"Go Pack, Go! "

Cary – Stella

3/2

Megkönnyebbülten nyomtam a „Küldés”-re, és hátradőltem a széken. Sue még mindig a képeket nézegette, el sem tudtam képzelni, hogy nélküle mihez kezdtem volna. Remek szeme volt a fotókhoz, amíg én megláttam a megfelelő pillanatot, ő az elkészült képeken szúrta ki az apróbb, vagy épp nagyobb hibákat. Segített szétválogatni mindet, bár szerinte párat nem kellett volna továbbítanom. Az olyanokat, amikor egy-két játékost privát pillanatában kaptam el, de azt mondtam, hogy ez az első komolyabb feladatom, és nem akarom máris én elszúrni azzal, hogy cenzúrázom.

- De akkor legalább tartsd meg magadnak a jobbakat – nyaggatott Sue.

- Viccelsz? Mind kikerül a mappámba. Főleg ezek – húztam át a Cary-ről készült képeket. Ezeknek a saját anyagaimon belül is külön mappát hoztam létre. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve beléptem a képszerkesztőbe, és összemontázsoltam őket, középre került a zseniális interception-ja, és beleszerkesztettem egy rövid szöveget is. Javítottam a felbontáson, aztán elküldtem a nyomtatóra.

- Ez mi? – kérdezte Sue, amikor kivettem a papírt a gépből, és beletettem egy borítékba.

- Egy kis ajándék Cary-nek – mosolyogtam.

- Ezek szerint találkoztok még? – ujjongott Sue.

- Ma este. Azt mondta felhív.

A mobilra néztem, de semmi, felsóhajtottam, és leültem a kanapéra.

- Hé, még korán van, és biztos a csapattal van megbeszélése.

- Ja, nem is vártam, hogy máris, csak…

Megvontam a vállam, bekapcsoltam a tévét, és a sportcsatornára állítottam. Máris a mérkőzés elemzése ment. Szerettem Eddie Larkis-t, nagyon jó elemzéseket készített. Annak idején – amikor komolyabban is érdekelni kezdett a foci – sokat segített, hogy megértsem a szabályokat. Amikor a Packers védekezéséről beszélt, furcsa melegség járt át, főleg, hogy kiemelte Cary gyönyörű megmozdulásait, és megjegyezte, hogy még magasra ívelhet a karrierje, ha ilyen formában marad.

Késő délutánra járt, mikor Sue elbúcsúzott, és elment. Cary még mindig nem telefonált, én pedig csalódottnak éreztem magam. Végül feladtam a várakozást, és elindultam, hogy lefürödjek, aztán egy jó könyvvel bekuporodjak a kedvenc olvasófotelembe, és végigolvassam az éjszakát.

Valami belső késztetésre azonban magammal vittem a mobilt, és szerencsém volt, épp amikor beléptem volna a vízsugár alá, megszólalt.

- Szia! Cary vagyok.

- Szia! – sóhajtottam, és meglepett a hangomból áradó megkönnyebbülés, most jöttem rá, mennyire vártam ezt a hívást.

- Ne haragudj, csak elhúzódott a taktikai megbeszélés. Még áll az este?

Az ő hangja is furcsa volt, bizonytalannak tűnt, ami meglepett.

- Persze, ha még szeretnéd – feleltem, és közben elzártam a vizet.

- Rosszkor hívlak? Más dolgod van?

- Épp fürdeni készültem, de ráér.

- Bocs, nem akartalak megzavarni. – szabadkozott, én pedig hirtelen aggódni kezdtem.

- Ugye áll még az esti vacsora? – kérdeztem most én.

- Viccelsz, lefoglaltam az asztalt. – nevetett fel. – Attól féltem, hogy eluntad a várakozást, és más programot szerveztél.

- Nem szokásom rászervezni egy programra, főleg, ha az egy kiadós olasz vacsora.

- Hála istennek, nem egy állandóan kalóriát számoló liba vagy. Szeretem az olyan nőket, akik értékelik a finom ételeket.

Felnevettem, és a mosdó pultjának dőltem, de azonnal felegyenesedtem, és felszisszentem.

- Mi a baj? – kérdezett rá azonnal Cary.

- Semmi, csak nekidőltem a mosdónak, és hideg.

- Ó… óóó értem.

- Cary, minden rendben?

- Igen, csak azt hiszem, rájöttem, hogy nincs rajtad ruha, és egy kicsit… hogy is mondjam…

- Fejezd be! – motyogtam zavartan, és a tükörbe nézve láttam, hogy fülig vörösödöm.

- Igen… bocs. Kilencre foglaltam asztalt, ugye nem túl késő?

- Nem, tökéletes.

- Nyolcra ott vagyok érted.

- Rendben, én most akkor… készülődöm… nehogy várnod kelljen.

- Oké – válaszolta Cary, hallottam, hogy a hangja egy oktávval mélyebben szól, mint általában, nyeltem egyet, és halkan elköszöntem.

- Addig is szia, nyolckor várlak.

Annyira belenyugodtam, hogy ugrott a ma esti randim, hogy nem is keresgéltem a ruháim közt, így miután sietve megfürödtem, és hajat mostam, kapkodva kerestem valami megfelelőt az estére. Nem akartam kihívóan öltözni, de fel voltam pörögve, úgy éreztem, az enyém a világ, de legalábbis az a része, amelyik magába foglalja Cary Marcust. Csábítani akartam, ha nem is lefeküdni vele. Éreztem a vonzást, ami hozzá húzott, és ki akartam használni. Persze mindezt úgy, hogy ne tűnjek olcsónak. Végül a tarka kartonruhám mellett döntöttem, és nem azért, mert a csapat színeit viselte, hanem mert ez nem volt túl konzervatív, de mégsem dobtam ki mindent. Viszont fontos darab volt a számomra, a diplomaosztómkor vettük anyával, és egyedül akkor viseltem. Azóta nem is láttam anyát, fel kellene hívnom, de az a csúnya veszekedés visszatartott. Nem tudtam elviselni az új férjét, aki folyton beleszólt az életembe, és azt akarta, hogy költözzem én is Eminence-be, hogy a helyi poros kis lapnál legyek hírtudósító. Könyörgöm, a legfontosabb hír a környéken az volt, ha MacCaffey marhája megellett, vagy ha a polgármester lánya egyszerre két fiút bolondított. Nem gondolhatták, hogy ilyen életre vágyom. New Yorkban nőttem fel a lételemem volt a pezsgés.

Most, hogy elővettem a ruhát a szekrényből, eszembe jutott, hogy anya milyen szomorú volt. Nem is ünnepeltek velem diplomaosztó után, rögtön a reptérre mentek, és azóta nem beszéltünk egymással.

Talán mégsem ez a ruha kéne, de amikor megláttam a másik ruhámat – igazából két alkalmi ruhám volt, nem sűrűn volt szükségem ilyesmire – rájöttem, hogy ezt kell felvennem. Igaz, imádtam a türkizkék szépséget, sokkal könnyedebb volt a zöldnél, de az a tényleg vadító holmik közé tartozott, combközépig ért, és a hasíték a jobb combomnál azt kiáltotta: „Gyere, megkaphatsz!” Nem, a régi pasim értékelte, ha felvettem, bár nem hagyta, hogy két percnél tovább rajtam legyen. Erre az estére szolidabb ruha dukált.

Gyorsan sminkeltem, és felöltöztem. Épp időben, ahogy eligazgattam magamon a ruha hajtásait, megszólalt a kapucsengő. Ideges remegés futott végig rajtam, és nagyot kellett nyelnem, mielőtt megnyomtam a válaszhoz a gombot, és beleszóltam:

- Igen? – nekem is idegenül csengett a hangom, elképzeltem, milyen furán hangozhat a mikrofonon keresztül.

- Szia, Stella, Cary vagyok. Elkészültél, lejössz, vagy menjek még fel?

- Szia! Nem kell feljönnöd, máris lent vagyok.

- Várlak.

Remegő kézzel nyúltam a kabátomért. Te jó ég, mikor izgultam ennyire egy randi miatt? Nem emlékeztem rá. Ez most vagy azt jelenti, hogy régen randiztam, vagy azt, hogy Cary megmozdított bennem valamit. Féltem, hogy az utóbbi. Nem is a randitól féltem, hanem attól, hogy valakitől újra függjek érzelmileg. Az előző pasim, csúnyán kihasználta, hogy képes lettem volna feláldozni mindent a kapcsolatunkért. Beletelt jó kis időbe, hogy túllépjek a fájdalmon. Bár az sokat segített, hogy én tettem meg a végső lépést. Cary kedves srácnak tűnt, ezzel nem is volt gondom, de nem épp a közelben élt, és én nem szándékoztam feladni a New yorki életemet egy kisvárosi élet kedvéért. A távkapcsolatban pedig sosem hittem. Álljunk csak meg? Milyen kapcsolat? Egy randi után ilyenek járnak a fejemben? Sürgősen időpontot kell kérnem a terapeutámtól, kezdek megbuggyanni. Miközben lefelé siettem a lépcsőházban ilyen gondolatok jártak a fejemben, így mire leértem totális idegroncs lett belőlem.

