19. fejezet

Összefolytak a napok, csak vakon követtem Tomot, most eszembe se jutott, hogy én menjek elől. Némán ültünk egymás mellett Jamie-vel, szinte egymásra sem néztünk. Szólt a zene, de azt sem tudtam, mit hallgatunk, olyan voltam, mint egy báb. Reggelente felkeltem, gépiesen tettem a dolgom, este pedig szó nélkül vonultam a sátorba.

Egyedül ez volt az az időszak, amikor magamhoz tértem, kedvesem ilyenkor megtett mindent, hogy visszahozzon a valóságba, és én hálás voltam neki ezért. Odaadóan szeretett, feledtette velem a fájdalmamat, én pedig igyekeztem, hogy az éjszaka minden pillanatában érezze, mennyire fontos nekem, mennyire szeretem.

De a nappalok sivárságát nem tudtuk megtörni.

Egyik reggel a két lány a táborhely melletti kis tónál volt, amikor Tom odajött mellém:

- Ébredj fel, Testvér! Ne tedd tönkre azt, ami még maradt! A húgom szenved, megpróbál elkövetni mindent, hogy visszahozzon, de te nem hagyod, és ettől teljesen össze van törve. Tudom, hogy mekkora veszteség ért, de mi is itt vagyunk neked. És itt van Dee. Hiába kértelek, összejöttél vele, akkor viszont ne viselkedj így! Szétrúgom a segged, ha emiatt tovább kell kínlódnia!

- Igazad van – mondtam csendesen. – Igyekszem összeszedni magam, én sem szeretném szomorúnak látni őt.

Felálltam, és a vízhez indultam, Tom pedig csendesen jött mögöttem. A parthoz érve azt láttam, hogy Jamie sietve a vízbe veti magát, és beúszik a tó közepére.

- Mi baja van Jamie-nek? – néztem utána.

- Semmi komoly, csak egy kis magányra vágyik. Nehezen viseli a búskomor ábrázatodat – válaszolt Taima.

- Én nem vagyok búskomor – morogtam.

- Don Quijote megirigyelhetne – nézett rám Tom is.

Duzzogva a víz széléhez mentem, és figyeltem, ahogy szinte menekül. Begázoltam utána, és villámgyorsan utolértem.

- Mi a baj, Kicsike?

- Semmi, Taimával női dolgokról beszéltünk. – még mindig nem nézett rám.

- És miért kell ezért menekülni előlem?

- Nem menekülök.

Végre megfordult, az arca olyan piros volt, azt hittem, menten lángra kap. Mivel hozhatta ennyire zavarba Taima. Mosolyogni kezdtem, és lágyan megcsókoltam.

Nehezen engedtem el, most kezdtem azt érezni, hogy megszabadított a fájdalomtól. Boldogan néztem a szemébe.

- Ne hagyd, hogy a húgom felzaklasson! – mondtam halkan.

- Nem zaklat, segíteni szeretne nekünk. – megsimogatta az ajkam. – Erre várok napok óta – suttogta a fülembe.

- Bocsáss meg! Kellett ez a pár nap, hogy magamra találjak – feleltem. – Mostantól minden a régi lesz. Igyekezni fogok.

Megöleltem, és a part felé úsztunk. Nem lepődtem meg, hogy amikor hozzám ért, a testem azonnal reagált. Forró lüktetést éreztem az ágyékomban, és most még a hideg víz sem segített. Lelassítottam, és néhány perccel később mentem utána.

De ahogy én kezdtem magamra találni, úgy láttam, hogy Jamie kezd elveszni. Egyre többször láttam, hogy esténként elgondolkozik, és könnyes szemmel néz a tűzbe, a beszélgetésekbe is egyre kevesebbszer folyt bele, amíg mi nevetgéltünk, ő addig magába fordulva ült mellettem. Tudtam, mi bántja, és hiába próbáltam elterelni a figyelmét, én is éreztem a közelgő búcsú súlyát.

Nem segített, hogy minden pillanatban mellettem volt, ha esténként megálltunk, és elmentünk vacsorázni, táncolni, akkor próbálta tartani magát, de amikor Tom moziba akart menni, mindig kihúzta magát. Ilyenkor persze egymás karjában vigasztalódtunk, de már én is egyre nehezebben viseltem a hullámokban rám törő fájdalmat. Sokszor, amikor elaludt, és én éberen őriztem az álmát, és őrlődtem, mert hiába törtem a fejem, semmi olyan indok nem jutott az eszembe, amivel magam mellett tarthattam volna. Az egyik legagyamentebb ötletem az volt, hogy teherbe ejtem, akkor feleségül kell vennem, és együtt maradhatunk, de szinte azonnal rájöttem, hogy előtte néhány évet börtönben kellene töltenem liliomtiprásért.

Azzal tisztában voltam, hogy az anyja sosem menne bele, hogy maradjon, abból, amit eddig megtudtam róla, biztos voltam benne, hogy élvezné, ha keresztbetehet Michael-nek, és Tomnak, és talán Jamie-nek is. Szerettem volna, ha valami csoda folytán kedvesem születésnapja két hónappal előbbre jön, de tudtam, hogy lázas ábránd.

Lenéztem rá, ahogy mellettem aludt, a haja nedvesen tapadt az arcára, a sátornyíláson bevilágító hold ezüstösre festette szomorú vonásait. Ez volt az utolsó éjszakánk idekint, és ma éjjel minden eddiginél forróbban szeretett, éreztem a szerelmét, a fájdalmát, minden érzését, alig tudtam könnyek nélkül megállni, most azonban kiengedhettem magamból. Szorosan magamhoz húztam, és megpróbáltam aludni.

Amikor hajnalban felébredtem, édesen aludt mellettem. Gyengéden megcirógattam az arcát, és mosolyogva néztem, ahogy elveszett a pólómban. Kétszer is belefért volna, de annyira szexi volt benne.

Gondoltam, gyorsan megmosdok, amíg nem ébred fel. Írtam neki pár sort, hogy ne ijedjen meg, és már mentem is a tóhoz.

Hamar végeztem, de a sátraknál minden csendes volt még nem akartam felkelteni őket, ezért levettem az alsómat, és a vízbe gázoltam. Erőteljes karcsapásokkal úsztam néhány hosszt, aztán lemerültem, és gyönyörködtem a víz alatti világban. A víz annyira tiszta volt, hogy leláttam a fenékig, a reggeli fény elvarázsolt mindent, úgy éreztem Tündérországban vagyok. Ide kellene hoznom Jamie-t, és örökre itt maradnánk, senki nem tudná, boldogok lehetnénk.

Kiemelkedtem a vízből, csukott szemmel hátravetettem a fejem, és beletúrtam a hajamba. Éreztem, hogy figyel, a szeme perzselte a bőrömet, megráztam magam, és hagytam, hogy a víz szétfröcsögjön. Felszisszent, és ekkor megfordultam.

Álmosan álldogált a parton, de a szeme vágyakozva ragyogott. A pólóm úgy állt rajta, mintha valami túlméretes ruhát vett volna föl, de ahogy a kezével zavartan gyűrögette az alját, annyira kívánatos volt. A haja nedvesen, borzasan állt, és félénk mosolya csak még csábítóbbá tette az összhatást.

Lassan megindultam felé, de még azelőtt megálltam, hogy egyértelműen láthatóvá váljon, mit szeretnék. A szeme villanásából tudtam, hogy érti a szándékomat.

- Gyere, Kedves! – nyújtottam felé a kezemet mosolyogva.

