ki a ház mögül, vadul integetve hívtuk őket az asztalunkhoz.

- Gyertek, egyetek gyorsan, aztán indulunk – önkéntelenül rámosolyogtam Jamie-re.

- Minek ez a sietség? – kérdezte, és visszamosolygott rám.

Futva csatlakoztak, és nekiestek a reggelinek.

- Fel vagyok pörögve, mehetnékem van.

- Oké, de ha rosszul leszek miattad, akkor ne csodálkozz!

Gyorsan a térkép fölé fordultam, és Tommal tanulmányozni kezdtük, a tenyeremet az asztalra feszítettem, hogy ne vegyék észre, mennyire remeg. Hirtelen a két lány kacagni kezdett.

- Mi van? – néztünk fel.

- A két komoly utazó – nevetett Taima. – Úgy terveztek, mintha nem jártátok volna már meg ezt az utat tavaly.

- Tavaly is…? – nézett rám Jamie meglepve.

- Aha, Mr. Southern állandó vevő. – mondtam. – Mi tenyésztjük a lovakat, ő pedig évről-évre megvásárolja az ivarérett példányokat. Tavaly is vittünk neki két lovat Tommal.

- Ilyeneket miért nem meséltél nekem Tom? És én azt hittem, hogy unalmas egyetemista vagy. Kezdem magam rosszul érezni veled kapcsolatban – nevetve mondta, látszott, hogy nem gondolja komolyan.

Közben végeztünk, és ahogy felálltunk, apám odajött hozzánk:

- Készen álltok?

- Igen apám – fordultam felé. – Még elbúcsúzunk a többiektől, és indulunk. A lovakat már felkészítettük – az utánfutók felé néztem.

- Rendben, akkor jó utat nektek! – mondta, és megölelt, utána Taima felé fordult. – Vigyázz a bátyádra! És érezd jól magad!

- Úgy lesz apám! – mosolygott Taima.

Ezután még kezet fogott Tommal, és neki is jó utat kívánt. Végül Jamie-hez fordult:

- Kellemesen csalódtam benned, Tom húga. Remélem, ez az utazás neked is kellemes élményeket ad majd.

- Ebben biztos vagyok, Fehér Holló! És köszönöm, hogy itt lehettem veletek.

Szorosan megölelte Jamie-t, engem pedig megnyugvás járt át, végre elértük, hogy apám elfogad egy fehér lányt.

- Érezd jól magad az úton, Dee!

Magam elé bambultam, amikor a többiek lerohantak minket, Bubba és Apony szeme könnyes volt, és láttam barátom szemében a rosszallást, ahogy rám villant a pillantása.

- Hé, nyugi srácok – mondta Taima. – Hisz csak pár hét, és újra itt vagyunk.

- Így van – nyugtatta őket Jamie is. – Csak pár hét.

Elegem lett, és a kocsihoz mentem, láttam, hogy Jamie elindul, de hirtelen úgy éreztem, kést mártanak belém, pontosabban Bubba. Lehajolt, és megcsókolta Jamie ajkát, és valamit a fülébe súgott. Azt hittem felrobbanok, úgy éreztem elvett tőlem valamit, ami engem illetett volna, azokat az ajkakat nekem teremtették, hogy mert hozzájuk érni! Legszívesebben utána rohantam volna, hogy beverjem a képét.

Közben Jamie mellém ért, és én önkéntelenül rajta töltöttem ki a dühömet.

- Felfogta, igaz? – morogtam, utána nyúltam, hogy magamhoz rántsam, és megmutassam neki, milyen az igazi csók, de túl gyors volt, talán észre sem vette, ahogy elment mellettem.

Láttam, hogy beül a kocsiba, és a napszemüvegét a szemére húzza, fanyar mosolyra húzódott a szám, így akar elrejtőzni? Nem nézett felém, és amikor elindultak tüntetően elfordult.

Mi is bevágódtunk, egy szót sem szóltam, csak kielőztük őket, és nyomtam a gázt.

Egy idő után Taima felém fordult:

- Mi van?

- Semmi – morogtam.

