18. fejezet

Amikor kinyitottam a szemem, már sötét volt. A fejem sajgott, és úgy éreztem egy légkalapács dönget benne. Lassan felálltam, de a lábaim meginogtak, ki olvasztotta meg a padlót? Kóvályogva indultam a hálószoba felé, közben a kezem beleakadt valamibe. 

Odanéztem, és láttam az üres üvegeket, a franc. Szinte a bárpult teljes tartalmát betermeltem, hányingerem lett, ahogy a szoba megfordult velem, szerencsére még időben beértem a fürdőszobába. A WC fölé görnyedve azon gondolkodtam, hogy mi történt, arra még emlékeztem, hogy Nit bekopog, de amikor megláttam a szuka arcát, jött a filmszakadás…

Anita:

Nem tudom meddig ültem a lépcsőn, amikor a lábamban hasogató fájdalom enyhült, lassan bebicegtem a szobába. Karen azonnal odaugrott hozzám:

- Na, mi volt…? Istenem – az arca elárulta, hogy megértett mindent. – Annyira sajnálom.

Átölelt, és az ágyhoz támogatott, felszisszentem, ahogy leültem, és most már szabad utat engedtem a fájdalomnak. Karen átölelt, az arcomat a mellkasához húzta, hogy elnyomja a hangomat, de még így is felébresztettem Jake-t.

- Mi a baj, anyu? – kérdezte, és odamászott mellém.

- Kificamodott… a bokám – szipogtam.

- Nagyon fáj? – nézte meg a lábamat, és apró kezével óvatosan az ölébe húzta.

Gyengéden simogatta, mintha azt várná, hogy ettől csillapodik a fájdalom.

- Máris jobb, Kicsim. – mondtam csendesen, és megsimogattam az arcát. – Köszönöm, szeretlek.

- Én is szeretlek anya. Ugye nem haragszol, hogy keresztanyussal becsaptunk, csak azt szerettük volna, hogy egy kicsit nélkülem is szórakozz.

- Dehogy haragszom rátok – megint sírni kezdtem, ő pedig hozzám bújt, és szorosan átölelt.

Karen hozott borogatást a lábamra, és vigyázva betekerte, aztán segíteni akart, hogy lefeküdjek, de megráztam a fejem.

- Most nem tudnék aludni.

Halkan kopogtak az ajtón, Karen kinyitotta, és a lányok robbantak be:

- Mi ez a mozgolódás? – kérdezte Doris. – Beszéltél vele?

- Kivel? – nézett fel Jake álmosan.

- Senkivel, kicsim – mondtam halkan. – Feküdj vissza, késő van!

Visszamászott az ágyába, és becsukta a szemét.

- Gyere! – fogta meg a kezem Debbie. – Hagyjuk aludni. Úgy látom, neked meg van mit elmesélned.

Ahogy felálltam, azzal a lendülettel visszahanyatlottam, de a lányok megfogták a karomat, és áttámogattak a saját szobájukba. Karen még utánunk szólt, hogy vigyáz Jake-re, pihenjek nyugodtan.

Percekig csak ültünk, a két lány mellém kuporodott, és hagyták, hogy sírjak. Gyengéden simogatták a kezem, nem szóltak, tudták, hogy úgyis elmondom, ha akarom.

- Kurvának nevezett – suttogtam egy idő után. Doris felszisszent. – Azt mondta, hogy csak a pénzére hajtottam, és az egészet kiterveltem, hogy megszerezzem magamnak.

- A mocsok! – nyögte Debbie felháborodva. – Remélem, megmondtad neki a véleményedet!

- Köpni, nyelni nem tudtam, úgy letámadott – mondtam. – Csak néztem rá értetlenül, részeg volt, még sosem láttam ilyennek. Nem mintha sokszor találkoztunk volna – tettem hozzá keserűen.

- Felmegyek! – állt fel Doris hirtelen. – Hányas lakosztály?

- Hagyd, nincs értelme – mormoltam. – Szerintem fel sem fogta, hogy mi van, az sem jutott el az agyáig, amit mondtam neki.

- De nem fogom hagyni – emelte fel a hangját. – Mit képzel ez magáról?

- Hagyd a csudába! – kértem. – Én éreztem, hogy ez lesz. Besokallt Jake-től. Majd lesz más… talán. Igazából nem is kell pasi. Eddig is jól megvoltam, ezután is megleszek.

- Ezt te sem mondod komolyan, Anita! – szorította meg a kezemet Debbie. – Szerelmes vagy belé, ezt a vak is látja. Luxorban úgy néztél rá, mint egy istenre. Ezen nem fogsz túljutni ilyen egyszerűen.

- Dehogynem. A szerelem elmúlik. Mindig elmúlik – feleltem, de a könnyeim megint kicsordultak.

- Na, jó, én megyek – úgy kaptam Doris után, hogy majdnem kiestem a fotelból. A bokám megint sajogni kezdett.

- Nincs értelme – sziszegtem. – szerintem arra sem emlékszik, hogy ott voltam.

- Akkor majd reggel – kuporodott vissza, a hangja azonban még mindig dühös volt.

- Kérlek, Doris! Ne! – most már sírtam. – Nem hinném, hogy segítene.

- De legalább megmondom a véleményemet, ennek a mocsoknak.

- Ne beszélj így róla! – motyogtam. – Nem volt magánál, biztosan Jake sokkolta.

- Még véded ezt a… a…?

- Doris – néztem rá könyörögve.

Mélyet sóhajtott, aztán lekuporodott mellém.

- Rendben, de csak mert ennyire kérsz. Ha rajtam múlna, akkor többé nem lenne arra gondja, hogy mit csináljon egy nővel.

Kinyitottam a számat, de aztán nem szóltam semmit. Én sem értettem, miért védem még ezek után is, de fájt azt hallanom, hogy bántani akarják.