Belépett a vízbe, de a hidegtől megborzongott, gyorsan mellé léptem, átöleltem, és behúztam magammal. Remegni kezdett, ezért gyengéden dörzsölni kezdtem a testét, hogy kevésbé fázzon. Megcsókoltam, mert vacogni kezdett, azt akartam, hogy átjárja a tűz, ami engem is felhevített, abban a pillanatban, ahogy megláttam. Amikor éreztem, hogy csökken a remegése, elengedtem az ajkát lemosolyogtam rá, és a derekához nyúltam. Felemeltem, hogy kiemelkedjen a vízből, és kényeztethessem, de a lábát a derekam köré fonta, és erősen ellenállt.

- Imádom, hogy ennyire mohó vagy! – suttogtam halkan nevetve.

- Te legalább annyira mohó vagy – válaszolt, és az ágyékát meredező férfiasságomhoz préselte.

Vágyakozva felnyögtem, elkapott a hév, gyengéd erőszakkal feljebb emeltem, az átvizesedett póló fátyolként tapadt a testéhez, és mindent látni engedett. Szenvedélyesen lecsaptam az ajkammal a mellére, és vadul csókolni, szívni kezdtem. Néhány pillanattal később kéjesen nyögdécselt, a vállamba markolt, és halk suttogás tört fel a torkából:

- Kívánlak.

Hirtelen mozdult, nem tudtam reagálni, megfeszítette magát, és hanyatt a vízbe esett. Azonnal utánakaptam, és próbáltam fenntartani a fejét, de ekkor a csípője az enyémnek feszült, és én ösztönösen odanyúltam. Simogatni kezdtem, és nehezemre esett levegőt venni, amikor az érintésem nyomán vonaglani kezdett.

Alig tudtam megtartani, szenvedélyesen simogattam, és közben próbáltam visszafogni magam, amikor a kezem a melléhez ért, együtt nyögtünk fel.

Kinyitotta a szemét, és parázsló tekintetét az enyémbe fúrta, megragadtam a pólót, és szinte leszaggattam róla, ahogy próbáltam a bőréhez érni. Végül nem bírtam tovább, a dereka alá nyúltam, és felrántottam magamhoz.

Tüzes tekintettel néztünk egymásra, éreztem a sürgető vágyat, az ágyékom lüktetve feszült, most örültem, hogy a hideg víz a segítségemre van. Hirtelen eszembe jutott az előbbi gondolat, le akartam vinni Jamie-t Tündérországba.

- Vegyél mély levegőt! – suttogtam.

Lebuktam, és lehúztam őt magammal. Reméltem nem ijedt meg, mert a szemét nem nyitotta ki, pedig szerettem volna, ha látja ezt a szépséget idelent. Bár ahogy őt megláttam, minden más csúffá vált. Arany haja csillámosan lebegett a vízben, az arca ragyogott, olyan volt, mint egy sellő, egy tündér. Boldog voltam, hogy az enyém, melegség járt át, szinte éreztem, hogy felforr körülöttem a víz. Vajon hozzáérhetek egy ilyen csodához? Tudnom kellett. Lassan az arcához közelítettem, kinyitotta a szemét, és hívogatóan nézett. Óvatosan az ajkához értem, összeforrtunk egy szenvedélyes csókban. Magamhoz húztam, szorítottam magamhoz, és megint fájdalmasan éreztem, hogy hamarosan elveszítem őt. Még jobban szorítottam, a víz jótékonyan rejtette el a könnyeimet.

Amikor a levegőhiány már elviselhetetlenné vált, kiemelkedtem, és elengedtem az ajkát. Hátravetette a fejét, és hangosan szívta be a levegőt, láttam, hogy sokáig maradtunk lent, zihálva kapkodta a friss oxigént, és kábultan nézett a szemembe.

A karomba kaptam, és elindultam a partra, közben folyamatosan csókkal halmoztam el az arcát, az állát, és a nyakát. Bőrének finom érintése, az íze tovább fokozta a vágyamat, aléltan simult hozzám, én pedig örültem, hogy kijutottunk, mert már én is nehezen uralkodtam magamon, egyre nehezebben álltam meg a lábamon.

Lefektettem a fűre, végigsimogattam a testét, és közben lázasan csókoltam. A nyelvem felfedező útra indult, megismerkedett az eddig rejtett zugokkal, ő pedig hagyta, boldogan adta át magát nekem.

A kezem is ismerkedett vele, lassan, becézve minden zugot bejártam, míg végül megállapodtam a lábai közt.

- Istenem, mennyire forró! – suttogtam meglepve, nem hittem, hogy a hideg vízben is ennyire felhevülhet.

- Téged vár – lehelte, és mélyen a szemembe nézett.

Ekkor felbátorodott, a kezével a mellkasomat simogatta, majd szép lassan elindult lefelé. Beleremegtem az érintésbe. Istenem, hányszor voltam már nővel, hányszor érintettek már így, de most úgy éreztem, eddig senki sem ért hozzám, hogy Jamie az első, furcsán elszégyelltem magam. Lefogtam a kezét, és amikor rám nézett, félénken viszonoztam a pillantását.

- Engedd, kérlek! – suttogta szerelmesen.

Elengedtem a kezét, és visszahelyeztem az enyémet a lába közé, lassan simogattam őt, felnyögött szétnyitotta a combját, de a keze közben nem állt le.

Nyögve, remegve hagytam, hogy hozzám érjen, de amikor a keze ördögi táncba kezdett, elvesztettem a fejem.

Besiklottam a lábai közé, és reszketegen felnyögtem:

- Akarlak, most!

- A Tiéd vagyok! – suttogta, de közben összekoccantak a fogai.

- Gyere, visszaviszlek. Meg fogsz fázni. – magamhoz tértem, nem hagyhatom, hogy neki rossz legyen.

Felemelkedtem, és ekkor vettem észre, hogy sír:

- Mi a baj, Jamie? Miért sírsz?

- Nem akarok elmenni. – mondta alig hallhatóan.

- De itt megfázol, a sátor…

- Innen! Tőled! Nem akarok hazamenni! – ekkor értettem meg.

- Hát ne menj! – öleltem magamhoz.

- De muszáj – zokogta.

Ringatni kezdtem.

- Én sem akarom, hogy elmenj, veled akarok maradni, örökre. – nyögtem, és az én könnyeim is kicsordultak.

Szorosan belém kapaszkodott.

- Fázom – suttogta.

Felemeltem, és sietve megindultam a sátor felé. Hozzám simult, törékeny teste, most még sebezhetőbbnek tűnt, kétségbeesve kerestem a megoldást, amivel itt tarthattam volna. Már tudtam, hogy összetartozunk, nem engedhetem, hogy elszakítsanak egymástól. Meg kell találnom a módját. A tűzhely mellett járhattunk, amikor Tom döbbent szemeket meresztve kimászott a sátorból. Gondolom, megdöbbent, amikor azt látta, hogy én meztelenül, a húga pedig szinte semmi pólóban, és így vágunk át a táboron, ráadásul Jamie zokog. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megakadályoztam:

- Most ne, Tom! Tűnjetek el!

Jamie kábán felemelte a fejét, de nem hagytam, hogy körbenézzen, lágyan megcsókoltam a szemhéját.

- Nyugodj meg, Kedves! – suttogtam, és láttam, hogy Tomnak végre leesik, miről van szó.

A sátor előtt letettem őt, és gyengéden előretoltam.

- Mit akart Tom? – kérdezte kásás hangon, közben öreg Buick motorja felbőgött, és a húgomék elhajtottak a közeli benzinkút felé.

- Semmit – suttogtam, és újra megcsókoltam. Pillanatok alatt megszabadítottam a vizes pólótól, és óvatosan a medvebőrre fektettem.

