1.
fejezet
Hope Eastern
mosolyogva állt a teraszon, lenézett a távolban elterülő városra. St. Louis nem
volt ugyan a szülővárosa, de amióta a család itt élt, szerette. Nem emlékezett
a múltra, csak a sötétre. Az árvaház, ahonnan a nevelőszülei kiszabadították,
biztosan nem bővelkedett pénzben. Szerencsére hamar elfelejtett minden rosszat.
A nevelőanyja
Margaret, úgy szerette, mintha a saját vére lenne. Mindent megadott neki, ennek
köszönhette most azt is, hogy a nevelőapja erőtlen tiltakozása ellenére
hatalmas parti van készülőben. Hope tizennyolc éves lett. Nagyjából. A
nevelőszülei azt a napot jelölték ki születésnapjául, amikor hozzájuk került.
Az árvaházban azt mondták, nyolc éves, onnantól számolták hát a korát. A
nevelőapja, William szintén imádta őt, bár Hope néha észrevette a szomorú
villanást a szemében. A férfi nem tudta elfelejteni a lányát.
Hope-nak is
elmondták, hogy mi történt, soha nem titkoltak el előle semmit. Madison négy
éves volt, amikor a család egy városi ünnepségre sietett. Az állomásra mentek,
hogy a többi városival együtt köszöntsék az érkező szenátort. Valaki a tömegből
óvatlan volt, nem vette észre a szobalányt, és a kislányt, akinek a kezét
fogta.
Minden egy pillanat
alatt történt, a vonat nem tudott időben megállni, az orvos pedig nem ért oda
időben. Azt mondták, Madison nem szenvedett, a kerekek azonnal végeztek vele. A
nevelőapja azóta a vasút közelébe se ment. Gyűlölte a vasparipát, ami elvette
tőle a lányát.
Hope a korlátra
támaszkodva nézett le a városra. Még nem ment le a nap, de már láthatóan közeledett
az este. Hamarosan készülnie kell. De addig még gyönyörködött a kilátásban.
A ház nem a város
központjában állt. William Eastern ragaszkodott hozzá, hogy távol maradjanak a
forgatagtól. Hope örült ennek, ő is szerette, hogy amikor hazatér, akkor csönd,
és nyugalom fogadja a nyüzsgés után.
A családja a
leggazdagabbak közé tartozott a városban, de mindenki tisztelte őket, mert soha
nem hivalkodtak ezzel. Sőt, William Eastern a jótékonyságáról volt híres. A
személyzet boldogan dolgozott náluk, hisz nagyon jól kerestek, és tisztelettel
bántak velük, szerették a munkaadóikat.
A domb, amin a
házuk állt, remek kilátást nyújtott, és amikor Hope kisebb korában a teraszról
szemlélte a sokaságot, úgy érezte, ő a játékmester, aki irányítja a hangyányi
emberkék életét. Vagy máskor arra gondolt, hogy ő az elvarázsolt királylány,
akiért egy napon eljön a herceg fehér lovon, és megszabadítja a torony
fogságából.
Mostanra persze
felnőtt, és tudta, hogy mindez csak képzelgés, de néhanapján szeretett
visszagondolni ezekre a képzetekre. Ez a felnőtt dolog rémisztette, annyira
szeretett volna még gyerek maradni. Volt egy fogadott bátyja, Kelvin, aki
nagyon szorgalmazta, hogy férjet találjon magának. A férfi sosem fogadta be
igazán a családba, számára csak Madison volt a kishúg. Hope-ot mindig lelencnek
tartotta, akit a szülei könyörületből vettek magukhoz. És persze féltette az
örökségét. Jóval idősebb volt a lánynál, és számító. Tudta, ha az apja halála
előtt talál férjet a lány számára, akkor William mindent Kelvinre hagy,
ellenkező esetben osztozniuk kellene. És azt Kelvin nagyon nem akart.
Hope sem szerette soha a bátyját,
de igyekezett a szüleik előtt ezt titkolni. Margaret igyekezett mindenben
pótolni Hope számára a szülői szeretetet, sőt talán túlzásba is vitte. Elhalmozta,
a szobája fel volt cicomázva mindennel, amire egy korabeli lány gondolhatott. A
legtöbb csecsebecsét nem is használta. A gardróbja zsúfolásig volt pakolva a
legújabb divat szerinti ruhákkal, kalapokkal, és Hope tudta, hogy sokat ezek
közül egyszer sem fog felvenni, de a nevelőanyja ragaszkodott hozzá, hogy
megvegyék. Ha nem félt volna, hogy ezzel megbántja az asszony érzéseit, Hope
már rég elajándékozta volna a legtöbbet. Sosem akart többet annál, mint amire
szüksége volt. Persze ő is szerette, ha kényeztetik, de inkább szeretettel, és
nem pénzzel. Talán az árvaházi, elfeledett múltja miatt. Valahol legbelül csak
arra vágyott, hogy szeressék.
Ébren semmire sem
emlékezett abból az időből, mielőtt idekerült, de sokszor álmodott. És ilyenkor
a rémálmok válogatott kínzások emlékét hozták elő. Éhezett, sötét volt, és
sokszor megverték, nagy, és hatalmas szörnyetegek, akik ellen nem tudott
védekezni. Szerencsére ezek az álmok egyre ritkábban gyötörték.
Kopogtak az ajtón:
- Tessék? – szólt
hátra sem nézve Hope.
- Kisasszony, a
mamája üzeni, hogy ideje készülődni, a vendégek hamarosan megérkeznek – mondta
a belépő szobalány.
- Oh, igen –
motyogta Hope, és belépett a teraszról.
- Kisasszony? Így
volt kint? Még jó, hogy az anyja nem látta meg! Alsóneműben, Uramisten!
- Nyugodj meg,
Chada! Senki sem látott meg – mosolygott Hope a creek származású lányra.
Még szinte kislány
volt, tizenhat éves lehetett, és nagyon félénk. Az apja rabszolga-kereskedőktől
vásárolta meg pár éve, amikor úgy vélte, Hope-nak szüksége lehet egy
bizalmasra. De sosem bántak vele rabszolgaként. A munkájáért bőséges fizetséget
kapott, ennek egy részét William a bankban gyűjtötte, hogy amikor már nem lesz
szükség a szolgálataira, vagy férjet talál magának, ne üres kézzel kelljen
elhagynia a házat.
Most sietősen a
szekrényhez lépett, de nem a felakasztott ruhákhoz nyúlt, hanem elővett egy
hatalmas ruhásdobozt. Hope felnyögött, de mire tiltakozhatott volna, belépett
Margaret:
- Boldog
Születésnapot, kicsim!