- Gyere, aludd ki magad! – fogta meg a kezem Debbie.

- Inkább itt maradok, nem veszem el az ágyatokat, itt is kényelmes, és fel tudom polcolni a lábam.

Felemeltem, és az asztalra tettem.

- Biztos? – néztek rám.

- Figyelj, ha gondolod, szerzek neked nyugtatót – nézett rám Doris.

- Nem, kösz. Inkább kisírom magam, az biztos segít.

- Ahogy gondolod, de szólj, ha van valami.

- Persze – motyogtam, és kinéztem a teraszajtón.

- Anita, gyere le onnan! – suttogta rémülten Debbie.

Felemeltem a fejem, és ránéztem. Mind a két lány a teraszajtóban állt, és tágra nyílt szemmel néztek.

- Felébredtetekl? – kérdeztem.

- Mit művelsz odakint?

- Csak nézem a kilátást. Gyönyörűek a piramisok.

- És ehhez a párkányra kellett ülnöd? A végén még leesel.

- Nyugi, elég széles, nem lesz baj.

- Én azért szeretném, ha lejönnél.

- Mindjárt – mormoltam, és újra a tájat néztem.

- Anita Hanson, ha nem jössz le azonnal, lerángatlak onnan!

- Mi a baj? Nem tudtok aludni? – néztem Dorisra, aki most felém lépett, és megragadta a kezem.

- Gyere be! Mit gondolsz, mégis mit művelsz? Mi lesz Jake-el, ha leesel? Gondolsz te magadon kívül másra is? A fiad árván marad, ha te lezuhansz. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? – szinte kiabált.

- Miért esnék le? – néztem értetlenül.

- Mert pont úgy viselkedsz, mint aki meg akarja ölni magát.

- Eszembe se jutott – néztem rá megrökönyödve. – Csak nagyon szépek innen a piramisok.

Visszafordultam, de ekkor Doris megrántott, és én lecsúsztam a teraszra.

- Aúúúú! – sikoltottam fel, és villogó szemmel meredtem rá. – Ha nem vetted volna észre, fáj a bokám – sziszegtem.

- Ha nem vetted volna észre, nem fogom hagyni, hogy megöld magad!

- De én nem…

- Nem érdekel a nyafogásod. Befelé!

Behúzott, és lelökött az ágyra.

- Anita, nem csinálhatod ezt! Össze kell szedned magad, Jake miatt! Gondolkodj, mi lesz vele, ha neked bajod esik. Oké, nem akartál meghalni, de mi van, ha megszédülsz? Leeshettél volna, és innen nem éled túl.

- Nem akartam… – elcsuklott a hangom. Doris magához ölelt, én pedig hisztérikus zokogásban törtem ki.

- Szerzek neki nyugtatót – hallottam Debbie hangját.

Néhány perc elteltével a kezembe nyomtak egy poharat, és egy pirulát:

- Ezt most beveszed, és lefekszel! Nincs vita – Doris belém fojtotta az ellenkezést, és lenyomott az ágyra. Perceken belül eltűnt a külvilág.

Reggel alig tudtam kinyitni a szemem, a torkom égett, és fájt a fejem. Úgy éreztem magam, mint aki alaposan megfázott. Lassan kecmeregtem ki az ágyból, és bicegve átbotorkáltam a szobánkba. A fürdőben majdnem elsírtam magam a látványtól, de tudtam, hogy tartanom kell magam. Gyorsan összeszedtem magam, és mire a többiek felébredtek, már többé-kevésbé emberi külsőm volt. Azért a napszemüveget készenlétbe helyeztem.

- Anya, miért sírtál? – kérdezte Jake, amikor meglátott.

- Nem érdekes, kicsim.

- Köze van a bácsihoz, aki veled volt, amikor visszajöttetek?

Nem tudtam válaszolni, megint könnybe lábadt a szemem. Sosem tudtam megszokni, hogy a fiam mennyire éles szemű. Mindent észrevett.

- Tudod, az a bácsi anya egyik ismerőse – segített ki Karen. – Véletlenül találkoztak, de sajnos összevesztek, és anya szomorú emiatt.

- Értem – mondta komolyan, és megfogta a kezem. – Majd kibékülsz vele.

- Talán – suttogtam, és magamhoz öleltem. – Szeretlek, szívem.

- Rendben, menjünk le reggelizni, aztán kimegyünk az élményparkba – mondta Karen.

- Ezzel a lábbal? – néztem rá.

- Majd én elücsörgök veled egy padon, Dorisék meg ellesznek Jake-el, de nem maradsz itthon egyedül.

Láttam, hogy értelmetlen az ellenállás, ezért felálltam, és követtem őket, de azért látványosan bicegtem.

Karen rosszalló pillantást vetett rám, de aztán csacsogni kezdett, mesélt arról, hogy mit csináltak Jake-el, és mire leértünk, a hangulatom javult egy árnyalatnyit.

De amint leértünk a lobbiba, azonnal visszazuhantam. Megláttam Matt-et, aki a recepciónál állt, a vállán egy hatalmas táska, és a lábánál egy bőrönd. Éppen aláírta a számlát, aztán megfogta a csomagját, és elindult a kijárat felé. Közben körülnézett, és meglátott. Legalábbis így hittem, mert a szemét napszemüveg takarta.

Tettem felé egy tétova lépést, de aztán inkább megálltam, nem nekem kell bocsánatot kérnem. Megfogtam Jake kezét, felszegtem a fejem, és határozottan elindultam az étterem felé. Pont előtte mentünk el, de nem vettem tudomásul, hogy engem néz, csak amikor Doris kinyitotta a száját, akkor szólaltam meg:

- Doris, siessünk, olyan rossz itt a levegő, nem bírom ezt a légkört!