Magunkra húztam a szőrmetakarót, folyamatosan simogattam, hogy a teste átmelegedjen, és közben próbáltam lecsókolni a könnyeit. Úgy éreztem, megszakad a szívem:

- Ne sírj! Kérlek! Fáj látnom!

- Csak szeress, kérlek! – súgta vágyakozva.

Én pedig teljesítettem a kérését, mindent meg akartam adni neki, boldoggá tenni, elfeledtetni vele a könnyeket, hogy érezze, mennyire szeretem, mennyire akarom. Két csók közt egy pillanatra láttam a szemét, végre kezdett megnyugodni, halványan elmosolyodtam.

Aztán hirtelen meglepett, eltolt magától, de csak azért, hogy fölém kerülhessen.

- Mi a baj? – néztem döbbenten.

- Semmi – mosolygott kedvesen. – Dőlj hanyatt!

- Miért? – nem engedte, hogy fölébe kerüljek, erőteljesen lenyomott a bőrre.

- Most én kényeztetlek egy kicsit – suttogta, és a combomra ült.

Lágyan simogatni kezdett, az ujjaival finoman, bátortalanul körözött a mellkasomon, amitől úgy éreztem áram cikázik végig a testemen, és közben lassan haladt a csípőm felé. Tudtam, hogy először csinál ilyesmit, meg is lepett a merészsége, de hagytam, hogy kitapasztalja, milyen hatást vált ki belőlem. Remegve hunytam le a szemem, zihálva kapkodtam a levegőt, és remegve vártam a folytatást, amikor közvetlenül a férfiasságom fölött leállt a keze. Milliméterek választották el tőle.

- Pont ott hagyod abba? – nyögtem.

- Ne légy türelmetlen! – suttogta izgatottan.

Nem hittem, de még közelebb tudott nyúlni. Éreztem az ujjából áradó erőt, feszültség vibrált az ágyékom körül. Nem bírtam tovább, megragadtam a kezét, de ekkor elrántotta. Ránéztem: „Nyúlj már hozzám!”, könyörögtem neki némán. Rám mosolygott, és lefogta a kezem, felemelte a fejem fölé, és közben lassan végigsiklott rajtam. Minden újabb pillanatban éreztem, ahogy az elektromos kisülések végigfutnak a testemen, olyanná váltam, mint egy túltöltött tehetetlen rongybaba. Vergődtem a kezei közt, vonaglottam, és az édes megkönnyebbülésért imádkoztam. Úristen, kitől tanulta ezt? Eddig soha senki nem volt képes erre. Az arcunk egy vonalba került. Sóvárogva nyögtem felt:

- Ne kínozz!

- Azt akarom, hogy élvezz engem… rézbőrű!

Ránéztem, valamit mondani akartam, de nem jutott eszembe, mit, kinyitottam a számat, de csak kábán néztem rá. Az ujjával befogta a számat:

- Hallgass! És ne nyúlkálj!

Lágyan megcsókolt, kissé megemelkedett, és visszacsúszott a derekamhoz. Nem hagyta abba, csókolt, és érzékien játszadozott a nyelvével a bőrömön, én már teljes önkívületben voltam, valahol Tündérország, és a Menny közt, nem emlékeztem a nevemre, csak repültem. Hirtelen azt éreztem, hogy valami forró öleli körül az ágyékomat, ésén csak nyögni tudtam. Görcsösen markolásztam a medvebőrt magam körül, és hangosan ziháltam:

- Jamie… kér…lek! – fuldokoltam a gyönyörben, nem fogom kibírni!

- Hallgass!

- Jamie…! – suttogtam.

Hirtelen a melegség eltűnt, kábultan nyitottam ki a szemem, mosolyogva belenézett, aztán lehajolt, és a nyelvével ért hozzám.

Önkívületben kiáltottam föl.

Lassan ismerkedett vele, én már úgy éreztem ennél többet képtelen vagyok elviselni, de tévedtem. Olyan csúcsok felé repített, ahol még sosem jártam. Talán nyögtem, talán kiáltottam is, nem tudom csak azt, hogy elérkezett a pillanat, amikor le kellett állítanom, mert nem akartam idő előtt befejezni.

Megragadtam a tarkóját, a hajánál fogva felemeltem a fejét, és máris a hóna alá nyúltam. Magam mellé rántottam:

- Most én jövök, sápadtarcú! – suttogtam rekedten.

Nem hagytam, hogy tiltakozzon, csókolni kezdtem az ajkát, aztán az álla mentén a füléhez siklottam, lágyan beleharaptam:

- Az enyém vagy!

Lassan elindultam lefelé, minden porcikáját megízleltem, és élveztem, hogy ugyanolyan hatást váltok ki belőle, mint ő belőlem, ugyanúgy remegett, zihált, a keze görcsösen keresett kapaszkodót, és amikor a mellbimbóját kényeztettem hangosan felkiáltott. Közben sikerült úrrá lennem az érzéseimen, és visszatartani magamban a feltörni készülő vulkánt. A köldökéhez értem, a puha, selymes kis luk annyira ingerelt, bele kellett csókolnom. Gurgulázva felkacagott, amitől nekem is nevetnem kellett, de aztán már siklottam is tovább. Gyengéden becéztem a nőiessége körüli tájékot, amitől még inkább vonaglott.

- Sonny! – zihálta.

Nevetni kezdtem, és lehajoltam a combja tövéhez. Felsikoltott, amikor a nyelvem új, eddig nem ismert örömöt okozott neki. Éreztem, hogy kiborult, a hajamba markolt, és úgy próbált az eksztázis felszínén maradni, de éreztem, ahogy az ereje egyre fogy.

- Szárnyalj velem gyö…gyönyörű Sasom! – nyögte egy idő után, amikor már csak azt éreztem, hogy minden maradék erejével szorít magához.

Nem kínoztam tovább, a combjai közé siklottam:

- Szeretlek – suttogtam, miközben elmerültem a gyönyör óceánjában.

Egyszerre mozogtunk, úgy szeretkeztünk, mintha csak erre teremtettek volna minket. Mintha kettőnk teste erre született volna, hogy eggyé váljunk. Éreztem a hullámzást, de nem éreztem a köztünk lévő különbséget. Egyek voltunk, minket nem lehet szétszakítani. Jamie-t az égiek nekem teremtették, nekem, senki másnak. Rohantam a beteljesülés felé, lenéztem rá, és a lelkébe láttam, ott voltam benne, beleégetve örökre, Szeretlek, nem tudom, kimondtam-e, de nem számított, így is tudta.

Az ágyékom robbanni készült, de még várni akartam, fokozni a gyönyört, csak akkor engedtem el magam, amikor megéreztem, hogy elernyed alattam. Akkor rákapcsoltam, és én is befejezhettem. A robbanás pillanatában a világba kellett kiáltanom, amit érzek:

- Élvezlek, én drága… asszonyom! Drága… in…dián…asz…szonyom! – kimerülten, boldogan, könnyes szemmel roskadtam a vállára. Nem volt erőm,

hogy megtartsam magam, az eszméletvesztés határán csókoltam a vállát, igyekeztem visszatérni a valóságba, de csak percek múlva sikerült.

Akkor felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek:

- Miért sírsz? Fájdalmat okoztam? – kérdeztem rémülten, amikor megláttam a könnyeit.

- Az… az asszonyodnak neveztél – suttogta, és a fejét rázta.

- Mert számomra az vagy – feleltem. – és örökké az maradsz.

- De nem lehetek az, nem vagyok indián. – gördült le egy újabb könnycsepp.

Először lecsókoltam, aztán válaszoltam:

- Sokkal inkább az vagy, mint hinnéd. A legcsodásabb indián vagy, akit ismerek.

