"Go Pack, Go! "

Cary – Stella

3/3

Napok teltek el, és nem hallottam felőle. Fura, de nagyon zavart, és ami rosszabb, hiányzott. A képek zseniálisak lettek, Toretti nem győzött dicsérni, és a heti forduló összefoglalójának mellékleteként le is hozta az újság. Anya felhívott, és gratulált, hogy feljebb jutottam a szamárlétrán, hiába mondtam, hogy ez csak pár kép, és semmit sem jelent, de ő meg volt győződve róla, hogy elindultam a siker felé. Floyd már nem fogadta ennyire lelkesen a dolgot, de nem tehetett ellene, mert azzal csak magának ártott volna.

A csütörtök esti nagymeccsre már úgy mentünk, hogy Toretti utasításba adta, külön fotózzunk. Mivel most a Giants volt a soros, és ők játszottak idegenben, így utaznunk kellett velük. Floyd kijelentette, hogy ő a hazai csapatot fényképezi, nekem maradnak a New yorkiak. Nem voltam túl boldog, főleg, hogy Jack néhány csapattársa még mindig neheztelt rám, amiért megfosztottam őket az irányítójuktól, de fel kellett vennem a pléhpofát, és mosolyogva kattintgatni a gépet, már a repülőn is.

Az egyik Giants játékos, Brett Sinclair nagyon jó barátja volt Jack-nek, és azok közé tartozott, akik nem hitték el, hogy a társuk elkövette azt, amivel vádolták, egész úton engem zaklatott. Folyton beszólogatott, amikor a közelébe kerültem, és megjegyzéseket tett arra, mekkora ribanc is vagyok.

- Mondd csak Stella, igaz, hogy most a Packers egyik linebacker-ére szálltál rá? Őt mikor fogod kicsinálni?

Nem akartam válaszolni, de amikor az egyik kis tejfölös szájú újonc belemarkolt a fenekembe, nem bírtam tovább.

- Szállj le rólam, köcsög! – hangos húúzást kaptam válaszul. – Ne hidd, hogy mert bevettek a Giants szaros csapatába, már mindent megtehetsz. Tudod, Jack is erre faragott rá. Azt hitte, neki mindent szabad, és a vezetés majd eltusolja, hogy megvert. Jobb, ha tudjátok – mutattam körbe –, hogy a drágalátos barátotok egy szadista vadállat, aki képtelen a pályán hagyni a dühét. Megérdemelte, amit kapott. Ami pedig téged illet, Brett, jobban tennéd, ha a saját barátnőddel foglalkoznál, ahelyett, hogy bártündérekkel hetyegsz, mert a végén téged is dobnak majd, és sírhatsz. Sosem találsz még egy olyan nőt, mint Heather. Ja, és semmi közöd hozzá, hogy kivel barátkozom, főleg, mert az nem te vagy.

- Hű, de nagy a szája valakinek – kezdett bele, de többre nem futotta, mert ahogy ránéztem, attól azt hiszem, megszeppent kissé.

- Ember, csak azt gondold végig, hogy én fotózlak benneteket az úton. Szeretnél a képekre kerülni? Szeretnéd, ha a jó pillanataidat kapnám el, vagy inkább azt, amikor a meccs után, kiereszted a gőzt a bulin valami olcsó liba karjaiban?

- Te most zsarolsz? – kérdezte döbbenten.

- Aha – vigyorogtam. – És tőlem függ, hogy mi kerül be az újságba, úgyhogy vigyázz arra, miket mondasz.

Azt hiszem, ezzel sikerült magamra haragítanom az egész csapatot, de nem érdekelt különösebben, velük szemben már csak azt éreztem, hogy ez a munkám, amit el kell végeznem.

Persze eszemben sem volt Brett-et megzsarolni, vagy lebuktatni a barátnője előtt – még ha meg is érdemelte volna, mert a lány jobbat érdemelt nála – ez a kettejük ügye volt, nem akartam belefolyni. Viszont ez a három nap, ha kissé távolságtartóan is, de nyugalomban telt. Hazafelé a repülőn aztán odamentem hozzá.

- Hé, Brett, akarod látni a képeket, mielőtt elküldöm a szerkesztőségbe?

Álmosan nézett fel, láttam, hogy nem érti, miért vagyok ilyen kedves.

- Ha valamelyik nem tetszik, törölhetem – vontam meg a vállam.

- Miért tennéd? Akkor mi lesz a sztoriddal?

- Milyen sztorimmal? – ültem le mellé, és elé toltam a gépet. – Komolyan azt hitted, hogy lejáratnálak? Jack miatt haragszom a csapatra, de sosem ártanék személy szerint senkinek. Az, hogy a vezetőitek megpróbálták szőnyeg alá söpörni…

- Hé, Stella! Bocs, oké? – vágott közbe.

- Miért kérsz bocsánatot?

- Tudtam, hogy Jack milyen, és nem szóltam neked időben. A tárgyaláson is őt védtem, mert a csapattársam… de tudtam, milyen. Nem te voltál az első nő, akit bántott.

- Kár, hogy ezt akkor nem mondtad el.

- Igen, tudom, és sajnálom. Csak tudod, muszáj volt…

- Rendben, felejtsük el – mosolyogtam rá.

Felsóhajtott, és bekapcsolta a gépet. Nézegetni kezdte a képeket, és párszor elmosolyodott, amikor egy-két vicces pillanatképhez ért.

- Szerintem ezek úgy, ahogy vannak, mehetnek – szólalt meg mögöttem az egyik srác – az, aki az odaúton kóstolgatott – mondták már, hogy remek fotós vagy?

Elnevettem magam:

- Igen, a főnököm. Ezért vett fel.

A válaszomra többen nevetni kezdtek, most vettem csak észre, hogy a csapattársak egészen körbevették Brett ülését.

- Hé, Stella, összekaptad már magad azóta? Tudod, hogy Jack…

- Igen, kösz. Már jól vagyok, és igen, mielőtt megint szóba kerül, randiztam a Packers linebacker-ével. Mit tegyek, mágnesként vonzom a focistákat.

Körbenéztem a körülöttem összegyűlt srácokon, és hirtelen mind nevetni kezdtünk. Ezután már végigbeszélgettük az út hátralévő részét, és amikor leszálltunk, Brett odajött hozzám:

- Elhiszed, ha azt mondom, hogy szeretem Heather-t?

- Ja – bólintottam. – Csak meg kéne tanulnod, hogy tartsd a farkad a slicced mögött.

- Az egy állat, állandóan szökne – vigyorgott.

- De te vagy a gazdája, szelídítsd meg!

- Próbálkozom – vonta meg a vállát.

- Hajrá! – rámosolyogtam, aztán elköszöntem a fiúktól, és megkerestem Floyd-ot, aki már türelmetlenül várt.

- Add ide a gépet! – nyúlt felém.

- Miért? Jason azt mondta, hogy egyenesen neki vigyem. A múltkori bakim után szeretné ellenőrizni a képeimet.

- Segítek megszűrni. Gondolom, nem szeretnéd, ha a rossz képeket is látná.

- A múltkori borzalmak után szerintem ezek a képek felüdítik majd. – mélyen belenéztem Floyd szemébe, és láttam, hogy megértette a célzást. – Jason külön kérte, hogy ő akarja látni először, de kösz, hogy segíteni akarsz.

Egyenesen a szerkesztőségbe mentünk, és bár fáradt voltam, azonnal megkerestem a főnökömet, hogy odaadjam neki a képeket.

Mosolyogva nézte végig, majd végül elégedetten nézett rám a monitor mögül.

- Csak egy bajom van, Stella. – kíváncsian néztem rá. – Ez túl sok, de nem tudom, melyiket hagyjuk ki. Egytől egyik remekművek.

