9. fejezet

Igyekeztem nem túl feltűnően figyelni a lányokat, de amikor Bubba szinte rárontott Jamie-re, legszívesebben nekimentem volna. Tom persze most sem vett észre semmit, épp el volt foglalva a labdával, amit aztán nekem passzolt, így nem tudtam lépni. Mire visszanéztem, a lányok már nem voltak sehol, Bubba pedig megszeppenve ballagott felénk. Hinun a kezébe nyomta az ütőt, és azonnal odarángatta maguk közé, nem tudtam beszélni vele, de láttam, hogy bántja valami.

- Sonny! Ma még idefigyelsz a játékra, vagy inkább álmodozol?

Tom hangja észhez térített, megfordultam, és belevetettem magam a küzdelembe. Szerettem ezt a játékot, jó voltam benne, és miután Tomot is megtanítottuk a szabályokra, ketten verhetetlenek voltunk. Jó hasznát vettük, hogy Tom a középiskolában jégkorongozott, a Lacrosse elsőre egy kicsit hasonlított a gyephokira, és Tom nagyon ügyesen hasznosította a tudását. Sorban szereztük a pontokat, amivel rendesen kitikkasztottuk a másik csapatot.

- Legközelebb nem lehettek egy csapatban! – kiabált felém nevetve Bubba, és Hinun hevesen bólogatott.

- Így van. Kész csalás, ha ti együtt vagytok.

- Savanyú a szőlő? – vigyorogtam. – Meg kéne tanulni játszani. Erről van szó. Szégyen, hogy Tom hamarabb megtanulta, mint ti.

Folytattuk a játékot, és végre én is tudtam nevetni, a hangulatom kezdett javulni, elfeledkeztem a szomorúságomról.

Egy idő után feltűnt, hogy a lányok lassan odaszállingóznak, és leülnek a pálya szélére. Taima nagyon sustorgott a barátnőivel, és a ház felé pislogott, ekkor vettem észre, hogy Jamie és Apony nincsenek köztük. Keresni kezdtem őket, és láttam, hogy Apony épp kifeszít egy bőrt a keretre. Nem értettem, hisz már tegnapelőtt kimosták az összeset.

Aztán láttam, hogy Jamie is megjelenik. Kilépett a házból, és elindultak felénk. Bubba szinte azonnal odarohant, azt hittem, megőrülök, kezdtem nagyon dühös lenni rá, hogy még mindig nem ért a szóból, de aztán Jamie könnyedén lerázta, és leült egy kicsit távolabb a húgoméktól.

- Sonny, ma nagyon nem vagy itt – szólt felém Tom. – Ne legyél már így letörve a lovak miatt, úgysem tehetsz semmit, csak magadat őrlöd.

- Ja, igazad van, Tesó – mondtam gyorsan, és igyekeztem a játékra figyelni, de már kezdtem unni, folyamatosan lőttük a gólokat, a másik csapatnak esélye sem volt, hogy megszorítson minket, így többször a pálya széle felé pillantottam. Örömmel figyeltem, hogy Jamie szinte végig engem nézett, bár amikor felé fordultam, gyorsan elkapta a tekintetét.

Egyszer felemelte a kezét, és megláttam, hogy be van kötve, az arca egy pillanatra megvonaglott.

Azonnal leálltam, intettem Tomnak:

- Egy kicsit pihenek, folytassátok nélkülem. – és már oda is szaladtam Jamie mellé.

- Mi történt? – kérdeztem aggódva.

- Elvágtam a kezem. Ügyetlenül fogtam meg egy követ. – fintorgott.

Leültem, és közben Bubba felé néztem, éreztem, hogy neki is köze van a dologhoz, amilyen bűnbánóan figyelt minket, bár legszívesebben kitekerte volna a nyakam.

- Bubbának nincs köze hozzá? – kérdeztem.

- Miért, mit tennél, ha lenne?

- Alaposan megmosnám a fejét.

- Ne bántsd! Nem volt szándékos. – próbált békíteni. – Csak kérdezett valamit, én pedig megijedtem, ahogy hozzám szólt.

- Hé, Sonny! Nem jössz? – kiabált felém Bubba, és most tényleg haragudtam rá.

- Menj, a végén még kikaptok. – mosolygott Jamie kedvesen.

- Itt maradsz? – néztem le rá, ahogy felálltam, szerettem volna a közelemben tudni.

- Inkább sétálok egyet. – mondta. – Mai összeveszett miattam Taimával. Egy kicsit felkavart. Kiszellőztetem a fejem.

- Rendben, ne de menj nagyon messzire, nehogy elkeveredj! És ahogy Mikát nézem, a vacsora is nemsokára kész.

- Oké! Csak a patakhoz megyek le.

Ő is felállt, és elindult. Figyeltem, ahogy először bemegy a házba. Elfordultam, és megláttam Taima rám szegeződő tekintetét. Csendben intettem neki, hogy beszélni akarok vele, ő pedig szó nélkül követett.

Kicsit távolabb, ahol már nem hallhattak a többiek, megálltam, és szembe fordultam vele:

- Min vesztél össze Jamie-vel már megint? – szegeztem neki a kérdést.

- Semmi komoly, csak tönkretett egy bőrt, amiből varrni akartam neked.

- Mi van? – néztem értetlenül. – Varrni? Te nekem? Mikor jutott eszedbe neked, hogy varrj nekem bármit is?

- Most eszembe jutott. Kinéztem azt az anyagot, erre ő összekente mert nem tudott vigyázni.

- Taima, fejezd be ezt a viselkedést! Veled hányszor fordult már elő, hogy valamit elrontottál, és Jamie nem tehet arról, hogy elvágta a kezét. Megtesz mindent, hogy ne okozzon csalódást. Fogalma sincs, hogy mennek itt a dolgok, de próbál helytállni. Ő nem egy nyafka picsa, vedd már észre!

- Jó, igen. Én is tudom, de most már nem tudok mit tenni. Totál elszúrtam vele a dolgokat.

- Még helyrehozhatod, csak néhány kedves szó. Jamie nem az a fajta, aki elutasít, ha közeledsz felé.

- Jó, megpróbálom – mormolta.

- Köszönöm.

- Belezúgtál? – kérdezte hirtelen.

- Nem, miért kérdezed? – néztem rá meglepve.

- Mert teljesen úgy viselkedsz. Még soha senkit nem védtél ennyire.

- Én nem szoktam belezúgni senkibe.

- Hát akkor itt az ideje, hogy valaki felrázzon. Látom, hogy nézel rá, amikor mások nem látják.