A szemem sarkából láttam, hogy megrándul, Jake megállt egy pillanatra, ránézett, de aztán már jött is utánam.

A hátralévő egy hétben olyan voltam, mint egy zombi, csak követtem a lányokat, de szinte semmiben nem vettem részt. Próbáltam ugyan tartani magam Jake miatt, de nehéz volt, és esténként, amikor már elaludt, Karen vállán sírtam ki magamból a feszültséget. Nem hittem, hogy ennyire megvisel majd a dolog.

Amikor Aaron meghalt, azt tudtam, hogy végleges, és nem változtathatok rajta, de most úgy éreztem, elárultak. Hogy Matt csúnyán játszadozott az érzelmeimmel. Hogy hihette, hogy csak a pénze után futok? Hát nem érezte, hogy őszinte vagyok vele, hogy a szerelem, amit érzek az tiszta, és a szívem mélyéből fakad?

Úgy tűnt, nem. De ha neki csak ennyit ért a kapcsolatunk, ha nem volt hajlandó meghallgatni, akkor én sem gyötrődhetek miatta.

Mire elérkezett a hazaút napja, már úgy éreztem, a lelkem megkeményedett. Tudtam, hogy nem fogom keresni, és nem ejtek érte újabb könnyeket.

Itt van nekem Jake, a barátaim, akikre mindig számíthatok. Ez sokkal fontosabb, és semmi sem törheti szét. Nem úgy, mint egy hazug vallomást, amit egy könnyed mozdulattal el lehetett söpörni.

Már tudtam, hogy Matt minden könyörgése, minden szava, és a szerelmi vallomás csak illúzió volt. Ő sem különb, mint azok, akiket Aaron előtt, vagy után ismertem, és akiket olyan könnyedén faképnél hagytam. Talán csak az volt a különbség, hogy Matt okosabb volt náluk, és képes volt irányítani az érzelmeimet. De tanultam belőle, és legközelebb okosabb leszek, még egyszer nem adom ki ennyire a szívem senkinek, nem leszek a prédája egyetlen gátlástalan nőcsábásznak sem.

Éppen Mrs. Dawson arcpakolását mostam le, amikor Britanny szólt, hogy anyám keres telefonon, és azt mondta, sürgős.

- Egy pillanat türelmet kérek, Stephanie – mondtam a vendégemnek, és odasiettem.

- Szia, anya! Mi a gond, mondd gyorsan, mert vendégem van.

- Azt hiszem, komoly baj van Jake-el. Ez nem csak egyszerű megfázás.

- Mi a baj?

- Olyan, mint a fal, teljesen elkókadt, és elkezdett hányni. Kihívjam az orvost, vagy intézed te, azt a másik dokit?

- Nem, hagyd csak, máris hívom Danny-t. Benne megbízom.

Letettem a telefont, de máris tárcsáztam a másik számot.

- Tessék, doktor Chien!

- Szia, Danny! Anita vagyok, zavarhatlak?

- Persze, mondd csak!

- Jake-ről lenne szó…

- Mi a baj? – a hangja azonnal hivatalossá vált.

- Nem tudom, amióta hazaértünk, elég bágyadt, de azt hittem, csak megfázott a repülőn. Viszont most hívott anya, hogy nagyon rosszul van. Meg tudnád nézni valamikor?

- Most végeztem, máris megyek. Mondd a címet!

Megadtam neki, és már intézkedtem is. Mrs. Dawson szerencsére megértette, mi a helyzet, és nem volt kifogása, hogy a kolléganőm fejezze be a kezelést. Britanny is azonnal hazaengedett, így mire Daniel megérkezett, én is befordultam a kocsibeállóra.

Együtt léptünk a lakásba, és láttam, hogy az orvos legalább annyira feszült, mint én. Amióta összejött Karen-nel egyre inkább a keresztfiának tekintette Jake-t.

Alaposan megvizsgálta az elgyengült gyereket, aztán már nyúlt is a telefonért.

- Halló! Kérnék egy mentőt a North Santa fe Avenue 2 – höz. Nyolc éves fiú, valószínűleg fertőzés. Most érkeztek haza Egyiptomból.

Meg kellett kapaszkodnom a szék támlájában, alig hallottam, ahogy az adatokat egyezteti.

- Anita! – fordult felém. – Be kell vinnünk, nagyon kiszáradt, és magas a láza. Ne ijedj meg, csak megfigyelésre vitetem be. Kap némi infúziót, és pár nap alatt összeszedi magát.

- Értem – motyogtam.

- Figyelj, tudnom kell, hogy ettetek-e vagy ittatok-e valamit, ami esetleg nem volt ellenőrizve?

- Nem, csak a szállodában ettünk, és inni is csak palackozott italt ittunk.

- Rendben, biztos gyorsan meglesz a rosszullét oka. Ne idegeskedj!

A mentő pillanatok alatt megérkezett, és percek alatt bent voltunk a kórházban. Daniel gyorsan intézkedett, és Jake hamarosan az egyik külön kórteremben feküdt, a nővér épp bekötötte az infúziót, én pedig a kezét simogattam. A vért már levették, és elküldték a laborba.

Daniel eltűnt, és amikor visszatért, Karen is vele volt:

- Jöttem, ahogy tudtam. Mi történt? – ült le mellénk.

- Jake rosszul lett – feleltem, miközben Daniel újabb vizsgálatokat végzett. – most várjuk a laboreredményeket, egyelőre semmit nem tudunk.

- Valami fertőzésre gyanakszom, de meg kell várnunk a tenyésztést. Jelenleg a legtöbb, amit tehetünk, hogy pótoljuk az elvesztett folyadékot, és csillapítjuk a lázát. Bele fog telni néhány napba.