- Mama, kértem,
hogy ne költsetek ruhára, hiszen annyi van!
- A tizennyolcadik
születésnapodon nem mutatkozhatsz holmi ócska rongyban!
- De, hiszen ezek
közül sokat, még csak nem is vettem fel! – nyafogott a lány.
- Nincs vita, ha
meglátod a ruhát, te is így fogod gondolni. Chada, segíts!
Kiemelték a
hatalmas ruhát, és Hope álla leesett a döbbenettől. A ruha színe pontosan
megegyezett a szemével. Ugyanaz a kékeszöld, fényre változó szín. A
csipkedíszítés csak még inkább fokozta ezt a hatást.
- Kifejezetten úgy
rendeltük apáddal Európából. Azt akartam, hogy passzoljon a szemedhez – mondta
az anyja.
- Sikerült –
hápogta a lány.
Hope elismerte, ez
a ruha mesés volt, gyorsan felvette, és megnézte magát a tükörben. A fűző
kiemelte karcsú derekát, és a szoknya alatti abroncs ezt még inkább hangsúlyozta.
Néhányszor nevetve megpördült, gyönyörködött magában, aztán Margaret nyakába
ugrott:
- Köszönöm, mama!
Ez egyszerűen meseszép!
- Nagyon szívesen, kicsim.
A szülinapodon te leszel a legszebb! – mosolygott az asszony.
Hope leült a tükör
elé, és szépítkezni kezdett. Közben Chada a haját készítette el. Ámulattal
fésülte az ébenfekete tincseket.
- Kisasszony,
tudom, sokszor mondtam már, de mindig elcsodálkozom, milyen gyönyörű a haja.
Mint egy indiáné.
A lány felnevetett:
- Igen, sokan
mondták már, hogy ha nem ilyen lenne a szemem, akkor azt hinnék, indián vagyok.
Chada finoman
loknikba rendezte Hope haját.
- Várj! – mondta
sietve a lány. – Talán kipróbálhatnánk valami újat. Elvégre nem vagyok már
kislány. Valami nőiesebb frizurára gondoltam.
- Mit szólna egy
lágy kontyhoz kisasszony? Egy olyanhoz, mint Miss McKintosh-é?
- Nem! Nem akarok
hasonlítani rá! Valami mást találjunk ki.
Susannah McKintosh
Kelvin menyasszonya volt. Igazi elkényeztetett, déli úrihölgy, bár a nagyszülei
Írországból vándoroltak az Újhazába, de a lány ezzel senkinek nem
dicsekedett. Hope meglepődött, hogy
Chada pont őt hozta fel. Susannah számtalanszor megalázta a szobalányt, és
mindig lekezelően bánt vele. Hope még a gondolattól is irtózott, hogy
hasonlítson rá. Végül Chada mesteri kontyot varázsolt a lány hajából, és néhány
tincset lokniba csavarva hagyott leomlani a tarkójánál.
- Ez így tökéletes
– mondta, amikor hátrébb lépett.
- Igen – nézte
elbűvölve Hope. – Csodákra vagy képes. Köszönöm, Chada.
- Nincs mit,
kisasszony! Mr. Eastern nem fog haragudni, ha ezt a láncot viseli este? – nézte
a lány a vékony bőrcsíkot.
- A papa nem
szólhat bele. Csak ennyi maradt a szüleim után, sosem válok meg tőle, ezt ő is
tudja.
- De talán az
alkalom…
- Nincs olyan
alkalom, ami rávehetne, hogy levegyem – mondta határozottan a lány.
Odalent megszólalt
a csengő.
- Megérkeztek az
első vendégek – mondta izgatottan Chada. – Jaj, kisasszonyka, én úgy izgulok!
- Nyugalom Chada! –
nevetett Hope, de ő is remegni kezdett.
Tudta, hogy sokan
már vénlánynak tartották. A vele egyidős lányok, már mind jegyben jártak, vagy
férjnél voltak, neki pedig még udvarlója sem volt. Voltak ugyan hódolói, de
egyik sem került közel a szívéhez. Akiket pedig Kelvin szemelt ki a számára,
kifejezetten riasztották. Igazi nagyvilági ifjak voltak, de a bátyja arra
kínosan ügyelt, hogy gazdagok legyenek, ne pedig hozományvadászok.
A mai estétől is
félt. Kelvin már közölte vele, hogy szeretné bemutatni egy iskolai barátjának.
Margaret
visszatért, és mosolyogva nézett rá:
- Itt az ideje a belépődnek,
kicsim.
Hope megrázta
magát, a medált a ruha alá rejtette, és felállt.
- Mehetünk, mama.
Lassan elindultak.
Hope végignézett a rövid, tágas folyosón. A falakat aranydrapéria borította, a
gázlámpák maximális fokozaton ontották magukból a fényt. A falak mellett
díszesen faragott karosszékek, és asztalkák sorakoztak. A szülei hálószobája
után nyílt a lépcső a földszintre.
Félkörívben
vezetett le a tágas előcsarnokba, ahol most csak néhány cseléd, és pincér
lézengett, akik a pezsgővel megpakolt tálcákkal várakoztak. A szalon elé érve
Hope rámosolygott az anyjára:
- Menjünk!
Margaret kinyitotta
az ajtót, és beléptek. Hope szeme szikrázott a lenyűgöző csillárból áradó
fénytől. A szalon akkora volt, hogy akár fél St. Louis elfért volna benne. A
falak itt is aranyszínben pompáztak, a terem két oldalán mennyezetig érő
üvegajtók sorakoztak, amelyek a fülledt estére való tekintettel sarkig voltak
tárva, és beengedték a kertből a tömény virágillatot. A falak mentén rokokó
stílusú karosszékek, és fotelek sorakoztak, hogy a táncban kifáradó vendégek
leülhessenek pihenni. A padlót szintén a rokokót idéző, mintás márványkő
borította, ahonnan a puha perzsaszőnyegeket az ünnepség idejére eltávolították.
Hatalmas éljenzés
fogadta az ünnepeltet, a pincérek sebesen körbejártak, hogy mindenki
megkaphassa az italt. Miután megkapták, köztük Hope is, William Eastern
köszöntőt mondott:
- Drága leányom!
Kedves vendégsereg, nagy büszkeséggel tölt el a tudat, hogy Hope betöltötte a
tizennyolcadik életévét. Ahogy mind tudjátok, ő nem a vérszerinti gyermekünk,
de úgy szeretjük. Az a tíz év, amióta itt él velünk, boldogságot hozott a
család életébe. Remélem, az én drága kicsikém még nagyon sok örömöt hoz az
életünkbe. Boldog Születésnapot, drága kislányom!
