17. fejezet

A következő napokban folyamatosan faggattam, mindenre kíváncsi voltam vele kapcsolatban. A gyerekkorára, az emlékeire Tomról, az apjáról, az anyjával való kapcsolatára, és rá kellett jönnöm, hogy jó volt a megérzésem, Jamie inkább élt volna intézetben, mint vele. Többször könnybe lábadt a szeme, és néhányszor öntudatlanul elejtett egy-két olyan megjegyzést, amiből tudtam, hogy az apjának egy szavába kerülne, és ő itt maradna. Ilyenkor nagyot nyeltem, vagy mélyet sóhajtottam, nem mertem kimondani, mire vágyom.

Egy idő után, hogy jobb kedvre derítsem, a barátairól kérdeztem, volt köztük egy lány, Kriszta, aki nagyon jó barátnője volt, egyedül ő hiányzott neki az otthoni ismerősei közül. És amitől végtelen boldogság járt át, egyszer sem említette meg a barátját. Rengeteget mesélt, de egy idő után váltott. Ő kezdett kérdezni, én pedig készségesen válaszoltam. Jamie-t elképesztően érdekelte a kultúránk, annyi mindent kérdezett, hogy több napig mesélhettem volna folyamatosan, ha mindenre válaszolni akartam volna.

Aztán egy nap megjegyezte:

- Teljesen átértékeltem a népedről alkotott véleményemet – mondta mosolyogva.

- És a véleményed jó, vagy rossz irányba változott? – kérdeztem viccesen.

- Hát nem is tudom – felelt. – Talán a következő városban felülök az első buszra, és visszamegyek New York-ba.

Eltátottam a számat, a szemébe néztem, de amikor megláttam a huncut csillogást, vigyorogni kezdtem.

- Megijedtem, hogy komolyan mondod.

- Bár sose kéne visszamennem! – suttogta.

Megsimogattam a karját, már rég rájöttem erre, és napok óta az foglalkoztatott, hogy mit tehetnék az ügyben.

- Fura – mondta egy idő után. – Amióta itt vagyok, és volt időm végiggondolni az életemet, egészen más színben látom magam.

- Mire gondolsz? – kérdeztem.

- Csak arra, hogy innen nézve olyan üresnek tűnik. Nincs benne semmi, aminek értelme lenne. Suliba járok, ötletem sincs, hogy mihez kezdjek magammal. Sodródom egy élet felé, és nem tudom, hogy ilyet kívánok-e. Elvégzem a sulit, dolgozni kezdek, családom lesz… és ennyi. Megöregszem, és majd akkor jövök rá, hogy semmit sem alkottam. Csak elvegetáltam, és vége. És még az anyám is…

- Mi van vele?

- Te szerencsére nem tudod, milyen érzés csalódni az anyádban.

- Ne beszélj így róla!

- Jó, igazad van, de tudod, miután elváltak, én csak az ő verzióját hallottam, és mindig azt hittem, hogy az apám hibája volt minden. És most szembesültem azzal, hogy anya legalább annyira hibás, mint az apám. Nem volt elég a folytonos marakodás, amíg együtt voltak, még utána is kísért.

- Most csak Tom véleményét hallottad. Talán össze kéne engedni a szüleidet, hogy megbeszéljék.

- Azt szeretnéd, hogy árvák legyünk? – nézett rám. – Ha egy szobába zárnánk őket, tuti megölnék egymást. – keserűen nevetett.

- Nem kell ennyire negatívan látnod a dolgot. Kihozhatod belőle a legjobbat. Csak rajtad múlik. Ne hidd, hogy itt jobb a helyzet! – nem akartam, hogy ez foglalkoztassa. – Szerinted mi mit csinálunk? Ugyanezt, vergődünk, lehet, hogy nyugodt családi hátterem van, de ez cseppet sem számít. Annyi a különbség, hogy én már látom az utamat. Megszerzem a diplomát, közgazdász leszek. Mindennap bejárok majd egy irodába, öltönyben, és nyakkendőben. Ha szerencsésen választok munkahelyet, akkor jól fogok keresni. Vagy választhatom a népemet, visszamehetek a rezervátumba, és élhetek a szegényes körülmények közt, unalmasan.

- De szabadon. – nézett rám melegen.

- Nem hinném, hogy az szabadság lenne. Bezárva egy kis közösségbe, kötött lehetőségek közé.

- Nem érnéd be azzal, hogy boldogan élhetsz a tieid közt?

- Dehogynem. Csak tudod, már láttam egy másik lehetőséget, és nem tudom, hogy ezután meg tudok-e elégedni azzal, amit a rezervátum nyújthat.

- Mennyire bonyolult az élet – suttogta. – Igazad volt, sokkal egyszerűbb volt százötven évvel ezelőtt.

- Szeretnél akkor élni? – vigyorogtam.

- Néha úgy érzem, igen.

- És te lennél az első számú ellenségem. Előled kéne menekülnöm. – mondtam nevetve.

- Sosem kéne menekülnöd előlem. Nem üldöznélek – fordult felém.

- Akkor mit csinálnál?

- Hagynám, hogy elrabolj.

Meglepve néztem rá, aztán hirtelen odahajoltam, és megcsókoltam.

- Te lennél az én elrabolt asszonyom? – kérdeztem, és legszívesebben megállítottam volna a kocsit.

- Nem azt mondtad egyszer, hogy ti így szereztek magatoknak fehér asszonyt?

- És még te neveztél bolondnak engem – Szorosan magamhoz öleltem.

Sajnos ezeket a boldog pillanatokat beárnyékolta a tudat, hogy megállíthatatlanul közeledtünk Navajo City-hez. Már csak egy nap, és meg kell válnom a kedvenceimtől. Amikor megálltunk pihenni, szinte mindig odamentem hozzájuk, és simogattam őket, beszéltem nekik, és próbáltam megmagyarázni, hogy mi történik. Úgy tűnt megértik, mert az ő hangulatuk is rohamosan romlott, egyre kedvetlenebbek voltak. Ilyenkor mindig csendben sírtam, persze úgy, hogy Tom ne lássa, mert akkor biztosan napokig húzna vele, de nem tudtam gátat szabni a szomorúságnak.

Egy ilyen alkalommal Jamie mögém lépett, és gyengéden megsimogatta a hátamat.

- Nyugodj meg! – suttogta. – Minden rendben lesz, kedves.

- Nem tudom. Hiányozni fog. – feleltem kásás hangon.

- Nekem is. – ránéztem, ő is sírt.

Átöleltem, és csak szótlanul álltunk, próbáltunk vigaszt nyújtani egymásnak.

- Hé, srácok – hallottuk Taima hangját. – Tommal elmegyünk moziba, nem jöttök?

Halkan felnevettünk.

- Menjetek csak – mondtam, most kifejezetten jól esett, hogy magunkra hagynak. – Nekem nincs kedvem. Jamie?

- Nekem sincs – rázta a fejét. – Érezzétek jól magatokat!

Tom megvonta a vállát, és elindult a Buick felé.