- Szólok Britanny-nak, hogy kiveszed a betegszabidat – simogatta meg a karomat Karen. – Minden rendben lesz, nővérke.

Visszanyeltem a könnyeimet, és bólintottam, közben néztem, ahogy Jake aludt a fehér ágyban. Annyira sápadt volt, hogy szinte beleolvadt az ágyneműbe, a szemei beestek az üregükbe, és felületesen lélegzett.

- Danny, válaszolj őszintén, mennyire komoly? – néztem a férfira.

- Még nem tudom, de nagyon kiszáradt. Nem vettétek észre, hogy keveset iszik?

- Anya vigyázott rá, és mire én hazaértem, többnyire aludt, de úgy tűnt, csak egy sima megfázás. Kapott teát, sokat pihent.

- Jó, nem okolok senkit – mondta gyorsan. – Ebben a korban akár egy nap is elég, hogy így lerobbanjon, de meggyógyítjuk. Kértek esetleg egy kávét? – nézett ránk, ahogy megsimogatta a fiam homlokát.

- Igen kösz – nézett rá hálásan Karen. – Anitának egy jó erős feketét hozz! Szerintem szüksége lesz rá.

- Rendben – mondta, lágy csókot lehelt az ajkára, és kisietett.

Innen a napok egybefolytak, csak ültem Jake ágya mellett, és figyeltem, ahogy egyre csak gyengül. Semmilyen gyógyszer nem használt, és a fertőzés lassan teljesen legyűrte.

Emlékeztem rá, hogy anya is, és talán apám is meglátogatta. Anyának olyan erős bűntudata volt, hogy nála lett rosszul a gyerek, hogy nekem kellett még őt is vigasztalni.

- Anya, nyugodj meg! Ez akkor is lehetett volna, amikor velem van. Nekem is figyelnem kellett volna.

- De te egész nap dolgozol, én voltam vele.

- Nem látszott rajta semmi, és elég nagyfiú már, hogy igyon, ha szomjas.

- Akkor is jobban figyelhettem volna.

- Anya, kérlek, ne ostorozd magad! Most az a fontos, hogy meggyógyuljon.

- Igazad van – sóhajtott, és leült az egyik fotelba.

 Daniel folyamatosan ellenőrizte Jake állapotát, de láttam rajta, hogy ideges.

- Danny, mondd meg az igazat! Mi a helyzet?

- Semmi jót nem mondhatok, Anita. Azt kiderítettük, hogy vírusfertőzés, de nem tudjuk pontosan, mi ez, és így kezelni sem tudjuk. Szükség lenne valami támpontra, de tanácstalanok vagyunk. Csak remélhetjük, hogy Jake szervezete elég erős, és képes küzdeni ellene.

Sírni kezdtem, mire gyengéden átölelt.

- Nem adjuk fel, Anita. Hallod? Mindent megteszünk, amit lehet. Nem hagyom, hogy Jake-nek baja essen. Már keresgélek, ha kell, az ország összes kórházát felkutatom, hogy találjak egy specialistát, aki segíthet.

- Köszönöm – szipogtam.

Karen belépett, és Daniel azonnal elhúzódott, de ő mosolyogva odalépett mellénk, és átvette a barátja helyét.

- Minden rendben lesz nővérke.

- Bár tudnék hinni ebben – zokogtam.

- Figyelj, szívem! Nekem most el kell mennem egy időre, fontos elintéznivalóm akadt, de hamarosan itt leszek, és melletted maradok. Addig Danny vigyáz rátok, rendben?

- Hova kell menned? – néztem rá, és remegett a szám, ahogy kérdeztem.

- Oklahoma City-be, el kell intéznem valamit a bátyámmal, megkért valamire, és nem mondhattam nemet. Ne haragudj, kérlek!

- Rendben, csak siess! – motyogtam. – Szükségem van rád.

- Nem hagylak cserben, ismersz.

Bólintottam, és figyeltem, ahogy kilép az ajtón. Visszafordultam Jake felé, és aggódva figyeltem, hogy a láza megint egyre feljebb szökik.

19. fejezet

Matt:

Mogorván néztem a telefonra. Tulsa körzetszáma. Ma már vagy negyedszerre. Nem akartam felvenni, nem értettem, most mit akarhat. Elég egyértelműen a tudtára adtam, hogy nem dőltem be neki, legalábbis remélem megértette. Abból, ahogy másnap reggel elhúzott mellettem, erre következtettem. Mit akar akkor még mindig? Talán azt hiszi, ha könyörög, akkor megbocsátok? Nem fogok megbocsátani neki, persze, hogy megint elcsábítson. Egyszer sikerült, most nem leszek olyan bolond. Többé senki nem kopaszthat meg.

Felemeltem a kagylót, és visszaejtettem. „Hagyj már békén!” – gondoltam kétségbeesve.

Dühös voltam, főleg magamra, amiért ennyire fájt. Anita annyira másnak mutatta magát, ő látszólag nem akaszkodott rám, elfogadta, amit adtam, sőt ő volt kettőnk közül a józanabb, tisztában volt vele, hogy ez kettőnk közt nem működhet. Legalábbis ezt hittem. De most már úgy tűnt, ez volt a taktikája, így láncolt magához, hogy aztán a hálójába ragadjak, és pont Egyiptomot kellett választania, hogy megpróbálja bezárni a csapdát. Gondolom, végig tudott mindent, beszervezte Karent is, hogy elhívjon, aztán eljátszotta az ártatlan bárányt, én meg majdnem bedőltem. De szerencsére az eszem hangos volt, és nem hagyta, hogy újból elkövessem ugyanazt a hibát, amit egyszer már sikerült.

Fanyar mosolyra húzódott a szám. Miért fáj most sokkal jobban? Miért érzem azt, hogy vége a világnak?