A mellkasomra hajtotta a fejét:

- Szeretlek, Szárnyaló Sas! – suttogta.

- Köszönöm, hogy a nevemen hívsz.

- Hogy máshogy hívhatnálak?

- Esetleg Sonny? – halkan felnevettem.

- Az a külvilágnak szól.

Rám nézett, egy pillanatra elvesztünk egymás szemében, de aztán megemelkedtem, nem akartam, ránehezedni.

- Ne! – szorosabbra fonta körülöttem a lábát. – Maradj még! Maradj még… bennem!

- Örökké így maradnék, de ez most nem fog menni – nevettem halkan. – Adj tíz percet!

A szeme szomorúan megvillant.

- Ez többé nem történhet meg – mondta hirtelen, eltolt magától, és felült.

- Miért mondod ezt? – kérdeztem döbbenten.

- Mert ma hazaérünk, elbúcsúzunk, holnap megyek New Yorkba apámhoz, és egy hét múlva visszautazom Budapestre.

- Nem kell így lennie… azt mondtad hazaérünk?

- Tessék?

- Azt mondtad a rezervátumra, hogy hazaérünk. Jamie, tudod, mit jelent ez nekem?

Könnyes szemmel rázta a fejét.

- Azt, hogy jól ismerlek, drága indián asszonyom – suttogtam.

- Ne mondd ezt többé, kérlek! – zokogott fel

- Miért? – egészen közel húzódtam hozzá, az ölembe vontam, és átöleltem.

Körém fonta a lábait, és megint hozzám simult, nem volt köztünk távolság, megint egyek voltunk. A mellkasomhoz bújt, mint egy védelemre szoruló gyermek, és én védelmezni akartam. Gyengéden simogattam a hátát, válaszul ő is bátortalanul cirógatott.

Egy ideig nem szóltunk, csak egymás közelségét élveztük.

- Akarod még? – kérdeztem. – Akarod, igaz?

Megrázta a fejét, nem értettem mi történt, de nem akartam, hogy megint sírjon.

- Ő nagyon akar – súgtam a fülébe, megfogtam a kezét, és lehúztam a lábaim közé.

Ösztönösen mozdult, az ajka mágnesként tapadt az enyémre, és éledező vágyam hirtelen újjászületett erővel tért teljesen magához…

Enyhe rosszallással ültem fel, amikor meghallottam a kocsit, valahol az álmaimban azt reméltem, hogy átcsúsztunk egy másik dimenzióba, és megszűnt körülöttünk a világ, de rá kellett jönnöm, hogy ilyen könnyen nem oldhatom meg a dolgot.

- Hé, srácok! Ébren vagytok már? – kiabált be Tom.

- Persze – válaszoltam nehézkesen. – Egy perc, és kint leszünk.

Próbáltam segíteni neki az öltözésben, de furán viselkedett, eltolta a kezem, elfordult, és úgy tett, mintha idegenek lennénk. Nem is szólt hozzám, nem nézett rám, csak gépiesen öltözött

Nem hagyhattam, hogy összeroppanjon. Amikor kiléptünk a sátorból, és Taima odaadta a reggeli péksüteményt, leültem mellé a tűzhöz, kivettem a kezéből, és mint egy kisgyereket, etetni kezdtem. Először ellenkezett, de aztán rászóltam:

- Hadd kényeztessem az asszonyomat!

Taima felkapta a fejét a megszólításra. Aztán mosolyogva figyelte, ahogy Tom kiveszi a kocsiból a többi vásárolt holmit.

- Lassan indulnunk kell! – mondta Tom, ahogy csatlakozott hozzánk.

- Megreggelizünk, összepakolunk, és felőlem mehetünk – feleltem szomorúan, közben nem vettem le Jamie-ről a szemem. Kezdtem sejteni, mi bántja

Nyelt egy nagyot, és próbálta elrejteni a könnyeit.

- Taima – szólt kásás hangon. – Ha visszaérünk New Yorkba, volna kedved eljönni plazázni velem? Már annyira hiányzik egy kis nyüzsgés.

Döbbenten néztünk rá.

- Dee, miről beszélsz? – kérdezte Tom.

- Csak arról, hogy…

- Ezzel senkit sem etetsz meg – mondtam csendesen. Lehajtottam a fejem, most már én is küzdöttem a sírással. – Tudom, mit akarsz elérni, de elkéstél. Ez a nyár már teljesen megváltoztatott. Soha többé nem leszel plazacica.

Felemeltem a fejem, vetettem még rá egy pillantást, aztán bementem a sátorba. Épp időben, mert odabent kitört belőlem a zokogás.

Alig maradt időm, el fogom veszíteni, és képtelen vagyok kitalálni bármit, ami segíthetne. Pedig már tudtam, hogy ő kell nekem, csak vele leszek képes élni. Az előbb tévedtem, nem ő változott, hanem én. Én voltam az, aki egy felelőtlen nőcsábász voltam, és most… most csak az éltetett, hogy boldoggá tegyem, és kínzó volt a tudat, hogy tehetetlenül nézem majd végig, ahogy elmegy.

Végül sikerült annyira összeszednem magam, hogy kimenjek, és beüljek a kocsiba. Jamie annyira kikészült, hogy Taima támogatta be mellém, átöleltem, és szorosan magamhoz húztam. Mással nem tudtam segíteni, ezért simogattam, és egy indián dalt énekeltem neki. Láttam, hogy végül lehiggad, és egy idő múlva éreztem, hogy elaludt a karomban.

20. fejezet

Szomorúan vezettem, Jamie hozzám bújt, és náthásan vette a levegőt, ahogy kivörösödött szemmel aludt. Nem volt kényelmes, de nem akartam elengedni. Az út monoton volt, én pedig fáradt, és elkeseredett. Folyamatosan simogattam a karját, végig énekeltem, amíg álomba merült, de nem hagytam abba. Engem is megnyugtatott kissé a dal, bár a nyomott hangulatomon nem segített. Hirtelen egy kép jelent meg a szemem előtt: az a pillanat, amikor először megláttam a reptéren, akkor eszembe nem jutott volna, hogy ez lesz a vége. Lenéztem rá, és megint könnyes lett a szemem. Sosem hittem, hogy valaha lesz valaki, aki miatt így érzem magam. Tehetetlenül markoltam a kormányt, az agyam csődöt mondott, rettegve néztem az elkövetkező egy hétre. Rengeteg ötlet villant be a fejembe, de mindet sorban elvetettem, eszementek voltak. Először arra gondoltam, hogy otthagyom az egyetemet, és Budapestre utazom vele, a tanulást ott is folytathatom, de aztán rájöttem, hogy erről lekéstem, ahhoz, hogy átkérjem magam egy másik egyetemre, egy csomó mindenre szükség lenne, és nem tudtam, hogy Jamie-éknél milyen feltételeknek kellene megfelelnem. Már gondoltam rá, hogy végleg befejezem a sulit, és munkát vállalok, de ahhoz meg munkavállalói engedélyekre lenne szükség. Dühösen csaptam a kormányra, ha így folytatom, hamarosan lecserélhetem, mert teljesen tönkremegy. Szomorúan néztem előre, aztán megláttam a pihenőhelyet az út mentén.

Lassan lehúzódtam, és ébresztgetni kezdtem Jamie-t:

- Ébredj Kicsike! Nemsokára megérkezünk. – egész közel hajoltam hozzá, legszívesebben, kivettem volna egy szobát, hogy örökre bezárkózzunk, és kizárjuk a külvilágot.

Álmosan pislogott, és megnézte magát a visszapillantó tükörben:

- Remek – motyogta. – Lesz még valaha normális a szemem?

Képtelen voltam megállni nevetés nélkül.