- Fél órája még semmi bajod nem volt, most meg úgy viselkedsz, mint aki mindjárt szétcsap valamit.

- Semmi, csak…

- Felhúzott Bubba viselkedése, igaz?

- Honnan veszed? – felé pillantottam, de aztán gyorsan az útra figyeltem.

- Látom, hogy nézel Dee-re – mondta egyszerűen. – És Bubba tényleg túllőtt kicsit a célon.

- Hülyeség! Csak nem akarom, hogy rámásszon.

- Aha, értem én. Te akarsz rámászni.

- Fogd be! Nem erről van szó – emeltem fel a hangom.

- Akkor miről? – vágott vissza. – Még soha nem néztél így egy lányra sem…

- Ő Tom húga. Úgy nézek rá, mint rád.

- Most direkt hazudsz magadnak? – kérdezte élesen. – Lehet, hogy az eszed ezt akarja, de a szíved egészen másfelé húz.

Dühösen felhorkantam, és makacsul kibámultam az ablakon.

- Tetszik neked.

- NEM!… Igen – sóhajtottam. – De nem lesz semmi. Tom megölne.

- Csak ennyi? Tomtól félsz? Hidd el, belenyugodna, ha látná, hogy komolyan gondolod.

- Tom ismer, és tudja, hogy én soha nem gondolok komolyan egy csajra sem.

- Eddig nem is, de Dee más. Látom, hogy vágyakozol, amikor ránézel, és látom a szemedben a tiszteletet. Eddig minden csajt lenéztél, és félvállról vettél, de rá másképp gondolsz.

- Taima fejezd be! – mordultam felé. – Eddig te voltál, aki ellene voltál, mi ez a nagy fordulat?

- Figyeltem őt. Tudod, én mindegyik cicababát figyeltem.

- Ja, hogy mennyire tudsz kiszúrni velük.

- Dee teljesen más, én is látom. Egyáltalán nem beképzelt, és… és…

- Taima, ő csak egy kislány – mondtam, de közben éreztem, hogy mindkettőnknek hazudok. Jamie nem kislány, sőt. Megremegtem a gondolattól, ahogy eszembe jutott a tegnap reggel. Amikor előttem ült a lovon, olyan heves vágyat ébresztett bennem, amilyet még senki.

- Lehet, de nem kell sok, és felnő. És ahogy rád néz, az elég árulkodó.

- Miről beszélsz? – kaptam oda a fejem.

- Tényleg nem vetted észre? – döbbent meg. – Amikor a fiúkkal játszottál, vagy amikor táncoltatok, olyan olvadt szemekkel nézett, hogy azt hittem, úgy kell összekanalazni. Szerelmes beléd. Lehet, hogy nem tudja, vagy nem akarja elfogadni, de ez van.

Nyeltem egyet. Igaz lenne? Tényleg így érezne? Remélni sem mertem.

- Csak azt nem értem, miért nem estek már egymásnak? – folytatta a húgom.

- Azért, te kis mindentudó, mert tisztában vagyunk azzal, hogy semmi értelme nem lenne. Barátja van, és néhány héten belül visszamegy Budapestre. Képzeld el, hogy számolna el a pasijával!

- Ja, nekem is említette, de szerintem, az a srác nem sokat számít neki. Amikor rákérdeztem, elég flegmán beszélt róla. Szerintem te egy pillanat alatt ki tudnád ütni a nyeregből.

- De nincs értelme – mondtam halkan. Taima rám nézett, a szemében sajnálat villant, aztán elfordult.

Ránéztem az órára, már jócskán benne jártunk a délelőttben, és eszembe jutott, hogy meg kellene beszélnünk azt, hogy hol ebédeljünk. Tárcsáztam a számot, és kihangosítottam:

- Mondd, Sonny! – hallottam a haverom hangját.

- Figyu, arra gondoltan, hogy dél körül érünk ahhoz a pihenőhöz, ahol tavaly is megálltunk. Ehetnénk ott, és vehetnénk néhány dolgot.

- Jó ötlet. Az alvást hogy oldjuk meg, úgy, mint tavaly?

- Ha lányoknak nem gáz, hogy sátrazunk? Taima? – néztem a húgomra.

- Én benne vagyok. – felelt vigyorogva.

- Jamie? – hallottam Tom hangját, és a kezem megremegett, ahogy a választ vártam.

- Részemről rendben – csilingelte a vonal másik végén.

- Akkor megbeszéltük – mondtam. – Alhatunk ott, annál a tisztásnál.

- Ahol, az a kis patak is van? – kérdezte Tom.

- Ja, ott. Legalább a lányok tudnak majd tisztálkodni – felnevettem, bevillant egy kép, elképzeltem Jamie-t, ahogy a vízparton kuporogva mosakszik.

- Rendben, akkor a pihenőnél találkozunk – mondta Tom, és bontotta a vonalat.

Amikor megérkeztünk gyorsan bementünk az étterembe, rendeltünk, és sietve megebédeltünk. Láttam, hogy Jamie zavartan néz körbe.

- Mi bajuk van? – kérdezte végül.

- Nem sűrűn látnak fehér embert indián viseletben – mosolyogva néztem végig rajta. Annyira jól áll neki. – Ha befejeztük az evést, szerintem öltözzünk át!

Ebéd után bementünk a mosdóba, és farmert, meg pólót vettem. Kifelé menet még a baseball sapkát is feltettem, mert az erősen tűző nap, a napszemüveg ellenére is zavart.

Kimentem a kocsihoz, és vártam a többieket. Amikor meghallottam a könnyed lépteket, vigyorogva megfordultam. Jamie hunyorogva közeledett, és engem hirtelen melegség járt át, talán át akar ülni hozzám?

- Mi az? Nem bírod tovább a bátyád mellett? – kérdeztem, és igyekeztem lazán megszólalni.

- Sonny? – nézett döbbenten.

- Nem ismersz meg? – felnevettem.

- Ebben a göncben? Teljesen más vagy.

- Pedig ez is én vagyok. – mondtam kedvesen.

- Igen, tudom, de… sokkal jobban néztél ki a másik szerkódban.

- Kösz – ezek szerint így már nem is jövök be neki, ő is csak az egzotikus pasit látja bennem.

- Jaj, nem úgy értettem, most is jól nézel ki, csak az valahogy természetesebben állt rajtad. – a magyarázata teljesen letaglózott, számomra felért egy vallomással. – Nem mondtam semmit! – tette hozzá hadarva.

Képtelen voltam megállni, nevetve magamhoz öleltem:

- Imádom, hogy mindig ennyire zavarba hozod magad. – suttogtam vágyakozva.

Belenéztem a szemeibe, és remegni kezdtem. Miért tagadjam? Miért utasítsam el? Tetszik nekem, Tom meg fogja érteni. NEM! Nem fogja!

- Mehetünk? – jött ki Tom az étteremből, és mintha csak igazolni akarná a gondolataimat, szúrós szemeket meresztett rám.

Gyorsan elengedtem Jamie-t, de a felismerés vigyorát nem tudtam letörölni, csak az szegte a kedvemet, hogy semmit sem tehetek. Beültem, elfordultam az étterem felé, és figyeltem, ahogy a húgom közeledik.

Miután beült, gyorsan indítottam, és rövid idő múlva már odaértünk az első táborhelyhez.

Kiszálltunk, nekiláttam megcsinálni a tábortűz helyét, és közben a lányok felé néztem:

- Kivisszük futni a kicsikéket? – intettem a lovak felé.

- Persze – felelt Taima, és már indult is a csomagtartóhoz.

- De nem hoztunk nyerget – Jamie félénk hangja azonnal felvidított.

- Szerinted, miért akartam tegnap, hogy nyereg nélkül ülj rá? – kacsintottam rá. – Ne félj! Nem fog ledobni. Te pedig már kellően ügyes vagy, hogy fennmaradj.

- Kösz, azért nem baj, ha kicsit nyugtalankodom, ugye? – kérdezte aggódva.

- Nem lesz baj!

Taima közben előkészítette a felszerelést.

- Engedjétek ki a lovakat! – mondta, és megfogta Jamie karját. – Addig mi visszavedlünk emberi ruhába. Gyere, Dee!

A lányok nem siették el, mire elkészültek, már átöltöztünk Tommal, és a lovakat is kihoztuk a kocsiból. Sőt Tom már fel is ült. A húgomat se kellett félteni, egy pillanattal később, már türelmetlenül figyelt minket Sayen hátáról.

Odaléptem Jamie mellé, láthatóan zavarban volt, még sosem kellett úgy lóra szállnia, hogy nem volt kengyel és nyereg, ami támaszt nyújtott volna neki. Bakot tartottam, és kedvesen utasítottam.

- Az egyik kezeddel fogd meg a sörényét, a másikkal támaszkodj a hátára! – mondtam. – A lábaddal lépj a kezembe, és told fel magad! Előbb-utóbb menni fog egyedül is.

- Fel kéne ugranom rá, igaz? – nézett rám bizonytalanul.

- Néhány nap, és menni fog. – mosolyogtam, annyira kedves volt a szeme, szerettem volna megsimogatni az arcát.

Végül én is felültem, Tom és a húgom azonnal előrevágtattak, de mi csak lassan haladtunk. Figyeltem, ahogy Jamie igyekszik összeszedni a bátorságát.

- Ne félj! Érzi, hogy nem vagy gyakorlott, vigyázni fog rád. Nyugodtan gyorsíts! – mondtam csendesen, hogy megnyugodjon.

- Mondani könnyű! – morogta.

- Nem ilyen gyávának ismertelek meg – mosolyogtam.

- Direkt provokálsz?

- Igen. Szeretnék száguldani veled, de ez így nem fog menni.

- Adj egy kis időt, oké? – nézett rám.

- Abból nincs túl sok, fogd erősen a comboddal! – lazán Kachina fenekére csaptam, amitől megugrott, és rohanni kezdett.

Még hallottam, ahogy Jamie felsikolt, de láttam, hogy a ló vigyáz rá.

- Fogd a comboddal! – kiáltottam utána. – És irányítsd a gyeplővel!

Egy pár pillanatig figyeltem, aztán utána iramodtam, és gyorsan beértem.

- Ha lassítani akarsz, húzd magad felé a gyeplőt! – kiáltottam, hogy meghallja.

Megrázta a fejét, és az arcán szétáradt a boldogság. Nevetni kezdtem, annyira gyönyörű volt, még sosem láttam ilyen szépnek. Végül Kachi megérezte, hogy Jamie elfáradt, és magától megállt.

- Ez csodás volt! – kiáltotta kipirulva, amikor egymás mellé értünk.

- Mondtam neked! Nincs mitől félni, Kachi vigyáz rád.

- Igen, most már hiszek neked. – mondta még mindig mosolyogva.

- Tényleg ennyire nem bízol bennem? – néztem a szemébe.

- Magamban nem bízom. Ha csak azon múlna, hogy benned bízzak, már elindultam volna a Kentucky Derby-n.

Felnevettem, és megsimogattam. Már ismerősként köszöntöttem az elektromos bizsergést.

- Nem vagy éhes? – kérdeztem.

- De, menjünk vissza!

Megfordult, és mire észbe kaptam, már messze járt. A haja kibontva lobogott a menetszélben, és nekem azon járt az eszem, hogy mennyire szeretnék beletúrni, beleszagolni, és elveszni az illatában.

- Érj utol! – kiáltott vissza kacagva.

Hamar beértem, de hagytam, hogy ő érjen előbb a táborhoz, a húgomék már visszaértek, és rendbe tették a lovaikat.

- A lovakat elintézzük mi – mondtam, és intettem Tomnak. – Ti üssetek össze valami ehetőt!

A lányok kitettek magukért, annyira jóllaktunk, hogy nem tudtunk megmozdulni, elnyúltunk a tűz mellett. A szemem sarkából végig Jamie-t figyeltem, képtelen voltam másfelé nézni.

- Mennyire tipikus pasik – súgta a húgomnak vigyorogva.

- Ja, megtömöd a hasukat, és olyanná válnak, mint a jóllakott napközisek. Azt csinálhatsz velük, amit csak akarsz.

- Ne pimaszkodjatok! – nyögött fel Tom. – Nem elég, hogy ilyen kajával etettek, még be is szóltok!

- Talán nem ízlett? – pimaszkodott Jamie.

- Pont ez az! Ha minden este ilyen vacsorát kapunk, akkor az út végére nem fognak elbírni a lovak.

- Akkor most megdicsértétek a főztünket? – nevetett, és én megint elkábultam, hogy fogom kibírni, hogy ne nyúljak hozzá?

- Az nem kifejezés – néztem a szemébe, szerettem volna legalább így megérinteni őt.

- Szerintem feküdjünk le, holnap korán indulunk – mondta Tom.

- Igaz. Jó éjt fiúk! –feleltek gyorsan, és mire észbe kaphattam volna, már eltűntek a sátorban, én pedig lassan hasra fordultam. Alig tudtam bevonszolni magam a sátorba. Tom is hasonlóan érezte magát.

- Öreg – nyögtem. – A húgod piszok jól főz.

- Aha, ezek ketten halálra zabáltatnak minket – kacarászott, aztán leroskadt a hálózsákra, és perceken belül horkolva aludt. Én még egy ideig forgolódtam, nem a vacsora miatt, Jamie boldog kacaja tartott ébren. Folyamatosan visszhangzott a fejemben. Taima tévedett, Jamie nem csak tetszett, sokkal többről volt szó, és ettől megrémültem. Valahogy ki kell vernem a fejemből, de még inkább a szívemből, mielőtt végleg beköltözik, és magával ragad.

Hajnalban ébredtem, a gyomrom nehéz volt, a fejem zúgott, és éreztem, hogy érzelmi vihar van készülőben odabent. Ki akartam szellőztetni a fejem, mielőtt a többiek felébrednek, ezért lesétáltam a patakhoz, de nem voltam elég éber, Jamie megelőzött. Ott guggolt a parton, pont olyan volt, mint a tegnap felvillanó képben. A haja nyirkos volt aranyszínben ragyogott, ahogy az arcára tapadt. Álomtól fátyolos szemmel nézett maga elé, odapillantottam, és láttam a kacsákat, de a figyelmemet nem ők kötötték le.

- Jó reggelt! – suttogtam, hogy ne ijesszem meg.

- Jó reggelt!

- Mindig ennyire korán kelsz? – hátranéztem, reméltem Tomék még alszanak.

- Aha, nem vagyok egy hétalvó típus – mosolygott.

- És már meg is fürödtél – lágyan hátrasimítottam egy hajtincsét, és remegni kezdtem.

- I-igen, gyorsan végezni akartam, elég hideg a víz. – motyogta, éreztem a zavarát.

- Tényleg? – mit művelek? Istenem, hányszor kérdeztem ezt magamtól, az utóbbi néhány hétben! Bajban vagyok, már tudtam.

Tovább simogattam a haját, és boldog voltam, hogy nem ellenkezik.

- Hogy kivilágosodott. Pedig nem tűnik úgy, hogy festenéd.

- Mert nem is festem. Csak kiszívta a nap. – húzta a száját.

- Mi a baj?

- Annyira tönkrement néhány hét alatt.

- Butuska. Szerintem csodaszép lett a színe. Olyan, mint érett kukoricáé.

- Olyan sárga? – nézett rám döbbenten.

- Olyan arany – suttogtam. Istenem, mindjárt megcsókolom.

Szerencsére elfordult, így egy kicsit lehiggadtam, de az ágyékomban feszítő lüktetést ez nem csillapította. Ledobtam a tunikámat, és belegázoltam a vízbe.

Hallottam, hogy felnyög, mosolyogni kezdtem, talán tetszik neki, amit lát, beljebb úsztam, és megfordultam.

- Mi a baj? – néztem a szemébe. – Szerintem nagyon kellemes a víz. Biztos nem akarsz csobbanni? – rendületlenül mosolyogtam, ha most bejössz, akkor az enyém vagy, gondoltam.

- Nem, kösz – motyogta elpirulva, felpattant, és visszasietett a sátorhoz.

Kicsit elszomorodtam, de aztán észhez tértem. Mégis mit vártam? Hogy ő is ledobja a ruháit, és a vízbe veti magát utánam? Ő nem olyan, mint Nadine. Az a csaj megtenné, de Jamie sokkal különb nála, Nadine a lába nyomába se ér. Furcsa volt, most, hogy eszembe jutott a másik lány, az segített, hogy lecsitítsam magamban a vágyat. Annyira nem akartam mást, ahogy felvillant előttem Nadine arca, pillanatok alatt lehiggadtam. Lassan kimásztam a partra, felöltöztem, és visszamentem a táborba. Jamie épp a reggelinek valót készítette elő, a tűz fölött már felforrt a víz.

- Miért jöttél zavarba? – kérdeztem, ahogy mellé léptem.

- Komolyan kérdezed? – motyogta.

- Ez a természetes állapot, a ruha sokszor fölösleges. – nem tudtam, miért provokálom még mindig, talán arra vártam, hogy kifakadjon, és kimondja, amire vágyom, helyette azonban csak ennyit mondott:

- Igen, de manapság az emberek nincsenek ehhez hozzászokva.

- Pedig mennyivel jobb lenne – sóhajtottam. – Bár így legalább megvan a vágy. Ha állandóan meztelenek lennénk, akkor semmi izgalmas nem lenne.

- Miért mondasz ilyeneket? – láttam, hogy megdöbben.

- Nem tudom, ne haragudj! – ráztam meg a fejem, abba kell hagynom, ezzel mindent elrontok. – Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni.

A tűzhöz léptem, levettem a kannát, és két bögrébe vizet töltöttem:

- Kávét, vagy teát? – kérdeztem.

- Teát, kösz.

Elkészítettem neki, addig odajött, leült mellém, és felém nyújtotta a péksüteményt. Csendben ettünk, de képtelen voltam nem rá figyelni, láttam a zavarát, és szerettem volna magamhoz rántani, elmondani, hogy mit érzek, és csókolni, elveszni az ölelésében. Vajon milyen ízű lehet az ajka? Nagyot nyeltem, a falat alig akart lemenni.

- Finom volt a tea, kösz – mondta, amikor végeztünk.

- Nincs mit.

Ekkor Taima kikászálódott a sátorból:

- Jó reggelt! – ásított.

- Szia – köszöntünk egyszerre, aztán egymásra mosolyogtunk.

- Menj, szedd rendbe magad! – mondtam neki, és a saját sátrunk felé indultam. – Addig felkeltjük a mormotát is. Megreggelizünk, és indulunk tovább.

A következő napokban került, már amennyire lehetséges volt. Tudtam, hogy megérzett valamit, és most emészti magát. Bántott, hogy ilyen helyzetbe hoztam, de talán jobb volt így, legalább nem tettem semmi olyat, amit később megbánok. A nappalokat még elviseltem, mert olyankor főként Taimával voltam, és ő szerencsére nem piszkált, de az éjszakák egyre elviselhetetlenebbé váltak. Sokszor arra ébredtem, hogy zihálva vágyom az érintésére, pedig nem volt szabad. Ilyenkor az öklömbe haraptam, hogy elaltassam az ösztöneimet, és ne menjek át a másik sátorba. Végül kimerült álomba zuhantam, de az se segített rajtam.

Az egyik este a tűz mellett ültünk, és zenét hallgattunk a rádióból. Mind a négyen elnyúltunk a kiadós vacsorától, a lovak az utánfutók védelmében, cölöphöz pányvázva pihentek.

- Csodás az ég – szólalt meg Jamie ámulattal.

Taima halkan nevetni kezdett.

- Mi az? – nézett rá. Én csak mosolyogva figyeltem őt, képtelen voltam megszólalni.

- Tetszik, hogy az olyan dolgok, amik nekünk természetesek, téged lenyűgöznek.

- A városban ezek nincsenek meg. Ott minden mocskos. A csillagokat sem lehet látni.

- Hát még a bölényeket – nevettem fel.

- Hol láttál bölényt? – kérdezte.

- Messze, még délután. De ne félj, nem jönnek a közelünkbe! Jobban félnek az emberektől, mint mi tőlük. Ti nem láttátok? – Tomra néztem.

- Tom mellett csak azt venném észre, ha a kocsi elé ugrana egy.

- Tom! Tényleg ennyire nem figyelsz? – mondtam döbbenten. – Jamie így lemarad egy csomó gyönyörű látnivalóról. Holnaptól velem jössz! – ezt tényleg én mondtam? Jézusom, meg akarom ölni magam?

Döbbenten néztek, de végül Jamie kimondta, amire vágytam.

- Oké.

A zene továbbra is csendesen átjárta a tűz körét, mi pedig csendben hallgattuk. Tom lehunyt szemmel hallgatta, a légzéséből ítélve, elaludt. A következő dalnál Jamie felállt, és táncolni kezdett, teljesen össze-vissza ugrált, de annyira aranyos volt, nem tudtam levenni róla a szemem.

- Jártál már esőtáncot? – kérdezte Taima nevetve.

- Nem. Ez az?

- Igen, de ha így ugrabugrálsz rá, akkor tuti, hogy száz évre elűzöd az esőt az egész kontinensről.

- Nem vagyok én sámán. – állt le durcásan.

- Nem, de az indián táncok se mennek fényesen – kacarászott a húgom.

Legszívesebbem fejbe kólintottam volna, de inkább felálltam, és odaléptem Jamie-hez.

- Gyere! Megmutatom, hogy kell járni. Hunyd le a szemed, és hagyd, hogy vezesselek!

Mögé léptem, szorosan hozzásimultam, megfogtam a kezét, és széttártam a karját, mint egy madárnak. Mozogni kezdtem, és Jamie-t is mozgattam, hagyta, hogy vezessem. Ahogy hozzám ért, úgy éreztem, végem. Hátrahajtotta a fejét a vállamra, behunyta a szemét, és halványan mosolygott. Én is becsuktam a szemem, az ajkam hajszálnyira volt a nyakától, éreztem, ahogy az artériája lüktet, először gyorsan, mint egy kismadáré, aztán fokozatosan lelassult, és a zene ritmusát követte. Felemeltem a fejem, és egy pillanatra találkozott a tekintetem Taimáéval, a húgom megértően mosolygott:

- Ne hagyd elmenni! – tátogta.

Halványan visszamosolyogtam, és biccentettem.

Véget ért a dal, Jamie teljesen elkábult, botladozva ült vissza Taima mellé, én pedig szorosan mellé ültem:

- Ilyen egy igazi esőtánc – súgtam a fülébe. – Ha teljesen elbódulsz, akkor átjárt a dal szelleme.

Belenézett a szemembe, és olyan mélységet láttam meg benne, amiben elvesztem. Mi lesz velem? Tom meg fog ölni.

- Mi volt ez? – nézett fel az égre Taima.

Ettől magamhoz tértem.

- Micsoda? – fordult felé Jamie.

- Esik az eső – mondta döbbenten.

Mindketten nevetni kezdtünk rajta.

- Vicces vagy – böktem oldalba.

- Komolyan éreztem – duzzogott.

- Szerintem csak fáradt vagy – mosolygott Jamie, és felállt. – Pakoljunk össze, és feküdjünk le!

Összeszedték a tányérokat, én pedig a kocsihoz mentem, és kikapcsoltam a zenét.

- Tommal mi legyen? – néztem a tűz mellett hortyogó kupacra.

- Ha összerámoltunk, majd szólunk neki, addig hadd szuszogjon. – vigyorgott Jamie, és a csomagtartó felé indult.

- Azt hiszem, sietnünk kéne! – szólalt meg hirtelen, és az égre nézett. - Tényleg csöpög valami.

Bedobálták az edényeket a csomagtartóba, és megfordultak, hogy segítsenek eloltani a tüzet, amikor leszakadt az ég.