Nem foglalkozhatok ezzel tovább, lenéztem az iratokra. Megkaptam a bírósági végzést, ami mindent tisztázott, és mellé a bírságot, amiért beengedtük a kiskorút. Most ezt kell elrendeznem. De a betűk összemosódtak, a szavak értelmüket vesztették, és én csak bámultam a papírokat.

A telefon megint csörögni kezdett. A francba! Felálltam, és dühösen kirobogtam az irodából. Láttam Dylan döbbent arcát, de tudtam, hogy ismer már annyira, hogy ne kérdezzen semmit.

A parkolóban felpattantam a motoromra, és meg sem álltam a partig, megkerestem azt az eldugott zugot, ahol együtt voltunk. Leállítottam a motort, és szinte rohantam a víz felé. Útközben ledobáltam a ruháimat, és ahogy a hullámok közé gázoltam, éreztem, hogy kimossák belőlem a haragot. Nem tudom, meddig úsztam, de végül kifáradva vergődtem ki a partra, ekkor vettem észre, hogy az arcom nem csak a tengervíztől sós. Az elkeseredettség most szakadt föl belőlem. Megint sikerült belesétálnom ebbe a csapdába, amiről azt hittem, képes vagyok elkerülni. Szerettem Anitát, még akkor is, ha becsapott. De akkor sem hagyhattam, hogy ez irányítson, túl fogok jutni rajta.

Lassan felöltöztem, és a motorhoz léptem, közben megnéztem a mobilomat, Dylan többször is keresett, de nem hívtam vissza, úgyis visszamegyek, addig ráér – gondoltam.

Ahogy megérkeztem, azonnal nekem esett:

- Főnök, de jó, hogy jössz! Ketten is keresnek, az egyik az a nő, aki Anitával volt itt, amikor…

A többit nem hallottam, dühöngve rohantam föl az emeletre. Minek jött ide? Anita küldte? Mégis miért? Hát nem elég neki, hogy telefonon zaklat?

Befordultam az iroda folyosójára, és beleütköztem a nőbe.

Karen először dühösen, aztán döbbenten nézett rám:

- Matthew?

- Igen, miért ilyen meglepő, ez az én diszkóm. De te hogy kerülsz ide?

Nem válaszolt, csak döbbenten nézett, aztán habozva az iroda felé pislogott.

- Hahó? Mit keresel itt? – kérdeztem.

- Akkor az kicsoda odabent? – nyögte.

- Ki lenne? – indultam meg hirtelen.

Berontottam az előszobába, és ahogy benéztem a két helységet összekötő kis ablakon azonnal megértettem, miről beszél.

Feltéptem az ajtót, és haragosan meredtem a férfira. Brandon az asztalomra hajolt, és keményen dolgozott egy dögös szőkén, aki kéjes nyögésekkel jutalmazta őt.

- Mi a jó büdös francot művelsz az irodámban? Megmondtam, hogy ne hozd ide a lotyóidat!

A férfi zihálva, zavartan felemelte a fejét, a saját szemem nézett vissza rám fátyolosan, a fekete hajzuhatag mögül, aztán kapcsolt, és hirtelen felállt.

- Matt? Te… mikor… Dylan azt mondta…

- Áthúztam a számításod, igaz?

- Bocs, tesó, de nem volt hova mennünk.

- És azt gondoltad, az irodám tökéletes lesz? Barom! – mondtam kimérten.

Kapkodva öltöztek föl, a lány minden porcikája égett a szégyentől, ahogy szenvtelen tekintetemtől kísérve magára kapta a ruháját, és kirohant. Motyogott valami bocsánatkérés félét, de nem érdekelt. Hátranéztem, és láttam, hogy Karen lassan felfogja, miről van szó:

- Karen, ő itt az ikertestvérem, Brandon. Brandon, ő itt Karen, egy jóbarát.

- Üdv – nézett rajta végig az öcsém elismerően. – Látom, az ízléseddel nincs baj.

- Fejezd be! – förmedtem rá. – Tűnj el innen, majd később megbeszéljük a dolgot, de most fontosabb dolgom van.

- Persze, megértem – vigyorgott az öcsém.

- Nem arról van szó, amire gondolsz, de ezt nem most fogom megbeszélni veled. Tünés!

- Oké-oké – hadarta gyorsan, és vigyorogva elindult, kifelé. – Kisasszony! Remélem, még lesz alkalmunk beszélni.

Kaján mosollyal az arcán kisétált, de az ajtóból, még visszakacsintott.

- Ne haragudj! Brandon már csak ilyen.

- Nem gond, csak… megdöbbentett.

- Megértem, gondolom, azt hitted, hogy én vagyok.

- Hát… igen. – mondta halkan. – Döbbenetes látvány volt, azt hittem, neked… nekiugrok, és kikaparom a szemét.

- Megérdemelte volna – vigyorogtam, de aztán eszembe jutott, hogy miért is jött Karen. – Mit akarsz? Miért jöttél? Milyen csavaros tervet találtatok ki már megint?

- Tessék?

- Gondolom, most az jön, hogy Nit ki van borulva, és nagyon sajnálja, amiért hazudott. Szeretné helyrehozni, és a többi.