- Gyere, együnk valamit! A mosdóban rendbe szedheted magad. – mondtam, és segítettem kiszállni neki.

Amíg ő Taimával elvonult, mi Tommal az étterembe mentünk, nem voltunk különösebben éhesek, ezért valami könnyűt rendeltünk.

Lehajtott fejjel ültem, Tom megérintette a karomat:

- Hogy vagy, Tesó? – kérdezte.

- Szerinted? – néztem fel. – Megőrülök, semmi sem jut az eszembe, nem akarom elveszíteni, nem akarom, hogy elmenjen, de nem tehetek semmit. – a végén könnyes szemmel néztem rá.

- Tudod, fura, hogy pont te vagy az, aki így reagál – mondta. – Azt mondtad, soha nem lesz senki, akiért ennyire odalennél. Még emlékszem.

- Én meg arra emlékszem, te mit mondtál. – mormoltam. – Igazad volt, tudod?

- Mire gondolsz? – nézett rám.

- Hogy majd jön valaki, aki után zokogva kotorok – emeltem rá a szemem, a könnyek marták, de még visszatartottam. – Erre vártál, dörgöld az orrom alá! Zokogva kotorok a húgod után. Szeretem, és félek, hogy nem élem túl, ha elveszítem.

- Sonny… én nem… nem fogok az orrod alá dörgölni semmit. Látom, hogy tényleg komoly a dolog, de… a francba, nem adhatod fel! Kitalálunk valamit, oké? De most szedd össze magad, mert jönnek, ne lássa rajtad! Most arra van szüksége, hogy erősnek lásson.

- Oké – motyogtam. – Kösz.

- Számíthatsz rám! Én is azt szeretném, ha velünk maradhatna. Anyám ki fogja készíteni, és elkövet majd mindent, hogy távol tartsa tőlünk. Főleg azok után, hogy ennyire jól érezte itt magát. Ismerem anyámat, ő akkor boldog, ha másoknak keresztbetehet.

- Mi a helyzet? – ült le Tamia.

Jamie csendesen mellém húzódott, és belém karolt.

- Semmi – mondtuk egyszerre.

Gyorsan megebédeltünk, és mentünk tovább, rossz érzés volt, hogy véget ért valami csodás, de közben valahogy vártam, hogy hazaérjünk. Talán abban bíztam, hogy a megnyugtató, ismerős közeg majd segít kitalálni valamit.

Kora este értünk a múzeumhoz, és ahogy megláttam a házakat mosolyogni kezdtem.

- Rengeteget haladtak – mondta csendesen.

- Igen – felé fordultam. – Jó látni, hogy kezdi visszanyerni a régi szépségét.

A szeme megint ragyogott, a délutáni nap fura fénybe vonta az alakját, és ekkor fogtam fel, amit reggel is mondtam neki, Jamie közénk tartozik. Megfogtam a kezét, és mosolyogni kezdtem, már tudtam, mit teszek, és bár ezzel nem tudom itt tartani, de tudni fogja, hogy mit jelent nekem.

Közben megérkeztünk, beálltam a parkolóba, kiszálltunk, és bevártuk Tomékat.

Szorosan átöleltem kedvesem derekát, ahogy elindultunk a befelé.

- Nem lesz gond? – kérdezte Jamie aggódva. – Úgy értem, apád nem fog haragudni, ha mi ketten…?

- Ez az én döntésem, apámnak el kell fogadnia, nincs választása. – mondtam határozottan, de közben feszült voltam, lehet, hogy apám dühös lesz.

Nem érdekelt, Jamie hányszor állt ki értem, ideje, hogy én is mellette álljak.

- Ne haragítsd magadra! – mondta újra.

- Jamie, ez nem vitakérdés. Összetartozunk, nem állhat közénk. – lehajoltam, és megcsókoltam. – Szeretlek.

- Oké – motyogta.

Mai már messziről észrevett minket, és futva indult felénk:

- Drágáim! Hát itt vagytok! – kiáltotta.

Taima odaszaladt hozzá, és megölelte az anyját.

- Isten hozott itthon!

- Jaj, de jó újra itt lenni!

Lassan lépkedtünk feléjük, Jamie el akart húzódni, de nem hagytam, bátorítóan mosolyogtam, és szorosan tartottam, vagyis inkább belékapaszkodtam. Tőle reméltem erőt meríteni.

Apám már közeledett, és láttam a szemében a döbbenetet, aztán a feszültséget. Egy pillanatra megállt, aztán odalépett, és én tudtam, hogy beszélnem kell vele. Nem fog Jamie előtt jelenetet rendezni, ebben biztos voltam, de nem nézte jó szemmel, hogy együtt vagyunk. Láttam, hogy mögötte Apony, és Bubba szaladtak felénk.

- Apám! – köszöntöttem.

- Isten hozott itthon, fiam! És Téged is, Dee! – megölelt minket, de közben engem nézett, a szeme egyértelműen kifejezett mindent.

Éreztem, hogy Jamie megfeszül, el akart húzódni, de szorosan tartottam, kihúztam magam, és keményen álltam apám tekintetét.

- Mennénk, és lepakolnánk – mondtam kimérten. – Utána elmesélünk mindent.

- Rendben – felelt apám. – Igazán kíváncsi vagyok, mi minden történt veletek.

A többiek is odaértek közben, Apony melegen átölelte Jamie-t, és sokatmondóan mosolygott rá. Aztán Bubba ragadta magához, és úgy ölelte, mintha nem látta volna a kettőnk közt lévő kapcsot. Megpuszilta őt, nem érdekelte, hogy átölelem. A karom megfeszült, nem sok kellett, hogy ellökjem, de visszafogtam magam.

- Lepakolnánk – vetettem oda. – Utána is ráértek örülni egymásnak.

A barátom végre észrevette magát, és hátrébb lépett. Most értette meg a dolgot, nem foglalkoztam vele, Jamie-t ölelve mentünk be a házba. Kedvesem lerakta a holmiját az ágyra, aztán rám nézett.

- Mit nézel? – kérdezte.

- Eszembe jutott valami – mosolyogtam.

- Micsoda?

- Meglepetés – mondtam. – Nemsokára visszajövök.

Felugrottam, és kirobogtam a házból, majdnem fellöktem a lányokat, akik épp be akartak jönni:

- Bocs! – mormoltam, és rohantam tovább.

Odakint az apámat kerestem, de nem láttam sehol, viszont Bubba megtalált:

- Látom sikerült – mondta keserűen.

- Mi van? – kérdeztem rá se nézve.

- Ezért nem engedted, hogy a közelébe menjek, igaz? Mégiscsak te akartad magadnak.

Szemrehányó volt a hangja, és a szeme dühösen villant.

- Bubba, nézd, én eredetileg nem akartam ezt.

- Ja, persze!

- Tényleg nem, eszembe se jutott, hogy bárkivel is kezdjek, főleg nem olyasvalakivel, aki a világ másik végén él. De beleszerettem, nem hittem, hogy megtörténik velem, de megtörtént, és nem bánom. Harcolni fogok érte, mindenkivel, aki közénk akar állni.

Keményen néztem le rá, és ő pislogva biccentett.

- Nem láttad apámat? – kérdeztem.

- De, a ház mögött van – mutatott hátrafelé.

- Kösz – morogtam, és otthagytam őt.

Apám a kerítés mellett állt, és nézte, ahogy az emberek sürgölődnek. Meghallotta, ahogy közeledem:

- Gondolom, nem kell megkérdeznem, mi történt. – mondta miközben felém fordult. – Azt hittem megértetted, hogy mi és ők, az két külön világ.

- Tomot elfogadtad.