- Boldog
Születésnapot! – zúgta a vendégsereg.
Poharak koccantak,
mindenki szeretett volna az ünnepelt közelébe jutni, hogy gratuláljon. Óráknak
tűnő percekig ölelgették, és csókokkal halmozták el. Örült, mikor végre a
végére értek. Akkor a zenekar játszani kezdett, és William táncra kérte.
A fiatalemberek
sorban álltak, és egy pillanatnyi pihenőt sem hagytak Hope-nak. Sorban
táncoltak vele, és néhányan újabb ostromot intéztek a lányhoz, de ő nevetve,
udvariasan kitért a bókok elől.
Végül az inas
bejelentette, hogy a vacsora tálalva van, és a vendégek átvonultak a hatalmas
étkezőbe.
A vacsora hosszúra
nyúlt, a vendégek zsibongva beszélgettek, többször mondtak köszöntőt Hope
tiszteletére. A hangulat a tetőfokára hágott. Az étkezés után a férfiak egy
része elvonult, és konyak meg szivar mellett kezdtek beszélgetni a világ fontos
dolgairól, de a fiatalok maradtak, és az ifjú hölgyeket szórakoztatták. A
zenekar ismét játszani kezdett, és a táncolók újra elfoglalták a parkettet.
Egy idő után Kelvin
odalépett Hope mellé:
- Kedvesem, szeretném
bemutatni neked a régi iskolatársamat. Wyatt, íme az én gyönyörűséges húgom! – Hope érezte a gúnyos élt a
férfi hangjában, de figyelmen kívül hagyta.
- Miss Eastern!
Örömömre szolgál, hogy megismerhetem. A nevem Wyatt Harrington.
- Üdvözlöm, Mr.
Harrington! Megtisztel, hogy eljött a partira. Kérem, szólítson Hope-nak!
- Köszönöm… Hope.
De akkor kérlek, te is a keresztnevemen hívj!
- Rendben, Wyatt –
rámosolygott a férfira, és alaposan megnézte magának.
Jóképű, csinos, és
az első benyomása alapján udvarias, bár ezt ennyiből még nem ítélhette meg.
Hope felfedezte, hogy a férfi izmos, biztosan sportol. Huncut mogyorószín
szemei, pajkos mosollyal kutatták őt, barna haja akkurátusan volt megfésülve,
de egy tincs a homlokába hullott. Hope kísértést érzett, hogy visszaigazítsa a
helyére, de ellenállt.
- Wyatt apjáé a
város északi felén lévő lovas farm – mondta Kelvin. – De a mi barátunk nem
követi a családi hagyományokat. Építésznek tanult, most végzett az egyetemen.
Tehát lovagol,
gondolta Hope, igen ez látszik rajta.
- Építész? –
mosolygott a férfira. – Érdekes hivatás lehet. A semmiből megteremteni egy
házat, lenyűgöző!
Wyatt arca
felderült a lány csodálata hallatán. Ő is alaposan végigmérte a lányt. Telt
keblek, karcsú derék. És igazán szeretni való a mosolya, ráadásul az ébenfekete
haj ezzel a páratlan kék szemmel. A férfi azonnal megértette a sóvárgó fiúk
elismerő szavait, amint meglátta a lányt. Őt is lenyűgözte a szépsége.
- Annyira meleg van
idebent – mondta kellemesen zengő hangon. – Mondd Hope, nem lenne kedved
sétálni velem a kertben?
- Úgy érted,
kettesben? – nézett rá a lány. – Nem hinném, hogy ez illendő.
- Ugyan, hugi!
Nincs ebben semmi megbotránkoztató. Menjetek nyugodtan.
Kelvin láthatóan
élvezte, hogy Hope szeme végre megakadt valakin, és most igyekezett, hogy
segítsen nekik abban, hogy egymásra találhassanak.
Lassú léptekkel
elindultak, és a lány érezte az irigykedő tekinteteket a hátában.
Odakint a kertben
kellemesen hűs volt a levegő, köszönhetően a könnyű esti szellőnek. A szalonból
kiszűrődő fényben, és a csillagok alatt épp annyit lehetett látni, ami arra
volt elég, hogy ne essenek el. De Hope úgy ismerte a kertet, mint a tenyerét.
Mosolyogva vezette partnerét az ösvényeken, kedélyesen csevegtek, és Wyatt
folyamatosan elbűvölte a lányt udvarias modorával. Egyáltalán nem volt
tolakodó, nem próbálta bókokkal lerohanni. Beszélgettek az időjárásról, arról,
hogy mi érdekli a lányt, ennek kapcsán aztán ráterelődött a szó a férfi
hivatására. Hope kérdésekkel halmozta el. Valóban érdekelte, hogy miként jutnak
el a tervektől a kész házig, és hogy milyen anyagokra van szükség hozzá.
Wyatt-et egyre jobban elvarázsolta a lány kedves érdeklődése, látszott rajta,
hogy élvezi a társaságát. Végre találkozott egy olyan lánnyal, akit nem csak a
cicoma, és önmaga érdekel, hanem nyitott másokkal szemben.
Észre sem vették,
hogy elrepült az idő. Csak akkor torpantak meg a kert végénél, amikor két
furcsa alak jelent meg.
- Hogy kerülnek ide
ezek? – döbbent meg Wyatt, és lenézően mérte végig a két indiánt.
Azok ketten
meghallották a férfit, és feléjük néztek.
- Mr. Eastern
hívott minket – mondta az idősebbik, és elindultak a szalon felé.
- Várjon! – szólt
rá Hope. – Nem hiszem, hogy szerepelnének a vendéglistán.
A két férfi megállt,
és visszanézett. A fiatalabbik végignézett a lányon, szemében elismerő fény
villant. Hope viszonozta a pillantást, de az értetlen döbbenet sugárzott róla.
A fiú azonnal zorddá váló, arcán megjelent a gyűlölet.
- Oh, hát
megérkeztetek, Sahale! – lépett ki William a szalonból. – Gyertek velem, máris
megbeszéljük a részleteket!
Intett a két
férfinak, akik szó nélkül követték. Többé nem vettek tudomást a két fiatalról.
Hope döbbenten
nézett utánuk.
- Milyen üzletet
köthet apám az indiánokkal?