Cary mosolyogva várt a kapu előtt, és finoman ugyan, de alaposan végigmért. Még nem volt időm begombolni a kabátomat, így látta a ruhámat, amitől még szélesebben mosolygott. Amikor kiléptem az utcára, hozzám hajolt, és könnyed puszit lehelt az arcomra, majd udvariasan a karját nyújtotta.

- Szia! Csodásan nézel ki – mondta halkan, és a várakozó taxi felé terelt.

- Szia! – feleltem, miután belékaroltam. – Te sem panaszkodhatsz.

Óvatosan végignéztem rajta, most is öltönyt viselt, de az előző sportöltöny helyett most elegáns szabású darab volt rajta, talán Armani, bár az én divatérzékemet ismerve, akár Dior is lehetett volna. A lényegen nem változtatott, elképesztően dögösen festett. Rövid haját kissé felzselézte, ettől kisfiúsabbnak tűnt, és kiemelte a szeme pajkos csillogását.

Segített beülni, majd beszállt mellém, a sofőr azonnal indított, tudta, hova megyünk.

- Miattam vettél ilyen színű ruhát? Mert értékelem. Igazán – vigyorgott rám.

- Miattam vetted csábítóra a figurát? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Mert megvettél vele.

Elnevette magát, és könnyedén megpuszilt. Nem tudom, mi volt a szándéka, de felé fordultam, és a számat az ajkára simítottam. Egy pillanatra úgy tűnt, meglepődik, de nem húzódott el, viszonozta a csókomat.

Nem voltunk hevesek, vagy ilyesmi, igazi szűzies csókocska volt, még csak ki se nyitottuk a szánkat, de én mégis úgy éreztem, hogy rég volt részem ilyen élményben. Valahol belül melegség ébredt bennem, amit nagyon rég nem éreztem. Óvatosan előrenyúltam, és megfogtam Cary vállát, ahogy az ő karja a derekamra siklott. Mielőtt azt hihette volna, hogy el akarom tolni, a lapockájára csúsztattam a kezem, és finoman magam felé húztam. Éreztem, ahogy elmosolyodik, de végül elhúzódott.

Egyszerre néztünk előre, de ez a taxis vagy nagyon udvarias volt, vagy frigid. Vagy egyszerűen túl sokat látott már a pályája során, és megtanult fapofát vágni. Nem mintha olyan hatalmas műsort adtunk volna, de én értékeltem a diszkrécióját. Úgy tűnt, Cary is, mert amikor kiszálltunk hatalmas borravalót hagyott a férfinál, aki széles mosollyal köszönte meg.

Mesélhetnék az étteremről, de egyik vacsora olyan, mint a másik, ráadásul Cary annyira fel volt dobódva a győzelmüktől, hogy folyamatosan visszatért a meccshez, és bár mindig bocsánatot kért, engem nem zavart, sőt sokszor én is rákontráztam egy-egy megjegyzésére.

- De még mindig a Jets a nyerő csapat nálad, ugye? – kérdezte végül, miután alaposan kielemezte, hogyan kapta el a Jets sztár QB-jának (Quarterback – irányító) passzát, amiből a csapatuk zseniális visszahordással touchdown-t ért el.

Megvontam a vállam, aztán hirtelen eszembe jutott az ajándékom. Kivettem a borítékot, és az asztalon át elé toltam.

- Mi ez? – nézett a szemembe.

- Egy kis meglepetés. – mosolyogtam. – Kaptam egy megrendelést a játék előtt.

Elnevette magát, és mint egy kisgyerek, olyan izgalommal bontotta ki a borítékot. Először a kisebb képek estek ki – mindet kinyomtattam, amit róla készítettem a meccs alatt –, de az interception-ös montázs direkt nagyobb volt, így picit megszorult. Végül kihalászta, és meghatott mosollyal nézte.

- Nem vagyok kispályás? – kérdezte, miután elolvasta a feliratozást.

- Még szép, hogy nem – megsimogattam a kezét, és félrehajtott fejjel figyeltem, ahogy elrakja a képeket.

- Elképesztően jó fotós vagy. Köszönöm – nézett fel hálásan.

- Amúgy, ha jól tudom, a bátyádnak idén még nem volt elkapása.

- Viszont szerzett passzból futott egy touchdown-t. Sean interception-jéből.

Elnevettem magam.

- Sean? Ja, MacAlly, igaz? Ő se rossz védő.

- Látom, rendesen képben vagy a csapatokkal.

- Muszáj, csúnya lenne, ha nem ismerném a játékosokat.

- Mindegyikkel ilyen jó barátságban vagy? – kérdezte, és bennem hirtelen valami eljegesedett.

Kihúztam magam, és az ölembe ejtettem a kezem.

- Ne haragudj, Stella! – rögtön kapcsolt, hogy milyen otromba volt, és utánam nyúlt. – Nem úgy értettem. Csak láttam, hogy a Jets játékosaival milyen közvetlen vagy, ne érts félre, csak a tudósítók nem szoktak…

- Ne rontsd tovább Cary! – mondtam indulatosan.

Feszültem megdörzsöltem a homlokomat. Most komolyan, lekurváz a randink kellős közepén? Megragadta a kezem, és azzal a lendülettel átült a szemben lévő székről a mellettem lévőre.

- Stella, bocsáss meg! Tudom, hogy sokszor hülyeségeket mondok. Nem úgy értettem, ahogy hangzott, én…

Szabad kezével lágyan megcirógatta az arcomat, de én még mindig lehajtott fejjel ültem.

- Stella! Hogy tehetném jóvá? Kérlek, mondj valamit.

- Vigyél haza! – suttogtam.

Letörten fizetett, taxit hívott, és máris úton voltunk hazafelé. Én meg sem szólaltam, ő próbálkozott párszor a bocsánatkéréssel, de nem reagáltam rá. Talán túl kemény voltam, de erre mindig ugrottam. Túl sokszor kaptam meg ezt, mert mindig jobban szerettem a fiúkkal barátkozni, mint a lányokkal. De eddig mindig az olyan csajoktól kaptam ezt az arcomba, akik épp az egyik haveromra pályáztak, és azt hitték, miattam nem jutnak célba. Tőlük megszoktam, de hogy egy olyan pasi vágja hozzám, akivel épp romantikus vacsorán ülök, ez fájt.

Ahogy a kocsi megállt, kivágódtam, és sietve a lépcső felé indultam. Hallottam, hogy Cary odamordul a sofőrnek:

- Várjon meg! – aztán már hallottam a lépteit. – Stella! Áll meg, kérlek!

Valamiért úgy gondoltam, fölösleges szaladnom, úgyis elkap, mielőtt a kapuhoz érnék, ezért inkább megálltam, és szembefordultam vele.

Megtorpant, amikor jeges, megbántott pillantással végigmértem.

- Stella… kérlek… ne haragudj! Nem úgy értettem, ahogy hangzott, csak… láttam azokat a pasasokat… az irányítójukat, meg a többi srácot, ahogy odamentek hozzád pár szóra a játékszünetekben, és… és… – beletúrt rövidke hajába, mintha azt várta volna, hogy a már nem létező hosszú tincsek csillapítják a keze remegését. Könyörögve nézett rám. – Bocsáss meg, kérlek! Ne így váljunk el! Ne haraggal.

- Cary, mégis mit vársz tőlem? Az egész ismeretségünk alig pár órás, volt két randink, és mind a kettő kudarcba fulladt, én nem… lényegében ribancnak neveztél. Tudod, mennyire fáj?

- Nem ezt akartam. Soha nem neveznélek úgy. Egyszerűen…

Félrebiccentettem a fejem, és érdeklődve vártam, hogy magyarázza ki a dolgot.

- Igen? – kérdeztem szárazon.

- Zavart, hogy beszélgetsz velük. Zavart, hogy mással foglalkozol, nem velem… velünk… mármint a csapattal – tette hozzá sietve. – Mivel minket kellett fotóznod, nem az ellenféllel bratyiznod.

Megráztam a fejem, és önkéntelenül nevetni kezdtem. Nem hittem, hogy féltékeny lenne, de ahogy előállt ezzel a magyarázattal… totális képtelenség volt az egész. Végigsimítottam a hajamon, és a szemébe néztem.

- Rendben, egy hajszálnyit javult a helyzeted – mondtam, és a taxira pillantottam. A sofőr türelmetlenül figyelte, ahogy két lépcsőfok távolságból beszélünk egymáshoz.

- Kapok egy esélyt? – nézett rám Cary.

- Mire?

- Hogy helyrehozzam a randinkat.

Megvontam a vállam.

- Elküldhetem a taxit? – kérdezte reménykedve.

- Cary…

- Hé, csak beszélgetni szeretnék, békülni – hebegte, és láttam, hogy megrémül kicsit.

- Menj, fizesd ki, mielőtt rámegy az összes pénzed – mosolyogtam halványan.

Mély levegőt vett, majd hangosan kiengedte, és már futott is a kocsihoz. A kapuban vártam meg, és lassan mentünk fel az emeletre. A lakásom előtt aztán megállt, és háttal a falnak dőlve figyelte, ahogy elővarázsolom a kulcsot. Egyetlen ujjal sem ért hozzám, érezte, hogy most nem teheti. Csak nézett, a szeme feszülten vibrált, ahogy a kezemről az arcomra fókuszált, aztán vissza. Végre sikerült kinyitnom az ajtót, de nem mozdult.

- Csak utánad – mondta halkan.

Zavartan elmosolyodtam, és beléptem. Azonnal felkapcsoltam az előszobai lámpát, majd ahogy haladtam befelé, az összeset utána. Cary ösztönös mozdulattal kapcsolta le utánam, és amikor a nappaliban végre megálltam, értetlenül nézett rám.

- Mi ez a díszkivilágítás? – kérdezte.

- Megszokás – vontam meg a vállam. – Gyűlölök egyedül lenni. Mindig felkapcsolok mindent, amíg be nem kapcsolom a tévét, hogy legyen valami zaj a lakásban.

- De most nem vagy egyedül – mondta gyengéden.

- Igaz – hebegtem, és elfordultam a tévé felé. Már nyúltam a távirányító felé, de félúton megállt a kezem.

- Hé, minden rendben? – kérdezte.

- Persze, csak… mindegy, nem érdekes.

Összeráncolta a szemöldökét, de nem szólt semmit.

Rég éreztem ennyire kínosan magam, elindultam a konyha felé, közben pedig automatikusan megálltam a bejárati ajtó előtt, és bezártam minden zárat – volt egy pár belőlük. Éreztem, hogy Cary szorosan a nyomomban van, és hirtelen nagyon azt éreztem, hogy kár volt ennyire bezárkóznom. Talán, kinyithatnám a zárakat, elég egy is… már a hevederzár fogantyúja felé nyúltam, amikor Cary keze a derekamra siklott.

- Nem lesz szex, Cary! – mondtam ridegen.

Azonnal elengedett, és elhátrált, megfordultam, hogy szembenézzek vele. Az arckifejezése most komoly volt, de a szeme értetlenül csillogott.

- Még mindig haragszol – sóhajtotta. – Csak egy szavadba kerül, és elmegyek.

- Ne, nem kell, hogy elmenj, csak ezt az elején szerettem volna letisztázni.

Megrándult a szája, ahogy válaszolt.

- Megértettem.

- Figyelj, Cary. Nekem ez a ribanc téma fájó pont, a gimiben a lányok kiközösítettek, mert azt hitték, hogy én vagyok a suli kurvája. Az terjedt el rólam, hogy minden srác megfordult az ágyamban. A végzős évet másik suliban jártam ki, mert egyszerűen nem tudtam elviselni a sok megaláztatást. Pedig csak arról volt szó, hogy sportoltam, és sokat voltak közös edzéseink a tornász fiúkkal. És hát jól elvoltam velük. Ez nem tetszett a lányoknak. Aztán volt az a sérülésem, és a srácok állandóan nálam lógtak, hogy felvidítsanak. De tényleg csak haverok voltak, soha nem jutott eszünkbe, hogy bármi más is lehetne.

Lehajtottam a fejem, a kezem még mindig a zár fogantyúján nyugodott, de nem volt erőm elfordítani.

- Megölelhetlek? – kérdezte Cary. – Barátilag.

Felnéztem rá, megértően mosolygott, és felém nyújtotta a karját. Biccentettem, és hagytam, hogy magához húzzon. Gyengéden simogatta a hátamat, és közben visszakísért a nappaliba.

- Nekem nem kell magyarázkodnod – mormolta nyugtatóan.

- Tudom, csak valahogy úgy éreztem…

- Én amúgy is kedvelem az olyan lányokat, akik tudnak lazák is lenni, és nem mindig tipegnek méregdrága göncökben, meg nem nyafognak, csak… Tudod, azért ez a viselkedés… hogy ennyire közvetlen vagy… még egy férfi számára is félreérthető tud lenni… főleg, ha tetszel annak a férfinak – mondta.

Elkerekedő szemmel néztem rá, oké, mondta már, hogy felfigyelt rám, de ez a nyilvánvaló nyomulás kissé gyors volt nekem. Kezdtem aggódni amiatt, hogy talán mégsem kellett volna felhívnom. Feszülten tűrtem, hogy a keze a derekamon pihenjen, ahogy a nappali sarkában lévő bárpulthoz kísér.

- Mit keres itt egy bárpult? – nézett rám döbbenten.

Elnevettem magam, és igyekeztem feloldódni.

- Az előző bérlő mixer volt, a tulaj szerint kellett a munkájához. Itt gyakorolt. Nekem meg tetszett, feldobja a szobát, szóval meghagytam.

- Jó ötlet volt. – Cary is elmosolyodott, ahogy végignézett a polcon, amin pár üveg árválkodott, nagyrészt üresen – igazából csak dísznek voltak –, csak pár üveg bort, és néhány röviditalt tartottam itthon, ha esetleg vendéget fogadnék, és persze sört, hogy ha Sue-val úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy meccset, legyen valami, ami egyáltalán nem csajos.

- Hé, van kedved megnézni a meccsedet? – kérdeztem hirtelen. – Mindjárt kezdődik felvételről.

- Sosem nézem vissza a meccseimet, csak ha az edzővel átelemezzük.

- Velem is elemezheted – kezdtem vigyorogni, a kanapéhoz léptem, és felkaptam a távirányítót.

- Felőlem mehet – vonta meg a vállát –, de a meccsnézéshez sör is jár. Elmegyek, hozok pár dobozzal.

- Nem kell, van itthon. Csüccs le, máris hozom, sőt, mogyoróval is szolgálhatok.

- Jöhet – nevette el magát, és leült.

- Egy perc, csak átvedlek kényelmesebb cuccba, ugye nem gond?

- Nem, dehogy, csak siess, már kivonultunk… vagyis… – zavarodottan meredt a képernyőre. – Ez tök fura…

Berobogtam a hálószobába, szerencsére elöl hagytam a bőszárú leggingszemet, csak egy kényelmes pólót kellett keresnem. Úgy éreztem, jó döntés, hogy egyelőre a baráti zónába száműztem Cary-t, nem akartam, de felrémlett az az alig egy évvel ezelőtti este, amikor a rendőrök vitték el az ajtóm előtt randalírozó exemet. A sok zár is miatta volt, hogy kint tartsa. Reméltem, nem volt eszement ötlet, hogy Cary-t bent tartom velük.

Visszamentem, és fél szemmel őt figyeltem, ahogy a kommentátorokat hallgatja, és közben fintorog. Kacagva vettem elő a pult alól egy tálat, amibe beleborítottam a mogyorót, aztán a mini hűtőből kivettem a sörös kartont. Mosolyogva néztem a fóliázott italra. Amikor a boltban megláttam, muszáj volt megvennem, bár az árától rendesen szívtam a fogam, de nem tudtam megállni, meg kellett kóstolnom, így most egy üveg hiányzott.

Kicsomagoltam kettőt, kinyitottam, és odavittem a kanapéhoz. Ahogy Cary elé tartottam, ránézett, elkerekedett a szeme, majd hangosan felröhögött.

- Stella Artois? Hol szerezted?

- Boltban? – ültem le mellé.

- De nem sok helyen lehet kapni, és drága is. Én is ritkán veszek.

- Cary, ez New York. Mondj valamit, amit itt nem kapsz meg.

- Jogos.

- Hol tartunk? – fordultam a tévé felé.

- A himnusznál.

Bólintottam, és a mogyorós tálat az ölembe tettem, majd kényelmesen elhelyezkedtem, próbáltam nem túlságosan távolságtartónak tűnni, hagytam, hogy a vállunk összeérjen. A lábamat a dohányzóasztalra tettem, és a támlára ejtettem a fejem.

- Azért Randall remek edző – mondtam, és alaposan meghúztam az üveget. – a Jets védelme jó, de a támadósorukra mondjuk, ráférne egy alapos fejmosás. Lényegében a védelmetek nyerte meg nektek a meccset. Mi van? – néztem oldalra.

Cary döbbenten ült mellettem.

- Semmi – motyogta, és visszafordult a tévéhez.

Elhallgattam, és az ajkamat harapdálva én is a játékra koncentráltam.

Hiába voltam kint a meccsen, ugyanúgy élveztem minden pillanatát, mintha először láttam volna. Vicces volt, ahogy Cary és én egymás ellen szurkoltunk, de azt hiszem, azt észrevette, hogy amikor az ő megmozdulásai vannak, minden ízemben megfeszülök, és szorítok neki. Folyamatosan kommentáltuk a történéseket, és megmagyaráztuk, hogy mi miért van, szidtuk a bírókat, ha szerintünk rosszul döntöttek. Egyszer még a mogyorót is kiborítottam, amikor felugrottam, egy csodás passznál.

Cary segített összeszedni a szétszóródott rágcsát, aztán elvette tőlem a tálat, az asztalra tette, és amikor visszadőlt a kanapéra, egészen közel bújt hozzám, és a karját lazán a vállamra ejtette.

Szólni akartam, de képtelen voltam hangot kicsikarni a torkomon, annyira természetesen viselkedett, hogy úgy éreztem, bunkóság lenne tőlem. Belekortyolt a sörébe, aztán megnézte a címkét, majd felém fordult. Láthatta, hogy zavarban vagyok, de nem változtatott a testhelyzetén. Csak kíváncsian a kezemre nézett, majd az övére. Ösztönösen tudtam, mit akar, és én nem tudtam ellenállni. Átnyúltam a mellkasom előtt, és megfogtam a kezét. Azonnal összefűzte az ujjainkat, majd mosolyogva hátradőlt, és újra a meccsre figyelt.

Nem tudom, hogy történt, az egyik pillanatban még egymás mellett ültünk, a következőben már a számra tapadt, és szenvedélyesen csókolt. A kezével közben úgy masszírozta az enyémet, mintha épp szex közben lennénk, és közel járna a csúcshoz, szorította, simogatta az ujjaimat, szinte összetörte őket. A nyelvével mindeközben olyan vad, heves támadást indított a szám ellen, hogy mire összeszedhettem volna magam, hogy felfogjam, mit csinál, már a kanapén feküdtem alatta, és az ájulás határán voltam.

- Cary… – motyogtam kérlelve, és mélyen, legbelül félelem ébredt bennem.

- Tudom, – morogta a számba – nincs szex. – és tovább csókolt. Már a másik keze is életre kelt, és követelőzve simogatott mindenhol, ahol csak elért. – Nincs szex – zihálta –, de egy kis simogatás belefér, ugye?

- Cary, ne! – ellöktem magamtól, és zaklatottan, kifulladva figyeltem, ahogy próbál ő is levegőhöz jutni.

- Most mi van? – kérdezte szinte kiabálva. – Húzod az agyam, randizunk, célozgatsz, aztán felhívsz magadhoz, majd közlöd, hogy nincs szex. Oké, felfogtam, de mi a baj azzal, ha egy kicsit, eljátszadozunk?

- Semmi – motyogtam reszketve. – Semmi, de most inkább menj el!

- Mi? – felállt, és az ablakhoz lépett.

Láttam, hogy minden ízében remeg, a hajába túrt, és halkan káromkodott, miközben kibámult az ablakon.

- Mi a faszért csináltad ezt az egészet? – fordult meg hirtelen, és olyan gyorsan termett előttem, hogy időm sem volt reagálni. – MIÉRT?

- NEM TUDOM! – üvöltöttem vissza. – Akartam, megpróbáltam, de nem megy. Én nem vagyok képes erre.

- Már megint – sziszegte. – Tudod, ezért hisznek ribancnak. – bökött a mellkasomra. – Nem csinálhatod ezt a férfiakkal. Ha most nem lennék képes uralkodni magamon, akkor letepernélek, és itt helyben megbasználak. Megérdemelnéd. Szétkúrnálak, ahogy egy mocskos kurvát szokás.

Lehajtottam a fejem, és remegve imádkoztam, hogy ne tegye meg, miközben tudtam, hogy igaza van. Teljesen igaza, és én mégsem vagyok képes megmondani neki.

- Menj el! – suttogtam, - Kérlek!

Összefontam magam előtt a karomat, és előrehajoltam.

Felállt, nem szólt többet, csak hallottam, ahogy a zárak kattannak, majd becsapódik a bejárati ajtó.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Korán keltem, vagyis inkább átfetrengtem az éjszakát. Nem sokat tudtam aludni, és ennek nem csak Cary volt az oka. Bűntudatom volt, amiért ilyen csúnyán elzavartam, de féltem bevallani neki az okát.

Miután elment, azonnal felpattantam, és bezárkóztam. Tudom paranoid dolog, de négy zár volt az ajtómon, ebből az egyik acélbetétes hevederzár, amit azután szereltettem fel, hogy Jack-el volt az a bizonyos… botrányunk. Aztán lendületesen felkapcsoltam a villanyt, ahogy a konyhába mentem egy pohár vízért. Remegő kézzel fogtam a poharat, de csak néztem, ahogy fodrozódik benne az átlátszó folyadék. Eszembe jutott a vacsoránk a steakhouse-ban…

Csak rövid ideig sírtam. Megtanultam, hogy azzal semmit sem oldok meg, de ettől még nem éreztem jobban magam. Viszont ahhoz sem volt bátorságom, hogy felhívjam, és elmondjam neki, hogy mennyire idiótán viselkedtem, és bocsásson meg.

A fürdőszoba tükör ékesen mutatta, mennyire ramatyul érzem magam. Fásultan húzogattam a szemem alatti táskákat, csak egy ötletem volt arra, hogyan tüntethetném el.

Sue második csengésre felvette, és zokszó nélkül sietett hozzám, hogy kisegítsen. Amikor kinyitottam az ajtót, és belépett, alaposan végigmért, de jó barátnőhöz méltón nem szólt egy szót sem. Csak megfogta a kezem, a nappaliba vezetett, és lenyomott a kanapéra.

- Nem is mondtad, hogy utazol valahova – ült le velem szemben a dohányzóasztalra, és felmérte az arzenált. – Tüntessük el a hajókofferokat, oké?

Nagyot nyelve bólintottam, és figyeltem, ahogy előkészítette az alapozót, meg a korrektort. Még mindig nem voltam képes kinyögni egyetlen szót sem.

- Na, ma vastag bőr lesz a képeden.

Ezen már elnevettem magam, mire ő is mosolyogni kezdett.

- Ma még megszólalsz, vagy némasági fogadalmat tettél? – tette fel a milliódolláros kérdést.

- Hülye voltam, és jól elszúrtam. – sóhajtottam.

- Miért nem lepődöm meg? – rázta meg a fejét. – Nézz fel, és ne ráncold az orrod!

- Igenis – motyogtam.

- És térj már magadhoz egy kicsit!

Megint sóhajtottam, és próbáltam összeszedni magam, még egy halvány mosolyra is futotta.

- Azért látom, nem túl nagy a szívzűr.

- Nem vészes, csak csúnyán megbántottam Cary-t.

- Gondolod, hogy nála komoly szívzűr keletkezett?

- Ó, ebben biztos vagyok – mondtam ironikusan, és felfelé görbült a szám, végre.

- Oké, akarsz róla beszélni?

- Felhívtam, söröztünk, néztük a meccset, tök jól elvoltunk… mi van?

Sue egyre szörnyülködőbb arcát néztem.

- Sör, meccsnézés? Mi vagy te, pasi?

- Nem, de…

- Stella, Cary szexet akart, te meg úgy bántál vele, mintha a sarki sörözőben lennétek? – csak hápogni tudtam. – Rosszabb a helyzet, mint hittem, azt hittem, már túl vagy Jack-en.

- Túl is vagyok rajta – morogtam morcosan.

- Nekem nem úgy tűnik. Mi történt?

- Egy ideig, minden tök jó volt, aztán megfogta a kezem, én meg hagytam.

- Ez jó! És aztán?

- Megcsókolt… aztán lenyomott a kanapéra, és fogdosni kezdett.

- Ezt pettingnek hívják, Stella.

- Tudom – csattantam föl. – Hidd el, én is akartam, de aztán… villanások jöttek, és bepánikoltam. Ellöktem magamtól, és hazaküldtem.

- És ő? Mit csinált?

- Üvöltözött velem, lehordott mindenféle ribancnak, aztán elrohant.

- A mocsok! – sziszegte Sue.

- Nem, ne mondd ezt! Nem ő volt mocsok, hanem én. Felhúztam aztán meg elzavartam. – felnéztem Sue szemébe. – Nagyon féltem, egyszer már megégettem magam, és akkor megfogadtam, hogy soha többet… Erre most jött Cary, és majdnem engedtem neki. – Sue megsimogatta a karomat. – Nem akarom újra átélni.

- Megértelek, teljesen igazad van. Gondolod, hogy Cary is… szóval, hogy… ő is olyan lett volna?

- Nem tudom – nyeltem, aztán elgondolkodtam. – Szó nélkül elment, amikor erre kértem. Nem volt olyan.

- Jack nem állt volna meg – értett egyet velem Sue.

Eszembe jutottak Cary szavai: „ha most nem lennék képes uralkodni magamon…”

- Ő nem tett volna semmi olyat – pislogtam, és felálltam. – Felhívom.

- Várj, azért ne ilyen hevesen – fogta meg a kezem Sue. – Elég lesz egy SMS is.

- Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Azért, mert ha nagyon haragszik, rád nyomja a telefont, és te még szarabbul fogod érezni magad.

- És ha csak törli az SMS-t?

- Ha nem reagál, legalább tudod, hányadán állsz vele. Viszont te megtetted a kezdőlépést.

Bólintottam, és gyorsan megírtam egy egyszerű, de remélhetőleg szívhez szóló bocsánatkérést. Remegő kézzel nyomtam meg a küldés gombot, aztán a kijelzőt bámulva elindultam, hogy felöltözzek.

- Stella – szólt utánam Sue.

- Igen?

- Még nem végeztem az arcoddal, és ne bámuld a telefont, attól nem válaszol hamarabb.

Feszülten felnevettem, és visszasomfordáltam.

- Ugye nem késünk el? – kérdeztem, ahogy leültem, hogy Sue befejezhesse a renoválásomat.

- Nyugi, van időnk.

Még tíz percig munkálkodott az arcomon, amikor elégedett mosollyal a tükörhöz irányított. Ámulva néztem a végeredményt.

- Miért is nem a sminkes szakmában helyezkedtél el? – kérdeztem.

- Hogy te ma is a legragyogóbb formádat hozhasd, a hülyeséged ellenére – nevette el magát.

- Köszönöm – sóhajtottam, és megint a kijelzőre néztem, de semmit sem mutatott. – A fenébe, ezt jól elszúrtam, igaz?

- Talán csak alszik, vagy fürdik… vagy úton van…

- A franc! Ma hazautazik. Beszélnem kell vele előtte – és már nyúltam, hogy tárcsázzam a számát.

- Várj még! – fogta le a kezem Sue. – Menj, öltözz fel inkább, nehogy a végén mégis elkéssünk.

Mire visszaértem a nappaliba, Sue összepakolt, és menetkészen várt rám.

- Csaj, ha nem tudnám, hogy manóképű macsónak tartod, azt hinném, hogy egy kicsit belehabarodtál Cary-be.

Szomorúan néztem rá, de nem válaszoltam.

- Jesszus, te belehabarodtál!

- Ugyan! – legyintettem. – Alig pár napja ismerem, csak kétszer vacsoráztunk együtt…

- És te belehabarodtál. Hé, nincs vész, használd ki a lehetőségeidet, a legnagyobb sportújságnál dolgozol, bármikor összefuthatsz vele, és megbeszélhetitek egy interjú alatt is akár.

Zavartan nevetni kezdtem, és a fejemet rázva tereltem az ajtó felé:

- Menjünk, mielőtt elkésünk, és Floyd begőzöl rám. Azért, mert neked szerencséd van Charles-al, nekem egy vérszívó a mentorom.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Már jó egy órája az irodában voltunk, és én megint Floyd kívánságait lestem, amikor a főszerkesztő odalépett hozzám:

- Miss. Reynolds, bejönne az irodámba?

- Persze, uram – feleltem, és kérdőn néztem Sue-ra, aki a fejét rázta.

Kissé idegesen léptem be, az egyszerű, szürke helységbe. Jason Toretti sosem volt a túlzások embere, az irodája a minimalizmus jegyében lett berendezve, de ő nem is akarta otthonossá tenni. Ezt egyszer már említette, amikor, egy túlóra után volt bennem annyi bátorság, hogy rákérdezzek. Azt mondta, ez munkahely, az otthona pedig nem itt van. Ennek ellenére szinte minden idejét itt töltötte, nem tudom, a felesége hogy bírta, de ismeretlenül is csodáltam az asszonyt.

- Foglaljon helyet, Miss. Reynolds.

- Valami probléma van, uram? – kérdeztem, és aggódva figyeltem, ahogy leül az asztala mögé, és a gépét nézegeti.

- Nem tudom – sóhajtott fel. – Szeretném megkérdezni, hogy tegnap a Jets mérkőzésen mi volt magával?

- Tessék? – lepődtem meg.

- Amikor jelentkezett hozzánk, azért figyeltem fel magára, mert zseniálisak voltak a fotói. Tudom, hogy Floyd eddig nemigen hagyta érvényesülni, de az első lehetőséget nagyon csúnyán elszalasztotta. Ezek a képek… megbocsásson, de a legtöbb jóindulattal szólva is, siralmasak.

Hirtelen pislogni kezdtem, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. Zihálva kapkodtam levegő után. Annyira akartam ezt az állást, és a főszerkesztő külön megdicsért a kiváló diplomamunkám miatt, hogy lehet, hogy most ilyeneket mond? A tegnapi képek szerintem csodásan sikerültek, leszámítva azt a néhányat, amit a külön mappába pakoltam. Nem is akartam elküldeni, de Floyd ragaszkodott hozzá… várjunk csak!

- Mr. Toretti, lehet, hogy bután hangzik, de megnézhetném a képeket? – emelkedtem fel remegő lábakkal.

A férfi bólintott, és intett, hogy menjek mellé.

Ránéztem a monitorra, és azonnal átláttam a helyzetet.

- Uram, ezek azok a fotók, amiket a használhatatlan mappába gyűjtöttem. Floyd kérte, hogy ezeket is küldjem át, hogy elemezni tudjuk, hol hibáztam. Hol van a többi?

- Floyd csak ezeket továbbította nekem – nézett rám kérdőn.

- Ha gondolja, minden képet elmentettem a drive-omra, megmutathatom.

- Hozza be! – biccentett a főnök, én pedig már szaladtam is az asztalomhoz.

- Mi történt? – kérdezte Sue aggódva.

- Majd elmondom, most sietek.

Megfordultam és már indultam vissza, amikor megéreztem, hogy valaki néz. Körbepillantottam, és láttam, hogy Floyd szúrós szemekkel figyel. Nyeltem egyet, majd felszegtem az állam, és visszamentem az irodába.

Szó nélkül adtam oda az adathordozót, aztán csak figyeltem a főnököm arcát, ahogy egyre jobban elborul. Percekig csak az egér kattogását hallgattam, mikor végül megszólalt.

- Floyd nekem azt mondta, hogy arra kérte, a játékot fényképezze.

- Nem egészen. Azt kérte, hogy legyek a Green Bay kispadja mellett, és próbáljak elkapni pár személyes pillanatot. A játékról csak önszorgalomból készítettem képeket.

- Értem – vett mély levegőt Toretti. – ezeket a fotókat a sajátjaként adta le nekem.

- Hogyan? – szisszentem fel felháborodva.

A férfi rám nézett.

- Pontosan ezért hívtam be. Sok éve vagyok már a szakmában, és felismerem a fotósaim stílusát, akár néhány kép után is. Sejtettem, hogy ezeket nem ő készítette.

Önkéntelenül megkapaszkodtam a széke támlájában.

- Ülj le, Stella! Ugye szólíthatlak Stellának?

- Persze – hebegtem bólogatva, és visszamentem az asztal másik oldalához.

- Te pedig szólíts nyugodtan Jason-nek, vagy főnöknek, ahogy a többiek. – mosolygott rám. – Nézd, ezeken a képeken már nem tudok segíteni, nincs rá bizonyíték, hogy ellopta tőled. Számomra viszont az elég, hogy tudom az igazat. Volna egy ajánlatom a számodra.

Felnéztem rá, és reszketve felsóhajtottam.

- Kapsz egy szerkesztőségi gépet, gondolom, sajátra még nem telik. Kapsz tőlem pár önálló megbízást, és meglátjuk, mit hozol ki belőle. De… nem veszlek el Floyd mellől, nem akarom, hogy gyanakodni kezdjen.

- Gyanakodni? – kérdeztem vissza.

- Kezd elegem lenni a kisded játékaiból, és hogy mások hátán kapaszkodik fel. Ha te megugrod a szintet, átveheted a helyét. Ez természetesen több pénzt, és elismerést is hoz majd neked, csak hogy az előnyeiből mondjak kettőt. Remélem, ez motivál.

Megkönnyebbülten kezdtem mosolyogni. És bólintottam.

- Viszont szeretném, ha Floyd úgy tudná, hogy most fejmosást kaptál. A közös munkáitokból, minden esetben én is kérek másolatot, szeretném látni a képeidet, így nem fogja tudni ellopni őket. Menni fog?

- Igen, uram.

- Jason – mosolygott rám.

- Legyen inkább főnök – alkudoztam, mire halványan elmosolyodott, majd intett, hogy elmehetek.

Ahogy megfordultam, észrevettem Floyd-ot, az asztalomnál. Onnan figyelt minket.

- Mondd azt neki, hogy figyelmeztettelek a próbaidőre – szólt utánam Jason.

Kinyitottam az ajtót, és visszanéztem.

- Úgy lesz Főnök. Mindent elkövetek, hogy többé ne csalódj bennem.

Lassan sétáltam vissza, mint aki rettenetesen le van törve, és úgy tűnt, Floyd bevette. Nem szólt hozzám, csak megveregette a vállam, ahogy ellépett az asztalomtól, és elégedett vigyorral a dolgára indult. Ekkor vettem észre a hatalmas virágcsokrot az asztal sarkán.

Értetlenül néztem Sue- ra, aki csak ennyit mondott:

- Egy futár hozta. Van benne kártya is – mutatott a tigris-liliom, és a gerbera közé.

Halkan felkuncogtam, ahogy kivettem, és elolvastam a rövid, kézzel írt üzenetet:

„Megan sokáig őstuloknak hívta a bátyámat, de azt hiszem, az inkább én vagyok. Kérlek, beszélj velem, hogy bocsánatot kérhessek… megint.

Cary”

- Ez mikor jött? – néztem fel.

- Úgy két perce – mosolygott Sue. – A futár még itt van a folyosón, ha beszélnél vele – mutatott a hátam mögé.

Megfordultam, és megláttam őt, ahogy a falnak támaszkodva állt, és aggódva figyelt. Most lazán volt öltözve, farmerbe, és fehér pólóba, de még így is felgyorsult a szívritmusom, miközben elindultam felé.

- Szia! – mondta bizonytalanul.

- Szia! Nem kéne neked a Green Bay-be tartó gépen ülnöd?

- Van egy esti járat, átrakattam a jegyet.

- Miért? – kérdeztem kimérten. – Mit nem vágtál még a fejemhez?

Elengedte a kérdést a füle mellett, és kihúzott egy összehajtott papírt a farzsebéből.

- Válaszolj nekem, kérlek! A képen az a lány, akit kitakarnak… az te vagy?

Lenéztem az internetes cikkre, és remegni kezdtem.

Jack Haralsont végleges eltiltás, és börtön fenyegeti

A New York Giants elsőszámú irányítója (QB) félholtra verte, majd megerőszakolta egyetemista barátnőjét, a rendőrség nagy erőkkel nyomoz, a liga felfüggesztette a játékost.

Nem volt erőm tovább olvasni a cikk-kivágást, némán meredtem a homályos képre, amin látszott, hogy milyen siralmas állapotban voltam egy évvel ezelőtt.

- Nem erőszakolt meg – suttogtam. – Az csak újságírói túlzás volt. A verés se volt annyira komoly, csak két pofon.

- Két pofon? Itt masszív monoklid van.

- Rossz helyen talált el – vontam meg a vállam. – Rosszabbul nézett ki, mint amennyire fájt. Honnan szerezted meg? – néztem fel.

- Vannak barátaid, akik a javadat akarják – felelt csendesen. – Megbeszélhetnénk ezt valami nyugodtabb helyen?

- Persze, a tárgyaló a folyosó végén van, most üres. – mormoltam, és közben a hátam mögé lestem, hogy figyel-e valaki.

- Nem lesz gond, ha bemegyünk?

- Nem hiszem, gyere – megfogtam a kezét, és magam után húztam. Meg sem álltunk, míg be nem csuktam az ajtót, és végre kettesben maradtunk. – Megtennéd, hogy azt kidobod? – intettem a papír felé, amit még mindig a kezében szorongatott.

- Persze, de biztos nem itt. – felelt. – Nem akarom, hogy valaki megtalálja. –elsüllyesztette a zsebébe, és félve megsimogatta az arcomat. – Miért nem mondtad el?

- Ez nem olyasmi, amiről az ember a második randiján beszél – vontam meg a vállam, és leültem az egyik székre.

Közelebb lépett, de nem ült le, hanem elém guggolt, és az asztalra támaszkodott a testem két oldalán. Először feszengtem kissé, de ahogy a szemébe néztem, minden félelmem elszállt. Tiszta aggodalom ült benne.

- Stella, meg tudod bocsátani, hogy úgy beszéltem veled? Hogy lerohantalak, és… tudom, ez nem mentség, de ha tudtam volna…

- Nem tudhattad, nem véletlenül vagyok kitakarva a képen. – suttogtam. – Nem akartam, hogy bárki idegen tudjon róla, nagyon szégyelltem a dolgot.

- Ebben neked semmit sem kell szégyellned, az a mocsok volt a hibás. Ha te nemet mondtál neki…

- Ez ennél kicsit összetettebb volt, Cary. Ne itt beszéljünk erről, kérlek.

- Rendben. El tudsz most szabadulni?

Az órámra néztem.

- Végül is egy korai ebédszünet belefér.

- Gyere, menjünk – megfogta a kezem, és felhúzott. – Hozzád, vagy a szállodába?

Felvontam a szemöldököm.

- Bocs, ez hülyén hangzott – kezdett szabadkozni, de én elmosolyodtam, és megszorítottam a kezét.

- Most nem szívesen vinnélek haza, ha nem baj – feleltem. – Tudod, kicsit felzaklat a hely. De szívesen elmegyek veled a szállodába. – az utolsó mondatnál nyeltem, de mégis kimondtam.

- Stella, nem kell félned tőlem. Soha nem bántanék nőt… senkit sem. Elítélem az olyan férfiakat, mint Haralson.

Hálásan néztem rá, és hozzábújtam, ahogy végigsétáltunk a folyosón.

- Várj egy percet, szólok a főnökömnek, és jövök – indultam az iroda felé, de Floyd elém állt.

- Hova készülsz? Reggel mondtam, hogy rendszerezned kell a tegnapi meccs képeit.

Zavarodottan haraptam az ajkamba, erről teljesen elfeledkeztem. Hátranéztem Cary felé, aki hallotta, mi van, és vállat vont.

- Semmi gond, akkor érted jövök, mikor végzel, beszélhetünk később is.

Kinyitottam a számat, hogy rebegjek egy bocsánatkérés félét, de Toretti megelőzött.

- Floyd, én kértem meg Stellát, hogy készítsen pár képet Mr. Marcus-ról. Hozzátehetjük a holnapi összefoglaló rovathoz. Menjetek nyugodtan, reggelre kérem az anyagot. És ha elfogadsz egy ötletet, menjetek a Central Parkba, ott most remek fényviszonyok vannak.

Ezzel a kezembe nyomott, egy méregdrága gépet, és halkan odasúgta:

- Ne felejtsd el, én is kérem a képeket!

- Rendben – hebegtem, és már a kabátomért nyúltam.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Csendesen léptem be a szobába, Cary pedig egy szó nélkül csukta be mögöttünk az ajtót. Nem volt nagy lakosztály, inkább egy középkategóriás szoba, de tudtam, hogy a ligában nem szokás elkényeztetni a játékosokat, csak ha már nagyon sztárolják őket. Jack mellett pár dolgot megtanultam.

- Gyere Stella, ülj az ágyra – mutatott előre, ő maga odahúzta velem szemben a fotelt, és abba ült.

Véletlenül sem ért hozzám, mintha félt volna. Én sem erőltettem a dolgot, pedig szerettem az érintését. Zavartan csavargattam egy kiszabadult hajtincsemet, és mindenfelé néztem, csak Cary-re nem.

- Mesélsz nekem Haralson-ról? – kérdezte.

Kinyitottam a számat, de csak hangosan kifújtam a levegőt.

- Stella, azt hiszem, túl vagyunk azon, hogy ez nem második randis téma.

- Alig ismerlek – sóhajtottam.

- Én viszont szeretnélek megismerni, most már egyre inkább. Ehhez viszont az kell, hogy mesélj nekem.

- Honnan veszed, hogy én is meg akarlak ismerni? Vagy, hogy meg akarok osztani veled ilyesmit?

A karfára támaszkodott, és a szája elé emelte a kezét, ahogy kutatva a szemembe nézett.

- Onnan, hogy felöltöztél nekem.

- Tessék? – lepődtem meg.

- Az első vacsorán szóvá tettem a ruhádat, és a másodikra nekem öltöztél fel. Tudtad, hogy tetszeni fog. Figyeltél rá.

Mosolyogni kezdtem, aztán zavartan lehajtottam a fejem, és a blúzom ujjával babráltam.

- Jack és én valamivel több, mint egy évig jártunk. Már az egyetemen is ismertük egymást, de akkor valahogy nem jött össze. Aztán amikor a liga átvette, megkeresett. Eleinte tök jó volt, de aztán a csapat, meg a haverok fontosabbak lettek. A csapatot még elviseltem – néztem most Cary szemébe – sosem zavart az ilyesmi, de a haverjai néha csúnyán beszóltak nekem, ő meg hagyta. Aztán nem sokkal az egy éves évfordulónk után elegem lett, és kidobtam. Nem hittem, hogy képes arra, amit tett. Volt persze néha, hogy megijesztett, főleg, ha a csapat vesztett, de sosem bántott tettleg.

- Máshogy bántott? – kérdezte Cary csendesen.

- Volt, hogy mocskosul beszélt velem – bólintottam. – Szex közben nem is zavart, de volt, hogy a barátai előtt sem fogta vissza magát, és alaposan leégetett.

- A szemétláda – sziszegte, és előrenyúlt, hogy megfogja a kezem, én pedig hagytam.

- Szóval két héttel azután, hogy kirúgtam a lakásból, meglátogatott. Eleinte mentegetőzött, és esküdözött, hogy megváltozik, de én nem hittem neki. El akartam küldeni, és akkor ütött meg. Először nekiestem a kanapénak, még el is toltam egy kicsit – idegesen felnevettem, de aztán folytattam. – Akkor bedühödtem, és elkezdtem kilökdösni a lakásból.

Cary végignézett rajtam, én pedig vigyorogni kezdtem.

- Jó nem igazán sikerült, de legalább megpróbáltam. A blúzom elszakadt közben, és amikor a szomszéd ránk törte az ajtót, eléggé olyannak hatott a helyzet, mintha… A lényeg, hogy ketten le tudtuk fogni, aztán hívtuk a zsarukat.

- Most már megértem a sok zárat, meg a díszkivilágítást – suttogta.

- ÁÁÁ, a kivilágítás gyerekkori rossz szokás. Mindig féltem a sötétben – vigyorogtam. – De a zárak tényleg azóta vannak.

-  Ne haragudj, amiért akkora tapló voltam.

- Miért haragudnék? Nem tudtad, miért vagyok ilyen. Te nem tettél semmi rosszat.

- Akkor sem kellett volna úgy viselkednem. – lecsúszott a fotelból, és most elém térdelt. Gyengéden átfogta a lábamat. – Annak a bizonyos kanapénak estél neki?

Némán bólintottam.

- Miért nem dobtad ki?

- Mert a főbérlőé. – vontam meg a vállam. – Amúgy a kanapé nem tehet róla.

Halványan felkuncogott, megfogta a kezem, és megcsókolta.

- Te hogy jutottál túl ezen az egészen? – kérdezte.

- Pszichológushoz járok – feleltem. – A bíróság Jack-et is elküldte, és távolságtartási végzést hoztak ellene. Azóta szerencsére nem zaklat, és én azóta rühellem a Giants-et. De azért sosem voltam nebántsvirág, és ahogy mondtad, vannak barátaim, akik segítettek. Plusz, ha kell, előhívom a dühömet, amit emiatt még mindig érzek, az is segít elűzni a rossz gondolatokat.

- És Jack eljár a terapeutához?

- Nem tudom, nem is érdekel, csak engem hagyjon lógva.

- Előtte nem járt orvoshoz?

- Nem, miért? – néztem Cary szemébe.

- Én is járok néha. Tudod, ilyen agressziókezelés céljából. Van, hogy a pályán elönti az agyamat a szar, és nem tudom ott kiadni. Ilyenkor elmegyek pár beszélgetésre, és az segít. Cliff is jár, még apa kötelezett rá minket, amikor komolyabban kezdtünk játszani. Kiskorunkban, emlékszem, volt egy durva időszak, akkoriban nem volt menő dolog agyturkászhoz járni, és apa se mindig tudta kezelni a feszültséget, volt, hogy nem sok kellett hozzá, hogy megüsse anyát. De aztán rászánta magát, hogy elmenjen, és rendbe jött a házasságuk. Akkor megfogadta, hogy nem engedi meg, hogy ez velünk is megtörténjen, szóval mindkettőnknek van orvosa. – megrázta a fejét, és az ajkába harapott. – Inkább vágják le a kezem, minthogy megüssek valakit.

- Cary?

- Igen?

- Segíts nekem, kérlek.

- Miben? – felemelkedett a sarkáról, így most az arcunk egy magasságban volt, meleg pillantással nézett a szemembe.

- Jack óta nehezen boldogulok az ismerkedéssel. De erre szerintem már rájöttél – elmosolyodott, és aprót biccentett. – Ha tényleg akarod ezt a dolgot kettőnkkel, akkor segíts, hogy újra képes legyek bízni a férfiakban. Én nagyon akarom ezt a dolgot veled, tegnap is azért hívtalak föl, de az utolsó pillanatban ösztönösen behúztam a vészféket, azért még nem vagyok teljesen stabil.

- Ezen nem múlhat – suttogta, és finoman megsimogatta az arcomat. – De van egy feltételem.

- Mi az? – néztem rá kérdőn.

- Ha szeretnéd, hogy segítsek, akkor meg kell ígérned, hogy nem másokért teszed, hanem magadért, és értem. Azt akarom, hogy bennem bízz, oké? Ne én legyek a kísérleti patkány, akit aztán félredobsz, ha összeszedted magad. Én a főnyereményed akarok lenni, akiben feltétlenül bízhatsz, akire számíthatsz.

- Te már most főnyeremény vagy – suttogtam, és megcsókoltam.

Finoman ért hozzám, eleinte bizonytalanul, de amikor erőteljesen megszorítottam a tarkóját, felbátorodott, csók közben tolt fel az ágyra, én pedig botladozva másztam, mert közben próbáltam megszabadulni a szoknyámtól.

- Nem kell ezt tenned Stella, ugye tudod? – zihálta a fülembe két csók közt.

- Tudom – feleltem. – De akarom, nagyon akarom. Most nem fogom behúzni a vészféket, ígérem.

Hatalmasat sóhajtott, majd folytatta az édes ostromot.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Lassan nyitottam ki a szemem, és bágyadtan beletúrtam a hajamba. Azonnal tudtam, hogy hol vagyok, és ettől mosolyognom kellett.

- Bocs, nem akartalak felébreszteni – hallottam meg magam mellett a lágy hangot. Felnéztem Cary-re, és még mindig mosolyogva megráztam a fejem.

- Semmi baj. Mennyit aludtam?

- Talán húsz percet – megsimogatta a hajam, és újra a monitorra nézett.

Most tűnt csak fel, hogy a fejtámlának támaszkodva ül, kinyújtott lábai kis terpeszben fekszenek az ágyon, és az ölében egy laptop nyugszik. Mindössze ennyi takarta az ágyékát.

- Hmmm, csábító látvány – doromboltam, mire elnevette magát.

Nem túl nőiesen négykézlábra tornásztam magam – én azért próbáltam eltakarni magam a lepedővel –, amin Cary jót mulatott, de csak addig, amíg meg nem érezte, hogy a lábszáránál matatok. Felemeltem a lábait, és alaposan megnéztem őket, majd leejtettem, és lassan, az ujjbegyemmel simogatva a combját, azt is alapos vizsgálatnak vetettem alá.

- Mit csinálsz? – kérdezte, és kihallottam a hangjából hogy tetszik neki az akcióm.

- Felmérem a terepet. – vigyorogtam az arcába.

- Keresel valamit?

- Tetoválásokat – feleltem, és megnyaltam az ajkam.

- Nem fogsz találni, nincs tetkóm – lejjebb hajtotta a laptop monitorját, és engem figyelt.

- Egy se? – megrázta a fejét. – Sehol? – újabb fejrándítás. – A hátsódon se? Egy elvesztett fogadás, vagy ilyesmi?

- Nem szokásom fogadni – vonta meg a vállát, én pedig előre nyúltam, és finoman meghúztam a haját a halántéka fölött. – Aú! – szisszent fel. – Na, látod, pont ezért nem fogadok.

Megfogta a kezem, és közelebb húzott, de közben lecsukta a laptopot, és arrébb lökte. Az utolsó pillanatban még láttam egy villanást a monitorról.

- Mit néztél? – kérdeztem.

- Nem fontos, csak a statisztikákat futottam át. – maga alá fordított, és lelkesen megcsókolt. – Jöhet a második félidő?

- Naná, már kérni akartam – nevettem a szájába.

Felemelte a fejét, és a szemembe nézett, most olyan édes volt, mint egy egyetemista gólya, nehezen hittem, hogy már huszonöt éves.

- Ezek szerint nem bántad meg? – kérdezte.

Megráztam a fejem.

- Imádtam minden pillanatot. – suttogtam. – Repetát kérek, sokat. – még mondani akart valamit, de lehúztam a fejét, és megcsókoltam. – fogok róla beszélni… majd egyszer, de most nem akarom, hogy közénk furakodjon, oké?

Abbahagyta a csókot.

- Miről?

- Láttam, hogy a tárgyalásról szóló cikkeket nézted – folytattam. – Ígérem, egyszer elmondom, de nem könnyű, és nekünk nagyon kevés az időnk, ki akarom használni.

- Azt hiszem, Stella, alaposan besétáltam a bűvkörödbe.

- És az rossz?

- Épp ellenkezőleg, jó, nagyon jó. Legszívesebben el sem mennék, és téged se engednélek el.

- Pedig én szeretném, ha elmennél… bennem – sóhajtottam.

Halkan felnevetett, és befurakodott a lábaim közé.

- Itt? – kérdezte, és határozott mozdulattal belém csusszant.

- Ó, igen – nyögtem. – Pontosan ott.

A dereka köré zártam a lábam, és mozgatni kezdtem a csípőmet, hogy bíztassam, de ő vigyorogni kezdett, és a térdére, meg a könyökére támaszkodva kissé megemelkedett.

- Ez a te köröd, bébi – súgta a fülembe, mire döbbenten meredtem rá. – Érezni akarlak, mutasd meg mennyire akarsz.

Lassan megemeltem magam, de nem sokat értem el, és Cary nem segített, úgy támaszkodott fölöttem, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, mozdulatlanul figyelt, ahogy a csípőmet emelgetve próbáltam magamba fogadni őt csak néha rándult meg a szája sarka.

Fura, de pillanatok múlva úgy éreztem, ennél izgibb dolgot még sosem csináltam, hangosan nyögdécseltem, miközben próbáltam a legnagyobb élvezetet adni neki.

Végül megkönyörült rajtam, talán észrevette, hogy küszködöm. A derekam alá nyúlt, és felült velem, hogy őrült táncba kezdjünk. Ebben már nem vallottam kudarcot, másodpercek múlva láttam, hogy teljesen megőrjítem a csípőmmel. Zihálva kapkodta a levegőt, a kezeivel végigsimogatta a testem, miközben a nyelve a melleimet kényeztette.

- Ez az Stella, lovagolj! – nyögte. – Imádom, ahogy csinálod.

A bátorítás erőt adott, még szenvedélyesebben mozogtam, míg végül Cary elvesztette a fejét, maga alá fordított, és a leghétköznapibb módon – számomra mégis csodálatosan – a magáévá tett. Nem vágytam eget rengető pózokra, csak arra, hogy érezzem, én vagyok a legfontosabb. És megkaptam tőle. Ahogy a nevemet suttogta, morogta, ahogy vonaglott fölöttem, és siklott a finom izzadtságtól, az egyre csak fokozta bennem a gyönyört. Egyszerre értük el a csúcsot, folyamatosan remegtem alatta, ahogy utolsókat lökve megfeszült a teste, majd elernyedt.

- A francba, te lány! Hol voltál eddig az életemből? – nyöszörögte, lefordult rólam, és szorosan magához húzott.

Már egy ideje csak feküdtünk összebújva, amikor Cary hirtelen felszisszent.

- Mi a baj? – kérdeztem.

Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

- Még sosem feledkeztem el a gumiról. – pislogott rám bűnbánóan.

- Szedek gyógyszert, nyugi. És nem vagyok az az egyik virágról a másikra szálló fajta.

- Ezt észrevettem.

- Tessék? – emelkedtem feljebb. Próbáltam felháborodott arcot vágni, amitől nevetni kezdett.

- Különben nem küldtél volna el kétszer is a gólvonaltól.

Lesütöttem a szemem, de nem szóltam semmit, pedig szerettem volna rákérdezni, hogy vele mi a helyzet, de nem mertem. Féltem, hogy tönkreteszem a békét, amit sikerül nagy nehezen megteremtenünk.

- Hé, kicsi lány – cirógatta meg az arcom. – Baj van?

Megráztam a fejem, de nem néztem rá.

- Azt ne várd, hogy azt mondom, nekem sincsenek nőim, de mindig becsomagolom a QB-mat.

Kitört belőlem a röhögés, és most már ránéztem:

- QB? Ne már!

- Miért, ilyenkor ő irányít. Logikus név, nem?

- Te veszélyesen idióta vagy, mondták már? Van valami, amiről nem a futball jut az eszedbe?

- Persze, hogy van – játszotta a sértettet.

- Halljam! – ültem föl törökülésbe, és a mellkasom előtt összefontam a karomat.

Összeráncolta a homlokát, ahogy koncentrált, és ettől megint nevetnem kellett. Hangosan kacagtam rajta, mire felém lendült, és megint magához ölelt.

- Te. – suttogta.

- Én? Mikor az a munkám, hogy téged fotózzalak játék közben?

- Igen, te. Tegnap, amikor nem kellett a pályán lennem, azt néztem, ahogy dolgozol, és teljesen elfeledkeztem arról, hogy hol vagyok – mondta csendesen. – Ha a többiek nem szólnak rám, végigülöm a meccset a kispadon.

- Hülyéskedsz – feleltem elkomolyodva, de ő csak megrázta a fejét. – Ez nagyon ijesztően hangzik, ugye tudod.

- Miért? - mosolygott sejtelmesen.

- Olyan, mintha érdekelnélek – suttogtam.

- Ennyire nehéz elhinni, hogy így van? – kérdezte. – Ezt hajtogatom már az elejétől kezdve.

- Cary, ez őrültség. Ebből semmi sem lehet, túl nagy a távolság köztünk.

- A szüleim Kaliforniában élnek, az messzebb van tőlünk.

- Az más – sóhajtottam.

- Szeretnélek megismerni.

Elgyötörten néztem rá.

- Nem lehetne ezt betudni annak, ami? Egy gyönyörű kalandnak?

- Te most megint le akarsz rázni, Stella?

- Nem megyek bele egy távkapcsolatba, Cary. Ne is álmodj róla.

Hirtelen felült, és hátat fordított nekem. Láttam, hogy dühös, de aztán megfordult, és mosolyogva így szólt:

- Nem kéne megcsinálnod azokat a képeket? A főnököd pipa lesz, ha üres kézzel mész vissza, nekem pedig nemsokára indul a gépem.

Zavarodottan bámultam rá, de már fel is pattant, felkapta a ruháit, és öltözni kezdett.

- Ha akarsz, lezuhanyozhatsz – biccentett a fürdőszoba felé.

Kábultan bólintottam, még mindig nem tudtam megszólalni. Valami azt súgta, hogy a hirtelen váltás mögött megbújik valami, de fogalmam se volt róla, mi lehet.

- Rendben – sikerült, kinyögnöm. – Pár perc és kész vagyok.

- Itt várlak – mosolygott rám édesen, és én szerettem volna minden elhangzott elutasítást visszaszívni.

Szerencsére az eszem időben kapcsolt, így nem szóltam semmit, hanem berobogtam a fürdőszobába.

A délután további részében kimentünk a Central Parkba, és sikerült jobbnál jobb képeket csinálnom róla. Közben teljesen semleges dolgokról beszélt, majdhogynem visszatértünk az időjáráshoz, mintha két idegen lennénk. Egy idő után bosszantott, de mivel én voltam, aki meghátrált a kapcsolat lehetősége elől, így nem szólhattam semmit. Ő csak teljesítette a kérésemet.

Késő délután volt már, amikor az órájára nézett, és szólt, hogy indulnia kell. Halvány, zárkózott mosollyal követtem. A szálloda előtt aztán megfordult, megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.

- Hé, ne gyere tovább – mondta halkan, és mintha szomorúságot hallottam volna kicsendülni a hangjából.

- Oké – lehajtottam a fejem, és próbáltam elhúzni a kezem, de nem hagyta.

- Utálok búcsúzkodni – a fülemhez hajolt. – És tőled nem is fogok. Emlékszel a Dolphins elleni meccsünkre?

Halványan mosolyogni kezdtem.

- Lehet azt elfelejteni, hogy hat másodperccel a vége előtt hoztátok a meccset? – néztem a szemébe.

- Most ugyanígy érzem magam – suttogta, és megcsókolta a fülem tövét. – Még nem fújták le a mérkőzést, bébi. Nem most hallasz rólam utoljára.

Ezzel megfordult, és besétált a lobbiba.