- Ő egy barát, de ez a lány…

- Jamie a neve.

- Szóval ez a lány elcsavarta a fejed. Ugyanúgy, ahogy annakidején az anyád tette velem.

- De Jamie nem az anyám – vágtam vissza. – És anyám is szeretett téged.

- Elhagyott, ahogy ez a lány is el fog hagyni téged.

- Nem önszántából. Mennie kell, mert még kiskorú, és nem maradhat.

- Gondolod, ha megtehetné, itt maradna.

Nem válaszoltam.

- Sas, azért kaptad ezt neved, mert nyílt vagy, büszke, és erős, de Jamie kiszívta az erődet.

- Nem – ráztam a fejem. – Ő más, nem ismered. Ő tisztalelkű, és őszinte.

- Elvakít.

- Nem! – emeltem fel a hangom. – Szeret, és én is őt.

- Alig ismered, honnan tudod, hogy bízhatsz benne?

- Mert… mert olyasmit kaptam tőle, amit csak nekem adhatott.

Apám szeme elkerekedett, egy ideig nem válaszolt, tudtam, hogy megértette, mire gondolok.

- Ne várd meg, amíg másnak is megadja!

Dühösen felmordultam, ha nem néztem volna, hogy az apám áll velem szemben, akkor biztosan megütöm.

- Látod, nem ismered őt – sziszegtem. – Ha nem fogadod el a döntésemet, akkor elmegyek.

- Ne fenyegess! – szólt rám.

- Nem fenyegetlek, de érts meg, apám! Szeretem, még sosem szerettem senkit, és tudom, hogy összetartozunk.

- El fog menni – mondta lecsendesedve.

- Épp ezért szeretnék kérni valamit. Valamit, hogy tudja, helye van köztünk, hogy itt mindig otthonra lel. Azt akarom, hogy tudja, itt várnak rá. Itt várok rá.

- Mit szeretnél? – nézett apám gyanakodva.

- Kérlek, fogadd be a törzsbe! – néztem rá.

- Ilyet még senki sem tett.

- Tudom, de…

- Ezzel nem tudod itt tartani.

- Nem is ez a célom. Csak akarom, hogy tudja, tartozik valahova, ahol szeretik.

- Ott a családja.

- A családja itt él, az anyja pedig… még az én anyám is jobban ragaszkodott hozzánk, mint amennyire Jamie anyja ragaszkodik hozzá. – mondtam keserűen. – Kérlek, apám! Kérlek! Sosem kértem semmit, de ez most nagyon fontos nekem.

- Felnőttél. Kívánom, hogy ne csalódj a megérzésedben – mondta az apám, és elismerést láttam a szemében. – Rendben, beszélek a többiekkel, este az ünnepségen megtesszük. De neked kell nevet választanod! Te ismered őt.

- Köszönöm – mondtam.

Apám ekkor megölelt, meglepett, mert talán gyermekkoromban ölelt meg így utoljára.

- Menj, készülj te is! – mondta, és elindult a ház felé.

Elmentem a sátor felé, bemásztam, és átvedlettem. Tom először nézett, de aztán elmagyaráztam neki, mi van.

- Komolyan így érzel? – kérdezte.

- Igen – néztem rá. – Jamie számomra minden.

- Kösz, Tesó! – ölelt meg. – Segítsek?

- Ja, jó lenne – vigyorogtam rá.

Gyorsan felvettem, pontosabban levettem a ruháimat, csak a hagyományos ágyékkötő maradt. A felkaromra bőrszalagot kötöttünk, és Tom festette fel az arcomra, és a mellkasomra a törzsi díszeket. A hajamat pánttal fogtam hátra, és hagytam, hogy a tollakat a barátom tűzze a hajamba.

Miután elkészültem, kimentünk a tűzhöz, ideges voltam, amikor leültem, mindenki engem nézett, és ez zavart.

Némán ültem, de amikor megláttam Jamie-t közeledni, a szívem vad vágtába kezdett. Úgy festett, mint a legszebb indián lány a világon, Mai adott neki egy ünnepi ruhát, és a haját is befonták, a szeme ijedten csillogott. Senki nem mondott neki semmit, és most nem tudta, mire számíthat. Remegve ült le Mai és Taima közé. A húgom felém biccentett, és a festékkel megtöltött tálkák felé nézett. Nyeltem egyet, és felemeltem a fejem.

Láttam, hogy mindenki elcsendesedik, amikor az apám felállt, és beszélni kezdett:

- Testvéreim, különleges este a mai, hisz a fiam fontos kéréssel keresett meg. Amit kért tőlem, az egész törzsünket érinti, és én büszke vagyok, hogy teljesíthetem. A fiam fontos döntést hozott, és szeretné ezt megosztani azzal a személlyel, aki a legjobban érintett benne.

Miközben apám beszélt, nyugalom szállt meg, elfelejtettem mindent, csak Ő létezett a számomra. Néztem, ahogy riadtan kapkodja a tekintetét, aztán végre rám nézett. Az arca ellágyult, ahogy a pillantásunk találkozott, próbáltam erőt sugározni felé, és nyugalmat. Alig hallottam apámat, még jó, hogy Tom mellettem ült, és figyelmeztetett, amikor kellett.

- …Ugyanakkor bensőséges – folytatta az apám. –, úgy érzem, elmondhatom, hogy Szárnyaló Sas férfivá érett. Fiam! – felém intett, és leült.

Ekkor felálltam, és rájöttem, hogy a nyugalom csak felületes volt, amint elindultam, a lábaim remegni kezdtek, alig tudtam megtenni egyik lépést a másik után. Igyekeztem kizárni a külvilágot, csak Jamie-re figyeltem. Amikor a megfelelő helyre értem, megálltam, és lassan leültem a sarkamra. Jamie kábultan követette a mozdulataimat.

Taima ekkor odajött mellénk, kezében ott volt a két, festékkel teli edény. Az egyik vörös, a másik fehér.

Belemártottam az ujjam a vörös festékbe, lassan Jamie arcához emeltem, és miközben a festéket felkentem halkan szavalni kezdtem:

Nyugatra tart a Tűz

Keleté a Föld

Mindez örökre ideköt

Most a fehér festék következett:

Északot uralja a Víz

Délt köszönti a Levegő

Ez adjon Neked mindig Erőt!

- Köszöntelek a Huronok törzsében… Ébredő Napfény!

Döbbenten nézett rám, én pedig próbáltam minden szerelmemet egyetlen pillantásba sűríteni, reméltem, hogy érzi, és tudja. Azt akartam, hogy ezt a pillanatot soha ne felejtse el, ahogy visszanézett rám, megint a lelkébe láttam, és ugyanazt a szerelmet láttam, és a fájdalmat, hogy el kell válnunk. Halványan mosolyogni kezdtem.

- Most mit kell tennem? – kérdezte suttogva.

- Semmit – feleltem.

Végre magamhoz tértem a révületből, körülnéztem, és láttam, ahogy apám feláll, és közeledik felénk.

- Köszöntelek, lányom! – mondta, és magához ölelte Jamie-t, pontosabban Napfényt.

Elhátráltam, és hagytam, hogy a többiek is köszönthessék. Láttam, hogy elsírja magát, de közben mosolyog. Elérzékenyülten néztem őt.

Találkozott a pillantásunk:

- Szeretlek! – tátogtam.

- Szeretlek! – válaszolt.

Ebben a pillanatban odalépett hozzá Bubba, vágyakozva nézett végig rajta, és mondott valamit, azonnal odasiettem, és átöleltem.

- Hé, Bubba!

Bubba letörten hátrált egy lépést, és fejet hajtott.