Figyeltük, ahogy a kocsi magas porfelhőt kavarva elrobog a város felé.

- Sosem hittem, hogy Taima ennyire rá tud kattanni a mozira – mondtam elbambulva, fura érzés járt át. Talán azért, mert amikor elindultak, Taima furcsán nézett rám.

- Gondolom, sokat nyom a latban a társaság – mosolygott Jamie.

- Igen, szerintem is belezúgott Tomba. Vajon a bátyád tudja? – kérdeztem.

- Komolyan kérdezed? Odáig van érte.

- És te?

- Mi van velem? – nézett fel.

- Te bele vagy zúgva valakibe?

Elfordult, de nem válaszolt.

- Hé, ennyire odavagy azért a srácért? – kérdeztem csalódottan.

- Kire gondolsz?

- Arra a… bocs, nem tudom kimondani a nevét.

- Ja, Csabára gondolsz? Igazából nem. Igaza volt Krisznek. Tényleg nem szeretem igazán. Csak jó időtöltés volt.

- Na, ez most plazacicás volt. – vigyorogtam.

- De akkor még az is voltam. Azóta átértékeltem magam, és mindent.

- Akkor viszont nem értem, hogy miért vagy gondterhelt.

- Mert, aki érdekel, azzal nem számíthatok semmire.

- Miért nem?

- Miért csinálod ezt? – kérdezte élesen.

- Mit?

- Ezt. Hogy megalázol. Tökéletesen tisztában vagy vele, hogy mit érzek. Miért kínzol ilyen kérdésekkel?

- Soha nem jutna eszembe, hogy megalázzalak – mondtam, és a háta mögé ültem.

Széttártam a lábamat, és úgy helyezkedtem, hogy nekem dőlhessen, közben gyengéden simogattam, és a nyakába csókoltam.

- Igen, azt hiszem, tudom, mit érzel – súgtam két csók között – csak nem merem elhinni. Én egy mocsok alak vagyok. Nem érdemellek meg. Akartalak, és te nemet mondtál. Elfogadtam. Most azt látom, hogy szenvedsz, és szeretném megérteni, miért.

- Lehet, ha most kérnél, nem mondanék nemet. – sóhajtott fel vágyakozva.

- Pontosan ezért nem kérlek. Azzal aláználak meg a legjobban. – elengedtem, és felálltam. – Te sokkal többet, jobbat érdemelsz, mint egy ilyen macsó, mint én.

Elindultam a sátor felé, és csak a vállam fölött vetettem vissza neki a szavakat. Nem akartam, hogy lássa, mennyire vágyom rá.

- Menj, feküdj le inkább, holnap korán indulunk, oda kell érnünk, nehéz napunk lesz!

Bemásztam a sátorba, és remegve térdeltem le, a sarkamra ültem, és próbáltam csitítani az elsöprő érzést. „Lehet, ha most kérnél, nem mondanék nemet.” – visszhangzott a fejemben kedves, vágyakozó mondata. Keményen kellett küzdenem, hogy ne teperjem le ott rögtön, hogy szeretkezzek vele. Észnél kell lennem, ő még szűz, és nem arra van szüksége, hogy én legyek az első a számára. Nem érdemlem meg őt.

Ekkor a sátor bejárata kinyílt, és bemászott rajta.

- Nem küldhetsz el!

Döbbenten fordultam felé, és nyelnem kellett, ahogy megláttam. Mégis mire készül? Ez a tunika! Honnan szerezte, talán az anyám varrta neki? Hisz ez egy nászruha. És hogy áll rajta! Mint egy istennő. Alig takart valamit, és ez újra felkavart. Ahogy ott állt, esetlenül, félénken, és a szeme tele volt félelemmel, éreztem, hogy ez nagyon fontos döntés volt a számára. Feltérdeltem, és bátorítóan felé nyújtottam a kezem.

Elém roskadt, megfogta az arcom, és remegő hangon suttogva így szólt:

- Nem küldhetsz el!

- Sosem tenném – nyögtem, magamhoz rántottam, és hevesen csókolni kezdtem. Már nem tudtam ellenállni neki, nem érdekelt, sem Tom, sem a világ, sem a tény, hogy hamarosan elveszítem. Érezni akartam őt, és azt akartam, hogy ő is érezzen. Ő így akarta, és én teljesítem a kívánságát. Engem akart, én pedig nem okozok csalódást neki. De rettenetesen féltem, még sosem voltam szűz lánnyal, és tudtam, hogy számukra az első alkalom nem biztos, hogy annyira jó. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Miközben ezek a gondolatok cikáztak át az agyamon, egyre lágyabban csókoltam. Éreztem, ahogy a félelme csökken, lassan simogatni kezdtem őt, a kezemmel felfedeztem teste minden zugát, csak a nőiességét hagytam ki, azzal még várni akartam. Végre éreztem, hogy kezd felengedni, ahogy az ujja lágyan végigsimított a mellkasomon remegni kezdtem. Felemeltem a fejem, és kissé felbátorodva a ruha alá csúsztattam az ujjam, letoltam, amíg a válla szabaddá vált, és lágyan csókolni kezdtem, aztán lassan elindultam lefelé. Már nem tudtam, és nem is akartam visszafogni a vágyamat, éreztem, ahogy a vérem lefelé áramlik, az agyam cserbenhagyott, lázas csókkal kerestem a mellét. Ahogy megízleltem a bársonyos telt keblét, úgy éreztem ledönt a vágyakozás. Felemeltem a fejem, a szemébe néztem, és csak lihegni tudtam:

- Kívánlak.

- Kívánlak – suttogta válaszul, és éreztem a hangjában az enyhe félelmet. Én is féltem, de tovább kellett mennem, lassan becsúsztattam a kezem a tunika alá, és belemarkoltam a fenekébe. Halkan felnyögött.

Megfogtam a kezét, és lassan, hogy ne ijedjen meg, a lábam közé húztam, és letoltam a nadrágomat. Remegett a keze, ahogy hozzám ért, és ettől én is remegni kezdtem. Bódító érzés volt, hogy olyasmit nyújtok neki, amit előttem még senki, és ettől boldog voltam, nem pedig elégedett. Egy pillanatra bevillant, hányszor vágytam arra, hogy egy szűzlány legyen a karomban, de mindig csak a birtoklás hajtott, azt akartam, hogy én legyek az első, de most, ahogy Jamie-t öleltem, és éreztem bizonytalan, reszkető, vággyal teli mozdulatait, csak arra tudtam gondolni, hogy boldoggá tegyem.