- Ezek a vademberek,
csak arra jók, hogy kiszolgáljanak minket – mondta megvetően Wyatt. – Talán még
arra sem, ahhoz is ostobák. Nem szabadna hagyni, hogy szabadon kószáljanak.
- Erre vannak a
rezervátumok, nem? Hogy ott bezárva éljenek, és maradjanak meg maguknak. – szólt
a hátuk mögül Kelvin.
- Hogy lehettek
ilyenek? – nézett egyikről a másikra Hope. – Hisz ők is emberek.
- Jaj, Hugi! Te
annyira naiv vagy! A te nagy szíved, ha rajtad múlna, még szavazati jogot is
adnál nekik.
- Miért, nem
érdemelnék meg? – vágott vissza keményen a lány.
- Hope, ezek szinte
még állatok. Bőröket hordanak, és kézzel esznek félig nyers húsokat. Vadak,
kezelhetetlenek, biztos vagyok benne, hogy azonnal megváltozna a véleményed, ha
mondjuk egy kiowa, vagy sziú fogságába esnél, és hiába rimánkodnál, ő
megerőszakolna… többször… mielőtt megöl.
- Kelvin, ne ijeszd
halálra! – szólt közbe Wyatt, Hope rémült tekintetét látva. – Gyere, kedvesem!
Menjünk be, kezd kissé lehűlni a levegő!
A lány hálásan
fogadta el a férfi karját, és remegve sétált be a szalonba.
Odabent aztán újra
feloldódott a hangulata, elfeledkezett az incidensről, és hamarosan nevetve
fogadta az újabb bókokat, táncolt a fiatalemberekkel.
Egy alkalommal az
előcsarnok felé pillantott, és meglátta a két távozó indiánt, a fiatalabbik
benézett a szalonba, amíg a másik elbúcsúzott Hope apjától. A tekintetük
egybeforrt, és a lányon hideg borzongás futott végig, a szúrós, kemény
pillantástól. Úgy érezte, a fiú felfalja a szemével, és azt méregeti, mennyire
értékes. Gyorsan elfordult, és figyelmét éppen az aktuális táncpartnerének
szentelte.
A fiú szúrós
tekintete mögött, értetlen elismerés bújt meg. Nem tudta megmagyarázni, sosem
érzett vonzalmat a fehér nők iránt, de ez a lány furcsa hatással volt rá.
Hagyta, hogy az apja elrángassa, és igyekezett a feladatra összpontosítani, de
a lány arca folyton visszatért a képzeletébe.
A távozásuk után
néhány perccel, William Eastern besétált a szalonba, és a vendégek figyelmét
kérte:
- Kedves barátaim!
Szeretnék bejelenteni valamit, ami azt hiszem, mindenkit meg fog döbbenteni, de
az idő szűkösségére való tekintettel nem halogathatom tovább.
A terem
elcsendesedett, és minden szem a férfira szegeződött.
- Margarettel
egyetértésben arra az elhatározásra jutottunk, hogy ideje változtatnunk a
jelenlegi életünkön. Itt már nincs olyan kihívás, amit még ne győztünk volna
le. Fiatalnak érezzük még magunkat ahhoz, hogy megállapodjunk, és csak
szórakozással töltsük a napjainkat. Úgy határoztunk, hogy belevágunk az
ismeretlenbe. Megvásároltam Texasban egy nagyobb földterületet, ahol a
családommal új életet kezdünk. Még elrendezem az itteni dolgaimat, és egy hét
múlva indulunk nyugatra.
- Apám, ezt nem
teheti! – kiáltott fel Kelvin döbbenten. – Nem dönthet az életemről!
- Erről nem nyitok
vitát, fiam! – mondta kimérten William, nem akart vitatkozni a vendégek előtt,
ez egyértelműen kiderült abból, ahogy Kelvinre nézett. – Már eladtam a villát,
és a hozzátartozó birtokot. Nincs semmi, ami idekötne, te is velünk jössz!
Susannah McKintosh
hangosan felzokogott, és kiszaladt a szalonból. Kelvin dühösen nézett az
apjára, és követte.
Hope kapkodva vette
a levegőt, de igyekezett úrrá lenni a remegésén.
Az apja odalépett
hozzá, és ránézett Wyatt-re.
- Mondja, Mr.
Harrington, önnek ugye építész diplomája van?
- Így van, uram.
- És mik a tervei a
jövőre nézve?
- Még semmi tervem
nincs. Jelenleg keresem az utam.
- Volna kedve
velünk tartani Texasba? A birtok, amit megvásároltam, romos állapotban van.
Szükségem lenne egy építészre, aki segít az újjáépítésben.
- Megtisztel Mr. Eastern,
hogy rám gondolt.
- És? Elvállalja?
- Szíves örömest –
mosolygott a férfi, és lopva Hope-ra nézett.
A lány érezte a
vágyakozását, és zavartan mosolyogva elfordult.
Tehát Texas.
Hope-ot nem zavarta a költözés, szerette az ismeretlen kihívását, ahogy a
nevelőapja is. Mintha tőle örökölte volna. Megint mosolyogni kezdett a
gondolatra, hogy Kelvin mennyire megharagudott. Nem tudta sajnálni a férfit,
soha nem kötődött hozzá, de mivel ismerte Susannah-t, és tudta, hogy a bátyja
pénzére utazik, annak örült, hogy Kelvin megszabadul tőle.
2.
fejezet
A gardrób már
szinte teljesen üres volt. Az anyja végre engedett, így Hope elajándékozta az
estélyi ruhák nagy részét, de a legszebbeket Margaret nem engedte. Végül
napokig tartó alkudozás után megegyeztek. Szerencsére Hope szerette az egyszerű
lenvászon ruhákat, abból sem szűkölködött, így volt mit bepakolni az útra. A
csomagjai már a szekéren pihentek.
Amikor az apja
bejelentette, hogy szekérkaravánnal mennek, az egész család megdöbbent:
- De úgy hetekig
tart az út! – panaszkodott az anyja. – És mi lesz, ha ránk támadnak?
- Ezért fogadtam
fegyveres, képzett vezetőket, akik ismerik a területet, és tudják, hogy
kerülhetjük el a támadásokat.
- Vezetőket? –
nézett gyanakodva Kelvin. Ő volt az egyetlen, aki ellenezte az elutazást.
Kemény vitákat folytatott az apjával, próbálta rávenni, hogy az öröksége
terhére utaljon neki életjáradékot, hogy itt maradhasson, de az öreg
hajthatatlan maradt.
- Egy család
vagyunk, nem hagyom, hogy szétszakadjon. Jössz velünk, erről nem vitázom
többet!