- Nem értem, miről beszélsz. Miért támadsz? Én nem azért jöttem, hogy számon kérjelek, vagy „behálózzalak” Anitának – mondta furcsa hangon. – Ő sosem hazudott neked, nem tudja, hogy itt vagyok. Amúgy pedig neki van oka haragudni rád, nem fordítva. Ahogy Kairóban bántál vele…

- Tessék? – néztem döbbenten. – Most komolyan ezt akarod beadni nekem? Mit tettem én? Nit volt, aki hazudott, nem én. Tényleg, mi a helyzet a fiával? Jól kiterveltétek, mondhatom, talán ő is be volt szervezve? „Nit nem tudja, hogy elhívlak, meglepetés lesz neki.” – utánoztam Karen hangját. – Persze, jó volt baleknak nézni. Talán, ha őszintén elmondja, hogy van a fia, akkor…

- Anita nem tudta, hogy elhívlak – mondta halkan Karen. – Ő nem akart tőled semmit, sőt, amikor próbáltuk rávenni, hogy fogadja el a közeledésedet, majdnem leszedte a fejünket. Pont Jake miatt nem akart rád akaszkodni.

- Karen, ennek a játéknak vége.

- Igen Matt sikeresen véget vetettél neki. Még emlékszem, hogy néztél rám Tulsában. Amikor arra kértél, hogy segítsek.

- Ja, mekkora balek voltam. – motyogtam, de Karent nem érdekelte.

- Anita szeret téged, végre megnyílt, és Aaron után odaadta szívét valakinek, aki nem érdemelte meg.

Csak álltam, és néztem a nőt, aki ennyi badarságot hord össze. Hát még mindig próbálkoznak? Hogy állíthatnám le, hogy vessek véget ennek a komédiának.

- Mégis miről beszélsz? Még hogy Anita szeret! Olyan ügyesen csalt tőrbe, ahogy még senkinek sem sikerült.

Most, mintha Karen arca nyúlt volna meg.

- Matt, emlékszel te arra, hogy mi történt köztetek Kairóban? Amikor Anita felment hozzád, hogy beszéljen veled?

- Khm – krákogtam, mert igen kényes pontot piszkált meg.

- Anita mondta, hogy kellően el voltál ázva.

- Nem… nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy odajött magyarázkodni.

- Igen, szerette volna elmondani neked, hogy Jake a fia, és csak azért nem beszélt róla, mert félt, hogy akkor lelépsz, mielőtt kialakulhatna köztetek valami, de amikor rájött, hogy szeret, ez volt az első, amit el akart mondani. Te viszont úgy bántál vele, mint egy szajhával szokás. Bocsánat, nem is, mert azokat nem alázzák meg úgy, ahogy te tetted Anitával.

- Megaláztam? Mi van?

- Fizetni akartál neki, nem is keveset.

Lerogytam a székre, és elővettem a csekkfüzetemet. Megnéztem a félig kitöltött szelvényt: 100 000 $. És ekkor bevillant a kép, ahogy beírom az összeget, nem emlékszem, mit mondtam, de láttam magam előtt az arcát, ahogy kicsordulnak a könnyei: Nem vagyok kurva! Uramisten! Nyelnem kellett, már emlékeztem a pofonra, arra, ahogy elrohant. Leejtettem a csekktömböt, és Karen-re néztem.

- Ha a pénzed kellett volna neki, elfogadja a csekket.

- Teremtőm, mindent tönkretettem.

- Talán helyrehozhatod, de nem most. Most nem erről akarok beszélni veled, ezt megbeszélhetjük később is, amikor már Tulsában leszünk.

- Mi? Miért mennék én ezek után Tulsába? Biztos, hogy ezek után látni sem akar.

-  Figyelj, nincs időm magyarázkodni. Csak azért hívlak, mert Anita ki van borulva Jake miatt. Nagyon beteg, összeszedett valami fertőzést, vagy vírust, vagy nem tudom, mit Egyiptomban.

- És hogy segíthetnék? Én nem vagyok orvos. Vigyétek kórházba!

- Ott van, de az orvosok tehetetlenek. A barátom, a kórház gyerekosztályának a vezetője, már mindent megpróbált, de… Jake haldoklik. Anita teljesen össze van törve. Nem beszél senkivel, nem eszik, nem alszik, csak ül az ágya mellett, és sír. Kérlek, könyörgöm, gyere el, légy mellette, légy a támasza!

- Nem tudom – mondtam bizonytalanul, mi van, ha az egész csak egy újabb csapda. – Nem hiszem, hogy én kellenék neki.

- Matt, Anita szeret téged, csak fél újra felvállalni, és ezért inkább elmenekül. Mindenkit elküld maga mellől, igaz, hogy a lelkébe tapostál, de talán… Kérlek!

- Ezért hívogatott már napok óta? – kérdeztem, és most úgy éreztem, hogy megint csapdába sétálok. Biztos, hogy hihetek Karen-nek, és ez nem csak valami újabb ármánykodás?

- Nem ő keresett. Lassan már azt sem tudja, ki ő, és hol van. És különben is, hogyan kért volna meg? Nem hagyja magára a fiát, te pedig nem vagy hajlandó felvenni a telefont. – ránéztem. – Igen, Matt, én hívogatlak már két napja. Kérlek, legalább próbáld meg! Szüksége lenne rád.

- Jó, megpróbálom – sóhajtottam. – De nem ígérek semmit. Valószínű, hogy a pokolra kíván.

- Matt…

- Odamegyek, és meglátom. – nem bírtam tovább hallgatni. Sosem tudtam elviselni, ha egy nő megalázza magát.

- Kösz. – sóhajtott.

- El kell még intéznem néhány dolgot, addig…

-  Lent megvárlak – mondta.

- Sietek. Szólok Dylan-nek, hogy intézze el a jegyet…

- Arra ne legyen gondod, már megvettem.

- Honnan tudtad, hogy belemegyek? – kérdeztem meglepve, de sejtettem a választ.

- Te is szereted Anitát – mondta egyszerűen, és kilépett az ajtón. – Hiába haragszol rá.

Leültem az asztalhoz, összeszedtem a Brandon által szétszórt iratokat, belenéztem, de aztán a tenyerembe temettem az arcom. A szemem előtt felvillant Nit arca, vidáman, gondtalanul, és szerelmesen. Lehet, hogy Karen ezúttal nem kavart, és Nit nem tudott semmiről? Szerettem volna ezt hinni, de nehéz volt. Mary-anne után nagyon nehéz. Még mindig bennem volt az a kép, ahogy a gyerek a nyakába ugrik, aztán Mary-anne arca jelent meg, amikor azt mondja: Ne hidd, hogy könnyen megszabadulsz tőlem, még a feleséged vagyok, és remek ügyvédem van.

- Teremtőm, mit tegyek?

Ránéztem a számítógépre, még mindig képtelen voltam törölni a monitorkímélőt, pedig Egyiptom után először látni sem akartam őt, de alig két nap után, szinte öntudatlanul állítottam össze a képekből. Csak két nap volt, és szinte alig engedtem el, de ami képet sikerült elkészítenem róla, azok dörömbölve követelték, hogy NE töröljem, hanem emlékezzek rájuk. A következő kép az volt, amit akkor készítettem titokban, amikor aludt, nem is tudott róla. Olyan volt rajta, mint egy földre szállt angyal. Ahogy hosszú haja koronaként körbefogta az arcát, az elégedett mosoly a szája szegletében…

- Nit! – suttogtam.

Kopogás hozott vissza a valóságba.

- Szabad! – szóltam ki, és azonnal a papírokba mélyedtem.

- Minden rendben? Remélem, nem balhéztatok össze Brandon-nal, én mondtam neki, hogy rossz ötlet, de…

- Nem, semmi gond, tisztáztuk – mormoltam.

- És a kis hölgy, vele is minden rendben? Láttam, hogy lent vár valakire.

- Ja, rám vár, mindjárt megyek.

- Matt, én lépnék, Charlotte szülei várnak minket, tudod, az após születésnapja…

- Persze, menj csak, Andy elviszi az boltot.

Odajött az asztalhoz.

- Itt vannak az elszámolások, a rendelés rendben megérkezett, Andy már tölti a polcokat. Estére minden kész.

- Jó – motyogtam.

- Még mindig Jeff ügye miatt izgulsz? Nincs rá okod, én már befizettem a bírságot. Ott a bizonylat a bírság alatt. És a bíróság is lezárta az ügyet. Jeff-el nem lesz több gondunk.

Hallottam, amit mond, de nem fogtam fel.

- Holnap intézkedj az utalásról! – mondtam.

- Hahó, Matt! – csettintett a szemem előtt. – Már elutaltam.

- Mi?

- Átutaltam a bírságot. Rendben van, érted? Mi van veled? Itt vagy?

- Mi? Ja, persze! Csak… Tulsába kell mennem! Amilyen gyorsan csak lehet.

- Most?

- Igen, most! – mondtam élesen. – Nem lesz gond, csak hazafelé szólj Andy-nek!

- Persze, főnök. Meddig maradsz el?

- Nem tudom, addig számíthatok itt rád?

- Ahogy mindig. Rám bízhatod az üzletet.

- Kösz – sóhajtottam. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.

- Végeznéd a dolgod, ahogy előttem is tetted.

Feszülten felnevettem, és figyeltem, ahogy elmegy. Örültem, hogy rátaláltam, nála megbízhatóbb asszisztensem nem is lehetett volna. Mindenben számíthattam rá. Fura, de valahogy megkönnyebbülést éreztem a diszkóval kapcsolatban. Tudtam, hogy minden rendben lesz, viszont ezt a kellemes érzést hamar elnyomta valami egészen más. A gyomrom elnehezült, ahogy elképzeltem Anitát, és a fiát a kórházban. Még mindig féltem kicsit, hogy ez az egész csak egy rafinált csapda, de aztán gondolatban felpofoztam magam. Hogy gondolhatom, hogy Anita, ez a csupaszív nő, képes lenne ilyen csalival beetetni. Nem lehetek ennyire ellenséges – gondoltam – egy gyerek életéről van szó, akármit is érzek most éppen az anyja iránt, mert a dühöm még nem múlt el teljesen.

A repülőút nem volt hosszú, de én végtelennek éreztem. Kavarogtak bennem az érzések, látni fogom, de vajon hogy fogad? És mit szól, ha ráerőltetem magam azok után, ahogy bántam vele? Már kezdett visszatérni minden, és én egyre jobban szégyelltem magam. Lehet, hogy elzavar? Megérteném azok után, amiket a fejéhez vágtam.

- Miért nem mondtad, hogy van egy ikertestvéred? – kérdezte Karen.

- Anita miért nem beszélt a fiáról? – kérdeztem vissza, és Karen lassan bólintott.

- Tudod, Aaron halála rettenetesen megviselte, iszonyatos lehetett neki.

- Aaron volt az, aki miatt szomorkodott?

- Igen, a vőlegénye volt, és Jake apja. Az esküvőre készültek, és Aaron egyik este elszaladt, azt mondta, valami meglepetése van. Aztán a rendőrök hívták Anitát. Aaron épp az új autójukat hozta haza, amikor egy piros lámpánál néhány kölyök körbefogta a kocsit, kirángatták, és agyonverték. Furikáztak pár órát, aztán belehajtottak egy betonfalba, és otthagyták a roncsot. Aaront Anitának kellett azonosítania. Ott maradt, két héttel az esküvő előtt, egy hatéves fiúval, aki imádta az apját, és Anitának nem volt elég, hogy feldolgozza, még Jake előtt is tartania kellett magát. Persze az anyja sokat segített neki, de akkor is… én azt hittem, örökre feladja, nem akart újra szeretni, és most persze fél.

- Teremtőm! – suttogtam. – Ez annyira… tudtam, hogy erős asszony, de nem hittem, hogy ilyen tragédia nyomja a vállát.