Egyre bátrabbá vált, és gyorsabban simogatott. Amúgy is lüktető vágyam egyre forróbbá vált, zihálni kezdtem. Önmagamhoz képest túl rég voltam nővel, és féltem, ha így folytatja, akkor képtelen leszek uralkodni magamon. Elhúzódtam tőle, és lerángattam a tunikámat, aztán levettem a ruháját, lassan a combja közé csúsztattam a kezem. Beleremegett az érintésbe, és kissé megfeszült, azonnal leálltam, és vártam, hogy csillapodjon a félelme. Lassan simogattam, gyengéden, de határozottan, és amikor éreztem, hogy újra ellazul, betoltam az ujjamat. Az agyam furán működött, sokszor csináltam már ilyet, de most mégis úgy éreztem, ez volt az első alkalom. Alig hatoltam be, amikor ellenállásba ütköztem, és Jamie felsikkantott. Abban a pillanatban megálltam, és megcsókoltam, már tudtam, mit éreztem. Nem a kezemmel akarom áttörni a gátat. Lassan mozgatni kezdtem az ujjam, vigyázva, hogy ne okozzak felesleges fájdalmat, és közben csókoltam őt, forró szenvedéllyel. Amit éreztem, az sokkal több volt fizikai vágynál. Már tudtam, hogy örökre megváltoztat ez az éjszaka.

Jamie-t elragadták az ösztönök, a csípője finoman igazodott az ujjamhoz, és a keze is felvette a ritmust. Úgy éreztem szétrobbanok, egyre vadabbul csókoltam, ő pedig egyre szorosabban simult hozzám, és vágyakozva, zihálva követelt többet.

Hirtelen elengedtem az ajkát, lefektettem a medvebőrre, és mellé feküdtem. Újra csókolni kezdtem, hogy csillapítsam az ismét rátörő remegést. Óvatos, gyengéd akartam lenni, tudtam, hogy most ettől függ minden. Simogatni kezdtem a mellét, vadul, amitől a mellbimbója megfeszült, ekkor lesiklottam a csípőjéhez. Alig értem hozzá az ujjbegyemmel, ahogy a combján végigcsúszott a kezem.

A térdhajlatához értem, és megemeltem a lábát. Besiklottam a combjai közé, gyengéden ránéztem, és láttam, hogy készen áll. Lassan behatoltam, éreztem az enyhe ellenállást, amit a férfiasságom könnyedén áttört, nem akartam megállni, de ekkor megrándult, és felnyögött. Megdermedtem, és csak néztem a szemét. Vártam, hogy a fájdalom elragadja, és rettegtem tőle, de ekkor felsóhajtott, kedvesen elmosolyodott, a lábát a csípőm köré fonta, és megemelte magát, jelezve, hogy folytassam.

Mozogni kezdtem, és ekkor tudatosult bennem, hogy olyan helyen járok, ahol előttem még soha senki, földöntúli boldogság járt át, mintha ez az angyal a karomban maga lenne az univerzum, legszívesebben felkiáltottam volna, de ehelyett, csak folytattam a táncot. Azt akartam, hogy ő is érezze, amit én, hogy tudja, amit én is ebben a pillanatban tudtam meg: soha többé nem kell másik nő. Zihálni kezdtem, és most örültem, hogy tapasztalt vagyok, és vissza tudom fogni magam, nem siethettem el. Nem telt sok időbe, és úgy mozgott velem, mintha mindig is egyek lettünk volna, ösztönösen összhangban voltunk. Halkan nyögdécselve suttogta a nevem, én pedig bódultan, szerelmesen hörögtem a fülébe.

Szükségem volt egy kis szünetre, nehogy túl gyors legyek. Felemelkedtem, hanyatt fordultam, és magamra húztam őt. A csípőjénél fogva irányítottam, és lassan magamra engedtem. Most is a szemét figyeltem, hogy amint fáj neki, leálljak. Egy pillanatra megvonaglott az arca, aztán a mellkasomra borult, a haja lágyan beterítette az arcom, és elkábított az illata. Nem mozdultam, vártam, hogy bensője megszokja ezt az új helyzetet, de közben feltoltam. Végig a szemébe néztem, és a kezét a vállamra húztam. Amikor a megfelelő helyzetbe került, megint mozogni kezdtem. De most képtelen voltam visszafogni magam, ahogy éreztem a szűk mennyországot, nem tudtam uralkodni magamon. Tapasztalatlan volt, most nehezen találta meg az összhangot, de nem zavart, megragadtam az arcát, mélyen a szemébe néztem, és zihálva rohantam a gyönyör felé. Láttam, ahogy az arca átalakul, a szeme elfeketedik, éreztem a bőrén gyöngyöző apró izzadtságcseppeket, a remegését, és tudtam, hogy sikerült.

Hirtelen a vállamba markolt, és hangosan, élvezettel sikoltotta a nevem, aztán ernyedten a mellkasomra borult.

Alig éreztem, hogy én is vele élveztem, de az sem bántott volna, ha nem jutok el a csúcsra. Életemben először, nem a saját önző vágyam hajtott, hanem, hogy a szeretett tündérnek adjak boldogságot, itt most én nem számítottam.

Nem mozdultam, csak gyengéden simogattam a hátát. A szememet ellepték a könnyek. Jamie az enyém, csak az enyém. Nem engedem át senki másnak. Megfogtam az arcát, magam felé fordítottam, és simogatni kezdtem az ajkát, egyre lágyabban, ő pedig csókolta az ujjamat, aztán hirtelen bekapta, és halkan nyögve megszívta.

- Te mohó kislány – suttogtam mosolyogva.

Visszahúztam a kezem, a mellkasomhoz simult, és én újra simogatni kezdtem a hátát. Egy idő után felemelkedett, és halkan megszólalt:

- Mennem kell, ha visszaérnek…

- Aludj nyugodtan! Ne félj a bátyádtól! Mit tehet? – nyugtattam.

- A hajamnál fogva rángat vissza New Yorkba, és feltesz az első gépre.

- Azt nem engedem. – mondtam határozottan, és komolyan is gondoltam. Harcolni fogok érte, ha szükséges, megvédem mindenkitől.

Újra magamhoz szorítottam, és a szemébe néztem.

- Aludj, Kedves! – suttogtam.

Az arcát a mellkasomhoz húztam, és magunkra húztam a takarót. Lágyan megcsókolt, amitől nevetnem kellett.

- Aludj! – suttogtam.

- Mi a jó büdös…?

Felpattant a szemem, és hirtelen nem tudtam, mi van. Csak azt tudtam, hogy boldog vagyok. Aztán éreztem, hogy Jamie a karomban pihen, de ő is felijedt. Nem engedtem el, nehogy lecsússzon róla a takaró, és nem akartam elereszteni. Megígértem, hogy megvédem őt, de ez nem volt fair. Ha Tom most nekünk esik, képtelen leszek rá, annyira kábult voltam még az előző dologtól.

- Hogy a francba képzelted, te szemét? – üvöltött Tom. – Takarodj kifelé!

A barátom hangja visszarángatott a valóságba, felugrottam, felkaptam egy alsónadrágot, és elindultam kifelé. A bejárattól még feszülten visszaszóltam:

- Vegyél fel valamit, és maradj bent!

De amint kiléptem, hallottam, hogy ő is felkel, ideges lettem, persze, hogy ellenkezik.

Tom felém fordult, és eszelős tekintetéből tudtam, hogy komolyan dühös:

- Hogy merészelted? Ő a húgom, te állat! – üvöltötte felém.

- Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ki ő!