- Papa, milyen
vezetőkre gondol? – kérdezte Hope kíváncsian.
- Emlékszel a
születésnapi partidon arra a két indiánra?
- Micsoda? –
üvöltött fel Kelvin. – Apám, már megbocsásson, de ez őrültség! Azokban a
vademberekben nem lehet megbízni.
- Bízd csak rám,
hogy kiben bízom meg! Tudom, mit csinálok.
- Melyik törzshöz
tartoznak? – kérdezte Kelvin az apját. – Ugye nem kiowák, vagy sziúk?
Hope-ban felötlöttek a szavai, amiket a partin mondott: „ha mondjuk egy kiowa, vagy sziú fogságába
esnél, és hiába rimánkodnál, ő megerőszakolna… többször… mielőtt megöl.”
- Seminole-ok –
felelt William, és Hope észrevétlenül felsóhajtott.
- Egyébként is,
miért nem megyünk vasúttal – sziszegte a bátyja, aki még nem adta fel.
- Tudod jól, miért
nem – mondta nyersen az apja.
Mindnyájuknak
eszébe jutott Madison, és beleegyezően hallgattak.
Hope most a
szobájában állt, nézte az üres szekrényt, a függönytől megfosztott ablakot, és
belemart a szívébe a búcsú érzése. Tudta, hogy néhány napon belül egy új család
költözik a házba, egy másik lány fog a szobájában lakni. Más alszik majd abban
az ágyban, ahol eddig az ő álmai születtek, másnak az édesanyja szalad be, ha
rémálmai lesznek, hogy megnyugtassa, és más fog a teraszon állva arról
álmodozni, hogy megtalálja az igaz szerelemet.
Könnyek szöktek a
szemébe a gondolattól, de igyekezett féken tartani az érzéseit. Végül is most
egy új lehetőség nyílik a számára, új embereket ismerhet meg, új vidékre
költözik. Talán a múlt ködösen kísértő démonai is eltűnnek az életéből. Rettenetesen
zavarta, hogy a rémálmok ködéből semmi konkrét dolog sem jutott el a tudatáig,
de az éjszakái gyötrelmesen teltek. Az utolsó estén megint megjelentek
valamiféle szörnyek, akik üldözték őt, és elkapták. Utána keményen megbüntették
engedetlenségéért. Reszketve ébredt fel, de pillanatok alatt megfeledkezett az
álom részleteiről. Ettől azonnal elszállt a szomorúsága. Igen, ha elmegy ebből
a házból, akkor az álmok is biztosan elmúlnak. Ebben kell bíznia.
A jövőtől nem félt,
a kihívás felcsigázta őt, készen állt a kalandokra. Felvette a szolid kalapot,
és kifordult a szobából. A bejárat előtt már ott sorakoztak a megpakolt
szekerek. Chada toporogva állt amellett, amelyiken majd együtt utaznak Hope-al.
- Jaj, kisasszony,
annyira izgatott vagyok! – sóhajtotta.
- Nincs rá okod
–mosolygott a lány. – Együtt vagyunk, mi rossz történhet velünk?
- Megtámadhatnak a
banditák – sápítozott a szobalány. – És hallottam, hogy Texasban az apacsok, és
a kiowák előszeretettel támadják meg az utazókat.
- Ezek csak
mendemondák, Chada, és a vezetőink biztosan megtesznek mindent, hogy ezt
elkerüljék.
- Arra a két
indiánra gondol, kisasszony? – nézett kétkedve a lány.
- Igen, rájuk.
Tapasztaltnak tűnnek, meg fognak védeni minket.
- Reméljük, de az
indiánok nem mindig megbízhatóak.
- A papa jól
megfizeti őket az út végén, nem áll érdekükben, hogy bántsanak – a lány
elgondolkodva nézett az érkező indiánok felé.
A fiatalabbik
azonnal észrevette a lány kutató pillantását, és mély elutasítással nézett
vissza rá.
Hope gyorsan
elfordult:
- Hátborzongató,
ahogy rám néz.
- Hát igen, elég
mogorva. – nézett oda Chada. – De az indiánoknál ez nem ritka. Nem szeretik
különösebben a fehéreket.
- Kivéve téged –
nevetett fel Hope.
- Jaj, kisasszony!
Hisz maga olyan nekem, mintha a nővérem lenne – pirult el a lány.
William odaintette
magához a lányát, és a többieket:
- Gyertek,
ismerkedjetek meg a vezetőinkkel – mondta, amikor mindenki köré gyűlt. – Ő itt
Sahale, és a fia Weayaya. Seminole-ok, és ők fognak minket elkísérni Texasba.
Sahale, ő itt a feleségem, Margaret, a fiam, Kelvin, és a lányom, Hope.
A két indián kurta
biccentéssel köszöntötte a munkaadóikat, aztán azonnal a szekerek felé
fordultak, és szó nélkül megvizsgálták. Alaposan megnézték a kerekek, és váz
állapotát, és azt, hogy rendezték el a csomagokat. Végül az idősebbik
William-hez fordult.
- A szekerek jó
állapotban vannak, bírni fogják az utat. Láttam, hogy van elég zsír, és víz,
hogy a kerekeket karban tartsuk, de a csomagokat át kell rendezni. Némelyik
szeréken túl sok a súly, míg a másik alig van megpakolva.
- A lányom nem fog
zsúfoltan utazni. A felszerelési tárgyakat ott hagyjuk, ahol vannak. – mondta a
férfi.
- Papa, nekem nem
okoz gondot – szólt közbe Hope. – Ha ezzel jobban eloszthatjuk a terhelést,
akkor nyugodtan pakoljunk át néhány ládát.
Az indián a lányra
nézett, az arca rezzenéstelen maradt, de Hope érezte, hogy tetszett neki a
merészsége, hogy szembeszállt az apja döntésével.
- Meggondoltad,
Szívem? Nem kéjutazásra készülünk. Hetekig el kell majd viselned a zsúfoltságot.
- Nem lesz
probléma. – mosolygott a lány, és már indult, hogy segítsen.
- Hagyja csak,
Miss! – fogta le a karját a fiatalabbik indián. – Bízza ezt a férfiakra!
A lány meglepődött
a fiú hirtelen közeledésétől, és elrántotta a karját. Weayaya elhúzódott, és
visszazárkózott. Láthatóan rosszul esett neki az elutasítás. Komor tekintettel
követte a lány lépteit, ahogy az anyjához sétált.
- Wyatt megérkezett
már? – kérdezte Kelvin, amikor odaért.