- Megérted most már, hogy miért nem ismerkedett? Aaron óta volt néhány férfi, aki próbálkozott nála, de egy-két randi után mindet leépítette. Te voltál az első, akivel idáig jutott. És hidd el, sosem a pénz vezérelte.

- És én azt hittem, csak egy egyéjszakás kaland voltam neki.

- Azt szerette volna, mert már nagyon ki volt éhezve, de… te sokkal több vagy neki. Nem akart rád akaszkodni, ezért titkolózott.

- Teremtőm, ha elmondta volna, ha…

- Ha ez, ha az! Mi lett volna? Matt, te is visszakoztál, amikor megláttad Jake-t. Anita tudta, hogy ez lesz, ezért nem mondta el.

- De ha az elején tisztázzuk, akkor…

- Mikor? Amikor a diszkó irodájában élveztétek egymást ismeretlenül, vagy a hétvégén, amikor azt mondtátok, hogy ne foglalkozzatok a jövővel?

- Nem, persze, hogy nem, de amikor megkerestem őt, akkor elmondhatta volna. Ha nem elüldöz, hanem elmondja az igazat…

- Akkor te pattansz le magadtól. Anita nem akart szenvedő alany lenni, inkább megelőzte.

- Nem tudhatjátok, hogy reagáltam volna, és ha tudok Jake-ről, akkor nem borultam volna úgy ki Egyiptomban, és nem nevezem egy ócska, pénzéhes szukának.

Az előttem lévő üléshez támasztottam a fejem, és próbáltam egyenletesen lélegezni.

- Rosszul van, uram? – kérdezte egy kedves hang.

A stewardess azonnal ott termett, és segítőkészen felém hajolt.

- Nem, köszönöm, minden rendben – mondtam. – Kaphatnék egy whisky-t?

- Persze, máris hozom. – eltűnt, én pedig Karen felé fordultam.

- Mit fog szólni, ha meglát?

- Nem tudom – vonta meg a vállát.

- Lehet, hogy látni sem akar majd.

- Nem mered vállalni ezt a kockázatot? – kérdezte kihívóan.

- Csak őt nem akarom még jobban felzaklatni.

- Majd meglátjuk, az biztos, hogy szerintem biztosan tudsz segíteni. – simogatta meg biztatóan a karomat.

Bólintottam, elvettem az italt a visszaérkező légi kísérőtől, de aztán csak néztem a poharat, végül odaadtam a mellettünk ülő utasnak, aki csillogó szemmel felhajtotta.

- Hogy van? – kérdezte Karen az ázsiai orvostól, miután kibontakoztak a forró ölelésből.

- Jake állapota változatlanul romlik, egyre gyengébb, semmit sem tehetek ellene, egyetlen gyógyszer sem használ. Anita pedig… Jobb, ha a saját szemetekkel látjátok.

Odakísért minket a külön kórteremhez, csak az ablakon át néztem be, mert nem voltam megfelelően öltözve.

Alig ismertem meg őt. Lefogyott, sápadt volt, a haja fénytelenül lógott, egy gumi fogta össze hátul, és olyan szomorú kétségbeesés ült a szemében, hogy azt hittem pillanatokon belül összeroppan.

- Nit! – suttogtam, aztán a kisfiúra néztem.

Ijesztő látványt nyújtott, a bőre szürkés volt, mint a kiszáradt pergamen, és szinte a csontjaira száradt. Olyan volt, mint egy múmia. Alig lélegzett, pedig az orrában ott volt az oxigéncső. Vékonyka karjából infúzió lógott. A takaró épphogy megemelkedett a törékeny kis test fölött. Már nem tudtam haragudni Nitre, segíteni akartam, mellette lenni, és megfogni a kezét, magamhoz ölelni, és megmondani neki, hogy minden rendben lesz.

- Hogy engedhették így legyengülni – nyögtem. – Hisz ez a gyerek alig él.

- Tegnap óta lett ilyen – mondta halkan Danny. - Sajnos a kezelés, amivel próbálkoztunk rontott az állapotán.

- Mégis mit művelnek maguk itt? – förmedtem a férfira. – Jake olyan, mint egy… egy… – képtelen voltam kimondani, hogy a fiú olyan volt, mint egy élőhalott.

- Már mindent megpróbáltunk, de ez láthatóan nem elég. – mondta az orvos. – Valami olyan fertőzéssel állunk szemben, amiről semmit sem tudunk. Még a vírustörzset sem tudtuk azonosítani, és Jake nem elég erős, hogy küzdjön ellene, a szervei sorban kezdik feladni.

- Miért nem mondtad Karen, hogy ilyesmiről van szó?

- Mondtam, csak…

- Nem figyeltem eléggé – suttogtam. – Oké, azt hiszem, van egy ötletem. Azonnal visszajövök.

Kirohantam a folyosóra, és zihálva kerestem a mobilomat.

„A francba! Miért zaklat fel ennyire? Ő csak egy vadidegen kisfiú, semmi közöm hozzá.”

„Ő Anita fia! Akarod őt, akarod őket, akkor mi a kérdés?”

Mélyet sóhajtottam, így van. Nem fogom hagyni. Megpróbálok segíteni. Már meg is nyomtam a gyorshívót.

- Starr, tessék! – morogta hosszas csengetés után Brandon zihálva, kissé dühösen.

- Itt szintén! Segítened kell! – feleltem.

- A francba, Matt! Hogy rondíthatsz kétszer is bele a dolgomba egyetlen éjszaka alatt. Jess azt fogja hinni, hogy direkt csináljuk.

- Bocs, Jess! – kiabáltam a kagylóba. -  Szükségem van az öcsémre. Esküszöm, fizetek nektek egy kétszemélyes utat, ahova csak akarod, de most beszélnem kell vele.