- Azt hittem, a barátom vagy! Erre te elárulsz a hátam mögött!

- Nem árult el – kiabált rá Jamie, miután kijött utánunk.

- Fogd be! – förmedt rá Tom. – Veled is beszédem lesz, de most ezzel a… ezzel a…

- Tom, szeretem a húgodat. – csak kicsúszott a számon, de hirtelen éreztem, hogy igaz. – Nem tettem volna meg, ha nem így van, és ha ő nem akarja.

- De hát ő még csak egy kislány! – üvöltött.

- Ebben tévedsz, Jamie már rég nem kislány, hanem egy tüneményes nő. – védekeztem.

- Kiskorú te állat! Ezért feljelenthetlek!

- Képes lennél megtenni? – Jamie hangja a döbbenettől remegett.

- Megérdemelné! – morogta.

- Tom, kérlek, higgadj le! – próbáltam menteni a helyzetet.

- Fogd be! Legszívesebben beverném a képed!

- Tedd meg, ha attól jobban érzed magad! Üss meg! De azon nem változtathatsz, hogy megtettük, és élveztük.

- Ne provokáld! – nyögte Jamie rémülten.

Tom megindult felém, de Jamie közénk ugrott. Ösztönösen cselekedtem, magamhoz rántottam, és fordultam, így Tom ökle nem őt találta el, hanem a hátamba csapódott. Hangosan szisszenve rogytam előre.

Jamie ijedten nézett a szemembe:

- Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon.

- Semmi bajom – bólintottam.

Felugrott, és a bátyjára förmedt.

- Tom! Gyere velem!

Elrohant a sátor mögé, még visszaszólt, amikor Tom nem mozdult, de most magyarul. Csendben figyeltem őket, ahogy eltűnnek, aztán a tűz hamvai felé fordultam. Lekuporodtam, és bambán figyeltem.

- Sonny? – szólalt meg Taima, aki mostanáig dermedten állt.

- Igen? – néztem fel rá.

- Mi volt ez?

- Lefeküdtem Jamie-vel. – mondtam egyszerűen.

- Igen, erre rájöttem, de…

- Tom nem kifejezetten örül a dolognak. – folytattam.

- De hát miért? – kérdezte.

- Félti tőlem. És megértem.

- De hát, amit az előbb mondtál, az… hogy… hogy szereted.

Ránéztem, és a pillantásomból mindent tudott.

- Értem – mondta mosolyogva. – Akkor nincs miért féltenie.

- Taima, három hét múlva elutazik. Ennek nincs jövője, és Tom ezt nagyon jól tudja, ahogy mi is.

- Te kezdeményeztél?

- Nem, ő jött be utánam, de nem küldtem el, pedig ha észnél vagyok, ezt teszem.

- Most totál összezavartál. Miért kellett volna elküldened?

- Mert csak fájdalmat okozok neki. – suttogtam.

- Jamie szeret téged.

- Tudom, pont ezért fog fájni neki. De ahogy meglátom, minden más megszűnik. Csak azt akarom, hogy most boldog legyen, és elfeledkezem arról, hogy mi lesz később.

- Neked is fájni fog – jelentette ki a húgom.

Csak bólintani tudtam.

Hallottam, hogy Jamie halkan, fájdalommal telve felnevet, aztán visszajött, leült mellém, megcsókolta a vállamat, és átölelt, amitől megint borzongani kezdtem. Hogy vágyakozhatok ennyire utána?

- Akkor mostantól egy sátorban akartok aludni? – kérdezte Tom, ahogy mellénk telepedett, és lehúzta maga mellé a döbbenettől kővé dermedt Taimát.

- Megengednéd? – kérdezte Jamie, én pedig könyörögve néztem a barátomra.

- Gondolom, most már úgyis mindegy. – sóhajtott belenyugvóan.

- Kösz, Tesó – suttogtam.

- Ne köszönd! Azt nem mondtam, hogy örülök neki. – morogta.

- Tom – szólalt meg Taima. – Ne bántsd őket! Tényleg szeretik egymást.

- De ennek nem lesz boldog vége. Nem akarom, hogy a húgom szenvedjen! – mondta, közben Jamie-t figyelte.

- Ezzel ne foglalkozz, kérlek! – felelte.

- Gyere, Tom! – nyúlt fel Taima. – Hagyjuk őket!

Miután bementek, és is felemelkedtem, gyengéden megfogtam Jamie kezét, és behúztam magam után. Letérdelt a medvebőrre, és zavartan végigsimított rajta ott, ahol szüzességének bizonyítéka volt. Megfogtam a kezét elhúztam, és a nyakába csókoltam. Levettem róla a tunikámat, és gyengéden letoltam a bőrre. Levetkőztem, mellé bújtam, és a kezemet a combja közé csúsztattam. Nem akartam semmit, de éreznem kellett őt.

- Köszönöm – mondtam halkan, a szemébe néztem, aztán megcsókoltam. – Köszönöm.

Hanyattfeküdtem, a derekánál fogva a mellkasomra húztam, és betakartam magunkat.

- Mit köszönsz? – kérdezte ártatlanul.

Melegség járt át a hangjától, tényleg nem érti, mit jelentett ez nekem, és ettől csak még jobban akartam őt.

- Mindent, hogy velem voltál, és itt vagy mellettem. Hogy kiálltál értem, és már nem először. Köszönöm, hogy vagy. – suttogtam.

- Én köszönöm. Hogy megmutattál nekem egy másik életet.

Végem volt. Megöleltem és megcsókoltam. És megint erőt kellett vennem magamon, hogy ellenálljak.

- Jó éjt, Édesem! – leheltem a fülébe.

Hamar elaludt, a lábát a derekamra fonta, combjának töve izgatóan simult a lábamhoz, amitől folyamatos remegés járt át.

- Oh, Nagy Szellem – tátogtam némán. – Segíts megtalálni a módot, hogy ne veszítsem el. Tudom, hogy nem érdemlem meg. Nem vagyok méltó rá, amilyen életet éltem eddig, de szeretném megpróbálni. Talán pont ő kell nekem, hogy jobbá váljak. Jobb ember akarok lenni érte. Segíts, kérlek!

A sátor bejárata kinyílt, és Tom feje jelent meg a nyílásban.

- Mi az? Ellenőrzöl? – sziszegtem felé.

- Csak a holmimért jöttem – morgott vissza. Végignézett rajtunk, aztán szó nélkül eltűnt.

Fanyarul elmosolyodtam, aztán még szorosabban öleltem magamhoz szerelmemet, belecsókoltam a hajába, aztán a homlokára is leheltem egy lágy csókot. Becsuktam a szemem, és én is elaludtam.

18. fejezet

Hunyorogva dőltem a kocsi oldalának. A lányok nemrég indultak el reggeliért, már összepakoltunk, és most vártuk őket. Tom egész idő alatt nem szólt hozzám, csak komoran méregetett.

- Most mi van? – kérdeztem tőle. – Addig nézel így, amíg megpusztulok?