Miután elkullogott, egymásra néztünk:

- Ezt most miért kellett? – kérdezte. – Csak egy ártalmatlan bók volt.

- Ahogy a mi csókunk a diszkóban?

- Az sosem volt ártalmatlan flört, ezt te is nagyon jól tudod.

- Veszekedni akarsz? – kérdeztem.

- Dehogy, csak nem szeretném, ha magad ellen fordítanád a barátodat miattam.

- Bubba túl fogja élni. Amúgy volt, hogy ő halászott el előlem lányt. De már egyáltalán nem bánom – tettem hozzá gyorsan, ahogy megláttam megvillanó tekintetét.

- Gyere, üljünk a tűzhöz, mielőtt az összes ételt elpusztítják! – nevetve húzott.

Miután minden ennivaló elfogyott, és mindenki jól lakott, elnyúltunk a tűz mellett, az öregek megint történeteket meséltek. Most senkinek sem volt kedve táncolni.

Úgy helyezkedtem, hogy Napfény kényelmesen nekem dőlhessen, és így hallgattuk, ahogy az egyik faluban lakó indián a jezsuita szerzetesekről mesélt, akik elhozták a törzsbe a keresztény hitet.

Kedvesem álmos volt, láttam, hogy hatalmasakat pislog, de közben kíváncsian hallgatta a történetet. Szórakozottan simogattam, és élveztem a közelségét.

Amikor a férfi befejezte, mindenki csendes beszélgetésbe kezdett körülöttünk. Lenéztem rá, már épp azon voltam, hogy beviszem a házba, mert majdnem elaludt, amikor apám odajött hozzánk. Napfény fel akart állni, hogy kettesben hagyjon minket, de apám visszanyomta a vállánál.

- Maradj nyugodtan! – nézett le rá, aztán felém fordult. – Csak azt szeretném mondani, hogy van számodra egy jó hírem, fiam. Eddig nem szóltam, mert szerettem volna, ha csak veletek közölhetem. Még senki nem tud róla. Weeko vemhes, csikója lesz Cheauka-tól.

Felültem, és mosolyogni kezdtem.

- Ő csak a tiéd lesz, soha senki nem adhatja el, csak te, ha úgy döntesz. – folytatta. – Ezt szerződésbe adom, amint megszületett.

- Köszönöm, apám! – mondtam könnyes szemmel.

- Ezzel tartoztam. – felelt, aztán felállt, és magunkra hagyott minket.

- Ez most mit jelentett? – nézett rám Napfény kíváncsian.

- Kachina szülei – suttogtam izgatottan. – Csikójuk lesz! Gyere, nézzük meg őket!

Felálltam, magam után húztam Napfényt, és futni kezdtem a karám felé. Amikor odaértünk, magam elé toltam, és a kerítésnek támaszkodtunk. Körülnéztem, és az anyanyelvemen hívni kezdtem Weeko-t. Odajött, én pedig mosolyogva figyeltem, hogy hozzám dörgöli a fejét.

- Nekem adod a csikódat, Weeko? – kérdeztem tőle. – Úgy fogom szeretni, mint Kachinát, ígérem.

A ló horkantott egyet, aztán Napfény felé fordult, megsimogatta a homlokát, mire hálásan megbökte a kezét.

- Pont, mint…

- Kachina. Igen hasonlított az anyjára. – mondtam csendesen.

- Mit gondolsz, a kiscsikó is hasonlítani fog rá?

- Biztos, bár sosem lesz olyan, mint Kachi. Nincs két egyforma musztáng. Önálló lelkük van.

- Mint minden élőlénynek. – suttogta.

Gyengéden megsimogattam az arcát.

- Indián asszonyom – súgtam a fülébe. – Látod, tudtam, hogy közénk tartozol, még ha eleinte kételkedtem is benne. – felsóhajtottam. – Meg tudod bocsátani?

- Buta harcos – nevetett fel. – Tényleg nem látod, hogy te keltetted életre bennem az énemnek ezt az oldalát?

- Úgy véled? Szerinted, miért választottam ezt a nevet neked? A napfény az újjászületés, az hozza el újra és újra az életet. Te itt ébredtél fel, itt születtél újjá, Napfény.

Hirtelen felém fordult, és olvadt szemekkel nézett rám:

- Szeretlek – suttogta, és felnyújtózkodott, hogy megcsókoljon.

Gyengéden értem hozzá, inkább csak ízleltem az ajkát, ez most nem a szenvedély, hanem a szeretet pillanata volt.

- Mondd el nekem – kérte, – mit jelképeznek a tollak a hajadban?

- A nagy tetteimet – nevettem fel. – De persze ne hidd, hogy ezek olyanok, mint régen.

- Azt tudom, hogy miért kapjátok a tollat, de milyen tettekért kaptad őket?

- Az elsőt – nyúltam hátra a legszebbért, – a harcossá válásomkor kaptam.

- Szóval tényleg harcos vagy – suttogta.

- Persze, szégyen lenne, ha húsz évesen még nem lennék az. Egy bátorság próbát kellett kiállnom.

- Milyen próbát? – kérdezte.

- Egy tőrrel, medvebőrrel, és egy kulacs vízzel kellett túlélnem egy hetet a vadonban.

- Atyám, én belepusztultam volna. Hány éves voltál akkor?

- Tizenhárom.

Döbbenten nézett rám.

- Hidd el! Nálunk ez nem nagy dolog. Egész gyermekkorunkban erre készülünk. Régebben, úgy százötven éve – próbáltam megnyugtatóan mosolyogni – el kellett volna ejtenem egy bölényt. Az kemény próba volt. Ez, amit most csinálunk, csak cserkészjáték.

- Azért én büszke vagyok rád.

Szeretettel öleltem magamhoz.

- És a másik kettő? Azokat mikor kaptad?

- Az egyiket akkor, amikor elejtettem az első szarvasomat. A másikat pedig igazából Bubbának is köszönhetem. Tavaly nyáron, amikor a hegyekben kirándultunk, megtámadott minket egy grizzly. Közösen győztük le, úgyhogy mindketten kiérdemeltünk egy tollat. Nyugodj meg! Nem voltunk veszélyben, egészen békés példány volt – tettem hozzá még mindig nevetve, annyira megrémült a történettől.

- Sonny, ennyi veszély leselkedik rád?

- Így már nem is kellek? – kérdeztem megjátszott szomorúsággal.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? Csak féltelek, félek, hogy egyszer nem te leszel a győztes egy ilyen küzdelemben. – nyelt egyet, de néhány könnycsepp így is utat talált.

- Drága Napfény! Én nem keresem feleslegesen a veszélyt. És most, hogy rád találtam, még annyira sem fogom. Jó okom van, hogy vigyázzak magamra – megint megsimogattam.

- Akkor jó! Különben a Kung fu tudományommal kell szembenézned, ha nem így lesz.

- Szeretlek. – mondtam.

Visszafordultunk a lovakhoz, de ők már elhúzódtak, és egy kupacba helyezkedtek éjszakára.

Napfény felnézett az égre, a szeme szomorúan csillogott. Én is felnéztem, az Orion pont a fejünk fölött ragyogott.

- Csodás, igaz? – súgtam a fülébe.

- Budapesten tizedannyi csillagot sem látni.

- Uhh! – nyögtem, tudom, hogy ösztönösen mondta, de mellbevágott a tény. Lassan szembe kell néznem az elkerülhetetlennel.

- Ne haragudj! Nem akartam felhozni. – motyogta.

- Nem, beszélnünk kell róla. Most már tényleg közeledik a vége. – a hangom elcsuklott. A fájdalom lavinaként zuhant a mellkasomra.

- Nem akarok szomorú dolgokra gondolni. – mondta. Hirtelen témát váltott. – Tudod mit, válasszunk csillagot!