Megkönnyebbülten dőltem hátra.

- Talán kérd meg Sue-t, hogy válasszon – javasoltam. – Neki remek érzéke van hozzá.

- Lehet, hogy az lesz – bólintott Toretti. – Még alszom rá egyet.

Lementette a képeket a saját meghajtójára, majd visszaadta a memóriakártyát.

- Ez mostantól a tiéd. Ezen várom tőled az anyagokat.

- Milyen anyagokat? – kérdeztem meglepve.

- Megkapod az első megbízatásodat. Már, ha elvállalod. A Green Bay vezetése megkeresett azzal, hogy látták a képeidet a csapatról, és szeretnének szerződni veled, mint a magazin exkluzív fotóriportere.

- Tesséééék? – szaladt fel a szemöldököm.

- Ez egy remek lehetőség a kiugrásra. Csak te fotózhatnád őket az újságnak, és ezzel kizárólagosságot kapnál. Minden siker a tiéd lenne. Persze ez azt jelentené, hogy oda kellene költöznöd, legalábbis a szerződés időtartamára. A lakást persze mi fizetnénk a csapattal közösen.

- Jason, én… nem is tudom… irtózom a kisvárosoktól. New yorki lány vagyok, és…

- Stella, véglegesítelek, de ennek ez a feltétele – húzta ki magát Toretti. – Az igazgatótanács kérte, hogy csökkentsük a központ létszámát, és itt elsősorban a gyakornokok számára gondoltak. Nem akarlak elküldeni, mert te vagy az egyik legjobb, ha nem a legjobb fotósom, messze lepipálod Floyd-ot, de mivel ő az első számú emberünk…

- Őt nem küldheted el – sóhajtottam.

- Ez van, csak így tudlak megvédeni. És így lehetőséged lesz kibontakozni. Hidd el, csak jól jársz azzal, ha elfogadod ezt a lehetőséget.

- Gondolkodhatok rajta? – néztem Toretti szemébe.

- Holnap választ kell adom az igazgatóságnak.

- Holnap reggel megkapod a válaszomat – álltam fel.

- Köszönöm – biccentett, és ő is felállt, hogy kikísérjen.

- Jason, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Van ennek a felajánlásnak valami köze Cary Marcus-hoz?

- Talán. A Packers igazgatója azt mondta, hogy az egyik játékosa hívta fel rád a figyelmét, de nem mondott nevet. Miért?

- Nem érdekes, kösz. Reggel megadom a választ, jó éjt.

- Viszlát, Stella!

Kiléptem az irodából, és nagyot sóhajtva indultam haza.

΅΅΅΅΅΅΅΅

A ház egy egyhálószobás kis kuckó volt, a lakónegyed közepén. Mivel nem volt igényem nagyobbra, elfogadtam szinte az első ajánlatot, bár a színével nem voltam kibékülve, de nem akartam válogatni. Ami nekem kellett, az minden megvolt benne, egy kis konyha, fürdő, nappali, és egy hálószoba. Minden finom eleganciával berendezve, semmi hivalkodás, bár a környék maga sem volt egy puccos rész.

Minden valamire való ember örült volna annak, hogy milyen kellemes itt, kivéve engem. Utáltam. Utáltam, hogy este hat után szinte minden kihalt, és nekem hosszú sétákat kell tennem az üres utcákon a busztól a házig.

A szomszédok aranyosak voltak, és tényleg napok alatt befogadtak, de mégis idegennek éreztem magam. A berendezkedés után már másnap elmentem a csapat székhelyére, ami közvetlenül a stadion mellett volt, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor mechanikus zajokat hallottam. Annyira hiányzott a nyüzsgés, New York forgataga, hogy szinte fájt. A legjobb szó az volt erre, hogy az egész város be volt lassulva.

Mivel még nem akartam kocsi vásárlással foglalkozni, ezért beszereztem egy biciklit, ez testmozgásnak is jó volt, az a napi kétszer húsz perc, amíg a stadionhoz értem, bemelegítésnek jó volt. Gondoltam, majd keresek egy jó edzőtermet, ahova eljárhatok. Ez persze nem úgy alakult, ahogy terveztem, hisz a napjaim nagyrészét kitette, hogy a csapatot fotóztam az edzéseken, vagy épp a meccseken, és talán nem meglepő, de Cary minden szabadidőmet lefoglalta.

A csapat hamar elfogadott, sőt, Gabe és én egész jó barátságba keveredtünk, bár úgy tűnt, ez zavarja Cary-t, de amikor rákérdeztem, nem mondott semmit.

Mire észbe kaptam, már a Hálaadás hetében jártunk, és mivel a Packers csak vasárnap játszott, mi utaztunk San Francisco-ba, ahol Cliff és a Seahawks a 49ers ellen játszott. Ez még jól is jött ki, mert így a Marcus szülők is eljöttek, hogy a bérelt lakásban együtt ünnepeljen a család, és Cary ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy hivatalosan is bemutasson a szüleinek.

Nem mondom, hogy nem izgultam, bár az anyával beszéltem pár szót, még szeptemberben az esküvőn, de talán nem is emlékezett rám, hisz akkor nem én voltam a fontos.

Mivel a meccs este kezdődött, így a vacsorát átminősítettük ebéddé, és már hajnalok hajnalán fent voltunk Megan-nal, és Mrs. Marcus-al, hogy időben elkészüljünk.

Láttam, hogy a két nő milyen jól megérti egymást, és kicsit féltem, hogy nekem ez nem fog menni, de szerencsére, mint már oly sokszor, most is hamar beilleszkedtem.

Amíg a férfiak az esti meccsre készültek lélekben, mi a konyhában tüsténkedtünk, és közben alaposan kikérdeztek az életemről. Persze nem volt ez kihallgatás, sőt Mrs. Marcus rengeteget mesélt a két fia gyerekkoráról, olyan történeteket, amiket még Megan sem ismert, így nagyokat kacagtunk főzés közben. Aztán Megan mesélt nekem arról, hogyan került Seattle-be, és hogy hogyan ismerkedtek meg Cliff-el, ijesztő történet volt, pedig én is hallottam Ted balesetéről, és izgultam is érte, csak engem akkoriban inkább a saját tárgyalásom érdekelt. Amikor Megan rákérdezett, elmeséltem neki az egész Jack-sztorit az elejétől kezdve, ő pedig elborzadva jegyezte meg, hogy őt férfi soha nem bánthatja. Amint valaki kezet emel rá, azonnal elhagyja, és ez Cliff-re is vonatkozna, mert bármennyire is szereti, ezt nem tűrné el neki.

Csak ebéd után tűnt fel, hogy mennyire sápadt, amikor Cliff beirányította a hálószobába, hogy pihenjen le, de persze Megan nem hallgatott rá.

- Nyugodj meg, minden rendben. – csitította a férjét. – Majd alszom este, és különben is, lesz még három napunk, amikor pihenhetek.

- Valami baj van? – kérdeztem, és a fényképezőgépemmel babráltam. A fiúk megkértek, hogy csináljak pár felvételt, mert rájuk tört a karaoke-őrület, és szeretnék, ha megörökíteném.

- Semmi – mosolygott rám Megan – csak kicsit túlhajtottam magam.

- Kicsit? – húzta a száját Cliff – Hetek óta alig két-három órákat alszol, ha így folytatod, kórházba vitetlek, hogy altassanak egy hétig.

- Jaj, ne csináld már! – mordult rá Megan – Tudom, mennyit bírok, és muszáj besegítenem a főnöknek, hogy elkészüljön a határidőre, különben mind a ketten repülünk.

- Tudod jól, hogy nem okozna gondot, ha otthon kéne maradnod. – ölelte át Cliff.

- Tudod jól, hogy mennyire utálnám – felelte a felesége. – És nem kellene sok, te is utálnád, mert az agyadra mennék a nyavalygásommal.

- Jó rendben, de kérlek, vegyél vissza, mielőtt baj lesz.

- Rendben. – sóhajtott Megan, és leült mellém – Na, kezdjétek a koncertet, fiúk! Alig várom, hogy kornyikáljatok.

- Csak ne járjon a szád, utánunk ti jöttök – vigyorgott Cary, és rám kacsintott.

Ledermedtem, és hatalmasat nyeltem, én és az ének? Az katasztrófa lesz.

De végül sajnos nem ez okozta a katasztrófát. Amikor Megan és én felálltunk, hogy énekelni kezdjünk, akkor történt meg a baj.

Az első dalnál még minden rendben lévőnek tűnt, de aztán azt éreztem, hogy belém kapaszkodik, és húz lefelé. Szerencsére Cliff időben odaugrott, és elkapta, mielőtt a földre zuhant volna.

Húsz perc múlva már a kórházban voltunk, az orvosok vért vettek, és elvégezték az alapvető vizsgálatokat. Aztán végre beengedtek minket a kórterembe, ahol Megan kótyagosan feküdt.

Cliff azonnal mellé kuporodott, és finoman csókolgatni kezdte az arcát, állát, és a homlokát.

- Dörzsöl a szakállad – mormolta álmosan Megan – megint ki fog vörösödni a bőröm.

- Akkor sem fogok még megborotválkozni – mosolygott a feleségére Cliff, mire Megan nyelvet öltött rá, és elfordult.

 

- Akkor pedig húzz el innen! – motyogta álmosan, és lehunyta a szemét.

Az ápolónő furcsán méregette őket, de aztán szó nélkül kiment. Megan perceken belül mélyen aludt az altatótól, Cliff pedig a kezét szorongatva ült mellette.

- Fiam – szólt rá az apja. – A feleséged most legalább reggelig nem kel fel, neked viszont menned kell, meccsed lesz.

- Itt maradok – felelt, fel sem nézve.

- Úgysem tehetsz semmit, menj nyugodtan. Itt jó kezekben van, és szerencsére a kimerültségen kívül nincs komoly baja. Nyugodj meg, és játssz!

Ebben a pillanatban megrezdült a mobilom. Floyd hívott, ezért gyorsan elnézést kértem, és kimentem a folyosóra.

- Hello, Floyd! Miben segíthetek? – kérdeztem.

- Szükségem van rád. A segédem kidőlt, és kéne egy ember, aki segít a mérkőzésen. Tudom, hogy itt vagy, hallottam a családi banzájról.

- Honnan? Á, mindegy. Most nem tudok menni, Megan kórházba került, mind itt vagyunk vele.

- Mi van vele? Cliff is ott van? Kihagyja a meccset?

- Állj már le! – csattantan föl, aztán gyorsan körülnéztem, de a folyosó üres volt. – Kicsit kimerült, túlhajtotta magát, ennyi.

- Nem terhes a csaj? – kérdezte azonnal.

- Nem, de ne kérdezz! Nem egy interjúalany vagyok.

Közben Cliff kilépett a kórteremből, és elindult felém.

- Hé, Stella! – szólt oda. – Én megyek, apa meggyőzött, hogy itt úgyse tehetek semmit. Csak köszönni akartam. Boldog Hálaadást!

- Várj! – szóltam utána. – Úgy néz ki nekem is mennem kell, elvinnél magaddal?

- Persze – nézett rám meglepve.

- Csak ezt befejezem – mutattam a telefonra. – és elköszönök a többiektől. Azonnal itt vagyok.

- Oké – mosolygott rám kedvesen.

΅΅΅΅΅΅΅΅

A Starbucks-os poharakat szorongatva, léptem be a kapun, Cary imádta, ha reggel én mentem érte, mivel ő közelebb lakott a stadionhoz. És ha elég friss voltam, mint ma is, akkor még egy kis hancúr is belefért, mielőtt indulnunk kellett.

Mosolyogva kopogtam be, de nem nyitott ajtót.

- Cary! Stella vagyok, bébi, nyisd ki légyszi, tele van a kezem.

Még mindig nem kaptam választ, ezért újra kopogtam. Hallottam, ahogy egy ajtó csapódik odabent, és most már kezdtem ideges lenni.

- Cary! – szólongattam hangosabban.

Végre ajtót nyitott, de meglepett, hogy rajta van az edzőcucca, és teljesen le van izzadva. Ilyenkor még rendszerint egy szál alsóban szaladgált a lakásban.

- Futni voltál, vagy mi? – kérdeztem mosolyogva, és már léptem volna be, de elállta az utam. – Mi a baj, Cary?

- Komolyan kérdezed? Bébi!

Most már kezdtem megijedni.

- Cary, ne ijesztgess! Mi van?

- Ez van, te szutyok! – sziszegte, és a képembe vágta a Sports Illustrated legfrissebb számát. – Remélem, boldog vagy. Hogy voltál képes erre?

- Mégis mire? Miről beszélsz?

Megrázta a fejét, és gúnyosan nevetni kezdett.

- Azt hittem, Haralson nagyon csúnyán elbánt veled, de hogy most mi is a tálcádra kerültünk?! Kedveltelek, Stella, de ez… ez a legalja dolog, amit tehettél Cliff-el. Húzz el innen, és ne is lássalak többé! Bár meg se ismertelek volna.

Ezzel az orromra csapta az ajtót.

Még mindig csak álltam, tátott szájjal bámultam magam elé a földre, ahol az újság hevert, és semmit sem értettem. Végül lassan lehajoltam, letettem Cary kávéját, és felemeltem a lapot.

Kábultan indultam el lefelé a lépcsőn, és lapozgattam. Kerestem a cikket, amitől kedvesem ennyire kiborult. Már az utcán jártam, amikor szembesültem vele:

Cliff Marcus a liga következő feketebáránya

Ismét előtérbe került a futballjátékosok erőszakossága

Ezúttal Cliff Marcus-ról derült ki, hogy nem csak a pályán osztja a pofonokat. Megbízható forrásból tudjuk, hogy a Seattle Seahawks sztárvédője csúnyán bántalmazta a feleségét. A csütörtök esti rangadó előtt fiatalasszonyt rosszullétre hivatkozva kórházba szállították. A hölgy valószínűleg elveszítette a gyermekét, és ennek oka, hogy a férje brutálisan megverte. Nem ez lenne az első alkalom. Többen is látták az utóbbi hetekben Megan Marcust horzsolásokkal az arcán.

A szerkesztőségnek fényképes bizonyítékai vannak, és egy exkluzív felvétel, ahol az asszony összeesik, miután a férje ismételten megverte.

Cliff Marcus-t a liga azonnali hatállyal felfüggesztette a vizsgálat idejére, és teljes hírzárlatot rendelt el.

Megnéztem a képeket, és a szám elé kaptam a kezem, nehogy hangosan felsikoltsak. A cikk alatt az én képeim voltak, amiket Hálaadáskor készítettem, illetve néhány olyan kép, amikről eddig nem tudtam. Ezeken Megan arcán tényleg horzsolások voltak, de csak felületi, és aki egy kicsit is jobban megnézte, tudhatta, hogy mik okozták őket. Cary engem is gyakran kényeztetett borostásan, és mivel a bőröm érzékeny volt, ettől gyakran volt olyan, mintha valaki erősebben megszorongatott volna.

A táskámba süllyesztettem a lapot, és elővettem a mobilt. Cary-t tárcsáztam, de a második csengetés után kinyomott. Háromszor próbálkoztam, de egyszer sem vette fel, így végül írtam egy SMS-t:

„Beszélj velem, kérlek. Ez egy félreértés, meg tudom magyarázni. Még ma helyrehozom. Hallgass meg!”

Hiába vártam választ, már a stadionnál jártam, de a mobilom néma maradt. A parkolóban futottam össze a csapat vezetőedzőjével, aki azonnal megfogta a karomat, és félrehúzott:

- Miss. Reynolds, jobb lenne, ha most pár napig kerülné a stadion környékét. Elég paprikás lett a hangulat…

- Látták a cikket? – kérdeztem elfúló hangon.

- Igen, és nem igazán repdesnek az örömtől. Cliff-et még mindig sokan kedvelik.

- Maga is elhiszi, hogy benne van a kezem? – néztem fel a férfira könnyes szemmel.

Láttam, hogy dühös, de amikor lepillantott rám, azt is észrevettem, hogy szeretne hinni nekem.

- Én senkinek nem mondtam ilyeneket, sőt. Amikor Floyd Madsen a terhességet firtatta, nemet mondtam. Megan nem volt terhes, és Cliff biztosan nem bántotta, soha. Azt sem tudom, hogy jutottak hozzá a képekhez – mondtam halkan – azokat teljesen magáncélra készítettem, és… a francba! – a tenyerembe temettem az arcom. – Kaphatok pár nap szabadságot? Ugye nem bontják fel a szerződésemet? Azt hiszem, gyorsan tisztázhatom ezt az egészet. Cliff-nek nem lesz ebből semmi baja. Erre megesküszöm.

Remegő kézzel letöröltem a könnyeimet – csak most vettem észre, hogy kibuggyantak –, és megfordultam, hogy elinduljak. Szerencsétlenségemre néhány játékos épp ekkor érkezett meg. Nem szóltak, de ahogy rám néztek, az elég beszédes volt. Szerettem volna ott helyben elsüllyedni.

Elfordítottam a fejem, hogy ne lássák a könnyeimet, és sírva szaladtam a buszhoz. Még jó, hogy a város lakói még nem ismertek annyira, hogy tudják ki is vagyok, így nem kötöttek belém, de néhány szomszédtól azért kaptam pár epés megjegyzést.

Szó nélkül csuktam magamra az ajtót, és azonnal a gépemhez léptem.

Három órám volt, hogy elérjem a New yorki gépet, gyorsan összepakoltam pár holmimat, nem terveztem, hogy sokáig maradok távol, de azért mégis. Taxit hívtam, és amilyen észrevétlenül csak tudtam, elosontam a házból.

΅΅΅΅΅΅΅΅

- Jason, te ugye hiszel nekem? – kérdeztem.

A főnököm irodájában ültem, és a kezemet tördelve figyeltem a reakcióját. Miután elmeséltem neki mindent, csak ebben bízhattam. Szerettem volna, ha azonnal helyreigazítást adnak közre, amiben megcáfolják ezt az alávaló cikket.

- Nem tudom, Stella. A képek elég beszédesek.

- Milyen képek? – kiáltottam fel. – Azokon csak az látszik, hogy Megan elájult, de nem bizonyítják, hogy Cliff akár egy ujjal is bántotta volna, és soha nem is tette. Ismerem őket.

- Ugyan már! – nézett rám Jason. – Hányszor találkoztál velük? Kétszer-háromszor?

- De ismerem Cary-t, és beszéltem velük telefonon, skype-on. TUDOM, hogy Cliff sosem bántaná Megant, annál sokkal jobban szereti.

- De azok a sérülések az asszony arcán…

- Te még sosem szexeltél a feleségeddel borostásan? – kérdeztem rá.

- De igen. De hogy jön ez ide?

- Cliff-nek masszív szakálla van, ha nem tűnt volna fel eddig. Csütörtökön kaptam tőle egy puszit, és kidörzsölte az arcomat. Szerinted mit művel Megan bőrével?

- Gondolod, hogy csak…

- Tudom, Jason. Higgy már nekem, kérlek! Helyre kell tennünk ezt a dolgot, mielőtt elfajul. Egy rágalom miatt nem tilthatják el Cliff-et. Nem tehetjük tönkre az életét.

- Beszélek az igazgatótanáccsal, de velem kell jönnöd, és el kell mondanod nekik, hogy hogyan kerültek nyilvánosságra ezek a képek.

- Máris indulhatunk – álltam fel.

- Várj! Ülj vissza! Időpontot kérek, addig ne ugrálj. Inkább beszéljünk Cliff-el.

Nyeltem egyet.

- Gondolod, hogy szóba áll velem egyáltalán?

- Emiatt ne aggódj.

Máris tárcsázta a számot, én pedig remegő kézzel kapaszkodtam az asztal szélébe.

- Hallo – szólt bele Cliff fáradtan.

- Üdvözlöm, Mr. Marcus. Jason Toretti vagyok a Sports Illustrated-től. Kérem, ne tegye le a telefont, muszáj beszélnem önnel. Itt van velem Stella Reynolds is, és ki van hangosítva.

- Remek – mondta cinikusan. – És mit akarnak még tőlünk? Esetleg valami szaftos sztorit? Mert azzal nem szolgálhatok, és az ügyvédem megtiltotta, hogy beszéljek magukkal.

- Cliff, kérlek – szólaltam meg halkan. – Ez az egész egy hatalmas csalás. Floyd Madsen a meccsetek alatt ellopta a memóriakártyámat, és lemásolta a képeket. Talán emlékszel, hogy félidőben kerestem a gépemet.

- Ja, rémlik valami – felelt szárazon.

- Tudom, hogy az én hibám, jobban kellett volna vigyáznom, vagy legalább kivenni a kártyát, de úgy voltam vele, hogy csinálok pár képet nektek is a meccsről. Ha tudtam volna…

Elcsuklott a hangom, nem tudtam befejezni a mondatot, szerencsére Jason kisegített.

- A lényeg, hogy egyeztetek az igazgatósággal, és közzé teszünk egy kiigazítást. De addig is, én szeretnék személy szerint bocsánatot kérni a történtekért.

- És én is – motyogtam alig hallhatóan.

- Stella, te sírsz? – kérdezett vissza Cliff.

- Nem érdekes – suttogtam.

- Hogyne lenne érdekes – szólt most bele Megan. – Látod Cliff, én mondtam, hogy valami nem kerek a sztoriban. Nyugodj meg, Stella, hiszünk neked. Nem lesz semmi baj.

- Ebben nem lennék ennyire biztos, Mrs. Marcus – mondta Jason. – A férjét felfüggesztették, és a meghallgatásig nem játszhat.

- Mondjátok meg, mikor lesz a meghallgatás, elmegyek, és mindent elmondok – hajoltam előre. – Helyrehozom.

- Hálásak vagyunk, Stella – felelt Cliff. – Majd értesítelek, és köszönöm. Most elviszem Megan-t pár napra. Európába, de ez titok. Senki sem tud róla a családon kívül.

- Persze megértjük, számíthat a diszkréciónkra, Mr. Marcus. És ígérem, itthon is minden rendben lesz, személyesen gondoskodom róla.

Toretti bontotta a vonalat, majd rám nézett.

- Teljesen biztos vagy magadban? Mármint, hogy Marcus nem bántotta a nőt? – döbbenten meredtem rá. – Rendben, csak muszáj volt rákérdeznem, mielőtt a főnökség elé állok.

- Száz százalékig biztos vagyok benne – feleltem határozottan.

- Rendben, vágjunk bele! – mosolygott rám, és újra tárcsázni kezdett.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Reszkető lábakkal, sétáltam végig a folyosón, az egész csapat itt van, nem lesz könnyű a szemükbe néznem. Tudtam, hogy Cary mindenféle szemétnek elhordott, és azóta talán még nem beszélt Cliff-el. Ha magyarázkodni kezdek, csak még mélyebbre ásom magam, de közben szerettem volna tisztázni ezt az egészet. Szerettem volna megint Cary-vel lenni, annyira hiányzott a mosolya, a vicces beszólásai, a gyengéd érintése, és igen, a szex is hiányzott vele. Alig két hét telt el, de azóta szóba sem állt velem. Cliff pedig elvitte Megant Európába, hogy kipihenjék az általam okozott feszültségeket. Csak remélhettem, hogy Cliff tényleg mellém áll, tudtam, hogy kedvel, és nem kételkedett a szavamban, de hogy mindezt elmondta-e Cary-nek, azt nem tudhattam.

Odaértem az üvegajtóhoz, ezen keresztül beláthattam a hatalmas edzőterembe. 

Eddig csak egyszer jártam itt, amikor még Floyd mellett voltam, és beengedtek minket egy sajtótájékoztatón, még a szezon előtt. Akkor kongott az ürességtől, most viszont az egész csapat bent dolgozott. Már innen éreztem a verejték szagát, hallottam a gépek monoton zúgását, csattogását, a bokszzsákok tompa puffanásait, és az erőlködő nyögéseket. Ahogy beléptem, többen felém fordultak, de nem sokan reagálták le, hogy ott vagyok, talán csak Gabe, aki szélesen elmosolyodott, amikor meglátott. Igen, nála bevágódtam azzal a megjegyzéssel, még az első meccsükön, és ő volt az egyetlen, aki felhívott, és rákérdezett, hogy mi történt valójában, bár nem avatkozott bele az ügybe. Épp végzett a haspréssel, felállt, és odajött hozzám, miközben előpakoltam a gépemet.

- Szia, Pack-bébi! Örülök, hogy látlak – lehajolt, és adott egy puszit.

- Szia! – viszonoztam, és lopva körbenéztem. – Azt hiszem, ezzel egyedül vagy.

Követte a pillantásomat, aztán lenézett rám.

- Miért? Csak az edzésre koncentrálnak. Nyugi, csak csinálj róluk pár szexi képet, mutasd meg nekik, és megeszed őket reggelire.

Megremegett a kezem, hirtelen eszembe jutott Cary réges-régi megjegyzése, és le kellett nyelnem a hirtelen támadt gombócot. Elfordítottam a fejem, pont az ő irányába. A fekve nyomó padon ült, és a mellkasát törölte épp, miközben minket bámult. A szeméből harag, gyűlölet, és talán megbántottság sütött, nem álltam a tekintetét, elfordultam.

- Ennyire megutált? – kérdeztem Gabe-t.

- Nehezen viseli, hogy fotós vagy, és néha olyan képeket kell csinálnod, amikkel belemászol a magánéletébe.

- De azokat a képeket, magunknak készítettem. Már elmondtam, Floyd lenyúlta a memóriakártyát, így kerültek ki, Daphne meg kreált hozzá egy sztorit. Azóta kirúgták őket, és Cliff-ék kártérítést kapnak.

- Cary tud erről? Mert nekünk egy szóval se mondta, csak hogy megszellőztetted, hogy Megan kórházba került, és Cliff biztosan veri őt.

- Annyira friss még ez az egész, és tudom, hogy Cliff-et eltiltással fenyegetik, de holnap lesz a hivatalos meghallgatás, én is megyek tanúskodni, és mindent tisztázok. Csak nem tudom, hogy Cliff elmondta-e ezeket Cary-nek. Eddig azt hittem, igen, de ezek szerint…

- Azt tudom, hogy Cary ki van akadva, mert Cliff melletted áll, nem érti, hogy miért, de akkor ez lehet az oka. – Gabe megtörölte az arcát. – Fogalma sincs ezekről a dolgokról. Beszélj vele! Tisztázzátok! Tudom, hogy fontos vagy neki. Azóta, hogy összevesztetek, totál használhatatlan, ha így folytatja, az edző kiteszi a kezdőcsapatból, pedig nem érdemelné meg.

- Nem könnyű, ha nem hajlandó szóba állni velem – sóhajtottam. – Na, mindegy, megyek, és csinálom, amiért jöttem – emeltem fel a gépem, és próbaképp elkattintottam Gabe orra előtt, mire ő nevetve megsimogatta a karom, és adott egy puszit.

- Hergeljük fel egy kicsit az oroszlánt, utána könnyebb lesz kibékülni vele.

- Mi van? – hebegtem.

- Majd’ felrobban, olyan féltékeny. – nevetett Gabe, rám kacsintott azzal a veszettül pajkos szemével, aztán ott hagyott, és a bokszzsák felé indult. – Gyere, bébi, csinálj rólam pár közelit.

Mosolyogva megráztam a fejem, és követtem, közben el kellett sétálnom Cary mellett, de ő leszegett fejjel tekert a szobabiciklin.

Jó egy órát voltam a fiúkkal, és Gabe-nek igaza volt, néhány jól sikerült kép, pár kedves szó, és némi magyarázkodás után – amiben Gabe is a segítségemre volt – már egyikük sem nézett rám ellenségesen, sőt több felől is hallottam a csapatnál elhíresült becenevemet.

Egyedül Cary került nagy ívben, bármerre indultam, ő azonnal a terem ellentétes vége felé vette az irányt. Pedig addig nem fejezhettem be, amíg róla is nem csinálok egy sorozatot.

- Minden oké? – kérdezte Gabe. Larry, aki ott állt mellette, alaposan végignézett rajtam. A szezon elején draftolták[1] a USC-ről, de még nem sokat tudtam beszélni vele.

- Nem egészen, Cary-ről is kéne egy sorozat – sóhajtottam.

- Megyek, szólok neki, Pack-bébi – nevetett rám Larry. – Utána, ha van kedved, megihatnánk valamit.

Elképedve néztem rá, majd összeráncolt szemöldökkel megráztam a fejem.

- Nem vagyok szabad préda, bocs.

- Kár, pedig szívesen levadásználak.

Megfordult, hogy Cary után nézzen, és alaposan meglepődhetett, amikor összeütközött vele.

- Üdv, Miss. Reynolds! – köszöntött szenvtelenül Cary.

- Mr. Marcus – az én hangom közel sem volt ennyire határozott.

- A srácok mondták, hogy már csak én hiányzom a sorozathoz. Jó lenne, ha hozzálátnánk, nem érek rá túl sokáig.

- Rendben – hebegtem, és már emeltem a gépemet, hogy lefotózzam, de elfordult, és elindult a futópad felé.

- Sok sikert! – súgta a fülembe Gabe.

Megragadta Larry karját, és vonszolni kezdte a terem másik végébe, de még hallottam, ahogy odasúg a srácnak:

- Akkora balfék vagy, ő Cary nője.

- De…

- Nincs de! A csaj tabu, megértetted?

Nyeltem egyet, aztán Cary után indultam, már messziről kattintgattam, így mire mellé értem, már rendes kis sorozat készült róla.

- Hány képet szándékozol készíteni? – kérdezte. – Esetleg dobjam le a jelmezt néhány pucér fotóhoz, hogy eladhasd valami bulvárlapnak?

- Cary, kérlek!

- Ne kérj! Csak csináld a képeket, sietek, este randim van.

Hangosabban szívtam be a levegőt, mint szerettem volna, mire felém nézett, de csak zavartan nyeltem egyet, és a gép kijelzőjét kezdtem vizsgálni.

- Mi van? Ennyi volt? – nézett rám ridegen.

- Nem… kéne… kéne még pár olyan, ahol fekvőtámaszozol.

- Rajtad? – megbántottan villant rá a szemem. – Csak a szaftos pletykák miatt kérdezem. Esetleg bedobhatnád, hogy a fotózás alatt megerőszakoltalak, végül is hasonlítok a bátyámra, nem?

- Cseszd meg, Cary! Hogy lehetsz ilyen bunkó?

- Én vagyok bunkó? Nem én híreszteltem hazugságokat Cliff-ről – sziszegte felém, és lelépett a futópadról.

Olyan gyorsan mozgott, hogy alig tudtam követni, amikor egy üres részhez lépkedett, ahol nem voltak gépek, lehajolt, és a mellkasára tekerte a láncot a fekvőtámaszhoz. Mire felocsúdtam, már nyomta is ki magát.

 

Percekig csak bámultam őt, nem vettem észre, hogy a gép haszontalanul lóg a nyakamban. Cary elképesztően festett, az izmai kidagadtak, mint az ér a nyakán, és ahogy az arca eltorzult az erőfeszítéstől, legszívesebben leguggoltam volna mellé, hogy megcsókoljam a homlokát, és letöröljem róla a verejtéket. A bőre csillogott, és ahogy a fény visszaverődött róla, bennem pedig megint feléledt a vágy. Akartam ezt a pasit, vissza akartam kapni. Tudtam már rég, hogy mit érzek, de most tudatosult bennem igazán, amikor már nem volt az enyém. Nem hagyhatom.

Lassan felemeltem a gépet, beállítottam, aztán elhelyeztem a földön. De nem láttam rá rendesen a kijelzőre, így csak szerencsétlenkedtem. Cary nem nézett rám, csak csinálta a feladatot, végül lehasaltam a gép mögé, és végre sikerült a beállítás. Több fotót is készítettem, mire végre a gép mögül felpillantva rá mertem nézni.

- Floyd ellopta a memóriakártyát, és Daphne…

- Kérlek, ne fokozd tovább! – sziszegte, miközben feltolta magát.

- Holnap megyek a bátyád meghallgatására tanúskodni. Te egyáltalán nem beszélsz vele? – felültem, és a nyakamba akasztottam a gépet, teljesen elfeledkeztem a fotózásról. – Kirúgták őket, és a holnapi számban megjelenik a bocsánatkérés, ez a meghallgatás csak a liga miatt kell. Elmondok mindent, hogy Cliff soha nem bántaná Megant, és ez az egész csak Floyd-ék szenzációhajhászása. Nem fogom hagyni, hogy kicsinálják Cliff-et.

Leereszkedett, és lassan rám emelte a tekintetét. Végre. Végre megláttam benne, hogy hinni akar nekem.

- A buliról csak magunknak akartam képeket, Cary. Annyira sajnálom, ami történt! Floyd a meccsen lenyúlta a gépemet a félidőben. Aztán amikor visszaadta, azt mondta, hogy ottfelejtettem az egyik padon. Hülye voltam, és hittem neki, nem gondoltam, hogy lenyúlja a képeket.

Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, dühösen megdörgöltem, és belenézem azokba a csodálatos barna szemekbe. Még nem győztem meg, de a kétkedés már ott volt.

- Ne sírj! – mondta halkan.

- Csak dühömben – suttogtam.

- Rám haragszol? – kérdezte hitetlenkedve.

- Dehogyis, Floyd-ra… és Daphne-ra… meg magamra, amiért hagytam, hogy csőbe húzzanak. Én is csak akkor láttam a cikket, amikor az orrom elé dobtad az újságot akkor reggel. Sosem akartam ártani se neked, se a családodnak. Szeretlek benneteket, én nem akartam ezt. – most kibuggyant egy könnycsepp, és meglepetésemre Cary odanyúlt, hogy gyengéden letörölje.

- Szeretsz minket? – kérdezte halkan.

Csak bólintani tudtam.

- Gyere ide! – felült, és ledobta magáról a láncot, mintha csak valami könnyű mellény lenne.

Amikor odabújtam hozzá, átölelt, és belecsókolt a hajamba.

- Ne haragudj, hogy nem hittem neked – súgta a fülembe. – Cliff próbálta elmondani, de én makacs voltam. Csak annyira… tudtam, hogy te csináltad a képeket, és… az a kísérő szöveg… nagyon felment bennem a pumpa, főleg, amikor a liga rászállt Cliff-re.

- Hidd el, én nem…

- Oké elhiszem – megsimogatta az arcomat, és a szemembe nézett. – Befejezted a fotózást, vagy szeretnél még pár képet?

Körülnéztem, már csak mi ketten voltunk az edzőteremben.

- A többiek?

- Vége az edzésidőnek, de ha akarod, csinálhatsz pár privát fotót – mosolygott.

- Nem, szerkesztőségi géppel soha többet, menjünk – álltam fel, de megragadta a karomat.

Ahogy felállt, a láncot is felemelte, és könnyed mozdulattal a derekam köré tekerte. Egészen magához húzott, a lánc belenyomódott a hátamba, de nem éreztem a súlyát, Cary úgy fogta, hogy én csak egy könnyű szalagnak érezzem.

- Én inkább békülnék veled – búgta a fülembe. – Ebben mester vagyok.

- És a randid?

- Milyen randi? – kérdezett vissza.

- Mondtad, hogy sietsz, mert… – ahogy a szemembe nézett, megértettem. – nincs is randid.

- De igen… veled – mosolyodott el megint. – Csak előtte még szeretnék kipróbálni valamit.

Lágyan megcsókolt, és közben irányítani kezdett. Mire felfogtam, hogy az ajtóhoz megyünk, már rá is fordította a kulcsot, és ezzel egy időben az üveg elfehéredett, ahogy átlátszatlanná vált.

- Most már tényleg csak mi vagyunk – mormolta a számba, miközben lázasan csókolni kezdett.

Húzni kezdett, én pedig kénytelen voltam követni, hisz szó szerint magához láncolt. Amikor a fekpadhoz értünk, lefejtette rólam a láncot, és hanyatt döntött.

- Gyere Pack-bébi – zihálta. – mutatok pár edzéstrükköt.

Óvatosan leakasztotta a fényképezőgépet a nyakamból, letette valahová, és újra megcsókolt.

- Szándékosan jöttél blúzban, igaz? – lihegte, ahogy gyorsan kigombolta. – Tudtad, hogy ez lesz a vége.

Megráztam a fejem, de közben mosolyognom kellett.

- Csak reméltem – mormoltam a szájába, miközben ő már a melltartóm csatját kereste hátul, de előrehúztam a kezét – itt – suttogtam, mire nevetni kezdett.

- Okos lány… már az elején is tudtam.

Szétkapcsolta a melltartómat, és megigézve végignézett rajtam, azonnal a nadrágomhoz nyúlt, és már gombolta a sliccemet.

- Sietnünk kell bébi, mindjárt jönnek a takarítók.

- Aha – lihegtem, és a trikója felé nyúltam, megragadtam a nyakkivágásnál, és próbáltam áthúzni a fején, de az izzadtságtól rátapadt a testére. – A fenébe, ha tudnád, mennyire akartam ezt…

Belemarkoltam, és határozott mozdulattal megrántottam… sajnos nem voltam épp erőm teljében, így az anyag csak reccsent, de nem engedett, viszont Cary azonnal tudta, mit akarok, és befejezte helyettem. A látványtól, ahogy letépte magáról a trikót, majdnem elélveztem, hangosan felnyögtem, és elkezdtem letolni a nadrágját.

- Ne haragudj a képek miatt – suttogtam feldúltan - sosem…

- Sss, bébi, tudom – betapasztotta a számat az ajkával, de még sikerült belemorognom.

- Akarlak… vissza akarlak kapni!

- Megtörtént, bébi, a tiéd vagyok.

Könnyek szöktek a szemembe.

Ahogy fölém hajolt, és felhevült teste az enyémhez simult, úgy éreztem, hazaértem. A karjában átjárt a békesség, szorosan magamhoz vontam, és csókoltam, mintha az életem függne tőle. Elhúzódott, de csak annyira, hogy a melleimet kényeztesse az ajkával. A pár napos borosta dörzsölte az érzékeny bőrt, de ettől csak még jobban felizgultam. Türelmetlenül emelgettem a csípőmet, ő pedig tudta, mit akarok, finomnak épp nem nevezhető mozdulattal letépte rólam a bugyit, aztán bűnbánóan elfintorodott.

- Ne törődj vele – ziháltam – csak gyere már!

Elmosolyodott, de nem azt tette, amire számítottam, lecsúszott, és a fejét a combjaim közé temette. Hangosan felsikoltottam, amikor nyalni kezdett, szinte azonnal beleremegett minden porcikám, mesterien csinálta, és tudtam, hogy pillanatok alatt a csúcsra juttat, amennyire ki voltam éhezve rá.

- Cary… Istenem… ez… annyira… csodás… szeretlek – bukott ki belőlem.

Azonnal megdermedt, és felemelte a fejét. Azt hittem, hatalmas hibát követtem el, de ő csak mosolyogni kezdett, és visszakúszott fölém.

Lassan belém eresztette magát, és amikor éreztem, hogy tövig bennem van, mélyen a szemembe nézett, és halkan megszólalt:

- Én is szeretlek Stella. – a hangja komoly volt, a tekintete perzselt, amikor mozogni kezdett. – Annyira hiányoztál.

Nem finomkodott, úgy csinálta, ahogy szerettem, keményen, gyorsan. Közben pedig folyton a fülembe sugdosta, hogy mennyire szeret. Aztán hirtelen felegyenesedett, és lenézett összekapcsolódó ágyékunkra.

- Kibaszottul gyönyörű – suttogta, megragadta a combom, feljebb emelte, és még szenvedélyesebben mozgott.

Alig vettem észre, hogy a fekpad kezd elcsúszni, ahogy Cary heves lökései nyomán csúsztam le róla. Belekapaszkodtam a súlyzóba, és hagytam, hogy a fejem leessen hátra. Zihálva kinyitottam a szemem, és megláttam magam fejjel lefelé. Ahogy kiterülve, szégyentelenül nyögdécselve élvezek.

- Jézusom – takartam el a szemem.

- Mi a baj? – pihent meg Cary, és rám dőlt.

- A tükör… annyira… cikis.

- Dehogy – lihegte a fülembe. – Totál felizgultam tőle.

Felhúzott, és az ölében tartva leemelt a padról, hogy odavigyen a tükörfalhoz. Ott elengedett, de csak annyira, hogy megfordítson, és a fal előtt húzódó padra térdepeltessen.

- Támaszkodj neki, és nézd magad – búgta a fülembe. – azt akarom, hogy lásd, amikor elélvezel. Én attól szoktam elmenni, a legcsodálatosabb látvány a világon.

Ezekkel a szavakkal hirtelen belém lökte magát hátulról, és olyan hevesen mozgott, hogy alig tudtam megtartani magam. Sikoltva támaszkodtam a falnak, és amikor a fejem lehanyatlott, ő az állam alá nyúlt, és felemelte.

- Nézd! Lásd, amit én! Nézd… milyen… szép… vagy. – szavanként lökött, a hangja el-elcsuklott. – Stella… én… elmegyek.

- Go… Pack… Go! – sikítottam, és felrobbantan az érintésétől, az utolsó, remegő, megfeszült lökéseitől, és a hangjától, ahogy a fülembe hörgött.

Reszketve simultam a falhoz, a tükör hűvöse éles ellentétben állt, a hátamnak támaszkodó forró testtel. Lassan hátranyúltam, és átöleltem a tarkóját.

- Szeretlek – lihegtem alig hallhatóan.

- Én is szeretlek – felelte – soha többé nem engedlek el.

΅΅΅΅΅΅΅

Tegnap túl voltunk Cliff meghallgatásán Seattle-ben, és szerencsére minden simán zajlott. Bár az utazás lefárasztott, és nem tudtam mosolyogni, amikor eszembe jutott. Természetesen Cary is jött velem, ott akart lenni, hogy támogassa a bátyját. Áttetette a jegyét, hogy együtt utazhassunk. Még a mellettem ülő utassal is addig alkudozott – nem volt nehéz dolga az elsőosztályú jegyével –, míg az végül helyet cserélt vele. Miután részletesen beszámoltam neki arról, hogy mi történt Megan rosszulléte után, már egy szemernyi kétség sem volt benne.

És most itt álltam a kispad mellett, és izgatottan vártam a második félidőt. A Packers nyerésre állt, és én boldog voltam. Ettől is, és attól is, hogy kibékültünk Cary-vel. Fura, mindig vérbeli Jets drukker voltam, bár inkább apa ráhatására, de akkor is. És most az ellenfélnek szorítok. A munkám során megismertem jó néhány Jets játékost, akik közül páran szerették volna, ha a munkakapcsolaton kívül is találkozunk, na, persze nem feltétlenül randira gondoltak, sokukkal egész kellemes barátságokat ápoltam, de most, hogy a másik kispad körül bóklásztam az első negyedben, amikor odamentem hozzájuk, hogy fotózzam őket, úgy tűnt, nem látnak szívesen. Próbáltam beszélgetni némelyikükkel, de csak rövid, szinte szakmai válaszokat kaptam. Hamar megértettem, hogy már nem vagyok szívesen látott a csapatnál, és ez volt a fura része a dolognak. Egyáltalán nem bántott a dolog. A félidőben visszamentem a másik oldalra, és beszélgetni kezdtem az egyik szurkolólánnyal, aki sejtelmesen mosolygott rám.

Csak a szünet végén jöttem rá, hogy mi az oka.

Amikor a csapatok elindultak vissza, megszólalt a kedvenc számom a One Republic-tól, a Love Runs Out. De nem ezen döbbentem meg, hanem azon, hogy a szöveget, egy nagyon ismerős hang énekelte.

Zavarodottan fordultam a játékos kijáró felé, Larry és Gabe összekapaszkodva jöttek, és a vállukon Cary ült. Az egyik kezében mikrofon, és teli tüdőből énekelte a dalt. Nekem. Egyenesen rám nézett, és csak énekelt, kissé hamisan – elment volna egy karaoke-bárban –, de nem érdekelt. Az egész stadion tombolt, de én csak őt hallottam: „Én leszek a fényed, a gyufád, az égő napod Én leszek a világos és fekete, ami elől futsz És jól érzem magam, és jól fogjuk érezni magunkat”

Ahogy a két fiú idétlenül röhögve lépkedett, párszor megingott a vállukon, de sikerült megkapaszkodnia Gabe sisakjában. Ő a sajátját jellegzetes módon hátratolta, és ahogy vigyorogva énekelt, nekem is nevetnem kellett.

A szurkolólány, egy másikkal együtt megragadta a karomat, és a pálya közepe felé irányítottak. Ott megálltunk, és vártuk, hogy az imbolygó minipiramis odaérjen. A többi játékos – mind az ötvenen – mögöttük jöttek, és vigyorogva tapsoltak a dal ritmusára. Teljesen lesokkoltam, és csak néztem Cary szemét, amiből szeretet sugárzott.

Lassan odaértek elém, és megálltak. Amikor a dal lelassult, leengedték Cary-t, aki most abbahagyta az éneket, de nem engedte le a mikrofont, hanem megszólalt.

- Stella, a minap mondtam, hogy többé nem engedlek el. Szeretném, ha komolyan vennéd a szavaimat. Maradj itt velem, költözz hozzám, kérlek. Tudom, hogy az esküvő még korai, nem is a kezed kérem meg, csak, hogy élj velem. Én nem a bátyám vagyok, nem kapkodom el a dolgokat, de szeretném megpróbálni veled. Kérlek, mondj igent! A szerződésed pár héten belül lejár, de nem akarom, hogy visszamenj New Yorkba. Nem megyek bele a távkapcsolatba

Tágra nyílt a szemem, ahogy visszadobta a saját szavaimat, és csak pislogtam, hogy a könnyek ne buggyanjanak ki, gyanítom, Cary-n és a két fiún kívül más nem hallotta, ahogy halkan elrebegtem a választ:

- Maradok.

Amikor újra felpörgött a dal, azt már csak Gabe, és Larry élvezték, kikapták Cary kezéből a mikrofont, és torkuk szakadtából énekeltek, miközben idétlenül vihogtak. Cary viszont csak velem foglalkozott, felkapott, és szorosan magához ölelt, ahogy pörgött velem, és csókolt.

- Szeretlek – suttogta, amikor elengedett. – Annyira hiányoztál, bébi.

- Én is szeretlek – mosolyogtam rá pajkosan. – Nekem is hiányoztál. Mindennap meghaltam kicsit.

Még szorosabban ölelt.

- De azt ugye tudod, hogy mennyire kiszúrtál magaddal? – kérdeztem egy idő után.

- Miért is? Ha arra gondolsz, hogy nem tudom, mit vállalok, lehet, hogy igazad van, de szívesen kockáztatok.

- Én arra gondoltam, hogy a lánykérésnek nagyobbat kell majd szólnia. Jól feladtad magadnak a leckét.

- Nyugi Pack-bébi, már megvan a terv – mosolygott sejtelmesen, és hátranézett Gabe-re, aki felénk kacsintott.

΅΅΅΅΅΅΅

Hangosan kiabáltam, amikor a hangosbemondó igazolta, hogy Cary touchdown-ja érvényes. Azt hiszem, én voltam utána a második legboldogabb ember a stadionban. Jelen lehettem élete első, ligában szerzett góljánál, ráadásul a Super Bowl döntőjén. Egészen elfeledkeztem arról, ami a dolgom lett volna, amikor Gabe odasomfordált mellém, és vigyorogva figyelte a ténykedésemet. A Special team[2] épp az extra gólhoz készülődött, és Cary is ott volt már a kispadnál, de valamiért húzták az időt.

- Hé, Pack-bébi, mi lesz a sztárfotóval? – ölelte át a vállam Gabe, és közben a kapu felé fordított.

- Nem tudom. Lehet, hogy kirúgnak, amiért lemaradtam róla. – morogtam vissza.

- Ez rossz vicc! De van, ami kárpótolna érte.

- Mi van? – kérdeztem.

- Semmi – felelt gyorsan, és megrázta a fejét. Aztán a kapujuk felé nézett, és intett, hogy nézzek oda én is. – Ez tetszeni fog – vigyorgott továbbra is.

Odafordultam, és láttam, hogy a szurkolók valami hatalmas zászlót igyekeznek kifeszíteni. Pislogva olvastam a hatalmas feliratot, a kezem a szám elé kaptam, hogy ne kiáltsak fel hangosan.

„Légy a feleségem, Stella!”

A zokogás fulladozva tört fel belőlem, amikor éreztem, hogy Gabe megfogja a karomat, és segít, hogy összeszedjem magam. Lenéztem, és megláttam Cary-t, aki a dzsekije zsebéből kihúzott egy kis dobozt, és felém fordult.

- Stella – suttogta lehaló hangon, de én mégis értettem. – Szeretlek, de ezt már tudod. Bocs, hogy nem szól nagyobbat a lánykérés, de ismersz, nem megy nekem túlzottan a romantika, focista vagyok, és az életemben ez a második legfontosabb. Utánad. Remélem, azért tudod, hogy milyen sokat jelentesz nekem, mindent.

Felkuncogtam.

- Megint bolond vagy – suttogtam. – Most én, vagy a foci. A kettő együtt nem jelenthet mindent.

- Dehogynem – vágta rá, és kihúzta magát. – Főleg, ha megosztod velem az életed. Akkor a kettő együtt lesz, és ezzel a világ legboldogabb emberévé teszel. Hozzám jössz feleségül?

- Igen, te nagy bohóc! – motyogtam a könnyeimen át, miközben szélesen mosolyogtam, és a nyakába borultam.

Alig tudta felhúzni a gyűrűt az ujjamra, úgy remegett mindkettőnk keze. Gabe, aki végig mellettünk állt, velünk együtt nevetett az ügyetlenkedésünkön.

- Segítsek, Cary? Vagy megoldod egyedül?

- Ha csak a menyasszonyom ujjához mersz érni, eltöröm a karod – vágott vissza a vőlegényem, de aztán szorosan átölelte a csapattársát, amikor gratulált nekünk.

- De legalább egész Green Bay tud az eljegyzésetekről – vihogott Gabe, utalva arra, hogy a város nagy része kint volt a meccsen, a másik fele pedig – akiknek nem jutott jegy – otthon, a tévé előtt izgulta végig a játékot. – Anyád mit fog szólni, hogy mégis egy kisvárosba költözöl? – nézett rám.

Vállat vontam, és felnéztem Cary-re.

- Azért ez az ajánlat sokkal csábítóbb, mint az, hogy hírtudósító legyek egy porfészekben.

- Azt ugye tudod, mennyire necces volt ez a dolog – vigyorgott Gabe továbbra is. – Képzeld, ha nem szerez touchdown-t. Az volt a jel a közönségnek.

- Akkor valószínűleg elfogadom a te ajánlatodat, és dobom ezt a lúzert. Vagy visszamegyek New Yorkba, és keresek valami nagyobb sztárt.

Felnevettem, ahogy megláttam Cary megnyúlt képét, aztán lágyan megcsókoltam.

- Soha nem hagylak el – súgtam a fülébe. – Még ha ez az állásomba is kerül.

- Akkor az itteni újság örömmel szerződtet. Bár azt hiszem, most csak a társasági rovatnál van hely.

- Na, azt nem, akkor marad a menekülés, akár az északi sarkra is.

- Ott se foci, se sportrovat – felelt –, de még én sem, úgyhogy kilőve. Marad Green Bay, de azt megígérem, hogy kárpótollak a nagyváros hiányosságai miatt.

- Ebben nem kételkedem, de elég lesz, ha igazi kis focistacsemetékkel látsz el, azt hiszem, mellettük nem lesz hiányérzetem a nyüzsgés miatt.

- Akkor sietnünk kell, nem akarok nagyon lemaradni Cliffék mögött – vigyorgott sejtelmesen.

- Jesszusom! – sikkantottam fel. – Megan mégis…?

- Nem tudom, nem hiszem, túl sok volt náluk az izgalom, de erősen dolgoznak rajta.

- Jogos, akkor mi sem maradhatunk le.

- Annyira jó lenne, ha lurkók együtt focizhatnának.

- Akkor húzzunk bele, de van egy feltételem.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét.

- A kezedben akarom látni a Lombardi trófeát – mosolyogtam szélesen.

---

[1] draft= játékosbörze: a középiskola után legalább három évet amatőr szinten eltöltő, profinak jelentkező futballisták kiválasztása, az elmúlt NFL idényhez képest fordított erősorrendben

[2]Special team= speciális egység: a rúgójátékoknál pályára küldött alakulat, ilyen a touchdown után az extragól rúgása, ill. a kezdőrúgás.