- Nehogy már te legyél felháborodva! – morgott vissza. – Ennyit ér neked a barátságunk? Az első adandó alkalommal a hátamba szúrod a kést.

- Tom, miről beszélsz?

- Tudod te mi lesz, ha erről apa, vagy ne adj’ isten anyám rájön? Az életbe többet nem engedni ide, és jó lesz, ha nem jelent fel. Felfogtad, hogy kiskorú?

- IGEN, FELFOGTAM! De…

- Sonny, hamarosan elmegy. Visszamegy Pestre, mi lesz utána, beszéltek telefonon, chaten? Meddig, mikorra fogod elfelejteni, valamelyik New yorki cicababa miatt? Neked ő csak egy nyári kaland, de te az ő számára… te voltál neki az első!

- Tudom, és sosem fogom elfelejteni. Ő annál sokkal fontosabb, nekem ő… – felsóhajtottam. – Szeretem őt, Tom.

- Ugyan, mit tudsz a szerelemről? Te magad mondtad, hogy soha nem szerettél senkit, és nem is fogsz.

- Tévedtem – mondtam halkan, lehajtottam a fejem. – Jamie számomra olyan… olyan…

- Milyen? – Tom hangja most megváltozott.

- Rá vártam – mondtam egyszerűen. – Érted? Kell nekem, szükségem van rá, hogy képes legyek tovább élni. Ez annyira más, annyira új, letaglóz, folyamatosan azt akarom, hogy mellettem legyen. Majd’ beleőrülök, hogy most nincs itt, és nem tudom, mi van vele, félek, hogy baja eshet, én… én… vigyázni akarok rá. Nem akarom elveszíteni!

Felemeltem a fejem, belenéztem a barátom szemébe, és néma választ vártam. Odalépett mellém, és testvérien magához ölelt.

- Hát téged is megtalált, Tesó! – mondta halkan.

- Mi lesz velem, ha hazamegy? – kérdeztem, és könnybe lábadt a szemem. – És mi lesz vele? Igazad van, hülye vagyok, nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen. Én nem akarok fájdalmat okozni neki. Szeretem. Már tudom, milyen érzés, és fáj a tudat, hogy elveszítem.

- Jaj, Tesó! – sóhajtotta. Vigasztalón simogatta a tarkómat, és hagyta, hogy a vállára hajtsam a fejem.

- Találjunk ki valamit! – suttogtam. – Nem akarom elengedni, nem mehet el.

- Nyugodj meg, Testvér! Kitalálunk valamit.

A távolból felbőgött a Buick, és néhány pillanattal később Taima befordult mellénk.

Szótlanul ettünk, és már indultunk is tovább.

Kifordultam az útra, és bekapcsoltam a rádiót, de nem hallottam, mi szól, rettegve gondoltam arra a pillanatra, amikor ott kell hagynom a lovakat. Remegett a kezem, és legszívesebben üvöltöttem volna. A szemem sarkából láttam, hogy Jamie a rádió felé nyúl:

- Hagyd itt! – üvöltöttem rá.

Rémülten dermedt meg, láttam a szemében a félelmet, és az értetlenséget, és azonnal észhez tértem.

Rácsaptam a kormányra, mélyet sóhajtottam, és megpróbáltam uralkodni a hangomon:

- Ne haragudj! Nem rajtad kéne kitöltenem, de annyira kétségbe vagyok esve! Nem tudom, képes leszek-e otthagyni őket?

- Sajnálom – suttogta, még mindig megszeppenve.

- Nem! Ne! Nem neked kell sajnálnod! Én vagyok egy bődületes tahó. Nem akartam rád ijeszteni. Te vagy a legutolsó a világon, aki ezt érdemli, és én pont rajtad töltöm ki a mérgem.

- Sonny, megértem, min mész most keresztül. Még ha nem is tudom teljesen átérezni.

- Az a legrosszabb, hogy tehetetlen vagyok, mert apámnak igaza volt. Nem volt más megoldás, és végül is csak lovak.

- Mondd ezt magadnak, ha így könnyebb! – mondta halkan.

Ránéztem, de nem tudtam megszólalni.

- Számodra ők nem csak lovak, ahogy nekem sem. – folytatta. – Nekem Kachina a szabadságot jelenti. Nem tudom elmagyarázni, de… – könnybe lábadt a szeme.

- Köszönöm – suttogtam megindultan. – Szeretlek.

Szorosan mellém csúszott, és átöleltük egymást, legalább egy kis megnyugvást jelentett az érintése. Végre észhez tértem, és meghallottam a rádiót.

- Uhh! – nyögtem fel. – Ezt tényleg én kapcsoltam be?

Halkan nevetni kezdett, de közben csendesen sírt.

- Mit hallgassunk? – kérdezte.

- Valami rockosat, indián zenéhez most túl zaklatott vagyok. Némelyik arra emlékeztet, amikor lovagolunk.

- Oké – suttogta, és átkapcsolta a rádiót a lejátszójára.

Csendben haladtunk tovább, egyikünknek sem volt kedve most a beszélgetéshez, összebújva ültünk, és próbáltuk kordában tartani az érzelmeinket. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy a hátam mögött az utánfutóban a két kedvenc lovam vár arra, hogy megszabaduljak tőlük. Próbáltam két idegen állatként tekinteni rájuk, de nem nagyon sikerült, folyamatosan nyeltem a könnyeimet.

Dél körül érkeztünk meg. Nekem már nem volt újdonság a hatalmas farm, a végeláthatatlan karámokkal, a családi ház méretű garázzsal, és a szállodányi főépülettel. Sosem vonzott az ilyen gazdagság, felszínes volt. Az egyetlen, ami tetszett, az a garázsban sorakozó álomcsodák sora. Csupa luxusautó, chopper, sportautó, igazi kiállítási darab mind, és Mr. Southern gondoskodott róla, hogy aki erre jár, az megcsodálhassa a gyűjteményt. Jamie álla is leesett, ahogy elhaladtunk mellettük, miközben a gazdasági kapu felé kanyarodtam.

Ahogy kiszálltunk, már láttam, ahogy középkorú házigazdánk közeledik felénk.

- Sonny! Drága fiam! Örülök, hogy megérkeztetek! Már nagyon vártuk a kicsikéket!

- Üdvözlöm, Mr. Southern! – próbáltam szenvtelen hangon beszélni. – Remélem, nem késtünk.

- Nem, épp időben jöttetek. – mosolygott.

Képtelen voltam viszonozni a gesztust, és ezt ő is hamar észrevette, mert az arca átalakult, felvette az üzletember maszkját.

- Hadd lássam az én drágáimat! – mondta, és az utánfutó felé lépett.

Megtántorodtam, mire Jamie határozottan megragadta a karomat. Lenéztem rá.

- Itt vagyok veled, maradj erős! – súgta.

Görcsösen átöleltem a derekát, de nem szóltunk többet.

- Juan! – kiáltott Mr. Southern. – Készítse elő az istállót a jövevények számára, addig engedjük ki őket a karámba, hogy átmozgassák magukat!