- Tőlem kérdezed? –
nézett rá Hope. – A te barátod.
- Igen, csak
gondoltam, amint megjön, téged keres meg először.
- Miért tenné?
- Mert kedvel téged
– vigyorgott elégedetten a férfi.
Hope zavartan
elfordult, épp időben, hogy lássa az említett férfit leszállni a ház előtt
megálló konflisról.
- Csak kérdezned
kellett – mutatott előre, és mosolyogva viszonozta a közeledő Wyatt
integetését.
- Hope! Kelvin!
Szervusztok! Remélem, nem késtem!
- Pont időben –
nyújtott kezet Kelvin. – még befejezzük a pakolást, aztán indulunk.
Hope lassan
visszasétált a bejárathoz, hogy ne legyen útban, amíg befejezik a pakolást.
A bátyja fintorogva
nézte, ahogy az inasok átpakolnak néhány ládát az egyik szekérből a másikba.
- Annak a
rézbőrűnek nehezére esne segíteni? Vagy csak arra terjed ki a tudása, hogy
felüljön a lóra, és nyargaljon? Ha valamit épségben kell egyik helyről a
másikra átpakolni, az már sok lenne? Talán jobb is, még összetörne valami
értékeset.
Wyatt-hez intézte a
szavait, de szándékosan hangosan beszélt, hogy az érintett meghallja. Weayaya
szeme elsötétedett a haragtól, keze ökölbe szorult, és már fordulni készült,
hogy reagáljon, de az apja lefogta a karját:
- Fiam! Ne figyelj
a sápadtarcú ficsúrra!
- De sérteget
minket. Ezt nem kell eltűrnöm.
- Igazad van, és
lesz alkalom, amikor elégtételt vehetsz, de most gondolj arra, hogy csupán ez
az egy lehetőség kínálkozott. Minél gyorsabban el kell hagynunk St. Louis-t!
Mielőtt rájönnek a dologra. Ha vadászatot indítanak, esélyünk sem lesz
hazajutni.
- Igen apám! –
hajtott fejet Weayaya.
Elfordult, hogy a
lovához lépjen, és szemben találta magát Hope döbbent tekintetével. Azonnal
tudta, hogy a lány minden szót hallott. Már bánta, hogy nem az anyanyelvén
beszéltek, de az még árulkodóbb lett volna.
- Miss Eastern?
Segíthetek valamiben? – kérdezte közömbösen.
- Nem… én csak… nem
szeretnék útban lenni. – motyogta a lány halkan, aztán megfordult, és berohant
a házba.
Felszaladt a
szobájába, magára zárta az ajtót, és leült az ágyra.
„Mi volt ez? El
kell hagyniuk a várost? Miért? Ki elől menekülnek? Lehet, hogy elkövettek
valamit? Beszélnem kell a papával!”
Még percekig ült,
és reszketett. A fiú szemei még most is perzselően égették az arcát. Ahogy
ránézett, az a fenyegetés a tekintetében, megrémítette. Mi van, ha szól az
apjának, és az indián dühében elvágja a torkát.
Hirtelen a nyakához
kapott, és félve markolászni kezdte. Valaki kopogott az ajtón:
- Hope? Itt vagy?
Indulunk, kicsim. – szólt be az anyja.
- Máris megyek. –
sóhajtott a lány, és felállt.
Lassan sétált le a
lépcsőn, a bejáratnál belebotlott az indiánba:
- Miss Eastern? –
nézett rá keményen.
- Weayaya – nyögött
rémülten Hope. – Miben segíthetek?
A fiú hidegen
felnevetett.
- Maga nekem?
- Csak gondoltam,
esetleg…
- Ami azt illeti,
segíthet – mondta ridegen. – Jobb lesz, ha elfelejti, amit az előbb hallott.
Hope kiérezte a
nyílt fenyegetést a hangjából. Nyelt egyet, és reszketegen bólintott.
- Senkinek… nem…
beszélek róla.
Weayaya biccentett,
és szó nélkül megfordult. Egyenesen a lovához lépett, és felült.
- Hope! – kiáltott
felé Wyatt. – Gyere!
A férfi éppen
felsegítette az anyját a szekérre, aztán a lány felé nyújtotta a kezét. Hope
odalépett, és felszállt az anyja, és Chada után. Nem nézett többé a zord indián
felé, de érezte magán a tekintetét. Tudta, azt figyeli, hogy valóban nem szól senkinek.
Bármennyire
szeretett volna beszélni az apjával, nem tehette meg. Remegve ült be a ponyva
alá, az anyja, és Chada mellé. Ekkor végre ki mert nézni, a fiú a karaván
végénél állt, és várta, hogy az apja megadja a jelet az indulásra.
Hope-nak most módja
volt alaposabban megnézni a fiút. A hosszú lábszárvédő, és a tunika, amit
viselt, nem simult rá szorosan, de így is látszottak feszülő izmai, ahogy
combjával megszorította a ló oldalát, hogy visszatartsa. Kezével keményen fogta
a gyeplőt, az inak megfeszültek az alkarján. Arckifejezése rezzenéstelen volt,
és elszánt. A szemét az apjára szegezte, egyenes orra, kiugró arccsontja, telt,
feszes vonalú szája, és szögletes álla kifejezetten férfias jelleget adott
neki, de közben volt benne valami, amitől Hope zavarba jött. A fiú kimondottan
jóképű volt. Sűrű, hosszú haja lazán omlott le a hátán, egészen a csípőjéig
ért, és a könnyű szellőben lágyan lengedezett. Zavartan elfordult, és ő is
előrenézett. Figyelte, ahogy Sahale megadja a jelet, aztán a lovához szól, az
állat felágaskodott, majd négy lábra ereszkedett, és toporgó léptekkel
megindult.
Érezte magán a lány
szemét, de nem vett tudomást róla. Nem akart ránézni, mert akkor képtelen lett
volna másfelé fordulni. Már az első este is zavarta az a tűz, ami a lányból
áradt, és most, amikor egy pillanatra megérintette, lávaként söpört végig
rajta. Aztán Hope ridegen elutasította. Nem hagyhatja, hogy egy fehér nő
ennyire elvegye az eszét.
A karaván
megindult. A városon keresztülhaladva többen megnézték őket, néhányan nevettek,
hogy ilyen ósdi módját választották az utazásnak, de ők nem törődtek velük.
Higgyenek, amit
akarnak, gondolta William, már nem számít, ha beszélni kezdenek róluk. Pár nap,
és messze maguk mögött hagynak mindent, ami a fejlett civilizációhoz köti őket.