- Én nem…

- Sonny, ismerlek. Nekem ne magyarázkodj! Még soha senkivel nem voltál ilyen. Jamie, ugye hívhatom így, teljesen megváltoztatott. Vele nem vagy bunkó macsó.

- Kösz, beszélhetnénk másról?

Nevetni kezdett.

- Na, figyelj! Én megígérem, hogy összebarátkozom vele, te viszont hagyd, hogy a szíved végre megnyíljon!

- Taima, barátja van, hamarosan elutazik, és ráadásul Tom húga. Arról nem beszélve, hogy túl fiatal.

- Velem egyidős, ez nem indok.

- De ott van a többi dolog. Nem akarok belegabalyodni, mert ha esetleg viszonozná a dolgot, akkor csak összetörném a szívét.

- Erről beszélek – mosolygott. – Fontos neked, hogy mit érez, és gondol. Még soha egy lánynál sem érdekelt, ha belegázoltál a lelkébe.

- Oké, menjünk vissza – morogtam zavartan, és már indultam, még éreztem a hátamban a tekintetét, de igyekeztem nem törődni vele.

Lassan elindultam, nem is vettem észre, de ösztönösen a patakhoz mentem. Csak akkor fogtam fel, hol vagyok, amikor megláttam őt, ahogy a parton fekszik csukott szemmel, zenét hallgatott, és közben mosolygott.

Annyira csodásan nézett ki, mint egy festmény, ahogy a lemenőben lévő nap aranyló fényében fürdött, a tunika, a haja. Egyre inkább azt éreztem, hogy közénk tartozik.

Csendesen lépkedtem felé, és amikor a közelébe értem, megszólítottam:

- Jamie?

- Hmmm?

- Hallasz?

- Persze. – mosolyogva felült. – Csüccs le!

Leültem mellé, és csodáltam őt.

- Mi van? – kérdezte zavartan.

- Szeretnék bocsánatot kérni. Tudod… Taima miatt. Ő csak egy önző liba. Amúgy, hogy van a tenyered?

- Egész jól – felemelte, és beleszagolt, láttam a barna kenőcs nyomait.

Nem tudtam megállni, megfogtam az apró kis kezét, és az arcomhoz emeltem, szerettem volna belecsókolni, de ösztönösen fintorogni kezdtem.

- Mai bekente a titkos gyógykenőcsével? – kérdeztem inkább.

- Aha. Rettentő büdös, de legalább már nem fáj.

- És pár nap alatt rendbe hozza. Hidd el, nekem már sok sebemet gyógyította meg vele!

- Taima még mindig dühös rám?

- Ne foglalkozz vele, majd megbékél! – nem akartam elvenni a békülés örömét a húgomtól.

- Nem hinném. Totál megértem, hogy nem bír elviselni. Egyszer csak megjelenek, a külföldi vagány csajszi, és megpróbálom eljátszani, hogy érdekel a múzeum újjáépítése. Még annyit se tudok, hogy kell tüzet gyújtani, a többiről ne is beszéljünk.

- Nincs igazad. – néztem rá, tényleg ennyire nem bízik magában? – Én nagyon kellemesen csalódtam benned. Igaz, hogy eleinte én is így néztem rád…

- Igen, észrevettem – motyogta.

- De próbálkozol. És látom, hogy tényleg érdekel, amit csinálsz. Meg akarod tanulni. Tudod, voltak már itt lelkes cicababák, akik odáig voltak, hogy milyen tragédia, hogy leégett a falu, meg minden. De amikor arról volt szó, hogy esetleg segíthetnének, pillanatok alatt rájöttek, hogy ez nem nekik való. Összekócolódik a hajuk, kiszárad a kezük, meg letörik a frissen manikűrözött körmük.

- Én sem vagyok másmilyen. – felemelte a másik kezét, és a másik mellé tolta, hogy láthassam a körmeit, nem engedtem el, helyette vágyakozva megragadtam mindkettőt, és simogatni kezdtem.

- Valóban? Szerinted ilyen egy kifogástalan manikűr? – vigyorogtam, ahogy néztem megviselt kezeit.

Láttam, hogy most ő is alaposabban megnézi, aztán csengő hangon felkacagott:

- Most jöttem a szalonból, ne fikázd! – mondta kuncogva.

Tudtam, hogy tennem kell valamit, ha nem akarom most azonnal megcsókolni. Elengedtem a kezét, lejjebb csúsztam a parton, és kavicsokat kezdtem keresni, hogy elvonjam a figyelmemet.

- Olyan, fura – szólalt meg egy idő után.

- Micsoda?

- Ez az egész. Olyan… természetes.

- Milyen legyen, mesterséges? – kérdeztem vigyorogva.

Éreztem, hogy a fejemre koppint, és úgy éreztem, villám csapott belém.

- Tudod, miről beszélek. – mondta. – Itt minden annyira… más. Meg sem közelíti New Yorkot, vagy… Budapestet. Ahogy itt ülök, nem nehéz elképzelni, hogy itt maradjak.

- Igen, én is ide szoktam menekülni a zsongás elől. – értettem, miről beszél, és jó volt ezt tőle hallani. – Néha jó lenne visszamenni az időben… mondjuk százötven évet, amikor még nem volt elektronika, és a civilizáció meg a média nem fertőzte meg a világot.

- És persze tökéletesen élvezetes lenne, hogy menekülnötök kell a sápadtarcúak elől.

- Na, igen, az nem hiányozna. – vigyorogtam, és önkéntelenül ránéztem.

Azonnal tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Nem tudtam levenni a szemem az arcáról, még sosem láttam ilyen gyönyörűséget.

- Mondták már, hogy a lemenő nap aranyra festi a szemed? – kérdeztem halkan.

- Tessék?

- Olyan a színe, mint az aranyhídnak a vízen. – mit művelek? Éreztem, hogy innen nincs visszaút, hacsak ő nem mond nemet.

Lehajtotta a fejét, én pedig reménykedve, kicsit félve, visszahúzódtam mellé.

- Mi a baj? – kérdeztem rekedten.

- S… semmi.

Az álla alá nyúltam, és gyengéden kényszerítettem, hogy rám nézzen. A szeme szinte elolvadt, úgy nézett rám, mint egy rémült őzike, de meleg, barna szemei, nem félelmet, hanem valami egészen mást fejeztek ki. Tudtam, hogy fél, de láttam, hogy nem tőlem, vágyakozva nézett rám.

Bolond voltam, nem tudtam, mit művelek, a hüvelykujjam önálló életre kelt, és lágyan megcirógattam az ajkát. Halkan felsóhajtott, elnyílt az ajka, és várakozón emelte az arcom felé. Remegni kezdett, de éreztem, hogy most megtehetem, ő is ugyanezt akarja.