Mind a négyen odaléptünk, és egyesével vezettük a lovakat a kifutóhoz. Hálás horkantásokkal fejezték ki a köszönetüket, Kachi és Wahkan még a mellkasunkat is megbökdösték. Alig tudtam visszafogni a könnyeimet.

- Gyertek! – szólt a férfi, amikor végeztünk. – Hosszú út áll mögöttetek. Szedjétek rendbe magatokat! A földszinten van két vendég lakosztály, utána szívesen látunk benneteket ebédre.

- Oh – hirtelen eszembe jutott, hogy be sem mutattam a húgomat, és Jamie-t. – Elfelejtettem bemutatni a húgomat. Ő itt Taima, Tomra, gondolom, emlékszik, ő pedig Tom húga, Sandra.

Miután megismerkedtek, elindultunk a házba, ahol egy alkalmazott elirányított minket. Nem először hoztam lovakat Mr. Southern-nek, és nem először voltam a házban, de láttam, hogy a legutóbbi alkalom óta átalakították a belső teret.

Emlékszem, Bianca Southern, a házigazda lánya tavaly beszélt róla, hogy megbíznak egy neves lakberendezőt, aki a Hollywood-i sztárok villáiban is dolgozott, hogy segítsen az új belső kialakításában.

Ahogy körülnéztem, hányingerem lett. A túlcicomázott falak, a szövettapéta, és az aranyszínű bútorkárpitok giccsesen ontották magukból a ragyogást. Ahogy a vendéglakosztály felé haladtunk, elmentünk a nappali mellett, ahol Bianca a barátnőivel múlatta az időt. Jamie megállt, és döbbenten figyelte őket. Láttam köztük a kontrasztot. Bianca a legújabb divat szerinti, márkás topban, és csípőnadrágban, és valami méregdrágának látszó tipegőben pipiskedett. Jamie pedig egy megviselt farmerban, pólóban, és edzőcipőben állt mellettem. A haja lófarokba fogva, egészen kivilágosodott, halvány bőrét már erősen megkapta a nap, és ettől élettel teli ragyogást kapott, barna szemei kislányosan csillogtak. Ő nem egy plasztikcica volt, mint a másik, és én nagyon boldog voltam, hogy hozzám tartozik. Gyengéden megfogtam a karját.

- Gyere! Jót fog tenni egy fürdő! – mondtam, mire a lányok odakapták a fejüket.

- Oh! – sikoltott fel Bianca. – Hát megérkeztetek, Sonny! Már annyira vártalak!

Felugrott, és odaszaladt hozzánk, ahogy elment kedvesem mellett lenézően mérte végig, amitől legszívesebben kitekertem volna a nyakát, aztán ragyogó mosolyt villantott felém, és szorosan megölelt.

- Lányok! Emlékeztek még arra a fiúra, akiről meséltem? – kérdezte a többieket.

- Igen, igen – lelkesedtek a lányok, azonnal felpattantak, és csacsogva elindultak, hogy jól megnézzenek maguknak.

Hirtelen ördögi gondolat villant az agyamba, Jamie-re kacsintottam, és kibontakoztam a csontropogtató ölelésből.

- Bianca, ismerd meg a barátnőmet! Jamie, Bianca! – mutattam be őket egymásnak.

- Szia! – mondta kedvesem, és kezet nyújtott.

Bianca fintorogva fogadta el.

- Nem is tudtam, hogy van barátnőd – még alaposabban végigmérte őt, nem tartotta sokra az én angyalomat. Hát majd meglátja.

- Oh, igen – mosolyogtam, és hátulról átöleltem Jamie derekát. Szorosan magamhoz húztam, és vad szenvedéllyel megcsókoltam. Hallottam Bianca döbbent nyögését, és éreztem, ahogy Jamie belemosolygott a csókba. Megértette, mit szeretnék.

- Szerintem Mr. Southern nem fogja rossz néven venni, ha egy fürdőszobát használunk – mormoltam a fülébe, de úgy, hogy Bianca is hallhassa. – Gyere, Édes!

Elvonszoltam, és közben kajánul vigyorogva figyeltem a csaj reakcióját.

Ahogy a fürdőszoba felé mentünk, intettem Taimának, és ő máris a táskánkért nyúlt.

Beléptünk a hatalmas helységbe, ez, ha lehet, még borzalmasabb volt. A tavalyi ízlésesen berendezett fürdőszoba helyett egy giccses ékszerdobozban éreztem magam, Jamie is megdöbbent.

- Jaj! – suttogta. – Itt klausztrofóbiám lesz.

Láttam, hogy elszörnyülködve bámulja magát a tükörben, legszívesebben megragadtam volna, és így, fáradtan, izzadtan, az úttól porosan a magamévá tettem volna, annyira izgató volt a látvány.

Feszülten felnevettem, megnyitottam a csapot, aztán Jamie mögé léptem, és remegő kézzel vetkőztetni kezdtem.

- Várj! – mondta halkan. – Kell valami, amit utána felveszünk.

Az ajtóhoz léptem, és bevettem a táskából már előkészített tiszta nadrágot, és a csöppnyi bordó topot, amit a húgom készített oda.

- Honnan…? – kérdezte meglepve.

- Taima remek szövetséges – mosolyogtam.

- Miért ezt vegyem fel? Nem vagy oda, ha cicababának öltözöm.

- Mutassuk meg neki, mennyivel csodásabb vagy nála! – suttogtam ábrándosan.

- Nagyon gonosz vagy. Tudtad?

- Figyelted, hogy nézett rád?

- Igen. Szívesen belemásztam volna az arcába.

- Ez szebb bosszú lesz. – gonosz mosoly jelent meg az arcomon, és láttam Jamie szemében felvillanni a rajongást.

- Legyen! – suttogta kedves, ádáz fénnyel az arcán.

A kád megtelt, és ő a habok közé ereszkedett, reszketve figyeltem, ahogy egyre mélyebbre csúszik, és eltűnik a szemem elől. Elnyúlt a vízben, a fejét a kád szélére támasztotta, és behunyt szemmel élvezte a melegséget. Gyorsan ledobáltam magamról a ruhákat, és mellé ereszkedtem. Közben igyekeztem visszafogni feltörő vágyamat, ami egyre sürgetőbben jelezte, mit akar a testem. Szerencsére a hab jótékonyan takart, ahogy Jamie izgató formáit is, és ennek most nagyon örültem.

Remegő kézzel fogtam meg a szivacsot, és lassan lemosdattam a testét, de folyamatosan mélyeket lélegeztem, és nagyokat nyeltem. Megint a gyerekdalt dúdoltam magamban, hogy ne ugorjak rá.

Amikor végeztem, felém fordult, megsimogatta az arcomat, és közelebb hajolt. Még képes voltam uralkodni magamon, megráztam a fejem:

- Ne! – hebegtem.

- Nem – pislogott rám megértően, aztán elvette a szivacsot, és ő is megfürdetett.

Alig érzékeltem, hogy mit csinál, csak arra koncentráltam, hogy ne ragadjon el a vágy. Amikor a hajamat mosta, ujjainak gyengéd érintése egy kicsit megnyugtatott. Utána én is gyorsan megmostam a haját.

Egyikünk sem mert megszólalni, de még a levegőt is halkan vettük, éreztem, hogy ő is küzd önmagával. Ha csak felsóhajtott volna, akkor minden erőm elszáll, és szeretkezem vele itt, a kádban. De ezt nem akartam, ebben a házban csak tönkretettük volna az idillt, ami kialakult köztünk.

Miután kiszálltunk, sietősen megtörölköztünk, és felöltöztünk, aztán még kifésültem a haját, de amikor tisztán, vágytól ragyogó szemmel felém fordult, hogy viszonozza, leállítottam.

- Az most túl sok lenne nekem – suttogtam. – Eddig bírtam fékezni magam.

- Rendben – rebegte, és összeszedte a ruháinkat.

Aztán lassan elindultunk az ebédlő felé, Jamie mellettem lépkedett, elkerekedett szemmel nézte a berendezést. Szeretettel figyeltem, olyan volt, mint Hamupipőke, a bál estéjén. Fél órája még fáradt volt, de most ragyogott. Mosolyogni kezdtem, és megcsókoltam.

Hallottam, hogy nyílik egy ajtó, odanéztem, és a tekintetem találkozott Bianca döbbent pillantásával.

- Most már nem zavarna, ha kezet kellene fognod vele? – mosolyogtam rá negédesen.

Jamie messze fölülmúlta őt, és nem csak kinézetben, hanem minden téren, Bianca a nyomába sem ért. Vigyorogva elfordultam, és Jamie-t átölelve továbbmentünk.

Az ebéd zökkenőmentesen zajlott, Mr. Southern folyamatosan ecsetelte, hogy milyen tervei vannak a musztángokkal, és én láttam, hogy komolyak a szándékai.

- Tudod Sonny, már régen gondolkoztam ezen a tenyészeten, de eddig nem találtam meg a tökéletes tenyészállatokat. Muszáj volt a legjobb kezdőállományt megszereznem, a farmon jelzálog van, és a versenylovakkal nem tudok annyit keresni, mint szeretném. Viszont, ha sikerül létrehoznom az állam legjobb musztáng állományát, akkor nem lesz gond.

- Igen, megértem az álláspontját, csak nehéz elfogadnom, hogy apám eladta a lovaimat a megkérdezésem nélkül.

- Látom, a ti viszonyotok sem felhőtlen. Az én fiam is mindig szembeszáll velem.

- Én nem szállok szembe apámmal, de néhány dologban eltér a véleményünk. Tisztelem az apámat – mondtam nyugodt hangon.

Mr. Southern elhallgatott, aztán már csak az ebéd után szólalt meg, hogy menjünk be az irodába.

Odabent elővettem a lovak papírjait, és letettem az asztalra. Megbeszéltük a részleteket, aztán felálltam. Nem akartam sokáig maradni, egyre rosszabbul éreztem magam. Elérkezett a pont, amikor már túl akartam lenni mindenen.

- Nos – mondta Mr. Southern. – az apáddal megegyeztünk az árban. A fizetés részleteit is tisztáztuk, máris utánajárok, hogy mi van az utalással.

- Rendben, addig én felhívom az otthoniakat – a mobilomért nyúltam, közben kiléptem az ajtón.

Lassan sétáltam, amíg Mai-val megbeszéltünk mindent. Elmondta, hogy a pénz rendben megérkezett, és próbált nyugtatni, de hamar leráztam, erre most nem volt szükségem. Nehezen viseltem a dolgot, de erősnek kell lennem, végig kell csinálnom.

Kiléptünk az ajtón, megláttam Jamie-t- ahogy összetörten áll a kocsi mellett, és tudtam, hogy miatta tartanom kell magam. Felé nyújtottam a kezem, ő pedig úgy rohant hozzám, mintha az életéért futna.

Magamhoz öleltem, és a fülébe súgtam:

- Gondolom, te is elbúcsúznál.

A karámhoz mentünk, és egymás kezét szorongatva könnyek közt búcsúztunk a lovaktól. Mind a négyen sírtunk. Kachi és Wahkan szabadulni akart a lovászfiú markából, úgy rángatták a kantárszárat, hogy féltem, elszakítják.

- Én ezt nem bírom – nyögött fel Jamie, és a mellkasomhoz szorította a fejét. Szorosan hozzám bújt, éreztem, hogy zokog. Az én szememből is potyogtak a könnyek, de próbáltam tartani magam, hogy Jamie ne roppanjon össze.

Mr. Southern megértően lépett oda mellém:

- A pénzt már átutaltam a múzeum számlájára – mondta.

- Igen, beszéltem anyámmal – feleltem kásás hangon. – Rendben megkaptuk. Azt hiszem, jobb, ha mi most megyünk. Csak még annyit, hogy Kachi nehezen kezelhető, mondja meg a lányának, hogy idő kell neki, amíg megszokja az új gazdát. Lehet, hogy eleinte nem engedi a hátára. Bánjanak türelmesen vele! Nagyon büszke.

- Köszönöm a tanácsot – mondta, és már fordult is a lánya felé, aki azzal küzdött, hogy feltornássza magát az engedetlen állat hátára.

- Bianca! Ne türelmetlenkedj! Adj neki néhány napot, amíg megszokik itt!

- Majd én móresre tanítom! – morogta a lány.

Jamie hirtelen megindult felé, éreztem, hogy remeg a dühtől:

- Ez már nem tartozik ránk – súgtam a fülébe. – Én is nekimennék szívem szerint, de nem tehetünk semmit.

- Juan, vigye a lovakat az istállóba! – szólt élesen Mr. Southern. – Bianca! Azt mondtam, hagyd pihenni Kachinát! – aztán felénk fordult. – Nyugodjatok meg, nem hagyom, hogy bántsa! Tudom, mennyit ér ez a ló. Még egyszer, köszönöm.

Kezet fogtunk, aztán már csak arra emlékszem, hogy a kocsiban ülünk, és az országúton hajtunk visszafelé. Jamie mellettem ült, de csendesen bámult ki az ablakon, nem akart felém fordulni. Az út felé fordultam, alig láttam valamit a könnyeimtől, de próbáltam tartani magam. Éreztem, hogy az üres utánfutó sokkal könnyebb, és az út hibái időnként megdobják, ezért kicsit lassítottam. Próbáltam Jamie-hez szólni, de még mindig másfelé nézett, láttam, hogy könnyek áztatták az arcát, és én is újra sírni kezdtem.

Végül feszülten lehúzódtam, mert nem akartam balesetet. Jamie végre rám nézett. Aztán hallottam, hogy Tom is megáll, kiszáll, és rohan felénk.

- Baj van? – kérdezte aggódva.

- Nincs – mondtam rekedten. – Csak arra gondoltam, hogy megbeszélhetnénk, hol aludjunk ma este.

- Oké. Láttam egy motelt úgy ötven kilométernyire.

- Én nem szeretnék motelben aludni – suttogta Jamie.

- Mi van? Ennyire rákattantál a kempingezésre? – nézett rá Tom.

Ráemeltem a szemem, tényleg nem érti, hogy csendre vágyunk, hogy magunk lehessünk, hogy senki ne akarjon kérdezősködni, amiért rossz a kedvünk.

- Lehet – motyogta, egyre halkabban Jamie.

- Szerintem Jamie ötlete jó. – keltem a védelmére. Láttam, hogy Tom érzékenységi szintje a minimumon van. – Én sem akarok most emberek közé menni. Emlékeztek hol jöttünk el reggel? Volt ott nem messze egy patak, meg egy eldugott tisztás, ami az útról nem látszik. Mi lenne, ha ott táboroznánk le?

- Végül is nem rossz ötlet – jött oda Taima is. – Nekem is jobban tetszik, mint egy motelben dekkolni.

- Oké, leszavaztatok. – mosolyodott el halványan Tom. – Akkor menjünk!

- Várj! – szóltan utána. – Ti menjetek előre, mi visszamegyünk Jamie-vel a városba, vennünk kéne egy pár dolgot. Aztán megyünk utánatok.

- Reggel vásároltunk – ellenkezett Tom.

Jamie kiszállt, odalépett a bátyjához, és erőteljesen tolni kezdte hátrafelé.

- Szeretnénk egy kicsit magunkban lenni. El akarunk búcsúzni Kachi-tól, oké? Nagyon megviselte. Jobban, mint amennyire mutatja.

- Értem. – végre felfogta, hogy miről van szó. – De ne maradjatok túl sokáig.

- Rendben.

Elindult hátra, Jamie pedig visszaült mellém, és szomorúan nézett rám. Tom elhúzott, de én képtelen voltam elindulni. Remegett a lábam, most jött ki rajtam minden. Eddig azt hittem, képes vagyok rá, hogy elrejtsem a fájdalmat, de rá kellett jönnöm, hogy nem sikerül.

A gázra tapostam, és vadul visszasoroltam az útra. Nem érzékeltem, milyen gyorsan megyek, alig hallottam Jamie hangját:

- Sonny… Sonny! Lassíts le!

Megragadta a karomat, de leráztam.

- Sonny! ÁLLJ MEG! – kiabált rémülten, de nem foglalkoztam vele, csak hajtottam.

Észrevettem egy bekötőutat, ami elég gazosnak tűnt, valószínűleg ritkán használták. Félrerántottam a kormányt, és behajtottam.

Úgy százméternyire az úttól megálltam, innen már nem látszottak az autók, és a hangok is alig szűrődtek be. Leállítottam a motort, és görcsösen zokogni kezdtem. Kiszakadt belőlem a fájdalom, és nem tudtam megállítani.

- Nyugodj meg! – próbálkozott Jamie. – Édes, ne sírj!

- Ne. Nyugtass! Tényleg nem érted? Kachi olyan volt nekem, mint… mint…

- Tudom, én is nagyon megszerettem. – mondta halkan.

- Te alig néhány hete ismerted, de én a születése óta, én voltam, aki hozzászoktattam az emberekhez, én… én…

Dühösen a kormányra csaptam, aztán szó nélkül kiszálltam, és hátramentem. Nem akartam, hogy így lásson, ilyen sebezhetőnek, gyengének.

Az utánfutónak támaszkodtam, a karomat a tarkómra fontam, és hagytam, hogy a könnyek kiszabaduljanak.

- Sonny… kedves, nyugodj meg! – hallottam, ahogy közeledik. A hátamra tette a kezét, de ellöktem.

Keményen megragadott, és maga felé fordított. Könnyben úszott a szeme.

- Elvesztettem – nyögtem.

- Minden rendben lesz! Nyugodj meg, kérlek!

Csókolgatni kezdett, mindenhol, ahol ért, és én bekattantam.

Megragadtam a fenekét, a kocsinak löktem, és vadul viszonoztam a csókját. Nem voltam magamnál, ösztönösen cselekedtem, nem gondolkodtam. Nem fogtam föl, hogy fájdalmat okozhatok neki, egészen addig, amíg megragadta a hajam, és hátrahúzta a fejem. De most is meglepett:

- Minden rendben lesz! – suttogta, és vágyakozva simult hozzám.

- Igen… itt vagy velem – ziháltam.

Lerángattam a nadrágját, éreztem, hogy a varrás elpattan, de nem foglalkoztam vele, addig nem nyugodtam, amíg nem állt előttem egy apró bugyiban, és a topban. De ez nem volt elég, letéptem róla a bugyit, és a kezemmel a combja tövét kerestem.

Közben Jamie sem tétlenkedett, bontogatni kezdte a sliccemet, segítettem neki, aztán erőteljesen magamhoz rántottam, és a kocsinak esve próbáltam megtalálni a helyem. A derekam köré fonta a lábát, és zihálva találtunk egymásra. Felnyögtem, amikor behatoltam, és vadul tettem a magamévá. Képtelen voltam visszafogni magam, hangosan nyögve mozogtam, valahonnan távolról hallottam, hogy felsikolt, kinyitottam a szemem, de az arca, és fátyolos szeme azt sugallta, hogy élvezi. Megfeszítette magát, és próbált ő irányítani, de nem hagytam, most nem. Egymás szemébe néztünk egy pillanatra, aztán nyögve folytattam. Egyszer csak elhallgatott, ránéztem, a kocsiba kapaszkodott, és zihálva kapkodott levegő után:

- Sikíts! – szóltam rá önkívületben. – Sikíts, hallani akarom!

Megrázta a fejét, de én nem ezt akartam, gyorsítottam, hogy kiköveteljem.

- Sikíts… akarom! – hörögtem.

Végre újra hallottam, éreztem, amikor elgyengült, a sikoly halkult, először nyögdécseléssé, majd kimerült zihálássá, a karja a vállamra omlott, próbált ölelni, de inkább csak rám borult.

- Szeretlek! – zihálta halkan.

Éreztem, hogy az ágyékom megkönnyebbül, boldogság járt át, ahogy hozzám simult, próbálta tartani magát, de nem volt ereje. Lelassultam, de vigyáztam, nehogy leejtsem.

- Köszönöm – suttogtam kifulladva.

Gyengéden simogattam, és csókolgattam a vállát, aztán az ajkát kerestem. Hosszan csókoltam, és simogattam, hogy lehiggadjunk. Aztán erőtlenül viszonozni kezdte a csókokat. Lassan leengedtem, ő pedig remegő lábakkal ereszkedett a földre.

Úgy reszketett, hogy féltem, nem lesz képes újra lábra állni. Körülnéztem, és megláttam a bugyija maradványait, bűntudatosan ránéztem, de ő csak kábultan nézett maga elé, olyan volt, mintha nem lenne magánál. Óvatosan feladtam a nadrágját:

- Ne haragudj a bugyid miatt! – suttogtam.

- Ugyan, csak egy ócska rongy volt – mosolygott bágyadtan.

- Én is szeretlek – válaszoltam neki az előbbi megjegyzésre.