- Mit? – kérdeztem meglepve.

- Csillagot. Nálatok nem szokás?

- Nem igazán. Egyáltalán, mire jó?

- Ha két szerelmes elválik egymástól, és van egy közös csillaguk, akkor, ha éjszaka felnéznek az égre, és megnézik, akkor lélekben együtt lehetnek.

- Ez szép szokás – suttogtam, és könnyes lett a szemem, de elfordítottam a fejem, hogy ne vegye észre. – Válasszunk csillagot! Van ötleted?

- Igazából van. Az Orion-öv középső csillaga.

- Miért? – kérdeztem, és a szememmel megkerestem. – Az annyira halvány, és kicsi. Szerinted ilyen a szerelmünk?

- Igen, a mi szerelmünk ilyen, de nem amiatt gondolom. Nézd meg! Alig látszik, de ott van. A csillagkép közepén, a többi csillag körülötte mind erősebb, mintha el akarnák nyomni, de ő kitart, és nélküle a csillakép szétesne, ő tartja össze a többi, széthúzó csillagot. Apró, és halvány, de ő a legerősebb.

- Értelek – súgtam elhalóan. – Minket is szét akarnak szakítani. A körülmények ellenünk vannak, a világ két végére húz minket a kötelesség, de… de ez a csillag örökre összeköt minket. Nem hagyom, hogy így legyen vége! – mondtam hirtelen. – Ennek nem lehet vége kettőnk közt!

- Jaj, Sonny!

- Megtalálom a módját, hogy együtt legyünk. – még mindig fogalmam sem volt, hogyan, de tudtam, hogy nem hagyom annyiban.

- Vissza kell mennem. Még kiskorú vagyok, és most leszek végzős. Bármennyire szeretnék, nem maradhatok.

- Veled megyek – vágtam rá, most megint felmerült bennem, hogy iskolát váltok, nem érdekel, mivel jár.

- Nem lehet, egyetemre jársz, itt a családod, az életed, nem hagyhatsz itt mindent miattam.

- Nem akarod, hogy menjek? – kérdeztem csalódottan.

- Ha csak ezen múlna, többé nem engednélek el. – ölelt át szorosan.

- Megtalálom a módját – mondtam újra, és megcsókoltam.

Most vadul csaptam le az ajkára, ő pedig szenvedélyesen viszonozta, éreztem benne a vágyat, a sóvárgást, és az odaadást. A nyelve édesen simogatta az enyémet, és úgy éreztem, nem érdekel semmi, itt helyben a magamévá kell tennem, az ágyékom megint felforrt, a kezem már a fenekén kalandozott, ő pedig egyre szorosabban simult hozzám. Ám ekkor meghallottam, hogy valaki közeledik.

- Gyertek vissza! – szólt Taima. – Apád már keres, tudod milyen. Azért nem nyel le mindent.

- Tudom, de semmi olyat nem tettünk.

- És azt akarja, hogy ne is tegyetek. – mondta, miközben végignézett zilált külsőnkön.

- Menjünk! Ne haragítsd magadra apádat, Sonny! – lépett el tőlem Napfény.

- Rendben, de én azért beszélek vele – morgolódtam. – Felnőtt férfi vagyok, nem szabhatja meg, mit tegyek.

- De Napfényt a lányává fogadta, és ő még kislány. Bocs hugi, ez van. Számára én is kislány vagyok, egészen addig, amíg férjhez nem megyünk. Nem tudhatja meg, hogy ti már…

- Oké – motyogta. – Én hallgatok.

- De én nem! Az apámnak nincs joga Napfényt irányítani.

Elengedtem őt, és rohanni kezdtem.

Apám a többi öreggel beszélgetett, de nem érdekelt, úgy rohantam közéjük, mint valami dúvad.

- Hogy képzeled, hogy megszabod Napfénynek, mit tehet? – kiabáltam rá.

Maska, Hotan, és Yuma döbbenten meredtek rám. Apám felállt, és intett a fejével:

- Gyere velem! – morogta.

Dühöngve követtem őt.

- Hogy merészelsz ilyen hangnemben beszélni velem? – dörrent rám, amikor már nem hallhatták.

- Úgy beszélek, ahogy akarok! Te nem szabhatod meg Napfénynek, hogy mit tegyen!

- Te akartad, hogy befogadjuk, talán fel kellene világosítanod a szabályainkról! Lehet, hogy odakint úgy viselkedett, mint egy…

- NE MERÉSZELD szajhának nevezni! – vágtam közbe. – Számára én vagyok az egyetlen, és szeret, ahogy én is szeretem, és nem tűrőm, hogy sértegesd!

- Rendben, de ha nem hajlandó a MI szabályainkat követni, akkor nincs helye köztünk.

- Azt mondod, választania kell? Nem kérhetsz ilyet tőle, hisz alig tud valamit a szokásainkról!

- Te akartad, hogy befogadjuk.

- Értem – mondtam, hirtelen nyugalom járt át. – Akkor elmegyünk, nem várunk reggelig, most azonnal indulunk. Nem maradok itt, ha nem fogadod el a választottamat.

Hátat fordítottam neki, és a ház felé rohantam.

- Fiam! – hallottam a hangját, de nem álltam meg.

A következő pillanatban berontottam a házba, és megragadtam Napfény kezét.

- Gyere!

- Sonny, kérlek! Ne…

- Nem hagyom, hogy irányítson!

- Fiam! – hallottuk meg apám hangját az ajtó felől.

- Nincs miről beszélnünk, apám!

- Csak annyit kérek, hogy higgadj le, és gondold át újra a döntésedet! Addig én beszélnék Napfénnyel.

Napfény tekintete döbbenten cikázott köztünk, aztán lassan elindult az ajtó felé. Szorosan fogtam a kezét, vissza akartam tartani, de végül engedtem.

Kilépett, én pedig remegve roskadtam az egyik székre. Éreztem magamon az asszonyok tekintetét, de nem emeltem fel a fejem.

- Fiam! – szólt Mai, és leült mellém. – Miért szállsz mindig szembe az apáddal, ő csak jót akar neked?

- Nem engedi, hogy Napfény azt tegye, amit akar. Nincs joga beleszólni…

- A lányává fogadta, te akartad, akkor fogadd el, hogy apád dönthet bizonyos dolgokban. Nem hiszem, hogy rosszat akarna nektek.

- Nem engedi, hogy vele legyek – sziszegtem feszülten.

- Gondold csak végig! Hogy néznének rátok az emberek? Tudod jól, milyen könnyen a szájukra vesznek mindenkit. Ezt akarod? Úgy elengedni, hogy utána mindenki azt mondja, egy szajhát hoztál közénk…

- Ő nem szajha! – suttogtam.

- Tudom, és apád is tudja. Ezért szeretné megkímélni a csípős nyelvektől. Értsd meg az ő szempontját is! Nem akarja, hogy az emberek rajtatok köszörüljék a nyelvüket.

- Értem – nyögtem.

Felemeltem a fejem, Napfény épp belépett, Mai pedig azonnal apám után ment.

Odaléptem kedvesemhez:

- Mit akart? – kérdeztem. – Azt, hogy tűnj el az életemből?

- Megköszönte, hogy melletted vagyok.

Döbbenten néztem rá, Mainak tényleg igaza volt.

- Azt mondta, hogy büszke rád, amiért végre kiállsz magadért.

Az ajtó felé néztem, apám ott állt, és beleegyezően bólintott.

- Köszönöm – mondtam megenyhülve. – Gyere Kedves! Feküdjünk le! Holnap korán indulunk.

Gyengéden a fekhelye felé vezettem.