Nem tudtam, de már nem is akartam visszafogni magam, meg akartam csókolni, nem érdekeltek a következmények, érezni akartam az ajka ízét.

Lassan, kissé reszketve, fölé hajoltam…

- Dee! Sonny! Merre vagytok? – Tom hangja úgy hasított belém, mint egy kés.

Riadtan rebbentünk szét.

- Itt vagyunk! – morogtam dühösen.

- Mai üzeni, hogy kész a vacsora, gyertek enni!

Felálltam, visszanyúltam, gyengéden megfogtam az ép kezét, és felhúztam magam mellé.

- Holnapra jobb lesz, és ne izgasd magad Taima miatt! – cirógattam meg a másikat

- Ja, kösz. Sonny, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Jobban vagy már, Kachi miatt?

- Kicsit. Kezdek belenyugodni, mást úgysem tehetek.

Lágyan megsimogatta a karomat.

- Idővel könnyebb lesz. – mondta kedvesen. – Tudom, ez közhely, de hiszem, hogy igaz.

- Eleinte azt mondtam, hogy plazacica vagy? Oltárit tévedtem – hogy hihettem, hogy ez a lány egy felszínes liba? – Meg tudod bocsátani, hogy ennyire lenéztelek?

- Bolond vagy, már el is felejtettem. – felelt zavartan.

- Kösz. – nevetni kezdtem, a feszültségem elmúlóban volt.

- Mit csavarogtok el állandóan? – kérdezte Tom, ahogy odaértünk mellé.

- Jó, hogy nem kéred számon, hogy mikor mit csinálok! – Jamie-ből megint előbújt a kis pukkancs.

- Ne harapd le a fejem! Csak Apony mondta, hogy mi történt. Hogy van a kezed?

- Ha még valaki megkérdezi, annak tényleg leharapom a fejét! – nyögött felháborodva.

Lenéztem rá, és a kisördög megmozdult bennem.

- Hogy van a kezed? – mosolyogtam huncutkodva.

Belebokszolt a karomba, én pedig legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy megcsókoljam.

- Nyugi, igazad volt, Tesó! – mondtam, ahogy megláttam Tom döbbent arcát. – Kezdünk összebarátkozni.

- Ennek örülök – felelte, de a tekintete mást mondott.

Jamie előreszaladt Apony-hoz, mi meg lassan követtük.

- Most mi van? – kérdezte Tom morcosan.

- Hogy érted?

- Rástartoltál a húgomra?

- Nem – mondtam, végül is nem hazudtam, csak csúsztattam.

- Megmondtam, hogy ne próbálkozz be nála! Ő nem az a fajta lány.

- Sosem okoznék fájdalmat neki – mondtam, aztán elhallgattunk, mert odaértünk a többiekhez.

Leültem Jamie mellé, és a szemem sarkából néztem őt.

Egészen addig jól voltam, amíg apám meg nem jelent, még mindig nem tettem túl magam a dolgon.

- Még mindig neheztelsz rá? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy bántani akart ezzel a dologgal.

Apám felénk nézett, és furcsa villanást láttam a szemében.

- Ő a törzsfőnök, az övé a döntés – mondtam, nem akartam megint felhúzni magam. – De nekem nem kell örömmel fogadnom.

- Sonny, ő az apád, és biztos vagyok benne, ha talált volna más megoldást, akkor azt választja.

- Fiam – szólt hozzánk csendesen az apám – Bocsássatok meg, de hallottam, amit Jamie mondott neked.

- Neked ő Dee! – hogy meri így hívni, nincs joga hozzá.

- Ne légy már ennyire elutasító! – súgta a fülembe, a lehelete csiklandozta a bőrömet, amitől bizseregni kezdtem.

- Rendben, akkor Dee. – javította ki magát az apám. – Csak azt szeretném mondani, hogy Dee nagyon bölcsen beszél. Tudom, hogy nagy fájdalmat okoztam neked azzal, hogy eladtam a lovakat.

- Nem is tudod, mekkorát!

- Lehet, hogy mégis. A lényeg, hogy Dee-nek igaza van, ha lett volna más megoldás, azt választom. De Mr. Southern ragaszkodott ezekhez a lovakhoz. Próbáltam alkudozni vele, felajánlottam minden ló helyett másik négyet, de nem fogadta el. Szükségünk van a pénzre, különben minden eddigi munkánk kárba vész.

- Oké, felfogtam. Csak nagyon nehéz megválnom Kachinától, és Wahkantól.

- Tudom, fiam. Arra gondoltam, hogy ha te is úgy gondolod, ti vihetnétek el őket Új-Mexikóba.

- Mi, kire gondolsz? – nézett.

- Te, Tom és Dee. Meg talán Taima. Így legalább velük tölthetnétek még néhány hetet, és elbúcsúzhatnátok tőlük. Mit gondoltok? Dee? – Jamie-re nézett.

Értetlenül figyeltem. Mit csinál, eddig szinte soha nem állt szóba a fehérekkel, Tomot kivéve. Viszont az ötlete engem is felvillanyozott.

- Nem is tudom. Nem tudom, hogy Tom benne lenne-e, és hát apa…? – Jamie csak hebegni tudott.

- De lenne kedved hozzá? – kérlelve néztem őt, gyere, sugalltam a pillantásommal.

- Persze – mosolyogni kezdett. – Kérdezzük meg Tomot!

Mire felocsúdtam, már a bátyja felé futott.

- Köszönöm, apa! – néztem hálásan, aztán Jamie után iramodtam. – És neked is köszönöm.

- Ugyan mit? Remélem, apa is belemegy. – felelt.

Tom és Taima egymás mellett ültek, amikor odaléptünk. Gyorsan vázoltam apám ötletét, mindketten mosolyogva bólogattak.

- Mit gondolsz, apa belemegy? – nézett Jamie Tomra.

- Biztos, szerintem örül, hogy jól érzed magad.

- De nem akar velem lenni? – kérdezte nyugtalanul.

- Augusztusig van valami nagy melója, úgyis csak utána lenne ideje ránk, szóval nem hiszem, hogy gond lesz. De azért mielőtt elindulunk, hazamegyünk szólni neki. Rendben lesz így? – rám nézett, hogy egyet értek-e vele.

- Persze, három nap múlva kell csak indulnunk. – feleltem.

- Jó, ezt megbeszéltük. Viszont akkor Dee, holnap haza kéne mennünk, hogy beszéljünk apával.

- Rendben. – mormolta, de nem volt túl lelkes.

- Majd én elviszlek benneteket – ajánlottam fel. – Visszafelé kell a két kocsi. Gondolod, a Buick bírni fogja? Meg én is a Barracudát hozom, az jobb lesz hosszútávra.

- Persze, most volt szervizelve, mondtam már.

- Oké. – vigyorogtam. – Akkor holnap korán elindulunk, és még estig megjárhatjuk az utat. Nem akarok sokáig New Yorkban szórakozni.

- Ja, én sem – válaszolt Tom. – Csak elintézem a telefont, lecseréljük a kocsikat, és jöhetünk is vissza.

Láttam, hogy a két lány félrevonul, reméltem, azért, hogy kibéküljenek.

- Figyelj, mi lenne, ha már holnapután elindulnánk? – kérdeztem. – Ha már menni kell, akkor menjünk minél hamarabb.

- Én benne vagyok – mosolygott Tom. – Te, nézd csak a lányokat! Taima tényleg megölelte a húgomat?

Odanéztem, és láttam, ahogy nevetve elindulnak visszafelé.

Amikor közelebb értek, Tom elkeseredve szólalt meg:

- Azt hittem, látunk egy jó kis birkózást. Sonny már kezdte begyűjteni a téteket.

Láttam, hogy a többiek odakapják a fejüket, és kíváncsian figyelnek minket.

- Istenem fiúk, hogy milyen mocskos a fantáziátok! – méltatlankodott Taima, mire nevetni kezdtek.

Jamie valamit odasúgott Taimának, vigyorogni kezdtek, aztán csábos hangon megszólalt:

- Ugyan fiúk! Mégis, hogy képzeltétek? Egy igazi városi lány szerintetek beéri holmi poros birkózással? Hol az iszap, és a reflektorfény? Ha ezt összehozzátok, akkor beszélhetünk a fogadásokról!

Kitört belőlem a nevetés.

- Tom, nem is mondtad, hogy a húgod ennyire bevállalós!

- Ja, csak a szája jár. Ha teljesítjük, amit kér, visítva fog menekülni. Ebben biztos vagyok – nevetett ő is.

Jamie leforrázva elfordult, Taima pedig gyorsan elhúzta, továbbra is sustorogva elindultak a ház felé. Mosolyogva néztem utánuk, és ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy el akartam vinni Jamie-t a tóhoz. Szinte ugyanebben a pillanatban már a megoldásra is rájöttem, bár tudtam, hogy csak kísértem a saját érzéseimet, de nem akartam, hogy lemaradjon erről a látványról.

Még mindig mosolyogva felálltam, de le is dermedtem, Bubba már megint Jamie nyomában loholt. Nem akartam összeveszni vele, de éreztem, hogy nem sokáig hagyom, hogy ezt csinálja.

Aztán láttam, hogy Jamie megint nagyon gyorsan lerázza őt, és a barátom kissé szomorkodva jön vissza.

- Bubba! – szóltam utána. – Figyelj, Jamie nem a te kategóriád, kár erőlködnöd.

- Aha, mert persze a kategóriád, igaz?

- Nem ezt mondtam, Tesó. Csak nem szeretném, ha csalódnátok. Se te, se ő.

- Azt hiszed, neked van nála esélyed? – állt meg mellettem.

- Nem tudom, de tiszteletben tartom, hogy van barátja.

- Szóval neked is bejön.

- Ez nem számít.

- Nekem igen. Harcolni fogok érte, nem érdekel, hogy a testvéremnek tekintelek.

- Tom ki fog csinálni, ha rájön – mondtam csendesen, de közben majd’ felrobbantam, ha harcot akar, megkapja, gondoltam magamban.

- Majd meglátjuk – mondta.

- Oké, te tudod. Én most megyek, lefekszem, holnap korán akarunk indulni.

- Hova?

- New Yorkba, aztán meg majd mi visszük a lovakat Mr. Southern-nek.

Nem mondtam többet, megfordultam, és otthagytam őt leforrázva a sátrak mellett. Lehet, hogy elveszítem a legjobb barátomat? Elkeserített a gondolat, de bíztam benne, hogy nem így lesz.

10. fejezet

Az óra hangosan csipogott, kinyitottam a szememet, és gyorsan lenyomtam, de Tom így is felébredt.

- Minek kelsz fel már ilyen korán? – morogta álmosan.

- Szeretnék még egyszer kilovagolni, mielőtt elindulunk – mondtam halkan. – Aludj tovább! Bocs, hogy fölkeltettelek.

- Ja, kösz.

A fejére húzta a hálózsákot, és mire felvettem a bőrnadrágot, már újra hortyogott.

Sietve a karámhoz mentem, annyira sötét volt még, hogy szinte semmit sem lehetett látni, de szerencsére nekem ez nem okozott gondot. Előkészítettem Kachinát, aztán már mentem is a házhoz.

Úgy osontam be, mint egy macska, lekuporodtam Jamie ágya mellé, és mielőtt felkeltettem, még néhány percig gyönyörködtem benne. A takaró a derekára csúszott, és a kinyúlt, falatnyi trikó alig takart valamit, nyelnem kellett.

Összeszedtem magam, és megsimogattam az arcát:

- Ébresztő városi lány! Ideje visszajönni álomországból! – suttogtam a fülébe.

Pislogni kezdett, láttam, hogy meglepi a jelenlétem.

- Ébredj, Jamie! Mennünk kell! – simogattam tovább.

- Hova? – motyogta.

- Meg kell tanulnod, egyedül meglovagolni Kachi-t!

- Ilyenkor? Hány óra van? – mormolta kábultan. – Hagyj aludni!

Kuncogni kezdtem, imádtam, hogy ennyire morcos ébredéskor.

- Negyed öt körül lehet. Gyere, mert reggel indulnunk kell, és addig még mutatni is akarok valamit! És hozd a lejátszódat!

- Hmm, hagyjál!

- Ha öt perc múlva nem leszel a ház előtt – duruzsoltam a fülébe. – bejövök érted, és úgy viszlek, ahogy vagy!

Hirtelen felpattant, talán megszeppent a fenyegetésemtől, mindenesetre majdnem sikerült lefejelnie. Épphogy el tudtam húzni a fejem.

- Öt perc! – sziszegte morcosan.

Vigyorogva felálltam, közben végignéztem rajta, és gyorsan kimentem. Muszáj volt, mert ahogy felült, a trikó még jobban félrecsúszott, és szinte mindent felfedett, nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni őt, de nehezemre esett, hogy ne teperjem le, annyira csábító volt.

Vártam pár percet, aztán elindultam befelé, nem értettem, mit csinál ennyi ideig. Ahogy befordultam az ajtón, összeütköztünk. Végignéztem rajta, tunikát, és nadrágot vett fel, a kezében ott szorongatta a lejátszót.

- Na, végre! – mormoltam. – Siess, mert lekéssük!

- Mit? – nézett rám kíváncsian.

- Majd meglátod.

- Szeretnék fogat mosni.

- Ráér.

Megragadtam a kezét, és húztam magam után, álmosan botladozott mögöttem, én pedig mosolyogni kezdtem, megint átjárt a bizsergés, ahogy hozzám ért.

- Hol a nyereg? – kérdezte, amikor a karámhoz értünk, és meglátta a lovat.

- Arra most nem lesz szükség.

Bal kézzel megragadtam Kachina sörényét, a jobb kezemmel a hátára támaszkodtam, és fellendültem. Lenéztem Jamie-re, meglepetten bámult rám, lehajoltam kissé, és a kezemet nyújtottam:

- Gyere!

- Hogyan?

Szemforgatva lehajoltam, és megragadtam a karját:

- Lépj a lábamra, és lökd föl magad! – mondtam kedvesen.

Végre felült, és féloldalasan elhelyezkedett előttem.

- Mióta vagy francia hercegkisasszony? – majdnem elnevettem magam.

- Hmmm?

- Mikor mutattam, hogy féloldalasan ülj a lovon? Rakd át a lábad! – gyengéden a combjához nyúltam, és áthúztam magam előtt.

Amikor végre menetkészek voltunk, elvettem tőle a lejátszót, és a nyakába akasztottam. Beállítottam a megfelelő dalt, és a fülébe dugtam a hallgatót.

- Csukd be a szemed, hallgasd a zenét! – súgtam a fülébe, és bekapcsoltam.

Szerencsére ismertem a dallamot, és elég volt hallanom a foszlányait. Elindultunk a dal ütemére, és azonnal éreztem, ahogy Jamie ellazul, szinte láttam, hogy mosolyogni kezd, a karom a combján pihent, ahogy tartottam a gyeplőt, és éreztem, hogy megfeszül az izom a bőre alatt, miközben igyekezett a lovon maradni. Amikor vágtára fogtam a lovat sóhajtva hátrahajtotta a fejét a vállamra, és egészen hozzám simult. Hátranyúlt, átölelte a derekamat, én pedig úgy éreztem felrobbanok. Reszketni kezdtem, a vér megint egy pontba áramlott, és az ágyékom megfeszült, legszívesebben megálltam volna, hogy lerántsam a lóról, és szeretkezzek vele.

De erőt vettem magamon, és nem tettem semmit. Lassan megérkeztünk a dombra, Jamie szeme még mindig csukva volt. Szerencsére időben értünk ide, kikapcsoltam a zenét, és lágyan az állához nyúltam:

- Nézd! – suttogtam elfúló hangon.

Kinyitotta a szemét, egy-kettőt pislogott, aztán kelet felé nézett. Nem engedtem el, a kezemet a nyakán pihentettem, és az ujjammal lágyan cirógattam az álla vonalát. Hangosan felszisszent, és bennakadt a tüdejében a levegő, ahogy meglátta a tájat. A Huron tó a hajnali derengésben ezüstösen csillogott, a hegyeken túl a nap már kezdte feloldani az éjszaka feketeségét, még néhány pillanat, és kibújik a csipkézett ormok takarásából. Jamie némán, csodálattól elhomályosult szemmel nézte, én pedig őt figyeltem, arcának apró rezdüléseit, ahogy beissza a látványt. A karja, és a combja megfeszült, amikor a nap első sugarai áttörtek a hegygerinc fölött, és halkan felnyögött.

- Ez… ez… uramisten, erre nincsenek szavak! – suttogta. – Köszönöm!

Rám nézett, és én úgy éreztem, a világ elolvad körülöttem.

- Köszönöm, hogy megmutattad!

- Ideje visszamennünk! – suttogtam, bár legszívesebben meg sem mozdultam volna.

- Ne! Muszáj?

- Indulnunk kell, ha még ma vissza akarunk érni.

- Rendben – morogta, boldog voltam, hogy is inkább maradna.

Nehézkesen megfordítottam Kachinát, és átadtam a gyeplőt Jamie-nek.

- Te viszel vissza! – mondtam.

Rám nézett, rémület ült gyönyörű szemében, és nekem nevetnem kellett.

- Nyugi, itt vagyok mögötted. Nem lesz semmi baj! De meg kell tanulnod, hogy irányítsd!

Félénken elindult, de nem mert gyorsan menni, éreztem, hogy a lába reszket a karom alatt.

- Gyorsíthatnál! – nógattam csendesen. – Ilyen tempóban estig sem érünk vissza.

- Nem tudom, merre kell menni.

- Majd én mondom az utat, ne félj, nem tévedünk el!

Csak nem akart gyorsabban menni, ezért végül kivettem a gyeplőt a kezéből, és megsarkaltam Kachinát.

- Száguldj velem! – suttogtam, és közben megint éreztem az elsöprő vágyat.

Teljesen elgyengült, minden porcikája remegett, és majdnem lecsúszott előlem. Egy kézbe fogtam a gyeplőt, és a szabad karomat a dereka köré fontam, hogy fönntartsam a lovon.

- Hé, városi lány! Le ne csússz! Csak nem aludtál vissza?

- Nem, csak ez az egész… elvarázsolt.

- Ez volt a cél – boldognak éreztem magam.

Mire végül visszaértünk a rezervátumba, már a többiek is ébredeztek, és láttam, hogy többen is meglepve figyeltek minket, ahogy együtt ülünk a lovon.

- Menj, szedd rendbe magad! – mondtam csendesen, és lesegítettem. – Kachit majd én elintézem.

- Nem segíthetnék? Nem ellenkezni akarok – viccesen összehúztam a szemöldököm. – Csak annyira jó érzés.

Az utolsó mondattól vigyorognom kellett, elég kétértelműre sikerült.

- Ez most hülyén hangzott – motyogta elpirulva.

- Igen, egy kicsit. – mosolyogtam. – Inkább menj, és szedd össze a holmidat! Reggeli után azonnal indulunk.

Leszálltam, és elindultam a karám felé, útközben visszanéztem, és láttam, hogy Jamie Taimával, és Apony-val a patak felé sétál. Jókedvűen nevetgéltek, és ettől nekem is jó lett a kedvem.

De sajnos nem tartott sokáig, ahogy csutakoltam a lovat, megint eszembe jutott, mire készülünk, és eluralkodott rajtam a szomorúság. Soha többé nem lesz még egy ilyen lovam. Ezt a szoros kapcsolatot soha többé nem leszek képes kialakítani. Belenéztem Kachina szemébe, és azonnal tudtam, hogy ő is érzi. Barna szemei bánatosak voltak, szinte sírt. Miután végeztem, bevezettem a többi ló közé, még megsimogattam őt búcsúzóul, aztán elindultam a sátor felé, hogy szóljak Tomnak.

Épp akkor értem oda, amikor kijött, az egyik kezében egy tömött táska, a másikban egy üres volt. Értetlenül néztem rá:

- Mi ez a csomag?

- Hazaviszem a szennyest. Meg szerintem Dee is át akarja csoportosítani a cuccait – emelte föl az üres táskát.

- Bolond vagy, úgyis visszajövünk ide.

- De legalább nem kell annyi göncöt pakolászni.

- Te tudod – vigyorogtam.

Már el is tűnt, én meg bemásztam a sátorba a papírokért, és kicsit összepakoltam.

Aztán már siettem is a kocsihoz, láttam, hogy Bubba is ott téblábol, de nem foglalkoztam vele, egyenesen a furgonhoz léptem, Tom, és Jamie már ott vártak.

- Hol voltál eddig? – cukkolt Jamie mosolyogva. – Lemegy a nap, mire elindulunk.

Ránéztem, és nem tudtam ellenállni, odaugrottam, és megcsiklandoztam a derekát

- Idefigyelj, városi lány! Ne húzd ki a gyufát! – figyelmeztettem.

- Mert? Mi lesz? – úgy csilingelt a hangja, mint egy karácsonyi csengettyű.

- Ööö… – belenéztem a szemébe, és olyanná váltam, mint egy kisfiú, nem tudtam mit mondjak neki, csak néztem a szemét, és éreztem, hogy a szívem őrült tempóban kezd zakatolni.

„Istenem, mi van velem? Ő csak egy kislány! Ne őrülj meg!”

Gyorsan elengedtem őt, és igyekeztem közömbösen viselkedni, miközben elköszöntünk a többiektől.

Mire észbe kaptam, Jamie már bent ült a kocsiban, és feszülten nézett előre. Beültem mellé, és amikor Tom is csatlakozott, azonnal indítottam. Láttam, hogy Jamie a könnyeivel küzd, ezért amikor Tom kihajolt, hogy integessen megcirógattam az arcát:

- Sietünk vissza. – súgtam a fülébe.

Csendben bólintott, és a rádió felé nyúlt, de lefogtam a kezét:

- Add ide a lejátszót! Nem akarok most indián zenét.

A rockosabb zenéket kapcsoltam be, hogy elterelje a figyelmemet, de még így is pocsékul éreztem magamat, amikor elértük a falut, és elhajtottunk a házunk előtt. Apám már előhozta a két lószállító kocsit, de igyekeztem nem odanézni. A kezem megfeszült a kormányon, és mereven néztem előre.

- Nyugodj meg! – suttogta Jamie.

- Ezekkel kell vinnünk őket? – fordult hátra Tom.

- Aha – motyogtam alig hallhatóan.

A lábam lecsúszott a gázpedálról, ahogy megremegtem, és a furgon megugrott.

- Vezessek? – kérdezte Tom.

Nem feleltem, csak lehúzódtam, éreztem magamon a pillantásukat, és az aggodalmat, ahogy gyorsan helyet cseréltünk, és Tom azonnal indított.

Az egyik kereszteződésnél ő is úgy reagált, ahogy sokan mások is, hirtelen fékezett, mielőtt egyenesen továbbhajtott volna.

- Uhh! – nyögött Tom. – Ez a bekötőút nagyon veszélyes. Ha innen kivágódik egy kocsi, akkor nem is lehet látni.

- Ja. Volt is itt már egy csomó baleset. – morogtam.

Nem beszélgettünk, Tom az utat figyelte, Jamie pedig a tájat. A korai keléstől kótyagosan nézett ki az ablakon, és láttam, mennyire elvarázsolja a vidék. Örültem neki, hogy jól érzi magát, és annak még inkább, hogy csalódtam vele kapcsolatban. Tényleg élvezte az ittlétet, és megtett mindent, hogy beilleszkedjen. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy Taimát sikerült megnyernie magának, hisz tudtam, hogy nem az én közbenjárásomnak volt köszönhető. A húgom véleménye már azelőtt megváltozott, hogy beszéltem volna vele, és ezt Jamie kizárólag önmagának köszönhette.

Egyszer csak Jamie feje előrebukott. Gyengéden átöleltem a vállát, és a mellkasomra húztam, azonnal hozzám simult, és ahogy kényelmesen elhelyezkedett, melegség járt át, és éreztem, hogy odalent valami megmozdul bennem.

- Mit csinálsz? – fordult felém mogorván Tom.

- Így kényelmesebben tud aludni. Vagy azt szeretnéd, ha rád dőlne? – néztem vissza rá.

Vállat vont, és újra az útra figyelt, de láttam, hogy nem tetszik neki a dolog. Nem foglalkoztam vele, annyira jól esett az érintése, pont úgy éreztem magam, mint hajnalban a lovon. Éreztem törékeny testét, ahogy szorosan hozzám simul, a karja ernyedten pihent a derekamon, pontosabban a csípőmön, és bennem megint feléledtek a tiltott vágyak, egyre erősebben. Érezni akartam őt, mindenhogyan, ahogyan csak lehetséges.

Felnézett rám, a szeme kedvesen mosolygott. Először furcsa volt, hogy miért fordult meg, de aztán rájöttem, hogy Kachinán ülünk. Feszes csípője az ágyékomnak feszült, és azonnal éreztem, ahogy a férfiasságom életre kel, lüktetve kívánta az enyhülést.

Lassan felnyúlt, megsimogatta az arcomat, és levette a lejátszót. Nem bírtam tovább, megállítottam a lovat, és lecsúsztam mögüle. Remegve fordultam felé, és ahogy megfogtam a derekát, mosolyogva siklott a karjaim közé. A testünk szorosan összesimult, nem szólt, csak vágyakozva nézett a szemembe, amitől teljesen megőrültem. Lehajoltam, hogy megcsókoljam, de elhúzódott, és megrázta a fejét:

- Nincs csók – mondta alig hallhatóan.

- Miért? – suttogtam. – Szeretném.

- Nem lehet, én tabu vagyok.

- Ne! – kérleltem. – Vágyom rád!

Megint megsimogatott, én pedig szorosan átöleltem a derekát, és magamhoz húztam. Beleszagoltam a hajába, és remegni kezdtem, hirtelen nem tudtam visszafogni magam, vadul szorítottam, és a hajába csókoltam.

Eltolt magától, és tett két lépést, de nem hagytam elmenni, a nyomában lépkedtem, és amikor megfordult, újra átöleltem. Benyúltam a tunika alá, és sóvárogva lerántottam a nadrágját, nem ellenkezett, csak mosolygott, ám amikor újra megpróbáltam megcsókolni, megint elhúzódott:

- Nem csókolhatsz meg! – mondta gyengéden.

Végignéztem rajta, most csak a tunika takarta a testét, de annyira hosszú volt, mintha egy nyári ruhát viselt volna. Morogva indultam felé, hogy megszabadítsam tőle. Ahogy hozzáértem, megbotlottunk, és a földre zuhantunk.

Hanyatt feküdt, félig alattam, a kezem a mellén, és fura megnyugvást éreztem, tudtam, hogy már nem akar ellenállni. Lassan az ajkához közelítettem a számat.

Valami megbökött, felnéztem, és rémülten láttam, ahogy Kachina lábai a levegőben csapkodnak, pontosan Jamie feje fölött:

- Kachi! NEEE!…

Kinyílt a szemem, bambán pislogtam.

- Nyugodj meg! Csak álmodtál – az arcomat simogatta, pont, mint az álomban, és engem megint átjárt a remegés.

- Jól vagy? – kérdeztem rémülten, még nem tértem magamhoz teljesen, kerestem a lovat, hogy megbüntessem, amiért bántani akarta.

- Persze, miért? – értetlenül nézett rám. Ettől végre felébredtem.

- Nem érdekes. – mondtam gyorsan.

Belenéztem a szemébe, ekkor éreztem meg, hogy szorosan hozzám bújik, és szinte rajtam fekszik. Felegyenesedtem, és arrébb húzódtam, ezt az intim helyzetet nem bírom elviselni anélkül, hogy ne tegyek valami megbocsáthatatlant. Kinéztem az ablakon, és próbáltam csillapítani a zihálásomat.

- Akarod, hogy innen vezessek? – kérdeztem Tomot, hogy másra tereljem a figyelmet.

- Nem szükséges. Nem sokára megérkezünk. Pihenj inkább! Visszafelé majd vezethetsz eleget.

- Oké, kösz.

Még körülbelül félóra volt az út, aminek örültem, mert így lehiggadtam, mire megérkeztünk. Tom ügyesen elnavigált a forgalomban, majd lassan beállt a ház mélygarázsába. Leállította a motort, közvetlenül a Barracuda mellett. Ahogy kiszálltunk, furcsán éreztem magam, most nagyon nem vágytam ide.

Megálltam a kocsik háta mögött, és figyeltem, ahogy Jamie eljön köztük, közben lágyan végigsimította a Plymouth-t.

- Mi van, városi lány? Gerjedsz rá? – kezdtem mosolyogni.

- Gyönyörű járgány. – suttogta ámulattal.

- Láttad volna milyen volt, amikor megvette? – szólt közbe Tom. – A Buick-om jobb állapotban van most, mi ez volt akkor.

- Ja, rengeteget kellett melóznom rajta, de megérte. Jó kis csajozós verda. – vigyorogtam.

Gyorsan elhúzta a kezét, mintha megégette volna, nevetni kezdtem.

- Eszembe se jutna, hogy téged ezzel szedjelek fel. – tudom, hogy nem lett volna szabad ezt mondanom, de ahogy ránéztem, és a pillantásunk találkozott, képtelen voltam uralkodni magamon.

- Nem megyünk be, hogy pakolni tudj? – kérdezte gyorsan, a hangjában fojtott feszültség bujkált.

- De, persze! – motyogtam, de képtelen voltam elszakítani a tekintetemet. – Gyertek!

Ahogy beléptünk, Jamie körülnézett, alaposan megfigyelt mindent. Kicsit szorongtam, elég lepukkant kis luknak tűnt Tomék lakásához képest.

- Tipikus New York-i garzon – vigyorogtam kényszeredetten. – Kifejezetten egyetemistáknak való. Olcsó, közel van a kampuszhoz… és a forgalom zaja tökéletesen behallatszik. Jó megoldás, hogy ne aludj el reggelente.

- Azért én elfogadnék egy ilyen lakást. Legalább megszabadulnék anyámtól.

- Nézz körül nyugodtan, addig én összeszedek néhány göncöt.

Nem akartam rákérdezni, de most már biztos voltam benne, hogy Jamie és az anyja viszonya nem lehet jó. Sajnálni kezdtem, de inkább nem mondtam semmit. Gyorsan berobogtam a hálószobába, és előkaptam néhány göncöt, és bevágtam egy sporttáskába. Volt ugyan otthon elég ruhám, de el akartam vinni néhány normális ruhát, ha esetleg kimozdulunk valahova útközben.

Körülnéztem, hogy minden rendben van-e, aztán visszasétáltam a nappaliba. Tom elnyúlt a kanapén, és úgy tűnt elaludt, Jamie háttal állt nekem, és a falra függesztett családi képeket nézte. Aztán felnyúlt, és megérintette az egyiket:

- Ő az édesanyám – mondtam halkan.

Alig észrevehetően összerezzent.

- Gyönyörű asszony volt. – suttogta. – És látszik, hogy nagyon szeretett. Sajnálom, hogy nem ismerhettem.

- Igen, én is sajnálom – feleltem, és odaléptem mellé. – Nagyon hiányzik.

- Elhiszem – suttogta együtt érzőn.

- Ezért furcsa, hogy te és az édesanyád ennyire nem jöttök ki egymással. Tom mesélt pár dolgot, de annyira nehéz elhinni, és közben meg látom, hogy igaza van. Egy anyának szeretnie kéne a gyerekeit.

- Hát, az én anyám messze nem ilyen, senkit sem szeret – vonta meg a vállát, mintha nem érdekelné, de éreztem a fájdalmát. – Már megszoktam.

- Hogy lehet ezt megszokni? – néztem rá döbbenten. – Anya mindig engem helyezett előre, mindig csak utánam jött az, amit ő szeretett volna. Még akkor is rám gondolt, ott a toronyban, bent rekedve.

- El sem tudom képzelni, mit érezhetett, amikor…

Elhallgatott, és csak nézett rám.

- Felhívott… – kezdtem, el kellett mondanom neki. – Aznap. Miután becsapódott a gép. Tudta, hogy nem menekülhet meg, és el akart köszönni. Azt mondta, hogy büszke rám, és szeret, és mindig vigyázni fog rám a túloldalról. Közben hallottam, hogy sír. A kilencvenkettedik emeleten volt az irodájuk, esélye sem volt lejutni. Egy barátnője, aki hallotta, mi van, és két tömbbel arrébb dolgozott, oda akart rohanni a toronyhoz, de nem engedték. Őt is felhívta utánam, és megkérte, hogy mondja el ő is, hogy mennyire szeret. Aztán a barátnője mondta, hogy anya nem bontotta a vonalat, hallotta, ahogy a főnökével beszélnek… Azt is mondta… hogy… hogy talán látta őket, amikor kiugrottak… Már nem fáj, csak néha eszembe jut, és akkor…

Hirtelen átölelt, és a vállára húzta a fejem. Megnyugtatott, jól esett beszélni erről az egészről, és az, hogy Jamie így fogadta, az annyira sokat jelentett a számomra, hogy el se tudtam hinni, de közben zavarban voltam – megint, hogy ennyire kiadtam magam valakinek.

- Ne haragudj, nem tudom, miért mondtam ezt el neked – sóhajtottam fel.

- Ne butáskodj! Ez… ez annyira… annyira… sajnálom – suttogta, és megtörölte a szemét. – Köszönöm, hogy megosztottad velem, köszönöm a bizalmadat.

Végül elfordult.

- Hagyjuk pihenni! – mondtam. – Amúgy sem árt, ha eszünk valamit, mielőtt visszaindulunk. A fagyasztóban biztos találunk valami ehetőt.

Már megint mit csinálok? Lényegében kettesben vagyunk a lakásomban, és én kezdem elveszíteni a kontrollt. Nem szabad! De már mentem is, és kinyitottam a hűtőt.

- Mit kérsz? – kérdeztem, a hangom remegett. – Van mirelit pizza, valami dobozos kínai, de azt nem ajánlom. Van lefagyasztott házi koszt. Még Mai küldte nemrég.

- Amivel nincs túl nagy meló – mellém állt, szinte éreztem a leheletét.

- Válassz! – nyeltem észrevétlenül.

Benyúlt mellettem, és kivette a Mai által küldött ételt, a karja milliméterekre volt az enyémtől, amitől megint bizseregni kezdtem.

- Rendben – motyogtam, és nyúltam, hogy elvegyem tőle.

A jégtől síkos edény kicsúszott a kezéből, és ahogy utána kaptam, az ujjaink összeértek, láttam a furcsa ragyogást a szemében, mielőtt elrántotta a kezét, és teljesen lebénultam. Az edény a földön landolt.

Tom ijedten ugrott fel a kanapéról.

- Mi… mi történt?

- Semmi. Leejtettem egy dobozt.

Lassan lehajoltam érte, de közben Jamie-t néztem, bizonyosságot akartam, hogy amit láttam, az nem érzéki csalódás volt. A szemembe nézett, és reszketni kezdett, annyira, hogy a pultnak tántorodott. Láttam a szemében, hogy igazam volt, legszívesebben odaugrottam volna hozzá, hogy átöleljem.

- Mi van, hugi? – kérdezte Tom, és közben bejött a konyhába. – Nagyon sápadt vagy. Nem érzed jól magad?

- Csak… csak azt hiszem, ez a levegő… merre van a mosdó?

- Én elintézem a kaját, mutasd meg neki, Sonny!

Jézus, direkt csinálja? Remegve léptem felé, Tom már kivette a kezemből a dobozt, és a mikróhoz fordult.

Alig értem Jamie-hez, húzni kezdtem a fürdőszoba felé, ő pedig támolyogva lépkedett mellettem. Egy kicsit erősebben fogtam, és közben magam elé toltam, de közben küzdenem kellett, még soha nem álltam ennyire közel hozzá, hogy megcsókoljam, az ajkam remegett, jó, hogy előttem ment, és nem látta.

Kinyitottam az ajtót, és figyeltem, ahogy belép. Gyorsan becsukta, én pedig néhány pillanatig csak álltam, és mélyeket lélegeztem, mielőtt visszamentem a konyhába.

Nem szabad! Tom húga! Barátja van! TABU!

Lassan sétáltam vissza, Tom kíváncsian figyelt:

- Mi van, Tesó? – kérdezte. – Olyan vagy, mint egy zombi.

- Semmi, csak fáradt vagyok, az utóbbi két napban nem pihentem ki magam.

- Ja, vettem észre. – nézett rám. – De most már próbálj megnyugodni.

- Igyekszem, változtatni úgysem tudok rajta. – sóhajtottam, és leültem.

Csendben ettünk, Jamie néhány perccel később csatlakozott hozzánk, leült, de nem mertem ránézni, mélyen a tányérom fölé hajoltam, és kanalaztam az ételt.

- Jobban vagy? – kérdezte tőle Tom.

- Kicsivel.

Gyorsan végeztünk, és Jamie máris összekapkodta a tányérokat.

- Hagyd csak! – mondtam, és mellé léptem a mosogatóhoz. – Ülj le, majd én elintézem!

- Menj, és ülj le te! – csattant fel.

Döbbenten néztem rá, de azonnal tudtam, hogy miért ilyen a hangja.

- Ne haragudj! – mondta bocsánatkérő hangon. – Pihenj egy kicsit, még sokat kell vezetned visszafelé! Én elmosogatok.

Mosolyogni kezdtem.

- Menj! – lehelte halkan.

Leültem Tom mellé:

- Figyu – kezdte a barátom. – bele kéne húznunk. Nálunk szerintem csak összekapunk néhány tiszta ruhát, beszélek apámmal, aztán már mehetünk is vissza.

- Rendben, én is így terveztem, nem akarok túl későn visszaérni, és akkor már holnap reggeli után elindulhatunk.

- Megbeszéltük. – vigyorgott.

- Ha megmondod, hova pakoljak, elrámolok, és akár mehetünk is tovább. – szólt be a szobába Jamie.

Szó nélkül felálltam, és kimentem hozzá. Elvettem a tányérokat, és a szekrény fölső polcára pakoltam.

- Nem érnéd el – mondtam, és igyekeztem elrejteni a feszültségemet.

- Menjünk srácok, nem szeretnék éjfélre visszaérni! – szólt utánunk Tom.

- Rendben, induljunk! – motyogta Jamie, és elsuhant mellettem.

Ahogy leértünk, hátraült, és lehorgasztotta a fejét.

- Nem akarsz közénk ülni?- kérdezte tőle Tom.

- Nem, kösz. Itt legalább elnyúlhatok. – mondta halkan.

Egy pillanatra felnézett, találkozott a pillantásunk, töprengve figyeltem őt. Vajon jól értelmezem a jeleket? Vagy csak a tiltott gyümölcs utáni vágy hajt? Erre a kérdésre nem most fogom megkapni a választ.