A férfi hunyorogva
nézett utánuk a nap még épp csak elkezdte égi útját, de már most fullasztó
meleget ontott magából. Kilépett a ház falának árnyékából, és fanyar vigyorral
kiköpött. Még egyszer jól megnézte a távolodó csapatot, aztán megfordult, és
elindult a vöröslámpás negyed felé. Sokáig gyalogolt, és nem győzte
visszautasítani a felkínálkozó utcalányok szolgálatait, pedig némelyik igazán
szemrevaló lett volna. De most más dolga volt. Valami, amiért busás jutalmat
remélhetett. Betért a Halott Bölényhez címzett fogadóba, ami inkább
emlékeztetett egy ócska kocsmára, és körülnézett a füstös homályban. Az
asztalok elszórtan voltak, a korai órára való tekintettel alig lézengett néhány
ember odabent, nagyrészt csak másnapos szállóvendégek ültek az asztalok körül,
fejüket a könyökükre támasztották. A megviselt, golyó- és késnyomokkal
mintázott bárpult mögött testes, élénken kifestett asszony állt. Az arcán
látszott, hogy a férje az elmúlt napokban megint megfenyítette, ahogy sűrűn
szokta. A nő fakó szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, és fásultságot
tükröztek.
- Reggelt, Katie! –
vetette oda a belépő férfi. – Chaves felébredt már?
Az asszony először
végigmérte a férfit, aztán hátrakiabált:
- Pancho! Hunter
keres.
- Küldd hátra! –
hallatszott a függönnyel takart ajtó mögül.
Katie visszafordult,
és intett Hunternek, hogy bemehet.
Pancho Chaves a
mocskos ágyon feküdt, lábait szétvetette. Durván ellökte a lábai közt
szorgoskodó szajhát:
- Takarodj! Keress
inkább ügyfelet! De ajánlom, vele legyél ügyesebb, ne halljak panaszt rád,
mert… – jobb kezének mutatóujját elhúzta a nyaka előtt, egyértelműen jelezve,
mire számíthat a nő, aztán felült. Begombolta a nadrágját, és beletúrt
őszes-fekete, göndör hajába.
- Mit akarsz,
amigo? – kérdezte az érkezőt. – Pénzt nem adok.
- Oh, pedig
szerintem a híreim megérnek neked néhány dollárt – válaszolt vigyorogva Hunter.
- Milyen hírek?
- A két kiowáról,
akik ellopták tőled azt a követ. Tudom, hogy sokat megér neked bármilyen
információ róluk.
- Beszélj! – ugrott
fel a mexikói.
- Láttam őket. Egy
órája indultak nyugatra. Hallottál már Mr. Easternről, igaz?
- Ja, az övé az a
kúria, ott a városon túl, miért?
- Nyugatra költözik
a családjával. A kiowákat fogadta fel vezetőnek.
- Miért kéne neki
vezető? – nézett gyanakodva az informátorra Chaves.
- Azért, mert Mr.
Eastern nem hajlandó vonattal utazni. Szekérkaravánnal mennek.
- Akkor nem
haladhatnak túl gyorsan – gondolkodott a férfi.
- Így van Pancho.
És, ha kiérnek a sivatagba, ott bármi megtörténhet velük.
Chaves kárörvendően
vigyorogni kezdett.
- Bármi. És nem
csak nekik eshet bajuk. Ez az Eastern gazdag ember, gondolom, mindenét magával
viszi.
- Pontosan. – értett egyet Hunter, mohó szemmel figyelte
a mexikóit.
- Ha igazat
mondtál, akkor jól jársz, de ha hazudtál…
- Miért hazudnék?
- És mit kérsz a
hírekért?
- Csak annyit, hogy
ha utánuk mész, vigyél magaddal, és én is részesedjek a zsákmányból.
- Rendben, szedj
össze néhány embert! De ne sokat, nem akarok sokfelé osztozni. És ne feledkezz
el Csendes Vízről, szükség lesz rá a nyomkövetésnél.
Hunter vigyorogni
kezdett, Csendes Víz már régen is sokat segített nekik, remek nyomolvasó volt,
és személyes jóbarátja.
Már fel is pattant,
és készülni kezdett. Megfordult, hogy felcsatolja a fegyverét.
- Chaves?
- Még itt vagy? –
mordult vissza.
- Lenne még valami…
- Mi? – kezdett
haragudni. Nem szerette, ha felesleges beszéddel húzzák az időt.
- Azt hiszem, ez
megérne néhány plusz dollárt.
- Mondd már! Majd
én eldöntöm, hogy megéri-e.
- Emlékszel még a
kis szukára, aki…? – nem fejezte be, csak óvatosan Chaves keze felé nézett.
- Sosem felejtem
el. Miért?
- Mert megtaláltam.
Mr. Eastern őt is magával vitte.
- Miről beszélsz?
Őt Lulunak adtuk el szajhának, talán nem emlékszel?
- De igen. De akkor
is ott volt.
- Csak képzelődsz!
– mondta a mexikói, de izgatottság fogta el. Lehet, hogy Mr. Eastern
megvásárolta a lányt?
- Hidd el Chaves,
száz közül felismerném!
- Szóval náluk
szolgál? – csillant fel a férfi szeme.
- Nem – válaszolt
Hunter. – Mr. Eastern örökbe fogadta. Hope Eastern az a kis szuka. Azért nem
találkozhattál vele, mert sosem engedték erre a környékre.
Chaves szeme
elsötétedett, a szája haragos üvöltésre nyílt, de aztán halkan, hidegvérrel
szólalt meg:
- Miss Hope Eastern,
azt mondod, ő az a kis dög?
- Biztos, mint a
halál, azokat a szemeket nem felejtem el soha.
- Ha tényleg ő az,
a napjai meg vannak számlálva.
Felemelte a bal
karját, és jobbjával megdörzsölte megnyomorodott bal kezét.
William számított
rá, hogy az út a sivatagon át kínzóan gyötrelmes lesz. Takarékosan kell bánni a
készleteikkel. Megbeszélte Sahale-vel, hogy többször megállnak majd néhány
város közelében, hogy pótolhassák a készleteiket. Az indián nem örült ennek,
így végül abban maradtak, hogy amíg William a fiával beszerzi a készleteket,
addig ők majd vigyáznak az asszonyokra. Bár Williamnek nem tetszett ez a
variáció, de nem volt választása. Nem talált senki mást, aki vállalta volna a
kimerítő utazást, hiába ajánlott fel hatalmas fizetséget.
A két indián önként
ajánlkozott, amikor a kocsma mellett meghallották a férfi kétségbeesett
próbálkozásait. Látták, hogy mindenki nevetve utasítja vissza őt.
- Ugyan, Mr.
Eastern! A vasút idejében, szekérrel utazni? Megőrült maga? Nem fogom kitenni
magamat, és az embereimet veszélynek.
Szinte mindenkitől
ezt, vagy ehhez hasonló választ kapott.
Sahale, és a fia a
kocsma melletti sikátorban bujkált, és próbáltak elrejtőzni a kíváncsi szemek
elől. Szerencsére a rejtőzködés a lételemük volt, főleg, amióta megszöktek, de
az éhség mostanra nagyon legyengítette mindkettejüket. Napok óta egy falatot
sem ettek.
William Eastern
lelombozva fordult be a sikátorba, és belebotlott Weayaya lábába, ahogy a fiú
az árnyékba menekülve ült.
- Bocsásson meg! –
motyogta a férfi, aztán kissé megrémült az indián látványától.
- Nem történt semmi
– válaszolt Weayaya angolul.
William ekkor vette
észre az apját, aki érdeklődve figyelte.
- Úgy hallom
vezetőt keres, egy nyugatra tartó karavánhoz – mondta az idősebbik indián.
- Tud ajánlani
valakit? – kérdezte bizalmatlanul William.
- A fiam, és én
nyugatra készülünk. Ismerjük a területet, ha gondolja, mi segíthetünk.
A fiú döbbenten
nézett az apjára, de az rezzenéstelen arccal várta a fehér férfi válaszát.
- Nem is tudom –
motyogta William bizonytalanul. – Mi Texasba tartunk. Nekem olyan vezető kell,
aki odáig elvisz minket.
- Az tökéletes, mi
is odamegyünk. Ellátásért, és megfelelő fizetségért vállaljuk a munkát.
A fiú
legszívesebben az apjára szólt volna, amiért ennyire egyértelműen fogalmaz.
Néha úgy érezte, a hónapokig tartó nélkülözés megzavarta a bölcs Sahale
elméjét, ha ilyen nyíltan könyörög, akkor elárulja őket. Ám ekkor a fehér férfi
vigyorogni kezdett.
- És elvisznek
Texasba?
- Ahogy mondtam –
felelt az indián.
- Természetesen nem
kívánom ingyen. Az ellátásukról is gondoskodom, és amint épségben megérkezünk,
bőségesen megfizetem a munkájukat.
- Rendben.
William kezet
nyújtott, az indián elfogadta.
- Ismerik a domb
tetején álló kúriát? – mutatott az otthona felé William.
Az indián
biccentett.
- Ma este partit
adok, de szeretném, ha feljönnének, hogy megbeszéljük a részleteket. Egy héten
belül indulni akarok, nem húzhatjuk az időt.
- Ez számunkra is
megfelel – válaszolt Sahale. – Este ott leszünk.
Most, egy héttel
később, William végre elindíthatta a családját. Figyelte az indián határozott
viselkedését, és csodálkozott magán, amiért feltétel nélkül megbízik benne.
Érezte, hogy neki és a fiának is sietős a távozás, kíváncsi volt az okára, de
az ösztöne azt súgta neki, jobb, ha ezt nem feszegeti. A hét folyamán
érdeklődött utánuk, de nem hallott semmi olyan információt, ami aggodalomra
adott volna okot, így megnyugodott.
Lassan kiértek a
városból, és ráfordultak a nyugat felé vezető kocsiútra. Sahale lelassított, és
bevárta Williamet.
- Estig nem állunk
meg – mondta neki. – Ugye az asszonyok nem fognak lelassítani minket? Szeretnék
gyorsan haladni.
Bár kérdést tett
fel, de William érezte, hogy nem vár választ.
- Kelvin! Menj
hátra, és szólj anyádéknak, hogy estig nem állunk meg!
A férfi dühös
fintorral az arcán megfordította a lovát, és továbbította az üzenetet.
Az utazás innentől
kezdve unalmas volt. Hope Wyatt mellett ült a bakon, és gyönyörködött a tájban.
Az út unalmasan egyhangú volt, nem nyújtott sok látnivalót, mindenhol csak fák,
mégis csodálattal töltötte el a lányt. Úgy érezte, sokkal inkább tartozik ide,
mint a városba. Hirtelen boldogság járta át, örült, hogy kiszabadult a
fullasztó városból. Mélyeket lélegzett, arcát az ég felé fordította, és nevetni
kezdett. A többiek meglepve nézték őt, de nem foglalkozott velük. Hátranézett a
szekér mögé kötött lóra.
- Mama? Jöhetek
lóháton? – kérdezte mosolyogva.
- Kicsim, én nem is
tudom.
- De hisz csak át
kell öltöznöm, Firenze amúgy is fel van nyergelve.
- Igen,
vészhelyzetre, ha valami baj történne.
- Mama, kérlek! Mi
baj történhetne?
- De nekem ne
panaszkodj, ha az apád dühös lesz!
- Köszönöm, mama –
kiáltott fel.
Sebesen
hátramászott, elhúzta a függönyt, felvette a blúzt, és a lovaglónadrágját, és
máris lóháton volt. Kioldotta Firenze kötőfékét, megragadta a gyeplőt, és a
szekér mellé ugratott, aztán máris vágtára fogta. Figyelte az apját, de az nem
szólt semmit, láthatóan nem zavarta a dolog.
Hope vidáman
nyargalt, és mosolyogva nézte a tájat.
Weayaya kissé
hátrébb követte, nem tudta levenni a szemét a tüzes jelenésről. A lány remek
lovas volt, ezt azonnal látta. Úgy ült a nyeregben, mintha oda született volna.
A nadrág feszesen simult formásan gömbölyű csípőjére, a blúz kiemelte kebleinek
telt formáit, és a ló mozgásának ritmusára ringtak. Fekete haja kibomlott, és
most rakoncátlanul lobogott a háta mögött. Kékes szemei drágakőként ragyogtak,
és a fiú azon vette észre magát, hogy tátott szájjal bámulja.
Aztán Hope
lelassított, és ő beérte.
A lány jókedve
elszállt, és ijedten nézett rá.
- Menjen vissza a
szekér mellé, Miss Eastern! Ne maradjon le, nem hiszem, hogy az apja örülne, ha
magára kellene várnunk.
Hope felszegte az
állát:
- Nem hinném, hogy
te fogod eldönteni, mit csinálhatok.
De aztán előre ügetett, és a szekér mellett haladt tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése